2020. július 13-án a Washington Redskins vezetősége bejelentette: a sportklub az őket ért nyomásgyakorlás hatására nevet vált. Egyelőre még talány, hogy mi lesz a legendás NFL-csapat új neve, azt viszont pontosan tudni, hogy a változtatást a legnagyobb szponzorok, a Nike, a Pepsi és a FedEx kényszerítették ki. Az eset kapcsán sokan a multinacionális cégek diktatúrájáról kezdenek beszélni, azt az álláspontot képviselve, hogy a cégek foglalkozzanak csak az üzlettel és ne szóljanak bele társadalmi-politikai kérdésekbe. Vajon hol van az erkölcsi igazság e téren?
Sokunknak azonnal eszébe jut a T-com esete Kovács Ákossal, amikor a cég 2015. decemberében - egy riportban elhangzó kijelentése miatt - szerződést bontott az énekessel. Pár nappal később magam is ott voltam Ákos arénakoncertjének küzdőterén, ahol majd felrobbant a közönség - soha ilyen dühöt, feszültséget és elszánt szolidaritást nem tapasztaltam még azelőtt könnyűzenei eseményen. Pedig hát mi is, akik végigtomboltuk a bulit, pontosan tudtuk: a T-comnak joga van azzal szerződnie, akivel csak akar; s búcsút inteni is bármikor, bármilyen okból. Még akkor is, ha Ákos semmilyen vállalhatatlan dolgot nem tett. Nem hajtott a tömegbe részegen; nem zúzott be kirakatokat; nem tett erőszakot senkin. Csupán feltárta gondolatait, melyeket pontosan ismerni lehetett. Ugyanezt látjuk a Redskins esetében is: hosszú évtizedeken át senkit sem zavart e név, csupán az utóbbi esztendőkben vált a világ egy része ilyen mimózává. Mindenesetre, ha maradunk a kérdés primer morális szintjén, úgy le kell szögeznünk: a szponzoroknak jogukban áll felbontani a megállapodást és megvonni a támogatást, illetve feltételekhez kötni a további együttműködést. Ugyanúgy, ahogy mi is simán szakíthatunk a T-commal, vagy felhagyhatunk a Nike és Pepsi termékek vásárlásával.
Ha eggyel mélyebbre hatolunk, először is azt kell mondanunk: üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, mely egy jobb világ megteremtését szolgálja. Semmi sem olyan káros és romboló, mint az erkölcsi relativizmus; minden józan ember egyetért abban, hogy bizonyos magatartásformák - a békés együttélés érdekében - kikényszeríthetők. Csakhogy ezt a morális határvonalat érdemes nagyon precízen meghúzni. Százhatvan éve az amerikaiak még rabszolgákat tartottak, a nyugat-európaiak pedig néhol brutális kegyetlenséggel bántak gyarmataik őslakóival. A huszadik század művelt világa mosolyogva asszisztált Sztálin és Hitler ámokfutásához. Érthető, ha ezeket a történelmi hibákat soha többé nem kívánjuk elkövetni, azonban ennek nem az a módja, hogy átesünk a ló túloldalára, s gázkamrákat vizionálunk oda, ahol még kisebbfajta kazánok sincsenek. A klasszikus liberális eszme egészen precíz iránytűként szolgál: az ember élete, fizikai épsége és tulajdona szent - minden más - különösen a szólás és véleményalkotás - szabad. Ez az az erkölcsi minimum, amely a leginkább megfelel egy felnőtt társadalom számára; amely a legnagyobb szabadságot biztosítja minden polgárának, s amely közös nevezője lehet konzervatívnak, liberálisnak és szociáldemokratának egyaránt. A fene se érti, hogy miért nem tudjuk e ponton megállítani az ingát. A politikai korrektség prófétái brutális mértékben túltolják a biciklit, s egy olyan világ alapjait kezdik lerakni, melyről ők maguk is tudják, hogy működésképtelen. Lehet, hogy a RÉZBŐRŰEK kifejezés az Egyesült Államokban nem cseng olyan ártatlanul egzotikusan, mint ahogy nálunk. De amikor valaki önmagára aggatja, az egészen egyszerűen nem lehet sértő. Ez maga a szolidaritás, az együttérzés, az antirasszizmus. Egészen szürreális az a világ, amelyben ezt is rasszizmusnak lehet bélyegezni, s a világ nem röhög hangosan a Nike és a Pepsi képébe.
Ha valaki - hozzám hasonlóan - a szabadságot tartja az első számú értéknek, annak gondolkodásmódját törvényszerűen az üzleti logika fogja meghatározni. Hitem és tapasztalatom szerint egy cég úgy tudja bevételeit maximalizálni, ha ideológiailag semleges marad. Kiváló terméket gyárt, marketingkommunikációjában pedig társít hozzá egy nagy adag boldogság-érzést, de nem foglal állást kényes társadalmi kérdésekben. Irgalmatlanul komoly indok és nagyon megbízható piackutatás kell ahhoz, hogy egy társaság kilépjen e semleges zónából. 2017-ben, amikor a Lidl leretusálta a görög termékeit díszítő Santorini-fotó templomkeresztjeit, egészen biztosnak kellett lennie abban, hogy e gesztussal nagyobb forgalomnövekedést ér el a muszlim fogyasztók körében, mint amekkorát veszít a hithű keresztényeknél. Esetleg építhetett a botrány-faktorra, jól kiszámítva, hogy ennél hatékonyabb hírverést aligha érhetne el a hagyományos reklámeszközökkel. Az esetet követő sajtónyilatkozatok, bocsánatkérések, visszakozások és bizonytalankodások azonban arra utaltak, hogy ez a fajta tudatosság csupán illúzió. A Nike és a Pepsi esetén nehezen tudom elképzelni ugyanezt a kapkodó, amatőr hozzáállást. Ezek a társaságok az év 365 napjában szondázzák a piacot, s egészen pontosan tudják, hogy mire gerjed, s mitől irtózik vásárlóközönségük. A Redskins névváltoztatásának kikényszerítése valószínűleg olyan terület, mely termékeik átlagfogyasztóit - leszámítva a csapat szurkolóit - tökéletesen hidegen hagyja, így nyomásgyakorlásukkal aligha vállaltak komoly üzleti kockázatot.
Létezik a kérdésnek egy további dimenziója, melyet a bevezetőben már szóba hoztunk: vajon reális veszély-e, hogy a hatalmasra nőtt multinacionális vállalatok diktatórikus viszonyokat teremtsenek? Szeretném gyorsan leszögezni: a magam részéről a legkevésbé sem tartok ettől. Őszintén hiszek abban, hogy a forintjainkkal szavazunk, s ha valamely nagyvállalat vállalhatatlan döntést hoz, a többség lesz olyan józan, hogy elforduljon tőle. Ha a Pepsi elkezd Istent játszani, tüntetőleg ihatjuk a Coca-Cola termékeit. Ha az utóbbi is eljut a politikai korrektség elviselhetetlen szintjéig, úgy ezzel csak lehetőséget teremt a most még aprócska riválisoknak, hogy hosszú évtizedek után végre számottevő tényezőkké váljanak az üdítőitalok piacán. A multik - szemben az állammal - nem fenyegethetik a vásárlóikat börtönbüntetéssel, vagyonelkobzással, vagy bármiféle szankcióval, ha azok nem értenek egyet döntéseikkel. Az államisták gyakran hivatkoznak a "to big to fail" problémára, vagyis arra, hogy egy bizonyos méret fölött az állam nem engedi bedőlni a nagyvállalatokat, ahogyan azt a 2008-as válság idején is láthattuk a nagy amerikai pénzintézetek kapcsán. Szerintük a multik egyszerűen kiiratkoztak a kapitalizmusból, hiszen semmiképp sem bukhatnak - ebből fakad az az attitűdjük is, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Még ha ez igaz is, az állam feltétlen hívei csak egyetlen apróságról feledkeznek el: pont a központi hatalom az, amely - az adófizetők pénzén - életben tartja ezeket az óriásokat. Ha az állam nem dobna, nem dobhatna mentőövet a felelőtlenül gazdálkodó - vagy épp politizáló - nagyvállalatoknak, úgy a multik diktatúrájának kérdése fel sem merülhetne senkiben.
Mindenesetre nem árt, ha résen vagyunk. Szürreális egy világba léptünk. Két napja elérték, hogy egy 87 éves múltra tekintő csapatnév a kukában landoljon. Holnap már az lesz a kívánság, hogy bezúzzuk Ákos Indiántánc című lemezét. Holnapután pedig már a hosszú haj is megengedhetetlennek számít majd, ha valamelyik ökör kitalálja, hogy az indián kultúra kisajátításáról van szó. Még csak fegyveres diktatúra sem kell, önként és dalolva építjük fel a magunk Észak-Koreáját.
