Gad Saad és én - látszólag - semmiben sem hasonlítunk. A parazita elme c. könyv szerzője libanoni születésű, arab anyanyelvű, Kanadában élő zsidó; szemben velem, a keresztény gyökerekkel bíró pesti sráccal. Származási, kulturális, nyelvi, lakóhelyi és életmódbeli különbségeink azonban nem lehetnek akadályai annak, hogy a világot egy az egyben ugyanúgy lássuk. Magyar nyelven idén megjelent műve - melyben alaposan körüljárja, miként pusztítják a jelenkor fertőző eszméi a józan észt - kötelező olvasmány minden szabadságszerető ember számára. 

"Az intellektuális sokszínűség a motorja annak a darwini elven folyó versengésnek, amelynek végén a legjobb ötletek kerülnek ki győztesen (ezt nevezzük evolúciós episztemológiának). Ebben az értelemben napjaink egyetemei a sivár ideológiai konformitás anti-darwinista pöcegödreivé silányultak." A szerző jól ismeri ezt a világot, ő maga a montreali Concordia Egyetem professzora. "Progresszív körökben elterjedt az a nézet, hogy ha eleget ismételgetjük a diverzitás, befogadás és méltányosság szavakat, akkor minden jóra fordul. Persze, nem mindegy, hogy mivel kapcsolatban beszélünk a diverzitásról, befogadásról és méltányosságról. A rassz, etnikum, vallás, biológiai nem, szexuális orientáció és a társadalmi nem (gender) terén érvényesített sokszínűség a diverzitás kultuszának alapvető szentségei. Az intellektuális és politikai sokszínűség ugyanakkor már eretnek gondolatnak minősül, amit el kell nyomni." Gad Saad beszámol arról, hogy az amerikai egyetemek többsége igen komoly adminisztratív állományt foglalkoztat, melynek elsődleges feladata, hogy e kultuszt, s annak dogmáit betartassa. A Michigani Egyetemen például kilencvenhárman, évi 11 millió dollárnyi bérköltség árán őrködnek a progresszív vallás felett. Kérdezhetnénk naivan, hogy mit szól ehhez a tanári kar, ám az összetételüket látva nem meglepő, ha a többség boldogan asszisztál az őrülethez: "Egy 2016-os tanulmányban a negyven vezető amerikai egyetem professzorainak választási regisztrációját vizsgálták öt tanulmányterületen, ez alapján a közgazdasági területen 4,5 : 1, történelem szakon 33,5 : 1, újságírás szakon 20 : 1, jogon 8,6 : 1, pszichológia szakon pedig 17,4 : 1 volt a demokrata-republikánus arány." Egészen döbbenetes: a fenti adatokat összesítve a demokrata professzorok tizenkétszeres túlsúlyát látjuk... Ami pedig a többieket illeti: "A nyilvános szerepléseimnek köszönhetően hallgatók és professzorok sora osztja meg velem azt, hogy mekkora szenvedést okoz nekik az egyetemeken uralkodó politikai korrektség. Ezekben a beismerésekben visszatérő elem, hogy kénytelenek önmagukat cenzúrázni, nehogy megbüntessék őket a progresszív ortodoxia megsértéséért. A félelem oly mértéket ölt, hogy azok az oktatók, akik köszönetet mondanak nekem, amiért védelmembe veszem a klasszikus liberális értékeket, külön megkérnek rá, hogy ne hozzam nyilvánosságra a nevüket. (...) Ezeket a leveleket nem Észak-Koreából, Jemenből, vagy a volt Szovjetunió tagállamaiból kaptam. Az ideológiai sztálinizmus az észak-amerikai egyetemi campusok mindennapi valósága." Úgy tűnik, itt kezdődnek az igazi bajok.

Van valami, amit sohasem értettem. Hogyan lehet beleszeretni olyan emberbe, aki nem érti, nem szereti, nem tolerálja viccet? Hogyan lehet egyáltalán barátkozni ilyennel? És ugyanígy: miként lehet lelkesedni olyan filozófiákért, eszmerendszerekért, világlátásokért, amelyek esküdt ellenségei a tréfának? Hiszen pontosan tudjuk: minél merevebb, minél dogmatikusabb, minél tekintélyelvűbb egy ideológia, annál kevésbé viseli el a humort. Márpedig a progresszív vallás olyannyira komolyan veszi önmagát, hogy a szellemességet végképp ki nem állhatja. Gad Saad két jellemző esetet is megemlít. Az első Lazar Greenfield, az elismert sebész története, aki 2011-ben közzétett egy kutatást, mely szerint a védekezés nélkül szexelő - tehát hímivarsejtekkel közvetlenül érintkező - nők között alacsonyabb a depresszió aránya. Cikkét így zárta: "Ma már azt is tudjuk, hogy van jobb ajándék Valentin-napon, mint a csokoládé." Nos, ezt hívják újságírásnak. Könnyedén, frappánsan, az olvasó arcára mosolyt csalva zárni egy tudományos publikációt - évszázados, bevált recept. Egészen mostanáig, hiszen a 21. században ilyenkor megjelennek a hamis felháborodás tálibjai, hogy azonnal elégtételt vegyenek a humorizálásért. Greenfieldnek le kellett mondania a Surgery News szerkesztői pozíciójáról, majd az Amerikai Sebészek Kollégiumának elnöki posztjáról is. A másik eset Sir Tom Hunt Nobel-díjas biokémikus egy 2015-ös pohárköszöntőjével indul, melyben kitért a koedukált laboratóriumok világára: "Elmondom, mi a bajom a csajokkal. Ha egy laborban dolgozol velük, három kimenetel lehetséges. Beléjük szeretsz, beléd szeretnek, ha pedig kritizálod őket, sírva fakadnak." Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a felháborodás-cunami maga alá temesse; le kellett mondania a Londoni University College-ban és az Európai Kutatási Bizottságban betöltött tisztségeiről is. Számos női tudós igyekezett megvédeni, de ez sem számított. Ami engem illet: én nagyon nem szeretnék ilyen világban élni. Mindig menekültem onnan, ahol nem értették a viccet. Pontosan tudjuk: a humor és az intelligencia szinte elválaszthatatlanok egymástól. A fenti esetek mérhetetlen ostobaságról árulkodnak a felháborodók részéről (már ha megbotránkozásuk valódi). De több is van ebben: a jóízű röhögés olyan, akár a foci vagy a szex: létezni sem érdemes nélküle.

Gad Saad bemutat egy érdekes jelenséget, melyet kollektív Münchhausen-szindrómának keresztelt el. Egy olyan világban, amely díjazza az áldozatiságot, lényegesen könnyebb ily módon érvényesülni, mint valós teljesítménnyel. Ez a szemlélet sokakat arra sarkall, hogy eljátsszák az áldozat szerepét, ahelyett, hogy értelmes és hasznos módon töltenék az életüket, akár még a világ jólétét is előre mozdítva. "Sok progresszív törekszik arra, hogy elérje az áldozati piramis csúcsát. Ki akarna manapság saját érdemből sebész, egyetemi professzor, hivatásos sportoló, művész vagy diplomata lenni? Ahhoz személyes felelősségvállalásra és kőkemény munkára lenne szükség. Ma már elég, ha az áldozati szerepet színlelve nyitjuk ki a lehetőségek kapuját." Ez az a szemléletmód, amelyben előbb-utóbb minden út a mondvacsinált áldozatisághoz vezet, s ahol van "szenvedő" fél, ott természetesen a bűnöst is nyakon lehet csípni: "Ha fehér ember vagy, aki nem találja szexuálisan vonzónak a fekete nőket, akkor szexuális rasszizmust követsz el (igen, ez létező kifejezés). Viszont, ha fehér férfiként vonzódsz a fekete nőkhöz, akkor is rasszista és kirekesztő vagy, mert szexuálisan túlfűtött tárgyként gondolsz a fekete nőkre. A fenti egyenlet bármelyik áldozati csoporttal ugyanúgy működik." A vicc ebben nem csupán az, hogy nyilvánvalóan nem lehet az ember vétkes azért is, ha van rajta sapka, és azért is, ha nincs. A lényeg az, hogy egyik eset sem bűn; vonzódásunk ösztön és ízlés dolga, morálisan e kérdés abszolút értelmezhetetlen. Kitapinthatóan a vallások felségterületén járunk: az ember mindenképpen bűnös, és az a jó, ha kellően pocsékul is érzi magát emiatt. Az agymosás ilyen szintje egészen megmosolyogtató jelenségeket szül. "Tal Nitzan, a Jeruzsálemi Héber Egyetem doktorandusz-hallgatója írt egy díjnyertes dolgozatot, amelyben az Izraeli Védelmi Erők palesztin nőkkel szemben elkövetett nemi erőszakkal kapcsolatos eseteinek előfordulását vizsgálta. A cél egyértelműen az lett volna, hogy bebizonyítsa, mennyire becstelenek és gonoszak voltak a zsidó katonák. Miután nem talált bizonyítékot nem erőszakra, Nitzan arra a következtetésre jutott (kapaszkodjanak meg a kedves olvasók), hogy ez pontosan azt bizonyítja, hogy az izraeliek dehumanizálták a palesztinokat. Annyira gyűlölték őket, hogy még megerőszakolni sem akarták a palesztin nőket!" Egy bekezdéssel ezelőtt még arról írtam, hogy a progresszívek híján vannak a humorérzéknek. Lehet, hogy tévedtem? "A hamis felháborodással kereskedők nemcsak arra képesek, hogy áldozatként tekintsenek a meg nem erőszakolt palesztin nőkre, hanem arra is, hogy a kedvességet az iszlamofóbia biztos jelének tekintsék. Anisa Rawhani a Queen's Egyetemen végzett kísérletet: tizennyolc napon keresztül éjjel-nappal hidzsábban járt, és megfigyelte az emberek reakcióit. Értelemszerűen arra számított, hogy minden sarokban kirekesztő és előítéletes reakcióba botlik majd. Egészen megdöbbent azon, hogy az emberek kedvesek és udvariasak voltak vele. Hogy mégis megmentse valahogy az áldozatiság narratíváját, arra a következtetésre jutott, hogy a tolerancia és a kedvesség valójában nem volt más, mint a leplezett kirekesztő vélemények túlkompenzálásának eszköze." Beszarás. Totál mindegy, hogy az ember erőszakos vagy békés; goromba vagy készséges - így is, úgy is bűnös. Az önostorozás és az öngyűlölet a progresszív vallás igazi alappillére.

A szerző egy teljes fejezetet szán a stucc-parazita szindróma bemutatására, melyet mi magunk is jól ismerünk, még csak az országot sem kell elhagynunk, hogy nap mint nap megtapasztaljuk. Tipikus balos-progresszív minta: ha valami porszem akad a gépezetbe, ha valami kilóg a központi narratívából - fejet a homokba, indulhat a masszív valóság-ferdítés! "Természetesen a valóság tagadása iránti vágy túlmutat a tudományon. Az átverés (és önámítás) iránti emberi kapacitás határtalan, sőt egyes tudósok úgy vélik, hogy az emberi intelligencia fejlődése is annak köszönhető, hogy újra és újra sikeresen manipuláljuk egymást. Az ilyen manipulatív szándékok szolgálata közben az önámítás képességét is sikerült tökélyre fejlesztenünk, hogy ne buktassuk le saját magunkat. A jó hazugság első szabálya, hogy el kell hinnünk a saját hazugságunkat." Gad Saad a progresszívek iszlámsimogatásán keresztül mutatja be, hányféle csalárd trükkel dolgozik az ideológiai hazugsággyár. Akár a terrorizmust, akár a zsidógyűlölet mértékét, akár a nők alávetettségét, vagy épp a homofóbiát tekintjük, nincs olyan statisztika, melynek első húsz helyén nem iszlám országok szerepelnek. A napnál is világosabb minden józan ember számára, hogy ez a vallás tökéletesen szembemegy a felvilágosodás minden értékével, mégis, mivel a progresszív narratíva szerint az iszlám nem illethető semmiféle kritikával, marad a szerecsenmosdatás a valóságtagadás szélhámos eszközeivel.

• ELTERELŐ STRATÉGIA - Más csoportok bűneinek kihangsúlyozása. Az iszlám kapcsán: minden vallásnak megvannak a saját szélsőségei.
• NEM IGAZI SKÓT - A saria, az erőszak, a terror valójában nem képviselik az igazi iszlámot, még akkor sem, ha e fundamentalista vonal abszolút többséget mutat, s a vallás felvilágosult, békés irányvonalára alig találunk példát.
• VÉGTELEN DELEGITIMIZÁCIÓS SPIRÁL - Beszélsz arabul? Muszlim vagy? Ismered a Korán teljes szövegét? Ha nem, maradj csöndben! nincs jogod kritizálni a vallást.
• TÖRTÉNELMI KÖZHELYEK ALKALMAZÁSA - "A 15. századi Andalúziában békében éltek egymás mellett muszlimok, zsidók és keresztények." A progresszív szerecsenmosdatást nem zavarja sem az, hogy történelmi példája nem igaz, sem az, hogy ennek nem sok köze van a jelenhez.
• LÁNCOLATSTRATÉGIA - Nem az iszlám a felelős a terrorcselekményekért, hanem számos különálló, egymáshoz láncolt tényező eredménye. Még akkor is, ha Allahu Akbar! felkiáltással hajtják végre az adott szörnyűséget.
• EUFEMIZMUSOK HASZNÁLATA - A politikai korrektség nem engedi nevén nevezni a dolgokat. A Nyugat nem az iszlám terror ellen harcol, hanem a radikális militáns erőszakos extremista emberi fanatizmussal.
• MORÁLIS ÉS KULTURÁLIS RELATIVIZMUS - A Korán szövegét nem kell komolyan venni, hiszen a szövegértelmezés szubjektív műfaj, és egyébként is rengeteg a félrefordítás, félremagyarázás.
• TOTÁLIS ÁTKERETEZÉS - A burka, a nikáb, és a hidzsáb a nők felhatalmazásának jelképei, míg a bikini a férfiuralom elnyomásának szimbóluma...

Mi tagadás, bőséges az eszköztár. Nagyon résen kell lenni. Egy átlagos intellektussal bíró, naiv polgárt egészen könnyen be lehet vinni az erdőbe egy ekkora arzenállal.

Muszáj felismerni: ahol az érzelmek felülírják az értelmet; ahol a sértődés előbbre való az igazságkeresésnél; ahol az ideológia győzedelmeskedik a valóság megtapasztalható tényei felett; ahol a történelemhamisítás is megengedett, ha a központi narratíva úgy kívánja; ahol struccpolitikát folytatnak, ha képtelenek szembenézni a tényekkel; ahol gyűlölik a viccet, de imádják az áldozati pózokat - ez a világ nem a tudományé, hanem egy az egyben a vallásoké. Önmagában nem is volna baj ezzel, virágozzák minden virág! A progresszió szektája bőven elfér a Jehova Tanúi, a Hit Gyülekezete, vagy épp a laposföld-hívők mellett. Mit bánom én, ha vasárnaponként összejönnek, s prédikációkat hallgatnak arról, hogy százféle gender létezik, hogy mindenki rasszista, aki farsang idején indiánnak öltözik, s hogy a férfiak is menstruálhatnak! Az sem gáz, ha a délutáni, felekezeti focimeccset is térdepléssel indítják. Semmi gond, léteznek ostobább és mérgezőbb vallások is a világban. No de mit keres ez a szürreális, mélyen tudományellenes szemlélet az egyetemi szférában? És mit keres a közélet mainstream vonalában? Miként lett a progresszió kötelező államvallás oly sok helyen a nyugati világban?