Ábrahám és Izsák története nem csupán egy a legismertebb bibliai epizódok közül, de az egyik legmeghatározóbb is, ha a monoteista vallások Isten-ember viszonyát kívánjuk szemügyre venni.

Ha valaki nem ismerné a sztorit: az aggastyán Ábrahám végre megkapja azt, amire hosszú élete során mindig is vágyott - Sára fiúgyermekkel ajándékozza meg. Igen ám, de az Úr hamarosan próbára is teszi: arra kéri, áldozza fel a fiút. A szervilis vénember enged a kérésnek, s Izsákkal megcélozzák a hegytetőt, hogy túlessenek a családi vérfürdőn. A Teremtő persze az utolsó pillanatban megkegyelmez, s Izsák helyett végül egy - szarvával a bokorba szorult - kos ég el az áldozati oltáron.

Az első - zsigeri és abszolút helyénvaló - reakciónk az, hogy mindez nettó barbárság, s hogy egy minimális erkölcsi érzékkel bíró ember élből visszautasít minden ilyen beteg felkérést - származzon bárkitől is. A gyilkosság megengedhetetlen tett, az emberáldozat pedig még ezen belül is a lehető legocsmányabb motiváció. Ráadásul ha a saját leszármazottunkat kívánjuk lemészárolni - ez tényleg mindennek az alja. Ezt az őrületet nem menti semmi, még az sem, hogy az Újszövetség szerint Isten a saját fiát is feláldozza - ott már a kegyelem minden jele nélkül. (Pazar a párhuzam az apró finomságok tekintetében is: ahogyan Jézus - amíg bírja - maga cipeli a keresztjét, ugyanúgy Ábrahám is Izsákkal viteti fel a tűzifát a hegyre.) Egészen nyilvánvaló, hogy egy mindenható Isten nem szorul semmiféle áldozatra. Magától értetődő, hogy minden erkölcsös ember visszautasítja az olyan vallások tiszteletét, amely az emberáldozatot - bármilyen formában is - elfogadhatónak tartja. 

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. Ábrahám és Isten kapcsolata nem előzmény nélküli; korábban szövetséget kötöttek egymással. (Kétségkívül megmosolyogtatóan meseszerű fordulat ez is.) "Sok nép atyjává teszlek" - ígérte az Úr, és a sziklaszilárd hitű férfiú egy percig sem kételkedett szavában. Izsák megszületésével a kilátásba helyezett jövőkép kezdett realitássá válni (most feledkezzünk el a sivatagba űzött Hágárról, s fiáról, Izmaelről, mint potenciális genetikai szálról), azonban brutális meggyilkolása sehogy sem illeszkedett ebbe a képbe. A vallás azon szószólói, akik menteni kívánják a menthetetlent, így még Jahve történetbeli kérését sem tartják bizarrnak és kegyetlennek, többnyire azzal érvelnek, hogy puszta próbatételről van szó. Ábrahám ugyanúgy tudta, mint az Isten, hogy nettó színjáték az egész; az Úr végül megkegyelmez majd Izsáknak. Érdekes, hogy ezt a körülményt pozitív elemként képesek megjeleníteni. Ha mindketten tudják, hogy kamu az egész, úgy a történet még betegebb. Ez esetben pszichikailag erősen torzult szereplők felesleges és groteszk játszmájáról van szó, akik vállt vállnak vetve szívatják Izsákot. Talán az lenne a sztori valós üzenete, hogy kötelező elültetni az utódok fejébe ezt a vállalhatatlanul őrült istenképet?

"Ha Isten liberális lenne, nem tízparancsolatot adott volna, hanem tíz javaslatot" - így a régi frázis, melyen többnyire csupán mosolyogni szoktunk, s még véletlenül sem gondolkodunk el e másik alternatíván. Pedig pontosan tudjuk: Isten-képünket magunk formáljuk, gyakorlatilag mindenfajta kötöttség nélkül. Miért nem gyártunk magunknak szerető, humánus, szabadelvű Teremtőt? Miért ragaszkodunk az Ószövetség haragos, gyilkos, véráldozatot szomjazó Istenéhez?

A kérdés persze költői. A monoteista vallások tekintélyelvűsége egyetlen célt szolgál: ugyanezt az aszimmetriát az ember-ember közti viszonyulásban is természetesnek és legitimnek láttatni. Ha az engedelmesség erény, úgy a rabszolgák, az alacsonyabb kasztbéliek, sőt a sorozatgyilkolni induló katonák szervilis szófogadása is az. (Miközben pontosan tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, s ugyanaz az engedelmesség, mely a diadalmas térfélen erénynek számít, a vesztes oldalon bűnös agressziónak minősül.)

Igazságtalanok és vakok volnánk mindazonáltal, ha Ábrahám és Izsák történetében nem látnánk meg a valódi értéket. Amikor apa és fia - a tűzifát leszámítva - üres kézzel baktat fel a hegyre, utóbbi joggal kérdez rá, hogy mi kerül majd az oltárra. Ábrahám sejtelmesen válaszol: "Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam." Ha ragaszkodnánk a tiszta cinizmushoz, érthetnénk e mondatot semmitmondó mellébeszélésként is: "Ha még mindig nem vágod, most már nem fogok szpojlerezni, mindjárt meglátod, fiam." Azonban ennél jócskán több van a dologban. Nem túlzás: ez a történet egyetlen pozitív mondata. Ez maga a hit és a bizalom. Valójában ez a vallásos lelkület lényege. Tudni, érezni, hogy Isten kezében nem történhet baj - függetlenül attól, hogy ez a biztonságérzet mennyire megalapozott. A tekintélyelvű, monoteista vallások legnagyobb hazugsága pont abban az árukapcsolásban áll, mely szerint a BIZALOM és az ENGEDELMESSÉG kéz a kézben jár. A valóság az, hogy ennek a két fogalomnak vajmi kevés köze van egymáshoz. A bizalom - szemben az engedelmességgel - pozitívan csengő kifejezés, mely nem kevesebb, mint a létezés esszenciája. Hinni magunkban, hinni a másik emberben, hinni valami oltalmat adó, transzcendens erőben - e lényegi attitűdökben aligha találunk kivetnivalót. Ám mindezekhez az égvilágon semmi szükség az önfeladó engedelmességre. E két oly távoli fogalom - az ábrahámi vallásokon kívül - leginkább A szürke ötven árnyalata című műben és az ehhez hasonló játszadozásokban kapcsolódik össze. Alig hiszem, hogy az érintett egyházak ezt a vonalat kívánnák követni.