A legtöbb vallás - a kereszténység különösen - irgalmatlan bajban van, amikor a szkeptikusok a szenvedés kérdését feszegetik. Ha Isten egyszerre jó és mindenható, úgy mi a fenéért hagyja, hogy hívei borzalmakat éljenek át? A jellemző válasz az, hogy a Teremtő a legkevésbé sem örül az emberi gyötrelmeknek, mi több, együtt szenved velünk - ennek ékes bizonyítéka Jézus kereszthalála is -, ugyanakkor szabad akaratot biztosított számunkra, s még véletlenül sem áll az utunkba, ha bűnre csábulunk. Fájdalmaink pedig egyenes következményei elkövetett vétkeinknek.
TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK
Itt rögtön meg is bicsaklik a keresztény érvelés. Egy földrengést, vagy egy vulkánkitörést piszok nehéz ráfogni az emberi bűnre. A mérsékeltek e ponton be is húzzák a kéziféket, s igyekeznek homályos célzásokat tenni arra, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, s hogy minden rosszban lehet valami jó, valami lélekemelő. A szenvedés - mondják - éretté tesz, üzen valamit... és különben is mit számít mindez a túlvilág örök parádéjához képest...
A fanatikusok persze nem érik be ennyivel - ők mindenben Isten közvetlen keze nyomát látják. Utazzunk vissza pár ezer esztendőt: Szodoma és Gomora pusztulását nagy valószínűséggel egy légrobbanás okozta, a régészeti leletek legalábbis ezt támasztják alá. Amikor egy aszteroida még becsapódás előtt darabjaira esik, azt a külső szemlélő simán érzékelheti "kénköves, tüzes esőnek" ahogyan az a Bibliában szerepel. Ugyanakkor az, hogy e pusztító sorscsapás Jahve büntetése lett volna, már a költészet része. Mondhatnánk, hogy csupán az ókor tudatlan emberének világlátásáról van szó, azonban e gyermeteg attitűd továbbra is köztünk él. Pár évtizeddel ezelőtt sokan úgy beszéltek az AIDS-ről, mint az általános szexuális szabadságra és/vagy egészen konkrétan homoszexualitásra adott isteni válaszról. Manapság a koronavírus a slágertéma - megy is a találgatás, hogy a Teremtő kinek és mit üzen a jelen járvánnyal.
SAJÁT BŰNEINK
Mióta világ a világ, a filozófusok központi kérdése, hogy létezik-e szabad akarat. Az utóbbi évtizedekben a pszichológusok is bekapcsolódtak a vitába, számos kísérletet felvonultatva egyik vagy másik álláspontot igazolandó. A magam részéről hajlok a keresztény perspektíva felé; meggyőződésem, hogy az ember szabadon formálhatja sorsát. Mi több: azt is vallom, hogy a bölcs mértékletesség kulcsfontosságú a testi és lelki egészséghez. Pontosan tudjuk, hogy a féktelen falánkság, a korlátlan alkoholfogyasztás, a drogok jelentős része, a lobbanékony természet, a munkamegszállottság, vagy épp az őrült pénzhajhászás micsoda önpusztító károkat okozhat. Tisztában vagyunk vele, hogy súlyos betegségeink oroszlánrésze életmódunk - dohányzás, igénytelen táplálkozás, mozgásszegénység, túlsúly, stressz - egyenes következménye. Igen ám, de a Teremtő már Ádám és Éva kezét sem fogta le, amikor az édenkerti kalandorok a tiltott gyümölcsre pályáztak. Ugyanezzel a liberális nagyvonalúsággal engedi azóta is, hogy rossz döntéseket hozzunk, megtapasztalva azok minden következményét. (Valójában ezért könnyű azonosulni a keresztény állásponttal, hiszen Isten itt praktikusan nincs is jelen. Hibázunk, s viseljük ódiumát. Ennyi. Semmi transzcendens blabla.) E megközelítés kapcsán mindössze egyetlen apró dolog böki a csőrömet. Ha Isten ekkora szabadságot adott és ilyen felnőttként kezel bennünket, úgy mi magunk milyen alapon korlátozzuk a másik embert? Miért hirdetünk isteni parancsokat, miért nem javaslatokról beszélünk? Miért kívánjuk leláncolni egymást, miért akarjuk kötelezően betartandó törvényekkel védeni felebarátunkat saját magától? Miért igyekszünk foggal-körömmel morális szintre emelni mindazt, ami legfeljebb pszichológiai, vagy csupán életmódot érintő kérdés, és önmagunkon túl a kutyának sem ártunk vele? Tényleg azt gondoljuk, hogy egyházi vagy világi vezetőként nagyobb hatalommal bírunk, mint maga a Teremtő? Mi a gőg, ha nem ez?
MÁSOK BŰNEI
Földünk valójában egész békés hely volna, ha az emberi vétkek közül csakis a sajátjaink hullanának vissza ránk. A történelem azonban másról sem szól, csak háborúkról, elnyomó rezsimekről, egymás kíméletlen terrorizálásáról. Igaza van a keresztény prédikátoroknak: a szenvedés jelentős része valóban a bűn következménye, azonban nagyon nem mindegy, hogy kié. Amikor az áldozat ártatlan, olyankor az ő szemével nézve tökéletesen lényegtelen, hogy az elkövető milyen háttérrel bír, milyen motivációk mozgatják. Számára pont olyan, mintha természeti katasztrófa érné, s egyetlen legitim célja az lehet, hogy elkerülje a sorscsapást. Ez már az erkölcs felségterülete, és az ember joggal remélhetné, hogy legalább e téren a vallás részéről is megfelelő válaszokat kap. Sajnos e ponton is csalódnunk kell. "Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is." A krisztusi szavak furák és idegenek, azonban muszáj érzékelnünk a költői túlzást. Éles helyzetben Jézus sem így reagál. Amikor Annás főpap előtt az egyik poroszló arcul üti, így szól: "Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?" Ebben a reakcióban megmutatkozik az igazi erő. Hűvös és kimért marad, még véletlenül sem veszti el az önuralmát. Nem esik a másiknak, nem remeg a bosszúvágytól és főként: nem tartja oda a másik arcát. Hitem szerint a kereszténység számos ponton szembemegy a jézusi útmutatással, sok esetben nem is érdekből, vagy hatalomvágyból - egyszerűen csak nem értik a tanítást. Ez egy tipikusan ilyen elem. Ha megnézzük a különböző vallási közösségeket, a legtöbb hemzseg a Nyilas Misiktől, akiknek csak annyit mondtak: "légy jó mindhalálig", s még véletlenül sem tették hozzá - hisz maguk sem tudják - mit is jelent ez jézusi értelemben. A jámborság erény. A hidegvér pláne. Ez az erősek luxusa. Azonban lemondani az önvédelemről - ez nyilvánvaló gyengeség és nem is vezet sehová. A hitetlen című filmben Ryan Gosling egy zsidó származású nácit alakít. Az egyik kulcsjelenetben Auschwitz-túlélők történeteit hallgatja egy csoportfoglalkozáson. Egy idős férfi így emlékezik: "Mikor a katonák ránk találtak a széna közt, az egyikük megpróbálta kitépni a fiamat a karjaimból. A gyerek elkezdett sírni és én szorosabban fogtam. Nem, nem azért, hogy ellenkezzek, csak hogy biztosítsam a fiam, hogy vele vagyok. De az őrmester elkezdett őrjöngeni. Beledöfte a bajonettjét a fiam mellkasába és felemelte, mint akit felnyársaltak. A fiam csak három éves volt. Úgy tartotta, hogy a vér, ami kifröccsent a fiamból, az arcomra ömlött. A katonák röhögtek. És amikor a vérzés elállt, az őrmester letolta a fiamat a bajonettjéről és így szólt: nesze, most már visszakapod." A Gosling által formált főszereplő a történetet hallgatva végig a fejét fogja: "És mit csinált? Mit csinált, miközben az őrmester a fiát gyilkolta?" A csoport egyik tagja az öreg segítségére siet: "Mit tehetett volna?" A válaszban az egész judeo-keresztény világ kritikája fogalmazódik meg: "Mit tehetett volna? Az őrmester ott öli a gyerekét! Mit tehetett volna! Például ráugrik, kitolja a szemét, elmarja a bajonettjét. Megölik? Baszott nagy ügy. Most rosszabb, mint egy halott. Csak egy rakás szar, nézze meg!"
A 21. század kipárnázott kényelmében élve fogalmunk sincs, mit jelent a háború, az éhezés, vagy a valódi nélkülözés. Piszok jó fájdalomcsillapítókat ismerünk és a legtöbben joggal remélünk hosszú és egészséges öregkort. S ha életünk összehasonlíthatatlanul jobb mulatság is, mint elődeinké volt, időről-időre azért mi is megtapasztaljuk a szenvedés különböző formáit. Nem csupán az orvosoktól, ápolóktól, pszichológusoktól, politikusoktól és adószakértőktől várjuk el, hogy csökkentsék kínjainkat, de a különböző vallásokkal szemben is ez volna a fő kívánalom. Szinte tragikomikus, hogy e téren semmi használhatóval nem szolgálnak. "Az isteni terv része a szenvedés" - mondják, s közben maguk sem tudják, mit is jelent ez valójában. A magam fajta szkeptikusnak már attól a feltevéstől is mosolyra húzódik a szája, hogy Istennek egyáltalán tervei lehetnek. Ahhoz sem kell logikaprofesszornak lenni, hogy felfedezzük a nyilvánvaló ellentmondást az isteni tervezés és az ember szabad akarata közt. (Az egy dolog, hogy nekem is lehetnek terveim a szőke pincérlánnyal, miközben ő - szabad akaratából fakadóan - lazán elhajthat a fenébe. A magam részéről azonban közel sem vagyok mindenható, és büntetéssel sem sújtom a szőkeséget, ha végül meghiúsítja terveimet.) Az egyház emberei ártatlan cselekedeteket tiltanának vasszigorral (csak hogy még véletlenül se okozzunk szenvedést saját magunknak), miközben mások agressziójával szemben jámborságot írnak elő (hogy mások azért lazán és gond nélkül gyötörhessenek). Az emberi tényezőn túli katasztrófák kapcsán pedig végképp nincs érdemi mondanivalójuk - de talán ezzel okozzák a legkisebb kárt. Őszintén azt gondolom: van még mit csiszolni a keresztény tanításon.