Hitem szerint Pogátsa Zoltán kifejezetten értelmes figura. Ennek számos tanújelét adta a nagy közgazdászvitában is, melyet pár napja tartottak a Szikra Táborban. (Jó-jó, nagy vitatkozásra nem került sor, sőt semmilyenre; Orbán Krisztiánnal folytatott beszélgetésük végig teljes egyetértésben zajlott. Ez történik akkor, ha a szervezők két balos szakembert ültetnek a pódiumra.) Szóval: Pogátsa meglehetősen tisztán látja a világ dolgait, ami már önmagában is komoly érdem, arról nem is beszélve, hogy köntörfalazás nélkül ki is mondja azt, amit gondol. Csupán a következtetései borzalmasak, ám ezen nincs mit csodálkozni – ideológiai elköteleződése csupán egyféle úton engedi haladni.
„Miért vesztettük el a kontrollt? Két dolog történt. Egyrészt a jóléti állam által létrehozott középosztály cinikusan maga mögött hagyta azokat, akiket szintén fel kellett volna emelni. Volt egy nagyon szegény társaság, amelyet a negyvenes, ötvenes, hatvanas években a jóléti állam középosztálybelivé tett. És amikor jöttek a neoliberálisok a hetvenes években, akkor az akkorra középosztálybelivé vált társaságnak tettek egy ajánlatot, és azt mondták: gyerekek, levisszük az adótokat, nem kell szolidárisnak lennetek az utánatok jövőkkel, és akkor a kisebb adókkal még gyorsabban tudtok gazdagodni. Látjuk, hogy ráéreztetek arra, hogy van kényelmes házatok, autótok, satöbbi. Ez még gyorsabban történhet, csak az az ára, hogy akkor a most alul lévőkkel föl kell mondani a szolidaritást. És ez történt. És ne csak felső-középosztálybeli emberekre tessék gondolni, hanem olyanokra is, mint a szakszervezetek; a munkások is gyakorlatilag feladták a szakszervezeteiket.” Helyzetértékelésnek megteszi, ahogy Pogátsa felvázolja a második világháborút követő nyugati világot. Persze, lehetne azon elmélkedni, hogy a jóléti intézkedések mennyire segítették a középosztály megerősödését. Hogy Margaret Thatcher, vagy épp Ronald Reagan milyen helyzetben lettek országaik vezetői, és hogy mit hagytak maguk után. Hogy a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek gazdaságpolitikája tartható lett volna, vagy sem. De valójában nem ezek a legfontosabb kérdések. Ami igazán lényeges: ezekben az időkben már a munkásosztály is olyan színvonalon él, hogy szemmel láthatóan nincs szüksége többé a szakszervezetekre, az újraelosztásra, a baloldali politikára. És ha ez így van – márpedig Pogátsa maga is így látja – akkor kik azok, akik még arra várnak, hogy felemeljék őket? Kik az alul lévők, az utánuk jövők? A munkásszármazású fiatalok? Hiszen ők már jólétbe születnek, s a továbbiakban magas bérekre számíthatnak. A betegek, az elesettek, a magatehetetlenek? Ők a hetvenesek évek után sem kerültek az út szélére. Vajon kire gondolhat a baloldali közgazdász? Csak nem azokra az egészséges rétegekre, amelyeknek eszük ágában sincs tenni magukért, s kizárólag a szociális ellátásokra hajtanak? Mert ha igen, úgy Pogátsa egy erkölcsileg vállalhatatlan álláspontot képvisel.
A nemzetközi kitekintés után a pódiumbeszélgetés résztvevői természetesen hazai vizekre is eveznek: „A második világháború után a szovjet típusú rendszer, amiről én azt gondolom, amit Tamás Gáspár Miklós is gondolt, hogy ez nem egy baloldali, nem egy marxi rendszer volt, hanem kifejezetten egy bürokratikus államkapitalizmus volt, tehát a tőkés helyére belépett a párt, ez egy elnyomó, diktatórikus, bürokratikus államkapitalista rendszer volt, amely felszámolta az ellenállásnak az összes formáit. A kelet-európai embereket atomizálta ez a szovjet típusú rendszer, és amikor kijöttünk ebből, akkor olyan típusú kapitalizmus jött létre, amelyik sokkal-sokkal durvább, mint a nyugati.” A történelmi leírást tekintve most sincs vitám Pogátsa Zoltánnal, azonban kifejezéstárával annál inkább. Tudatosan, szándékosan használja az „államkapitalista” fogalmat, miközben tudjuk: ez valójában fából vaskarika. A kapitalizmus – köznyelvi használatban – piaci működést jelent. Ahol a párt minden termelőeszközre ráteszi a kezét, ott a magam részéről biztosan nem alkalmaznám a kapitalizmus kifejezést. Tudjuk persze: Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan Pogátsa Zoltán is zsigeri ellenszenvet érez a szabad piaci működéssel szemben, így aztán mindent meg is tesz azért, hogy a kapitalizmus szót befeketítse. Ravasz, csalárd kommunikációs fogás: elismeri ugyan a Kádár-rendszer negatívumait, azonban úgy tesz, mintha ezek nem a baloldaliságból fakadnának. Mintha a megvalósult szocializmus azért lett volna rémálom, mert kifelejtették belőle a valódi marxizmust… Ez valami nagyon beteg világlátás. Fogalmazhatott volna úgy is: a kádári világ valójában szocialista tervgazdaság volt, meg sem közelítette a kommunizmust, mert az nem csupán a szabad vállalkozásokat fojtotta volna meg, hanem a magántulajdont is elkobozta volna mindenkitől. Ez így lett volna korrekt és tisztességes. Döbbenetes, hogy számos értelmes közgazdás a mai napig isteníti Marxot, s nem látja be, hogy nem Sztálin, Brezsnyev, Rákosi és Kádár vitték zsákutcába az ügyet, hanem a kommunizmus önmagában is egy rettenetes disztópia.
„Miért lehet az, hogy a Fidesz egyfajta előnyként vetíti propagandájában az alacsony magyar adókat, és azt, hogy Magyarország ellenállt a globális minimáladónak? Tehát hogy lehet az, hogy az OECD nagy részén megkönnyebbültek az emberek, hogy végre valaki érdemben akar valamit tenni az adóelkerülés ellen, és Magyarországon pedig a kormánypárt – meglehetős sikerrel – ezt egy ilyen propaganda részévé tette, hogy márpedig mi ellenállunk? Hogy lehetséges ez?” Hát úgy, kedves Zoltán, hogy egyes nyugati országok fellélegzése nem jelenti azt, hogy automatikusan igazuk is lenne. Ha én vagyok az osztály leglomhább diákja, úgy bizonyára annak fogok drukkolni, hogy ne legyen több futóverseny a tornaórákon. Sőt: töröljék el a testnevelést úgy, ahogy van! Ahogy a műsorvezető is felvezeti: Magyarországon a társasági adó 9%. Összehasonlításképpen: Romániában 16, Csehországban, Szlovéniában és Lengyelországban 19, Franciaországban és Ausztriában 25, Németországban 30%. Osztalékadó kapcsán is hasonló a helyzet. Nem véletlen, hogy az adózás terén mi vagyunk Európa egyik legversenyképesebb országa – tudatos kormányzati politika eredménye, hogy ma itt tartunk. Az a fajta szocialista attitűd, amely irtózik a versenytől és legszívesebben belekényelmesedne a középszerűségbe, még akkor is ijesztő volna, ha az OECD országok közel azonos gazdasági fejlettséggel bírnának. A magam részéről még egy ilyen világban is azt tartanám egészségesnek, ha a különböző nemzetállamok szabadon versenyezhetnének egymással adópolitika térén, az eredmények majd eldöntik, ki járt jó úton. No de, így, hogy még mindig jelentős elmaradásban vagyunk a Nyugathoz képest, tényleg az volna a megoldás, ha lábon lőnénk magunkat, s lemondanánk az egyik legfontosabb versenyelőnyünkről? A büdös életben nem zárkóznánk fel sohasem… És akkor a logikát és a morált még elő sem húztuk a kalapból. Ha a piaci szférában helyesnek tartjuk az árversenyt, mert ezáltal a fogyasztó jóléte nő, úgy miért jegelnénk az országok közötti adóversenyt? Továbbá: ha azt tartjuk erkölcsösnek, hogy nem raboljuk ki egymást, úgy miért nem az alacsony adók irányába forgatjuk a történelem kerekét?
„Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy Magyarországon büntetlenül – nagyon-nagyon kevés ember került börtönbe – gyakorlatilag büntetlenül lopják szét a közpénzeket. Ezért tévedés szerintem az, amikor Magyar Bálint azt mondja, hogy most egy maffiaállam van, szemben a korábbi időszakkal, amikor ugye alapvetően minden rendben volt. Nem, alapvetően az emberek 1989 óta hozzászoktak ahhoz, hogy itt folyamatosan korrupció van.” Pogátsa helyesen állapítja meg, hogy az átlagos magyar választópolgár nem lát lényegi különbséget kabinet és ellenzék között, ha a közpénzek lenyúlásáról esik szó. Ehhez nincs is mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy a kormányváltáshoz jóval több kell, mint Orbánékat tolvajoknak nevezni. No de ezt már egymást követően négy kétharmados választás is tökéletesen megmutatta. „Ha az állam nem adja meg nekem az újraelosztáshoz az esélyt, közben meg azt látom, hogy ellopják a közpénzeket, akkor a világ legtermészetesebb dolga - én teljesen értem –, hogy a magyar társadalom számára az a vonzó alternatíva, hogy akkor csökkentsék az adómat, mert ha nálam marad, akkor legalább én döntöm el, hogy azzal mit kezdjek. Mert nem hisz abban, hogyha befizetném azt az adót… szóval én abszolút értem, ha a libertariánus nézeteknek, vagy piaci fundamentalista nézeteknek (tere van), ha nem is tudatosan, mert ezek az emberek nem tudják, hogy ők tulajdonképpen piaci fundamentalista nézeteket vallanak, de passzívan azt gondolják, hogy jobb, ha nálam marad a pénzem.” Ezúttal is az a helyzet, hogy Pogátsa tökéletesen látja a valóságot, csupán pár apróságot hallgat el. Egyfelől érdemes hozzátenni, hogy 1990 előtt ugyancsak nem bíztunk a központi hatalomban, s joggal; a szocialista évtizedek bőven igazolták, hogy az állam rettenetes gazda. Másrészt nem beszél arról, hogy a világtörténelem során nem sok olyan demokráciát láttunk, ahol nem a korrupcióé lett volna a főszerep. Ma is ezt látjuk: az Egyesült Államokban szinte mindent a lobbisták irányítanak; az Európai Unióban pedig a tisztviselők egy részének már csattant is a bilincs a csuklóján. Önkormányzati pozícióiban a hazai ellenzék manapság is tele van korrupciós ügyekkel. A magam részéről egyáltalán nem értem a baloldali közgazdászok álomvilágát. Miért gondolják, hogy léteznek tiszta és szent politikusok? Miért nem jutnak el arra a Napnál is világosabb következtetésre, hogy minél kisebb államra van szükség, ahol a politikusok a lehető legkevesebb kárt tehetik? A kérdés persze költői; azért, mert a baloldali gazdaságpolitika egyet jelent az újraelosztással. A kör bezárult, a kígyó a farkába harapott… „Mi ezzel a baj? Az ezzel a baj, hogyha nem kezdjük el számonkérni az államon, hogy ne lopják el a pénzeket, hogy arra használják, amire való, hogy esélyt teremtsenek, akkor soha az a típusú felzárkózás nem fog megtörténni, az a típusú széles középosztályosodás nem fog megtörténni, ami akár a távol-keleti fejlesztő államok esetében, akár a skandináv jóléti állam esetén megtörtént.” Mi ezzel a baj? Az hogy Pogátsa valamiért a fejébe vette, így aztán dogmaként is tálalja, hogy a polgárosodás az állami újraelosztás következménye. Természetesen nem indokolja semmivel, csupán ex cathedra kinyilatkoztat – no de alig hiszem, hogy ezt az ostobaságot bármivel is alá lehetne támasztani.
„Miért ilyen rettentően népszerű a Fidesz? Azért, mert 2014 és 2019 között évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt Magyarországon. Már említettem, hogy a minimálbért ők emelték, és nem a nominális baloldal; már említettem, hogy a 2008-2009-es mélyponthoz képes több százezer új munkahely keletkezett, és évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt. Ennek egy jelentős részét elvitte most a magas infláció, de nem az egészet, tehát még mindig pozitívabban jön ki a Fidesz gazdaságilag, mint a megelőző időszak. Tehát ha ahhoz hasonlítunk, hogy a Gyurcsány korszakában mi volt Magyarországon – és nem igaz egyébként az, amit a Gyurcsány hívei szoktak mondani, hogy miért mondogatjátok még mindig az előző nyolc évet, nem emlékszik arra már a kutya se, ez egész egyszerűen nem igaz, az emberek nem hülyék, az emberek emlékeznek a 15 évvel ezelőtti dolgokra -, és akkor arra emlékeznek, hogy Magyarország egyébként egy olyan válságba került 2008-2009-ben, amikor a GDP 20%-át kitevő IMF hitel tudta csak egyáltalán Magyarországot a pályán tartani, amikor elvesztek a munkahelyek és reálbércsökkenés volt.” Pogátsa Zoltán ismételten reális képet tár elénk, s hozzáteszi azt is: aki mindezekkel nincs tisztában, az egészen bizonyosan homokra építi politikai stratégiáját. „A középosztály jelentős része a saját maga korábbi szintjéhez képest jobban él.” Nos, valóban ez a Fidesz népszerűségének egyik alappillére. De kár úgy tenni, mintha a kormánypárt gazdaságpolitikája ehhez semmit sem tett volna hozzá.
Szóval: értem én, hogy a balosok szerint mindenért a neoliberalizmus a hibás. Önmagukra nyilván nem mutogathatnak, ha a nehéz idők bűnbakjait keresik. Márpedig aligha tehetnek mást. És most nem csupán arról van szó, hogy a történelem valaha volt összes marxista kísérlete (törvényszerűen) véres diktatúrába fordult. És nem is csak arról, hogy a 21. században ismét irgalmatlanul balra tolódott a világ, s lám: válság válságot követ. Ne kerteljünk: a baloldali politika még soha semmi építőt nem produkált, mióta világ a világ. Ahogy Margart Thatcher mondta: „Az a baj a szocialistákkal, hogy előbb-utóbb mindig kifogynak a mások pénzéből.” Örök igazság, és valójában mindent elmond a baloldalról. Ennyit tudnak.
