Nem vitás: a különböző kultúrákból eredő súlytalan szokásokkal, üres rituálékkal Dunát lehetne rekeszteni, s nem is igazán zavar senkit ez a sokféleség. A bajok ott kezdődnek, amikor a címbéli mondást a morál felségterületére is igyekszünk kiterjeszteni. Ha a multikulturalizmus azt jelenti, hogy az erkölcsi megfontolások is házról házra változhatnak, az tényleg nem sok jót ígér.
Amennyiben azt az álláspontot képviseljük, hogy etikai szabályaink az isteni törvényekből erednek, annak - amellett, hogy e kijelentés meglehetősen ingatag lábakon áll - megvan az a hátulütője, hogy istenségből is ismerünk pár tucatot. Ha mást mond Allah és mást mond Jahve - még úgy is, hogy mindkét vallás gyökere azonos - az aligha teremti meg a békés egymás mellett élés lehetőségét. Persze elmehetünk a másik véglet irányába is. Mondhatjuk, hogy a morál teljes egészében társadalmi konstrukció, melyet akkor és úgy formálunk, amikor és ahogy csak szeretnénk. Az eredmény ugyanaz lesz: erkölcsi relativizmus és békétlenség. Ha viszont a valóságot kívánjuk megragadni, melyet a sejtjeinkben érzünk, a bőrünkön tapasztalunk, úgy arra a következtetésre fogunk jutni, hogy itt mindezeknél valami sokkal mélyebb igazságról van szó. Sok tízezer esztendő evolúciója égette az elménkbe, kódolta a génjeinkbe, írta a szívünkbe a moralitás alapjait - ezért is nevezzük természetjognak. Ennek az egyszerű felismerésnek nem az a fő hozadéka, hogy feleslegessé teszi a származás meghatározásának - isteni vagy emberi eredetének - értelmetlen és meddő vitáját. Sokkal lényegesebb, hogy alapot ad annak az ideának, mely szerint bőrszínre, származásra, nemre, és felekezetre való tekintet nélkül egyek vagyunk, egymás testvérei vagyunk, azonos gyökerekkel, azonos erkölcsi igazságokkal.
Amikor az általános érvényű, minden homo sapiensre vonatkozó morális alapvetésről elmélkedünk, az eredeten túl érdemes annak tartalmát is szemügyre venni. Talán sosem fogunk tudományosan igazolt OBJEKTÍV ERKÖLCSI IGAZSÁG-okat hirdetni, melyek létezését elegánsan és megkérdőjelezhetetlenül tudnánk igazolni, akár Thalesz tételét, vagy a gravitációt. Azonban széles társadalmi egyetértésről feltétlenül beszélhetünk, melynek lényegét akár a Black Lives Matter mozgalomtól is kölcsönözhetjük: közel nyolcmilliárdan valljuk, hogy nem lehetünk egymás rabszolgái. Ki-ki a saját testének elidegeníthetetlen tulajdonosa, korlátlan ura és felelőse. Jóllehet ez evidensnek és triviálisnak tűnhet, azonban egy hangyányit továbbgondolva tehetünk pár érdekes megállapítást. Ha elfogadjuk, hogy minden ember független entitás, azzal nem csupán az ókor világára és Tamás bátya Amerikájára mondunk nemet. Ha mindannyian autonóm lények vagyunk, abból egyenesen következik, hogy elfogadhatatlannak tartjuk a sorkatonai szolgálatot, a drogfogyasztás tilalmát, vagy épp a prostitúció korlátozását. Ha mindannyian szabad emberek vagyunk, úgy nincs értelme sem kizsákmányolásról, sem ásó-kapa-nagyharangról beszélni. Ez esetben nem csupán a marxizmust és a nácizmust tartjuk megvetendőnek, de a kollektivista gondolkodás valamennyi elemét el kell utasítanunk.
A valóság persze egészen fura képet mutat. Nemhogy az individualizmus és az önkéntesség mennyei grádicsain lépdelnénk a földi Paradicsom felé, hanem mintha megfordultunk volna, hogy visszamasírozzunk a történelmi poklok valamelyikébe. Bayer Zsolt például előszeretettel beszél emberek közötti természetes hierarchiáról. Az esetek többségében odáig azért nem merészkedik, hogy ezt kifejtse, s általában a vele egy követ fújó beszélgetőtársai is szemérmesebbek annál, hogy rákérdezzenek, mit is ért ez alatt. Az általam ismert egyetlen alkalom, amikor mélyebben belement, a Trianon100 című nagyinterjú, melyet Gulyás Márton készített vele: "Mi is hiszünk abban, hogy minden ember egyenlő születésénél fogva, de aztán a későbbiekben mi már nem hiszünk abban ilyen értelemben, hogy minden ember egyenlő. Mert attól a pillanattól fogva, hogy az emberek felnőnek és lesznek valamik, attól fogva magától értetődően kialakul egy hierarchikus viszony. És hogy érthető legyen, pontosan mire gondolok, a nagypapám Kiskőrösön volt körorvos. Ma úgy mondanánk, ő volt a körzeti orvos. És nekik generációkra visszamenőleg voltak cselédeik. A kert végében volt a cselédház, ez egy rendes ház volt, csak kisebb, mint a nagyapáéké. Ők abban laktak. A nagyapáék a cselédek gyerekeit iskoláztatták, segítették; sátoros ünnepeken a cselédség együtt evett a nagypapáékkal a közös ünnepi asztalnál - de ők voltak a cselédek, ők meg a főorvos úrék. Nagyapámnak volt egy ilyen furcsa-keserű története, így mesélte: egyszer bejött a Sanyi, ő volt a cseléd, az egyik, bejött hozzánk, jól hátba vágott és azt mondta, hogy dokikám, mától kezdve tegeződhetünk. És én tudtam, hogy megjött a kommunizmus." Azzal együtt, hogy tökéletesen átérezzük a jó szándékú uraság - szolgálója hálátlansága nyomán érzett - csalódottságát, a cseléd otromba gesztusa - bár sokat elárul jelleméről - nem igazolja vissza azt az alapfeltevést, hogy ember és ember közt bármiféle természetes hierarchia létezne. A magam részéről a főorvos és a cseléd viszonyát képtelen vagyok másként látni, mint két egyenrangú, felnőtt ember önkéntes együttműködését. Ahogyan a körorvos szolgálja pácienseit, inasa ugyanúgy szolgálja őt. Win-win összjáték autonóm partnerek között. A történet záróakkordja arról árulkodik, hogy a szóban forgó cseléd - az unokához, Bayer Zsolthoz hasonlóan - nem érezte ezt az egyenrangúságot. Természetesen ebben az ő felelőssége ugyanúgy megáll, mint a főorvos úré.
Persze, boldog és gondtalan kor volna a miénk, ha az egyetlen bajunk Bayer Zsolt nosztalgiázása volna az uram-bátyám világ felett. Sokkal nagyobb gond, hogy az inga sosem áll meg középen, s a megalázottak - vagy azok leszármazottai - minduntalan elégtételt kívánnak venni. "Nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz". - írta a Twitteren Sasha Johnson (jelen poszt címlapfotóján), a Black Lives Matter egyik nagy-britanniai vezetője, a Talking the Initative Party vadiúj párt alapítója. Egészen döbbenetes ez a jakobinus-kommunista tempó, mely szemérmetlenül a világ elé tárja, hogy nem az igazságosságot, a méltányosságot és a békét keresi, hanem kifejezetten a bosszút és az agressziót, az égvilágon semmit sem tanulva az elődök bűneiből és hibáiból. (A bejegyzés azóta törlésre került, ám ez nem sokat változtat a lényegen.) Hasonló mentalitást látunk Dél-Afrikában is: ahogy megszűnt az apartheid-rendszer, rögtön fordult a kocka, s immáron hosszú évek óta a fehér farmereknek van félnivalójuk, s százszámra menekülnek is az országból.
"Ahány ház, annyi szokás" - mondogatjuk oly gyakran, azonban sosem lehetünk ennyire nagyvonalúak, ha az erkölcs kerül napirendre. Ha a BLM mozgalom - nagyon helyesen - elítéli a múltbéli rabszolgatartás intézményét, úgy meghatározó képviselői értelemszerűen nem hirdethetik, hogy rabszolgasorba kívánják taszítani a fehér embert. Ha a dél-afrikai feketék szenvedtek az apartheid idején, úgy ma ők sem folytathatnak hajtóvadászatot a fehérek ellen. Ha Sanyinak nem tetszett a cseléd-lét alávetettsége, arra nem válasz a főorvos úr megalázása. Ha egy jobb világot kívánunk teremteni, abban nem maradhat hely semmiféle származási, vagy tekintélyalapú hierarchiának, sem pedig a beteges bosszúvágynak. Szokásból sokféle van, helyes erkölcsből azonban csak egyetlen. Érdemes lenne ragaszkodni hozzá.
