Az utóbbi 10-15 évet tekintve azt gondolhatnánk: kezd megbolondulni a világ. Mintha a Föld fejlettebb szegmenseiben Marx legelkötelezettebb hívei diktálnák a tempót. (Pár nappal ezelőtt több mint 120 nyugalmazott USA-beli katonai vezető - köztük számos tábornok és admirális - tett közzé nyílt levelet. Megítélésük szerint nagy veszélyben van az amerikai nemzet, s ebben jelentős szerepet játszik a szocialista és marxista eszmék előretörése is.) Ha ez így is van, látnunk kell: a jelenség nem a semmiből nőtt ki hirtelen. Az egalitarista filozófusok immáron évtizedek óta puhították a talajt, azonban nézeteik csak mostanság kerültek az ideológiai fősodorba. Ebben a jelenségben nem csupán a politika, de a felsőoktatás és a médiaelit is meghatározó szerepet játszik.

A legtöbben meglehetősen kötött sémák szerint gondolkodunk. Hiszünk a magántulajdon szentségében, s abban, hogy munkánk gyümölcsét megtarthatjuk és élvezhetjük. Hiszünk abban, hogy a testünkkel csakis mi magunk rendelkezünk. Hiszünk az elemi erkölcsben, mely szerint a szabadság és az önkéntesség érték, ezzel szemben az erőszak és a kényszer megengedhetetlen. Hiszünk továbbá abban is, hogy mindenkinek azt kéne kapnia, amit megérdemel: a tisztességeseknek és szorgalmasoknak jólét jár, míg a bűnözőknek és a léhűtőknek büntetés, illetve szerényebb életnívó. Most tegyük félre mindezt, hiszen ha meg akarjuk érteni az egyenlősdit hirdető gondolkodókat, úgy roppant nagy nyitottságra lesz szükségünk. Ha vad dörömböléssel jelzi is minden egyes sejtünk, hogy ideológiájuk perverz, hamis és működésképtelen, mindez mit sem ér, ha képtelenek vagyunk racionális érvekkel védeni igazunkat. Szóval: adjuk meg az esélyt, s első blikkre tekintsünk legitimnek minden eszelős egalitarista elképzelést!

John Rawls, a Harvard Egyetem 2002-ben elhunyt filozófia professzora Az igazságosság elmélete című művében így ír: "Átgondolt ítéleteink egyik sarkalatos pontja alighanem az, hogy a született adottságok megoszlásából származó előnyök éppúgy nem megérdemeltek, mint a születés adta társadalmi helyzet. Ugyanígy vitatható az az állítás is, hogy egy ember megérdemli azt a kiváló jellemet, ami képessé teszi képességeit fejlesztő erőfeszítésekre, hisz jelleme nagyrészt azokon a szerencsés családi és társadalmi körülményeken múlik, amelyeket nem tekinthet a maga érdemének." Ezzel a világlátással részben egyet lehet érteni: a teremtés valóban nem igazságos. "Minden egyéb tényezőtől eltekintve a jobb képességűek valószínűleg törekvőbbek, s úgy tűnik, hogy jószerencséjük előnyei semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Az erény jutalmazásának gondolata kivihetetlen." Rawls tehát azt állítja, hogy az emberi teljesítményekben az egyénnek nem sok szerepe van, annál inkább Fortunának. Nézete szerint az ember nem a saját szerencséjének a kovácsa, hanem minden esetben a körülményeinek az áldozata. E feltételezett, de semmivel meg nem alapozott igazságtalanság orvoslására meglehetősen extrém megoldási javaslatot kínál. Szerinte a társadalomnak fel kell állítania egy szüntelenül működő kiegyenlítő gépezetet, mely azoktól, akiknek - bármilyen tekintetben - az átlagosnál jobban megy soruk, azonnal elvesz és azoknak juttatja, akiknek kevesebb jutott. A professzor csupán néhány apróságról feledkezik el:

• Miként kell beárazni a jóképűséget, az intelligenciát, a testmagasságot, vagy épp a családi hátteret?
• Miként lehet folyamatosan figyelemmel kísérni a változásokat? (Ha például valaki meghízik és elveszíti a vonzerejét, onnantól több jár neki a közösből? És ha megint lefogy?)
• Hogyan lehet igazságos egy olyan rendszer, amely tagadja az egyéni felelősséget, ezért ugyanúgy bánik a szentekkel és a sorozatgyilkosokkal?
• Mi az a morális alap, amely legitimálja a permanens rablást?
• Ki lesz az, aki egy ilyen világban keményen dolgozik majd?
• Érdemes egy olyan világot teremteni, amelyben a passzivitás és a titkolózás az uralkodó?
• Tényleg fontosabb a teljes egyenlőség a jólétnél?

John Rawls hipotézise szerint az emberek pontosan ilyen társadalmi rendszert hoznának létre, amennyiben a "tudatlanság fátyla" borítaná a törvényalkotókat, ami az ő értelmezésében azt jelenti, hogy az égvilágon semmit sem tudnának a saját jellemükről, képességeikről, társadalmi helyzetükről. David Miller, az Oxfordi Egyetem professzora e feltevést meggyőző kísérletsorozattal cáfolta. A véletlenszerűen kiválasztott alanyoknak négyféle teoretikus társadalmi berendezkedést kellett rangsorolniuk egyénileg, majd ötfős csoportokban. Soha, egyetlen csoport sem tette első helyre Rawls utópiáját, de még egyéni szinten is alig akadt olyan, aki szimpatikusnak találta volna. Körülbelül ilyen stabil sziklára építik légváraikat a baloldal tekintélyes teoretikusai.

Martha Nussbaum amerikai filozófus az Upheavals of Thought című könyvében egy tízes listát közöl azokról a "központi emberi képességekről", melyekkel minden polgárnak legalább egy alapvető küszöbértéken rendelkeznie kell, s természetesen az állam dolga, hogy mindezeket biztosítsa. E listán szerepel például, hogy alkotmányos garanciákkal szavatolni kell a normális emberi élettartamot, vagyis nem halhatunk meg a kelleténél korábban... Ennek érdekében Nussbaum többek között a dohánytermékek korlátozását is szorgalmazza. (Érdekes lenne kikérni erről az átlag baloldali szavazó véleményét.) Szintén e lista egyik pontja, hogy "legyenek lehetőségeink a szexuális kielégülésre." Egy jó társadalom tehát az adófizetők pénzén, szociális munkásokkal biztosít némi hancúrlehetőséget mindazok számára, akik a szabad szexpiacon - talán ápolatlan külsejük, rossz modoruk vagy leküzdhetetlen gátlásaik miatt - nem boldogulnak. Ő maga a kívülálló nézőpontjából védelmezi az elesetteket, s meggyőződése, hogy egyedül ez a perspektíva a nyerő, hiszen akik nyomorban és tudatlanságban élnek, azok sok esetben nincsenek is tisztában a saját szükségleteikkel. Martha Nussbaum gondolkodásmódját - számos más baloldali teoretikushoz hasonlóan - valami elképesztő felsőbbrendűség-tudat jellemzi, amely együtt jár csaknem a teljes társadalom lenézésével. A periférián élőket szándékuktól függetlenül boldogítaná (hiszen ezek a nyomorultak azt sem tudják, mi a jó nekik); a többségről pedig még csak nem is feltételezi, hogy szociálisan érzékenyek lennének (hiszen akkor nem volna szükség az állami pátyolgatásra). Mindezt pedig az empátia jegyében tenné, mely szerinte az egalitarizmus alapját adja; meggyőződése, hogy "az együttérzés minden jó etikai kódex szíve". Részben igazat kell adnunk a filozófus asszonynak, az együttérzés valóban lényeges és pozitív érték. Csakhogy ezúttal is egydimenziós gondolkodásmódot látunk. Az empátia bármilyen nemes és kívánatos is, csupán egy a vezérlőelveink között. Emellett igazságosak, lelkiismeretesek és felelősségteljesek is kívánunk maradni. Ha ezek az értékek ütköznek, egyáltalán nem biztos, hogy az együttérzés mindent visz. Aligha fogunk empátiát érezni azok iránt, akik a saját hibájukból kerültek nehéz helyzetbe. Aligha fogjuk erkölcsi kötelességnek tekinteni, hogy számunkra idegeneket istápoljunk, ha ezzel a saját családunk jólétét veszélyeztetjük.

Peter Singer ausztrál erkölcsfilozófus szerint mindazok, akik az alapszükségletük felett bármi másra költenek - és nem adományozásra fordítanak minden nélkülözhető centet - bűnrészesek a harmadik világ nyomorában, sőt egyenesen gyilkosok. Ronald Dworkin jogfilozófus az erőforrások újraelosztása terén az "irigység próbát" favorizálja, amely azt firtatja, hogy az emberek elégedettek-e az általuk birtokolt javakkal, vagy inkább másvalaki erőforrásaira vágynának inkább. (Vajon mennyire ismeri az emberi természetet az, aki el tud képzelni olyan társadalmat, amelyben mindenki elégedett azzal, amije van?) Gregory Vlastos filozófiatörténész szerint minden ember egyformán értékes, ezért mindenki egyforma elbírálást is érdemel, függetlenül érdemeitől és a vele való kapcsolat szorosságától. Példaként a szülő-gyerek viszonyt hozza fel, melyben - optimális esetben - a feltétlen szeretet az uralkodó. Csupán azt hagyja figyelmen kívül, hogy ehhez az attitűdhöz minimum istenné kellene válnunk, hogy minden embertársunkra gyermekünkként, elvárások nélkül tekintsünk. Stanley Benn, Gary Watson, Albert Hofstadter és Susan Wolf - mindannyian filozófusok - egybehangzóan tagadják az ember morális felelősségét. Gyengeségre, megtévesztettségre, tudatlanságra és gyermekkori traumákra hivatkoznak, melyek a bűntettek elkövetőit - adott esetben még a pszichopatákat is - tökéletesen felmentik. Hitük szerint csakis a teljes szándékosságot tekinthetjük gonoszságnak, s minden, ami a tiszta tudatot a legkisebb mértékben is beárnyékolja, mentő körülmény. (Bevallom, mindig is értetlenül tekintettem arra az elnéző attitűdre, amellyel a nyugati világ fogadja az idegen kultúrákból érkező bevándorlók erőszakos bűncselekményeit. Politikai-gazdasági érdekeket, esetleg tudatos káoszteremtést, avagy kormányzati nemtörődömséget sejtettem a háttérben. Úgy tűnik azonban, hogy a szükséges ideológia is vastagon rendelkezésre áll.) A balos teoretikusok kapcsán csupán egyetlen gondot látok: mindig a másik ember nemi szervével verik a csalánt. Ha a nyomorban élők megsegítéséről van szó, bőkezűen osztogatnak a másik pénzéből. Ha az engedékenység és a megbocsátás kerül terítékre, a bárányokért sosem ejtenek könnyet, ha már a farkasok védelmére szegődtek.

John Kekes konzervatív filozófus Az egalitarizmus illúziói című könyvében meggyőző alapossággal szedi ízekre a fenti, baloldali teoretikusok egyenlőségre vonatkozó érveit. A jelen posztban említettek mindegyike filozófus, többségük egyetemi professzor - mindez feltételez némi szellemi igényességet. Társadalomfilozófiai elképzeléseik kapcsán joggal várhatnánk, hogy azok ellentmondásmentesek, morálisan védhetők, működőképesek és az általános jólétet pozitív irányba mozdítók legyenek. Ehelyett puszta légvárakat kapunk, melyek belső magja minden esetben egy ábrándos hit, bármiféle alátámasztás nélkül. Becsületükre váljék, hogy műveikben ezt többnyire maguk is elismerik. Kekes átfogóan érvel, néhol talán túlzó aprólékossággal is, különösen az általam képviselt libertárius világlátáshoz képest. Szerinte az igazságosság alapja az érdem (és még véletlenül sem az egyenlőség), mely jellemvonásokra, viszonyokra, megállapodásokra és cselekedetekre bontható. Hitem szerint ennél jóval egyszerűbb a világ: elég csupán a megállapodásokra fókuszálni. Ha Messi havi négymilliárd forintnak megfelelő összeget keres, az egyedül attól válik igazságossá, hogy ez az összeg szerepel a Barcelonával kötött szerződésében. Szinte mindegy, hogy milyen tehetséges, hogy hány gólt szerez, vagy hogy milyen a viszonya a szakvezetéssel. Hasonló a helyzet a személyes felelősség kérdésével is. Az egalitaristák egydimenziós világképének (mely szerint az egyént teljes mértékben a körülményei determinálják) cizellált ellensúlyozását célozva Kekes mélyen belemegy a részletekbe, és jellemről, a szándékosság mértékéről, a kontextusról, illetve a következményekről, mint komplex csomagról értekezik. A libertárius etika e téren is jócskán szimplább, s elsősorban a következményekre koncentrál. (Sokat elárul a baloldali, már-már gyermeteg gondolkodásmódról, hogy ezzel, a leglényegesebb tényezővel szinte sosem számol.) Ha nincs sértett, ha nincs áldozat, úgy nincs miről beszélni. Tényleges károkozás esetén azonban a cselekvőképes egyén felelőssége 100%-os, minden körülménytől függetlenül. Lehetünk szentek, vagy visszaeső gonosztevők; tettünk lehet előre megfontolt, vagy hirtelen felindulásból elkövetett; jöhetünk a Rózsadombról, vagy akár a Hős utcából, mindez vajmi keveset számít. John Kekes magát az egyenlőséget is összetett fogalomként értelmezi: a szabadság, a jogok és az erőforrások egyenlőségéről tesz említést. Itt is elég volna csupán a legutóbbira összpontosítani, hiszen a szabadság és a jogok tekintetében - büntetlen polgárok esetén - csak kivételes, vagy speciális esetekben tehetünk különbséget. Mindezekkel együtt is a magyar származású filozófus csaknem minden megállapításával jó szívvel egyet lehet érteni. "Valójában a társadalom nem maradhat fenn sokáig, ha produktív tagjait nem becsüli meg és nem oltalmazza, illetve nem bünteti meg és tartja féken a csalókat, a tolvajokat és a potyautasokat." Ez volna a lényeg. John Kekes műve arra is remekül rávilágít, hogy a modern konzervativizmus egyáltalán nem áll távol a libertárius (gyerekkori nevén: klasszikus liberális) gondolkodásmódtól. Ugyanakkor mindkettőt mérföldnyi szakadék választja el az egalitarista liberalizmustól, melynek - tekintve, hogy minden megnyilvánulási formája a szabadságot áldozza fel az egyenlőség oltárán - az égvilágon semmi köze a klasszikus liberalizmus eszméjéhez, csupán az elnevezést használja, tökéletesen alaptalanul. A neomarxizmus sokkal találóbb és korrektebb címke volna.

Mindannyian, akik egy kicsit is hajlamosak vagyunk a filozofálgatásra, egy olyan világról ábrándozunk, amely többé-kevésbé igazságosnak mondható. Mindazonáltal aligha találnánk ennél szubjektívebb, önkényesebb fogalmat. Mindenki mást és mást ért igazságosság alatt. A balos teoretikusok jellemzően a teljes egyenlőséget. A nyitott és jó szándékú ember újra és újra meghallgatja elképzeléseiket abban a reményben, hogy több tucatnyi történelmi katasztrófa tapasztalataival gazdagodva érveik és szempontjaik talán csiszolódtak valamelyest. Persze újra és újra csalódnunk kell: a vakhitre alapozott vágyálmokat aligha lehet stabil érvrendszerrel alátámasztani.