Még a legfejlettebb civilizációkban élők is abban a téveszmében ringatják magukat, mely szerint elsősorban az erkölcsi megfontolások tartják vissza az embert a bűnös életmódtól. Mindig is azt verték a fejünkbe, hogy az erőszak útja könnyű sikerekkel kecsegtet, s - nyilvánvaló nehézségük ellenére - csakis azért választjuk a békés megoldásokat, mert oly érettek, oly erkölcsösek, oly nemes lelkűek vagyunk. Semmi sem áll ilyen messze az igazságtól. Valójában intelligenciánknak és kényelemszeretetünknek köszönhető, hogy távol maradunk a bűnös életviteltől. A perverzeken kívül szinte kizárólag a komplett idióták favorizálják az agresszív utakat, hiszen ezeken közlekedni a legkevésbé sem komfortos sétakocsikázás.

"Ki kardot ragad, kard által vész el." - Jézus sokat idézett intelme nem üres moralizálás, jóval több annál: józan praktikum. Egy frontvonalban szolgáló katona - legyen bármilyen jól képzett, technikailag felszerelt, bitang hátországgal bíró - állandó életveszélyben tölti napjait. Egy agresszív bűnöző maga is összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel válik erőszak áldozatává (bandaháborúk, leszámolások, rendvédelmi szervek fellépése, önvédelem stb.), mint a visszafogott átlagpolgár. Herbert Spencer - a kereken 200 évvel ezelőtt született angol filozófus - igen szemléletesen mutatja be, hogy az elnyomás az agresszor részéről sem fenékig tejfel: "Képzeljünk el egy foglyot megkötött kezekkel és egy kötéllel nyaka körül (mint az asszíriai domborművek alakjain), amint hazavezeti őt vad hódítója, aki rabszolgájává szándékozik tenni őt. Az egyik, azt mondod, fogoly és a másik szabad. De egészen biztos vagy benne, hogy a másik szabad? A kötél egyik végét tartja, és ha nem akarja, hogy foglya elszabaduljon, állandóan vigyázva kell azt úgy tartani, hogy ne legyen könnyen kiragadható kezéből. Önmaga is kényszerűen hozzá lesz kötve a fogolyhoz, mialatt a fogoly őhozzá van kötve. Másképpen is korlátokba ütközik a tevékenysége és számos teher nehezedik rá. Vadállat keresztezi útját, de nem üldözheti. Ha inni óhajt a patakból, meg kell kötöznie foglyát, nehogy az kihasználja védtelen helyzetét. Εmellett gondoskodnia kell az élelmiszerről mindkettőjük számára. Tehát sok tekintetben nincs meg többé teljes szabadsága, ami egyszerű módon jelzi azt az általános igazságot, hogy ugyanazok az eszközök, melyek útján elérik mások alárendelését, alárendelik magát a győztest, a mestert vagy az uralkodót is."

Spencer 1903-ban fejezte be földi pályafutását, így már nem tapasztalhatta meg, hogy a hatalomra jutó kommunizmus - melynek veszélyeire évtizedeken át figyelmeztetett - micsoda pusztításra képes. Ez a berendezkedési forma - ahogyan édestestvére, a nemzetiszocializmus is - értelemszerűen csakis diktatórikus módon működhet. Az elnyomáson alapuló társadalmakat szeretjük Tomóceusz Katatiki és Gyugyu kontrasztjaként látni, ahol minden földi öröm az előbbié, s minden gyötrelmet az utóbbi szenved el. Aligha vita tárgya, hogy a jogfosztottak, alárendeltek élete nem különösebben irigylésre méltó. A történelem azonban számtalanszor bemutatta, hogy a diktátorok is komoly árat fizetnek eszelős hataloméhségükért; ők maguk is foglyai a saját rendszerüknek - csakúgy mint a rabszolgatartó Herbert Spencer példázatában. A 20. századi rémuralmakra ez különösen igaz. Gondoljunk csak vissza, micsoda energiát emésztett fel a folyamatos kontroll! Rendőrség, katonaság, ÁVH, munkásőrség, besúgóhálózat, állandó cenzúra... Már ez a végtelenül pazarló humánerőforrás-gazdálkodás önmagában is lehetetlenné tette, hogy a keleti blokkban bármiféle hatékonyság megvalósuljon. És aki egyszer beszáll e mókuskerékbe, az aligha kockáztathatja, hogy kihulljon a kezéből a gyeplő és a korbács, mert könnyen úgy járhat, mint a Ceausescu házaspár. Spencer tisztán látta, hogy a diktátor teendői nem merülnek ki az elnyomás megszervezésében: "Emellett gondoskodnia kell az élelmiszerről mindkettőjük számára." - Pedig ő még nem is ismerhette a ma már klasszikusnak számító történetet, melyben a Szovjetunió kiküldötte faggatja London polgármesterét: "Önök miként szervezik meg a város kenyérellátást?" A válasz persze nem lehetett más, mint egy fanyar mosollyal odavetett "sehogy". Hitem szerint valódi elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy bárki az önkényuralommal kacérkodjon. A diktátor terhei összehasonlíthatatlanul nehezebbek, mint egy demokratikus vezetőé. A társadalom működését tekintve minél kisebb szeletet kíván a központi hatalom ellenőrzés alatt tartani, annál komfortosabb az államot igazgatók élete is.

Ugyanezt látjuk a magánélet szférájában is. Együttérzően sajnáljuk mindazokat, akik betegesen féltékeny társsal osztják meg ágyukat, s asztalukat, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy az őrült szerelemféltők a saját életüket ugyanúgy mérgezik. A permanens aggódás tönkreteszi az idegrendszert. A másik után való folytonos nyomozás felemészti az életenergiákat. S ha mindez transzparens módon zajlik, úgy a gyanú előbb-utóbb garantáltan önbeteljesítő jóslattá is érik. Ugyanúgy tehát, amint a kispályás és nagypályás bűnöknél láthattuk, a szerelem sem az a játéktér, ahol a másikon való uralkodás kifizetődő lehetne.

A valóság az, hogy a tisztesség útja többnyire sokkal kényelmesebb, mint az erőszaké. Érdekeltté tenni a másikat az együttműködésben; mindkét fél számára előnyös üzletet kötni; elérni, hogy céljaink egy irányba mutassanak - mindez nem csupán nagyobb hatékonyságot ígér, mint a kényszerítés, de jóval kisebb energiabefektetést is igényel. Nem állítom, hogy ez mindig is így volt. Léteztek korok, amikor egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb lehetett kardot rántva elrendezni a konfliktust. Ám semmi sem mutatja oly tisztán az emberiség tudati-társadalmi evolúcióját, mint az e téren bekövetkezett változások.

• KORSZELLEM - Egykoron a katonatiszt és a csendőr volt a férfiasság netovábbja. Manapság kevés dolog képes annyira felkorbácsolni az indulatokat, mint egy, a foglya nyakán térdeplő rendfenntartó. A 21. század embere a fizikai erőszakot a bokszring kötelei közé zárta, abszolút helyesen.
• ÉLETSZÍNVONAL - Minél magasabb a tisztes munkával megkereshető bér, annál kevésbé éri meg kockázatos és pitiáner bűncselekményekben utazni. Semmi sem használ annyit a közmorálnak, mint a gazdasági fellendülés és az általános jótét.
• TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉS - Amikor minden utcasarkon térfigyelő kamerákat látunk; amikor a mesterséges intelligencia ezer szálon segíti a bűnözők kézre kerítését, olyan időkben igazán kecsegtető fogást kell elképzelnünk, amiért kockáztatni érdemes.
• INFORMÁCIÓÁRAMLÁS - Az internet elterjedése alapjaiban változtatta meg világunkat. Ma már irgalmatlanul nehéz titokban tartani és eltussolni a mocsokságokat. Valójában ez a legjelentősebb kontroll a politikusokon és egyéb közszereplőkön. Ahol szabad az információáramlás, ott a diktatúrák labdába sem rúghatnak.

Amikor közösségben gondolkodunk - legyen szó családról, baráti társaságról, cégről, avagy egy komplett társadalomról -, érdemes olyan játékszabályokat alkotni, mely a résztvevők érdekeit egy irányba, mégpedig a kívánt cél irányába tereli. Gondoljunk csak a focira! Ha azt szeretnénk, hogy több gól szülessen, meg lehet növelni a kapu méretét. Ha tisztább ítéletekre vágyunk, általánossá tehetjük a videóbíró alkalmazását. Baj csak akkor van, amikor előírásaink nem szolgálják megfelelően az áhított célt. A szerencsétlenül megalkotott versenyszabályzat legparádésabb példáját az 1994-es Shell Karibi Kupa szolgáltatta, ahol a kiírás értelmében a csoportkörben nem születhetett döntetlen, ez esetben ugyanis hosszabbítás és duplán számító aranygól hivatott dönteni a végeredményről. Az utolsó fordulóban Barbados és Grenada csapata játszott ki-ki meccset. Előbbinek minimum kétgólos győzelem kellett a továbbjutáshoz, minden egyéb eset az utóbbinak kedvezett. Hét perccel a lefújás előtt a barbadosiak 2-0-ra vezettek, ekkor azonban Grenada szépített, így elúszni látszott a remény. Barbados gyorsan felmérte az esélyeit és a 87. percben összehoztak egy szándékos öngólt, hogy nyerjenek még egy fél órát. Már ez önmagában is rém groteszk helyzet, ám az igazi mulatság csak ekkor, a rendes játékidő utolsó három percében következett. Grenadának ugyanis gólt kellett szereznie - mindegy, melyik kapura! Barbados hősei így egyszerre védték saját és ellenfelük kapuját, mégpedig sikerrel: a hármas sípszót követően jöhetett a hosszabbítás. Ez végül Barbados aranygólját, 4-2 arányú győzelmét és továbbjutását hozta (melyben a kulcselem a zseniális öngól). A fene se érti, hogy mi motiválta a szervezőket e furcsa szabályok bevezetésére, ám ha fejben előre lemodellezték volna, miféle helyzeteket szülhetnek, bizonyára még időben lesöpörték volna az asztalról mindkét újítást.

Így megy ez a társadalomszervezés nevű sportágban is. Ha csapnivalók a szabályaink, a komplett létezésünk is olyanná válik. A diktatúrák világában minden az erőszakról szól, melynek végső soron - ilyen-olyan módon és mértékben - minden érintett az áldozatává válik. A jóléti demokráciák már nem kötik röghöz a polgárt, s nem kívánják minden lélegzetvételét szabályozni. Itt végre nem folyik vér; a hétköznapokat nem árnyékolják be a vallatótisztek és kivégzőosztagok - már ennyi is elég, hogy belássuk az előrelépést a totalitárius rendszerekkel szemben. Az egyén és az állam szándékai kezdenek egy irányba mutatni, csupán a gazdaság az, amelyen - súlyos adók, szigorú előírások, állami monopóliumok, központi szolgáltatások és támogatások formájában - a hatalom könyörtelenül rajta tartja a kezét. (Érdekes, hogy a magát kommunistának valló Kína pont a gazdaság terén nyújt szabadságot, ám az egy külön világ, egy önmagában is igen érdekes társadalom-kísérlet.) Köszönhetően e berendezkedési formának, a nyugati világot leginkább a pénzügyi stiklik jellemzik: korrupció, megkent politikusok, lobbisták, adóelkerülés stb. Számomra elég nyilvánvaló, hogy amennyiben tovább szeretnénk javítani a játékszabályokon, annak egyetlen útja lehetséges: minél kevesebb pénzt és hatalmat hagyni a központi adminisztrációk kezében. Ha az állam végre azt, és csakis azt a feladatot töltené be, amelyre létrejött - megvédeni polgárainak épségét, javait, szabadságát -, úgy elérkezhetnénk végre abba a Kánaánba, ahol semmi sem könnyebb, mint tisztességesnek megmaradni. Ebben a világban már tényleg csak a reménytelenül perverzek választanák a bűnös utakat.