"Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket." - hirdeti Jézus. Sokan a legfontosabb üzenetének a hegyi beszédet, illetve ennek első szakaszát, a nyolc boldogságot tartják. A fene se tudja, igazuk van-e. Ami biztos: már e boldogság-tételek is számtalan módon értelmezhetők, ki-ki tálalhatja a saját szájízének megfelelő körítéssel.

A baloldali értékeket vallók valódi orgiája e tanítás, hiszen csupa elesettről - szegényekről, szomorúakról, üldözöttekről - szól, s arról az attitűdről, mely velük szemben alkalmazandó: vigasztalásról és irgalomról. Gyökössy Endre Kulcs a boldogsághoz című könyvében ennél mélyebbre megy, s a nehézségekkel küzdők szemszögéből közelítve már-már buddhista igazságokat fogalmaz meg: "Jézus (...) a 'zavartalan boldogság' fogalmat restaurálja és a helyett valami különleges boldogságot ajánl fel a tanítványoknak - a megzavarhatatlan boldogságot." Ezzel a megközelítéssel simán lehet azonosulni. Tudjuk: tökéletes boldogság csak ideig-óráig létezik, azonban a gondok cunamija és az alkalmasint ránk törő ború nem ok arra, hogy kibillentsen bennünket lelki egyensúlyunkból. A problémát nem is ezeknél az értelmezéseknél találjuk. A bajok ott kezdődnek, amikor az elesettséget és az ebből fakadó szomorúságot elkezdjük értéknek hazudni. Amikor a nehézségekre már nem  leküzdendő akadályként tekintünk, hanem konzerválandó állapotra, melyből akár egy életen át profitálni lehet.

Az én utam a bárányfelhők útja c kötetben Osho így fogalmaz: "A gyerek már kezdettől magába szívja ezt a politikát. Legörbíti a szája szélét: 'Szegény gyerek...' - ömlik felé a szimpátia. Most mindenki rá figyel: 'Biztosan beteg szegény...' - fontos lett. A beteg gyerekből diktátor válik; az egész család körülugrálja, és amit ő most mond, az a törvény. De ha boldog, akkor senki nem hallgat rá. Ha egészséges - nem törődik vele senki. Ha jó, senki nem figyel rá. Mi már kezdettől azt választjuk, ami szomorú, beteges, pesszimista, rossz: az élet sötét oldalát." Így építjük tégláról téglára torz és aberrált világunkat. Természetesen szó sincs arról, hogy a szenvedőket az út szélén kéne felejteni. Az irgalmasság, a másikra való törődő odafigyelés minden kultúrában érték. Csakhogy amikor az áldozatkultusz olyan méreteket ölt, hogy az elesettség életstratégiává válhat, onnantól kezdve már bőven lefelé száguldunk a lejtőn. És a dolog nem is ér véget ott, hogy túláradó szimpátiával viseltetünk a szomorúak iránt, ennél sokkal betegebb a helyzet: gyanúsan tekintünk mindazokra, akik feltűnő jókedvet mutatnak: "Másodszor - és ez az első okkal szoros összefüggésben áll - ha boldog és elégedett vagy, ha sugárzik belőled az optimizmus, az egészség, a gondtalanság... akkor mindenki féltékeny lesz."

Osho tűpontosan írja le a beteg közösségek működési mechanizmusát: "Ha valaki érzi az élet eksztázisát, akkor azt hisszük, hogy ez az ember megbolondult... őrült... agyára ment a jólét - nem tartozik hozzánk. Szóval féltékenyek vagyunk. Szeretnénk őt is visszarántani oda, ahol mi vagyunk... a nagy átlagba. Mi az átlagot hívjuk normálisnak. Azt ajánljuk neki, hogy menjen pszichiáterhez, az majd kianalizálja belőle a boldogságot. Talán még nincs késő, még lehet belőle is átlagember: letört és szomorú..." Az az elkeserítő igazság, hogy önmagunkon és közvetlen - ténylegesen szerető - hozzátartozóinkon kívül nem sokan szurkolnak a boldogságunkért. A munkaadónak nem öröm a túlságosan elégedett alkalmazott, hiszen piszok nehéz rávenni a túlórázásra, önmaga kifacsarására. Az egyház sem tud mit kezdeni a kiegyensúlyozott hívekkel, mert nincs mit adnia számukra, így a vallás is a szomorúakra épít. Természetesen a piaci termelők és szolgáltatók számára sem ideális célközönség a boldog ember, hiszen aligha fog felesleges dolgokra költeni. "Ennek a társadalomnak a szomorúság az alapja, és mi nagyon sokat tettünk azért, hogy ez így legyen. Ezért neveljük így gyermekeinket: 'Ne viháncolj, ne ugrálj, ne vihogj, ne legyél idétlen... viselkedj komolyan... már öt éves vagy, mikor fog benőni a fejed lágya?' A gyerek kezdettől fogva így van idomítva... mert ez nem nevelés, ez idomítás. Komornak lenni annyi, mint érettnek lenni. Tehát azért választod a szomorúságot, mert így idomítottak." Pontosan úgy vagyunk ezzel, mint az anyagi gazdagsággal. Mi magunk eszelősen vágyunk rá, de gyűlöljük mindazokat, akik már révbe értek, hiszen hozzájuk képest jelentéktelennek érezzük magunkat. Ostoba irigységünk olyan hályogot ragaszt a szemünkre, melyen át képtelenek vagyunk meglátni, hogy a gazdagság előbb-utóbb leszivárog; a tehetősek jólétéből - fogyasztásuk, munkahelyteremtő beruházásaik, avagy csúcsminőségű termékeik révén - mi magunk is részesülünk. "Én azt mondom: a boldogtalanság természetellenes. Senki sem akar valóban az lenni, és mégis - mindenki boldogtalan. A társadalom nagyszerű munkát végzett. A tanáraid, a kultúrád, az eszméid, a szüleid, a papjaid, mind... igen, ez fantasztikus eredmény. Letört, megviselt, feszült embert faragtak az alkotó eksztázisból. Mert minden gyermek eksztázissal születik, minden gyermek istenként születik... és mégis - bolondként hal meg." 

"Sírva vigad a magyar" - tartja a régi mondás, és nem is alaptalanul. A World Happiness Report jelentése szerint a világ 156 országát rangsoroló listán 2012-ben még csupán a 110. helyen álltunk. Azóta évről évre jövünk fel, legutóbb már az 53. pozíciót mondhattuk magunkénak. Ebben a tendenciában kétségkívül jelentős szerepet játszik a foglalkoztatás és az általános életszínvonal folyamatos emelkedése, mindazonáltal a gazdasági szempontok közel sem kizárólagosak. Ha boldogságszintünk terén ugrásszerű változásra vágyunk, úgy a paradigmaváltás elkerülhetetlen; muszáj, hogy a jövőben másként tekintsünk az elesettségre és a szomorúságra. A krisztusi gondolat a vigasztalásra helyezi a hangsúlyt - s valójában mindegy is, hogy földi, avagy túlvilági vigaszról beszélünk - a lényeg semmiképpen sem ez. Persze, imádunk panaszkodni és szép számmal ismerünk olyanokat, akikkel semmi másról nem lehet társalogni, csak betegségekről és katasztrófákról. Azonban ez az, amit ideje volna meghaladni. Az örök károgás biztosan nem visz előre. És akármekkora rajongója vagyok Jézusnak, mondását a magam részéről így formálnám át: "Boldogok, akik szomorúak, mert erőre kapnak, s előbb-utóbb túllendülnek gondjaikon." Őszintén hiszem, hogy a felemelkedés legapróbb lépései is többet érnek, mint a legodaadóbb vigasztalás.