Minden reklám hazudik. Minden szerető csalfa. Minden kereskedő átver. Minden idegen veszélyes. Minden barát lelép, ha baj van... Ismerősek ezek a jajveszékelő frázisok? Ezek mind a kishitű, magányos, összetört lelkek hangjai. Akik pár csalódás után feladták az alapelvet, mely szerint érdemes mindenkiről a jó szándékot feltételezni. Persze meglehet, hogy már eleve ők maguk sem érdemelték ki a másik őszinteségét, hűségét, szeretetét. Talán épp ez a bizalmatlanság volt a valódi gát.
Vajon él-e felnőtt ember e Földön, akivel még sosem történt olyan, hogy egy pincér a kelleténél vastagabb számlával lepte meg, avagy egy pénztáros rosszul adott vissza? Aligha. Ezek a leghétköznapibb történések, s egyedül annyi az érdekes bennük, hogy mi magunk miként reagálunk ilyenkor. A nép egyszerű gyermekének ami a szívén, az a száján, ám ez a fajta kendőzetlenség sokkal inkább faragatlan, mintsem tiszteletreméltó. Az érzelmi intelligencia ott kezdődik, hogy felismerjük: a reakciónk minimum háromszintű. Hacsak nem vagyunk bohém és nagyvonalú milliárdosok, akiknek semmi nem számít, úgy az első és legfontosabb, hogy képviseljük a saját érdekünket: jelezzük a problémát és kérjük korrigálását. Vegyük észre: ezzel a magunk részéről kész is vagyunk. Figyeltünk, résen voltunk, nem szenvedtünk kárt, ennyi. Aligha szükséges, hogy másikat ezen felül büntetni, vagy nevelni igyekezzünk. (Ha ilyen késztetést érzünk, úgy igen komolyak a gondjaink, s talán magunkkal kéne kezdeni az önvizsgálatot.) Reakciónk második szintjét kommunikációnk stílusa adja. Egészen nyilvánvaló, hogy nem vádolhatjuk a másikat szándékossággal, még csak indirekt módon, még csak nonverbális jelekkel sem. Az egész fellépésünk minden apró elemének egybehangzóan azt kell sugároznia, hogy száz százalékig biztosak vagyunk az ártatlanságában, hogy csupán jóhiszemű tévedés történt, függetlenül a harmadik szinttől, hogy valójában mi is jár a fejünkben. Érdemes belátni, hogy ez utolsó a legkevésbé lényeges. Ha kellő éberséggel képesek vagyunk kivédeni az ilyesmit, úgy részünkről totálisan mindegy, hogy notórius csalóval, vagy egyszeri figyelmetlenséggel van dolgunk. Simán megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a másikról csakis a jót feltételezzük. Pszichikai tekintetben így minden szereplő jól jár: érzelmi nagyvonalúságunk mindkét fél lelkének balzsamos simogatás; továbbá megerősítése a hitnek, hogy mégiscsak remek faj a homo sapiens.
Az élet persze nem mindig ilyen egyszerű. Maradjunk a vendéglátásnál: pontosan tudjuk, hogy a dörzsöltebb étterem-tulajdonosok csalárd trükkök százait ismerik. Ezekkel manapság már csak elvétve találkozunk (pláne ami az utóbbi hónapokat illeti...), a kilencvenes években azonban még nagy divatja volt a lehúzásnak. Megesett, hogy egy Leányfalun töltött hétvége során egy helyi vendéglőben vacsoráztunk. Egy olyan műintézmény lehetett, amely elsősorban az átutazó forgalomra épít, reálisan kalkulálva azzal, hogy a Visegrádra tartó, egyszeri turista a legkorrektebb kiszolgálás esetén sem tér be újra. A magunk 15-20 fős társasága a szokott módon járt el: mindenki az asztal közepére helyezte a saját - borravalóval megfejelt - részét, majd vártuk a számlát. A nyáresti vidámság azonban gyorsan elpárolgott, ahogy a fizetőpincér megérkezett, ugyanis brutális volt az eltérés az összegyűlt pénz és számlán szereplő összeg között. Fogalmunk sem volt, hol a hiba, meg hát túl is ittunk már magunkat az analitikus gondolkodás áldásos képességén. Kiegészítettük az összeget és leléptünk, s csak szálláshelyünkre visszatérve vettük elő újra az összesítő blokkot. Alaposabban megnézve azt láttuk, hogy szinte alig szerepel rajta ismerős részösszeg. Huszonévesen, erőnk teljében, egy-egy jó balhéra mindig készen, s ezúttal meglehetősen felpaprikázva indultunk vissza a simlis csárdába. A főpincér a világ legártatlanabb arcával azonosította a tételeket az étlapon szereplő fogásokkal, s csodák csodája: minden stimmelt! Mindössze egyetlen probléma akadt. Mivel tucatnyian voltunk, pillanatok alatt tudtuk összeszedni a vendéglőben fellelhető valamennyi étlapot, egymással összehasonlítandó. Hamar kiderült a szemfényvesztés: az egyik garnitúrát a rendeléshez, a magasabb árszínvonalat képviselő másikat pedig a számlázáshoz használták... Nos, egy ilyen élethelyzetben ártatlanságot feltételezni valóban lehetetlen, így részünkről a jámbor udvariasság is elmaradt. Természetesen szó nélkül fizették vissza a különbözetet, s értelemszerűen a borravalót is bukták. Még így is szemmel látható volt a személyzet megkönnyebbülése, hogy karcolás nélkül megúszták.
A magamfajta naiv lelkű liberálisokat gyakran éri a konzervatív vád, hogy a jó szándék görcsös keresése a másikban egyet jelent az önfeladással, az önvédelem felszámolásával. Ha körbenézünk a mai Nyugat-Európában, azt kell mondanunk, hogy ez az aggály a legkevésbé sem alaptalan. Ugyanakkor muszáj leszögezni: a nyitottság, a barátságosság, az elfogadás, sosem jelenthet egyet a baleksággal, a kihasználhatósággal. Niedermüller Péter pár napja a következő gondolatot fogalmazta meg Facebook oldalán: "Mi pedig olyan Európát, olyan Magyarországot akarunk, amely befogadja és támogatja a menekülteket, amely a bevándorlásban nem veszélyt, hanem gazdagodást és lehetőséget lát". Az ilyen mondatokkal nem az a legnagyobb baj, amit az Origo ír, hogy a járvány közepén nem ezzel kéne foglalkozni. (Az élet nem állt meg, léteznek más legitim témák is a koronavíruson kívül.) Még csak nem is az, hogy a magyar választópolgárok oroszlánrésze bevándorlásellenes, és ez a kommentekben is megmutatta magát: a több mint kilencven hozzászólás közt alig találni helyeslőt. (Attól, hogy a döntő többség nem ért egyet valamivel, az még lehetne helyes.) A DK-s polgármester mondata azért hamis, mert pontosan tudható, hogy a tömeges bevándorlás a legkevésbé sem veszélytelen mutatvány. Nyilván léteznek olyan bevándorlók, akik munkába állnak, jövedelmet szereznek és adót fizetnek - ők valóban képesek gazdagítani az országot. A nyugat-európai tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy jelentős részük képtelen elhelyezkedni, így segélyre szorul; s nem csekély azok száma sem, akik semmibe veszik a befogadó ország törvényeit - ők nemhogy nem gazdagítják a hont, de még a közbiztonságot is fenyegetik. Niedermüller maga is tisztában van mindezzel, mégis hinti a balos, vágyvezérelt mantrát; mintha elég lenne csupán pozitívan viszonyulnunk mindenkihez, s e gesztusunk azonnal szentet faragna az érintettekből. Ez a balekság filozófiája és józan ember aligha veszi komolyan. Abban igaza van Niedermüllernek, hogy fontos a bizalom, és fontos a jó szándék feltételezése. De csak és kizárólag addig a határig, amíg képesek vagyunk elviselni, ha tévedtünk. Egyszerűen nem kockáztathatunk többet, mint amennyit képesek vagyunk mosolyogva elveszíteni.
Ne feledkezzünk meg arról az apróságról sem, hogy a bizalom minden esetben kettőn áll. Nem csupán a mi felelősségünk, hogy elég nyitottak és befogadók legyünk, de a másiknak is elemi érdeke, hogy bizalomgerjesztő képet formáljon önmagáról. A baloldali attitűdtől nagyon idegen az ember önmagáért vállalt felelősségének gondolata, ám ettől még tény, hogy a rokonszenvet nem adják ingyen. Ha a másik arcán, mimikáján, kommunikációjában, gesztusaiban az agresszivitást, a simlisséget, vagy csupán a felelőtlenséget észleljük, annak aligha fogunk bizalmat szavazni. Ideje lenne szélnek ereszteni azt a balos téveszmét is, mely szerint bűnös dolog az ösztöneinkre hallgatni. A legtöbbünknek elég a másik szemébe nézni ahhoz, hogy lássuk: van-e félnivalónk tőle.
Számos kutatás igazolja: alapvető evolúciós szokásunk, hogy kérdéses szituációkban hajlamosak vagyunk a másikról inkább a rosszat, mintsem az ártatlanságot feltételezni. Ez a fajta bizalmatlanság történelmünk jelentős része során életmentő lehetett. "Jobb félni, mint megijedni", mondtuk, s ehhez is tartottuk magunkat. Ezen az sem változtat sokat, hogy egyes pszichológiai kutatások szerint az ilyen esetek háromnegyedében tévedünk. Hitem szerint 25% épp elég magas érték ahhoz, óvatosságunkat egy percig se altassuk el. A 75% pedig pláne magas, különösen ahhoz, hogy bizalmatlanságunkat gátlástalanul kimutassuk. E gyermeteg, ösztönös viselkedést a szakirodalom az egocentrikus és impulzív jelzőkkel illeti. Egocentrikus, mert gyanakvásunk kimutatásakor a legkevésbé sem törődünk a másik lelkivilágával, s impulzív, mert azonnali feszültségoldásra törekszünk. A civilizáltság, a kultúra egészen pontosan azt jelenti, hogy szükség esetén készek vagyunk bizonyos szerepeket eljátszani, képesek vagyunk ideig-óráig elviselni a belső ösztönkésztetésünk és a külső magatartásunk közti feszültséget.
Nem bízhatunk senkiben? Nos, szomorú egy világ volna. A valóság az, hogy igen sokan vannak, akik ténylegesen kiérdemlik a bizalmunkat. Ez azonban idő kérdése. Muszáj alaposan megismerni a másikat. És muszáj kialakítanunk a magunk szociális köreit, amelyekben vakon bízhatunk a többiekben. Ha a Fidesz példátlan politikai sikerének titkát keressük, abban jelentős szerepe lesz e feltétlen bizalomnak. (Fodor Gábor korai távozását és a Simicska-ügyet leszámítva 33 év alatt nemigen láttunk zajos szakításokat, csaknem ugyanaz a maroknyi, összetartó gárda viszi a párt - és mostanság az ország - ügyeit, akik 1988-ban együtt elkezdték.) Az ellenzéki oldalon aligha látni hasonlót. Pedig e nélkül esélyük sincs választást nyerni, sikeresen kormányozni meg pláne. Az pedig végképp nonszensz, hogy a bevándorlók iránt teljes bizalmat várnak, miközben ők maguk még egymásban sem bíznak. Ismétlem: fontos, hogy képesek legyünk bárkiről a jó szándékot feltételezni. Ám ezt a tanítást csakis akkor képviselhetjük hitelesen, ha mi magunk már tudjuk, s legalább a személyes környezetünkben volt szerencsénk megtapasztalni, mit is jelent a bizalom.
