A Friderikusz Podcast legutóbbi adása meglehetősen kényes témát vett elő. A házigazda Ujma Premyslaw Péter intelligenciakutatót, az IQ, öröklés, környezet című könyv szerzőjét látta vendégül.
Nem sokáig kerülgették a forró kását, a lényeg már a beszélgetés elején terítékre került: az intelligencia elsősorban genetikai örökség kérdése, a környezeti hatások nem igazán relevánsak e téren. S ha ez önmagában nem lenne épp elég igazságtalan: a magasabb IQ nem csupán magasabb jövedelmet, de jobb egészséget és hosszabb életet is ígér. "A magasabb intelligencia a mentális pszichiátriai betegségek ellen is véd, mégpedig nagyon-nagyon nagy erővel. Tehát minél intelligensebb valaki, annál ritkábban szenved olyan kórképektől, mint például a major depressziós zavar, vagy a skizofrénia." A bűncselekmények elkövetésének valószínűsége ugyancsak alacsonyabb az intelligens emberek körében.
Sokunk számára mindez nem igazán meglepő, mi több, még logikusnak is tetszik. Annál kevésbé logikus, hogy a társadalomtudományok egy része mintha figyelmen kívül hagyná mindezt. Fridi szóvá is teszi, hogy a szociológia egyik alapvető mantrája szerint a környezet a felelős a szegénységért, a rossz életkörülményekért. Ujma Premyslav Péter szerint "tény, hogy a társadalomtudományokba ezek az ismeretek nem igazán mentek át." Döbbenetes. A beszélgetőpartnerek kölcsönösen konstatálják, hogy a szociológia jellemzően nem vesz tudomást a valóságról. Ez azt jelenti, hogy e tudományág gyakorlati működését sokkal inkább az ideológiai meggyőződések irányítják, mintsem a tények. Elég ijesztő. E gondolat az interjú során később is visszatér, amikor Friderikusz azt a kérdést teszi fel vendégének, mi lepte meg leginkább kutatásai során. "A legnagyobb meglepetés ami ért ezzel kapcsolatban, az az volt, hogy nagyon jó minőségű irodalma van e témának. Nagyon jó pozíciója van ennek a területnek a tudományban. Tényleg hihetőek ezek az eredmények, mindenki ezeket találja és nem az utóbbi tíz évben találta őket, hanem az utóbbi száz évben igazából bárki vizsgálta ezeket, mindenkinek ez jött ki. És ennek ellenére ez nem feltétlenül szivárog be a köztudatba és nem feltétlenül szivárog be az egyetemi tananyagba sem. Tehát simán végezhet mondjuk valaki pszichológusként az egyetemen úgy - Magyarországon, de más országokban is -, hogy nem biztos hogy tanul mondjuk a g-faktor elméletről, ami az intelligenciának a domináns elmélete." A gond ezek szerint már a felsőoktatásban kezdődik. Tudjuk, hogy mi az igazság, de nem azt tanítjuk, mert az nem volna politikailag korrekt... Isten hozott mindannyiunkat a 21. században!
A kutatások azt mutatják, hogy az IQ nem csupán a jövedelem mértékére és az életminőségre hat meghatározó módon, de a családméretre úgyszintén: "Az intelligens emberek kevesebb gyermeket vállalnak, és ebből gyakorlatilag biztosan az következik, hogy már most is kevésbé vagyunk intelligensek, mint száz évvel ezelőtt, és még száz, még kétszáz év múlva pedig még kevésbé leszünk." Ez azért nem igazán vidám jövőkép, különösen annak fényében, hogy pontosan tudjuk: az emberiség átlagos intelligenciája a historikus idők során jellemzően emelkedett. Mondjuk ki: valamit elképesztően rosszul csinálunk, ha e tendencia a visszájára fordult. A történelem legnagyobb részében az uralkodó osztályok génállománya szaporodott a legintenzívebben, és ez még úgy is a homo sapiens szellemi fejlődését eredményezte, hogy az arisztokrácia nem feltétlenül a legintelligensebb társadalmi réteget képviselte - elég volt, ha csak valamivel az átlag felett jártak. Most képzeljük el, mi lenne, ha a legintelligensebb földlakók vállalnák a legtöbb utódot... A világ elég gyorsan válhatna egy magas tudati szintű, békés és barátságos hellyé. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az intelligensebbek egyik ismérve, hogy jellemzően a jövedelmük is magasabb, így nyilvánvalóan előremutató trendet jelentene, ha jól keresők hoznának létre népesebb famíliát, míg a szerényebb szellemi és anyagi erőforrásokkal bírók beérnék kisebb családdal. Hogy ez a legkevésbé sem így történik, az elég nyilvánvalóan a jóléti társadalom, a baloldali gondolkodás és az egyenlőségbe vetett hit következménye. Minél több forrást von el a társadalom a tehetősektől, átcsoportosítva bármilyen kedvezményezett, rászoruló csoport részére, annál inkább tereli önmagát az intellektuális leépülés irányába. Lehet elmélkedni a kérdés morális oldaláról - szabad-e erővel elvenni a gazdagok jövedelmét és szétosztani a kevésbé szerencsések között; avagy lehet-e a gazdasági egyenlőség magasabb rendű cél, mint az átlagos intelligencia szinten tartása -, azonban a tényekkel vitázni aligha érdemes. Ha a kevésbé intelligensek vállalnak több gyermeket, az óhatatlanul az érintett társadalmak elhülyüléséhez vezet.
S ha mindez még nem lett volna kellően pikáns, a beszélgetés végén előkerülnek az etnikai különbségek is. "Meggyőzően demonstrálta minden erre vonatkozó kutatás, hogy az amerikai feketék rosszabb teljesítményt érnek el az intelligenciateszteken, mint a fehérek. És ugye egy hipotézis ezzel kapcsolatban az, hogy ennek esetleg genetikai okai vannak. (...) Az etnikumon belüli különbségekről tudjuk, hogy nagyon nagy mértékben genetikai tényezők miatt jönnek létre. Tehát igazából logikus az a gondolat, hogy akkor esetleg az etnikumok között létező különbségek is genetikai különbségekre vezethetők vissza." Az igazán izgalmas az, hogy az effajta mondatokhoz mi magunk miként viszonyulunk. Ha a tiszta tudomány oldaláról közelítünk, úgy merő óvatoskodásnak látjuk. Ha a jelenkor ideológiai túlfűtöttségével tekintünk a világra, úgy már ezekre a visszafogott ténymegállapításokra is hisztérikusan, tömény rasszizmust kiáltva fogunk reagálni.
Meglepő megállapítások az intelligenciáról - ez az adás címe, forradalmi újdonságokkal azonban mégsem szembesülünk; lelkünk mélyén mindannyian pontosan éreztük eddig is, hogy a teremtés végtelenül igazságtalan. Még akkor is, ha az intelligencia - vagy annak hiánya - csupán csak egy az áldások és átkok sorában. Az egyén szempontjából vigasztaló lehet, hogy önmagát azért mindenki eszesnek látja, tökéletesen függetlenül a valóságtól... És bár a genetika e téren meghatározó, azért az egyén felelőssége is megáll; e belénk kódolt potenciális maximumot nekünk kell kihozni magunkból, illetve - kiegyensúlyozott, igényes életvitellel - elménket nekünk kell karbantartanunk is. Ami viszont a társadalmi szintet illeti, ez már egy jóval összetettebb kérdés. Az egyik végletes (és erőszakos) álláspontot azok az államok - Norvégia, Finnország, Dánia, USA és Németország - képviselték, amelyekben a 20. század első felében egyszerűen sterilizálták az értelmi fogyatékosokat, az örökletes betegségben szenvedőket, az önellátásra képteleneket. Aligha kéne vitát nyitni arról, hogy ez az attitűd mélyen embertelen és megengedhetetlen. Ez az, amit Francis Galton - Charles Darwin unokatestvére - negatív eugenikának nevez. A másik véglelet napjaink neomarxista kánonja jelenti, amely gyűlöl mindent, ami kiemelkedő, ami csillogó, ami tehetség, ami valódi szépség. Ez az iskola továbbra is teljes ideológiai vaksággal hirdeti az egyenlőséget, a legkevésbé sem zavartatva magát a tényektől. A történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy ez az út gazdaságilag járhatatlan, s lám, a tudomány igazolja azt is, hogy intellektuális tekintetben a homo sapiens pusztulását készíti elő. A progresszív adó, a segélyezés és a családi pótlék ennek a hanyatló világnak a hívószavai. Talán ideje lenne rátérni végre az egészséges középútra, amely egyértelműen a legbőségesebb áldást ígéri. Amelyik nem tilt és nem támogat, csak türelmesen engedi, hogy az evolúció tegye a dolgát. Az ilyen világ nem csupán erőszakmentes és etikus, de mindezeken túl még azt is garantálja, hogy az adott társadalom átlagos intelligenciaszintje meredeken emelkedni kezdjen. Ez persze csupán járulékos előny a békesség és az erkölcsösség mellett, ám lényegtelen szempontnak azért egyikünk sem nevezné.