A jó filmek egyik ismérve, hogy odaszegezi a nézőt a képernyőhöz. Michael Moore alkotása, a Kapitalizmus: Szeretem című agymosási kísérlet olyan brutálisan ostoba, szájbarágós és hatásvadász, hogy egyszerűen képtelen voltam együltemben végignézni. A rendező tökéletesen hülyének nézi a befogadót. Semmi mást nem éreztem, csak hogy képkockáról képkockára megy fel bennem a pumpa. Oly sűrűn kellett megszakítanom a lejátszást - az asszonyra zúdítva legcifrább káromkodásaimat, aki szerencsétlenségére szintén a nappaliban tartózkodott -, hogy végül két napba telt, mire a végére értem. Az elmúlt húsz évben számos ehhez hasonló, széles néptömegeket elérő, mélyen kommunista szemléletű dokumentumfilm készült az Egyesült Államokban (The Corporation, Bennfentesek stb.). Michael Moore munkája még ezen borzalmak között is az igazi mélypontot jelenti.

Hogy megértsük, miként készülnek a valódi propagandafilmek, egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a szabadság esküdt ellenségei vagyunk! Vajon milyen eszközökkel kívánnánk rávenni nézőinket, hogy csatlakozzanak végtelenül perverz álláspontunkhoz? Nem nagy ügy, mindössze két lépcsőfokra vagyunk e céltól. Az első teendő, hogy bemutassunk egy sor olyan egyéni drámát, amely a világtörténelem során párszor már megtörtént olyanokkal, akik a szabadság útját járták: közlekedési balesetek, drogproblémák, alkoholizmus, elhízás, tüdőrák, válás stb. Ezek mindegyikéből százszámra találunk sorstragédiákat, s hozzá könnyes szemű családtagokat. Innentől már csak egy lépés, hogy a néző helyett kimondjuk: ez a pokol maga a szabadság. (Természetesen egyetlen szót se szóljunk azokról az alapvető áldásokról, amelyeket a szabadság nyújt, csakis arra az 1%-ra koncentráljunk, amiből baj lehet!) Sulykoljuk megkérdőjelezhetetlen dogmaként: az egyéni szabadság életveszélyes, ezért nagy mértékben korlátozni szükséges. Vagy akár Michael Moore szavaival: a szabadság gonosz, meg kell semmisíteni! Nos, pontosan így készült a Kapitalizmus: Szeretem című film is. 

Egészen arcpirító az az attitűd, amely e propagandamozit jellemzi. "Könnyebb letudni a diákhitelt, ha a friss diplomások a bankoknak dolgoznak és nem a közjóért." Ilyen és ehhez hasonló mondatok százával hangzanak el a riportalanyok szájából. Aki tanult marketinget, vagy politikai kommunikációt, azonnal levágja a csalárd trükköt: a beszélő úgy fogalmaz, mintha az egyetem utáni elhelyezkedés kérdése volna a fő közlendő, miközben evidenciaként sugallja, hogy a bankszektor nem a közjót szolgálja. A kevésbé éberek tudattalanjában akadálytalanul rögzül a valódi üzenet: a bankok a társadalom ellenségei. (Nyíltan megfogalmazva talán az elme ellenállásába ütközne, így azonban simán átcsúszik az ingerküszöb alatt.) Ugyanezt a mocsok csalárdságot alkalmazta annak idején Gulyás Zoltán is Aradszky Lászlóval szemben, amikor a Kész Átverés álriportjában a következő kérdést fogalmazta meg: "Nem villant-e át az agyadon az, hogy az új zenei irányzatokkal lépést kéne tartani: hiphop, dance, house? Tehát olyan zenei világot felvenni magad köré, amivel vissza tudnál kerülni a zenei életbe." (A pimaszkodás nyilvánvaló céljával, azonban rejtett premisszaként tálalta, hogy az énekes már rég eltűnt a süllyesztőben. Aradszky persze berágott, ahogyan kell, mi pedig vinnyogva röhögtünk a képernyő előtt.)

MICHAEL MOORE - AZ OSCAR-DÍJAS, SZÉLSŐBALOS RENDEZŐ

Michael Moore eszköztára egészen botrányos. Az még hagyján, hogy látunk kilakoltatást, síró gyerekeket és munkájuk elvesztésén pityergő alkalmazottakat. Ezek az érzelmi manipuláció legolcsóbb, ám garantáltan működő eszközei. Eggyel durvább, hogy az egyház embereit és a vallást is segítségül hívja. Három papot is megszólaltat, akik mind egyetértenek abban, hogy a kapitalizmus erkölcstelen, obszcén, gyalázatos és ellentétes Krisztus igéjével. Az csupán apróság, hogy ez a nyíltan kommunista tempó Ferenc pápa megjelenéséig nem igazán jellemezte az egyházat. A mélyebb probléma az, hogy az evangéliumok szellemiségét sem tükrözi. Nyilván nem lepődünk meg: az elmúlt kétezer év során csupán elvétve találkoztunk olyanokkal, akik értették volna a jézusi tanítást. A rendező részéről mindenesetre rafinált húzás, hogy ideológiai tekintetben képes maga mellé állítani azokat, akiket valószínűleg az első körben végeznének ki bármilyen kommunista rendszerben. Mindezeknél is arcpirítóbb, amikor a bolsevikok legősibb trükkjét veszi elő: a saját vétkével vádolja meg ellenfelét. Az a dermesztő jelenet, amelyben amerikai kisdiákok kórusban mantrázzák a kapitalista alapdogmákat, a valóságban a legkevésbé sem jellemző a szabad társadalmakra, annál inkább a Moore által favorizált kommunista világra. Két nappal ezelőtt április negyedikét mutatott a naptár. Emlékszünk még, miket énekeltettek velünk ilyentájt kisdobosként, meg úttörőként? "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!" Már tizenévesen is rém kínos volt részt venni e nyomorult képmutatásban, felszabadítónak hazudva a megszállókat. És akkor jön Michael Moore, és úgy tesz, mintha a gyerekek agymosása a kapitalista világ sajátja lenne... Egészen döbbenetes, hogy minden aljasságot bedob, semmitől sem riad vissza.

PROFITORIENTÁLT BÖRTÖN

A film bemutat pár igazán csúnya történetet, a legvisszataszítóbbat mindjárt az elején. A sztori Pennsylvaniában játszódik, ahol Wilkes-Barre önkormányzata egy magántulajdonban lévő börtönt bíz meg a fiatalkorúakat érintő büntetés-végrehajtási feladatok ellátásával. Tekintve, hogy az üzemeltetők az elítéltek után fejpénzt kapnak, érdekeltek a magas kihasználtságban. Ez úgy valósul meg, hogy a helyi igazságszolgáltatás mindenfajta piszlicsáré ügy miatt elzárásra ítéli a környék tinédzsereit (füves cigi, családi veszekedés, szemtelenség a tanárral stb.), ráadásul a büntetés mértékét önkényesen alakítják, sokszor hónapokkal megnyújtva az eredeti ítéletben szereplő időtartamot. A narráció pedig: "Tulajdonképpen érthető. Ha egy állami intézményből profitorientált vállalat lesz, mégis mit várunk? Mi fogja vezérelni őket?" A bicska kinyílik az ember zsebében, hogy ilyen megtörténhet a 21. században, de bevallom, majdnem ennyire felzaklat az is, hogy a film e mocsokságot igyekszik a kapitalizmus nyakába varrni. Holott teljesen világos: a piaci működés itt csupán eszközként szolgál. A bűnt a gátlástalanul aljas és korrupt bírók, illetve városi vezetők követik el, akik - puszta anyagi érdekből - képesek gyerekek életével játszani. Maga a börtön csupán kifizetőhely, semmi egyéb. De Michael Moore erről nyilván nem beszél, hiszen az igazság - mely szerint a visszaélés a hatalom és nem a piac részéről történik -, pont az ő kommunista narratíváját gyengítené.

A 2008-2009-ES VILÁGVÁLSÁG

Ugyanazzal az érveléssel találkozunk itt is, mint a fiatalkorúak börtönsztorijában. Az ingatlanlufi kipukkad, s pénzintézetek egész sora kezd bedőlni. A piaci logika tiszta és világos: "A Wall Street takarítsa el a saját piszkát!" - ahogyan ezt az egyik kongresszusi képviselő meg is fogalmazza. Nem így történik: Bush 700 milliárd dolláros mentőcsomagját - ha második nekifutásra is - végül sikerül elfogadtatni. A kabinet - két hónappal az elnökválasztás előtt - mindent elkövet a földcsuszamlás megakadályozására, s az adófizetők pénzéből vastagon kitömi a felelőtlenül gazdálkodó hitelintézeteket. Nyilván visszatetsző, amikor e mentőövet - többek közt - bankvezérek prémiumkifizetéseire fordítják, mindazonáltal szögezzük le: ez a legkevésbé a kapitalizmus bűne. Amikor a központi hatalom kontroll nélkül herdálja a polgárok pénzét, s a válságot előidéző "szakembereket" kormányzati pozícióba emeli, olyankor nem csupán sportszerűtlen a piaci működést kritizálni, de nélkülöz minden józan logikát is.

PILÓTÁK, INGATLANTULAJDONOSOK, MUNKAVÁLLALÓK

A film számos egyéni sorstragédiát bemutat. Külön foglalkozik az alacsony fizetésű pilótákkal, megemlítve, hogy sokan közülük másodállást is vállalnak. Eléggé el nem ítélhető módon igyekszik olyan hatást kelteni, mintha mindez alapjaiban veszélyeztetné a repülés biztonságát. Mi több, a 2009. februárban történt buffalói katasztrófát is megpróbálja összefüggésbe hozni az alulfizetettséggel. Kevés ennél szemérmetlenebb kommunikációs fogással találkozni. A világ számos pontján az állami egészségügyben dolgozók is éppen eléggé túlhajszoltak, ám még sosem hallottam olyat, hogy bárki a kormányt hibáztatta volna egy-egy műhiba miatt. Michael Moore meg sem említi, hogy a bér kérdése tipikusan olyan probléma, amelyet a piac gyorsan és hatékonyan kezelni képes. Ha a pilóták keveslik a javadalmazásukat, egy részük új munka után fog nézni. Ez szakemberhiányt teremt és automatikusan emeli a fizetéseket. Semmi sem ilyen egyszerű. "Ön egy valóságos aranybányán ül. Van egy saját bankja. Az ön bankja. Ezzel a bankkal még több pénzhez juthat. Csak vegyen fel hitelt a házára! Mindenki ezt teszi..." - ez már az ingatlantulajdonosokat szédítő propaganda, melynek hatására - a film narratívája szerint - tömegek veszítették el a fedelet a fejük felől, főképp az idősebb korosztályból. Nos, aki olyan felelőtlen, hogy - vakmerő tőzsdei szerencsejátékot űzve, vagy épp luxusutazásra költve - kockára teszi a saját otthonát, az jócskán meg is érdemli. Döbbenetes, hogy a baloldali ideológia megszállottjai mindenkit komplett idiótának tekintenek. Mintha elég lenne, hogy elhangzik: "mindenki ezt teszi", s a többség már ugrana is a kútba. Tényleg ennyire bofolyásolható lenne az átlagamerikai? Mint minden kommunista ihletettségű alkotásban, itt is bőséggel megjelenik a bezáró üzem és a munkájának búcsút intő alkalmazott karaktere. Akármilyen szomorú is, de ez is az élet természetes velejárója. A kapitalizmus valóban nem garantál sem kiemelkedő béreket, sem biztos lakhatást, sem pedig élethosszig tartó munkahelyet. De vajon ismerünk olyan berendezkedési formát, amelyik igen? Jómagam még csak nem is hallottam ilyenről.

EGY IGAZI NYALÁNKSÁG

Könnyek, özvegyek, árvák - illetve halottakon nyerészkedő gaz kapitalisták... A film egyik legdrámaibbnak szánt része konkrétan a nagy semmin lovagol. A gyászolók fájdalma mindig empátiát kelt, felháborodásuk ugyanakkor aligha racionális. Történt ugyanis, hogy az elhunytak kapcsán munkaadójuk - az érintetteket még csak nem is tájékoztatva - életbiztosítást kötött, magát a céget nevezve meg kedvezményezettként. S most, hogy a család a könnyeit nyeli, a multi nagyvállalat mindeközben dollármilliókat kaszál. Természetesen minden józanul gondolkodó néző gyorsan belátja, hogy egyazon esemény egymástól tökéletesen független fejezeteiről van szó. A munkaadó a saját pénzét kockáztatva fogadást kötött alkalmazottja életére. Ez körülbelül olyan, mintha a Tippmixen a magyar válogatott vereségére tennénk. Nem egy szívderítő várakozás, de néha ez a realitás. A filmben bemutatott gyászoló hozzátartozók felindultsága elnézhető, hiszen a fajdalom bármelyikünk elméjét tompítani képes. Mi a helyzet ugyanakkor velünk, érzelmileg semleges nézőkkel? Számunkra talán világos, hogy a veszteségérzet önmagában még nem senkit sem tesz jogosulttá a másik profitjából való részesedésre. A munkáltató nagyvállalat ugyanígy kaszálhatott volna a részvénypiacon is, az árváknak ahhoz is éppen ennyi közük lenne.

PÁR POZITÍV PÉLDA

Az igazán vicces az, hogy amikor végre minden tekintetben pozitív - még Michael Moore-nak is tetsző - példákat látunk, a film mindet úgy tálalja, mintha a kapitalizmuson túli világba merészkedtünk volna. Erről természetesen szó sincs. Bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, majd egy kenyérüzem. Közös vonásuk, hogy a dolgozók mindkét esetben tulajdonosok is egyúttal, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Hajrá! Legyen minél több ilyen cég! Bárki előtt nyitott a pálya, hogy ilyen példaértékű vállalkozást építsen, a kapitalizmus legnagyobb dicsőségére. Kapunk némi ízelítőt egy chicagói gyárfoglalásról is, melynek során elbocsátott alkalmazottak követelik jogos, elmaradt bérüket és egyéb juttatásaikat - kitartásukat végül siker koronázza. Számomra egészen döbbenetes, hogy a munkások érdekérvényesítő akcióit, illetve a szakszervezeti megmozdulásokat még a 21. században is úgy lehet tálalni, mintha idegenek volnának a piaci működés szellemétől. A valóság az, hogy ezek épp oly szervesen hozzátartoznak a kapitalizmushoz, mint a termékek és szolgáltatások folyamatos versenye és a befektetők profitmotiváltsága.

Úgy tűnik, az elvetett mag lassacskán szárba szökken. Az Egyesült Államokban, mely valaha maga volt a szabadság, a demokrácia és a kapitalizmus hazája, mára jelentősen megváltozott a közhangulat. A millenniumi generáció (24-39 évesek) egyre nagyobb szegmense támogatja a kommunizmust. A vörös lelkűek 2018-as, 28%-os részaránya - mindössze egyetlen esztendő alatt!! - 2019-re elérte a 36%-ot. Ez valami egészen tragikus. Még akkor is, ha annyira sem ismerik a világtörténelmet, mint európai kortársaik. Michael Moore és a többi mélybalos, tengerentúli megmondóember valami nagyon sötét jövő felé terelik a Föld egykoron legfejlettebb országát. Jó lenne, ha legalább mi, itt Közép-Európában észnél lennénk. Én szóltam.