Aki látta a tegnapi meccset, abban aligha maradt kétség: a nemzeti identitás nagyon is élő, nagyon is felemelő. A magyar csapat és a magyar szurkolótábor elképesztően elszánt, ám ugyanezt láttuk a skótokon is. Ahogy a mérkőzés előtt énekelték himnuszukat... abban volt erő és volt emelkedettség. Bármilyen sokan dolgoznak is rajta a világ progresszív térfelén, a magam részéről bizonyosan nem temetném a nemzettudatot.

Ami minket illet: a magyar válogatott az idén hét meccset játszott, s ezek egyikén sem szerepelt meggyőzően. Soványka, kötelező győzelmek; elkerülhető vereségek... Talán még a németek ellen hoztuk a legjobb formánkat, ám - köszönhetően a kifejezetten aljas és részrehajló játékvezetői ténykedésnek - ez is kevés volt a pontszerzéshez. Tegnap sem varázsoltunk a gyepre gyönyörű játékot, de alig hiszem, hogy ez most bárkit is érdekelt. Valami egészen káprázatosat küzdöttünk, s a 100. percben - minden idők legkésőbb esett EB-góljával - az akarat végül diadalt aratott. Igazi drámát láttunk, katartikus befejezéssel. A csapat mellett a szurkolótábort is méltatni muszáj: hihetetlenül felemelő az immáron szertartássá nemesült, meccs előtti közös vonulás. Sok ezer lelkes magyar - békésen, de elképesztő erőt és hitet sugározva. Rövidke életünk során nem sok valódi ünnepet élünk át. Együtt szurkolni, a lelátókról ötvenezres hangorkánt produkálni - több mint lélekemelő élmény.

Akiket nem értek, azok az örök károgók. Akik már a két félidő közt posztolnak, hogy milyen pocsékul játszunk, hogy minden elveszett, sőt minden csak illúzió volt. Hosszú évek óta igyekszem megfejteni e beteg lelkek működési logikáját. Mert egyet érdemes leszögezni: a válogatottnak szurkolni - egészséges pszichéjű emberként - csupán egyféleképpen lehet: pozitívan. Izgulva, feszülten, idegesen; kisebb, vagy nagyobb hittel; stadionban, sörkertben, vagy az otthoni kanapén; de egyetlen pillanatra sem temetve az ügyet, akár a századik percig várva a csodát. Mert néha megtörténik, ahogyan tegnap is megtörtént. Ez a lelkesedés, ez a szurkolói energia nem csupán a csapatot segíti, de bennünket is előnyünkre formál - jobb, aktívabb, cselekvőbb emberré tesz mindannyiunkat.

Hosszú esztendők óta igyekszem rájönni, mi áll az örök fanyalgók, a gyógyíthatatlan pesszimisták világlátása mögött. Még a legkevésbé azok magatartása bántó, akiknek permanens frusztráltsága a tehetetlenségből fakad. Ülnek a tévé előtt, látják a rosszul kezelt labdákat, az elhibázott passzokat, s majd megőrülnek, hogy nem lehetnek ott a pályán, hogy nem fejezhetik be ők maguk a támadásokat. Természetesen az ő lelkük is beteg; egy egészséges ember ilyenkor nem kezd vészmadárrá válni, inkább még elszántabban szurkol. A következő kategória a sótlanoké, akik soha semmiért nem képesek lelkesedni, soha, semminek nem tudnak örülni igazán. Borzasztó lehet mosolytalanul végigvánszorogni az életen, de ez legyen az ő bajuk. Azután jönnek a lelki bolsevikek, az irigyek; ők egyszerűen rosszul vannak mások sikereitől, tehetségétől, vagyonától. Szoboszlait kifejezetten gyűlölik, mert mindezeken túl még híres és jóképű is. Kéjesen várják a pillanatot, hogy Dominik bármi apró hibát elkövessen, s máris elégedetten csámcsoghatnak: "Lám, az ajnározott, túlfizetett sztárocska..." A gyomrom forog ettől, és nem csak a lelki romlottság és a méltánytalan bánásmód miatt. Jómagam úgy figyelem az ifjú csapatkapitányt, mintha a fiamat nézném; konkrétan a szívem vérzik minden rossz labdaérintése láttán, s a mennybe megyek, amikor brillírozik. (A saját fiammal is pont ilyen elfogult vagyok, természetesen.) A következő kategória a politikai gyűlölködőké. Akár a Farkasházy Tivadar Klubot is megalapíthatnák: ők a zsigeri Orbán-fóbiások, akik jobban viszolyognak a miniszterelnöktől, mint amennyire a focit kedvelik, s ezen egyszerű matekból fakadóan képesek akár a válogatott ellen szurkolni... Hasonlóan pusztító az a gondolkodásmód, amely a politikai vezetéstől függetlenül gyűlöli a saját nemzetét, s még akkor is ellenünk szurkolna, ha Dobrev Klára lenne a kormányfő.

Népes tehát az Isten állatkertje, ám károghatnak bárhogy: az ország túlnyomó többségének azért van szíve és van nemzettudata is. Ez a világ legtermészetesebb dolga: egy klassz klubban mindenki örül a tagságnak. A nemzet pedig igazán meghatározó klub, több okból is. Először is: örök. Az FC Barcelonának szurkolhatunk hosszú éveken át, ám ha eligazol Messi, talán a lelkesedésünk is lanyhul valamelyest. Talán egyenesen új kedvenc után nézünk. A magyarság nem ilyen. Vehetünk házat a spanyol tengerparton, tölthetjük ott az esztendő felét, a szívünk akkor is 100%-ban magyar marad, és egy percig nem lesz kérdés, melyik válogatottnak szurkolunk. Az érzelmi szálon túl létezik egy praktikus vonulat is. Ha a katalán klubnak rosszul megy, az legfeljebb heti két esténket érinti. Ha Magyarországnak rosszul megy, azt minden percben érezhetjük a bőrünkön. A haza sikere elemi érdekünk, s ezt aligha látja másképp egy lengyel, egy olasz, vagy akár egy francia. Semmi sem utal arra, hogy a progresszív rémálom közeledne; semmi jelét nem látom, hogy a nemzetek kora leáldozott volna. Elég csak bekapcsolni este a sportcsatornát.