Alacsony forgalmú, lámpás gyalogátkelőhely. Mindössze két sáv, autó sehol, amerre csak szem ellát. Simán átsétálok a piroson, de nem csak én, szinte mindenki, aki él és még mozog. Még a bottal járó, nyolcvan pluszos nénikék is belevágnak e kalandos átkelésbe, mindössze egyetlen fiatal lány marad a túloldalon, aki kötelességtudó módon kivárja a zöld jelzést. A többieknek talán fel sem tűnik e groteszk magány, engem ugyanakkor napok óta erősen foglalkoztat: vajon mi járhat a leányzó fejében?
Csak hogy tiszta legyen a kép: én sem járok mindig a tilosban. Nem csupán a felesleges kockázatot kerülöm, de rossz példát sem szeretnék mutatni sohasem. Miután a forgalmat felmértem, rögtön a következő lépés, hogy végigtekintek a várakozókon. Ha csak egyetlen kisgyereket is látok a sokaságban, azonnal fegyelmezett üzemmódba váltok. Talán az apja épp most magyarázza el neki, miként kerülheti el az értelmetlen tragédiákat. Ne én legyek az, aki hitelteleníti az okítást. Ez nagyságrendekkel fontosabb, mint hogy ne késsek el a pókerversenyről, így türelmesen várok. De látni kell: az individualista lélek, amely úton-útfélen hirdeti, hogy csakis magunkért vagyunk felelősek, a kiskorúak esetén mindig körültekintő bánásmódot sürget. Magasról teszek rá, hogy egy felnőtt ember miként vágja tönkre magát cigarettával, itallal, drogokkal, nemváltó műtéttel, vagy épp felelőtlen közlekedési szokásokkal. De egy gyerek az más. Rájuk muszáj vigyáznunk.
Szóval: ott áll az a lány, és ragaszkodik hozzá, hogy betartsa a szabályt, amely az adott élethelyzetben szemmel láthatóan kiüresedett, formaság csupán, semmiféle praktikus jelentőséggel nem bír. Miért nem indul el ő is? Hirtelen bevillan egy pár évvel ezelőtti Youtube videó, egy ma már sokak által idézett pszichológiai kísérlet. A főszereplő történetesen itt is egy fiatal lány, aki egy orvosi rendelő várótermébe érkezik. Természetesen nem is sejtheti, hogy rajta kívül mindenki más beépített ember. Néha megszólal egy sípjel, amelyre mindenki feláll. A kísérleti alany kérdően néz körül, nem érti a jelenséget, mindenesetre rövidesen ő is csatlakozik a társasághoz, újra és újra felállva. Egy idő után mindenkit szólítanak, s a váró kiürül, ám a lány még akkor is felpattan, ha a sípszót hallja. Később új arcok érkeznek, akiknek már ő közvetíti ezt a totál értelmetlen szokást... A piros jelzésnél gyökeret verő, illetve a sípjelre felálló lány esete nagyon is különböző, hiszen amíg az előbbi szembemegy a tömeggel, addig az utóbbi kifejezetten átveszi a csoportnormát. A motiváció is némiképp eltér: az első esetben az írott szabály, a központi direktíva feltétlen tiszteletét látjuk, a másodikban a konformitás a mozgatórugó. A lényeg azonban ugyanaz: mindkét leányzó hajlandónak mutatkozik az abszolút irracionális viselkedésre. Egy racionális ember ugyanis legalább három kérdést feltesz magának, mielőtt bármiféle - első blikkre üresnek és haszontalannak tűnő - rituáléba kezdene:
- Van-e a cselekedetnek morális vetülete? (Ártok-e bárkinek, ha így vagy úgy döntök?)
- Ártok-e magamnak közvetlenül a tettem által? (Elüthet-e egy semmiből feltűnő kamion?)
- Közvetett módon árthatok-e magamnak? (Jár-e büntetés érte, ha megszegem a szabályt vagy a csoportnormát?)
Mivel mindhárom kérdésre határozott NEM a válasz, egyetlen józanul gondolkodó ember sem fog ezekhez hasonló, kiüresedett szabályokat követni. Akkor hát miért e sok értelmetlen szokás, amely még 2023-ban is körülvesz bennünket? Miért terjednek még ma is a tökéletesen alaptalan vallási és ideológiai dogmák? Miért járunk még ma is hasztalan esőtáncot életünk megannyi színpadán, ahelyett, hogy praktikus dolgokkal foglalkoznánk? Kínálja magát a válasz: azért, mert az ember alapvetően egy irracionális lény. Ez oké, de azért totál idióták sem vagyunk. Muszáj arra a következtetésre jutni, hogy a legfőbb gond az erkölcsi iránytűnk táján keresendő.
A lány, aki magányosan vesztegel a pirosnál - miközben tudja, hogy veszélytelenül átgyalogolhatna a túloldalra és rendőr sincs a közelben, aki megbírságolhatná ezért - bizonyára abban a hitben él, hogy a törvény és a morál mindig kéz a kézben járnak, így az írott szabályok betartása gyakorlatilag egyet jelent az erkölcsös létezéssel. Ez maga a reménytelenül szomorú farizeusság, mellyel alapesetben csak önmagát viszi tévútra az ember. A komolyabb bajok ott kezdődnek, amikor ugyanez a lány egy kommunista, náci, vagy épp radikális iszlám közegben hasonlóképp szentírásként kezeli az írott törvényt. No de nem csupán a szervilis katona-lelkület térítheti el morális iránytűnket. Létezik még ennél is profánabb szempont. Második otthonomban, a pókerteremben pár hete bevezették azt a szabályt, hogy aki kéz előtt dob (még azelőtt kiszáll a játékból, hogy rá kerülne a sor), azt büntetéssel sújtják. Első ízben kimarad három leosztásból; másodszor egy teljes körből (ez teli asztal esetén tíz leosztást jelent); majd a versenyből való végleges kizárás következik. Nem kérdés, hogy kéz előtt dobni sportszerűtlenség, mert információt szolgáltat a korai pozíciókban ülőknek. Az sem vitás, hogy egy kellően fókuszált játékos sohasem követ el hasonló fegyelmezetlenséget. Ezzel együtt: a játékosok túlnyomó többsége feleslegesnek és túlzónak tartja az ilyetén szankciókat. És ennek ellenére a szerencsevadászok egy részéből fanatikus besúgót, önkéntes rendőrt formált az intézkedés. A minap megkérdeztem az egyik árulkodót, hogy ő maga egyetért-e a büntetés intézményével. Egyértelmű NEM volt a válasz. Logikusan arról faggattam tovább, hogy akkor most miért e kérlelhetetlen csendőr-mentalitás? Felelete - mely maga a tökéletes erkölcsi mélyrepülés - nem lepett meg különösebben: "Engem is kiültettek múltkor..."
Pontosan tudjuk, hogy az előírásokhoz való merev ragaszkodás mértéke népenként is eltér. A távol-keletiek például legendásan szabálykövetők. Ennek pozitív oldalát a japán sportolók és szurkolók is rendre megmutatják; legutóbb a labdarúgó világbajnokságon ámulhattunk a makulátlanul tiszta öltözőkön és lelátókon, melyeket maguk mögött hagytak. A Korean Air Cargo esete ugyanakkor azt mutatja, hogy ez a fajta merevség esetenként súlyos tragédiákhoz is vezethet. A társaság gépei a 90-es években kirívóan magas számú légi katasztrófát szenvedtek el. A vizsgálatok kiderítették, hogy sem az érintett repülőgépek műszaki állapota, sem pedig a személyzet szakmai felkészültsége nem indokolta e baleseteket. Idő kellett, míg rájöttek, hogy a hiba forrása a kommunikációban rejlik. A koreaiaknál a hierarchia, a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg, szemben például a magyarral, némettel, franciával, amelyekben magázódni és tegeződni tudunk, illetve az angollal, ahol csupán egyetlen szint létezik. Tény, hogy ártatlan emberek százai haltak meg csak azért, mert a vállalati kultúra és a szigorúan szabálykövető kelet-ázsiai attitűd nem tette lehetővé, hogy a kapitány és az első tiszt szabadon és közvetlenül kommunikáljanak egymással. Egy légiközlekedési társaságot képtelenség biztonságosan üzemeltetni úgy, ha a gép második embere nem mondhatja azt a főnökének: "fogyóban az üzemanyag, ha tíz percen belül nem teszed le a vasat, megdöglünk mindannyian". Ha a görcsös tiszteletadás megköveteli a körülírást, a homályos fogalmazást, úgy sem a mentalitás, sem a nyelv nem alkalmas e szakterület működtetésére. Miután mindez világossá vált, a koreai légitársaság kötelezővé tette az egymás közti angol nyelvű kommunikációt, valamint új vállalati kultúra meghonosítását írták elő. Térjünk vissza Európába: itt aztán igazán markáns különbségeket könyvelhetünk el az egyes nációk között. A déliek jellemzően lazák, az északiak többnyire meglehetősen merevek. Földrészünkön minden bizonnyal a németek a katonás fegyelmezettség csúcspéldányai. Ez áldás, ha magas technológiai szintű ipart működtet egy ország, ugyanakkor rémes átok, ha nácizmust, kommunizmust, avagy szivárványos ideológiát. A parancs az parancs, végre kell hajtani...
A koreai légitársaság esete nem csupán arra világít rá, mennyire haszontalan, sőt káros a túlzott tekintélytisztelet, de azt is remekül láttatja, hogy a jól működő szabályoknak egyszerűeknek kell lenniük. Nincs élő ember, akivel nem fordult volna elő, hogy egy karácsonyra kapott társasjáték leírását tanulmányozva fél óra múlva visszapakolt mindent a dobozba, hogy aztán soha többé ki se nyissa... És ne tévedjünk: ez az igény a zsenik szintjén ugyanígy megjelenik. Az elmúlt évtizedek során volt szerencsém néhány logikai rejtvényfejtő világbajnokságba bepillantást nyernem - négyszer játékosként, egyszer csapatkapitányként, s egyszer játékkészítőként -, s mindannyiszor azt tapasztaltam, hogy a túlbonyolított feladványokhoz nem szívesen szagol hozzá senki. Korántsem véletlen, hogy a pozitív filozófiák és morálfilozófiai rendszerek minden esetben egyszerűek, még két kőtábla is pazarlóan sok, hogy rögzítsük a lényeget.
"A szabály az szabály!" Hányszor hallottam már és hányszor hallom még ma is ezt a végtelenül ostoba frázist! A legszebb mindig az, amikor tömegek találnak fix kapaszkodót olyan ember alkotta, önkényes, tiszavirág életű törvényekben, melyeknek semmi közük az egyetemes emberi morálhoz. Amikor az élet és a szabadság tiszteletéről, vagyis az erőszakmentességről beszélünk, hívhatjuk ezt akár Buddha és Jézus útjának, isteni parancsolatnak, szívbe írt törvénynek, klasszikus liberalizmusnak - ahogy ízlésünknek leginkább megfelelő. Ám ez az egyetlen intelem, ez maga a szent Kába-kő, melyhez igazodni érdemes. Minden egyéb szabály, amely ezzel ellentétes, az erkölcstelen és elvetendő. Nevezhetjük magunkat konzervatívnak, s ragaszkodhatunk porlepte iratok "bölcsességeihez", melyek mellett a vak hagyománytiszteleten túl semmi sem szól, ám ezzel valójában csak a neomarxisták és woke-progresszívek számára készítjük elő a terepet, hiszen pont ugyanolyan erkölcsi relativistává züllünk, mint amilyenek e radikális balosok. Egyedül az egyetemes emberi morál, ami fix, az ezen felüli szabályok jönnek-mennek - a tudatos ember magasról tesz rájuk. Elég azokat betartani, amelyek szinkronban állnak az erkölccsel. Meg amiket muszáj... Legyen ez utóbbiból minél kevesebb, ha élhető társadalmat szeretnénk.
