Az utóbbi esztendők során alig találkoztunk bántóbb szitokszóval, mint a populizmus. S bár politikafilozófiai értelemben létezik bal- és jobboldali változata is, a hús-vér valóságban kizárólag az utóbbival találkozunk. Ennek egyszerű az oka: a populista jelző olyan bélyeg, amelyet jellemzően a balliberálisok sütnek az általuk nem szívlelt politikusokra és azok eszköztárára, amennyiben zsigeri gyűlöletük alapján nácit kiáltanának, ám arra az égvilágon semmi jel sem utal. Homályos jelentésű indulatszóról beszélünk tehát, mindazonáltal pár szót bizonyosan érdemes áldozni a mögöttes tartalomra.
A populizmus egy olyan politikai tendencia, melynek elsődleges - vagy akár kizárólagos - célja a tömegek megnyerése. Ennek érdekében számos megkérdőjelezhető eszközt használ. Legjellemzőbb vonásai:
- ideológiamentesség,
- ellenségkép-gyártás,
- kommunikáció a néppel,
- felelőtlen gazdaságpolitika,
- összeesküvés-elméletek.
Lássuk, miként fest mindez a gyakorlatban!
IDEOLÓGIAMENTESSÉG
A populizmust leíró valamennyi meghatározás azzal indít, hogy e politikai irányzat nem követ semmiféle kőbe vésett ideológiát, ezzel szemben a népszerűséget, a nép kegyeit hajkurássza. Az érdekesség ebben csupán az, hogy amit a kritikusok negatívumként tálalnak, az valójában a legtisztább érdem. Tekintve, hogy a világ valaha volt minden társadalmi bűnét, diktatúráját és népirtását valamely ideológia nevében követték el, nyugodt szívvel kijelenthetjük: semmi sem jobb az ideológiamentességnél. Ha egy politikai erő hitet tesz a béke, az egyén szabadsága és a magántulajdon tisztelete mellett, ennyi elég is - minden egyéb ideológia csak árt a világnak. Arról nem is szólva, hogy mindenféle tisztességes politikának csupán egyetlen célja lehet: a polgárok biztonságának és jólétének őrzése. Épp ezért elég fura, ha bárki kifogásolja azt, hogy egy kormányzat a nép kegyeit keresi. Ha a hazai ellenzéket, illetve a nemzetközi baloldalt tekintjük, többnyire ezen a térfélen sem látunk semmiféle következetes ideológiát. Természetesen jobb is így; ha már választani kell, ezerszer inkább egy következetlen, populista baloldalt, mint konzekvensen marxista irányultságút.
ELLENSÉGKÉP
A balliberális kritika egyik fő állítása, hogy a populisták két táborra osztják a világot: a tisztességes köznépre és a korrupt elitre - ez utóbbiból folyamatosan támadható ellenségképet kreálnak. Brüsszel, EU, Soros, Biden-adminisztráció stb. Ezen persze lehet fintorogni, a kérdés csupán az, hogy van-e kivétel ez alól. Vajon Trump, Erdogan, vagy épp Orbán nem pontosan ugyanilyen, falra festett ördögkarakterek? Vajon a baloldal nem éppen ugyanezt a játszmát űzi? Egyedül azon lehetne vitatkozni, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás; vagyis hogy ki kezdte ezt az egész gyűlölet-kampányt. Hitem szerint már a populizmus fogalmának megalkotása sem szól másról, mint tudatos ellenségkép-gyártásról. Klasszikus kommunista trükk: vádold meg az ellenfeledet azzal, amit te magad művelsz! A hazai ellenzék utóbbi 13 évét elnézve egyetlen következetesen sulykolt üzenet látunk: O1G. Mi ez, ha nem színtiszta populista elem?
KOMMUNIKÁCIÓ A NÉPPEL
A populisták jellemző vonása az is, hogy időről időre megkérdik a választópolgárokat egy-egy aktuális társadalmi ügy kapcsán. Fel nem fogom, hogy ebben mi a rossz. A balliberálisok e tekintetben kétségkívül másként járnak el: ők aztán magasról tesznek rá, hogy mint kíván a nép. A legarcátlanabb módon Annalena Baerbock, német külügyminiszter fogalmazott: "Nem számít, mit gondolnak a választóim..." A progresszív ámokfutók ezért nem is kezdeményeznek sem népszavazásokat, sem nemzeti konzultációkat. (Karácsony Gergely nemrég megpróbálkozott egy "lakógyűléssel", elég gyengécske érdeklődés mellett. Hiába, a nép hangján szólni, a választó tényleges igényeit felmérni - ez valahogy nem az ő műfajuk...) Ami a legszörnyűbb, az természetesen a mögöttes attitűd: ők, az önmagukat erkölcsi piedesztálra emelők - meggyőződésük szerint - mindent sokkal jobban tudnak, mint az egyszerű pórnép. Mérhetetlen gőg, totális lenézése az átlagembernek. Nem is értem, hogy ez a fajta hozzáállás mitől szimpatikusabb bárkinek, mint a populista, a társadalommal valódi kommunikációt folytató irányvonal.
GAZDASÁGI DÖNTÉSEK
A populista, vagyis a választók körében népszerű intézkedések lehetnek jobb- és baloldaliak egyaránt. Tipikusan jobboldali elem például az adócsökkentés, amely morálisan minden esetben megsüvegelendő; makroökonómiai tekintetben pedig nincs olyan komolyan vehető szakember, aki problémásnak látná. A gondokat minden esetben a baloldali intézkedések okozzák: támogatások, segélyek, választások előtti osztogatások, ársapkák stb. Ezek kapcsán abszolút jogos minden kritika, különösen akkor, ha a költségvetési hiány, illetve az államadósság felelőtlen elszállásával járnak. Csupán a hitelesség az, ami megkérdőjelezhető. A populista politika kritikusai ugyanis aligha tudnak megfelelő alternatívát kínálni. Pontosan tudjuk: a baloldali pártok a szociális háló szélesítésében, a jóléti kiadások növelésében, alapjövedelemben és egyéb fincsi ostobaságokban gondolkodnak. Aligha marad bármi alapjuk a populista néppártok savazására ezek jócskán szelídebb verzióiért.
ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK
A populista kormányzatok jellemző bírálata, hogy felülnek a konteóknak, mi több, maguk is terjesztői a különböző összeesküvés-elméleteknek. Ez szervesen kötődik az ellenségkép-gyártáshoz: valójában falra festett ördögökkel vívnak csatát - állítják a balliberálisok. Ők ha kell, megesküsznek rá, hogy nem létezik Soros-terv; nem kíván senki migráns-inváziót; a bevándorlók jellemzően békés emberek és a nyugati nagyvárosokban hiába keresnénk no-go zónákat; a Big Reset is csupán jobbos rémkép; az LMBTQ-mozgalmak tagjai a gyermekvédelem elszánt hősei; és mindenki békepárti Kaliforniától Finnországig... Ezzel a flegmán megvető attitűddel csupán egyetlen problémát látok: az összeesküvés-elméletek a múlt ködébe vesznek, helyettük ma már sokkal inkább összeesküvés-gyakorlatokról beszélhetünk; azok a jelenségek, melyek pár éve még megmosolyogtató konteóknak minősültek, ma már a nemzetközi tévécsatornák vezető hírei, sőt számos nyugati országban már a törvényeket is az őrület szüli. Alexander Soros immáron nem csinál titkot abból, hogy nagyívű politikai tervekkel bír; a hazai ellenzék szponzor-megbízói is tisztán látszanak; Németország már a demokrácia látszatára sem ad, amikor a belső elhárításuk nyíltan beleszól a helyi választásba; s miközben Franciaország lángokban áll, már az EU sem fű alatt kívánja bevándorlóországgá zülleszteni a kontinens valamennyi nemzetét, kvóta-elképzeléseiket - transzparens módon - tűzzel-vassal érvényesítené. A világ káoszteremtői kiléptek a félárnyékból, s immár büszkén vállalják beteg vízióikat.
Amikor társadalomfilozófiáról gondolkodunk, legtöbben azonnal felvázolunk egy skálát, melynek egyik végpontja a tökéletes, de legalábbis optimális világot, a másik a földi poklot jelöli ki. Az előbbi az egyén nagyfokú szabadságát biztosítja mind a magánélet, mind a gazdaság szférájában. (Ezt nevezhetjük akár libertárius világnak is.) A másik végpont a totális diktatúra, melyben a polgár úgy él, mintha életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna. Amikor a populizmust méltatjuk, érdemes elhelyeznünk e skálán, csak hogy lássuk, mivel is van dolgunk. A balliberális fősodor pozicionálása szerint ők maguk képviselik a tökéletes világot, a földi mennyországot és az egyén lehető legteljesebb jólétét. (Ezért is felesleges kommunikálniuk a néppel, hiszen ők pontosan tudják, mi a jó...) Hozzájuk képest a populisták a skála másik végpontjához közelítenek, s ha nem is totális diktatúrák (ekkorát hazudni azért nem lehet), de azok előszobáját jelentik. A konzervatívok ezt egészen másképp látják. Szerintük ők állnak közelebb a szabadság eszméjéhez, s a balliberálisok egyre elvakultabb ideológiai ámokfutása sodorja a diktatórikus berendezkedés felé a társadalmakat, így a populizmus valójában védőbástyát jelent az őrülettel szemben. Ha figyelmesen tekintjük a nagyvilág híreit; ha csak pár percre elgondolkodunk azon, mit is takar a populizmus fogalma, egész biztosan arra fogunk jutni, hogy minden negatív vonása mellett is még mindig ez a kisebbik rossz. Nincs ebben semmi meglepő: százszor inkább választanánk az ideológiáktól mentes, cinikus és korrupt világot, mint bármiféle radikális elmebajt. Nem is lehet kérdés.
