Végszó, meghajlás, tapsvihar... álltunk a fényben és kiélveztük a siker minden másodpercét. Aztán vége lett. Másnap már égetően hiányzott a színpad, a próba. Egy álló hétig mély űr tátongott bennem - akkoriban mindent egy lapra tettünk fel, csakis az előadásra koncentráltunk. Tizennyolc évesen a szalagavató bálunkon - a kötelező bécsi keringő mellett - egy vidám darabot is színre vittünk, melyben főszerepet játszhattam. Már akkor megtapasztalhattam, milyen az, amikor valaki kizárólag egyetlen dologra fókuszál, s az az egy dolog hirtelen köddé válik.

Világos, hogy egy-egy nagyobb projekt véget értével elkerülhetetlen az érzés, azonban a legtöbbször jön egy újabb munka, egy újabb esemény, egy újabb felkérés - így elviselhetők a rövidebb üresjáratok. De mi van akkor, ha valaki az egész létezését egyetlen lapra teszi fel? A magam részéről azt tapasztalom, hogy az egydimenziós életpályák csaknem minden esetben tragikusak, de minimum csapnivalóak.

Ismerjük a frissen nyugdíjba vonult kisember karakterét? Beszáll mellénk a liftbe és fájdalmas sóhajtozásba kezd: mi lesz vele ezután? Hogyan telnek majd a napjai? Mi meg csak bámulunk kikerekedett szemekkel, hogy hol itt a tragédia... Ezerféle hobbi, sport, vállalkozás, jótékonysági munka és egyéb elfoglaltság létezik. Pár kattintással minden lényeges kulturális alkotás elérhető: filmek, zenék, irodalmi művek... egy élet is kevés még ahhoz is, hogy épp csak megkapargassuk a felszínt. Az ilyen fantáziátlan emberek aktív éveik során is élőhalottak voltak, ha nem alakítottak ki maguknak egy színes és izgalmas, a hétköznapi roboton túlmutató alternatív világot.

Látjuk magunk előtt az egydimenziós létezők másik archetípusát, az üzletembert? Vele nem az a probléma, ha véget ér egy projekt, vagy becsődöl egy vállalkozás - indít három újat helyette. Nála sokkal nagyobb gond, hogy mindössze egyetlen kommunikációs formát ismer: a pénz nyelvét. A legtöbben hiszünk a barátságban, a szerelemben, a becsületességben, a nyíltságban, az összetartozásban; sokan az elköteleződésben vagy akár az önzetlen segítségnyújtásban is. A mindössze egyetlen dialektust értő kalmár számára mindezek értelmezhetetlenek; ő mindent pénzzel próbál megoldani. Szüksége is van az anyagi eszközökre, mert egyebe sincs - önmagáért nem barátkozik vele senki. Nem is igazán képes az intimitásra; még a legközelebbi családtagjai számára sem tud megnyílni. Igazi tragédia az effajta szociopata alkat élete; egészen döbbenetes az a szakadék, amely a jellemzően magas IQ-ja és a nullához közelítő érzelmi intelligenciája közt tátong.

Tudjuk, hogy miként fest a mindent egy lapra feltevő anya? Először is: imádja a terhesség állapotát. Számára a várandósság kilenc hónapja a legboldogabb életszakasz, igyekszik is minél többször teherbe esni. Ha rajta múlna, futószalagon szülné a gyerkőcöket. Az egyetlen szeretetnyelve a gondoskodás, semmi egyéb nem hozza lázba. Nem érdekli a karrierépítés. (Mégis, mikor?) Hidegen hagyja a sport. (Nehéz is volna, hisz mindig állapotos.) Nem vágyik egzotikus utazásokra, érdektelen számára a kultúra, a társasági élet. Valójában még a szextől is viszolyog, fantáziáját csakis a megtermékenyítés mozgatja. Ez az a típus, aki - még ha jó szándékú is - borítékolhatóan mérgezően hat mindenkire. Gyermekei, akikhez mindennél jobban ragaszkodik, vagy elmenekülnek e súlyos ölelésből; vagy infantilis módon beleragadnak a mama-hotel kényelmébe; esetleg pszichoszomatikus betegségek alakulnak ki bennük, hiszen anyjuk akkor szereti őket a legjobban, ha ápolásra szorulnak... Idővel természetesen az egydimenziós anya is benyújtja a számlát: a gondoskodásért gondoskodást követel. Ilyenkor születnek a világ legelvetemültebb mondatai: "Azért szültelek, hogy idős koromban gondoskodj rólam..." Talán nem is tudatosul benne, hogy a saját gyerekét ítéli rabszolgasorsra. Egy valamivel azonban nem számol. Egy bizonyos tudati szint felett az emberek nem áldozzák fel magukat másokért. Még a saját anyjukért sem. Keserű az a sors, amikor valaki egy életen át egyetlen befektetésre épít, s az az egy sem működik.

Ide kívánkoznak az ásó, kapa, nagyharang szellemében megkötött házasságok kiábrándult érintettjei is. Akár egy teljes életet leélnek egy gyalázatosan pocsék kapcsolatban, a válás számukra nem opció. Vagy azért, mert azt gondolják, tettük láttán a Teremtő összevonja a szemöldökét; vagy egyszerűen csak félnek a változástól, s el sem tudják képzelni, hogy lehetne jobb is mással, vagy akár egyedül. A hittel kimondott holtomiglan-holtodiglan mindenképp veszélyes pálya. Ha a rózsaszín köd kitart ötven-hatvan éven át, úgy minden oké. Ilyen is van - százezerből egy. Ha mégsem ez a helyzet, úgy a deklarált elkötelezettség mélyen sebezhetővé teszi a feleket. "Úgysem hagyhatsz el, ezért azt teszek veled, amit csak akarok" - suttogja a belső kisördög, a külső szemlélő pedig az egykor életerős férfiak helyén szánalmas pincsikutyákat; az egykor ragyogó nők helyén alávetett cselédeket lát. Semmi sem öli meg olyan gyorsan a szerelmet, mint amikor a felek tudják a másikról, hogy semmiféle alternatívája nem létezik.

A kedvencem mégiscsak az egyik kerékpáros cimborám. Irgalmatlan távokat teker, többnyire az Alpok és a Pireneusok hegyeit ostromolva. Nemrég letévedt a konditerembe, ahol mutattam neki pár gyakorlatot, hogy aránytalanul erős lábizmait ellensúlyozandó dolgozzon kicsit felsőtestre is. Körülbelül tíz perc után azt látom, hogy talált egy szobabiciklit és azt hajtja... egy órán keresztül le sem szállt róla... Így megy ez: sokan egydimenziós megszokásaik rabjai, s képtelenek a kiegyensúlyozott és komplex létezésre. Pedig aligha létezik biztosabb recept az elégedettségre. Mert fontos a munka, de a játék, a szórakozás és a pihenés ugyanúgy. Lényeges a család, de azon túl is van társasági élet. Nem hanyagolhatjuk el mentális egészségünket, de a testünk is odafigyelést igényel. Kell a kardió edzés, de a súlyzós gyakorlatok sem mellőzhetőek. Emberi kapcsolataink is sokfélék - szeretetnyelvből is vagy tucatnyi létezik; nem bánhatunk mindenkivel egyazon séma szerint. Feltehetünk mindent egyetlen lapra, ám alighanem ez a legkockázatosabb útja a boldogságkeresésnek. A magam részéről a diverzifikált portfóliókban hiszek. Cunami bármikor jöhet, ne ússzon el minden egyetlen szempillantás alatt.