Muszáj leszögezni: nyerő játékos vagyok. Elsősorban azért, mert akármit is játszom, igyekszem a helyes, az optimális stratégiát követni. Azonban nem mindenki tesz így. Léteznek olyanok, akik egész egyszerűen csak idióták, és halvány fogalmuk sincs, milyen lépések vezetnek a győzelemhez. Mások nagyon is tudják, csak magasról tesznek rá; számukra a trollkodás a lényeg - egyszerűen nem ismernek kéjesebb örömöt annál, mint amikor Dugovics Tituszként magukkal rántják a másikat a mélybe. Simán lehet, sőt nagyon is valószínű, hogy magukkal is kitolnak, de ezt simán megfizethető árnak gondolják a másik álmainak elpusztításáért.

A nyitóképen az egyik kedvencem, a Ticket to Ride nevű társasjáték tábláját látjuk. Itt az a cél, hogy a feladatkártyáinkon szereplő projekteket megvalósítva hosszú vasútvonalakat építsünk, mondjuk Stockholm és Cádiz közé. Az építkezést látva az ellenfeleknek előbb-utóbb egyértelművé válik, min is ügyködünk, és simán lehet, hogy valamelyik troll csakis azért építi meg a közbeeső Essen-Frankfurt szakaszt, hogy mi már ne tehessük. A legtöbben ismerik a Rikiki nevű kártyajátékot, amelyben minden leosztás során előre megtippeljük az ütéseink számát. Itt is láttunk már olyat, amikor egy-egy begőzölt fazon kifejezetten a pusztításban utazott, olyan ütéseket is begyűjtve, melyre fogadása szerint semmi szüksége sem volt. És persze ott a póker, ahol napi szinten megtörténik, hogy borzalmas lapokkal adnak meg hatalmas hívásokat, csak hogy röhöghessenek egy jót a másikon, ha a szerencse mégis melléjük áll - legyen bármilyen kicsi is az esélyük. Tekintve, hogy e játékok mindegyike többszereplős, elég nyilvánvaló az, hogy az effajta trollkodás sohasem lehet nyerő stratégia. Mert elképzelhető ugyan, hogy egyvalakit - személyes indulatból, avagy pusztán a hecc kedvéért - magunkkal rántunk, de így soha nem magunknak nyerjük meg a csatát, hanem azoknak, akik kimaradnak ebből az értelmetlen csetepatéból. A helyes stratégia csaknem minden társasjátékban - de a felsoroltakban feltétlenül - az, ha elsősorban a saját pecsenyénket sütögetjük, s csakis akkor rondítunk bele valaki más terveibe, ha a mi projektünket már nem fenyegeti semmi veszély. Erőforrásaink szűkösek, azokat nem pazarolhatjuk rombolásra, amíg építkezni kell.

A trollok tehát nem győzhetnek rövidtávon, hosszútávon meg pláne, hiszen előbb-utóbb a kutya sem fog játszani velük. Igen ám, de ezt a szelekciót csupán a magánélet szférájában tudjuk megvalósítani, miközben azt látjuk, hogy a közélet szintjén is egyre több a kamikaze harcos; az irracionális, önpusztító játékos. Ilyenek a terroristák is, melyekkel Magyarországon eleddig nemigen találkoztunk, egy bő hete azonban - elsősorban Németországból érkezve - Budapest utcáin is megjelentek, hogy agyba-főbe főbe verjenek bárkit, akiben nácit látnak. Teljesen egyértelmű, hogy az ilyen tett maga a tömény fasizmus, de a jelen poszt témája kapcsán nem ez a lényeges. Sokkal inkább az, hogy az érintettek az önmagáért való, értelmetlen erőszakban utaznak, amellyel ők maguk az égvilágon semmit sem nyernek, csak veszítenek, hiszen a bűncselekménynek szigorú büntetés a vége. Ehhez képest egy betöréses rablás is racionális cselekedet (ott legalább van zsákmány). Hasonló a helyzet a festményrombolókkal is: a semmiért pusztítanak; az öt perc hírnéven túl egyéb hasznuk nem származik az ügyből, a büntetést viszont viselniük kell. Ugyanebből az ideológiai akolból kerülnek ki a nagypályás káoszteremtők, a politikusokat és embercsempészeket pénzelő bevándorláspártiak is. A nagyszámú muszlim tömeg természetesen permanens veszélyt jelent a fehér, keresztény őslakosságra, s ez - úgy tűnik - számukra megér annyit, hogy a nők, a melegek és az ortodox zsidók váljanak az elsődleges célpontokká. Akár a saját védenceiket is hajlandók feláldozni, csak nehogy béke, biztonság és jólét uralkodjon.

Napjainkban a legnagyobb és legpusztítóbb társasjáték természetesen az orosz-ukrán háború. Én ennyi beteg trollt még sohasem láttam egyszerre. Szombati évértékelőjében Orbán Viktor így fogalmazott: "Amikor Oroszország támadást indított, a Nyugat a konfliktust nem elszigetelte, hanem összeurópai szintre emelte. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak, vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogyan Magyarország javasolta is." S az még csak hagyján, hogy a nyugati civilizáció országai egyre inkább belesodródnak ebbe a totálisan értelmetlen öldöklésbe, de ráadásul a lehető legidiótább módon teszik. Pontosan úgy, mint a társasjátékok ön- és közveszélyes trolljai: nem számít mennyit ártunk magunknak, az sem hogy nyerhetünk-e egyáltalán bármit, a fő, hogy bosszantsuk a másikat. Erről szól a gyakorlatban megvalósuló szankciós politika is. És pontosan ugyanaz történik, mint a Ticket to Ride, a rikiki, vagy épp a póker esetében: nem magunk számára kaparjuk ki a gesztenyét, hanem mindazoknak a józan államoknak, akik képesek kimaradni az önpusztító trollkodásból, és csendben szüretelnek tovább. (Belgium esetében is csupán a képmutatás a visszatetsző, teljesen érthető, hogy az Oroszországgal folytatott gyémántkereskedelmet minden szankciós csomagból kipöckölik.)

Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című, harmincegy évvel ezelőtt megjelent művében egy olyan világot vizionál, ahol egyetemessé válik a liberális demokrácia és a jólét; ahol a legnagyobb problémát a könnyű életből fakadó unalom jelenti. Sokan kritizálják gondolatait, hogy lám, mekkorát tévedett; lám, mennyire más irányt vett a történelem. A valóság azonban az, hogy Fukuyama bizonyos dolgokat nagyon is tisztán látott. Ha megnézzük, hogy a 21. században megjelenő trollhadsereg miként képződik, úgy látni fogjuk, hogy ebben a jóléti társadalmak unatkozó milliomosai jelentős mértékben megjelennek. Az őrült klímaaktivisták jó része vagyonos családok elkényeztetett gyermeke. Az Antifa kegyetlen verőlegényei sem a napi megélhetésért küzdő munkásfiatalokból verbuválódnak. A migránstömegeknek és az értelmetlen szankcióknak tapsikolók is többnyire azok a rétegek, amelyek tagjai úgy érzik: jólétüket immáron semmi sem veszélyezteti. A gond csak az, hogy rendre elszámítják magukat. Ahogy a bevezetőben megfogalmaztuk: a stratégiai játékok lényege, hogy a másikkal való kibabrálás sohasem öncélúság; valamint olyan luxus, amely csakis a legnagyobb biztonság tudatában alkalmazható. A jelenkor trolljai ebben tévednek a legnagyobbat. Három-, négygenerációs jótét után már biztosak önnön sebezhetetlenségükben, miközben épp magukra gyújtják a házat. És ha nem lenne elég, hogy tömegeket jellemez ez a fajta attitűd, ráadásképpen a vezető nyugati politikusok oroszlánrésze is éppen ilyen felelőtlen. Fukuyama nem az irányt tévesztette el. Csupán azt nem látta, hogy az emberiség még éretlen rá, hogy békésen és együttműködően élvezze a Kánaánt.