Ez az a hír, amelynek hallatán mindenkinek fájdalmasan fel kellett volna hördülnie, akinek ereiben csak pár csepp liberális vér is csörgedezik. Bő egy hete tudjuk: Lengyelország megbeszéléseket folytat a sorköteles korú férfi menekültek kiadása, Ukrajnába való hazaküldése kapcsán. 

Az egyetemes erkölcs szerint legitim az a háborús cselekmény, amely honvédő jellegű (ez Ukrajna esetében feltétlenül igaz), s amelyben a megtámadott ország ország katonái önként fognak fegyvert, hazájukat segítendő (e második passzus már többnyire nem áll meg). Zelenszkij rendelkezése, mely szerint a katonakorú férfiak nem hagyhatják el Ukrajnát, már önmagában is mélyen immorális. Senki változtathatja börtönné az országát semmilyen körülmények között sem. A liberalizmus alaptétele, hogy az ember oda megy, ahová akar (feltéve persze, hogy lesz, ahol fogadják); s hogy szabadon dönthet afelől, hajlandó-e megvédeni önmagát, vagy épp a hazáját. A hősies helytállás nem kikényszeríthető, tökéletesen függetlenül attól, hogy az mekkora áldozatot kíván; hogy van-e értelme egyáltalán az önfeláldozásnak; s hogy elkerülhető-e a konfliktus. (Fél évezreddel ezelőtt Mohács közelébe se mentem volna, még úgy sem, ha tudom: a tárgyalás nem opció. Még akkor sem, ha reális esélyt látok a győzelemre. Az a körülmény, hogy Ukrajna önfelszámolása tökéletesen értelmetlen és elkerülhető, a kérdés morális oldalát nem érinti.)

"Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer" - írta Petőfi a Nemzeti Dal című versében, ám akármilyen lelkesítők is e sorok, a "haza becsületéért" odaveszni totál értelmetlen dolog. Mostanság Orbán Viktor is sokat beszél arról konzervatív attitűdről, mely szerint léteznek magasabb rendű értékek az egyénnél - Isten, haza, család. Legutóbb a Tucker Carlsonnal készült interjújában is kitért e gondolatra. A valóság az, hogy Orbán e téren súlyos tévedésben van. Nem létezik semmi, ami fontosabb az egyénnél, az egyén szabad akaratánál. A hozzám hasonló, végtelenül önző figurák még Istent, a hazát és a családot is egoista szükségleteik kielégítésére használják. Azon kevesek pedig, akik valóban önfeláldozóak, altruisták, szentek, ők is szabad akaratukból emelnek vélt vagy valós értékeket saját érdekeik fölé, vagyis esetükben is az EGYÉN akarata a döntő. És egészen nyilvánvaló, hogy senki sem feláldozható: csakis magunkat küldhetjük mártír halálba, a másik ember élete felett SOHA nem rendelkezhetünk. Ha mégis megtesszük, nemhogy oda a szentség, de összehasonlíthatatlanul rosszabbakká és aljasabbakká válunk a gyáváknál, a közönyöseknél, a szélsőségesen önzőknél. Arról a praktikus szempontról nem is beszélve, hogy miféle katona válik majd abból, akinek esze ágában sincs ölni, illetve akinek más sem jár a fejében, mint hogy az életét mentse. Azok sem változtatnak a háború menetén, akik az ukrán börtönökbe kerülnek, ha a menekültek kitoloncolása megvalósul. Nem csupán erkölcsileg vérlázító a hadköteles korúak kiadása, de hitem szerint totál értelmetlen lépés is egyben.

Amikor 2015-ben Magyarország határkerítést épített, a képmutató nyugati hangadók azonnal visítani kezdtek, micsoda botrány ez: a halálba küldjük a szerencsétlen, a háború elől futó szír menekülteket... Senkit sem érdekelt, hogy kétezer kilométeres körzeten belül sehol nem folyt háború. Senki sem tette fel a kérdést, hogy azon keveseknek, akik tényleg háborús területről érkeztek, nem lett volna ildomos inkább otthon maradniuk és harcolniuk? (A válasz természetesen: nem.) Most, amikor az érintettekre minimum börtön, de sokkal inkább frontszolgálat és halál várna, valahogy nincs akkora sikoltozás a nyugati sajtóban. Itt-ott megemlítik a hírt, mint valami száraz tényt, mintha vízállás-jelentést adnának, de ennyi. Felháborodásnak nem sok jelét látni. Semmi sem mutatja jobban a jelenkor végtelen képmutatását, mint ez a csend. Szó nincs emberi jogokról, humánus megközelítésről, az élet és a szabadság tiszteletéről, pláne békevágyról. Pedig a téma nem új keletű: már 2022-ben húsz ország hatvan szervezete küldött felhívást az Európai Parlamenthez, melyben részletezik, miért szükséges a dezertőrök és a fegyverfogást lelkiismereti okból megtagadók védelme a háború mindkét oldalán, vagyis ukrán, illetve orosz és belorusz menekültek esetén úgyszintén. "Támogassuk azokat, akik nem hajlandók ölni, hogy mihamarabb véget vethessünk a háborúnak!" - így a petíció, melyért a kontinens vezetői a legkevésbé sem lelkesedtek.

Az elmúlt másfél év során sokat tűnődtem azon, mi ez a nagy szerelem Lengyelország és Ukrajna között. Az ugyanis, hogy mindketten gyűlölik az oroszokat, még nem ok arra, hogy egymásra imádattal tekintsenek. A történelmi múlt sem hordoz semmi olyat, amiért a lengyelnek testvérként kéne kezelnie az ukránt, hacsak nem mostohatestvérnek. A sorköteles korúak kiadásáról folyó diskurzus rádöbbentett, hogy szó sincs itt semmiféle testvériességről. Ha a lengyelekben csak épp hogy ott pislákolna az ukránok iránt érzett különleges emberszeretet, úgy eszükbe nem jutna visszatoloncolni a harctérre azokat, akik nem kívánnak meghalni. Lengyelország már a háború kitörését megelőzően is NATO-mintaállamnak számított Európában, azóta pedig a leglelkesebb támogatói az ukrán hadseregnek. Jómagam a dezertőrök kiadása mögött is ezt a fajta stréberséget látom: az USA szemében muszáj mintadiáknak mutatkozniuk az év végi jó érdemjegy reményében. Természetesen hosszútávon magam is szimpatizálok a gondolattal, hogy Lengyelország legyen a kontinens vezető ereje, de ehhez még véletlenül se az embertelenség és az Egyesült Államok igényeinek feltétlen kiszolgálása jelentse a lépcsőfokokat.

Sosem hittem volna, hogy valaha is Ausztriát kell majd dicsérnem, mindenesetre példaértékű az a nyilatkozat, amellyel részükről nemet mondanak a dezertőrök kiadására. "Még ha az ukrán kormány írásos kérése meg is érkezik Bécsbe, figyelmen kívül fogjuk hagyni azt. Ausztria nem fogja megengedni, hogy bárki diktálja a feltételeket." - az osztrák külügyminiszter szavai reménykeltőek; úgy tűnik, van még épeszű ember Európában.

Arra pedig gondolni sem merek, mekkora baj lehet az ukrán seregben, ha már a menekültekre is vadászni kezdenek... Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, a Kárpáthír beszámolója szerint: "Varsó és Kijev elképzelhetőnek tartja az ukrán férfi szökevények hazaküldésének lehetőségét, de elismerik, hogy ennek folyamata nagyon bonyolult." Jelenleg ott tart az ügy, hogy az illegális embercsempészek kiadása folyik. A magam részéről bízom abban, hogy itt meg is áll a dolog. Már az botrány, hogy lengyel részről egyáltalán felmerül az ilyesmi.