"Nem azért vagyunk fogyasztók, mert nem lehettünk volna mások, hanem azért, mert azzá tettek bennünket" - írja Sarkadi Zsolt a 444-en, cikkét elsősorban az ausztrál Kerryn Higgs Collision Course - Endless Growth on a Finite Planet című könyvére alapozva. A téma természetesen a fenntartható - avagy fenntarthatatlan - fejlődés; az írásban számos történelmi érdekességgel, igazsággal és féligazsággal.
"Az emberek természetesen korábban is fogyasztottak - ruhát, élelmiszert és sok mást -, és ezekért dolgozniuk is kellett, vagy másokat dolgoztatni maguk helyett, viszont a 19. század végéig nem volt túl sok ösztönző, ami a tömegek folyamatos fogyasztását serkentette volna." Természetesen Kerryn Higgs is tisztában van a biológia alaptörvényével, mely szerint minden élőlény folyamatos szükségletekkel bír, s valójában ezek kielégítését nevezzük fogyasztásnak. Valamiért azonban nem akarja beérni ezzel az általános alapigazsággal, és a FOGYASZTÓ kifejezést már csak a marketinggel megtámogatott tömegtermelés világában élő, modern emberre vonatkoztatja. Úgy tesz, mintha a korábbi történelmi időszakokban az emberek szerényebbek és visszafogottabbak lettek volna. Mintha nem lettek volna szárnyaló vágyaik, s nem irigyelték volna az arisztokraták fényűzését. Mintha sosem lettek volna felkelések, lázadások, vagy épp más népek ellen irányuló rablóhadjáratok. A bolygó jövőjéért aggódva nyilván nehéz kimondania, hogy a komplett emberiség első számú célja mindig is az életszínvonal, vagyis a fogyasztás mértékének emelése volt, historikus kortól és társadalmi státusztól függetlenül. Nyilván azt is nehéz elismernie, hogy a kapitalizmus ezt az általános jólétre irányuló, sok évezredes emberi vágyat hozta elérhető közelségbe. Arról meg pláne nem beszél, hogy a plázai bevásárlás mennyivel humánusabb és emberhez méltóbb módja a szükségletek kielégítésének, mint a gyarmatosítás, vagy bármiféle rablóháború.
Régi álmom, hogy egyszer majd kezembe vehetek egy olyan könyvet, mely úgy tűzi zászlajára a környezetvédelem eszméjét, hogy közben nem ütközöm bele minden második mondatban a piaci működés iránt érzett nyílt megvetésbe és gyűlöletbe. "A hagyományos célt, hogy magától értetődően hasznos termékeket készítsenek, felváltotta a folyamatos fejlesztés és a sorozatgyártás, majd, hogy az újabbnál újabb termékeket, amikből többet és többet tudtak gyártani, el is tudják adni, a vásárlásra csábító reklámokra is egyre több pénz ment el. Az egész gépezetet pedig természetesen a profitszerzés vágya hajtotta." Döbbenetes, hogy egy gondolaton belül három csúf kritikát is megfogalmaz a kapitalizmussal szemben, természetesen mindhárom érzelmi alapú, egyiknek sincs a leghalványabb racionális alapja sem. Kezdjük a végén: mint egy szószékről prédikáló középkori pap, felrója a profitszerzés vágyát. Mintha valaha is létezett volna bármi egyéb, ami a gazdasági tevékenységeket motiválta volna! Maradhatunk is akár a középkorban: egy földműves, vagy egy városi fazekasmester talán csak annyi hasznot termelt, amennyiből finanszírozhatta családja megélhetését. Ám attól az még ugyanúgy profit volt! Ne hazudjuk már érdemnek azt, hogy gépesítés hiányában gyenge hatékonysággal működtek, így csak szerényebb nyereséget tudtak zsebre tenni! Egészen arcátlan az az attitűd is, ahogyan az egyetemi katedráról kívánja eldönteni, hogy a kétszáz évvel ezelőtti Angliában mi számított hasznosnak, vagy épp haszontalannak. Segítek: MINDEN HASZNOS, amiért az emberek önként pénzt áldoznak. S egészen vérlázító, ahogyan a marketinget ekézi, hiszen a raktárban maradt, eladhatatlan árutömeg egy jelentős hányada is HASZNOS-nak bizonyulhatott volna - megfelelő reklámtámogatás mellett. Talán épp a leghasznosabb termékekkel nem találkozott a fogyasztó az elégtelen marketing miatt. "Széles tömegek számára pont a ma már szélsőségesnek tűnő takarékosság volt a legfontosabb túlélési stratégia, a divat követése és az újabb dolgok folyamatos elirigylése másoktól maximum az arisztokratáknál és a közéjük tartozni vágyó vagyonos kapitalistáknál dívott." Döbbenetes az az attitűd, amely a tökéletes létbizonytalanság nyomorát tünteti fel etalonként, s az ebből való kitörést nem pozitív motiváltságnak, vagy a felemelkedés szándékának nevezi, hanem a jómód elirigylésének. Semmi sem árulkodik úgy egy szerző elfogultságáról, mint használt szókészlete.
Kerryn Higgs művével az a legnagyobb gond, hogy érzelmi elfogultsága, zsigeri kapitalizmusellenessége olyannyira meghatározza gondolkodásmódját, hogy gyakorlatilag képtelen választóvonalat húzni a fogyasztói társadalom globális és tényszerű problémái, valamint az egyén pszichikai, illetve életmódbeli anomáliái közé. Természetesen van igazság abban, amit ír. Valóban nagyon gáz, amikor az ember irracionális döntéseket hoz, túlfogyaszt, pazarol, felesleges dolgokra költ és képtelen megtakarítani. Ám ezek pusztán az egyén problémái. Ezekről lehet írni - a könyvesboltokban fellelhető sok ezer hasonló mellé - egy újabb életmód-tanácsadó tucatművet, ám a Föld jövőjéért aggódó, ökológiai munkában e felvetések tökéletesen irrelevánsak. Most mégis: mit ártunk azzal a bolygónak, ha naponta járunk masszőrhöz, vagy fodrászhoz, ahelyett, hogy kéthetente keresnénk fel őket? Ha már a környezetvédelem a téma, érdemes lenne azokra, és csakis azokra a fogyasztási tételekre koncentrálni, melyek valóban túlterhelik a Földet, s nem általánosságban papolni az irigységről, a mohóságról és a profitéhségről.
Ami a fenntartható fejlődést illeti, valójában háromféle hitvilággal találkozhatunk. A pesszimista verzió szerint már elkéstünk mindenféle mentőakcióval, s megállíthatatlanul száguldunk a szakadék felé. Ez olyan szempontból kényelmes álláspont, hogy aligha indokol cselekvést. Talán pár világvége-búcsúbulit még tarthatunk, azután utánunk az özönvíz... Az optimista forgatókönyv szerint - s bevallom, magam is ezt vallom - a technikai fejlődés idővel megoldja problémáinkat (miközben persze létrehoz majd újabbakat). Anyag- és energiatakarékos termékek, újrahasznosítás, zöld energia, környezetbarát építészet stb. Nem állítom, hogy a kormányoknak és a világszervezeteknek ebben semmi szerepük nem lesz, ám a kreatív megoldásokat a piac szállítja majd, ahogy teszi ezt már a jelenben is. Valahol e két felfogás között találjuk a harmadik, az erősen aggódó álláspontot. Képviselői hisznek ugyan a Föld megmentésében, ám meggyőződésük, hogy ehhez radikális beavatkozásokra van szükség, melyek erősen csorbítják a piac és az egyén szabadságát. A fene se tudja, hogy az őszinte féltés vezeti-e őket, vagy valamiféle neomarxista hevület. Az mindenesetre igencsak beszédes, hogy konkrét megoldási javaslatokat alig-alig hallunk tőlük. Pedig a kritikának - és különösen a kapitalizmuskritikának - akkor van bármi értelme, ha tudunk ajánlani jobbat.
"1920-ra az Egyesült Államok eljutott odáig, hogy bár az ipari termelés az 1860-as szint 12-szeresére nőtt, a lakosságszám ugyanennyi idő alatt csupán megháromszorozódott. Egy emberre tehát így is négyszer annyi termék jutott, mint 60 évvel azelőtt. Elérhetővé vált a John Stuart Mill által stacionáriusnak nevezett állapot, amikor a gazdasági rendszer minden állampolgár alapvető igényeit ki tudja elégíteni, így az embereknek nem kell többé egymáson taposni a túlélésük érdekében”. Ebben a három mondatban két különböző gondolat keveredik. Egy intelligens és egy végtelenül ostoba. Az előbbi kimondja azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a jólét növekedésének a záloga az, ha a termelés dinamikusabban fejlődik, mint a népesség. Úgy lenne kerek a dolog, ha hozzátenné: napjainkban egyedül az állami nyugdíjnak nevezett piramisjáték indokolja az egyes nemzeti populációk méretének szinten tartását, semmi egyéb. A szabad piac képes megteremteni az egyensúlyt magas és alacsony népességszám mellett is. Ami viszont kifejezetten bárgyú ötlet, az az, hogy John Stuart Mill, vagy bárki más képes meghatározni, hogy mi számít alapvető állampolgári igénynek. (Mill 1873-ban fejezte be földi pályafutását. Amit ő a 19. század derekán elégséges jólétnek ítélt, azt ma valóságos nyomorként aposztrofálnánk.) Ettől a szemlélettől már csupán egy szűk ugrás Fourier falanszter-rendszere. Ha maradnánk inkább a jelenkor gondolkodóinál, úgy érdemes Ferenc pápára fókuszálnunk, aki szintén tudni véli, mennyi az elég. Az egyházfő egészen konkrétan bálványimádásnak tartja a gazdagságot, s követendő értéknek a szegénységet. Rajta kívül azért nem sokan vállalják fel az effajta radikális kommunikációt, pedig ha a Föld megmentéséhez a fogyasztás drasztikus csökkentése vezet, úgy lassan ideje volna előállni a konkrét elképzelésekkel. Vajon mennyi élelmiszert tömhetünk magunkba lelkiismeret-furdalás nélkül? Vajon mekkora lehet az egy főre eső lakóingatlan maximális mérete? Mennyit utazhatunk és milyen autót birtokolhatunk? A világkormány tervhivatala dönt majd a legyártható műszaki cikkek mennyiségéről, s engedélyezett kvóták alapján termel majd a Samsung és az LG? És mi lesz a luxuscikkekkel? És mi lesz a friss innovációkkal? Minden egyes kreatív találmány bevezethetősége kapcsán a világkormány ökológiai hivatala hoz majd ítéletet? Pontosan tudjuk: a bürokratikus centralizáció nem csupán nehézkes és csapnivaló hatékonysággal jár, de tökéletesen értelmetlen is. Bőven elég lenne, ha csupán a bizonyítottan negatív externáliákkal, a valódi környezetszennyezéssel foglalkoznánk.
A kérdés politikai vetülete is rém izgalmas. A baloldali, szociáldemokrata pártok hosszú-hosszú évtizedeken át azon ügyködtek, hogy az elesettek és a munkások életkörülményei folyamatosan javuljanak. Ez abszolút nemes célkitűzés, ám lássuk be: elsősorban a fogyasztás növeléséről beszélünk. S bár a jóléti államok kétkezi melósai ma már irigylésre méltó bőségben élhetnek, a klasszikus baloldali gondolat továbbra is az, hogy "fizessenek a gazdagok", illetve hogy a tehetősek megadóztatásából származó bevételeket segélyezésre és egyéb jóléti kiadásokra fordítsák. Talán a kedvezményezett réteg ma már nem a klasszikus munkásosztály, hanem inkább a friss bevándorlók, ám mindez a lényegen nem változtat: a fogyasztás felpörgetése a cél. Igen ám, de ez a szemlélet tökéletesen szembemegy a zöld gondolattal, amely az ökológiai lábnyomunk méretét csökkentené. A skizofrén helyzet abból fakad, hogy mindkét áramlatot jellemzően a baloldali pártok képviselik. Úgy tűnik, nem is igazán zavar senkit ez a feloldhatatlan ellentétből fakadó, rendszerszintű tudathasadás.
"Nem azért vagyunk fogyasztók, mert nem lehettünk volna mások, hanem azért, mert azzá tettek bennünket." No persze. A féktelen, kapzsi kapitalizmus a főbűnös, meg természetesen a reklámok. Nem, nem mi vagyunk a felelősek a döntéseinkért, hiszen minket megrontott ez a csúf világ. Ha van igazán visszatetsző a mai korszellemben, úgy ez a gyermeteg szemlélet feltétlenül. Manapság, ha egy férfi - eleget téve szent küldetésének - elcsábít egy nőt, azt zaklatásnak és erőszaknak kell hazudnunk. És ugyanígy: amikor egy termék eladását marketingkampány segíti, az is egyenesen ördögtől való és nyílt bevallása annak hogy felesleges és haszontalan termékről van szó.... Atyaég, tényleg visszatérünk a középkorba?
