Ami azt illeti, elég elfogult fickó vagyok: mindig is szerettem, ahogy Orbán kommunikál. Múlt héten e rajongásom szintet lépett - a Berliner Zeitung pódiumbeszélgetésén a miniszterelnök nem csupán jól beszélt, de végre a keretezés is tökéletesre sikerült. A vele - és az országgal - szemben megfogalmazott vád többnyire az illiberalizmus. Ezúttal Orbán minden szava azt hirdette, hogy valójában mi vagyunk azok, akik a szabadság szent eszményét védjük, s történetesen épp azoktól, akik ennek ellenkezőjével vádolnak bennünket. Hosszú évek óta győzködöm a jobboldal - általam elérhető - véleményformálóit, hogy ez a helyes vonal, már csak azért is, mert ez a szikár igazság. Mi vagyunk a demokraták, mi vagyunk a liberálisok.

"Mindig voltak nagyhatalmak, akik jöttek, és meg akarták mondani nekünk, hogy hogyan éljünk. Jöttek a törökök, és megmondták, hogy mi az igaz hit. Aztán jöttek a Habsburgok, akik megmondták, hogy milyen a jó keresztény. (Katolikus, ez a válasz.) Aztán jöttek a nácik, akik megmondták, hogy hol a helyünk a fajok rangsorában. Aztán jöttek az oroszok, akik azt mondták, hogy átnevelünk benneteket homo szovjetikusznak. Szóval a magyaroknak mindig mindenki meg akarta mondani, hogy hogyan éljünk. És én a nyolcvanas években arra gondoltam, hogy azért kell megdönteni a kommunizmust még az én életemben bármi áron, mert én nem vagyok hajlandó úgy meghalni, hogy leéltem egy életet, ahol megmondták nekem, hogy én hogyan viselkedjek, hogyan éljek. Ez lehetetlen." Mi ez, ha nem kiállás a szabadságért, a szabad életért? Még csak azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy e mondatok szívből jönnek-e. Az pedig külön parádés, hogy Orbán a beszélgetés során mindvégig kiegyensúlyozottan adagolja a házigazdák dicséretét és cinkelését. Ezúttal is nem csupán a magyarság szabadságvágyának kifejezéséről van szó, de az is világos, hogy történelmi félelmeinkben - direkt vagy indirekt módon - a német vonal mindig megjelenik. A Habsburgok és a nácik kapcsán közvetlen a tapasztalás; a kommunizmus ugyan keletről támadt, de a szülőatyja a poroszországi Trierből származik; az iszlám vonatkozásában pedig elmondható, hogy ma már Németországban él Európa egyik legnépesebb muszlim közössége.

"És amikor most meg akarják mondani, persze demokratikus körülmények között, hogy milyen legyen a magyar család, hogy milyen legyen az etnikai összetétel Magyarországon, engedjünk be valakiket idegenből, akkor én csak azt mondom: ez ellen harcoltam." Abszolút legitim a párhuzam múlt és jelen között, s muszáj is mindezt megemlíteni, hiszen német földön nem igazán értik a magyar néplélek rezdüléseit. Már csak azért sem, mert történelmünket sem ismerhetik hozzánk hasonló alapossággal. "Magyarországon a szabad élet megválasztása meg a nemzeti függetlenség össze van kapcsolódva. A nemzeti érzés azért pozitív Magyarországon, mert a nemzeti érzés a szabadság maga." Érdekes lehet mindezt a németek általános skizofréniájával hallgatni. Az ő történelmi tapasztalatuk az, hogy a nacionalista büszkeségből eleddig mindig agresszió sarjadt; a 20. század során két világháborút is kirobbantottak, így aztán 77 esztendeje azon dolgoznak, hogy ezt a lehető legteljesebb mértékben elfojtsák magukban. Számukra még megemésztendő a gondolat, mely szerint a nemzeti érzés lehet szelíd és békés; mi több: a szabadság fogalmával is szervesen összekapcsolódhat. Egy biztos: a németek többsége ugyanúgy siratja a hajdanvolt nemzeti öntudatot, mint ahogyan retteg is attól. "Egy német fülnek a national pride valószínűleg egy borzalmas dolognak hangzik. De ettől a vonaltól keletre, amiről beszélek, minden ország azt mondja, hogy az élethez három dolog kell: az anyád, az apád, meg a nemzeted büszkesége. Egyébként nincs élet."

"Mi egy szabad világot akarunk hagyni a gyerekeinknek. Ahol megértik, mi az, hogy magyar; megértik azt, hogy én miért éltem, hogy az apám miért élt, a nagyapám miért élt; és ez alapján eldöntik, hogy ők hogyan akarnak magyarok lenni. Ez a magyar elképzelés. Úgyhogy mi a magunk részéről a legfüggetlenebb, legszuverénebb és legszabadabb Magyarországot akarjuk örökségül hagyni a gyerekeinknek." Újabb hangsúlyos kiállás a szabadság mellett, melynek során Orbán kitér az ezt fenyegető veszélyekre is: a nemzeti függetlenség feladására, a migráció igenlésére, illetve a kezelhetetlen mértékű államadósságra, különösen egy európai adósságközösség keretén belül. Ezekkel is nehéz volna vitatkozni: mindhárom olyan lépés, amelyből csaknem lehetetlen visszatáncolni.

"Én tolerancia-ajánlatokat szoktam tenni a német kancellároknak, amiket általában vissza szoktak utasítani. Most is azt mondtam, hogy ha tulajdonképpen ilyen jól tudnánk együttműködni, akkor miért nem hagyjuk békén egymást? Ezt modernül toleranciának nevezik. Szóval én értem, hogy Önök mit gondolnak a migrációról, de miért nem engedik, hogy mi meg azt gondoljuk, amit a magyar észjárás szerint gondolni kell? Én nem akarom megvétózni a migrációs szabályokat Brüsszelben. Csak azt akarom, hogy olyan szabályokat csináljanak, ami meghagyja a mi szabadságunkat, hogy ezt a kérdést úgy rendezzük, ahogy mi akarjuk." Itt még a szóhasználat is tökéletes: a tolerancia a liberalizmus egyik kulcsfogalma. Orbán a saját fegyverüket fordítja azok ellen, akik folyton az elfogadásról papolnak. "Nálunk zéró muszlim migráns van. Nekünk nincs multikulturális társadalmunk. És nem értem, hogy miért kéne azzá tennünk magunkat. Jól érezzük magunkat a bőrünkben, köszönjük szépen." Ezek is olyan mondatok, amelyek furcsán és idegenül csenghetnek egy német hallgató számára, hiszen velük már régóta elhitették azt a hazugságot, hogy etnikai sokszínűség nélkül liberalizmus sem létezhet, mi több: ez az emberi jóság és a földi mennyország alapja... Erre jön egy ember, aki higgadtan és minden gyűlölködéstől mentesen elmondja, hogy másként is lehet élni. Nem állítom, hogy Németországban ez nem beszédtéma, sőt! Sokkal meghatározóbb, mint idehaza. Csakhogy nem nyíltan és nem országvezetők szintjén folynak e beszélgetések, sokkal inkább zárt körökben, titkolózva, már-már szégyenkezve. Vagyis nem Orbán gondolatai az újak, hanem az attitűdje; hogy nem kell pironkodnia azért, mert nem ért egyet az ideológiai fősodorral. 

"Mi az európai érdek? Az európai érdek nem az, hogy az orosz energiafüggést fölcseréljük egy amerikai energiafüggésre. Mi nem gazdát akarunk váltani. Mi függetlenséget akarunk. Tehát mi azt akarjuk, hogy alternatíváink legyenek. Ha akarunk innen, ha akarunk onnan, ha akarunk amonnan. Ha akarunk Algériából, ha akarunk Katarból, ha akarunk Amerikából, ha akarunk Oroszországból. Ez a mi dolgunk. Tehát nekünk függetlenség kell, nem pedig kiszolgáltatottság. Amit most csinálunk, az az, hogy amerikai függésre váltjuk az orosz függést. Ez persze kényelmesebb, mert az amerikaiak demokraták, szemben az oroszokkal. És ez politikailag talán kényelmesebb nekünk. De nem jó! Nekünk egy jó struktúra kell! Tehát nem az a kérdés, hogy szállítanak-e az oroszok, vagy nem, hanem hogy hány más helyről tudunk még mi szállíttatni. Aztán majd versenyeztetjük őket. Mi vásárlók vagyunk, nekünk az a jó, ha van négy-öt ajánlat az asztalon." A liberális berendezkedés egyik megkerülhetetlen alappillére a piac szabadsága. Ezt is Orbán képviseli, szemben a kontinens szinte minden más vezetőjével. Világos, hogy amit felfest, az jelenleg egy idealisztikus vágyképnek hat, mégis ezt kell megjelölni célként. A magyar kormányfő pontosan érzékeli a realitást: "A baj nem az, hogy orosz gáz meg olaj van, hanem az, hogy nincs más."

Természetesen szólásszabadság és őszinte, nyílt kommunikáció nélkül sem létezhet valódi liberalizmus. "Orbán Viktor kíméletlenül őszinte előadása Berlinben" - ez a Youtube videó címe, s amit látunk és hallunk az meg is felel ennek: a miniszterelnök kendőzetlen nyíltsággal beszél Ukrajnáról; a szankciókról, melyeket egyenesen primitívnek nevez; Európa és az Egyesült Államok történelmi gyengeségéről és tekintélyük elvesztéséről; az amerikai elnök felelőtlenségéről; ahogyan Németország hatalmi törekvéseiről is. 1989 június 16-án, Nagy Imre újratemetésén Orbán olyan tisztán és egyenesen szónokolt, ahogy az sokaknak elképzelhetetlen és megdöbbentő volt akkortájt. Beszédét hallgatva sok mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy 33 év elteltével Nyugaton, a szabad világban is épp ilyen idegenül cseng majd az őszinte szó. 

Vasárnapi blogbejegyzésében Bayer Zsolt a pódiumbeszélgetés németországi visszhangjáról számol be: "515 kommentárból 511 (!) pozitívan értékelte O.V. álláspontját, öten ütöttek meg negatív hangot, abból egy a műsorvezetőkre vonatkozóan." Ez azért elég ütős, mindenesetre érdemes kiemelni párat a tipikus hozzászólásokból: "Orbán Viktor nagyon okos, diplomatikus, megfontolt politikus. Egészen mostanáig teljesen negatív képem volt róla, hála a médiakultúránknak." Illetve: "Európa egyik legintelligensebb politikusa. Valami ilyesmi teljesen hiányzik a német kormányzati politikából." Továbbá: "Nem tudtam, hogy ennyire jó Orbán, és hogy én is kedvelem őt. Láthatod, mit tett már velem a médiadiktatúránk." És végül: "Nagy tapsot Orbánnak. Alapvetően a Berliner Zeitung bátorságáért is, hogy interjút készített Orbánnal, ami a többi médium Orbán elleni gyűlöletét és agitációját tekintve nem magától értetődő." Ez utóbbi különösen beszédes. Tényleg itt tart ma Németország, hogy bátorság kell hozzá, ha egy médium teret enged a másként gondolkodásnak?

És valóban: a Berliner Zeitungot meglehetősen durva támadások érték, amiért meghívta Orbánt. Értjük ezt? A német norma az, hogy csakis egyféle álláspont létezhet... Lehet piszkálni, kritizálni, fekete báránynak tekinteni Magyarországot és vezetőit, ám egy biztos: a liberalizmust aligha kérheti számon rajtunk-rajtuk bárki. A klasszikus szabadelvűség már jó ideje a nemzeti oldalra költözött.