Olyan 10-12 éves forma lehettem, amikor anyám egyszer azzal tért haza a szülői értekezletről, hogy az osztályfőnök banántilalmat rendelt el. Egy mai fiatalnak ez bizonyára furán hangzik, hiszen a banán csupán egy a leghétköznapibb gyümölcsök közül, s tán el sem tudja képzelni, hogy a nyolcvanas évek elején még szinte luxuscikknek számított. Tanárunk azzal indokolta döntését: nem jó az, ha a tehetősebb családokból jövő diákok a csóróbbak szeme láttára folytatják fényűző életmódjukat, míg utóbbiak csak a nyálukat csorgatják. Tisztán emlékszem: végtelenül fel voltam háborodva. No nem azért, mert zavart, hogy innentől kezdve kastélyunk egyik eldugott szárnyában kell majd elmajszolnom napi két kiló déligyümölcsöt, s nem a suli folyosóján. Jómagam a legcsóróbbak közé tartoztam, a kérdés ilyenformán nem érintett. De már akkor is minden idegszálammal azt éreztem, hogy osztályfőnököm attitűdje egy hazug, képmutató, erkölcstelen világot szül. Egyszerűen képtelen voltam belátni - és ez az azóta eltelt közel negyven év során sem változott -, hogy miért kéne a gazdagoknak rejtegetniük a vagyonukat. Mert irigységet kelt a szegényekben?
Először is azt kéne tisztázni, hogy e folyamatban az anyagi bőség az áldás és az irigység az átok. Vagyis logikusan: nem az áldást kell mérsékelni, elfojtani, elrejteni, hanem egyértelműen az irigység az, amivel valamit kezdenünk kell. Márai Sándor így ír: "Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörõsök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek." Legyünk őszinték: mindannyian ismerjük az érzést. Van, aki a másik anyagi javait; van, aki a szakmai sikereit; s akad olyan is, aki a szerencséjét, vagy épp a vonzerejét irigyli. Hiátusaink listája véget nem érő, s ha a látókörünkben bárhol megjelenik a mosolygós elégedettség, az minden esetben durván emlékeztet rá, hogy mi még sehol sem tartunk. A megoldás mindenki számára ismert, sőt annyira elcsépelt gondolat, hogy eszembe sem jutott volna blogbejegyzést írni, ha mindössze ennyi volna a mondandóm: a maró irigységet érdemes serkentő motivációvá transzformálni. Ez egy teljesen szimpla, belső folyamat, mindössze némi tudatosság és egy csipetnyi életerő kell hozzá. Számomra a kérdés elsősorban az, hogy az emberiség döntő hányada miért nem ezt az utat járja? Az ehhez szükséges - egyébiránt nem túl magas - tudati szint elérése jelenti a kihívást, avagy valódi örömöt lelnek a gyűlölködésben és a pusztításban? A fene se tudja, mindenesetre a jelenség végigkíséri történelmünket, s a mai napig visszaköszön - többek között - a filmvászonról is.
Minden Káinnal indult. Ismerjük a sztorit: Jahve nem volt különösebben elragadtatva a föld terméséből összeállított áldozatától, szemben Ábelével, aki egy kövér bárányt vágott le az Úr kedvéért. Káin persze kiakadt, s mi egyebet tehetett volna: agyonütötte testvéröccsét. Ez volt az ősbűn, nem szüleinek, Ádámnak és Évának aprócska, gyümölcslopós csínye. Gondoljuk csak végig, hányféle választása volt e haragos ifjúnak! Megránthatta volna a vállát, mondván: ki nem tojja le a vén kaporszakállú önkényes ítéletét? Ez is egy végtelenül tudatos döntés - és máris megszületett volna a buddhizmus. Vagy eltűnődhetett volna azon is, vajon mi okozta Ábel sikerét? Esetleg neki is az állattenyésztés nagyobb profittal kecsegtető ágazata felé kéne orientálódnia? Avagy a növénytermesztés frontján kéne bővítenie a szortimentet? Ezzel a gondolkodásmóddal azonnal életre hívta volna a nyugati típusú piacgazdaságot, magát a kapitalizmust. Káin azonban nem így döntött. Ő inkább engedett az irigységből fakadó ősi gyűlöletnek és gyilkos indulatnak, s ezzel lerakta az alapját a kommunista ideológiának. E jelképes történet papírra vetése óta évezredek teltek el, azonban ugyanez a sztori újra és újra előkerül. Jakobinusok, bolsevikek, nemzetiszocialisták... mind Káin történetének remake-jét forgatják. No meg pár forgatókönyvíró is ezen dolgozik.
Be kell látni: néha az Oscar-díjas filmek között is előfordul egy-egy igazán figyelemreméltó. A legutóbbi ilyen élményem az Élősködők c. mozi volt, melyet immáron sokan agyondicsértek - 180 díjat nyert eleddig, csak Oscar-ból négyet. Ám arról ritkán beszélünk, hogy bár vígjátékról van szó, valójában ez is egy Káin és Ábel történet, irigységgel, gyűlölettel és persze gyilkossággal. Az alapsztori mindenesetre szellemes: Giu, az alkalmi munkákból tengődő, félszuterénben élő szöuli család tagja bekerül újgazdagék villájába, hogy azok lányát angol nyelvre oktassa. Csalárd trükkök egész sorával eléri, hogy végül húga, apja és anyja is állást kapjon a háznál. Bár eszközeik a legkevésbé sem sportszerűek, e pontig még úgy-ahogy elnézhetőek; mondhatnánk: nagy úr a szükség. A könnyed komédia azért csúszik át drámába, mert az élősködő família feje - a dél-koreai Káin - tudatilag, lelkileg ott ragadt a pincelakás nyomorában. Munkaadói hiába bánnak vele tisztességesen, a társadalmi különbségből fakadó frusztrációja, sértettsége és haragja filmkockáról filmkockára dagad. A sztori kulcsjelenete, amikor akaratlanul kihallgatják az újgazdag házaspár beszélgetését, melyben testszaga a téma. Ez az a pont, amikor (vélt) megalázottsága (számára) elviselhetetlenné válik, és gyűlölete határtalanná duzzad. Innentől nincs visszaút. Negatív hősünk nem csupán romlott lelkében és végső cselekedetében mutat mély rokonságot a bibliai testvérgyilkossal, de ostobaságában úgyszintén. Nyilván bárkinek rém kínos volna egy olyan pillanat, amikor kiderül, hogy mások orrfacsarónak találják. Ám abban azért a legtöbben egyetértünk, hogy ez még nem ok a vérontásra, sőt még a haragra sem, ha ezt nem bántó módon tálalják. Egy érzelmileg érett ember tudata realizálja ugyan, hogy az ilyesmi meglehetősen cinkes, de ezen túllépve sokkal inkább hálát érez, hiszen fény derült az igazságra és ezzel megnyílt az út a fejlődés irányába. Az ószövetségi Káin brutális tettét ugyanez az irigységtől beszűkült tudatállapot okozta. És ugyanígy: a kommunista gondolkodásmód minden apró építőelemét e frusztrált féltékenységből gyúrták.
Szintén közelmúltbeli filmélményem a Kéjlak című holland krimi, melyben az irigységet ezúttal nem a vagyon ébreszti, hanem a csajozás frontján elért sikerek ordító különbsége. Öt jóbarát a főszereplő, akik egy tetőtéri luxuslakáson osztoznak, ahová - házasemberként - szeretőiket viszik. Egy nap egy lány holttestét találják a kecóban, s mivel rajtuk kívül senki másnak nincs kulcsa, csakis egymást gyanúsíthatják. A film egyik legérdekesebb karaktere a rendőrség nyomozónője, aki a legprűdebb katolikusokat megszégyenítő erkölcscsősz modorában hallgatja ki a férfiakat. Nem vitás, hogy egy vallatás során a bűntudatkeltés hatásos eszköz lehet; megfelelő nyomás alatt minden érintett szája hamarabb megnyílik. Itt azonban többről van szó: a mozi készítői következetesen és tudatosan erőltetik ezt a prűd vonalat minden más dialógusban is, érezhető módon azért, hogy a gyilkossághoz kapcsolódó (valódi) bűntettek mellé egy újabb (hamis) morális síkot fessenek. Az irigyeknek ugyanis égetően szükségük van arra az illúzióra, hogy valójában a másik ember a bűnös, így ők bármilyen undorító dolgot tesznek, tulajdonképpen csak a bűnöst büntetik. Káin, az ősi vétek elkövetője legalább még szégyellte magát tettéért, s nem próbálta meg irigységét elfogadható színben feltüntetni. A világ azonban sokat változott azóta, hogy a különböző vallások feltalálták a morális átkeretezés csalárd stratégiáját. Egy barbár hódító még nem csinált titkot abból, hogy érdekből öl, a térítő-hódító egyházak már hivatkozhattak Istenre minden vérontásuk során. Pontosan ezt láttuk és látjuk a világ összes kommunistájánál: ha (az általuk egyébiránt sóvárgóan vágyott) vagyont, gazdagságot, illetve egyáltalán a magántulajdont bűnösnek kiáltják ki, máris megteremtették az "erkölcsi" alapot a tehetősek kifosztására és lemészárlására. És ugyanígy a szóban forgó filmben: amikor irigységből gyilkol az ember, ideig-óráig talán sikerül elaltatnia lelkiismeretét azzal a hazugsággal, hogy a szexuális szabadság bűn, s megérdemli a büntetést. A krimi persze attól igazán krimi, hogy Káin karakterére ezúttal csak a film utolsó perceiben derül fény.
Jules Renard francia író már a 19. században kitűnően megfogalmazta a lényeget: "Az egyenlőség az irigység utópiája." A legszomorúbb az, hogy az egyenlőséget hirdetők még véletlenül sem arról beszélnek soha, miként kéne az elesettekből, szegényekből, hátrányos helyzetűekből életképeseket és gazdagokat kinevelni; sokkal inkább arról szól a fáma, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, rontsuk le a másikat a magunk nyomorúságos szintjére. (A szocializmusban ez az egy - tudattalan - szándék az, amely valóban sikeresen megvalósult.) Manapság is ezt látjuk, lépten-nyomon. Akár az Élősködők, akár a Kéjlak Káin-figuráját tekintjük, egyikben sincs meg sem a buddhista elfogadás, sem a kapitalista tettvágy - csakis az egyenlősítők romboló dühe. Manapság nap mint nap megdöbbenek azon, amikor a kaszinókat és a pókertermeket ekézik, melyek - szemben a vendéglőkkel, bárokkal és kocsmákkal - este hétig nyitva tarthatnak. Vajon végiggondolták ezek a beteg lelkek, hogy ők maguk mit nyernének, ha ezeket is bezárnák???
"Óvakodj attól, hogy fényűzéssel irigységet kelts!" - intett Püthagorasz, a bölcs görög. Extrém környezetben - nyomorgók közt, vagy alacsony tudati szintű társadalomban - lehet ebben némi fenékvédő igazság. A fejlett civilizációkat azonban nem csupán az jellemzi, hogy a siker, a pénz és a csillogás teljesen hétköznapi jelenség, de az is, hogy a közösség nem tekint féltékenyen kiemelkedő tagjaira. Az irigységtől való megszabadulás nem csupán kulturáltság, vagy jólneveltség dolga, de praktikus áldás is egyúttal. Aki ugyanis a lelke mélyén idegenkedik a vagyontól, a luxustól és a fényűzéstől, annak egészen biztosan nem lesz része benne sohasem.
