Szombaton megtartották az Aszex Pride-ot, az aszexuálisok első budapesti felvonulását. Az esemény mindössze száz-százötven embert mozgatott meg. A Telex helyszíni riportokkal jelentkezett.

Bevallom: én ezt az egészet nem értem. A megmozdulás deklarált célja az aszex láthatóság elősegítése volt. Biztos velem van a baj, de halvány fogalmam sincs, hogy ennek mégis mi értelme, mi haszna lehet. (Oké, nem vagyok naiv, világos, hogy szimpla politikai provokációról van szó, de a semmiért mégsem lehet az utcára terelni még pár tucat fiatalt sem.) Alapvető emberi tapasztalás, hogy nem vagyunk egyformák. Mindenkit más hoz tűzbe és nem is ugyanazon a hőfokon égünk. Számtalan barátom van például, akik élnek-halnak az autókért. Egy többórás sörözést ki tudnak tölteni oly módon, hogy témát sem váltanak. Én is imádom az autómat, de eddig mindössze kétszer nyitottam fel a motorháztetőt, pedig már négy éve használom. Egész egyszerűen untatnak a műszaki részletek, és egyáltalán az, ha kocsikról kell beszélgetnem, így ilyenkor átülök az asztal másik végébe a hozzám hasonszőrűekhez, vagy egyszerűen csak lelépek. De az még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy felvonulást szervezzek az autók ellen. Ugyanígy vagyok a horgászattal, a balettel, a musicalekkel, de még főzéssel is. Az asszony és a lányom aligha tudna rávenni, hogy melléjük kuporodjak a kanapén, amikor a tévében a Troll a konyhában megy, de mivel nem mozgat meg a téma, nem is érzem azt, hogy szegényebb lennék azáltal, ha kimaradok belőle. Ehhez képest az önmagukat aszexuálisoknak vallók végigvonulnak a városon a "no sex, no romance" rigmust skandálva. Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem. Többedmagammal végigmasírozni az Andrássy úton, s dobokkal, kereplőkkel, köcsögdudákkal hirdetni: "no pacal, no körömpörkölt!" De talán egyszerűbb, ha simán csak rendelek valami mást.

"Szexuális vonzalmat, meg szexualitást azután tudok létesíteni egy emberrel, hogy erős szerelmet, vagy barátságot, érzelmi köteléket érzek iránta, nem csak így meglátom és tetszik, hanem inkább a belső az, ami megfog." - nyilatkozik egy kislány, aki magát demiszexuális transz férfinek vallja... Hogy miért érzi magát férfinek, az legyen az ő dolga, csak épp fura, hogy megközelítése - melyben az égvilágon semmi rendkívüli nincsen - sokkal inkább a lányokra jellemző. Voltaképpen ennyit állít: nem fekszik le minden szembejövővel, hanem válogat. Ez valami világbotrány. Csoda, ha a társadalom kiveti magából??? Az embernek az a benyomása, hogy valójában egy tök egészséges, átlagos, helyes kiscsajt lát, aki színesre festett hajjal keresi az útját, s ebbe még az is belefér, hogy légből kapott, összefüggéstelen dolgokat mond. Ennyi erővel akár én is nyilatkozhatnék úgy, hogy leszbikus, transz nő vagyok, aki extrém módon csakis akkor hajlandó bármiféle testiségre, ha a másik nem tiltakozik visítva...

"A párommal szemben, akivel kialakult már egy érzelmi kötődés, ott nem a szexualitást utasítom el, csak talán a vágyaim nincsenek olyan szinten, mint ahogyan azt az emberek hétköznapi szinten gondolnák." - így vall egy középkorú srác az esemény résztvevőjeként. Ezúttal is csak értetlenül pislogok. Mi a gond? Kit érdekel, hogy az emberek mit gondolnak? Kit érdekel, hogy havonta hányszor szexel a átlagember, ha nekem - és a partneremnek - hétszer is elég? (Vagy ötször, vagy kétszer, vagy ahogy jólesik.) Nemhogy egymáshoz képest különböző a libidónk, de mi magunk is változunk. A tipikus férfi húszéves kora táján a legéhesebb, a tipikus nő negyven körül. Nyilván érdemes hozzánk illő társat választani, ám egyebet aligha tehetünk. E vágytalanság láttán az embernek óhatatlanul Az élet értelme című Monty Phyton film egyik kulcsjelenete jut eszébe. Miután a katolikus családfő népes famíliájával elénekli a Minden sperma szent című betétdalt, a szemben lakó idősödő, protestáns házaspár a következő párbeszédet folytatja:

• Miért van nekik olyan sok gyerekük? - kérdi a feleség.
• Mert valahányszor közösülnek, egymással, gyerekük lesz.
• De ez velünk is így van, drágám.
• Hogy érted ezt?
• Hát nekünk két gyerekünk van. És kétszer közösültünk egymással.
• Nem ez a lényeg! Annyiszor csinálhatnánk, ahányszor akarjuk.
• Tényleg?

Vissza a felvonuló sráchoz: "Bennem volt egy feszültség, hogy egy párkapcsolatban, egy hétköznapi értelemben vett párkapcsolatban én nem biztos, hogy azt tudom nyújtani, amit a párom elvárna. Vagy hogy az igényeink nem feltétlenül találkoznak, és ez egy belső feszültséget jelentett. És én ezt szerettem volna ledobni magamról." Mindez tökéletesen érthető és legitim. A legtöbb embernek megvan a maga frusztrációja. Eléggé karcsú vagyok? Nem lóg a mellem? Nem ciki, hogy nincs diplomám? Nagyon gáz a lakásom? Napestig sorolhatnánk azokat a félelmeket, melyek mind arról szólnak, hogy esetleg nem vagyok elég jó a másiknak. Függetlenül attól, hogy ezek mennyire valóságosak és relevánsak, egy biztos: minden új találkozásnál tiszta lappal indulunk; s talán épp a speciális karakterünk miatt fogunk remekül illeszkedni a másikkal. Mint két kicsi legó. A nagy dobás című film egyik legjobb gondolatmonológja: "A feleségemet a match.com-on ismertem meg. A profilomban ez állt: Félszemű orvostanhallgató vagyok, társaságban félszegen bénázok, és van 145 ezer dollár diákhitel tartozásom. Ő ezt írta nekem: Pontosan téged kerestelek. Mármint az őszinteséget..." Akárhogy is, ezek az egyén, illetve legfeljebb két ember problémái. Teljesen felesleges az utcára menni velük, ennél sokkal szimplább és hatékonyabb terápiás és öngyógyító módok léteznek.

"Vannak barátaim, akik nem a legjobban állnak ehhez a pride-hoz, de attól még elfogadnak teljesen, úgyhogy szerencsére nincsen ezzel túl nagy gondom." - fogalmazza meg egyéni nézőpontját egy serkenő bajszú fiúcska, józanul és felettébb reálisan lefestve a nagy magyar valóságot. Nagyon úgy tűnik, hogy az "egy bolond százat csinál" tipikus esetét látjuk: a főszervezőn kívül mindenki abszolút kiegyensúlyozott, normális, egészséges, és még csak nem is haragszik nagyon a világra. Ideje hát megismerkedni a hangadóval, Sulyok Viktóriával is.

"A jelenlegi társadalmi berendezkedésben minden egyes nap egy kibaszott heterofelvonulás, mert hogy egy hetero ember elmondhatja, hogy neki kije van, meg mije van, meg hogy mennyire boldog a partnerével, meg hogy Tenerifén voltak nyaralni. De ha én ki merem nyitni a számat és azt merem mondani, hogy én amúgy párorientált aromantikus, aszexuális vagyok, és kurvára nem úgy akarok élni, ahogy szerinted az fasza, akkor azzal kell szembesülnöm, hogy jaj te szegény, biztos traumatizált vagy, meg jaj-jaj, mennyi bajod van az életben. És akkor mindig arra gondolok, hogy tök sok bajom van az életben, baszd meg, miattad!" Alig hiszem, hogy létezik olyan pszichológus, aki ezt a kincsesbányát, Sulyok Viktória - a kevés számú egybegyűlthöz intézett - beszédét ne találná végtelenül szokványosnak, tankönyvi esetnek. Ő a tipikus önjelölt áldozat, ő a tipikus balos forradalmár. Szemmel láthatóan traumát hordoz, boldogtalan, rettenetesen irigy és mivel képtelen elégedettségre lelni a saját életében, így inkább a világot égetné porrá. "Azért vagyok itt, mert ez az undorító, mocskos társadalmi berendezkedés, amiben kénytelenek vagyunk élni, az nem csak egy aszex embert nyomorít meg, hanem kurvára mindenkit." Végignéztem a Telex negyedórás beszámolóját, de arról egyetlen árva szó sem esett, hogy ez a piszok magyar jelenkor miként nyomorítja meg az aszexuálisokat, pláne a többieket. Tényleg géppisztolyos rendőr áll mindenki mellett, hogy márpedig szexelni muszáj? Vagy hallottunk olyat bárhol bármikor, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés ért, csak mert alacsony a libidója? Lehet, hogy én élek buborékban, de ötven múltam, s ilyenről még életemben nem hallottam. A hírt és a riportvideót a Mandiner is lehozta, ehelyütt az egyik kommentelő remekül összefoglalta a lényeget: "Odáig értem, hogy nem támad fel benne a löttyös indulat, sem férfitól, sem nőtől. Gyanúm szerint ebben a kérdésben viszonosság áll fenn a Sulyok és a társadalom többi tagja között."

SULYOK VIKTÓRIA

Egészen nyilvánvaló, hogy szex nélkül, vagy akár szexuális vágy nélkül is van élet, még akkor is, ha ez sohasem lesz teljes értékű. Ahogyan az enyém sem, hacsak időközben nem kapok kedvet a főzéshez, a horgászáshoz, vagy épp a baletthez. Továbbmegyek: a rendszeresen vadászó cimboráim is sajnálkozva néznek rám, hogy nem is tudom, mit veszítek. Ám én csak mosolygok, s egyáltalán nem bánom, ha úgy halok meg, hogy egyetlen őzet sem terítettem le soha. Szóval: nem értem ezt a felvonulást. Ha valakit hidegen hagy a szex, az miért irigykedik a lepedőakrobatákra? S ha ez nem csupán az egyéni frusztrációról szól, hanem a társadalmi érzékenyítés is cél, úgy mégis milyen hasznot remélhetünk e megmozdulástól? Lehetségesnek tartjuk, hogy a fehérmájú Éva - a propaganda-hadjárat hatására - feladja vágyait és végleg összeköti életét a vágytalan Ádámmal? Tudjuk, hogy nem így lesz, ez a mutatvány még a katolikus inkvizíciónak sem sikerült volna. Tudjuk azt is, hogy minden valamirevaló párkapcsolat sikere csupán két emberen múlik, s totálisan mindegy, hogy a társadalom mit gondol a libidónkról. Valamint tudjuk azt is, hogy a történelem számos aszexuális figurát felvonultatott: ilyen volt Jeanne D' Arc, Sienai Szent Katalin, illetve sanszos, hogy Pál apostol úgyszintén. Mivel a szexualitásért, az agresszióért és a vallásos hitért is a legősibb agyterület, a temporális lebeny felel, ezek torzulása gyakran együttesen jelentkezik. Úgy tűnik, mintha Sulyok Viktória személyében egy posztmodern Jeanne D' Arcot látnánk, s igazán klassz lenne, ha dühét és agresszív indulatát ő is valamiféle nemes célra használná. Egyelőre nem így tűnik.