Fura népek a reformátusok. Hitvilágukat, szokásaikat és rituáléikat megszabadították egy sor olyan kínos elemtől, amelyek a katolikusokat a mai napig jellemzik. Nem hisznek a tisztítótűzben. Elvetik a gyónás intézményét. Szó sincs cölibátusról. Az embernek már-már felcsillan a szeme, hogy lám, milyen felvilágosult és szerethető ága ez a kereszténységnek... azután hamar letörik a lelkesedésünk, amint megtapasztaljuk, miféle új dilikkel tömik be a keletkező réseket.

A protestantizmusról tudjuk, hogy szkeptikusan tekint minden olyan vallási elemre, amely nem egyenesen a Szentírásból következik (ez jogos és megsüvegelendő), cserébe ugyanakkor a Biblia minden egyes szavát megkérdőjelezhetetlen igazságként kezeli (ez viszont megmosolyogtató, különösen amikor a Teremtés könyvének jelképes sztorijait is történelmi eseményként tartja számon). Bevallom: az evangéliumokon túl nem sokra becsülöm a Szentírást. Épp ezért fura látni, hogy a kereszténység egyik ága sem jelöl meg különösebb súlypontokat; az Ótestamentumot épp oly értékesnek látják, mint az Újszövetséget; a jézusi tanítást semmivel sem méltatják többre, mint Pál írásait, még akkor sem, ha ezek köszönőviszonyban sem állnak egymással. A reformátusok pedig mintha különösen vonzódnának Pál apostolhoz, talán azért, mert karakterében igen hasonlít Kálvinhoz. Mindketten fanatikusak, szigorúak, néha kíméletlenek; de ami legfontosabb: puritánok, savanyúak és örömtelenek. "Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg" - írja Pál a korintusiaknak címzett második levelében. A józan, világi embernek persze rögtön szöget üt a fejébe, hogy létezhet-e egyáltalán olyan szomorúság, amely pozitív, amely kedves a Teremtő szemében.

"A Bibliában megjelenik egy nagyon markánsan szomorú arca Jézusnak: például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor a tagadásban elbukó Péterre tekint, vagy amikor a keresztet cipelve ezt mondja: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok.” - ezek Végh Miklós református lelkipásztor szavai, melyek kitűnően láttatják, mit is jelent az Istennek tetsző elszomorodás. Mindenekelőtt: nem önző, nem a saját sebei felett jajongó egoizmust látunk, hanem a másik emberrel együttérző fájdalmat. Ez így önmagában abszolút pozitívan cseng, de tegyük hozzá: Jézus a saját munkájának a gyümölcsét látja. Éveken át prédikált, tanított, segített, gyógyított - és ez az eredmény. Nemhogy nem lett jobb a világ, de még az örömhír hozóját is megfeszítik... Joó Sándor református lelkész így fogalmaz: "Nem magát siratta, nem magát sajnálta. Ezt a várost siratta. Mi szomorította meg ennyire? A várost fenyegető isteni ítéletnek a közeledése és annak a feltartóztathatatlansága. Az egész népet fenyegető rettenetes büntetésnek az előre látása. Sírt azért, mert látta, hogy emberek esztelenül rohannak a vesztükbe. Fájt a vakság és fájt az a büntetés, ami rájuk vár, és fájt az a pusztulás, ami őket fogja érni, és fájt a kárhozat." Mindannyian ismerjük az érzést, különösen napjainkban. Látjuk magunk körül azt a gazdag és fejlett civilizációt, amelyet elődeink hagytak ránk, s mi épp szétverni készülünk. Azt a világot, amely simán működtethető volna jólétben, békében és biztonságban, de mi inkább a társadalmi feszültségeket, a gazdaság megbénítását és a háborút választjuk. Tényleg nem felemelő, de indokolt-e a szomorúság? A 21. század átlagembere annyit tehet, hogy hallatja a hangját, s ha valahol szenvedést lát, azt igyekszik enyhíteni. A legtöbben vajmi keveset fogunk formálni a történelem alakulásán. Ettől persze még aligha esünk kétségbe: privát szféránkban fenékig ürítjük az élvezetek kupáját, s ha úgy adódik, jó lelkiismerettel hagyjuk itt e földi kalandot. Jézus esetében - már ha a második isteni személyként tekintünk rá - még kevésbé megalapozott a szomorúság. Egyrészt: Isten teremtette ilyen gyarlónak és tökéletlennek az embert. Másfelől: Isten hatásköre az ítélet, a büntetés, a kárhozat. Az nagyon nem logikus, hogy a Mindenható szomorkodik a saját eredménytelensége, illetve saját kíméletlensége felett.

Kálvin szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat. Pál apostol levelében is megjelenik ez a gondolati szál: "Ha levelemmel szomorúságot okoztam is nektek, nem sajnálom. Sajnálkoztam ugyan, amikor láttam, hogy az a levél, ha csak rövid időre is, szomorúvá tett titeket, most mégis örülök. Nem annak, hogy szomorúak lettetek, hanem, hogy a szomorúság megtérésetekre vezetett." Istennek tetsző szomorúság az is, amikor a saját vétkeink miatt érezzük kínosan magunkat - állítja számos Biblia-magyarázó. A magam részéről ezt a vonalat sem érzem meggyőzőnek. Már a lelkiismeret-furdalás fogalmát sem igazán értem, vagy legalábbis csupán a passzív szótáramban szerepel. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen, úgy mi értelme annak, ha a rossz úton járunk? Miért hibázunk, ha nem muszáj? Miért vagyunk meggondolatlanok, ha van időnk végiggondolni a dolgokat? Miért hozzuk kényelmetlen helyzetbe magunkat? És ha extrémek a körülmények, ha lehetetlen a saját legjobb teljesítményünket nyújtani, úgy miért nem tudunk elnézők lenni magunkkal szemben? Számomra érthetetlen az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűntett, de a hirtelen felindulásból fakadó agressziót sem tudom magyarázni semmivel. A saját részemről legalábbis sohasem tapasztaltam még hasonlót.

Földvári Tibor református lelkész továbbviszi az Istennek tetsző szomorúság gondolatát, figyelembe véve azt az esetet, amikor a lelkiismeret nem szólal meg magától: "Jézus a Máté evangéliuma 18. részében beszél arról, nagyon konkrétan és gyakorlatiasan, hogyha vétkezik a te atyádfia, akkor menj el hozzá és intsd meg őt. Menjetek ketten vagy hárman, de ha nem hallgat rátok, akkor történjék meg az intés a gyülekezet előtt. Itt tehát arról van szó, amikor szomorúságot akar okozni Isten a lelki testvér figyelmeztetésén keresztül." Ez az erősen megkérdőjelezhető erkölcscsősz szerep egyenesen következik Pál szavaiból: "Lám, ebből a ti Istennek tetsző szomorúságotokból mekkora buzgóság fakadt, sőt mentegetőzés, méltatlankodás, félelem, vágyakozás, buzgólkodás és a vétkező megbüntetése." E megközelítés kétségkívül a legártalmasabb mind közül, hiszen alapot teremt a másik ember megszégyenítésére, meghurcolására, az önkényességre és számos visszaélésre. Ezen felül pont ugyanolyan érthetetlen, mint az Istennek tetszőnek mondott szomorúságok eleddig bemutatott változatai. Ugyanis vagy az van, hogy a gyülekezet szóban forgó tagja valódi és súlyos bűnök elkövetője - veri a feleségét, molesztálja a lányát stb. - ez esetben indokoltabb volna a hatóságokhoz fordulni; vagy pedig az, hogy csupán lényegtelen, formális elemekben lóg ki a közösségből, ezeket viszont aligha érdemes szóvá tenni. Természetesen a rigorózus rend, az uniformizáltság és a többiek titkos rendőrként való folyamatos szemmel tartása is lehet deklarált cél, ám ebben az esetben már beteg szekta épül, s nem valódi közösség.

Persze igazságtalanok volnánk, ha a lehangoltság kultúráját egy az egyben Pál nyakába kívánnánk varrni. A valóság az, hogy csaknem a teljes Bibliát átjárja e nyomott hangulat. "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." - hirdeti már a Prédikátor könyve is. Mintha ez az attitűd vonulna végig a teljes Ószövetségen; ha bárhol némi vidámság, nevetés, világi öröm felüti a fejét, rögtön megjelenik egy-egy szigorú próféta, népvezér, vagy maga Jahve, hogy letörölje a mosolyt az arcokról. Jézussal ugyan emberibb világ épül, azonban a humor és az önfeledtség még az ő eszköztárából is hiányzik; Pállal pedig végképp visszafordulunk az Ótestamentum rideg és örömtelen atmoszférájába. Így megy ez.

Akárhogy is: sem Pál apostol, sem a református igehirdetők nem tudnak meggyőzni. Az a Teremtő, amelyikben én hiszek, a jókedv Istene; magát az embert is jókedvében alkotta. És nincs a szomorúságnak egyetlen olyan formája sem, amelyet látva elégedetten csettintene. Az én Istenem a széles mosolyt preferálja.