Humor dolgában alapvetően kétféle iskola létezik. Az egyik az élet oldalán áll, és azt mondja: viccelni bármivel lehet. A másik a savanyú, az örömtelen, a karót nyelt tanárnénik világa. Ők azt hirdetik: léteznek érinthetetlen tabutémák; léteznek szenzitív területek; léteznek áldozati csoportok - ezekkel poénkodni főbenjáró bűn. Persze, pontosan tudjuk: bigottnak lenni számtalan módon lehet. Nincs az a vicc, amely semmiféle érzékenységet sem sért.
Az elmúlt években számos nagyágyú megfogalmazta már: a woke-progresszív vallás megöli a humort. "Minden viccnek van áldozata. Ez a vicc definíciója" - állítja Rowan Atkinson, hozzátéve: "Nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned, amikor kimondod, amivel, vagy akin viccelődni szabad. Mert mi van, ha valaki rendkívül önelégült, arrogáns, agresszív, önelégült, aki történetesen alul van a társadalomban? Ő is jócskán megérdemli, hogy vicc tárgyává váljon." Imádom ezt a hozzáállást, a kiegészítő magyarázatot pedig különösen. A progresszív tábor ugyanis egységes nyájként kezeli áldozati csoportjait, melyben minden birka megvédendő, szent és sérthetetlen. Ebből következik a sűrű és elvtelen szerecsenmosdatás, ahelyett, hogy szabad utat engednének a kritikának, az iróniának, a könnyed és felszabadító szellemességnek. Mára Jennifer Anistonnak is elege lett a woke-ból: "Régen még viccelődhettünk egy bigottal és röhöghettünk ezen - hisztérikus volt. És ez arról is szólt, hogy megtanulják a nézők, milyen nevetséges tud lenni az ember. Ma már mindez nem lehetséges. (...) Most már egy egész generáció tagjai, gyerekek is úgy gondolják, amikor megnézik a Jóbarátok epizódjait, hogy ezek sértőek." A legszenvedélyesebb felháborodást John Cleese megszólalásaiban érzékelem, aki a cancel culture elleni harc egyik vezéralakjává vált: "Minél tabusértőbb egy poén, a közönség annál jobban nevet. És viccelni mindennel, de tényleg mindennel szabad, hiszen a legádázabb tréfa sem bántó, ha szeretetből sütjük el, nem pedig megalázó szándékkal." A 84 esztendős humorista valóban nem ismer tabukat; a legutóbbi időkben például depressziós, öngyilkossággal fenyegetőző, százegy éves koráig élt édesanya adta számára a legjobb poéntémákat. Egyszer közölte vele, hogy majd kitömeti és a bejárati ajtóhoz állítja, hogy azzal riogassa a vendégeit...
Most lássuk a másik tábort, amely nem kíván az élet és a szabadság oldalára állni! Még a legvisszafogottabb cenzúraharcosokat a Nők Lapja szerkesztői közt találjuk, akik azért szemmel láthatóan felszálltak a progresszív vonatra. A Mit árul el a személyiségről a rossz humorérzék? című cikkük az alábbi mondattal nyit: "Új pszichológiai kutatások szerint nem minden számít viccesnek, ami megnevettet..." Már e felütés is botrányos, hiszen ami nevetést kelt, az (a befogadó szempontjából) mindenképpen vicces. Másfelől a pszichológiai kutatások vizsgálhatják, hogy min és miért röhögünk, de arra aligha van felhatalmazása e tudományágnak, hogy felülírja az évezredes definíciókat, ráadásul ideológiai alapon. Az írás mindvégig a humor negatív aspektusait taglalja, megemlítve, hogy manipulálásra és mások önképének rombolására is alkalmas lehet. (Na és?) A KDNP politikusai sem túl megengedőek, ha viccről van szó: 2020-ban konkrétan beperelték a Népszavát egyetlen béna Jézus-karikatúra miatt... A lap jól reagált: Korrektnek lenni dögunalom című cikkükkel válaszoltak a karót nyelt kereszténydemokratáknak. A Mohamed-gúnyrajzokat készítők nem úszták meg ennyivel; a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt vérengzésről mindannyian hallottunk annak idején. A muszlim bigottság ugyan szélsőséges, de nem árt, ha észben tartjuk: a tolerancia hiánya végső soron ide vezet. Márpedig a nyugati világ egyre kevésbé megengedő. Írországban jön a szájkosár-törvény, melynek értelmében bárkit megbüntethetnek, akinek bevándorlásellenesnek ítélt vicces képet találnak a telefonján (ráadásul nem a vádnak kell bizonyítani a bűnösséget, hanem a megvádoltnak az ártatlanságát). A tervezet akár börtönnel is fenyegeti azokat az ír polgárokat, akik „olyan anyagok birtokában vannak, amelyek bizonyos védett tulajdonságokat kritizálnak, a nemi identitástól kezdve az etnikumig”. Azon már meg sem lepődöm, hogy az EU-t az ilyesmi a legkevésbé sem zavarja, holott az Unión belül ennél durvábban aligha avatkoznak be a polgárok életébe. "Korlátozzuk a szabadságot, de a közjóért tesszük!" - Pauline O'Reilly zöldpárti szenátor szavaival szintet lépett a progresszió. Immáron ők sem titkolják többé, hogy szakítottak a liberalizmussal és a totalitariánus woke ideológia felé vették az irányt.
A Netflix a közelmúltban leszerződtette a humorista Matt Rife-ot, aki standup előadásaival jócskán kilép a politikai korrektség keretei közül. Az RTL Klub reggeli adásában Nógrádi Noá nőjogi aktivista és Puzsér Róbert részvételével vitatták meg a következő monológot: "Egy alkalommal, amikor ebédelni voltam egy barátommal, a hostessnek, aki bekísért és az asztalhoz ültetett, volt egy fekete monoklija. Egy hatalmas fekete monoklija! És nem az volt, hogy ahh... Teljesen egyértelmű volt, hogy mi történt. Nem tudtuk túltenni magunkat azon, hogy ő a cég arca, és így köszönti a vendégeket?! A srác, aki velem volt, azt mondta, rosszul érzi magát miatta. Be kéne küldeni a konyhába, vagy valahová, ahol senki sem látja az arcát. Erre én: szerintem, ha tudott volna főzni, akkor most nem lenne ez a fekete monoklija." Gyengécske, ártatlan poén, de ma már ez is elég hozzá, hogy Amerikában felrobbantsa az internetet. Természetesen a stúdióban helyet foglaló feministának sem tetszik a jelenet: "Itt az a fő motívum, hogy az áldozaton nevetünk. Kivel kacsintunk össze, amikor az áldozaton nevetünk és milyen társadalmi hatást érünk el vele?" Mindig megdöbbenek az eltervezett mimózaságnak ezen a fokán. Nógrádi Noá vagy végtelenül tudatlan (és a saját szenzitivitását vetíti ki a társadalomra), vagy pedig tudatosan hamisítja meg a valóságot. A világ ugyanis nem így működik. Ha történetesen röhögünk is egy monoklis nőn, az egy percig nem jelenti azt, hogy rokonszenvezünk az erőszaktevővel, illetve hogy legitimálnánk a fizikai agressziót. Analitikus elménk gond nélkül el tudja választani egymástól a különböző jeleneteket; magát az ütést, illetve annak nyomát. Ha Matt Rife arról mesélne, miként vitte be az öklöst a hostess vőlegénye, azon aligha nevetne bárki. A végeredmény - ettől tökéletesen függetlenül - még lehet mosolyt keltő. "Itt ez a humorista eladott egy erőszak-legitimáló narratívát. Erre te, vagy mondjuk más, jobb ízlésű felhasználók azt mondják, hogy ez ízléstelen poénkodás. Mondhatja, hiszen a felhasználónak joga van ugyanúgy véleményt formálni arról a humorról, mint ahogy a humoristának joga van poénkodni a színpadon. Nem elég ez?" Puzsér Róbert pontosan úgy reagál, ahogy egy liberálisnak reagálnia kell. Ő maga is azt az álláspontot képviseli, hogy viccelni bármivel lehet, sőt kell is. "Azt érdemes megfigyelni, hogy a társadalomnak az immunitása - ezekre a fajta mondásokra - hol tart. Én azt tartanám egy ideális társadalomnak, amelyhez lehet, hogy elérünk majd egy ponton, ha nem nevetne a közönség ezen a poénon." A nőjogi aktivista utópista álmairól beszél, de Puzsér kijózanítja: sosem lesz ilyen világ. "Ez mindenkiben benne van, és amikor körbenéznek és azt látják, hogy feministák és szociális-kulturális jóemberkedők a kezüket tördelik és éppen demonstrálják, hogy hogyan kellene reagálni egy viccre, azon az ember nem tud nem röhögni. Mert ilyen a természete, ezt nem fogja tudni a feminista kurzus átformálni." Nógrádi Noáról persze tökéletesen leperegnek a racionális gondolatok: "Tudjuk azt, erre rengeteg kutatás áll rendelkezésre, hogy azok az attitűdök, amik a szexizmushoz kapcsolódnak, amik ezekhez az erőszak-legitimáló narratívákhoz kapcsolódnak, azok hajlamosítanak az erőszak-elkövető viselkedésre." A magam részéről kötve hiszem, hogy léteznek ilyen kutatási eredmények. Puzsér is erősen felkapja a fejét e nevetséges állításra, de érdemben már nincs ideje reagálnia rá. A humor és a személyiség kapcsolatát hosszú évtizedek óta vizsgálják, s ezen analízisek rendre ugyanazokat a megállapításokat teszik: a csillogóan szellemes karakterek jellemzően magas szociális intelligenciával és önbecsüléssel bírnak, a humorérzék ugyanakkor fordítottan arányos az önáltatásra való hajlammal és főként az agresszivitással. Úgy tűnik az igazság pont az ellenkezője annak, amit a nőjogi aktivista tényként tálal.
"A probléma ott van, hogy korunk jakobinusai, akik elődeikhez hasonlatosan úgy gondolják, hogy semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek, valószínűleg nem hálnak eleget másokkal ahhoz, hogy kevésbé idegeskedjenek olyan dolgokon, amiket egyébként meg lehetne javítani anélkül is, hogy szörnyen dühös eltökéltséggel basznának el egy asztali beszélgetést, mondván, hogy vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. Pedig hát de, bármivel viccelődhetünk. Sőt, ha woke-ékba szorult volna némi humor, akkor tudnák, hogy éppen az irónia volna az, amivel a leginkább küzdeni lehetne a szélsőjobb előretörése ellen." - Ezek már Ágoston Dani, az Azonnali újságírójának szavai, tökéletes helyzetértékelést adva. Való igaz: a posztmodern bolsevikok mindent elkövetnek, hogy magukhoz rontsák a világot. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy valami ködös eszmény oltárán feláldoznák a szabadságot. A progresszív attitűdöt a klasszikus, baloldali frusztráció és irigység is táplálja. Ha a szépség, az egészség, a gazdagság, a műveltség, a szerelem, vagy épp a humor olyan értéket jelentenek, amivel ők maguk nem rendelkeznek, úgy más se élvezze ezeket! Nem állítom, hogy a neomarxisták, a méregzöldek, vagy épp a feministák között ne volna vicces, szórakoztató karakter. Csupán annyit, hogy én még ilyennel soha nem találkoztam.
