Bár a címbéli frázis tömény irónia, mindenesetre úgy tűnik, mintha a jelenkor - abszolút elveszítve humorérzékét - szó szerint venné. Amikor csak lehet, konfliktust generálunk, s igyekszünk azt elvinni egészen a falig. Ahelyett, hogy leülnénk és beszélnénk egymással. Mintha valami történt volna a világgal: a sutba hajítjuk mindazt, amiben hosszú időn keresztül egyetemlegesen hittünk: a civilizáltságot, a humanizmust, a pacifizmust, a testvériséget. Mintha nemrégiben hirtelen megtorpantunk volna a tudati fejlődés sugárútján, hogy egyenesen visszamasírozzunk a középkorba.
Ülök a pókerteremben, csupa jó fej, életvidám figura között. Vigyorogva szívjuk egymás vérét, ahogyan ez régi cimborák közt szokás. Pazarul múlatjuk az időt, s meg sem fordul senki fejében, hogy két perc múlva már nyoma sem lesz a békének, a mosolynak, a barátságnak. Elég hozzá annyi, hogy Kritikus Karcsi némi megjegyzést tegyen az előző leosztás kapcsán, s Mimóza Misi már ugrik is. Ha nincs a közelben Lecsendesítő Laci, talán egymás torkának is esnek, de az bizonyos, hogy hosszú időre megfagy a levegő a teremben. S mindez a semmiért, hiszen miért ne lehetne hideg fejjel, racionálisan, kizárólag pókerszakmai szemmel nézve elemezni egy partit? Miért kell azonnal előhúzni a gőgöt, a sértődöttséget, az áldozatiságot? Az egyéni jellemhibákon túl azért is, mert ezt diktálja a posztmodern korszellem. Bántódj meg mindenen, majd végy elégtételt! Felejtsd el az utóbbi pár száz év pszichológiai és történelmi tapasztalatait, s viselkedj úgy, ahogy a barbár világban volt szokás!
Ismerünk elvált párokat? A legtöbben tudunk olyanokról a környezetünkben, akik valaha - ország s világ előtt megvallva - szerették egymást, összekötötték az életüket, még közös gyermeket is vállaltak, hogy azután pár évvel később a permanens civakodásnak szenteljék napjaikat. Érett, felnőtt, egymást jól ismerő emberek, akiknek egyetlen küldetése az volna, hogy békésen elköszönjenek, s a gyerkőc érzelmi kiegyensúlyozottságát szem előtt tartva megszervezzék jövőbeli együttműködésüket. Ehelyett mit látunk? Éretlen, sértett taknyosokat, akik magasról tesznek a saját gyermekük jólétére, s inkább vagyonokat költenek ügyvédekre, csak nehogy szóba kelljen állniuk egymással civilizált módon. Ha ezek a lelki analfabéták a végén összeszámolnák, hogy mibe került nekik az évekig elhúzódó válóper és gyermekelhelyezési eljárás, talán ráébrednének, hogy összességében jócskán több pénzt tapsoltak el, mint amiről egyáltalán vitáztak.
A beteg korszellem mindezeknél sokkal komolyabb tragédiákat is szül. Egy bő hete két 18 éves srác verekedett össze az Erzsébet téren egy lány miatt. Rövidesen előkerült egy kés is, mely egyikük halántékában landolt. A megszúrt fiú pár nappal később életét vesztette. Ha van valami, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, az az, hogy az én - még kamaszkorú - fiam valami hasonlóba keveredjen. Valójában még a forrófejű gyilkost is sajnálom - az ő élete is brutálisan kisiklott. Mindketten mindent elveszítettek a semmiért; azt a lányt már egyikük sem öleli soha többé.
És ugyanezt a beteg öldöklést látjuk nagyüzemben, ha a szomszédunkba tekintünk. Az elmúlt egy év során emberek tízezrei haltak meg totálisan értelmetlenül. S amíg minden más hétköznapi agresszióra mondhatja bárki, hogy elszigetelt eset, semmi köze az eltorzult korszellemhez, az orosz-ukrán háború kapcsán ezt már biztosan nem állíthatjuk. Pedig elég csak megnézni az Európai Unió eredeti alapelveit és céljait: ezek közt az első helyen szerepel a béke és biztonság előmozdítása, formálisan mind a mai napig. Mi maradt ebből, ha a tényleges politikai döntéseket tekintjük? Az EU tagállamai közül egyedül hazánk képviseli az alapítók eszméjét, minden más ország habzó szájjal háborúzna. Békéért imádkozik a Vatikán, béketárgyalásokat sürget az ENSZ és Szöultól Buenos Airesig mindenki fegyverszünetért kiált. Kína egyenesen béketervet fogalmaz meg, még akkor is, ha ebben csupa általános elvárást rögzít. Az öreg kontinensen - üde kivételt képezve - német képviselők szerény csoportja kiáltványt ad közre, melyben tűzszünetet, béketárgyalásokat és a fegyverszállítások leállítását követelik. E kezdeményezéshez pár jóérzésű magyar baloldali is csatlakozik, köztük Barát Endre, Konok Péter, Schiffer András és Szanyi Tibor. Berlinben szombaton ötvenezren tüntetnek a békéért. E józan tömeggel megy szembe az összes elvtelen, háborúpárti idióta az Atlanti-óceán mindkét oldalán. A vallásos hevület már-már kitapintható; mintha a keresztes hadjáratok idejét élnénk. Aki a békét sürgeti, aki nem Oroszország teljes megsemmisítésében látja a végcélt, az hitetlen, az eretnek, az kiátkozott. Miközben pontosan tudja minden gondolkodó ember, hogy ennek a konfliktusnak nem lehet nyertese. (Oroszországot lehetetlen leradírozni a térképről. Ukrajnát sokkal könnyebb lenne, de az meg nem érdeke senkinek, még Putyinnak sem.) Vesztese annál inkább, s minél tovább tart a vérontás, annál több lesz belőlük.
No de ha ez ennyire tisztán belátható, úgy miért nem indul semmiféle érdemi kommunikáció? Miért tartja magát a vallásos vakhit, mely szerint magával a Sátánnal van dolgunk, aki ráadásul elpusztítható? Az ideológiai alapokat - mit tesz Isten - két gombnyomással megtaláljuk, elég csak ellátogatnunk Soros György honlapjára. Egy új világrend felé: A NATO jövője címmel írt, 1993-as tanulmányában arról értekezik a filantróp milliárdos, hogy bár a hidegháborúnak vége, Oroszország mindenesetre továbbra is veszélyt jelent. Az Észak-atlanti Szövetség bővítése kapcsán így fogalmaz: "A kelet-európai élőerő és a NATO technikai képességeinek kombinációja nagymértékben növelné a Partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok számára a hullazsákok kockázatát, ami a legfőbb korlátja a cselekvési hajlandóságuknak." Világos és tiszta szavak, melyek harminc év elteltével a szemünk láttára válnak valósággá: az ukrán vér senkinek sem drága; ez a kelet-európai nép simán feláldozható az amerikai birodalmi törekvések oltárán. Persze lehet, hogy három évtizeddel ezelőtt Soros még a lengyelekben, a csehekben, vagy épp bennünk, magyarokban látta a potenciális ágyútölteléket. A forgatókönyv mindenesetre működik; a Nyugat saját emberáldozat nélkül vívhat háborút Oroszországgal - pont úgy, ahogyan a fő ideológus annak idején megálmodta. Miért is hagynák abba??
"Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el." Jézus szavait kétezer éve ismeri az emberiség. Az üzenet nem bonyolult, s morális igazsága sem megkérdőjelezhető. A posztmodern kor erkölcsi relativizmusa azonban még az efféle alappilléreket is képes felrobbantani. A birkává butított agymosottak ma kórusban bégetik: "a béke rossz, a háború jó..." Aki fegyverszünetet és béketárgyalásokat sürget, az a Sátán küldötte; szent csak az lehet, aki fokozná a vérontást... Tényleg kezd totálisan elhülyülni az emberiség.
