"A nők mindig civilizálatlanabbak, mint a férfiak: alapjában véve vad a lelkük: úgy élnek az államban, akár a macskák a házban, mindig készek rá, hogy kiugorjanak az ajtón vagy az ablakon, hogy visszatérjenek elemükbe." - Így szól a teljes idézet Nietzschétől, s aligha kell hosszasan bizonygatnom, hogy ezúttal is egy téveszmével van dolgunk. Arra persze tökéletes, hogy címet adjon a posztnak, mely azt firtatja: köztereinken miért találkozunk oly kevés női szoborral.

Bárhol is járunk a világban, azt fogjuk tapasztalni, hogy a köztéri plasztikák túlnyomó többsége férfikaraktert ábrázol. A New York-i Central Parkban 22 szobrot láthatunk, ezek egyike sem női történelmi alak. Ugyanez a teljes pangás jellemzi Chicagót is. San Francisco 87 szobra között is csupán két nőt találunk. Nagy-Britanniában a köztéri plasztikák mindössze 2,4%-a mintáz olyan névvel-arccal bíró női alakot, aki nem a királyi házból származik. Idehaza pár hete attól volt hangos a sajtó, hogy Budapesten még állatszobrokból is többel találkozunk, mint valós női karakterrel. A főváros ezernyi arcának, titkának, illatának bemutatására létrejött Hosszúlépés.Járunk? csapata megelégelte ezt az aránytalanságot, s akciót hirdetett új, női hírességeket - politikusokat, tudósokat, írókat, költőket, festőket, üzletasszonyokat - bemutató szobrok felállítását célozva.

Ha létezik társadalmi kezdeményezés, mely abszolút támogatható, úgy ez - meglátásom szerint - feltétlenül ilyen. Úgy adni valamit, hogy közben nem rövidítünk meg senki mást - ez az etikus világformálás tökéletes útja. Amikor kvótákat gyártunk, hogy valamely társadalmi csoportot helyzetbe hozzuk, olyankor értelemszerűen mindenki mást negatív módon diszkriminálunk. Amikor az egyik embert megadóztatjuk, s munkájának gyümölcsét - valamiféle állami támogatás formájában - egy másik embernek adományozzuk, olyankor minden gondolkodó ember eltűnődik azon, mennyire etikus mindez. Viszont amikor szobrot emelünk egy ismert és elismert nőnek, azzal mindenki csak gazdagodik. Nem kell egy Latinovits-szobrot ledönteni ahhoz, hogy helyet adjunk Ruttkaiénak; nem kell Thököly Imréét egy dohos pincébe száműzni, ha Zrínyi Ilonáét is látni kívánjuk. 

Természetesen érthető, hogy általában jóval kevesebb a női hírességet megjelenítő szobor, mint a férfikaraktert ábrázoló. Elég, ha belekukkantunk gyerekeink tankönyveibe. Azt fogjuk látni, hogy egészen a 20. századig - néhány uralkodót és szentet leszámítva - szinte alig találkozunk olyan női alakkal, aki saját tettei nyomán került be a történelembe. A legtöbb ismert név anyát, feleséget, szeretőt, múzsát takar; egy kimagaslóan híres férfi anyját, feleségét, szeretőjét, vagy épp múzsáját. Ebből számomra - többek közt - az következik, hogy azt a kévés számú női hírességet, akit a történelem kitermelt, érdemes bátran és hangsúlyosan megjeleníteni. Azzal semmit sem torzítunk a múlton, ha köztéri emlékeket állítunk az elismert, a hős, a példaértékű asszonyoknak, még akkor sem, ha történelmi súlyuknál nagyobb számarányban jelennek meg.

Sajnálatosan ritkán beszélünk ugyanakkor arról, hogy mi állhat e történelmi aszimmetria hátterében. A legtöbben gyorsan letudják a kérdést azzal, hogy a férfiak évezredeken keresztül elnyomták a nőket. Ezt az állítást számos tény alátámasztja, elég csak arra gondolnunk, hogy a világ számos demokráciájában a férfiak évtizedekkel korábban kaptak választójogot, mint a nők. Mindazonáltal ez csupán egyetlen szempont, s talán nem is a legmeghatározóbb. Akik eggyel mélyebbre merészkednek, megemlítik a két nem közti lényeges karakterkülönbségeket is. Egészen pontosan azt, hogy a nők között még mai is sokan vannak azok, akik nem vágynak kiemelkedő karrierre; akik ha tehetnék, legszívesebben otthon maradnának a gyerekekkel, esetleg otthon is maradnak, vagy részmunkaidős állást vállalnak. Ezzel szemben a férfiak túlnyomó többsége nyolcórás munkát végez, ami azt jelenti, hogy nagyobb statisztikai valószínűséggel emelkednek az ismertség felé. Létezik azonban egy mindezeknél rejtettebb, de talán leginkább meghatározó elem, amely a szóban forgó felemás helyzetért felel. Ez pedig a szexuális szelekció. Egy nőnek egyszerűen nem muszáj sportbajnokká, rocksztárrá, hőssé válnia ahhoz, hogy a férfiak felfigyeljenek rá. Egy bombázó után akkor is megfordulunk, ha tökéletesen ismeretlen, s akkor sem fogunk jobban lelkesedni érte, ha fotóival van tele a bulvársajtó. Egy férfinél gyökeresen más a helyzet. Számunkra szinte létszükséglet az ismertség és a népszerűség, hiszen semmi sem emeli ennyire a szexpiaci értékünket. Láttunk már rossz arcú politikust modell feleséggel? Nincs ebben semmi meglepő. Nincs ebben semmi érthetetlen.

Némelyeknek talán furának tűnhet, ám az egyik legmeghatározóbb példaképem maga is nő. Ha lennének magyar gyökerei, a magam részéről neki állítanék szobrot Budapesten. Ayn Rand-re gondolok, az orosz származású, amerikai írónőre. Jelentősége nem elsősorban irodalmi nagyságában keresendő, sokkal inkább objektivista filozófiájában, mely regényiben (Ősforrás, Veszett világ) is meghatározó módon megjelenik. Kevés olyan valaha élt tudóst, bölcselkedőt, közéleti szereplőt tudnék megnevezni, akinek eszmeiségében, gondolkodási rendszerében nem találni hibát, következetlenséget. Ayn Rand számomra ilyen. Nem véletlen, hogy követői közt említhetjük Margaret Thatchert, Ronald Reagant, illetve Jimmy Walest, a Wikipédia alapítóját is.

AYN RAND (DISCOVERY PARK, USA)

A közelmúltban volt szerencsém látni pár olyan hírelemző, televíziós műsort, amelyben a stúdióbeszélgetés résztvevői mosolyogtak azon, hogy egyesek a fővárosi szobrokat számolgatják, kategorizálják. E téren nem érzem helyénvalónak a gúnyt. Hitem szerint az lenne a normális, ha végre túllépnénk azon a kicsinyes és primitív világlátáson, mely szerint minden jó, amelyet a mi politikai oldalunk kezdeményez, s minden gyűlöletes, amelyet az ellenfeleink. Néha érdemes volna magát az elképzelést nézni. Az a kezdeményezés, hogy legyen néhány új, női hírességet ábrázoló szobor Budapesten, tipikusan olyan, amelyet - elvileg - mindkét tábor jó szívvel támogathat. Az ilyen szimbolikus ügyek már csak annak demózására is kiválóan alkalmasak, hogy bizonyos kérdésekben létezhet együttműködés jobb- és baloldal között.

"A jógázás démontiszteletre rendelt mozgáskultúra" - hirdette Németh Sándor a legutóbbi Vidám Vasárnapon - "...a mozgás által démonokat energizál és démonokat idéz meg." - Nos, nem csoda, ha pár napja ezen röhög az ország népe.

Amikor jógáról beszélünk, annak megkülönböztethetjük testi és szellemi vetületét. Az előbbi - és az európaiak túlnyomó többséget kizárólag ez foglalkoztatja - elsősorban sport, mozgás, nyújtás; növeli a hajlékonyságot és jelentősen javítja a közérzetet, a fizikai egészséget. Szellemi síkon az önfegyelem fejlesztéséről szól; arról a képességről, hogy az ember tökéletesen urává váljon a saját testének. Valójában ez az alapja a kiegyensúlyozott létezésnek, s annak, hogy egyre magasabb tudati szinteket legyünk képesek bejárni. A Hit Gyülekezetének vezetője az antik görögök sportkultúráját említi, mint követendő mintát, ezen belül is a bokszot emeli ki. A magam részéről semmi bajom az ökölvívással, de aligha állítanám, hogy nincs ennél egészségesebb sportág. Valószínűleg a mexikói Marco Nazareth szülei sem osztják Németh Sándor álláspontját, miután fiuk tíz évvel ezelőtt, egy tragikus negyedik menetet követően kómába esett, s pár napra rá már temethették is. Azt kell látni, hogy alig van olyan sportág, amely nem hordozza magában a sérülés veszélyét, még akkor is, ha az ember mindent körültekintően végez. Még a legártatlanabb focimeccsen is kimehet a bokánk, a legvisszafogottabb súlyzós edzésen is meghúzhatjuk magunkat és akkor a síelést és a salakmotorozást nem is említettem. A jóga mindezekhez képest maga az egészség, mi több, maga a gyógyulás. Itt kapja meg a test mindazt a szükséges törődést, amelyet a többi sportág űzése során jellemzően elhanyagolunk. Alig hiszem, hogy a szexen és az alváson kívül bármi olyan jót tehetünk a testünkkel, mint a jógázás.

Ha a vallások fejlődéstörténetét tekintjük, azt látjuk, hogy e mítoszgyűjtemények - az emberi tudat fejlődését követve - egyre kevesebb transzcendens karakterrel dolgoznak. Az őskorban még bármit - fűt, fát, virágot, állatot - istenként lehetett tisztelni. Az ókori görög és római kultúrában már konkrét istenekkel találkozunk, elsősorban megfoghatatlan jelenségek - szerelem, szerencse, háború, stb. - helytartóiként. A monoteista vallások leszűkítették a kört egyetlen, emberarcú Teremtőre; a felvilágosodás óta pedig - a klasszikus buddhistákhoz hasonlóan - erre a Teremtőre sem valóságos személyként tekintünk, inkább csak jelképes módon emlegetjük Mennyei Atya néven. Ugyanez a helyzet a démonokkal is. Pár száz éve, amikor az orvostudomány még gyerekcipőben járt; amikor az ideggyógyászat és az agykutatás még a fasorban sem volt, joggal hitték minden őrültről, hogy beléjük bújt az ördög. Az utóbbi időkben azonban ez a kifejezés is csupán szimbolikus értelemben használatos; még a legelvetemültebb hívek sem hiszik el, hogy a Sátán személyesen szállja meg az ember lelkét, pláne, hogy a jóga által. Németh Sándornak most, amikor démonokat és sátáni erőket emleget, sikerült párat visszalépnie időben és tudati skálán. Már igazán meg se fogunk lepődni, ha jövő héten előáll azzal, hogy "a kártya az ördög bibliája", s bizton elkárhozik minden bridzsjátékos, ultibajnok és pókerfenomén.

Időről időre hallunk eszement őrültségeket az egyházak felkent igehirdetőitől. Még élénken emlékszünk Morphu Neophütosz ciprusi püspökre, aki pár hónappal ezelőtti beszédében kifejtette, hogy a homoszexuális hajlam a szülők anális közösüléséből következik. Ha a terhesség időszakában az asszony élvezi az ilyetén együttlétet, úgy e vágy átöröklődik a születendő gyerekbe... Németh Sándor azonban nem ekkora idióta. Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor ilyen nyilvánvaló blődséget állít, melyben - józan számítás szerint - még ő maga sem hihet, olyankor kell lennie a háttérben pár sokkal igazabb mozgatórugónak. Anélkül, hogy belelátnék a Nagy Tanító fejébe, igyekszem párat azonosítani:

1. MARKETING - A negatív reklám is jó reklám - legalábbis sokan így gondolják. Egy biztos: ezidőtájt határozottan Németh Sándortól hangos az internet.
2. FISKÁLIS SZEMPONTOK - Az ominózus beszédben a következőt hallhatjuk: "Világosan lehet látni, hogy a jógaszalonokba járó hölgyek, kisasszonyok, akik nagyon szépek akarnak lenni, s nagyon figyelnek a külsejükre, látni, hogy hatalmas pénzeket költenek el." Az csak egy dolog, hogy egy jógaóra semmivel sem kerül többe, mintha az adott kisasszony teniszpályát bérelne, vagy fitneszezne, pláne, ha személyi edzőt fogadna, de nem is ez a lényeg. Németh Sándor csőrét valószínűleg böki minden forint, amit nem az egyház kasszájába fizetnek. Ilyen tekintetben hazabeszél, a saját híveit figyelmezteti, nehogy felelőtlen módon jógázni kezdjenek, hiszen a végén még gondban lesznek a tized megfizetésekor.
3. SZELLEMI SÍK - Figyelemre méltók az egyházi vezető következő mondatai is: "Nagyon sok ember bemegy ezekbe a jógaszalonokba, nem tud hinni. Mert a démonoknak az az egyik legfontosabb feladatuk, hogy az embernek a szívét rombolják le. A hitet, Isten láthatatlan birodalmába vetett hitet zúzzák szét az emberekben. (...) A démonok uralmuk alá helyezik az emberi szívet, és egyszerűen ott van egy búra, egy sötét búra alatt az emberi szív, vagyis a Sátán hatalma alatt a szív és egyszerűen képtelen felfogni Isten üzenetét." Nos ez már egy klasszikus, amolyan középkori stílusú érvelés. A jóga szellemi síkon az egyensúlyt, a spiritualitást, a megvilágosodást célozza, anélkül, hogy ebben a folyamatban bármiféle formális egyház bármiféle formális szerepet játszana. Érthető, hogy semmi sem fáj jobban egy narcisztikus tanítónak, mint hogy bárki megtalálja a lelki békéjét anélkül, hogy az ő igéjét hallgatná és követné. Még jó, hogy nem a középkorban élünk, s nem a Hit Gyülekezete a hivatalos államvallás. Valószínűleg a máglyán végezné minden jógaoktató. Végtére is kinek hiányzik a konkurencia? (Pláne, ha igazabb és jobb.)

Az ominózus beszéd után kirobbant botrányra Németh Sándor így reagált: "Szeretnének megfélemlíteni, hogy ne éljünk a véleményszabadságunkal. Ezt persze nem fogjuk, én legalábbis személyesen magamévá tenni." A fene se tudja, hogy ki akarja őt megfélemlíteni, egyben azonban feltétlenül igaza van: egy liberális demokráciában mindenki azt beszél, amit akar. (Amikor Az Indiai Nagykövetség és a jógaoktatók szövetsége jogi lépéseket fontolgat az ügyben, az sem kevésbé eszelős, mint maga a múlt vasárnapi beszéd.) Németh Sándor elmondta azt is, hogy soha életében nem jógázott. Ez viszont már - megítélésem szerint - jóval nagyobb probléma. Hiszen ez esetben úgy alkot véleményt, hogy valójában halvány fogalma sincs arról, mi zajlik ezekben a sötét és okkult szentélyekben, a különböző jógaszalonokban. Az az igazság, hogy eddig sem értettem, pláne nem irigyeltem szektájának tagjait. Azonban azok, akik benyelik ezeket a minden alapot nélkülöző, beteg démonmeséket, vastagon meg is érdemlik sorsukat.

"Te nem tudhatod, micsoda dilemma ez, nem vagy a helyemben" - halljuk oly sokszor - "fogalmam sincs, mit tegyek, ez egy megoldhatatlanul nehéz helyzet..." Sokan meddő töprengéssel, tétovázással töltik el a fél életüket, többnyire totál feleslegesen. Döntési helyzeteink oroszlánrésze ugyanis rém egyszerű, csupán mi magunk keverünk bele újabb és újabb mellékszálakat, a végtelenségig túlbonyolítva az adott kérdést.

Tekintsük a leghétköznapibb mizériát, a párválasztás problematikáját! Álmatlan éjszakák, többórás lelki fröccsök a legjobb barátnővel, hetekig tartó tépelődés... Holott a kérdés általában rém szimpla: jól érzem magam a másikkal, vagy sem? Ha igen, maradok, ha nem, lelépek. Ez azért nem egy Schrödinger-dilemma. Oké, nem állítom, hogy nincsenek az átlagosnál eggyel komplikáltabb élethelyzetek. Vegyük a legbanálisabbat: a családos vezérigazgató és a harmincéves titkárnője esetét. Az előbbit három gyerek várja odahaza, s neje, szíve alatt a negyedikkel, míg szexi beosztottja ugyanilyen álmokat dédelget, miközben biológiai órája vészesen ketyeg. Ez egy tipikusan olyan szituáció, melyet látszólag szörnyű nehéz az igen-nem egyszerűségére lebutítani, ám ha a az érintettek tisztában vannak azzal, hogy mit várnak az életüktől, úgy a legkevésbé sem lehetetlen. Ugyancsak nehezített pályán játszik az a meleg, vagy leszbikus, akinek környezete kifejezetten elutasító. Tépelődésre azonban itt sincs különösebb ok. Elég, ha a szívét, a természetes vágyait követi, teljesen függetlenül attól, mit mond a körülötte lévő világ.

Érdekes dilemmát jelenthet a gyermekvállalás kérdése is. Megszámlálni sem tudom, hány házaspárt ismerek, akik egy gyerkőc után leálltak, majd hosszú éveket töltöttek méla morfondírozással, hogy vállaljanak-e kistesót. A tudatosság természetesen üdvözlendő, mindazonáltal hitem szerint ez is tökéletesen felesleges tépelődés. A nagy kérdéseket - melyek kettejük kapcsolatát, egzisztenciális helyzetüket és életstílusukat meghatározó mértékben formálja - az első gyerekkel megválaszolták. A második ilyen tekintetben már nem sok vizet zavar, mondhatni: hab a tortán. Értem én, hogy ha minden utódunkat a Harvardra szeretnénk járatni; ha érettségijükre Porschét, diplomaosztójukra belvárosi garzont ajándékoznánk, úgy valóban megterhelő lehet a duplázás. Ám a hétköznapi vágyak szintjén maradva érthetetlen ez az oly gyakran tapasztalható döntésképtelenség. (Arról nem is beszélve, hogy az effajta kulcskérdéseket érdemes már az egybekelés előtt tisztázni.)

"Ismerd meg önmagad!" - így az ősi intelem, s ennek lényeges eleme az is, hogy "ismerd meg vágyaidat!" (Azért is fontos, hogy lehetőség szerint mindannyian egyéniségekké, akár igazi különcökké váljunk, hogy még véletlenül se keverjük össze valós szükségleteinket a divat, a külvilág, a társadalom, az adott korszellem által diktált trendi elemekkel.) A vágyakból álmokat gyúrhatunk és terveket szőhetünk, s a holnap mozzanatait mind e cselekvési tervnek rendelhetjük alá. Ha képesek vagyunk a saját elménkben megfelelő programokat írni, úgy azokat testünk robotként fogja végrehajtani, vagyis - magunk mögött hagyva minden korábbi kuszaságot - életünk rém egyszerűvé és gördülékennyé válik. Gyakran halljuk, hogy "a lélek kész, de a test erőtlen", ám ez is csak egy a népi hamisságok közül. Ha a lélek valóban kész, úgy testünk minden esetben mozgósítani fogja a szükséges energiatartalékokat. Képzeljük el, hogy elhatározzuk: emberhez méltó testet formálunk; leszokunk az édességekről; vagy épp átmegyünk az egy hét múlva esedékes szigorlaton! Ha döntésünk valódi és komoly, semmi sem fog meggátolni minket abban, hogy heti háromszor a konditeremben töltsük az estét; hogy könnyedén, különösebb kísértés nélkül sétáljunk el a cukrászda előtt, vagy hogy az ezeroldalas tananyagot hét részre osztva minden nap készüljünk pár órát az előttünk álló megmérettetésre. Ha döntésünk valódi és komoly, az abban nyilvánul meg, hogy onnantól kezdve az adott terv, az adott cselekvéssor köré szervezzük az életünket. (Hiszen mi mást is kéne a fókuszba állítani, mint a valós céljainkat?) Ha döntésünk valódi és komoly, úgy nem fogjuk lemondani a hétfő esti edzést azzal, hogy elhúzódott a munka, vagy hogy vásárolni kell menni az asszonnyal. Tudjuk: ezek szinte minden esetben ócska kifogások, s arról árulkodnak, hogy valójában nem kész még a lélek. Természetesen a másik véglet, a vaskalapos katonafegyelem sem feltétlenül üdvözítő. Van úgy, hogy tényleg ég a ház, s a péntek esti kondizást már hanyagoljuk, majd igyekszünk a hétvégén bepótolni. Van úgy, hogy születésnapi mulatságon veszünk részt, s az ünnepelt tortájából egy vékony szeletre azért mi is elcsábulunk. Olyan is előfordulhat, hogy épp elszántan bújjuk a jegyzeteinket a szigorlatra készülvén, amikor csengetnek, s az ajtóban Palvin Barbi áll... Hitem szerint nem a kérlelhetetlen maximalizmus a nyerő út, hanem az, ha elménket - esetleges kihágásainkkal szemben megengedő módon - általánosan a célra fókuszáljuk.

Számos példaképem közül az egyik Bory Jenő, aki életének nyolcvan évét úgy töltötte el, mintha a kétséget hírből sem ismerte volna. A szobrászatot Stróbl Alajostól, a festészetet Székely Bertalantól tanulta. Végigélt két világháborút, egy Tanácsköztársaságot, Szálasi, majd Rákosi rémuralmát, ám minden külső borzalom mellett is mindvégig az álmait kergette. Negyven esztendőn keresztül építette a ma már legendás Bory-várat, gyakorlatilag a saját kezével, minimális segítséget igénybe véve. Már az épület alaprajza is szimbolikus: két központi eleme - a hitvesi szeretet kápolnája és a műterem - Bory Jenő életének két meghatározó pillérét jelképezik. A második világháborúban a várat agyonbombázták, valamennyi tornya megsérült. A szobrokra célba lőttek, a képeket végighasogatták. Ám még ezek sem szegték kedvét: nyugdíjas éveit az épület helyreállításával töltötte. Alig hiszem, hogy nyolcvan esztendeje során valaha is töprengett volna azon, mihez kezdjen az életével.

"Az élet csupa szörnyű bonyodalom" - nyavalyognak oly sokan. Kizárt, hogy igazuk lenne. A földi lét a legtöbbünk számára, ha küzdelmes is, de kifejezetten egyszerű projekt. Léteznek ugyan extrém nehéz döntési helyzetek, ám a többségünket ezek elkerülik. Egyikünk sem lenne például Aron Ralston hegymászó helyében, aki több mint öt napot töltött egy sziklahasadékban, ahonnan csak úgy szabadulhatott, ha levágja saját karját... Sokkal kellemesebb, bár szintén nem egyszerű dilemma azé a tatabányai nőé, aki pár napja kétmillió forintot talált az utcán. Szemben Aron Ralstonnal, akinek két borzalmas forgatókönyvből kellett kiválasztania a kevésbé szörnyűt, a tatabányai asszony két igazán kecsegtető lehetőség közt tépelődhetett. Hitem szerint mindketten jól döntöttek. Kedvenc filmjeim egyikét, a második világháborúban játszódó Kódjátszma címűt többek között azért bírom annyira, mert bemutatja, miként kell határozott és egyértelmű döntést hozni fájdalmasan kényes helyzetben. A film legdrámaibb pillanata az, amikor Alan Turing és társai - miután feltörik az Enigma kódrendszerét - tudomást szereznek egy közelgő német támadásról. Ha értesítik az érintetteket - köztük az egyik csapattag testvérét - úgy megmentenek pár életet, ám ezzel a mozzanattal nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy megfejtették a rejtvényt. A cél ugyanakkor a háború mielőbbi megnyerése, mely nem rendelhető alá semmi másnak.

Nem tudhatjuk, hogy számunkra mit tartogat a jövő. A sors szeszélye akár minket is állíthat durva döntési helyzet elé. Azonban a legsúlyosabb dilemma is könnyű fejbiccentés csupán, ha értékrendünk stabil, céljaink pedig világosak és tiszták.

Egyes pszichológiai kutatások szerint a hatvanas években az emberek csupán 20%-a vallotta magát különlegesnek. A nyolcvanas évekre ez az érték 80%-ra duzzadt, manapság pedig szinte nem találni olyan földlakót, aki nem úgy tekint önmagára, mint színpompás egyéniségre. Ez a tendencia abszolút örvendetes. Csupán az a kérdés, hogy mennyire megalapozott. Tényleg mindannyian oly különlegesek volnánk?

A belvárosi forgatagban elvegyülve azt tapasztaljuk, hogy első ránézésre még mindig mintha a hatvanas évek statisztikája volna érvényben. A túlnyomó többség egészen átlagosnak tűnik, legfeljebb 20% lehet az a szűk réteg, amely látványosan kilóg a tömegből. Persze, az sem lényegtelen, hogy melyik irányba.

Ő BIZTOSAN NEM ÁTLAGOS...

...ÉS Ő SEM AZ.

Ha már azzal kacérkodunk, hogy megjelenésünkben is különlegesek kívánunk lenni, mondhatni: egyéniségek, úgy érdemes felfelé kilógni a sorból. Ehhez persze kultúra és némi jó ízlés szükséges, így nem csoda, ha csupán kevesen vállalják ezt az utat.

EZEK A SRÁCOK SEM SZÜRKÜLNEK BELE A TÖMEGBE.

Természetesen mindenki, aki tudatosan különbözni kíván; aki arra vágyik hogy felfigyeljenek rá; aki szeretné kidomborítani egyéniségét, lehetőség szerint felfelé igyekszik. (Jó-jó, akad pár perverz, aki szándékoltan szakadt és igénytelen, de ez oly periferikus réteg és oly értelmezhetetlen motiváció, hogy lélektanuk mély elemzését meghagyom valaki másnak.) A harsány megjelenés ugyanakkor sokszor öngól: bár határozottan felfigyelünk az illetőre, de nem igazán jön meg a kedvünk ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk vele. A természetellenes hajszínek például szinte kivétel nélkül kontraproduktív hatást keltenek. Harminc fölött csaknem minden nő festi a haját, de egyáltalán nem mindegy, milyen árnyalatot használ. A lila, a zöld, a kék és a rikító piros például a legkevésbé sem fokozza a vonzerőt. Ezeket a feltűnő színeket többnyire az átlagos, vagy az alatti külsővel bíró, pozíciójukból kitörni vágyó lányok használják, megítélésem szerint helytelenül, s borítékolhatóan eredménytelenül is. Az idős korosztálynál még kevésbé értem a hasonló baleseteket; alig hiszem, hogy a hamvas lilával megbolondított ősz haj megdobogtatná a nyugdíjas szoknyapecérek szívét.

Eddig persze csupán a jéghegy csúcsát érintettük, merészkedjünk most egy szinttel mélyebbre! Ahhoz, hogy valakire hamisítatlan egyéniségként tekintsünk, nem árt, ha képvisel valamiféle értékrendet, víziót, álmot, s annak megfelelően is él, függetlenül attól, hogy a választott létforma mennyire színes, összetett és aktív. Úgy tűnik, ez sem túl gyakori jelenség. Egyáltalán nem szűk az a réteg, amely képes hatvan-nyolcvan földi életévet eltölteni birkaként, gondolatok és döntések nélkül. Ők a tipikus szektatagok, akik vallási/politikai vezetőiket vakon, kérdések nélkül követik. Ők azok, akik nem vizsgálják a kijelentések tartalmát, csakis az eredetét. Ha benne van a szent könyvben: csakis követendő lehet. Ha a nagyvezér mondta: csakis igaz lehet. Ha ugyanazt a másik szekta vezetője mondaná, őrültségnek és gonoszságnak titulálnák. A többség persze nem ennyire fafejű, ám azért azt sem állíthatjuk, hogy ténylegesen a szívét követné. A szokások, az elvárások, a társadalmi beidegződések a legtöbb ember tudattalanját jócskán fogva tartják, s beteg játszmázásra kényszerítik. Egyik barátom felesége például - miután gyerekei iskoláskorúak lettek - azért állt munkába, mert mindenhonnan kapta az ívet, hogy egy modern nő nem ülhet otthon. A férje jól keres, nincs különösebb szükség a pluszbevételre, miközben a gyerekekkel tanulni kell, fuvarozni őket a különböző különórákra, s akkor a ház és a kert rendben tartásáról még nem is beszéltünk. Náluk most mindenki rohan, kapkod, ideges, feszült - lőttek a harmóniának. Természetesen minden tiszteletem azoké a nőké, akik család mellett is karriert építenek, ugyanakkor sajnálom azokat, akik a környezetük nyomására és nem a saját vágyaik szerint döntenek. Pontosan ilyen szörnyű a fordított eset is, amikor az asszony önmegvalósítana, ám az adott kultúra korlátai ezt nem engedik. Az Amerikai szépség című filmben lebilincselő volt végigkövetni, ahogy a Kevin Spacey formálta főszereplő lépésről lépésre felrúg minden társadalmi konvenciót, miközben felesége szinte beleőrül abba a feszültségbe, mely a felszínen zajló és a valós vágyak szerinti létezés közt feszül.

Az sem lényegtelen kérdés, hogy a világ miként viszonyul a valódi, autonóm, kellő öntudattal bíró egyéniségekhez. Az állam, az egyházak és a politikai pártok számára a legkevésbé sem jó bolt, ha különbözőek, színesek, összetettek és önállóak vagyunk, mert így lehetetlen egy karámba összeterelni és egyszerű vezényszavakkal irányítani a népet. A tömegtermelést folytató nagyvállalatok sem ilyen vásárlóközönségről álmodnak, hiszen egy viszonylag homogén társadalmat sokkal könnyebb megszólítaniuk termékeikkel, szolgáltatásaikkal, valamint az ezeket népszerűsítő - sokszor rém bugyuta - reklámkampányokkal. Egyedül abban bízhatnánk, hogy legalább mi, a nép egyszerű gyermekei örvendezve fogadjuk az igazi egyéniségeket. A valóság az, hogy ebben se nagyon reménykedhetünk. Ha egy asztaltársaságnál szóba kerül az immáron 15 éve megszüntetett sorkatonaság intézménye, borítékolható, hogy - iskolai végzettségtől és politikai hovatartozástól függetlenül - a jelenlévők legalább fele - az elpuhult fiatalságra hivatkozva - újra életbe léptetné. Ha a könnyű drogok liberalizációja kerül terítékre, a többség e téren is tiltakozni fog, mondván: nem tudunk vigyázni magunkra. Az egész társadalom úgy működik, mint egy körzeti általános iskolai osztály, ahol az imbecillistől kezdve a zseniig húzódik az intelligenciapaletta, ám még nyolcadikban is az olvasással és a számtani alapműveletekkel küzdünk, hiszen senki sem maradhat le. Talán elhisszük, hogy az igazi egyéniségek elég érettek ahhoz, hogy egy féleszű őrmester ordibálása nélkül is képesek az önfegyelemre, vagy hogy tudnak vigyázni saját magukra. Ám annyira féltjük az átlagemberek sokaságát, hogy inkább beáldozzuk értük a kiemelkedőket. Inkább karámban tartjuk az egész nyájat, csak nehogy elkóboroljon az a néhány, amelyik még arra sem képes, hogy hazataláljon.

Mindannyian egyéniségek vagyunk? Aligha. De valami hasonló felé volna érdemes mozdulnunk. Egy olyan világ felé, ahol mindenki mer különbözni, kilógni a tömegből; ahol senki sem fél attól, hogy mit szólnak majd, ha az álmai szerint kezd élni; és ahol mindenki képes felelősséget is vállalni a saját döntéseiért. Valami ilyesmit hívnék földi mennyországnak.

"Képzelj el egy kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!" - olvasható egy pár napja kikerült londoni óriásplakáton. Szimpla kis provokációról lehet szó, hiszen úgy tűnik, mindössze ez az egy példány árválkodik, nincs körbetapétázva a brit főváros. Magáról a plakátról az sem derül ki, hogy ki az üzenet gazdája. Talán csak egyszeri trollkodás, talán egy új propagandacunami első hulláma - a fene se tudja.

Az utóbbi tíz évem egészen biztosan úgy telt el, hogy egyetlen epizódot sem láttam a Született feleségek című sorozatból. Ám az az ősrégi jelenet kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe, amikor Lynette megkéri férjét, Tomot, hogy sterilizáltassa magát. A magyarázat meglehetősen beteg: ha ne adj' isten különválna útjuk, nem szeretné, ha a férfi más nőnek is nemzene gyermeket... Emlékszem, a távirányító majdnem kiesett a kezemből. Egészen nyilvánvaló, hogy egy egészséges ember kapásból, gondolkodás nélkül visszautasít minden olyan felhívást, mely öncsonkításra szólít, függetlenül attól, hogy az örök szerelem bizonyítása, avagy a szellősebb város a cél. Ennyi erővel kampányolhatnánk azért is, hogy mindenki vágja le a jobb karját, vagy egyenesen ugorjon a folyóba. A sterilizálás - ha fizikailag nem is, de képességeinket tekintve kétségkívül - egy kifejezetten durva csonkítás: a szaporodás lehetőségének intünk végleges búcsút. Alig van olyan élethelyzet, amikor ez a beavatkozás indokolt lehet.  

Tényleg elmebeteg korban élünk. Az egyik oldalon ott áll a katolikus egyház, mely mind a mai napig bűnösnek mondja még az óvszerhasználatot is, míg a paletta másik végén az olyan kretének, akik sterilizálást hirdetnek. Elképzelni sem tudom, micsoda káosz van azoknak a fejében, akiket ezek a szélsőséges gondolatok képesek megszólítani. Ezek mindegyikére már réges-régen úgy kéne reagálni, mintha valaki azt hirdetné, hogy bolygónk banánalakú, vagy hogy birkavesével meg lehet előzni a földrengést. Egy felnőtt világban mindenki ura a saját testének, s még véletlenül sem mond le arról az elemi döntési jogáról, hogy kíván-e szaporodni, vagy sem. Ha valaki a klímakatasztrófa elkerülése érdekében, avagy csupán az élhetőbb Londonért képes sterilizáltatni magát, az épp olyan menthetetlen idióta, mint az, aki Isten akaratára, vagy a nemzet megmaradására hivatkozva jóval több gyereket vállal, mint amennyit a szíve diktálna. Semmi bajom azzal, ha valaki tudatosan tervez, sőt. De ennek soha nem lehet a része az, hogy végleges és megmásíthatatlan döntést hozunk a jövőnket illetően - totál feleslegesen. Lehet, hogy húszesztendősen úgy érezzük: sosem szeretnénk gyereket. Ha harmincöt éves korunkra változnak a vágyaink, cseszhetjük.

A sterilizálás kifejezés hallatán sokunknak azonnal a történelmi bűnök jutnak eszünkbe. Elborzadva idézzük fel, ahogyan a 20. század első felében Dániában, Norvégiában, Finnországban, az USA tagállamainak több mint a felében, s persze a hitleri Németországban ezerszámra sterilizálták a szellemi fogyatékosokat, az önellátásra képteleneket, az örökletes betegségben szenvedőket, a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat, vakokat, süketeket, színesbőrűeket. (A tavaly bemutatott, A 64-es betegnapló című dán-német film is e történelmi örökségből merít.) Nyilvánvaló persze, hogy amíg a másik ember - akarata ellenére történő - sterilizálása főbenjáró bűntett (pláne, ha maga az állam az elkövető), addig önmagával mindenki azt tesz, amit akar, a tiltásnak sincs különösebb erkölcsi alapja. Magyarországon ennek ellenére 2014 óta kifejezetten szigorú a művi meddővé tétel szabályozása: családtervezési okkal csak azok kérhetik, akik elmúltak negyvenévesek, vagy legalább három saját gyereket tudnak felmutatni. Ez nem csupán az állami finanszírozású egészségügyi intézményeket érinti, de a magánklinikákat is. Aki ma fiatalon és legfeljebb két utóddal sterilizáltatni szeretné magát, kénytelen külföldi szolgáltatást igénybe venni. A kérdés persze inkább elvi, mint gyakorlati jelentőségű: 2014. előtt sem tülekedtek a népek a művi meddővé tételért; éves szinten még kétszázan sem vették igénybe a családtervezésnek ezt a módját.

"Képzelj el kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!' Talán ez csak az első kavics, amit valaki bedobott a tóba. A hullámok lassan elülnek, s talán jönnek majd az újabb, ehhez hasonló propaganda-üzenetek. Egy idő után már ezekhez is úgy hozzászokunk, mint a fogkrémreklámokhoz. Ha elég immunissá válunk, ha már fel sem háborodunk, meg sem lepődünk ezeken, annak az lesz az igazi veszélye, hogy már nem is fogjuk érzékelni, nem is fogjuk tudatosítani, micsoda pusztító ideológiával van dolgunk. A túlnépesedés nem vicc, de nem is az a probléma, amelyet csírájában kellene elfojtani. Akkor sem, ha a harmadik világot, s akkor sem, ha konkrétan Londont érinti.

Sosem hittem volna, hogy ez a közmondás is idejétmúlttá válik. Ám hála a Billie nevű, női borotvákat gyártó társaság legújabb kampányának, most ez a pillanat is elérkezett. A cég reklámja arra biztatja a lányokat, asszonyokat, hogy novemberben növesszenek bajuszt, melyet büszkén viselhetnek...

Nem vitás, hogy brutális trollkodásról van szó. A Billie számára egyetlen szempont létezik, mégpedig az, hogy beszéljenek róla. Jómagam például egy héttel ezelőtt azt sem tudtam, hogy ez a márka egyáltalán létezik, most meg már kétszer is leírtam a nevét... El kell ismerni, hogy fő célját tekintve a kampány sikeresnek tűnik. A tartalom, az üzenet ehhez képest szinte mellékes is, ám pár gondolatot azért biztosan megér. A kreatív csapat mindenesetre kitűnően érzékeli a korszellemet: minél elmebetegebb az ötlet, annál jobban terjed a köztudatban. Egy olyan világban, ahol a klímakatasztrófa elkerülése érdekében hulláink elfogyasztására buzdítanak; ahol a siketekre való tekintettel betiltják a tapsolást; ahol Conchita Wurst sztár lehet - itt valóban a legőrültebb marketigeseké a pálya. Még az a látványos ellentmondás sem zavar senkit, hogy a Billie borotvát gyárt, miközben a női bajuszt élteti. Mintha a Johnny Walker kampányolna a száraz november mellett.

Az a fájó igazság, hogy a férfiak jelentős része nem túl válogatós. Létezik egy standard kérdésfeltevés, mely baráti társaságokban gyakran előkerül: "Tíz, véletlenszerűen kiválasztott, 20-25 év közötti nőből hányat döntenél hanyatt?" A finnyásabbak (mint amilyen magam is vagyok) megállnak kettőnél, az átlag négyet-ötöt említ, ám ismerek nem egy olyan srácot, aki kapásból vágja rá, hogy mindet vinné. Azonban ha a kérdést úgy tennénk fel hogy a tízből egy virgonc bajuszkát visel, úgy még e mindenevők is megállnának kilencnél. Valójában számos olyan külső jegy létezik, amely a férfiember kedvét szegheti, ám kevés dologtól idegenkedünk annyira, mint a női arcszőrzettől. Továbbmegyek: a haj és a szemöldök kivételével nem sok terület létezik, ahol egy önmagára adó csajszi legitim módon pázsitot növeszthet. A szőrös lábú matektanárnőt már az általános iskolában is megmosolyogtuk, pláne olyankor, amikor életvezetési tanácsokat kezdett osztogatni. A feketéllő alkar és az ápolatlan hónalj is mélyen illúzióromboló, még akkor is, ha utóbbit radikális feminista csoportok időről időre meghirdetik. E téren értjük a szándékot: éket verni férfi és nő közé a lányok elcsúfítása révén. A Billie valószínűleg mentes az ilyetén ideológiától, csupán a polgárpukkasztásra hajt. Ám az biztos, hogy a legérzékenyebb területre tévedt.

A magam részéről úton-útfélen azt hirdetem, hogy hajítsuk a sutba gátlásainkat és szorongásainkat, s a jó ízlés határain belül legyünk annyira szégyentelenek, amennyire csak lehet. (Kapok is érte a vaskalaposoktól, míg a posztmodernek azért ütik a fejemet, mert ragaszkodom a jó ízléshez.) Nos, az az igazság, hogy egy átlagos nőnek jócskán van miért szorongania. A súlyával és a mellével például szinte senki sem elégedett maradéktalanul. A cél az volna, hogy a csajok felszabaduljanak e gátlások alól. Elsősorban azáltal, hogy tudatosan formálják testüket, másrészt oly módon, hogy addig is, amíg el nem érik a tökéletességet, megtanulják tudatosan szeretni önmagukat. (Hiszen tudjuk: aki képtelen szeretni önmagát, azt más sem fogja tudni.) Hitem szerint e lélekfelszabadítási hadműveletnek nem az a leghatékonyabb módja, hogy bohócot csinálnak magukból, hogy újabb szégyenfoltokat aggatnak önmagukra. Meggyőződésem, hogy egy egészséges lelkű nő előbb fog meztelenül végigsétálni a Nagykörúton, mint hogy hetyke bajuszkával járjon-keljen egész novemberben.

Szóval: fura egy világot élünk. Tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlennek tartottam volna egy ehhez hasonló kampányt, ma már szinte meg sem lepődöm rajta. Valójában még tapsolni is tudnék minden őrültséghez, hiszen így lesz színes a nagyvilág. Csupán egy dolog zavar. Mégpedig az, hogy az emberiség története egy ideje letért a liberalizmus útjáról, a "virágozzék minden virág" alapelvre már csak nosztalgiával tekintünk vissza. Számos nyugati országban ma már tilos a "hölgyeim és uraim" megszólítás, hiszen sértő lehet azok számára, akik nem hölgyek és nem urak. (Miért is?) Az Egyesült Államokban meghurcolják azokat a közéleti szereplőket, akik egy vadnyugati tematikájú jelmezbálon indiánnak öltöznek, mert sértő lehet az őslakosok számára. (Miért is?) Nagy-Britanniában a nyáron fogadták el azt a jogszabályt, mely szerint a tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. (Miért is?) Nos, a Billie egész biztosan nem vádolható azzal, hogy nemi sztereotípiát használ. Sőt... Csupán fura, hogy a bajszos nőket népszerűsítő kampány az oké, a pelenkázó anyuka látványa ugyanakkor kiveri a biztosítékot. Itt valami nagyon nem oké.

Gáspár Lacit nagyon bírom. Mindig is csíptem, ám amióta az X-Faktor válogatóján helyretette Loca Pantera művésznőt, még nagyobbat nőtt a szememben.

Aki nem látta az ominózus jelenetet (a poszt végén a videó): A csajszi lenyom egy gyalázatosan gyenge produkciót, majd a mentorok első kritikus megjegyzését követően a földhöz vágja a mikrofont és balhézni kezd. Míg három társa csak döbbenten pislog, Gáspár Laci kézbe veszi a dolgokat és tökéletesen uralja a helyzetet. A szituáció zseniális, rendezni sem lehetne szebben. Az egyik oldalon egy tisztán ösztönöktől vezérelt roma lány, a másikon egy szintén cigány származású srác, aki tökéletesen ismeri ezt a világot, ő maga azonban már fényévekre jár mindettől. Egy olyan fiú, aki tehetsége, szorgalma, alkalmazkodókészsége és szakmai alázata révén magasra jutott: a hazai televíziós és popkultúra meghatározó alakjává nőtte ki magát. E találkozásban Gáspár Laci úgy viselkedik, mint egy gondoskodó, szerető, féltő, iránymutató apa. Az első pillanattól kezdve felelősséget érez a másik iránt, s mivel pontosan ismeri a felemelkedés útját, ezt szíve szerint a másikkal is megosztaná. Már a produkció első énekhangja után pontosan tudja, hogy Loca Panterából a büdös életben nem lesz énekesnő, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a lány gondjai ennél sokkal súlyosabbak: olyan mentalitással bír, amely - ha nem képes a változásra, ha nem lép villámgyorsan két-három tudati szinttel feljebb, ha nem lesz képes magáévá tenni némi önkontrollt - abszolút lehetetlenné teszi a civilizált világba való integrációját. 

Számomra rém elkeserítő, hogy a cigánykérdés a mai napig tabutémának számít. Lelke mélyén a közélet minden szereplője a felemelkedésért, a roma származásúak sikeres társadalmi beilleszkedéséért szurkol, ám hacsak lehet, mindenki kerüli a kérdést. Amíg a radikális jobboldaliak kizárólag a karhatalmi eszközökben hisznek, addig a mainsteam balosok elsősorban az elhallgatásban. Franciaországban például az adatvédelmi törvény - már 1978 óta! - kifejezetten tiltja a származásra vonatkozó szenzitív adatok gyűjtését. 2005-től kezdve – amikor számos zavargás tört ki a migráns származású lakosok körében – megrendülni látszik a színvakságra épülő felfogás és időről időre heves, még a jogvédőket is megosztó vita zajlik a közéletben. 2006 augusztusában Nicolas Sarkozy, akkori belügyminiszter felvetette: az etnikai hovatartozásról szóló információk hiánya is hozzájárul az integráció kudarcához, hiszen még a bűnelkövetők etnikai adatai sem hozhatók nyilvánosságra. Úgy tűnik, hogy a politikai korrektség filozófiája ezen a pályán is öngólok záporát hozza: attól, hogy a bőrszínt tabutémává tesszük, az égvilágon semmit sem oldunk meg. Olyan ez, mintha - a tapintatra és a társadalmi elfogadásra hivatkozva - holnaptól betiltanánk a rák, a túlsúly és a pattanás kifejezések és szinonimáik használatát. Az orvosok, személyi edzők és kozmetikusok csupán homályos célzásokkal kommunikálhatnának e témák mentén. Alig hiszem, hogy segítené a gyógyulást.

"Amiről nem beszélünk, az nem is létezik." Aki olvasta Orwell zseniális regényét, az 1984-et, bizonyára emlékszik a totális diktatúra egyik legkreatívabb innovációjára, az "újbeszél" nyelv megalkotására. Ebben számos kifejezés már nem is kap helyet, s amire nincs szavunk, arról sem beszélni, sem gondolkodni nem tudunk... A kommunista rendszerek idáig szerencsére nem jutottak el, ám a politikai korrektség filozófiája valami hasonlóra nyit ablakot. Nem vitatom el a jó szándékot, a hatékonyságot azonban feltétlenül. Képzeljünk el az orwelli világban egy olyan általános iskolai osztályt, ahol nincs szó a kövérségre! A 140 centis, nyolcvankilós Pistike ugyanúgy nem fér el a padban, s ugyanúgy képtelen felmászni a kötélre, mint azelőtt, amikor még harmincféle kifejezéssel lehetett körülírni túlsúlyos alkatát. Osztálytársai ugyanúgy kinevetik, mint azelőtt, s a csajok ugyanúgy kerülik, mint a régi időkben. Az égvilágon semmi sem változott. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb az elfogadáshoz, a valós megoldáshoz - a fogyáshoz - pláne, csupán ködöt és a homályt teremtettünk. Ugyanez a helyzet a bőrszín tekintetében. A roma származásúak vonásai a legtöbb esetben nyilvánvaló módon felismerhetőek. Teljesen értelmetlen ez a fajta túlzó tapintat, ráadásul sértő is a teljes társadalomra nézve. A cigányság szemszögéből azért, mert olyan képet fest, mintha származásukban bármi szégyellnivaló volna. A többségi társadalom kapcsán azért, mert ez a hozzáállás mindenkit úgy kezel, mintha javíthatatlan rasszista volna.  

Martin Luther King álma arról, hogy a gyermekeit a jellemük és ne pedig a bőrszínük alapján ítéljék meg, egy alapvetően liberális elképzelés volt, ez azonban manapság nem számít progresszív ideálnak. Az én személyes álmom ugyanez: visszatérni e liberális vonalhoz. Egy olyan világhoz, ahol a bőrszín nem jelenthet hátrányt. Ez persze értelemszerűen azt is jelenti, hogy pozitív diszkrimináció sem érhet senkit származása okán, hiszen az a többiekre nézvést eredményez hátrányos megkülönböztetést. Ebbe az álomvilágba az sem fér bele, hogy bizonyos kérdéseket - például a cigányságot érintő nehézségeket - a tapintat diktatúrájával töröljünk a szalonképesnek ítélt témák sorából. (A szociológia; a társadalmi problémák és a nyomor megjelenítése a legutóbbi korokig baloldali területnek számított. A mai, pc kultúra ezt is igyekszik tabusítani.) A közép-kelet-európai roma lakosság körében végzett átfogó kutatások nem csupán arról számolnak be, hogy életszínvonaluk, iskolázottságuk, várható élettartamuk és általános egészségi állapotuk a harmadik világot idézi, de arról is, hogy szokásaik, kultúrájuk ugyancsak megrekedt ezen a szinten. Patriarchális szemlélet, szüzesség-kultusz, elrendezett házasságok - ezek jellemzik a hagyományos roma létformát. Jómagam - elkényeztetett budapestiként - mindeközben a másik oldalt látom: a városiasodott, asszimilálódott cigányságot, akik ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanúgy kommunikálnak, mint a többségi társadalom. Tapasztalataim szerint ők azok, akik racionális gondolkodás terén, humorérzékben és szociális intelligenciában semmiféle lemaradást nem mutatnak a többségi társadalomhoz képest, mi több, kínosan ügyelnek arra, hogy viselkedésükkel még véletlenül se hozzanak szégyent származásukra. Ezt látom Gáspár Laciban is. Ilyen mintaértékű fickóból kéne még pár tucat, hogy kézen foghassák és magukhoz emelhessék a Loca Panterákat.

Többek között az a gondom a mai magyar jobboldallal, hogy képtelenek szétszálazni a dolgokat. Visszatérően és állandóan árukapcsolásban gondolkodnak. Ha meglátják a különbséget teljesítmény és teljesítmény között, a minőséghez muszáj azonnal formális tekintélyt társítaniuk. Ha felismerik az értéket a rendben, rögtön egyenruhába bújtatnának mindenkit. Ha bármi szépet találnak a múltban, máris általános érvényű hagyománytiszteletről kezdenek papolni. Mindez teljes nonszensz. Még csak azt sem érzem, hogy a tévénéző agyát kívánnák mosni. Egyszerűen úgy tűnik, mintha a sajátjukban is kuszaság uralkodna: elméjükben olyan gondolatok kapcsolódnak össze szétválaszthatatlanul, melyeknek valójában semmi közük egymáshoz.

A vasárnapi Bayer Showban - Hadházy Ákos legutóbbi parlamenti akciójának, valamint az ellenzék korábbi botrányainak mögöttes motivációit kutatva - a műsorvezetőtől ezt hallhattuk: "Elvágni a plebszet az értéktől, hagyománytól, tisztelettől; kiölni belőle a kiválóság tiszteletét és elhitetni vele, hogy ő mindennek az alfája és ómegája." Az alapgondolat oké: a teljesítmény elismerést érdemel. A kommunizmus egyik legnagyobb bűne az volt, hogy megvetette a tehetséget. Már a marxi alapok is a teljes egyenlőséget hirdették, majd idővel ezt a szempontot felváltotta a párthűség, mint legfontosabb vezérlőelv. A rátermettség, a teljesítmény, a kiválóság - mind eszmei, mind gyakorlati síkon - inkább tűnt veszélyesnek, mint kívánatosnak. Amikor a radikális baloldali akcióhősök a kisember irigységéből kívánnak robbanóanyagot gyúrni, az nem csupán hazárdjáték, de mélyen erkölcstelen is egyben. Idáig igaza van Bayer Zsoltnak. De miért kell belekeverni a hagyományt és a tekintély elvét? Amikor 1990 tavaszán az akkor még csupán 21 főt számláló Fidesz frakció megjelent a parlamentben, több szokatlan megnyilvánulásuk is megragadt sokunk emlékezetében. Öltöny helyett farmerban érkeztek, s minden képviselő pultjára egy-egy narancsot helyeztek. Az előbbit sima polgárpukkasztásként, az utóbbit kifejezetten szimpatikus gegként könyvelte el az akkori korszellem. Ekkor még - a Fidesz részéről - szó sem esett a hagyomány és a tekintély tiszteletéről, s a magam részéről nem is bántam. Az igazság az, hogy Hadházynál sem az újdonságkeresés a gond, sokkal inkább a primitívség és az ízléstelenség. Valójában bőven elég is lenne erre az egy aspektusra rávilágítani. Bayer Zsoltnál abszolút azt érzem, hogy az évek során ténylegesen konzervatív vaskalapossá vált, így pontosan azt mondja, amit gondol. Kommunikációját nem jellemzi a pragmatikus visszafogottság, a szavazatmaximalizálásra törekvő tudatosság. A liberális gondolkodásúakat - a baloldalhoz hasonlóan - ő sem kívánja megszólítani.   

Egy napra rá, a hétfői Sajtóklubot Szentesi Zöldi László monológja zárta. Miután kifejtette, hogy szerencsés kor a miénk, mert Orbán Viktor lehet a vezérlőcsillagunk, így folytatta: "Mi másképp működünk. A magyar, a nemzeti oldal hierarchikus; egy olyan világban élünk, ahol szeretjük a példaképet és elismerjük a nagyságot. A másik oldal gyűlöli a nagyságot és kirázza a hideg ettől." Nos, kétségkívül ismerjük az örök fanyalgókat, akik - a Muppet Show két aggastyánkorú fikagépéhez hasonlóan - soha semmiért nem képesek lelkesedni, akik - valamiféle belső frusztráltságtól, irigységtől vezérelve - ténylegesen irtóznak minden kiemelkedő teljesítménytől. Akik még akkor is ekézik a magyar válogatottat, amikor csoportelsőként jutunk tovább az EB-n; akik képtelenek gratulálni a győztesnek; akik számára elképzelhetetlen, hogy az ellenfelük szemébe nézve azt mondják: ezt pazarul csináltad. Ez az attitűd nyilvánvalóan mérgező és kerülendő. Szentesi Zöldi azonban lazán átesik a ló túloldalára, és rögtön alá-fölérendeltségről kezd beszélni. Miért nem lehet kikapcsolni néha ezt a szervilis lelkületet? Miért nem lehet úgy tekinteni a példaképekre, mint velünk egyenrangú, csupán az adott területen kiemelkedőt nyújtó, közönséges földi halandókra?

"Aki A-t mond, mondjon B-t is!" A közmondás alapvetően azt jelenti: ha belekezdtünk valamibe, azt érdemes végigcsinálni. A mai politikát tekintve: ha az inga elindult, nem állhat meg félúton, középen, hanem muszáj átlendülnie a túloldalra. A puskaporos hangulatért ezért nem lehet kizárólag az ellenzéket hibáztatni: a jobboldali reakció is nélkülözi a polgári eleganciát, felnőttséget, középutasságot. A fene se tudja, hogy mikor érünk meg mindezekre.

Csaknem minden vallás azt hirdeti, hogy ismeri és felkínálja az egyetlen lehetséges ösvényt Istenhez. Kevés dolog létezik, mely annyira gyanús, mint ez a fajta kizárólagosság. Persze, nincsenek könnyű helyzetben. A Colgate-nek elég, ha csak annyit mond: jobban védi és hatékonyabban fehéríti a fogat, mint bármely más fogkrém. Sem szüksége, sem lehetősége nincs arra, hogy a konkurens termékeket fikázza. A vallások ugyanakkor nem lehetnek ilyen visszafogottak. Azt mégsem hirdethetik, hogy "a versenytársak se rosszak, de mi hamarabb eljuttatunk a mennybe..."

A közismerten szelíd Beethovenről tudni lehet, hogy néha - durva szavakkal kísérve - szó szerint lerugdalta egy-egy tanítványát az orgona mellől, egészen a templomkapun kívülre. A zseni azzal indokolta ilyen tetteit, hogy ő valójában nem zeneszerző, csupán hallja és lekottázza az Isten által küldött muzsikát. Aki pedig a Teremtő zenéjét hamisan játssza a templomban, az istenkáromlást követ el, így igenis megérdemli, hogy lerugdalják a lépcsőn... Amikor e történetet olvastam, elsőként azon kezdett kattogni az agyam, hogy Beethoven gondolkodásmódja szerény, avagy kifejezetten szerénytelen? Aztán bevillant, hogy e pillanatnyi dilemmát két értékrendszer összekeveredése okozta. Az egyik a zenei minőségé, melyben Beethoven verhetetlen, viszont kijelentésével - látszólag szerényen - lemond az alkotónak járó elismerésről. Vastagon megkéri ugyanakkor az árát a másik oldalon: prófétai szerepbe helyezi magát; meglehetősen önhitt módon Isten üzenetének közvetítőjét igyekszik alakítani. Tudjuk róla, hogy tisztában volt kivételes tehetségével, ám e történet szerint a kiválasztottság szakterületét csúnyán benézte. Alapvetően persze semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi: Isten szól általa. Csak az az igazság, hogy ezt az érzést, ezt a hitet bárki magáénak tudhatja. Bármelyikünk állíthatja, hogy az ő szava Isten szava, s nem is járnánk messze a valóságtól. Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, vagy épp valamely lerugdalt kisdiák - pusztán a személyüknél fogva egyikük sem tolmácsolja hitelesebben Isten üzenetét. Ebből egyenesen következik, hogy semmilyen körülmények közt sincs jogunk a másikat istenkáromlással vádolni és vele szemben bármiféle szankciót alkalmazni, csak mert nem a mi nótánkat fújja.

Tamás evangéliuma sajnálatos módon nem kerülhetett be a kanonizált bibliai könyvek közé, már csak azért sem, mert teljes szövegére túl későn, csupán a 20. század közepén bukkantak rá egy egyiptomi ásatás során. A dokumentum Jézus 114 mondását tartalmazza, köztük egészen parádésakat. Valószínűleg naivitás volna azt gondolnom, hogy egész másként alakult volna a kereszténység történelme, ha a Biblia szerkesztői értőbb szemmel válogatnak. Hiszen pont azért gyúrták a Szentírást ilyenné, mert határozott elképzelésük volt a kialakulóban lévő vallás irányáról, tökéletesen függetlenül Jézus szellemiségétől. Tamás evangéliuma mindenesetre tartalmaz néhány egészen figyelemreméltó szövegrészt, melyeket sehol máshol nem olvashatunk, ugyanakkor az az ember érzése, hogy tökéletesen egyezik a krisztusi attitűddel és beszédmóddal. "Jaj nektek, farizeusok, ahhoz a kutyához hasonlítotok, amely odafekszik a barmok jászolára. Nem eszik, de a barmokat sem engedi, hogy egyenek." Egészen kiváló gondolat, mely tökéletesen kifejezi a - Jézus által oly gyakran kritizált - tekintélyelvű vallások lényegét. A farizeus - Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, Hitler vagy épp Sztálin - rendelkezik egy határozott küldetéstudattal; meggyőződése, hogy Isten szól általa és csakis általa; így jogot formál rá, hogy elképzeléseit erőszakkal rákényszerítse másokra. Semmi sem áll távolabb a krisztusi tanítástól. Ha ugyanis Isten a tökéletes jóság - és lássuk be, másfajta istenséget imádni meglehetősen értelmetlen - úgy az ő útján járni nem kín, hanem kifejezett áldás. Minek ide bármiféle kényszer? "Jaj a testnek, mely a lélekhez ragaszkodik. Jaj a léleknek, mely a testhez ragaszkodik." Valódi buddhista felvetés, tökéletes szinkronban a teljes jézusi életművel. Ebben a kijelentésben az is tetten érhető, hogy a test és a lélek mellérendelt viszonyban állnak; egyik sem helyezhető a másik fölé. Ez a koncepció sem élt sokáig, már Pál apostolnak sem tetszett igazán. Vagy csak nem is hallott róla, hiszen - Tamással ellentétben - ő maga sosem találkozott Jézussal, feltehetően a tanításait sem ismerte igazán. Az mindenesetre tény, hogy Pál már megvetéssel beszél a testről, mint a bűnök forrásáról - kétes értékű leveleiben ez az attitűd mindenütt kitapintható. "Ha ezt létrehozzátok magatokban, amit akartok, megvált titeket az. Ha ez nincs meg nektek, akkor az, amitek nincsen, meg fog ölni titeket." Tiszta beszéd: a vágyak azért születnek, hogy kielégítsük azokat. A megváltás legitim útja az, hogy küzdünk a céljainkért (ahelyett, hogy lemondanánk azokról). A kielégületlenség pedig nem erény, hanem a pusztító (és önpusztító) energiák forrása. E három tamási idézet persze csak hab a tortán. Már a kanonizált evangéliumokat olvasva is nyilvánvaló, hogy a jézusi tanítás fényévnyi távolságra van attól, amit a keresztény egyház közvetít. Tamás evangéliuma csupán megerősíti mindezt.

Az átlagos keresztény hívőknek - beleértve a rendszeres templomlátogatókat is - láthatóan fogalmuk sincs mindezekről. Nemhogy Tamás evangéliumát nem ismerik, de még az Újszövetség szerves részét képező könyveket sem. (Hosszú ideje tapasztalom, hogy a szkeptikusak és az ateisták sokkal behatóbban ismerik az Írást, mint azok, akik azt vallják, hisznek is benne.) Az egyháznak valószínűleg jobb is úgy, ha a nyáj beéri a szószékről hallottakkal, hiszen ha elmélyülnének a krisztusi tanításban, bizonyára kínos kérdések fogalmazódnának meg bennük. Világossá válna számukra, hogy Jézus nem gyártott dogmákat, hogy kifigurázta a formális parancsokat, továbbá hogy mélyen ellenezte a kényszert és a másik ember megbüntetését. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumok bármelyikét, azt fogjuk találni, hogy kizárólag morális és pszichológiai igazságokat fogalmaz meg. Az előbbiek útmutatók arra, miként bánjunk embertársainkkal, az utóbbiak javaslatok arra nézvést, miként bánjunk önmagunkkal. Jézus félreértése - és már a tanítványai se nagyon vágták, hogy miről beszél, hát még a ma embere, kétezer esztendő távlatából - több síkon is zajlik párhuzamosan. Az egyik legjellemzőbb vonulat az, amikor összekeverednek a morális és a pszichológiai elemek. A "tedd vissza hüvelyébe kardod", illetve a "ne ítélkezzetek" tipikusan erkölcsi intelmek. Az elmúlt évszázadokat szemlélve azt látjuk, hogy az egyház nemigen vette komolyan még azt az igen kevéske morális útmutatást sem, amit Jézus számunkra meghagyott. Annál nagyobb hangsúlyt fektet olyan kérdésekre, melyeknek az égvilágon semmi közük az erkölcshöz. A szegénységet például a mai napig úgy hirdeti, mint valamiféle kívánatos állapotot. Holott egészen nyilvánvaló, hogy Jézus tárgybéli intelmei - többek között a gazdag fiúnak adott tanácsa: "menj, add el amid van, oszd szét a szegények közt"- a pszichológiai síkot célozzák: magunkkal teszünk jót, a saját szabadságunkat növeljük, ha nem válunk rabjává semminek. (Önmagában a gazdagság már definíció szerint sem lehet bűnös dolog, hiszen nem emberek közötti interakcióról van szó.) Jézus félreértésének másik terepe az a jelenség, amikor földhözragadt tanítására egy transzcendens jelentéssíkot erőltetnek: angyalokat és démonokat, mennyországot és poklot fantáziálnak oda, ahol semmi másról nincs szó, csupán a leghétköznapibb létezésről. Amikor külső sötétségről, sírásról és fogcsikorgatásról beszél, talán lehetne annyi eszünk, hogy a kárhozatra, mint egy fojtogatóan sivár földi létre tekintünk, s nem kezdünk fortyogó üstöket és ördögfiókákat vizionálni. Amikor pedig így szól: "Isten országa bennetek van", olyankor tudnunk kéne, hogy élni itt és most érdemes.

Persze, mondhatjuk azt is, hogy Jézus se különb a többi prófétánál, hiszen meggyőződéssel vallja: egyedül ő tudja a tutit. "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." Ez azért első blikkre elég nagyképű kijelentésnek tűnik, s azt a fajta kizárólagosságot sejteti, amellyel szemben a jelen poszt íródott. Csakhogy Jézus korántsem egy szűk ösvényt kínál, fixen kijelölt kilométerkövekkel, hanem lehetőségek egész orgiáját. A krisztusi tanítás szerint Istenhez eljuthatunk imádság és meditáció útján; aszkézissel, böjttel és lemondással; vagy akár komplex létezéssel, a világ érzéki megismerése által. Isten megtapasztalható a baráti ölelésben, a szerelmi extázisban, a győzelem mámorában, az alkotás örömében, s minden olyan tevékenységben, mely boldog belefeledkezéssel jár. Isten útján jár a hivatását lelkiismeretesen gyakorló ápolónő, a topslágereket szerző rockzenész, vagy akár a francia Riviérán henyélő milliárdos is, feltéve, hogy nem okoz szenvedést másoknak, s hogy jól érzi magát a bőrében. Mert akárhogy is nézzük, ha Isten jó, ha Isten maga a végtelen energiamező, úgy közelségének ez lesz az egyetlen, sugárzóan hiteles mércéje. Hacsak nem vagyunk valódi pszichopaták, személyes boldogságunk lesz a legjobb lakmuszpapírja annak, hogy valóban Isten útján lépdelünk-e.  

Szeretem a Szózatot. Kifejezetten lélekemelő költemény. Az énekelt formáját is bírom, Egressy Béni zenéje pazarul rímel a mondanivalóra. Persze pontosan tudjuk, hogy a patetikus hangvétel és a túlzó jelleg egyenesen következik a műfajból. A valóság az, hogy a szülőföld szeretete önmagában még korántsem jelenti azt, hogy képtelenség bárhol másutt gyökeret verni. Izgalmas kérdés ez nem csupán a közel 200.000 magyar kivándorló kapcsán, az 56-os forradalom eltiprását követően, de a jelen migrációs folyamatait tekintve úgyszintén.

A napokban megnéztem az Utam az iskolába c. francia-kínai-dél-afrikai dokumentumfilmet, mely négy, a világ különböző szegleteiben élő kisgyerekről szól, akik brutális távolságokat tesznek meg nap mint nap, csakhogy tanulhassanak. Jackson, a kenyai srác 15 kilométerre lakik a sulitól, ráadásul kétórás szavannai loholása során kínosan ügyelnie kell rá, hogy elkerülje az elefántcsordákat és az egyéb veszélyes vadakat. Zahira, a marokkói lány 22 kilométert túrázik úttalan, hegyi utakon, mire célba ér. Samuelt, a mozgássérült, kerekesszékes indiai fiút testvérei tologatják árkon-bokron át, jó másfél órán keresztül, mire eljutnak az iskolába. Még Carlito a legszerencsésebb; ő legalább lóháton közlekedhet. Az egész filmet áthatja a feltétlen ragaszkodás a szülőföldhöz. Reggelente a tanítás mindenütt zászlófelvonással indul, s Jackson azért siet oly eszeveszetten, mert aznap nem késhet: övé a megtiszteltetés, hogy felhúzhatja a nemzeti lobogót. A gyerekek közül van olyan, aki konkrétan megfogalmazza: pont ugyanott szeretne élni felnőttkorában, ahol jelenleg is. Mindeközben jómagam értetlenül bámulom a képernyőt, s azon kattog az agyam, hogy ezek a szerencsétlenek miért nem szedik a sátorfájukat, s költöznek pár kilométerrel közelebb a városhoz. A kenyai és az indiai család konkrétan olyan kunyhóban él, melyet fél nap alatt össze lehet dobni bárhol. A marokkói família azt az elképesztően lepukkant hegyi falucskát nevezi otthonának, ahol néhány helyes csacsin és egy romantikus patakon kívül az égvilágon semmi vonzó sincs. A dokumentumfilm 75 percet áldoz rá, hogy e reggeli kirándulásokat bemutassa, ám egyetlen helyszínen, egyetlen pillanatig sem fogalmazódik meg a kérdés: mi tart itt benneteket?

A filmben ecsetelt jelenség természetesen nem csupán a harmadik világ sajátja. Az európai tanyavilágban évszázadokon keresztül hasonló volt a helyzet. Szemben elpuhult gyerekeimmel, akik a házunkkal szemközti suliba járnak (így még fél nyolckor is alig tudom kiimádkozni őket az ágyból), pár generációval ezelőtt az öreg kontinensen is sokaknak komoly sportteljesítményt jelentett az iskolalátogatás. Ezért is hozták létre a 19. században a tanyaiskolákat, melyek kezdetben nem jelentettek többet egyetlen tanítónál, aki írni, olvasni, számolni tanította a környék fiataljait. Bérét az érintett családok dobták össze, vagy fizették ki természetben. Visszatérve az ingázásra: a Föld civilizált régióiban ma már nem a gyerekek, sokkal inkább a dolgozó felnőttek problémája. Magyarországon átlagosan 37 percig tart, amíg eljutunk a munkahelyünkre, s ettől még nem is igazán vagyunk kiborulva. (Mindenesetre európai összevetésben ez viszonylag magas értéknek számít, s az amerikaiak 25,5 perces átlagát is jócskán meghaladja.) A valódi bajok ott kezdődnek, amikor napi 3-4 órát emészt fel a munkába-, illetve hazajárás. Igazán lélekölő, amikor a legdrágább kincsünket, az időt herdáljuk; amikor az ébren töltött óráink egy negyede teljesen értelmetlenül úszik el a semmibe; sem dolgozni, sem szórakozni, sem pihenni nem lehet igazán az utazás során. Az értelmesebbek visznek magukkal olvasnivalót, vagy vezetés közben hangoskönyvet hallgatnak, hogy amennyire lehet, hasznosan teljen az idő. A munkamániás japánok minden percet kihasználnak egy kis szundításra; a tokiói metrón nem ritka jelenség, amikor vadidegen férfiak durmolnak egymás vállára hajtva fejüket... Az igazi persze az lenne, ha úgy alakítanánk ki otthonunkat - vagy úgy választanánk munkahelyet - hogy ne kelljen a fél életünket utazással tölteni. Nem csupán a lelkünk sínyli meg, de a testünk is szenved; a hosszúra nyúló ingázás emeli a vérnyomást, a vércukor- és koleszterinszintet; szorongást, alvászavart és depressziót okozhat.

Amikor ideális lakóhelyet választunk magunknak, ahol meglévő erőforrásainkat a legjobban kamatoztatva, a legmagasabb szintű elégedettséget reméljük, legalább hatféle szempont felmerül, melyeket érdemes figyelembe vennünk:

1. KÉNYELEM, INFRASTRUKTÚRA - Az eddigiek során kizárólag ezt az aspektust taglaltuk. Valójában szinte mindenkit ez motivál a legerőteljesebben, aki egy jobb élet reményében elhagyja a szülőföldjét. Ez a migráció és a városiasodás fő mozgatórugója: közelebb kerülni a munkahelyhez, az iskolához, az ezerféle kényelmi szolgáltatáshoz és szórakozási lehetőséghez.
2. SZABADSÁG - A diktatúrákból és a háborús övezetekből a legtöbben azonnal menekülnénk.
3. ÉGHAJLAT - Az egyik legizgalmasabb szempontot érdekes módon csak ritkán vesszük figyelembe, valószínűleg azért, mert földhözragadt vágyaink ennél sokkal kisebb léptékűek. Amikor valaki azon morfondírozik, hogy Egerből Budapestre, vagy Budapestről Münchenbe költözzön, döntésében a klimatikus viszonyok - érthető módon - csekély szerepet játszanak. Azonban nem mindenki van így ezzel. Számos olyan életrajzi ihletésű regényt ismerünk, amelyben a főhős - mindent maga mögött hagyva - pár száz kilométerrel délebbre - a ködös Britanniából a dél-európai mediterrán térségbe - helyezi főhadiszállását. Bevallom, ha csakis az éghajlati szempontokat tekinteném, magam sem tennék másképp. Tengerparti települést választanék, a lehető legritkább frontátvonulással. Az eszkimókat és Szibéria lakóit ugyanakkor sosem értettem. A helyükben azonnal csomagolnék.
4. KULTÚRA - Vallás, nyelv, szokásvilág - ez az aspektus is csak akkor jelenik meg, ha az országhatáron túlra kacsintgatunk. Sokaknak már az idegen nyelv is kedvét szegi, hát még ha a sajátjától egészen eltérő társadalomba kellene beilleszkednie... Visszafelé ugyanez már nemigen működik: ritkán költözünk csak azért, mert vonzódunk egyik vagy másik kultúrához. A magam részéről például ki nem állhatom a magyar népzenét, néptáncot, népviseletet, sőt még a pálinkáért sem rajongok. Imádom ugyanakkor a bluest, a countryt és a rock and rollt, magával ragad a cowboy-romantika és whiskyből is leginkább az amerikait szeretem. Mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat, s megcélozzam Tennesseet. B. B. Kinget a nappalimban is hallgathatom, ahol a bárpult tarka és folyton változó kínálatában az állandóságot a Jack Daniel's jelenti. Az az igazság, hogy szívem szerint még egy westerncsizmát is örömmel beszereznék, ha az asszony nem vágna ki azzal együtt...
5. SZOCIÁLIS SZEMPONTOK - Család és barátok. Általában ez a legerősebb érv a maradás mellett.
6. GAZDASÁGI ASPEKTUS - Az sem lényegtelen, hogy milyen anyagiakkal - milyen ingatlanvagyonnal, mekkora jövedelemmel - rendelkezünk. Hiába büszkélkedhetünk egy hatalmas ózdi családi házzal, ha annak árából legfeljebb egy lepukkant garzonra futja a főváros valamely peremkerületében. A statisztikák szerint - pusztán gazdasági szempontból - Budapest nem feltétlenül jó választás. Bár hazai viszonylatban a bérek itt a legcombosabbak, annyival nem keres többet a fővárosi átlagpolgár, amellyel a lakhatás többletköltségeit fedezni tudná. A számok igencsak beszédesek: míg Tatabányán egy 50 négyzetméteres belvárosi lakás megvásárlásához 56 hónapot kell robotolni, addig Pesten több, mint a háromszor ennyit. Nagyon nem mindegy.

Persze, simán lehet, hogy végigzongorázzuk az összes szóba jövő szempontot, s arra jutunk, hogy a világ - számunkra - legmegfelelőbb helyén élünk. Olyan is előfordulhat, hogy a továbblépés mellett döntve követünk el óriási hibát. (Tucatnyi amerikai filmet ismerünk, melyben apa munkát kap az ország túlsó végében, s a költözés, az új helyre való beilleszkedés nehézségei okoznak csúnya drámákat.) Bár értetlenül, de nagy tisztelettel emlékezem azokra a zsidókra, aki 1944 táján már sejtették, hogy mi vár rájuk, mégis itt tartotta őket a hazaszeretet. Ugyanígy érzek minden honfitársam iránt, aki tudatosan, a szülőföld feltétlen szeretete okán vállalta az itthon maradást a kommunista diktatúra idején, még az 56-os forradalom leverését követően is. Az ő matematikájuk számomra fura, ám mégis végiggondolt, így elismerést érdemel. Az viszont igazi bűntett magunkkal szemben, ha lakóhelyünket nem tudatosan választjuk, hanem csak simán sodródunk az eseményekkel, a családdal, a házastárssal. Nyilván nem az a jellemző, hogy a Föld minden települése kapcsán lefuttatjuk az otthonkereső szoftverünket, mely az adott hely objektív paramétereit összeveti szubjektív, súlyozott szempontrendszerünkkel. Még az is lehet, hogy egy ilyen komplex, számítástechnikai analízist követően zavarba jönnénk az eredménytől, melyben Alicante állna az élen 98,6 ponttal, épp hogy megelőzve a 98,3 pontos Helsinkit. Az Utam az iskolába című film mindenesetre arról árulkodik, hogy léteznek még bőven olyanok, akiknél az otthonválasztás a legkevésbé sem tudatos folyamat. Nagyon nem lennék a helyükben.