Csupán egyetlen testünk van. Nem élhetünk egyszerre Budapesten és Londonban. Nem szívhatjuk magunkba egyidőben Róma és Stockholm levegőjét. Nem ismerkedhetünk ugyanakkor Mexikóváros és Los Angeles atmoszférájával. S ha járunk-kelünk is a világban, turistaként (esetleg riporterként) csak épp hogy beleszagolhatunk egy-egy idegen világ hétköznapjaiba, aligha kapunk teljes képet az ottani életről. Emlékezzünk csak Bernie Sanders esetére, aki a nyolcvanas években Moszkvába látogatva lelkendezett a metró csillárjai és az olcsó színházjegyek láttán, de azt valahogy nem sikerült észrevennie, hogy egy valódi diktatúrában jár... S ha már nem lehetünk jelen mindenütt, muszáj, hogy világképünket mások beszámolóiból - könyvekből, újságcikkekből - is építsük. Nos, ezek alapján úgy tűnik, mintha két párhuzamos dimenzió létezne. A konzervatív oldal szerint a valaha irigylésre méltó, gazdag és szabad nyugati világ - behódolva a progresszív irányzatnak - valami elképesztő mélyrepülésbe kezdett. A másik narratíva szerint mindez csak mese; a Nyugat köszöni szépen, jól van; a konzervatívok által bemutatott progresszív őrületek csupán elhanyagolható, szándékosan kimazsolázott, marginális jelenségek, még akkor is, ha minden napra jut belőlük. Jordan Peterson Miért nem vagyok többé professzor a Torontói egyetemen? című írása, mely múlt héten jelent meg a Mandineren, mindenesetre az előbbi verziót támasztja alá.
A világszerte ismert pszichológus professzor otthagyta a katedrát. Egyszerűen elege lett abból, ami a kanadai egyetemeken folyik. Elege lett a woke-ideológia korlátlan térnyeréséből, a kvótákból, a rasszista megközelítésből. Abból, hogy a tehetség és a rátermettség ma már semmit sem számít, csakis a bőrszín a lényeges szempont. Beszámol egy olyan évfolyamról, amely felvételi teszt nélkül került az egyetemre, ahol mind egy szálig elhasaltak a statisztika vizsgán. A konklúzió: a statisztika elnyomó, rasszista tudomány... "Ez azt jelenti, hogy egy olyan kutatógenerációt akarunk létrehozni, akik teljesen alkalmatlanok a munkára." Jordan Peterson szerint a sokszínűség, az inkluzivitás és az egyenlőség rögeszméi totálisan lerombolják az oktatást, és mindent, ahová befészkelik magukat. (Diversity, Inclusivity, Equity – azaz DIE, vagyis HALÁL.)
"A szociálpszichológia annyira korrupt, hogy a második világháború után hat évtizedig tagadta a baloldali tekintélyelvűség puszta létezését is." - állítja a kanadai szerző. A zsigeri (és erkölcsileg helyes) reakciónk természetesen az, hogy a tudománynak objektívnek kell maradnia és nem szabadna, hogy képviselői bármilyen ideológia oltárán feláldozzák azt. S ha az ilyenfajta árulással szemben megértők nem is lehetünk sohasem, értők azért igen. A szociálpszichológia lényegében azt vizsgálja, hogy a társadalom miként hat az egyénre. Már magában az alapfelvetésben ott fészkel a marxista attitűd: az egyén nem felelős önmagáért, minden a társadalom bűne, a körülményeink áldozatai vagyunk. Természetesen nem állítom, hogy nem léteznek tisztességes szociológusok, illetve szociálpszichológusok, azt azonban igen, hogy aki belső késztetésből e tudományterületek felé orientálódik, az nagy valószínűséggel rokonszenvezni fog a baloldali eszmékkel is. Ők ezt a hamis világot érzik természetes közegüknek, s talán meg sem fordul a fejükben, hogy megközelítésük mélyen tekintélyelvű, ideológiától torzult. "Ugyanezek a szociálpszichológusok amúgy a konzervativizmust (a „rendszer-igazolás” álarcában) egyúttal nagyrészt a pszichopatológia egy formájának tekintik." Ismerjük a jelenséget: aki másképp gondolkozik, az náci, de minimum pszichopata. Ez csupán azért erős, mert pszichológusok, a tudomány képviselői gondolkodnak így. Ha ők jelentik ki egy-egy személyről, vagy gondolkodásmódról, hogy az beteg, annak súlya van, azt a közvélemény komolyan veszi. Mi laikusok - elvileg - felelőtlenül dobálózhatunk e kifejezésekkel, már ha olyan környezetben élünk, ahol a szólásszabadság még él. Nyugaton a kettős mérce minősített esetét látjuk: a szexuális elhajlások még laikusként sem nevezhetők rendellenességnek, hiszen az bántó és tapintatlan volna. A konzervatív attitűd azonban gond nélkül illethető a pszichopata jelzővel, akár még szakemberek szájából is. Nem tűnik igazán sportszerűnek.
Viszonylag ritkán ejtünk szót arról a jelenségről, mely szerint az ideológiai forradalmakat jellemzően nem az elnyomottak, nem a valódi áldozatok hívják életre. Ezek csaknem minden esetben értelmiségi őrületek. Már Churchill is "kegyetlen, véres szájú professzoroknak" nevezte a kommunistákat, utalva arra, hogy e szemléletmód mely berkekben sarjad. Természetesen hiba volna azt gondolni, hogy minden diplomás ember zakkant. Léteznek olyan területek, amelyeket komoly anyagi és társadalmi megbecsülés övez. Ügyvédek, mérnökök, pénzügyi területen dolgozó közgazdászok, sőt a nyugati világot tekintve az orvosokat is ide sorolhatjuk - aligha jutna eszükbe, hogy felrobbantsák a számukra oly áldásos civilizációt. Ismerjük ugyanakkor azt az értelmiségi szegmenst is, amely - talán nem is mindig a tehetségtelensége miatt, lehet, hogy csak szerencsétlen szakterület-választásából fakadóan - sosem futott be igazán. Akik annak idején világmegváltó tervekkel vették át diplomájukat, hogy azután - napról napra élve - elsüllyedjenek a középszerűségben és a teljes ismeretlenségben. Pedagógusok, bölcsészek, szociológusok... hosszú a sora azoknak a területeknek, amelyek kitermelik a frusztrált, meg nem értett, örökké keserű és elégedetlen okostojásokat. A gyilkos ideológiák térnyerése az ő lelkükön száradt már a 20. században is, és ma sincs ez másképp. Az egyetemi világban otthonosan mozgó Jordan Peterson nyilván testközelből ismeri ezt a réteget. A filmrendezők előtt sem idegen a jelenség, és viszonylag gyakran meg is jelenítik a frusztrált, el nem ismert értelmiségi karakterét. Gondoljunk csak a Breaking Bad című sorozatra, mely öt évadon át építgeti Walter White, a középiskolai kémiatanár személyes forradalmát. Ugyanezt a témát lovagolja meg a 2017-ben bemutatott osztrák-német film, a Mérgezett egér, vagy épp a 2002-es lengyel szatíra, A bolond egy napja címmel. Jóllehet az említett filmművek hősei nem gyártanak új ideológiákat, ugyanakkor egészen kitűnően bemutatják a mellőzöttségből fakadó vérgőzös indulatot. Egyszerűen muszáj érzékelnünk ezt a toxikus lelkületet, ha érteni kívánjuk a világunkat.
Jordan Peterson világossá teszi, hogy a progresszív ideológia már jó ideje kitört az egyetemek falai közül, behatolt a művészetek felségterületére, mi több, lassan az üzleti szférát is bekebelezi. Az írásmű végén a cégvezetőkhöz intéz szenvedélyes felhívást: "Vezérigazgatók! Ne fitogtassatok olyan erényt, amellyel nem rendelkeztek! Ha nem akarsz kedvében járni egy kisebbségnek, amelyik szó szerint gyűlöl téged, ne tedd! Elvégre ti gonosz kapitalisták vagytok, és elvileg büszkék is vagytok erre. Jelenleg nem tudom megítélni, hogy még a professzoroknál is gyávábbak vagytok-e. Miért nem száműzitek vissza a humán erőforrás osztály DIE-ideológián felkapaszkodó alkalmazottait a számukra sokkal megfelelőbb elnevezésű »személyzeti osztályokra«, hogy ezzel megakadályozzátok őket abban, hogy beleavatkozzanak a ti és alkalmazottaitok lelkivilágába, és kivégezzenek titeket?" Úgy tűnik, nem csak számomra, de Jordan Peterson számára sem világos, hogy az üzleti szféra képviselői miért csatlakoznak e progresszív őrülethez. Amikor az egyetemi környezetben, s különösen a társadalomtudományi karok háza táján reneszánszát éli a marxizmus, azon már egyikünk sem lepődik meg. A piaci működéstől azonban semmi sem áll olyan távol, mint bármely ködös ideológia szervilis kiszolgálása. Ahogyan 1970-ben a vállalati társadalmi felelősségvállalás kapcsán Milton Friedman igen helyesen megfogalmazta: a cégek csupán a profit növeléséért felelősek. Ez azt jelenti, hogy egy vállalkozás életében - közvetlenül vagy közvetve - mindennek a ráfordítások csökkentéséről, illetve a bevételek növeléséről kell szólnia. A vállalaton belüli érzékenyítő tréningek, valamint a progresszív irányvonalhoz illeszkedő marketingkommunikáció elemei költségmegtakarítást bizonyosan nem eredményeznek, így muszáj arra következtetnünk, hogy mindez a forgalom bővítését szolgálja. Ez pedig csakis abban az esetben lehetséges, ha az adott vásárlóközönség már kellően agymosott.
Ami igazán szokatlan, a szerző Putyintól idéz: "Lehet, hogy ez néhány ember számára meglepő, de Oroszország már járt itt. Az 1917-es forradalom után a bolsevikok Marx és Engels dogmáira támaszkodva szintén azt mondták, hogy megváltoztatják a meglévő módszereket és szokásokat, és nem csak a politikai és gazdasági, hanem az emberi erkölcs fogalmát és az egészséges társadalom alapjait is megváltoztatják. Az ősi értékek, a vallás, az emberek közötti kapcsolatok lerombolása, egészen a család teljes elutasításáig terjedt. Nálunk is volt ilyen. A szeretteinkről kémkedés, a besúgás bátorítása. Mindezt előrelépésnek tekintették és egyébként széles körben támogatták akkoriban az egész világon is, és meglehetősen divatos is volt, ugyanúgy, mint manapság. A bolsevikok egyébként abszolút intoleránsak voltak az övéktől eltérő véleményekkel szemben. Úgy gondolom, hogy ennek eszünkbe kell jutnia néhány olyan jelenség kapcsán, aminek most tanúi vagyunk. Elnézve, mi történik számos nyugati országban, elképedve látjuk azt a korábbi hazai gyakorlatot, amit mi szerencsére, remélem, már a távoli múltban hagytunk. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurditással határos agresszív dogmatizmussá fajult." Alig hiszem, hogy bárki is gondolta volna harminc, pláne negyven évvel ezelőtt, hogy egyszer majd az orosz elnök fogja józanságra inteni a nyugati világot. Végtelenül szürreális, ám e kérdésben Putyin minden szava megállja a helyét.
Úgy tűnik, Jordan Peterson is értetlenül áll azok előtt, akik e dühöngő elmebajból mit sem érzékelnek. Magyarországon mindez távolinak és túlságosan extrémnek tűnik - s amíg konzervatív kormány van hatalmon, remélhetőleg így is marad -, ezért könnyű lesöpörni az asztalról. Ám akik Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy bárhol a világban immár derékig járnak a woke-őrületben, s még mindig nem érzik a bajt, azok talán teljes vakságot fogadtak. Nekik üzen a szerző: "És ez mindenhol ott van. Ha nem látod, akkor vagy a homokban van a fejed, vagy valami sokkal említhetetlenebb helyre dugtad be."
