"Egyszer egy repülőúton beszédbe elegyedtem egy szakszervezet igazgatójával. Elkezdett szitkozódni a gépesítés katasztrófája miatt, állítva, hogy egyre több dolgozó veszíti el tartósan a munkáját az új gépek miatt, és hogy ezzel valamit kezdeni kell. Azt válaszoltam, hogy ez egy mítosz, ami már számtalanszor meg lett cáfolva. Hogy az új gépek bevezetése minden esetben azt eredményezte, hogy nőtt a munka utáni kereslet, és emelkedett az átlagos életszínvonal. Hogy ez elméletileg bizonyítható és történelmileg is megfigyelhető. Hozzáfűztem, hogy a gépesítés megnövelte a szakképzett munka iránti keresletet a szakképzetlenhez képest, és hogy kétségkívül sok dolgozónak kell új készségeket tanulnia. De - kérdezte felháborodva - mi lesz azokkal a dolgozókkal, akik nem akarnak új készségeket tanulni? Miért kell az olyanoknak hátrányba kerülni?"

A fenti idézet Nathaniel Branden A stagnálás istenadta joga című, 1963-ban megjelent esszéjéből való, és tökéletesen bemutatja a klasszikus baloldaliság lényegét. Miért válik vesztessé az, aki lemond a fejlődésről? - teszi fel a költői kérdést minden balos gondolkodó, mintha a modernizáció, vagy épp a kapitalizmus szándékosan büntetni kívánná a lustákat és szellemileg renyhéket. Pedig szó nincs ilyenről: az evolúció nem bánt senkit, csupán elrobog a léhűtők mellett. A természet alaptörvénye, hogy azok nyernek, akik ügyesebben alkalmazkodnak a környezethez. "Szárazság idején az állatok elpusztulnak - az ember öntözőcsatornát épít. Árvíz idején az állatok elpusztulnak - az ember gátat épít. Amikor egy ragadozó, fosztogató falka támad, az állatok elpusztulnak - az ember megírja az Egyesült Államok alkotmányát." - így fogalmaz Ayn Rand 1961-ben. A homo sapiens evolúciós sikere nem véletlen - mi vagyunk az a faj, amely a legtöbbet teszi saját magáért. Én csupán a baloldali attitűdöt nem értem. Miért vonzóbb a kiszolgáltatott állatvilág primitív, suta alkalmazkodása az emberi kreativitásnál? Ha Ábel öntözőcsatornát és gátat épít, amíg Káin csak a fenekét vakarja (hiszen ő nem kíván új készségeket tanulni), úgy miért Ábelnek kell szégyenkeznie Káin kudarca miatt??

Ha már repülés: időről időre felmerül a túlsúlyosak klasszikus problémája: nem férnek el egyetlen ülésen. A többségnek megvan a maga sztorija, milyen volt órákon át összepréselődnie egy olyan utastárssal, aki minden létező dimenzióban kitöltötte a rendelkezésre álló teret... Túl a személyes élményeken: érdekes az, hogy a különböző légitársaságok, illetve államok miként állnak a kérdéshez - egységes szabályozás ugyanis nem létezik. Előfordul olyan, hogy az erősen elhízott utassal két jegyet vetetnek, tekintve, hogy két helyet is foglal. A baloldali véleményvezérek minden ilyen esetnél epét hánynak, mondván: egyenlőség mindenek felett, "egy személy, egy viteldíj!" Ez az alapelv Kanadában - hol máshol? - állami szinten érvényesül; a belföldi járatokon tilos többletdíjat felszámítani a kövéreknek. Filozófiát is találtak hozzá: a túlsúlyosságot fogyatékosságként tartják számon. Mintha az érintettek nem is tehetnének róla, nem is tehetnének ellene... Oké, legyünk empatikusak: vannak, akik ténylegesen betegek, s reményük sincs a fogyásra. Legyünk még megértőbbek: akik önhibájukból vaskosak, azoknak is rém kínos már maga a létezés is, nemhogy a repülés, pláne a dupla jegyár. De a kérdés mégiscsak az, hogy ki fizesse meg a testi renyheség árát. Amikor egy baloldali kormányzat az egalitarizmusra hivatkozva durván beleszól egy piaci cég működésébe és árképzésébe, azzal a többi, normál testalkatú utasnak teszi kényelmetlenebbé, avagy drágábbá az utazását. (Ha az elhízottnak két helyre van szüksége, de csak egyet fizet, úgy a plusz ülés árát végső soron a többiek dobják össze.) Ez nem csupán azért visszatetsző, mert a legtöbb légitársaságnál már egy aprócska bőrönd is brutális többletdíjat jelent - és itt hiába hivatkoznék arra, hogy gyermekeim szuperszexi édesanyjának legalább ötféle cipőre szüksége lesz egy háromnapos kiruccanás során... De sokkal inkább azért, amit a bevezetőben a szakszervezeti vezető megfogalmaz: mentőövet jelent azoknak, akik egyáltalán nem kívánnak fejlődni. Valójában ez a baloldaliság lényege: konzerválni a bajt, s megsimogatni a lustákat. Még véletlenül sem változásra, előrelépésre ösztökélni.

Érdekes módon azt tapasztalom, hogy a valódi fogyatékossággal élők jellemzően nem rinyálnak, nem pályáznak az áldozati pozícióra, hanem kifejezetten azon dolgoznak, hogy a lehető legteljesebb életet élhessék. Két barátom is van, akik gyengénlátók - mindketten csupán az egyik szemükre számíthatnak, arra is csak néhány százalék erejéig. Egyikük pókerjátékos. A saját lapjait még meg tudja nézni egy speciális nagyítású, brutál vastag, távcsőszerű szemüveggel, de már az asztalra kerülő - tőle negyven centire lévő - közös lapokat fel kell olvasni számára. Fejben kell tartania, hogy kilenc játékostársa mikor mit tesz, hogyan licitál, szokott-e blöffölni, hajlandó-e dobni, ha megijesztik. Ráadásul úgy, hogy az egyes pozíciókhoz csupán hangokat társíthat, arcokat nemigen. Ez a srác valódi példaképem. Nem elsősorban azért, mert jó pókeres. Sokkal inkább a hozzáállása miatt. Én képes vagyok egész este hisztizni a vacak lapok miatt - nála még sosem láttam ilyet. Én 17 év után, 2000 élő versenyt és közel 20 ezer órányi játékidőt követően is képes vagyok kiborulni a szerencsétlenül alakuló partik miatt - ő barátságosan mosolyog és gratulál a győztesnek. Minden oka meglenne az elkeseredettségre, mégis belőle merítek erőt. Minden oka meglenne a mérhetetlen dühre, hiszen egy éjszakai szórakozóhely a felelős azért, hogy elveszítette látását - metil-alkohollal szolgálták ki; gyakorlatilag megmérgezték. Ő mégis higgadt és derűs. A másik barátom - hasonló adottságokkal - még nehezebb fába vágta fejszéjét: sakkozik. Nem is akármilyen szinten; a magyar látássérült válogatott tagja. Minden tiszteletem az övé és a hozzá hasonlóké - én még látóként is borzalmasan sakkozom. Ha fejben kéne tartanom, miként fest a tábla lépésről lépésre... lehetetlen küldetésnek tűnne. És persze ő sem az a panaszkodós fajta - kiválóan gondoskodik magáról és családjáról. Még sosem láttam depressziósnak, pedig húsz éve ismerem.

"A folyamatos fejlődés az ember pszichológiai szükséglete. A mentális jólétének egyik feltétele. A mentális jólétéhez szükség van arra, hogy az irányítás biztos érzetével rendelkezzen a valóság és a saját létezése felett - a meggyőződéssel, hogy alkalmas az életre. És ehhez nem mindentudónak vagy mindenhatónak kell lenni, hanem tudni kell, hogy a módszerei, amiken keresztül megbirkózik a valósággal - az elvek, melyek alapján működik -, helyesek. A tétlenség összeegyeztethetetlen ezzel az állapottal." - Nathanial Branden helyesen látja: az önbecsülés elsősorban azon múlik, hogy teszünk-e magunkért, készek vagyunk-e a fejlődésre. Lehetünk betanított munkások, akiket mellőzötté tesz az automatizáció; lehetünk túlsúlyosak, akiknek dupla jegyet kell vásárolniuk, ha repülni szeretnének; lehetünk valódi fogyatékossággal élők; és lehetünk átlagos, hétköznapi polgárok is - a legtöbben nap mint nap szembesülünk azzal a frusztráló érzéssel, hogy nem születtünk sem Szoboszlai Dominiknek, sem pedig Azahriahnak. Minden jellemvonásunk közül az minősít bennünket legjobban, hogy e mérhetetlen csalódásunkat miként leszünk képesek feldolgozni. A legtöbben sportszerűen küzdünk, birkózunk a sorssal, igyekezve lépésről lépésre előrejutni. Ennyi nagyjából elég is a lelki egészséghez. A gondot egyedül a világforradalmárok okozzák, akik képtelenek elfogadni a mellőzöttséget, a háttérszerepet, s főként azt a tényt, hogy kudarcukért legfőképp önmagukat okolhatják. Ők a valódi baloldaliak. Ők azok, akik felperzselik a Földet. Ők minden idők Lenin-fiúi.

"Kun Béla repülőgépen menekült az országból." Tudjuk mindannyian, akik olvastuk Kosztolányi Édes Anna című regényét. Nincs persze különösebb jelentősége, hogy ez a bestiális bűnöző végül miként lépett olajra, de ha már ennyiszer előjött a repülés... Annál fontosabb, hogy március 21-ét írunk, ami a magyar történelem egyik legsötétebb dátuma. Nem vitás, hogy a proletárdiktatúra bevezetése minden formájában és minden időben szégyenteljes, ám szovjet tankoktól támogatva (a második világháború után) kivédhetetlen; közvetlen külső segítség nélkül azonban (1919-ben) egyenesen felfoghatatlan. Igaz ugyan, hogy a Tanácsköztársaságot nem széles népakarat, hanem egy szűk csoport puccsa juttatta hatalomra; hogy viharvert időkben történt, s hogy nem is tartott 133 napnál tovább, mégis érthetetlen, hogy ez százöt esztendeje megtörténhetett. Talán akkortájt még elhitték, hogy a kommunizmus jólétet teremthet. Fura, hogy még ma is van olyan, aki szerint a baloldaliság a gondoskodásról és az együttérzésről szól.