Abban feltétlenül megállapodhatunk, hogy a jó szándékú emberek - legyenek bár konzervatívok, liberálisok, vagy épp radikális baloldaliak - mind-mind egy élhetőbb világról álmodnak. A kérdés csupán az, hogy szemléletük, ideológiájuk, illetve az ebből fakadó cselekedeteik mennyire szolgálják e világmegváltást.
Évezredek óta ismert pszichológiai alapigazság, hogy képtelenek vagyunk átformálni a másik embert. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki marad az, aminek született, azt azonban nagyon is, hogy bármiféle változás csakis belülről fakadhat. Jézus így fogalmaz: "Kívülről semmi nem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná." Talán az Újszövetség legfontosabb mondata. Mondhatnak ránk bármit: szidhatnak, kritizálhatnak, sértegethetnek - csakis rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezekkel. És ugyanígy: lehet tiltani, korlátozni, verni és bebörtönözni a jóra való nevelést szem előtt tartva; soha a büdös életben nem faragtak még szentet senkiből ezen a módon. (Pontosan tudjuk: az erőszakos bűnözőket csaknem kivétel nélkül bántalmazták a szülei. Az agresszió csupán agressziót szül; valakin muszáj leverni a gyerekkorban begyűjtött sérelmeket.) A kérdés ezek után már csak az: miért ragaszkodik a balos gondolkodás ehhez a nyilvánvaló zsákutcához? Miért akarja mindenáron makulátlanná formálni a MÁSIK embert?
Induljunk ki a konzervatívok, a klasszikus liberálisok, a normalitást hirdetők világképéből! Ők úgy tekintenek az emberiségre, mint egy sokszínű közösségre, amelynek minden egyes tagja hordoz pozitív és negatív tulajdonságokat egyaránt. Senki sem szent és senki sem elátkozott; szinte teljes mértékben az egyéntől függ, hogy mit kezd az adottságaival, miként építi fel életét - függetlenül mindenki mástól. A balos szemlélet ettől gyökeresen eltérő. Ebben az elképzelt mesevilágban minden fekete és fehér - mindig minden szituációban felmutatható egy gonosz óriás és egy elnyomott törpe. Az erkölcsi fölény természetesen kivétel nélkül az utóbbié, hiszen őt mocsok módon elnyomják. Törpénk akkor is áldozat, ha történetesen ő maga az agresszor. Ez a narratíva könnyedén befogadható a nép egyszerű gyermeke számára, aki sosem fogja feltenni a kérdést: vajon az óriás és a törpe miért ne élhetnének békében egymás mellett? Egyáltalán: miért gondoljuk, hogy mindig minden a hatalomról szól, még akkor is, ha az érintettek között semmiféle hierarchikus különbség sincsen? (Azért kezicsókolom, mert ha nincs forradalmi hevület, úgy egyáltalán nem marad szerepe a radikális baloldaliságnak. Tökéletesen öncélú a sztori.) Lássuk csak: a jakobinusok idején a gonosz óriás szerepét az arisztokraták játszották. A bolsevikok szemében a tőkések és földbirtokosok adták az ellenségképet; a feministáknál a férfiak; a BLM esetében a fehérek; az LMBTQ aktivistáinak perspektívájából pedig a heteroszexuálisok. Minden józan ember számára világos, hogy egyetlen kisebbség sem képviselheti a kizárólagos és nyilvánvaló erkölcsi igazságot csak azért, mert kisebbség. Itt azonban sokkal többről is szó van, mint puszta morális helyzetértékelésről. Ha valóságként fogadnánk el a balos narratívát, úgy kötelességünknek kéne éreznünk az erkölcsi rossz elleni fellépést. Ebben a neomarxista mennyországban már nem elégedhetünk meg a klasszikus liberális alapeszménnyel, mely szerint elég az, ha fizikailag nem bántjuk a másikat, ha tiszteljük a szabadságát. Szeretetteljessé, adakozóvá, a végletekig tapintatossá is kell válnunk. Mindenkinek, kivétel nélkül. Ez központilag háromféle úton érhető el. A kemény diktatúrák egyszerűen kiirtják, avagy börtönbe zárják a nemkívánatos elemeket (Sztálin, Pol Pot, Rákosi, hosszú a sor). A puha diktatúrák megelégszenek azzal, ha mindenki álszent módon eljátssza a megírt szerepet, a lélek belső háborgásával nem sokat törődnek (Kádár-rendszer, vagy épp a jelen Németországa). A harmadik út az átnevelésé, amely a legkevésbé sem egyszerű mutatvány.
Ha már a baloldali gondolkodás - mint már annyiszor a történelem során - újfent megteremtette a kinevelendő ÚJ EMBER eszményképét, tekintsük meg ennek épülési fázisait! A posztmodern kor erkölcsi relativistái imádják összekutyulni a dolgokat, ám mi ne hagyjuk magunkat, inkább igyekezzünk megkülönböztetni egymástól az eltérő szinteket!
- NE ÖLJ, NE LOPJ! - Minden működő társadalom alapkívánalma, hogy polgárai ne kezdeményezzenek erőszakot. Ez a magatartás megkövetelhető, kikényszeríthető. Semmi köze a jóemberkedés bónuszfokozataihoz. (Ha úgy tetszik: ez a kötelező tananyag, minden egyéb fakultatív, szorgalmi feladatnak minősül.)
- SZERETET, TAPINTAT, ELFOGADÁS - Ezek már mind olyan pluszok, amelyek üdvösek és üdvözlendők, ám a legkevésbé sem előírhatók. Minden ember, aki szeretetteljesen és kellő tapintattal viseltetik a másik iránt; aki képes nagyvonalúan tolerálni minden ártalmatlan másságot, valójában a saját lelki egészségét alapozza meg mindezek által. Ám ahogyan a fizikai egészséget, a sportolást és a helyes táplálkozást sem lehet kikényszeríteni, ugyanúgy a szellem, a tudat, a psziché sem fejleszthető az érintett szándéka ellenére.
- ÖNFELADÁS, ALTRUIZMUS - Ez az a fokozat, ahol az erkölcs és a pszichológia szintjeit követően elérkezünk a vallások világába. Itt már nem csupán arról van szó, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot, hanem ellenkezőleg: az önpusztítás veszi kezdetét. "Fehér vagyok, tehát bűnös. Megpróbálok kevésbé fehér lenni. " Avagy: "Nem szülök gyereket, hogy csökkentsem a családom ökológiai lábnyomát." Ezek ma mainstream mantrák, melyek a szerzetesek attitűdjét idézik. Mondani sem kell: tökéletesen szembemennek az ember alaptermészetével. Arról nem is beszélve, hogy az aszkéta, önostorozó szerzetesi létforma még a legvadabb inkvizíciós időkben is extrém, szabadon választható életútnak számított, míg manapság szinte elvárás. Hála az égnek: ez a világ annyira távol áll az átlagembertől, hogy aligha lehet a természetévé tenni. (Az egyháznak kétezer év alatt sem sikerült altruista lényt faragni az egészségesen önző homo sapiensből.) A tapintatra hivatkozó, önfeladást megkövetelő attitűd sokszor valódi tragédiákhoz vezet, néha azonban csak szimplán megmosolyogtató. Két héttel ezelőtt Lucas Paquetá, a Lyon játékosa sárga lapot kapott egy esernyőcselért. A női játékvezető szerint a brazil fiú meg akarta alázni ellenfelét... Az idiótaság ilyen fokán már Neymar is kiakadt, mint írta: "A játék halálát jelenti, ha egy cselért is büntetnek." Nos, itt tart a világ.
Bevallom: tényleg nem értem. Ha igaz a balos narratíva, úgy adott a gonosz óriás, aki fafejű, ostoba, gyarló, nem lát túl a saját önös érdekein; illetve vele szemben ott áll a kedves és felvilágosult törpe, aki maga az elfogadás és a nyitottság. Vajon e kettő közül melyik a formálhatóbb alapanyag? Nyilvánvalóan az utóbbi, így aztán a legkevésbé sem világos számomra, hogy a posztmodern érzékenyítő vallás papjai miért a nehezebb útra esküsznek. Tényleg a nevelhetetlen vaskalaposokból kell szentet faragni? Miért nem választják az egyszerűbb utat? Adott egy egészséges gondolkodású, a világra jól reflektáló törpe, akit a törvények megvédenek az óriástól, s csupán annyi gondja marad, hogy kissé frusztrált az óriás méretei miatt. Miért nem a rugalmas és nagyszerűen alakítható törpét kezdjük el edzeni, hogy előbb-utóbb ő is erősnek és sebezhetetlennek érezze magát? A kérdés persze költői, a válasz pedig nyilvánvaló: azért, amiért a szívműtétet sem a hentesekkel végeztetjük. A baloldali megközelítés erre alkalmatlan; ez a konzervatívok és liberálisok útja. Arról nem is szólva, hogy maga az alapnarratíva is totál kamu: a törpe semmivel sem nyitottabb, semmivel sem elfogadóbb és semmivel sem formálhatóbb, mint az óriás. Csupán irigy és zaklatott. És persze teljességgel fejlődésképtelen.
Azt kell észrevenni, hogy a posztmodern kor érzékenyítő vallása nem csupán ideológiai gyökérzete kapcsán mutat összetéveszthetetlen hasonlóságot a marxizmussal, de a kifutását tekintve sem végezheti másként. A szabadságvágy, a versengés és az önérdekűség olyan mélyen kódolt, a túlélést biztosító ösztönkésztetések, amelyeket neveléssel kiirtani lehetetlenség, pszichológiai nonszensz. Így aztán vagy eljön végre a kijózanodás ideje, vagy épp a legdurvább diktatúrák előszobájában állunk. Adja az ég, hogy az előbbi szcenárió érvényesüljön.
