Ha szeretnénk végletesen leegyszerűsíteni a világot - márpedig a megértéshez ez többnyire elengedhetetlen - úgy alapvetően háromféle emberi értékrendszert fogunk találni. Az ortodox konzervatívokét, akik mindent a hagyományból kívánnak levezetni (legyen az bármilyen idiótaság); a klasszikus liberálisokét, akik az erőszakmentesség elkötelezett hívei; illetve a baloldaliakét, akik a gyengék védelmére esküdtek fel. Nem vitás, hogy e három közül kizárólag a liberális megközelítés az, amely morálisan kikezdhetetlen - feltéve persze, hogy a békét és a szabadságot célozzuk. (A másik kettő elfogadhatónak tartja az agressziót, amennyiben hivatkozhat az Írásra, vagy valamiféle elesettségre, hátrányos helyzetre.) Ez persze - ha még oly lényeges is -, csupán az egyik probléma. A másik neuralgikus pont a következetesség kérdése. Az ortodoxok e téren már egészen jól állnak, hiszen elég felemlegetniük az Ótestamentumot, az Újszövetséget, a Koránt, vagy bármely porlepte irományt - s nincs is más dolguk, mint szó szerint követni a szent könyv instrukcióit. A baloldal azonban ezen a harcmezőn is elbukik. A gyengék védelme ugyanis - legyen bármilyen nemes gondolat - a legkevésbé sem egzakt vezérlőelv. A valóság az, hogy ezerféle anyagból vagyunk összegyúrva, így aztán mindannyiunknak léteznek gyenge pontjai. Nem csupán sportszerűtlen, ha ezek közül önkényesen mazsolázgatunk, de folyamatosan azzal fogunk szembesülni, hogy a saját eszmeiségünkkel masírozunk szembe.
MUNKAVÁLLALÓK ÉS MUNKAADÓK
A 19. században, amikor a baloldali mozgalmak startoltak, mindez szinte egyet jelentett a szakszervezetiséggel. A szociáldemokrata pártok kiálltak a melósok mellett, számukra jobb élet- és munkakörülményeket követelve. Kétdimenziós univerzumukban a tőkés volt az erős; a munkás pedig a gyenge, aki minden helyzetben rászolgált a támogatásra. Ez még egy szimpla, ebből fakadóan szükségszerűen konzekvens felállás. A gondok ott kezdődtek, amikor a balos "logika" elkezdett újabb és újabb szempontokat becsempészni e világba. A nők, majd a feketék potenciális áldozati csoportokként való megjelölése már önmagában is sokat bonyolít a helyzeten, hiszen képzeljünk csak el egy olyan konfliktust, amely egy afroamerikai asszony és fehér, férfi alkalmazottja között robban ki! Kinek a pártjára áll egy vérbeli baloldali? Tekintve, hogy a 21. századra a hagyományos, gyári munkásság a Föld nyugati felén megszűnt létezni, illetve a proletariátus megmaradt képviselői - buszvezetők, pékek, fodrászok, villanyszerelők stb. - már egészen tűrhető életszínvonalat mondhatnak magukénak, a szociáldemokraták eredeti célkitűzései jórészt kiüresedtek. Nem csoda hát, ha a baloldal egy ideje már lázasan kutatja azokat az újabb és újabb áldozati csoportokat, melyeket a szárnyai alá vehet. (Kenneth Minogue "nyugdíjas Szent György szindróma" néven emlegeti a jelenséget. A sárkány már rég kimúlt, de a harci kedv még a régi...)
Nem kevésbé problémás az is, hogy minél radikálisabb az eszme, annál kevésbé számít maga az ember. Vajon a létező szocializmusban - ahol az állam volt az egyetlen munkaadó, s szinte minden egyén munkavállalónak számított, vajon hányszor állt ki a párt az egyszerű melós mellett? Az ideológia mindent felülírt, márpedig az ideológiát a központ hatalom képviselte. Egy diktatúrában persze nem akadunk fenn az ilyen következetlenségeken, azonban demokratikus körülmények közt azért illene. Amikor a közelmúltban Petry Zsoltot - egyetlen riport miatt - elbocsátották állásából, vajon hallottunk-e olyan baloldali véleményt, amely a szegény, kiszolgáltatott munkavállalót védte volna a gaz, mindenható munkaadójával szemben? Eszébe nem jutott senkinek. A neomarxisták széles tábora, akik a bágyadt, eseménytelen hétköznapokon másról sem beszélnek, csak kizsákmányolásról és a tőkések elnyomó magatartásáról, ilyenkor egyetlen szót sem szólnak. Ha az "áldozat" nem a központi ideológia dogmáit képviseli, onnantól senki nem hullajt könnyet érte, nyugodtan a farkasok elé vethető. Hol itt a konzekvens baloldaliság, tessék mondani?
NŐK ÉS FÉRFIAK
A patriarchátus évezredei után a 19. század vége felé a baloldal végre felkarolta a nőket, hogy számukra védelmet és egyenlő jogokat harcoljon ki. Ez is olyan törekvés, amelyhez minden jó szándékú ember dalolva csatlakozik. Ám mi lesz ezekből a nemes szándékokból, amikor újabb és újabb pártfogolandó csoportok jelennek meg a színen? Joe Biden egyik első elnöki rendelete a szexuális diszkrimináció megelőzését célozza. Ennek meghatározó pontja, hogy férfinek született, ám önmagukat transzneműnek valló emberek a továbbiakban lazán indulhatnak női sportversenyeken. Vajon hány tehetséges sportolónő karrierje törik majd derékba az ilyen ideológiai ámokfutások miatt? A 2015-ös írországi gender törvény azt is lehetővé teszi, hogy az elítélteket megvallott identitásuk alapján helyezzék el férfi, avagy női börtönbe, függetlenül agresszív természetüktől. Tényleg ér annyit a transzneműek felkarolása, hogy ismét a nők kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe? És miért nem visítanak a feministák ilyenkor? Ugyanez a helyzet a bevándorlók által elkövetett erőszakos cselekedetek kapcsán. Mivel a bevándorlók támogatandó kisebbséget jelentenek, ezúttal is háttérbe szorul a nők alapvető joga a biztonságos létezéshez. Nem vagyok se nő, se balos, de mélyen elszomorítónak tartom azt a közönyösséget, amelyet a posztmodern baloldal mutat a nőkkel szemben, ha tényleg komoly a tét. Jelképes ügyekben persze sosem marad el a kiállás.
Ilyen jelképes ügy a #metoo mozgalom is. Az eredeti cél - az erőszak és a hatalommal való visszaélés megfékezése - természetesen üdvözlendő. A törekvés azonban már a kezdet kezdetén átbicsaklott valami álszent és képmutató bigottságba, azzal az alig titkolt küldetéssel, hogy a férfiakat - képletesen - kiherélje. A történelem valaha volt legszabadosabb celebvilága 2017-ben - nagyjából tíz perc alatt - átváltott az ortodox katolikusokat megszégyenítő prüdériába, olyan légből kapott dogmákat legyártva, mint hogy a másik ember tárgyiasítása főben járó bűntett. (Miközben ezen aligha sértődik meg józan ember, mi több, intim kapcsolatban kifejezetten vágykeltő is lehet.) Innentől kezdve egészen ártatlan szavakért hurcoltak meg színészóriásokat és más hírességeket - feltéve persze, hogy az érintettek nem tartoznak semelyik támogatandó kisebbséghez sem. A vállaltan leszbikus Elen DeGeneres például simán posztolhatott Katy Perryvel közös fotót, melyen nyitott szájjal stíröli a popsztár melleit, a következő szöveggel kísérve: "Itt az ideje megmutatni a nagy lufikat!" Természetesen senki nem piszkálta érte, hiszen a leszbikus kártya üti a #metoo-t. Amikor Avita Ronell feminista filozófust vádolták szexuális zaklatás miatt, a baloldal ezúttal is összezárt, hiszen - természetesen - a feminista kártya is erősebb a #metoo-nál.
A férfiak baloldal általi felkarolásához az kell, hogy valamilyen szempontból elesett, áldozati helyzetbe kerüljenek. Egy hajléktalan például már megfelelő alapanyag lehet az istápolásra, és ebben az állapotában már az sem számít, ha azért került az utcára, mert hosszú évek óta masszív alkoholista, aki számtalanszor agyba-főbe verte az asszonyt. A támogatandó férfiak igen szűk csoportjához tartoznak az ún incel (involuntarily celibate: nem önkénes cölibátusban élő) srácok, akikkel egy lány sem kíván ágyba bújni. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora szerint a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Hogy ez konkrétan mit jelent, azt még e bölcs, amerikai tanárember sem tudja, ám ez aligha meglepő, ha baloldali álmodozásról van szó. (Ugyanilyen réveteg tekintettel beszélnek az alapjövedelemről és az önkéntes alapon megvalósuló kommunizmusról is... Mintha hároméves gyerekek fantáziavilágát hallgatnánk.) Az mindenesetre fura, hogy a nőket ő sem kérdezné. Pedig e téma sportszerű lejátszása végtelenül egyszerű: az jut szexhez, akire a másik igent mond. Nem létezik olyan áldozati pozíció, amely elnézővé tehetné a közvéleményt a nőkkel szembeni erőszak kapcsán.
BIOLÓGIAI ÉS TÁRSADALMI NEMEK
A leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek, illetve a további (jelenleg) 84 szexuális kisebbség felkarolása sem tűnik problémamentes mutatványnak. Praktikusan azért, mert nem létezik olyan, hogy LMBTQ közösség. A melegek jellemzően nem járnak össze a leszbikusokkal, ugyanakkor mindkét tábor gyanúsan méregeti a biszexuálisokat, a queereket, a transzneműeket meg pláne. A baj azonban jóval nagyobb. A posztmodern baloldal genderideológiája komolyabb kihívással küld, mint a rajtakapott férj, aki a "most nekem hiszel, vagy a szemednek?" felvetéssel igyekszik elbizonytalanítani haragos nejét. Míg a felsorolt kisebbségek sokszor igen képlékeny szexuális irányultságát megkísérli bebetonozottnak, genetikailag determináltnak láttatni (holott ezt hosszú évtizedek kiterjedt kutatásai sem támasztják alá); mindeközben a férfiak és nők közti szervi és hormonális különbségek kapcsán (melyek, láthatók, tapinthatók, mérhetők) úgy tesz, mintha nem is léteznének. Tényleg érdemes még a valósággal is szembeszállni egy erősen megkérdőjelezhető ideológia kedvéért?
KÖZ- ÉS MAGÁNTULAJDON
A marxizmus egyik alapvető célkitűzése a magántulajdon megszüntetése. Egy hithű kommunista tapsol minden olyan mozzanatnak, amikor a mindenki által hozzáférhető köztulajdon bővül. A magamfajta libertárius nincs elragadtatva az effajta gondolkodásmódtól, de legalább érti a logikáját. A KULTURÁLIS KISAJÁTÍTÁS fogalma és az ehhez kapcsolódó szemlélet azonban fenekestül forgatja fel e korábbi, jól ismert világot. Miről is van szó? Ha egy fehér ember indiánnak öltözik egy farsangi mulatságon, azzal megengedhetetlen udvariatlanságot követ el - legalábbis a mai, maistream baloldal szerint. Mit látunk? Létezett egy évezredes, íratlan törvény, mely szerint a kultúra hétköznapi elemei - ruházkodás, gasztronómia, népszokások - közös kincset jelentenek, melyből szabadon mazsolázhat bárki. Manapság, ha egy fehér amerikai étteremtulajdonos kínál ázsiai jellegű fogásokat, úgy rögtön kitör a népharag. A legszebb az egészben a jelenség orwelli elnevezése: kisajátításnak hívja azt, amikor a közös tálba nyúlunk (a legkevésbé sem zavar senkit, hogy ez pont a szöges ellentéte annak), s követendő magatartásként jeleníti meg a valódi kisajátítást, amikor bizonyos szokásokat csak bizonyos népcsoportok gyakoroltatnak. Érti ezt bárki?
ÉRZÉKENYSÉG ÉS SZABADSÁG
Richard Dawkins az Isteni téveszme című, zseniális művében elmesél egy történetet egy amerikai egyetemistáról, aki egy nap "a homoszexualitás bűn" feliratú pólóban jelent meg egy előadáson. A helyi meleg közösség azonnal feljelentést tett a dékáni hivatalnál, ahol alaposan kivizsgálták az ügyet. Ugye érezzük, hogy egy józan világban senki sem foglalkozna ilyen semmiségekkel? Szabadelvű környezetben mindenki azt hord, amit akar; ez a véleményszabadságának elidegeníthetetlen része. Igen ám, de a sztori a 21. századi Amerikában játszódik, ahol a különböző kisebbségi csoportok érzékenysége übereli a liberális szellemiséget. Az érintett úgy nyilatkozott, hogy ő csupán a Biblia üzenetét, s hitbéli meggyőződését hirdeti. Így aztán kétféle érzékenység is megjelent a színen, s a vallási kártya végül erősebbnek bizonyult a meleg identitás ütőlapjánál: a fiút nem marasztalták el. Semmi sem mutatja jobban a baloldali gondolkodás pokoli zavarodottságát, mint ez az eset; már egyáltalán az, hogy dilemmát okoz a döntés. Arról nem is beszélve, hogy ez egy 15 évvel ezelőtti történet. Joggal gondoljuk, hogy manapság már nem ilyen ítélet születne. (Valójában mindegy is, hogy a dékáni hivatal miként dönt. Az a tény, hogy egyáltalán foglalkoznak az üggyel, már arról tanúskodik, hogy beteg világban járunk. Az pedig, hogy nem egyértelmű a döntés, tökéletes jelzése az érzékenységpolitika tarthatatlanságának.)
Ismerjük azt a világot, amelyben az abszurditások és az önellentmondások szinte senkit sem zavarnak. Ez a dogmatikus vallások szférája. A fenti felsorolást nyilván a végtelenségig lehetne folytatni. Ugyanaz a baloldal, mely tegnap még a jólét növelését tűzte ki célul, ma már az ökológiai lábnyomunk miatt aggódik, miközben támogatja a korlátlan bevándorlást, s az ezzel járó fogyasztásbővülést. Ugyanaz a baloldal, mely évtizedeken át kiállt a zsidóság mellett, egyik pillanatról a másikra képes elfordítani a fejét, ha az antiszemita megnyilvánulások bevándorlókhoz köthetők... Persze, ember legyen a talpán, aki képes egyszerre minden felkarolandó társadalmi csoport kedvére tenni. Elképzelhető, hogy az önmagukat baloldalinak vallók jelentős hányada magasról tesz a munkavállalókra, a nőkre, a melegekre és minden kisebbségre; s harsányan képviselt attitűdjük csupán politikai marketingcélokat szolgál - miképpen cinikus karrierpapokat is láttunk már a történelmi évszázadok során. Mindazonáltal higgyük el, hogy léteznek valódi szociáldemokraták, akik őszintén hisznek a gyengék védelmében. Számukra a jelenkor maga a tömény kognitív disszonancia. Alig hiszem, hogy lenne más útjuk józanságuk megőrzésére, mint megbarátkozni a liberális alapelvekkel: bűn ott van, ahol valódi, fizikai agresszió történik. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki az elkövető és ki az áldozat. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki mellé érdemes odaállni. Nem is értem, miért kell folyton agyonbonyolítani az életet.
Az utolsó 100 komment: