Liberálisan gondolkodó emberként kifejezetten bírom a sokszínűséget. Nem tudnám elképzelni magam egy szekta tagjaként, ahol mindenkinek ugyanazt kell fújnia. Már attól is rosszul vagyok, ha a Bajnokok Ligájának végjátéka angol, vagy spanyol házi bajnoksággá szürkül. Azt ugyanakkor erősen túlzásnak érzem, amikor a diverzitás válik az első számú céllá, minden korábbi szempontot felrúgva. 

Stephen Kinget mostanában meglehetősen sok kritika éri a következő Twitter-bejegyzéséért: "A művészet kérdésében sosem venném figyelembe a sokszínűséget, csakis a színvonalat. Szerintem helytelen máshogy tenni." A világhírű író tagja az amerikai filmakadémiának, mely az Oscar-jelölésekről és díjakról is dönt. A botrányt kavaró bejegyzés valójában egy reakció sokak felháborodására, amiért a legjobb rendező kategóriában idén hiába keresnénk női alkotót; továbbá a legjobb mellékszereplőnek járó díjra jelöltek között - sem a férfiak, sem a nők körében - nincs egyetlen afroamerikai színész sem. Érdekes a mód, ahogyan Ava DuVernay reagált Stephen King Twitter-bejegyzésére: "Felkelsz, meditálsz, nyújtasz, megnézed a telefonod, hogy mi történt a világban, és látsz egy olyan tudatlan és maradi tweetet valakitől, akit nagyra értékelsz, hogy visszabújnál az ágyba." A rendezőnő mindenesetre ügyesen kommunikál: jógázik, meditál, vagyis oly magas spirituális szinten áll, hogy e kérdésben is egészen biztosan tévedhetetlen... És úgy tűnik, sokan ezt tényleg bekajálják.

Egyes hírportálok úgy tálalják, hogy Stephen King bejegyzése félreérthető és szerencsétlenül megfogalmazott. Természetesen szó sincs ezekről. Az üzenet világos és egyértelmű: ha művészeti teljesítményeket rangsorolunk, akkor értékítéletünket érdemes a művészi teljesítmények alapján alakítanunk. Pont. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy ebben a megközelítésben mi a tudatlan, a maradi, a felháborító. Ha például - kicsit elkalandozva - végignézünk az utóbbi harminc év francia labdarúgó válogatottjain, nem egyszer látunk olyan csoportképeket, melyeken szinte nincs is fehér bőrű játékos. Nem emlékszem olyanra, hogy bárki hangosan követelte volna, hogy a diverzitás jegyében változtassanak az aktuális csapat összetételén. Amennyiben az afrikai felmenőkkel bíró srácok gyorsabbak, technikásabbak, mint az európai gyökerű társaik, úgy nincs miről beszélni: övék a lehetőség, hogy Franciaország számára dicsőséget szerezzenek. Ugyanez a helyzet a rövidtávfutóknál. Mi lenne, ha holnap valaki a sokszínűséget kezdené követelni, és valamiféle kvóta alapján több fehér sprinter jutna a döntőbe? Vajon mit érezne az az afroamerikai villámléptű, aki emiatt szorulna ki a fináléból? És vajon mit érezne az a fehér, aki pontosan tudná, hogy nem a sportteljesítménye, hanem a bőrszíne alapján állhat starthoz a legjobbak között?

A magam részéről híve vagyok a versenynek, de együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy bizonyos helyzetekben nem a tehetség, nem a szakmai rátermettség lesz a döntő. Nem forgolódom álmatlanul amiatt, hogy Vágó István FB-tagsága a BKV szerelőcégénél milyen következményekkel jár majd. (A magam részéről kifejezetten szeretem Vágót, s nem vagyok hajlandó elfelejteni egy sok évtizedes, pazar pályafutást csak azért, mert vénségére rosszul választja meg a barátait.) A kvízmesternek sem kell kínosan éreznie magát: ez egy olyan pozíció, ahová politikai alapon jut az ember, s igazából nagy kárt nem is tehet. A művészetek világában már sokkal neccesebb a dolog. Bródy János, Dés László, Lovasi András, Demjén Ferenc, Kovács Ákos, Balázs Fecó... Amikor egyiküket-másikukat megpiszkálják, hogy a Kossuth-díj odaítélésében a politikai hovatartozás is szerepet játszhatott, az valami végtelenül pusztító érzés lehet, miközben kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian kimagaslóan tehetségesek. Most képzeljük el azt, ha Denzel Washington, Jamie Foxx, Morgan Freeman, Halle Berry, vagy épp Jennifer Hudson megtudná, hogy valójában nem is kiváló alakításaik miatt nyertek Oscar-t, hanem elsősorban bőrszínük miatt részesítették őket elismerésben... Letaglózó lenne számukra.

Szombaton nem kis feladat várt a magyar vízilabda válogatottra. Mivel a spanyolokkal döntetlent játszottunk, a létfontosságú csoportelsőségért legalább húsz góllal kellett megvernünk Málta csapatát. Hála az égnek ez sikerült is, a végeredmény 26-0 lett. Az utolsó negyedben már sajnáltam is ellenfelünket, s drukkoltam, hogy legalább egyetlen aprócska találatot szerezzenek - de hiába; diverzitásnak, kiegyensúlyozottságnak a nyomát sem láthattuk ezen az estén. A futószalagon érkező gólokat látva eszembe jutott, hogy a közelmúltban több olyan eset is történt, amikor egy-egy csapat edzőjét azért menesztették, mert az általuk irányított csapatok túlságosan is megverték, úgymond "megalázták" ellenfeleiket. Ez történt a spanyol  CD Serranos U11-es csapatának mesterével két és fél éve, illetve tavaly az olasz Invictasuro fiataljainak edzőjével is egy 25-0, illetve egy 27-0 meccseredmény után. Vajon ugyanígy lapátra teszik ezeket a szakembereket akkor is, ha a bajnoki tabellán elfoglalt helyezésüket befolyásolja a gólarány? Vajon létezik valamiféle objektív mérce, amely alapján egy tízgólos különbség még nem okoz lelki törést az ellenfélnek, de afölött már gyógyíthatatlanok a pszichikai sérülések? (Vajon létezik valamiféle optimális szám, hogy hány női rendezőnek illik helyet adni az öt Oscar-díjra jelölt között?) Nem hiszem, hogy a futballtörténelem során valaha is történt megalázóbb vereség, mint amit a brazilok szenvedtek el 2014-ben a németektől, a hazai rendezésű VB elődöntőjében, pedig csak 7-1 lett a vége... Amikor azt látjuk, hogy a sportban, a művészetek világában, vagy az üzleti szféra bármely területén az egészséges versenyszellem helyét átveszi a kiegyensúlyozottságra, a sokszínűségre irányuló törekvés, alapvetően három dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk:

1. Bárki bármit is mond, ez nem a liberális gondolkodásmód sajátja. Ez a görcsös egyenlőségre törekvés mélyen baloldali, marxista attitűd. Az égvilágon semmi köze a liberalizmushoz, mely szerint az az üdvös, ha egyáltalán nem szólunk bele a versengésbe.
2. Nem vitás, hogy léteznek olyan területek, melyekben érdemes különböző kategóriákat, súlycsoportokat, divíziókat létrehozni, hiszen a sportérték veszne el, ha egy ötvenkilós kislány és egy másfél mázsás hegyomlás bokszolna egymással. Nagyon is rendben van az, hogy súlyemelésben, teniszben, vagy épp birkózásban elkülönülnek a nemek, míg pókerben például - ahol nem a fizikum a döntő - minden jelentős verseny koedukált. Az Oscar világában is azt látjuk, hogy a férfi és női színészeket külön kategóriákban versenyeztetik, azonban a rendezők kapcsán nem osztanak párhuzamos díjakat, és nem is hiszem, hogy bármi indokolná.
3. Semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi, hogy egy adott mezőnyben tehetség és egyéb adottságok tekintetében nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, ezért új kategóriák felállítását kezdeményezi. De ha már elindulunk egy versenyen, akkor az a sportszerű, ha vállaljuk a tiszta megmérettetést, s nem várunk el semmiféle részrehajlást. Egészséges lelkű emberek számára sokkal megalázóbb a kétes értékű diadal, mint a tisztes küzdelemben elért kiütéses vereség.

Valóság szerint mind a nők, mind az afroamerikai származásúak oly sokszor és oly sok területen igazolták már tehetségüket és rátermettségüket, hogy épp ideje volna levetkőzni azt a mérhetetlen kishitűséget, mely a jelen felháborodás hátterében áll. Stephen King hozzáállása kifejezetten sportszerű: "A művészetben mindenkinek egyenlő esélyt kell biztosítani, legyen bármilyen neme, bőrszíne, vagy szexuális beállítottsága. Sokan nincsenek rendesen képviselve, és itt nem csak a művészi világra gondolok. Ha kizárnak a játékból, akkor díjat sem nyerhetsz.” Valójában ez a lényeg. Hogy bárki odaállhasson a rajtvonalra. De ha már eldördült a startpisztoly, onnantól kezdve nem hiszem, hogy ildomos lenne kívülről belenyúlni a versenybe.

Nem Patrick J. Deneen az egyetlen aki temeti a liberalizmust. Ő csupán azon kevesek egyike, aki 2018-ban egy komplett könyvet szentelt a témának, mely tavaly magyar nyelven is megjelent. A szerző - az Indiana állambeli Notre Dame egyetem politikatudományokat oktató professzora - művében mindvégig úgy érvel, mint a legtöbb államista: a világ minden gondjáért-bajáért a liberalizmust és a piacgazdaságot teszi felelőssé. Elszemélytelenedésről, a kultúra elvesztéséről, a tradicionális értékek és hagyományok háttérbe szorulásáról beszél. Érzékelhetően keveset konyít a közgazdaságtanhoz, hiszen gondolatvilága és szóhasználata - konzervatív felfogása ellenére - már-már Marxot idézi: "A túlzott liberalizmus kitermeli a gazdasági verseny győzteseit és veszteseit is egyaránt, akik között szinte átugorhatatlan szakadékok keletkeznek és szilárdulnak meg." Rajta kívül persze még számos nemzetközi és hazai gondolkodó megásta már a liberalizmus sírját. Lehet ebben bármiféle reális jövőkép? Ahhoz, hogy kiderítsük, első körben tisztázni kéne magát a fogalmat. Azt a fogalmat, mellyel az elmúlt évtizedek során ezrek éltek vissza, ezrek hamisítottak meg, ezrek értettek félre és mindezek eredményeképpen ezrek undorodtak meg tőle. Vajon mit is értünk liberalizmus alatt?

"A természetjogi gondolkodás, az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, a vallási türelem és tolerancia alapján megfogalmazódó liberalizmus valóban nagyon népszerű volt a XIX. század végén és a XX. században mint a társadalomszervező és közösségformáló stratégiák egyike. Alapelvei valamennyi európai ország politikai kultúrájába és parlamenti pártjai programjába beépültek. Ez történt a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok esetében is. Így, egyéb releváns mondanivalóval nem rendelkezvén, a Lajtán innen és túl a liberális pártok jelentősége és versenyképessége rohamosan csökkent, egészen a teljes eljelentéktelenedésig." - olvashatjuk A liberalizmus tündöklése és bukása című, pár éve a Magyar Nemzet hasábjain megjelent írásban. Érdekes, hogy mintha a Népszava szerkesztőségében is ugyanerre jutottak volna: "A liberálisoknak programot kell adniuk és valamiképpen vonzóvá kell válniuk! Ennek egy útja van: a magyarországi liberalizmusnak ismét a sokféle csoportérdek és -identitás helyett a közjót kellene zászlajára tűzni, mint amely összefogja a marginális csoportidentitásokat. (...) A szociálliberális irányzatok fölismerték, hogy a liberalizmussal nem áll ellentétben a társadalmi igazságosság képviselete, és ehhez bizonyos állami szociálpolitikai intézkedések is szükségesek. (...) A liberalizmus a közösségi eszmény (és ezen belül a nemzeti eszmény) fontosságának felismerésével húzhatná ki a szőnyeget kritikusai alól. Másrészt pedig a liberális pártoknak is mondanivalójuk lenne a környezet és az ember kapcsolatáról." - írja Paár Ádám történész-politológus pár hete, A liberalizmus válsága? Nem! című cikkében. Úgy tűnik, hogy a szerzők - politikai hovatartozásuktól függetlenül - egyben feltétlenül egyetértenek: a klasszikus szabadelvűség képviselete ma már önmagában kevés. Persze én sem állítom, hogy 2020-ban egy tisztán liberális párt néhány százaléknál többet produkálna bármilyen választás során. Azt sem gondolom, hogy az utóbbi cikkben megjelenő értékek - szociálpolitika, nemzeti eszmény, környezetvédelem - időszerűtlenek, vagy feleslegesek volnának. Amivel vitám van: elvi szinten a politikának, a kormányzásnak, az államnak NEM KELL, hogy mondanivalója, iránya, az alapvető emberi és szabadságjogok biztosításán túl különösebb küldetéstudata legyen. Már csak azért sem, mert éppen e missziók, stratégiák, ideológiai célok billentik ki a mindenkori kormányzást a morálisan feddhetetlen egyensúlyi helyzetéből. Tudom, hogy nem én vagyok a tipikus választópolgár. Ám a magam részéről őszintén tudnék lelkesedni egy olyan politikai kabinetért, amely nem kerget világmegváltó álmokat, s programjaként mindössze adócsökkentést és a központi bürokrácia leépítését hirdeti. Ennél jobban nem is lehetne szolgálni a nemzetet, s élénkíteni a gazdaságot.

Amikor arról beszélünk, hogy a liberalizmus válságban van, vagy egyenesen végnapjait éli, először is látnunk kéne, hogy melyek a lehetséges alternatívái:

Tudjuk: gazdasági értelemben a liberalizmus jobboldali, hiszen a minimális állami szerepvállalást célozza; s azzal, hogy nem állít gátakat a változások elé, kulturális tekintetben haladó. Ha az állami jelenlétet növeljük, a végleteket célozva eljuthatunk a kommunizmusig, vagy akár a nemzetiszocializmusig. Hála az égnek: mindkettőről egyértelműen bebizonyította a történelem, hogy élhetetlen rendszerek. Marad a piaci konzervativizmus, mely úgy kíván hagyományőrző szerepet betölteni, hogy a gazdaság szabad működésébe nemigen szól bele. Jól érezzük: ez fából vaskarika. Ahol a piac diktál, ott a kultúrát is a fogyasztói ízlés alakítja, és nincs az az erő, mely visszafelé forgathatná a történelem kerekét. Természetesen a liberalizmus sem tökéletes világ, de amikor temetni kezdjük, muszáj tisztázni, hogy a kommunizmus, avagy a nemzetiszocializmus irányába kezdünk lépdelni. Egyéb lehetőség nemigen létezik.

Számomra az egyik legérdekesebb jelenség az, hogy a liberalizmust és a hozzá szervesen kapcsolódó piacgazdaságot érő támadások csaknem minden esetben morális színezetűek. A balról érkező pofonok a nyílt versenyből következő társadalmi különbségeket nevezik igazságtalannak. A konzervatív térfélről a túlzott szabadosságot, a hagyományok, a szokások, a vallás elutasítását bélyegzik erkölcstelennek. A valóság mindezekkel szemben az, hogy kizárólag a liberális látásmód az, amely kiállja az etikusság próbáját. Az egyre nyíló vagyoni olló miatt aggódóknak igaza lehet, már ami magát a liberalizmusból fakadó következményt illeti. Csupán két apróságról feledkeznek el. Az egyik az, hogy a tehetősek nem a szegényebbek kárára gazdagodnak. Sőt: a szabad piaci működés logikájából egyenesen következik, hogy mindenki csakis oly módon tehet szert bármiféle haszonra, ha abból az adott ügyletben részt vevő másik fél is profitál (különben nem jönne létre az adott tranzakció). Valójában a legfelső réteg gyarapodása húzza magával az alsóbb rétegeket is, még akkor is, ha a köztük lévő differencia valóban nő. A másik probléma az, hogy a vagyoni különbségek csökkentése csakis erkölcsileg megkérdőjelezhető eszközökkel - adók kivetésével - lehetséges. A konzervatívok morális kritikája ugyancsak kevéssé helyénvaló. A liberális felfogás szerint ugyanis bárki szabadon őrizheti és gyakorolhatja szokásait, hagyományait, hitét, kulturális értékeit. Az a legkevésbé sem a liberalizmus bűne, ha az emberek új élményekre, új ízekre, új kalandokra vágynak, s a régi tradíciók és vallások kiüresednek, érdektelenné válnak. Természetesen az ortodoxok is az államot hívják segítségül: a piacképtelen világnézeteket és kulturális termékeket is az adófizetők által finanszírozva tartják lélegeztetőgépen. A klasszikus liberalizmus etikai feddhetetlensége éppen abban áll, hogy eszmeileg semleges; önmagához hűen működve egy fillér közpénzt sem költhet el ideológiai alapon.

Számomra mindig izgalmas rácsodálkozás, ahogyan az egymástól oly távolinak tűnő szélsőségek összeérnek. E helyütt nem is elsősorban a radikálisokra általánosan jellemző forradalmi hevületre és erőszakosságra gondolok. Sokkal inkább az olyan groteszk jelenségekre, mint a kereszténység és a kommunizmus kézfogására Ferenc pápa személyében. Persze, nincs ebben semmi új: a katolikus egyházat mindig is az antikapitalista szemlélet jellemezte; a szabad, tehetős és öntudatos polgárból sosem volt könnyű szolgalelkű hívőt faragni. Az is mosolyt csal az ember arcára, ahogyan a metoo és a legbigottabb vallási prüdéria csendben egymásra talál. Hasonló a helyzet az erkölcsi relativizmussal is. Egyedül a klasszikus liberális szemlélet az, amely stabil, kőbe vésett morállal bír, mindent a természetjogra alapozva. A posztmodern irányzatok a legelemibb etikai premisszákat is megkérdőjelezik, s könnyen olyan világban találhatjuk magunkat, amelyben a magántulajdon, sőt akár az emberi élet sem számít szentnek. Az ortodox vallásosság is ugyanide érkezik, s nem csupán a térítő egyházak által hirdetett "szent háborúk" miatt. Már önmagában az is erkölcsi relativizmushoz vezet, amikor egy tekintélyelvű vallás minden apró-cseprő részletkérdésben bűnt lát, így a számlatan mondvacsinált vétek közt könnyen elvesznek a valódiak. Ha semmi se számít bűnnek, az gyakorlatilag pont ugyanolyan világot eredményez, mint amikor mindent annak látunk. A kettő között a klasszikus liberalizmus józan moralitása jelentheti az arany középutat.

 "A liberalizmus a végnapjait éli" - állítja Patrick J. Deneen és rajta kívül még sok más károgó. Nem is értem, miként gondolják. Ez majdnem olyan, mintha azt hirdetnék: holnaptól nincs szükségünk alvásra, táplálkozásra, sőt légzésre sem. Pontosan tudjuk: a liberalizmus jelenti az egész civilizáció alaptégláját. A szabad választásokra épülő népképviseleti rendszert illethetjük számos jelzővel; hívhatjuk polgári demokráciának, kereszténydemokráciának, vagy akár illiberalizmusnak is. Mondhatjuk, hogy "demokrácia igen, liberalizmus nem" - ám ezek csak szavak. A demokrácia a természeténél fogva liberális, nem is lehet másmilyen. Sokkal érdekesebb az, hogy az egész kultúránkat erre a sokszínűségre és toleranciára építjük, s eközben egyénekre lebontva mintha a legkevésbé sem vallanánk ezeket az értékeket. Polarizálódunk, szekértáborokba rendeződünk és látszólag egyre messzebb kerülünk a mérsékelt középtől. Ha ez valóban így lenne, az a társadalom súlyos elhülyülését mutatná. Őszintén hiszem, hogy ez a diagnózis nem állja meg a helyét, csupán a politika játszik ostoba játékot az emberekkel, akár oly módon, hogy már a szavak jelentését sem tiszteli. Mert mi is a liberalizmus? Valójában nem több és nem kevesebb, mint a normalitás képviselete. Hogy nem kezdeményezünk erőszakot, de fenntartjuk magunknak a jogot az önvédelemre. Hogy meglátjuk az értéket a közösségekben, de nem vagyunk hajlandók a szektás kötődésre. Hogy elismerjük a szolidaritás nemességét, de senkitől sem várunk önfeladó magatartást. Tényleg elhiszi bárki, hogy ez a fajta józan gondolkodás valaha is kimegy a divatból?

Axl Rose és Slash, Steven Tyler és Joe Perry, Lennon és McCartney, Szörényi és Bródy, Fenyő és Szikora... Ezek a srácok piszok jó dolgokat hoztak össze közösen, bár együttműködéseiket számos mosolyszünet is tarkította. Ahogy a címbéli közmondás is tartja: két domináns figura többnyire nemigen fér meg egymás mellett. Hogy a jelenség létező, afelől nem lehetnek kétségeink. A kérdés sokkal inkább az, hogy törvényszerű-e mindez? Tényleg lehetetlen küldetés volna a hatalmas egókat oly módon megszelídíteni, hogy e mozzanat az egyik félnek se jelentsen arculatvesztést, behódolást? Alig hiszem, hogy így lenne. Húsz év haragszomrád után újra összeállt a Guns 'N Roses legendás formációja és idén nyáron egészen Bécsig elmerészkednek. Az Aerosmith júliusban - klasszikus felállásában - a Puskás Arénában játszik. Itt sem volt mindig felhőtlen a kapcsolat: Perry egy ideig külön utakon járt.  A Beatles és a Hungária már egészen biztosan nem lép fel eredeti formációjában, ám valami azt súgja, hogy Fenyőt és Szikorát a közeljövőben látjuk még egy színpadon. Pedig tudjuk: évekig ők sem álltak szóba egymással.

Meglehetősen furcsán gondolkodunk az emberi kapcsolatokról. Valamiért az az általános kép él a fejünkben, hogy fajunk tagjai mindig és minden körülmények közt hierarchiába szerveződnek. Akár a kutyáknál: összeverődik a falka, s rövidesen mindenki megtalálja benne a pozícióját, annak alá- és fölérendelt viszonyaival. Azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy négy-öt hátizsákos, kockás inges, tornából felmentett lúzer úgy barátkozik egymással, hogy nincs köztük semmiféle hatalmi harc. Ám ugyanezt teljesen valószínűtlennek látjuk akkor, ha markáns egyéniségekről, domináns figurákról van szó. Mintha Sidney Lumet klasszikus filmjében, A domb című moziban járnánk, melyben a katonai börtön vezetői nemigen tudnak mit kezdeni az újonnan érkező, magas rangú elítélttel (Sean Connery). Ugyanezt a brutális kakaskodást látjuk Az utolsó erőd című filmben, Robert Redford és James Gandolfini pazar előadásában. Mindkét alkotás kiválóan rávilágít a lényegre: a kegyetlen rivalizálás mindig abból fakad, ha az egyik fél frusztrált, önbizalom-hiányos, így vacogva félti törékeny hatalmát. A nagyvállalatok dolgozói gyakran ugyanilyen szomorú képet festenek középvezetőik kapcsán. A magam részéről ezeket a jelenségeket érthetetlennek és gyerekesnek látom. Normális körülmények között valódi alfahímek egész hada is jól kijön egymással, feltéve, hogy együttműködő attitűddel bírnak. Az érdekes pont az, hogy minél nagyobb önbizalommal rendelkezik az ember, annál kevésbé lát veszélyes riválist a másikban.

Ami biztos: az alfaság nem megspórolható. Egy férfiember lehet kopasz, lehet rossz arcú, kivételes esetben akár még pocakos is. De szürke és jelentéktelen semmiképp. Az egyenlő a halálos ítélettel. Rettenetes útravalót ad, aki úgy indítja el a fiát, hogy "légy szerény"; "légy alázatos"; "légy jó mindhalálig". Ezek még soha, senki számára nem teremtek babért.  Még csak rocksztárnak, vagy börtönigazgatónak sem kell lennünk, elég, ha egy valamirevaló állásra, üzletre, nőre pályázunk - a határozott fellépés megúszhatatlan. Elengedhetetlen ugyanakkor, hogy a külső magabiztosság egy belső tartással is párosuljon, máskülönben az üres, szimplán szerepet játszó személyiség kártyavárként omlik össze éles szituációban. Ezt látjuk Az utolsó erőd börtönigazgatójánál is. A Gandolfini által formált Winter ezredes belső feszültsége abból fakad, hogy úgy lehet magas rangú és pozíciójú katona, hogy közben semmiféle harctéri tapasztalattal nem rendelkezik. Feloldható lenne ez a feszültség azzal, ha nem vállal olyan megbízást, amelyre méltatlannak érzi magát. Feloldható lenne úgy is, ha csupán legyint, megállapítva, hogy a börtönigazgatói pozíciót kiválóan el lehet látni háborús élmények teljes hiányában is. Ő azonban a legrosszabb megoldást választja: belső feszültségét külső konfliktussá dagasztja, melynek elkerülhetetlen dráma a vége.

Az a szerencsés valóság, hogy egészséges lelkű férfiak között a filmbéli, vérre menő kakaskodás a legritkább esetben fordul elő. Belépünk egy pókerterembe és leülünk egy asztalhoz, sokszor kilenc vadidegen ember közé. Végigmérjük egymást, váltunk pár felszínes mondatot, majd tíz perc után olyan gátlástalanul kóstolgatjuk egymást, mintha ezeréves cimborák volnánk. A többség széles vigyorral adja, s kapja is az ívet, csupán a csendes introvertáltak maradnak ki a kölcsönös cinkelésből, félénk somolygással a bajszuk alatt. Valami ilyesmiért építettük évezredeken át az emberi civilizációt. Hogy ne csupán kettő, de akárhány dudás simán megférjen a legszűkebb csárdában is.

Valami ilyesmiért szeretem annyira Hajós András Dalfutár című műsorát is. Ahogy az ötletgazda vallja: "A Dalfutár valójában az emberi együttműködésről szól, amivel mi Magyarországon szerintem egy kicsit rosszul állunk. Talán a sikere is ennek köszönhető, hogy jó azt nézni néha, ahogyan emberek összegyűlnek, kompromisszumot kötnek, jól érzik magukat, és egy közös célért együttműködve lemondanak az eredeti érdekükről, egójukról, elképzelésükről." Valóban ezt látjuk. Hajós mellett minden adásban egy-egy zeneszerző, szövegíró, producer és énekes alkotják a stábot - rendszerint mind meglehetősen határozott személyiség. A műsor fantázianeve lehetne akár az is, hogy "Öt dudás egy csárdában", ha ezt a címet nem koptatták volna el a nyolcvanas évek kabarévilágában. Újfent Hajós Andrást idézve: "Az együttműködés, a jófejség és a világbéke is lehet biznisz, nem csak a botrány." És persze ott a zene - az eddigi adások során végignézhettük pár egészen pazar sláger megszületését. Igaz, nem feltétlenül ez a legfontosabb. Betekinteni a közös alkotás folyamatába legalább olyan élmény, mint maga a végeredmény. A stúdiómunka minden esetben parádés hangulatban zajlik, tényleg öröm nézni. Még csak pár órája, hogy a Dalfutár harmadik évada véget ért, de máris alig várom a folytatást. (A tegnap este debütált Harapj a Napba című nóta valami brutálisan jó lett. Nem is tudom, hányszor hallgattam végig azóta.)

Tényleg igaz lenne, hogy nem fér meg két dudás egy csárdában? A címbéli közmondás abból a valós problémából ered, hogy e hangszerek összehangolása egyáltalán nem könnyű mutatvány. Az egóra és az ebből fakadó emberi kommunikációra azonban ez nem feltétlenül igaz. Saját személyiségünket úgy formáljuk, ahogy csak szeretnénk. Mindenki akkor jár a legjobban, ha az együttműködő karaktert célozzuk. Nem állítom, hogy könnyű sétagalopp volna egy szorongó, introvertált személyiségből harsány, nyitott figurát formálni. Azt sem gondolom, hogy a kötelezően eljátszott magabiztosságot egyszerű lenne valódi tartalommal feltölteni és megtámasztani. Abban azonban biztos vagyok, hogy a teljesen felesleges gőgöt levetkőzni és hátrahagyni laza csuklómozdulat csupán.

"Gyarló az ember - bűnben fogant és a bűnben él" - énekli Sur, Solt és Bese az István a király című rockoperában. Bár a darabbéli főurak szájából ez színtiszta cinizmus, hisz épp a lelküket kínálják megvételre, mindazonáltal a szöveg zseniális. Zseniális utalás arra, hogy új idők következnek a magyarság életében. Bródy számos helyen finoman céloz rá, hogy nem kizárólag István és Koppány hatalmi harcáról van szó, hanem ennek kapcsán különböző kultúrák összeütközésének is szemtanúi lehetünk; a nyugati kereszténység és a nomád magyarság hitvilága, moralitása és életstílusa gyakorlatilag összeegyeztethetetlennek mondható. Nos, tényleg gyarló volna az ember? Vagy csupán az újonnan megjelenő vallás szüli e lehangoló gondolatot? Valószínűleg nem csak Koppány és csapata, de még az Istvánt támogatók többsége is értetlenül pislogott ezidőtájt, hogy mi ez az új dili; miért vált hirtelen központi témává a bűn kérdése.

Ugorjunk egy kicsit térben és időben! Az ószövetségi zsidóság életvitele rém egyszerű volt. A törvényvallás gyakorlatilag minden lélegzetvételüket szabályozta. Ha cselekedeteik megfeleltek az Írásnak, gyakorlatilag biztosak lehettek benne, hogy jó úton járnak. Ugyanezt a formális világot örökölte meg és élteti a mai napig az iszlám is. Ha a hívő naponta ötször imádkozik Allahhoz, betartja a kötelező böjtöket, s egy évben egyszer részt vesz a szent zarándoklaton, úgy egészen biztos lehet abban, hogy bérelt helye van a mennyországban. E vallások követői elfogadják, hogy nem körülöttük forog a világ; hogy személyes szükségleteiknek, megfontolásaiknak, döntéseiknek nincs különösebb jelentőségük. Egy ortodox zsidó nem kérdőjelezi meg a szombatra vonatkozó tilalmakat, miközben racionális elméje pontosan tudja, hogy teljesen értelmetlen szokásról van szó. Egy muszlim hívő sem feszegeti, hogy miért a napi öt fohász, hiszen lehetne akár kettő, vagy ugyanúgy nyolc is. A kereszténység - tökéletesen szembefordulva a jézusi attitűddel - ugyancsak az ószövetségi törvényvallás mintájára építette fel saját magát: számos rigorózus szabállyal és előírással. Szemben azonban a másik két ábrahámi vallással, a kereszténység képes volt a változásra, s az a rossz szokása, hogy hívei számára mindent precízen előír, idővel sokat szelídült (még ha nem is eleget). Egy valami azonban semmit sem változott. Ez pedig a vallás gyökere: a kereszténység továbbra is a bűnt tekinti központi elemének. E köré szervez mindent. Az egyház már nem akar jelen lenni minden egyes hálószobában, de továbbra is bűnnek tart minden szexuális megnyilvánulást, amely nem házasok közt történik. Már nem szed tizedet, de továbbra is a szegénységet hirdeti, s gyanakvó rosszallással tekint az anyagi bőség minden megnyilvánulására. Az inkvizícióról már csak a történelemkönyvekben olvasunk, ám a szenvedést még mindig fennhangon dicsőíti, mintha bármiféle megváltást adhatna bűneinktől.

Ha a kereszténység alapművét, az Újszövetséget tekintjük, két teljesen ellentétes mentalitással találkozunk. Jézusról és Pálról van szó, akik csupán azért nem keveredtek valódi, világnézeti konfliktusba, mert soha életükben nem találkoztak. (Scorsese legendás filmjében, a Krisztus utolsó megkísértése című moziban létrejön e találkozás, s Jézus szóvá is teszi, hogy Pál tanítása köszönőviszonyban sincs az övével. Utóbbi csak legyint, s folytatja tovább ideológiai ámokfutását.) Ha az evangéliumokat böngésszük, szinte sosem olvasunk olyat, hogy Jézus a bűnről beszélne. Ezzel szemben Pál sportot űz belőle. Mintha fogadást kötött volna, hogy képes-e egy bekezdésbe nyolc-tíz alkalommal is beleszőni a BŰN kifejezést. A kereszténység mainstream teológiája pedig egyértelműen a páli vonalat viszi tovább, s ahová csak lehet, skarlátbetűt festene. Csupán pár közismert példa arra vonatkozóan, miként lehet bűnt szüretelni még a legkopárabb mezőn is:

1. A HÉT FŐBŰN - Még a Magyar Katolikus Egyház hivatalos honlapján is az szerepel, hogy a hét főbűn egyike sem valódi bűn. Mégis annak keresztelte a vallás egykoron, csak hogy a lelkiismeret-furdalás lehetséges forrásai bővüljenek.
2. LITURGIA - "Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." - e sztenderd miseelemet a hívek úgy darálják vasárnapról vasárnapra, hogy valószínűleg bele sem gondolnak: gondolattal lehetetlen vétkezni, s szóval és mulasztással is csupán extrém esetekben. A lényeg, hogy beleverjük a saját fejünkbe: sokszor és sokat vétkezünk, függetlenül attól, hogy szent életű szerzetesek, vagy hidegfejű sorozatgyilkosok vagyunk.
3. ÁTEREDŐ BŰN - Az egyik legerkölcstelenebb vallási húzás. A katekizmus szerint még csak el sem kell követnünk semmit ahhoz, hogy vétkesek legyünk; bűnre hajló jellemünket Ádámtól és Évától, a két fantázia szülte bibliai szereplőtől kaptuk örökségként: "az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük 'bűnnek': 'magunkra vont' (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet." S hogy ez mit is jelent valójában? "Az áteredő bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni." Amikor először olvastam, hangosan felröhögtem. Adott egy dogma, melyet a valláscsinálók legyártanak, majd azt mondják: ez egy olyan piszok nagy titok, hogy még mi magunk sem értjük... Ennél nagyobb szemfényvesztést el sem tudok képzelni. Parádés.
4. TÍZ PARANCSOLAT - A mózesi tízes listáról - melyet a kereszténység is egy az egyben továbbvisz - mindössze kettőt találunk, amely valódi bűn elkerülésére int (ne ölj, ne lopj). A többi csupán arra való, hogy a hívek szorongást és kínt érezzenek, ha nem tudnak eleget tenni a kőtáblákra vésett formális, avagy a puszta vágyak elnyomására irányuló kívánalmaknak.

"Gyarló az ember - ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél." A rockopera betétdala valójában a korrupcióról, a hatalomhoz való dörgölőzésről szól. Bródy szövege kifejezetten komplex, benne van minden emberi romlottság: a kereszténység alapattitűdje, mely szerint mindannyian bűnösök vagyunk, s a politika sajátos logikája, mely szerint nyomban korrupttá és elvtelenné válik mindenki, aki a hatalom közelébe kerül. Mi több, e dalban elnézők is vagyunk magunkkal szemben, mondván: mit is tehetnénk? Ilyen a teremtés, ilyen a teremtett világ. Ha azonban egy hangyányit továbbgondoljuk a kérdést, hamar rájövünk, hogy fordítva ülünk a lovon. Nem arról van szó, hogy gyarlók, esendők, romlottak vagyunk, sokkal inkább arról, hogy beteg társadalmat építünk. Ha csak egy kis eszünk lenne, úgy formálnánk a világunkat, hogy abban alig maradna hely a bűn számára.

1. MORÁLIS ALAPVETÉS - Az első lépés az lehetne, hogy tisztázzuk: mit is tekintünk valójában véteknek. Bárki, aki csupán egy leheletnyi morális tartással bír, egyetlen mozdulattal rázza le magáról a feleslegesen bénító, szimplán formális parancsokat. Ezt jelképesen úgy is tálalhatjuk, hogy ráébredünk: nem Ádám és Éva gyümölcslopós sztorija jelenti az ősbűnt, hanem Káin tette: Ábel brutális lemészárlása. Az ugyanis, hogy szakítunk a jó és rossz tudásának fájáról, teljesen természetes emberi tett, a legtöbbünk simán meglépné. Felfedezésre, a világ megismerésére születtünk, s a kreatív és sikeres emberek mindegyikét e kíváncsiság hajtja. A gyilkosság ugyanakkor valóban fajsúlyos bűntett, mely a legtöbbünktől nagyon idegen.
2. NEM GYARLÓ AZ EMBER - A második lépés ebből következik: elutasítjuk a különböző vallások azon attitűdjét, mely szerint az emberi természet eleve rosszra hajló. Ilyenről szó sincs. Alapvetően nem vagyunk sem ördögök, sem angyalok - csak túlélésre játszó, önérdektől vezérelt, mindig új kalandra vágyó, autonóm teremtmények.
3. ELFOGADÁS - Mivel az ember alapvetően nem bűnös, felhagyunk azokkal a világégést okozó eszmékkel, melyek az emberi természet erőszakos megváltoztatását célozzák. Nácizmus, kommunizmus, iszlám, középkori katolicizmus - mind az ÚJ EMBER megformálását és az agresszív térítést hirdette/hirdeti. Rá kéne ébredni: az ember kívülről nem alakítható, bármiféle pozitív változás csakis belső meggyőződésből eredhet. De nincs is szükség az ÚJ EMBER legyártására, hiszen alapvetően nincs komoly baj a régivel sem.
4. TÁRSADALOM - Érdemes volna olyan világot építeni magunk köré, amelyben a természetes emberi önzést a legsportszerűbb és leghatékonyabb módon lehet használni. A történelem világosan megmutatja: minél nagyobbra duzzasztjuk a központi hatalmat, annál több Sur, Solt és Bese jelenik meg a színen, hajbókolni a hatalmasoknak, csipegetni a közösből. A korrupció mindig ott lesz a legvisszafogottabb, ahol az állami szerepvállalás és a köztulajdon a legalacsonyabb mértékű.

Tényleg fordítva ülünk a lovon. Vallásokat, eszméket és világmegváltó ideológiákat találunk ki, melyek mindegyike az embert ostorozza a tökéletlensége miatt. Van ennek bármiféle értelme? A magam részéről csupán egyetlen magyarázatot látok. Egy olyan világban, amelyben senkit sem illet meg az ártatlanság vélelme, amelyben mindenkire úgy tekintünk, mint bűnöktől terhes, gyarló lényre, ott minden sérült ember komoly pszichológiai hasznot könyvelhet el. A valódi bűnözők flegmán legyinthetnek, mondván: senki sem makulátlan, így aztán ők sem lógnak ki a sorból. A vesztesek, a frusztráltak, a meg nem értettek, a beilleszkedésre és együttműködésre képtelenek pedig simán nyugtathatják magukat azzal, hogy a sikeresek mind bűnös úton járnak. Erkölcstelenek, gátlástalanok, másokat kihasználva, kizsákmányolva aratják diadalaikat, szemben velük, akik a szerény, de tisztességes létformát választották. Nos, ha tényleg egy ilyen beteg, önáltató, elfajzott világra voksolunk, úgy bátran hirdessük tovább, mennyire gyarló is az ember.

Valószínűleg a szűk kisebbséget képviselem, de a magam részéről borzasztóan sajnálom Gréczy Zsoltot. Az az igazság, hogy tulajdonképpen nem szól mellette semmi. Csupán az együttérzés.

Tényleg nem szól mellette semmi. Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában, melyben bejelentette lemondását, gyakorlatilag elismerte, hogy botrányos fotóit ő maga küldözgette: "Nem is akarok már emlékezni rá. A mai fejemmel nyilván nem csinálnám meg." Ami igazán vicces, hogy épp Gréczy Zsolt volt az, aki alig két hónapja - a Borkai-ügy kapcsán még az erkölcscsősz szerepét játszotta: "A győri polgárok le akarják mosni a gyalázatot, ami a város becsületén esett" - nyilatkozta a sajtónak az akkori tüntetés egyik vezéralakjaként. Nyilván van különbség a két eset között. Az egyik egy olyan orgia, amely ellen legfeljebb annyi kifogásunk lehet, hogy minket a kutya sem hívott meg rá; míg a másik egy szomorúan szánalmas sztori. Annyira beteg, hogy tényleg megesik rajta az ember szíve.

Sokak szerint Gréczy semmiben sem különbözik azoktól a kabáttárogatós, perverz fickóktól, akik a buszon, villamoson mutogatják magukat. Jómagam ezzel a gondolattal nem tudok teljes mértékben azonosulni. Ha a puszta motivációit nézzük, Gréczy valójában egészségesnek tűnik. Egyszerűen csajozni akar. A módszerei azonban enyhén szólva is csapnivalóak. Már ahogy Palányi Nórára rámozdult, minimum megmosolyogtató. Tucatnyi üzenet naponta úgy, hogy azokra nem érkezik válasz - valószínűleg minden párkereső tréning azzal indít, hogy ilyet soha, semmilyen körülmények között ne tegyünk. Elküldi a lánynak a saját parlamenti felszólalásait... Mintha Cristiano Ronaldo úgy csajozna, hogy összevágna egy ötperces videót a legszebb góljaiból... (azzal együtt, hogy az utóbbiban azért látunk értéket). Mindez nem csupán azért szánalmas, mert ilyen hibákat még egy húszéves mamlasz se nagyon követ el, de főként azért, mert Gyurcsány táskahordozója - szakmája szerint - újságíró, publicista, kommunikációs szakember. Tetszik érteni? Kommunikációs szakember!! S bár azt mondja, számára a Demokratikus Koalíciónál semmi sem fontosabb, azért pontosan érzékeljük, hogy a Szent Grál nála is a punci. Vajon milyen kommunikációs tanácsokat adhatott politikai ügyekben, ha még az általa legfontosabbnak érzett terepen is ilyen bénán mozog? Gréczy Zsoltnak szemmel láthatóan halvány fogalma sincs arról, mi kell a nőknek. Meg sem fordul a fejében, hogy egész másképp működnek, mint mi, férfiak. (Lehet, hogy komolyan bekajálta a sok gender-maszlagot?) Pedig tudnia kéne: a csajokat nem elsősorban a vizuális ingerek indítják be. Pláne, ha azok lehangolóak. És Gréczy mindent elkövet azért, hogy a másikban semmiféle vágy ne szökkenjen szárba. Nem is kell elmenni a legdurvább fotókig, elég, ha a szolidabbakra vetünk pár pillantást. Fecskét visel, amit az utóbbi harminc évben már csak a vízipólós srácokon látni. Felvesz hozzá egy két számmal nagyobb, múlt századi fazonú zakót... A teste egy olyan ember benyomását kelti, mint aki soha életében nem sportolt, és akkor még az ápoltság teljes hiányáról nem is beszéltünk. Szóval, kedves Zsolt, ha már képet küldünk magunkról, ragaszkodjunk ahhoz a konzervatív alapvetéshez, hogy a nadrágot mindig magunkon hagyjuk! És ha nem jártunk konditeremben az elmúlt tíz esztendőben, úgy lehetőleg az inget is.

Létezik egy, a politikai kommunikáció terén használatos fogalom, melyet Overton-ablaknak neveznek. Ez a kifejezés gyakorlatilag azt a szűk rést jelenti, amelyet a közvélemény az adott korszellemben elfogadhatónak tart. A névadó Joseph Overton elmélete szerint ez az ablak folyamatosan tágítható, s a ma még elképzelhetetlenül taszító jelenségek - némi médiamunkával - idővel radikálissá, majd elfogadhatóvá, sőt akár népszerűvé is válhatnak. Overton iskolapéldája a kannibalizmus, ám a különböző politikusok kapcsán megjelenő szexuális szokások és magatartások megítélése ugyancsak erősen közvéleményfüggő. Pár évtizeddel ezelőtt még meghökkentő volt, ha egy közéleti szereplő nyíltan vállalta homoszexualitását. Ma már fel sem kapjuk a fejünket. A Milliárdok nyomában (Billions) című, briliáns sorozat negyedik évadában a főügyészi pozícióra pályázó Chuck Rhoadest (Paul Giamatti) politikai ellenfelei megfenyegetik, hogy szado-mazo hajlamát a sajtó elé tárják, ha nem lép vissza. Feleségével azon polemizálnak, hogy mennyire tág a helyi Overton-ablak; vajon New York közvéleménye elbírja-e, ha hálószobatitkaikra fény derül. Úgy tűnik, hogy Magyarországon - e tekintetben - nincs különbség Borkai és Gréczy ügye között. Nálunk mindkettő jócskán kiverte a biztosítékot.

Mindenki azt kapja, amit megérdemel? Alig hiszem. Jóllehet az égvilágon semmit sem tudok felhozni Gréczy Zsolt mellett, ezt a pokoljárást azonban senkinek sem kívánom. Az csak egy dolog, hogy a politikai karrierjének lőttek. Azonban élni holnap is kell. A benzinkútnál, a bevásárlóközpontban, a vendéglőben, mindenütt a perverz lúzert látják majd benne, s neki ezt viselnie kell. A gyermekei szemébe kell néznie, ami talán messze a legnehezebb. És végül: a vére eztán sem nyugszik majd, és ezzel önmagában nincs is semmi baj. De ki lesz az a nő, aki ezt követően szóba áll vele? Bevallom, sohasem szimpatizáltam Gréczyvel, ám most őszintén sajnálom. Akár egy szerencsétlen kamaszt, akit rajtakaptak hokizás közben. Ilyen karácsonyt senkinek sem kívánnék.

Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk. Valójában kedves kis sztori - jászollal, pásztorokkal, napkeleti bölcsekkel -, tökéletesen alkalmas a negédes tálalásra. A vásári betlehemek pazarul harmonizálnak a kürtőskalács és forralt bor illatával, és semmi sem áll olyan távol tőlünk, mint hogy azt firtassuk, ténylegesen miről is szól az ünnep. Persze, ilyenkor is akadnak szigorú prédikátorok, akik összevont szemöldökkel emlékeztetnek rá: Jézus valójában azért jött el közénk, hogy megváltson minket bűneinktől. Hitem szerint ez annyira beteg gondolat, hogy ennél még a fahéjillat és a vásári giccsparádé is elviselhetőbb. 

Az elmúlt kétezer esztendőben az egyházat alapvetően két dolog tartotta életben, s ha a vallásosság drasztikus európai hanyatlását tekintjük, ezzel párhuzamosan pont ezen pillérek megroggyanását észleljük. Az egyik az állammal való szerves összefonódás, mely hatalmat és adóbevételeket biztosított (cserébe a mindenkori uralkodó erkölcsi legitimációjáért). A másik, amelyről ritkábban esik szó, maga a show, maga a tömény bulvár. A papság ügyesen tálalta azt hollywoodi történetet, amely minden vallásfogyasztó számára kínált valamit. A betlehemi sztoriban - akár egy vasárnap délutáni Disney filmben - bőven ott a cukiság faktor. A felnőtt Jézus kapcsán tízből kilenc hívő a csodatételeket emlegetné, hiszen a varázslatra mindig éhes a közönség, a fantasy-elemek elmaradhatatlanok. A végjáték valódi horror; kegyetlenség és vér minden mennyiségben. (A jelen problémája csupán az, hogy időközben sokkal cukibb, misztikusabb és véresebb történetek jelentek meg a filmvásznon, s az egyháznak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha élményintenzitás terén versenyben kíván maradni.) Természetesen a látványelemek mögé muszáj volt némi tartalmat is csempészni, azonban a jézusi tanítás itt szóba sem jöhetett. Még csak az kéne. hogy a hívek gondolkodni kezdjenek, s felelős, autonóm személyiségekké váljanak! (Nem véletlen, hogy a Bibliát évszázadokon át le sem fordították, s az sem, hogy misék nyelve is a latin egészen a múlt század közepéig.) Így aztán maradt az áldozatkultusz és a páli vonal, amelyben - a jézusi filozófiával szemben - az üdvözség már nem egy kiteljesedő, magas tudati szintű, komplex létezést jelent, hanem önsanyargatást, lemondást, s főként görnyedt főhajtást a tekintély előtt - egy ködös feltámadás reményében. Már csak egyetlen szürke folt maradt a dogma-térképen: ha Jézus pályafutásában nem a tanítását tartjuk fő értéknek, hanem a halálát, úgy ennek az áldozatnak muszáj valami értelmet találni, legyen az bármilyen légből kapott is. Erre hozták létre az okos egyházatyák az áteredő bűn fogalmát, mely szerint Ádám és Éva gyümölcslopós sztorija óta egyikünk sem indítja tiszta lappal az életét (viszont a kereszthalál megfelelő gyógyírt jelent e makulára). Ezzel a hittétellel nem csupán az a baj, hogy morálisan védhetetlen (hiszen egy újszülött honnan és miféle bűnt hozhatna magával?), de az legalább annyira problémás, hogy Jézus ilyenről soha, sehol nem beszélt. Ahogyan természetesen a szenvedést és az önfeláldozást sem hirdette semmiféle formában.

John Shelby Spong anglikán püspök a kereszthalált, mint a megváltás eszközét, barbár koncepciónak minősítette. E gondolattal magam is mélyen egyet tudok érteni. Az emberáldozat csupán a legprimitívebb kultúrákat jellemezte; tökéletesen groteszk dolog egy mai napig meghatározó vallást erre az alapkőre építeni. A rituális gyilkosság már az ószövetségi zsidó társadalomban is jócskán meghaladottnak számított. Ábrahám nézett is egy nagyot, amikor Isten - az Ótestamentum egyik legvállalhatatlanabb történetében - azt kérte tőle: áldozza fel egyetlen fiát. Természetesen értjük a költészetet: "úgy szerette Isten a világot, hogy fiát adta érte", miközben Ábrahámot is csupán egy kész átverés show kedvéért csalta fel a hegyre; ilyen mészárlást még tőle sem várt el. Aki látta a Trónok harca című sorozatot, sosem felejti el az egyik legbrutálisabb jelenetet, amikor Stannis Baratheon - a Fény Urának áldozva - élve elégeti saját kislányát. Ez persze még a sokat látott, harcedzett katonáinál is kiveri a biztosítékot. A fél csapata lelép, s az eleddig tökéletesen érzéketlennek mutatkozó felesége is felköti magát, miután végignézte gyermeke kínhalálát. Valójában minden élő ember, akibe csak egy csepp morál is szorult, pontosan tudja, hogy az emberáldozatnál semmi sincs lejjebb. Még a legszívtelenebb rablógyilkost is hamarabb megértjük, mint azt, aki embertársát áldozza fel az istenek engesztelésére. Ehhez képest az egész keresztény vallás ezt a barbár aktust tekinti központi elemének. Döbbenetes.

Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Személyében egyesek a barlangistállóban, barmok közt világra jött, cuki kisdedet látják; mások a csodatevő rabbit; legtöbben pedig a keresztfára szegezett, töviskoszorús istenembert. Ünnepeink közt csupán a lényeg vész el: az a lelkiség, az az érzelmi intelligencia, az a szívbe írt törvény, melyet Jézusnál jobban és igazabb módon nem sokan közvetítettek a világtörténelem során. A keresztény vallás számos teológusa és hirdetője szerint Krisztus azért jött közénk, hogy megváltson minket vétkeinktől. A magam részéről ennek nem sok értelmét látom. A morálnak létezik pár egészen kézzelfogható, történelmi korokon átívelő, általános érvényű alapköve, melyeket Jézus is megerősít, elmagyaráz, árnyal, kiegészít. Élhetünk ezen erkölcsi elvek mentén, s járhatunk más utakon is. Érezhetünk lelkiismeret-furdalást, s lehetünk elnézőek is magunkkal szemben. De mi köze Jézus születésének és halálának mindezekhez? A katekizmusban ez áll: "Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával." Aligha tudok ennél irracionálisabbat elképzelni. Már az is nonszensz, hogy az Atya haragszik a teremtményeire. Végtére is formálhatott volna tökéletesebb homo sapienst is... S ha már nem így történt, ha már a teremtés eszközéül az evolúciót választotta, melynek részeként a csigalassúságú biológiai változás mellett megjelent a lényegesen gyorsabb tudatfejlődés is - köszönhetően többek közt az olyan tanítóknak, mint Buddha és Jézus -, ebbe a koncepcióba miként fér bele az, hogy egy mindenható Isten neheztel a tökéletlen, de fejlődésben lévő emberiségre? S ha valamiféle érthetetlen okból mégis engesztelésre szorul, annak tényleg ez a vérontás a legmegfelelőbb módja? A keresztyén bibliai lexikonban ezt olvashatjuk: "Krisztus azért adta oda érettünk önmagát, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik." Tényleg nem értem. Adott egy fejlődőképes faj, azzal a génjeibe kódolt, ezerszer azonosított programmal, mely szerint messze az együttműködés a legnyerőbb létstratégia. Ezt az igazságot időről időre próféták, tanítók, filozófusok és tudósok igyekeznek a fejünkbe verni. Tényleg annyira szánalmasan hülyék volnánk, hogy mindebből semmit sem fogunk fel? Tényleg látványos vérfürdő kell ahhoz, hogy észbe kapjunk? Kevés ennél rosszabb üzenetet tudok elképzelni. Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora így ír: "Míg az ószövetségi áldozatok csak rituális hibákért engeszteltek, addig Jézus halála minden bűnt kiengesztel, a valódi értelemben vett bűnöket is. Jézus kiontott vére a bűntől való szabadulás és az üdvösség lehetőségét hozta meg nemcsak Izraelnek, hanem minden embernek." Számomra végtelenül elkeserítő ez a párhuzam. A primitív népek ostoba babonáinak szintjére fokozza le a jézusi küldetést, és persze magát a kereszténységet is. Levágtunk egy bárányt - s lám, mosolyog az Isten. Tényleg ennyit ér számunkra Jézus? Tényleg nem mozdultunk előre egy tapodtat sem az ószövetségi barbarizmusból? Tényleg van olyan ember, aki érti is mindezt a keresztény zagyvaságot?

Hitem szerint Jézus küldetése nem az áldozati bárány szerep. Sokkal inkább az, hogy megtanítson bennünket ÉLNI. A savanyú lelkű keresztények imádnak bűnről, vezeklésről és áldozatról papolni, holott a Názáreti szinte sosem beszélt hasonlókról. Ha karácsonykor rászánjuk magunkat arra, amit egyébként sosem teszünk meg, hogy egy percre a kezünkbe vesszük az Írást, üssük fel találomra bármelyik evangélium bármely szakaszánál! Azt fogjuk találni, hogy Jézus az életet, annak túlcsorduló örömét hirdeti. Őszintén hiszem, hogy ez a karácsony valódi üzenete. 

Hetek óta másról sem szól a közéleti diskurzus, mint a színházak körüli felügyeleti, finanszírozási kérdésekről és zaklatási ügyekről. Mindenki fel van háborodva. Mindenki szenvedélyesen érvel. "El a kezekkel a színházaktól!" "El a kezekkel a színésznőktől!" "A kultúra mi vagyunk!" "A kultúrát mi teremtjük!" Csupán a lényegről nem beszél senki.

A kultúrafinanszírozás és a szexuális zaklatás két tökéletesen különböző terület. Mégis: mindkét kérdés rövid úton orvosolható, mégpedig egyetlen, átfogó lépéssel. Hunyjuk be a szemünket és képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben nem léteznek közösségi teátrumok. A színházakat kivétel nélkül magánvállalkozók, befektetők, független színtársulatok üzemeltetik. Miféle sajtóbotrányok, tüntetések, közfelháborodások jellemeznének egy ilyen működési struktúrát? Mindezekről nyilvánvalóan nem beszélhetnénk. Ha sem az állam, sem az önkormányzatok nem tömnék pénzzel a kultúra ezen szentélyeit, úgy természetesen beleszólásuk sem lehetne azok működésébe. Sem az igazgatók kijelölésébe, sem a gazdálkodásukba, sem pedig a művészi szabadság korlátlan megélésébe és kifejezésébe. De a bulváros csámcsogáson túl ugyanúgy nem volna különösebb hírértéke a zaklatási ügyeknek sem. A bűncselekmények kapcsán a rendőrség eljárna, a gusztustalanul nyomuló - de fizikai erőszakot nem alkalmazó - rendezőket és egyéb színházi embereket pedig simán ki lehetne rúgni, vagy ott lehetne hagyni. Ha egy színházigazgató olyan idióta, hogy nem veszi észre a bajt, ha nem érzékeli, hogy már a sokadik színésznő hagyja ott a társulatot egy nyálcsorgató pöcsfej miatt, az meg is érdemli, hogy bedőljön az egész vállalkozás. Mert, ugyebár, erről lenne szó. Egy felnőtt világban a kultúra is árucikk, és a színház is üzleti vállalkozás.

Körülbelül ez az a pont, amikor a kultúra védőangyalai rémült fejhangon felsikítanak: "No de akkor nem négyezer forint lenne egy jegy, hanem tizennégyezer!" Nos, igen. De mi is volna a baj ezzel? Nézzük először a fogyasztó, vagyis a néző szemével! Kezdjük azzal, hogy leszögezzük: ha az állam és az önkormányzatok kevesebbet, vagy egyáltalán nem költenek művészi produktumok támogatására, akkor - álomvilágbéli modellünk szerint - ez az összeg az adófizetőknél maradna, akik szabadon dönthetnek annak felhasználásáról. Fordíthatják kultúrára, vagy bármi egyébre. Most osszuk fel a teljes lakosságot három jellemző kategóriára! Léteznek olyanok, akik szinte sosem járnak színházba. Ők értelemszerűen nem veszítenek semmit a változással, mi több, szert tesznek némi megtakarításra, amelyet mozira, koncertre, vagy akár pörköltre és kisfröccsre is elkölthetnek. A második kalapba kerülnek azok, akik rendszeres, de nem túl gyakori színházlátogatók. Őket a változás - pénzügyi egyenlegüket tekintve - nem érinti: amit eddig az állam kipótolt, azt most ők fizetik be a jegypénztárba, önként és dalolva, viszont kizárólag azokat az előadásokat finanszírozva, amelyeket ők maguk arra méltónak ítélnek. S végül lássuk a harmadik szegmenst, azokat, akiket ki sem lehet robbantani a nézőtérről! Nos, ők valóban vesztesei volnának az új világnak, s muszáj volna mélyebben a zsebükbe nyúlniuk, avagy kevesebb előadással beérniük. De még mielőtt pataknyi könnyet folyatnánk értük, tegyük fel a kérdést: miért is kéne bárki másnak az ő kedvtelésüket finanszírozni?

Tekintsük a nézőket követő második legfontosabb csoportot: a színészeket, rendezőket, színházi dolgozókat. A küldetésük - a közönség elkápráztatása - az égvilágon semmit nem változna. Csupán a nézők visszaigazolása volna még őszintébb és egyértelműbb. A népszerű darabok brutális bevételeket termelnének, az érdektelenek pedig hamar lekerülnének a műsorról. Nem különösebb tragédia, a tehetséges művészeket aligha veszélyeztetné bármi. A tehetségtelenekért pedig nem kár; ők maguk is jobban járnak, ha egy testhezállóbb pálya felé veszik az irányt. Ennek az álomvilágnak az igazi vesztesei mindazonáltal a politikusok volnának. Kikerülne a kezükből egy ideológiailag és költségvetési szempontból is lényeges terület, s joggal érezhetnék, hogy hatalmuk számottevően csökkent. Értük vajon ejtünk-e krokodilkönnyeket? Egy piaci alapon működő színházvilágban értelmét vesztené a szekértáborok szerinti strukturálódás. Egy jó teátrumigazgató abban lenne érdekelt, hogy a lehető legtehetségesebb művészeket szerződtesse a társulatához, tökéletesen függetlenül azok pártállásától. Tényleg szörnyű letargiába esnénk, ha a színház csodás világa nem volna többé agyonpolitizált?

A magam részéről mélyen hiszek abban, hogy a közvetlen demokrácia nagyságrendekkel etikusabb a képviseleti demokráciánál. Amikor a kasszánál a pénztárcánkkal mi magunk döntünk afelől, hogy miféle kultúrát kívánunk fogyasztani, az minden körülmények között jobb világot jelent, mint amikor elhízott, hápogó politikusok állítják össze számunkra a menüt. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy mindez 2019-ben csupán utópia. S ha valaha megvalósul, az sem egyik napról a másikra fog történni. Az viszont elengedhetetlen, hogy lássuk végre a helyes irányt. Vigyázó szemünket érdemes a független teátrumokra vetnünk: Perjés János például, a Spirit Színház alapító-tulajdonosa - helyzetéből és helyes attitűdjéből fakadóan - már manapság is úgy beszél az általa menedzselt területről, mint üzleti vállalkozásról. "A színházi előadás árucikk, amelyet esténként értékesítek, és vagy megveszik, vagy nem." - nyilatkozza. Üzleti modellről, kereslet-kínálatról, egyediségről és tudatos, nézőorientált stratégiáról beszél. Példaértékű hozzáállás.

Aligha zárhatnám mással e posztot, mint egyik kedvenc kínai közmondásommal: "A színházban a szabadjegyesek fütyülnek először." Fontos és mély igazság. Valójában semmi szükség szabadjegyesekre. Nekik tényleg semmi sem drága.  

Ha a társkereső férfiak számára adható legpocsékabb útravalókat keressük, úgy a "mindig add önmagad" egészen biztosan ott lesz a dobogós helyek egyikén. Aki ilyen tanáccsal szolgál, azt fél percnél tovább nemigen érdemes hallgatni, mert valószínűleg halvány fogalma sincs a női lélekről.

A valóság az, hogy a férfi evolúciós küldetése ettől egészen eltérő útra terel. Ahogy a szkeptikusok fogalmaznak: a nők arra a férfira vágynak, aki nem is létezik; aki egyidejűleg egymással szöges ellentétben álló jellemvonásokat visel: aki úgy sziklaszilárd, hogy közben végtelenül érzékeny; aki úgy domináns, hogy mellette maradéktalanul figyelmes; aki egyszerre vad és betörhetetlen, miközben magában hordozza a háziasíthatóság ígéretét. Ebből fakadóan a lányok, asszonyok becserkészésének minden apró mozzanata nettó szerepjátszás, függetlenül attól, hogy miként látják a naiv széplelkek. A teljes őszinteség luxusát csupán kevesen engedhetik meg maguknak az ismerkedés korai szakaszában. Ehhez tökéletes férfinek, de minimum rocksztárnak kell lenni, aki bármit mond, bármit tesz, olvadnak tőle a csajok. A másik őszinte út az, hogy teljesen a vérünkké válik a színészkedés, így egy idő után már nincs benne semmi verejtékszag; abszolút eggyé olvadunk a szereppel. Ez utóbbi forgatókönyv minden földi halandó számára adott, még gitár vagy dobszerkó sem kell hozzá.

A nagy kötéltánc gyakorlatilag az első szemkontaktussal kezdetét veszi. A feladat kettős, ráadásul egymásnak ellentmondó: bizalmat ébreszteni a másikban, s mindeközben titokzatosnak megmaradni. Az a fickó, aki az első találkozás során mindent feltár magáról, jó eséllyel kockáztatja, hogy második randira már nem is kerül sor. (Minek is? Hiszen nem sok rejtett kincse maradt.) Fura, de a legtöbb srác a legkevésbé sincs tisztában azzal, hogy a titokzatosság milyen elemi fontosságú vonzalmi kapcsoló. A csalárd, csajozós trükkök jó része (elhallgatások, csalik és horgok) éppen erre épül. A másik véglet sem igazán nyerő. Ha az égvilágon semmit sem közlünk személyünkkel kapcsolatban, úgy nehéz lesz elhitetni, hogy nem kell tőlünk tartani - semmilyen értelemben. Mi persze tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk sem pszichopata, fűrészes gyilkosok, sem pedig meg nem értett, nincstelen költőpalánták, viszont korántsem biztos, hogy mindezeket a másik is azonnal érzékelni fogja. Sanszos, hogy épp elég őrülttel találkozott már ahhoz, hogy óvatos tartózkodással viseltessen minden gyanús alakkal szemben. Az arany középút e téren természetesen nem azt jelenti, hogy csupán az életünk felét tárjuk elé. A magam részéről hajlanék a titokzatosság felé, a bizalmat pedig elsősorban a nonverbális kommunikációval - mosollyal, higgadt beszédtempóval, helyénvaló érintések által - célszerű építeni.

Az érzelmek és a lelkesedés kimutatása az a terület, ahol szinte lehetetlen megúszni színészkedés nélkül. Egy férfi tud eszelősen szeretni és elvetemülten gyűlölni is, ám érdektelen közönnyel sosem fog viseltetni olyan nő iránt, akit épp becserkészni kíván, akit mindennél jobban akar. Mégis muszáj eljátszani, hogy nekünk tulajdonképpen mindegy. Ha megőrülünk az elemi vágytól, s legszívesebben a nyílt utcán letepernénk, akkor is kötelező flegmaságot mutatnunk, egy nagyon diszkrét, alig észrevehető érdeklődéssel meghintve. Tény, hogy ez a legkevésbé sem életszerű viszonyulás, és fura az is, hogy a csajok soha, de soha nem fognak gyanút. ("Mit keres ez a fickó mellettem, ha ennyire nem hozom tűzbe?" - kérdezhetnék joggal.) Mégis, az esetek túlnyomó többségében ez az egyetlen járható út. Valójában az önfegyelem magasiskolájáról beszélünk, hiszen mindig a férfinek kell először szeretnie, ugyanakkor muszáj megvárnia, hogy a másik mutassa ki először az érzéseit. Kőkemény játszma.

Ugyanezt az önkontrollt érdemes magunkévá tenni a pénzügyek terén is. A hősszerelmes balek mindenét a lány lábai elé szórná, míg a szűkmarkú még a vendéglői számla felét is kifizettetné. A helyes gazdálkodási stratégia minden esetben az, ha időről időre készek vagyunk nagyvonalúságot mutatni, de még véletlenül sem engedjük ki a kezünkből a gyeplőt. Ha a legpuccosabb helyen is úgy rendelünk, hogy meg sem nézzük az étlapot és az azon szereplő árakat, az a legtöbb nő számára végtelenül imponáló. Az ilyen gesztusok nem csupán anyagi bőséget mutatnak, de azt is, hogy hajlandóak vagyunk e bőségből részesíteni a másikat is. Ha viszont rábízzuk a nőre a bankkártyánkat, úgy erősen átesünk a ló túloldalára, s a tehetős, vonzó férfi státuszából pillanatok alatt letornázzuk magunkat a béna, korlátlanul fejhető sugar daddy pozíciójába. A pénzügyi kontroll ráadásul az a terület, amely nem csupán az ismerkedés korai szakaszában lényeges, de - szemben például az érzelmek kimutatása kapcsán gyakorolt önfegyelemmel, mely a kapcsolat fejlődése során sokat veszít a jelentőségéből - még az aranylakodalom idején is csaknem ugyanolyan fontossággal bír.

Jelentéktelen apróságnak tűnik, mégis kiemelkedően fontos terület az idővel való gazdálkodás kérdése is. Az ismerkedési fázisban - tudatos és hatékony vadászat esetén - vegytiszta színészkedés zajlik. Már a felütésnél is sok esetben hamis időkorlátokat alkalmazunk ("szia, rohannom kell, csak egy gyors kérdést engedj meg..."), s a továbbiakban úgyszintén rendre eljátsszuk, hogy rém elfoglaltak vagyunk, tele fontosabbnál fontosabb üzleti teendőkkel. Még ha a legszívesebben a másikkal töltenénk a következő teljes hónapot, akkor is muszáj lelépni és szüneteket tartani, lehetőleg épp akkor megszakítva a románcot, amikor a másik a lehető legjobban érzi magát. Valójában nincs kiábrándítóbb egy olyan randinál, amely már túl van a hangulati zeniten, ám a fülig szerelmes, tejbetök ifjú még órákkal később is a másik nyakán ül. Ahogy a részvényeinket is érdemes a lehető legmagasabb áron eladni, úgy az együttléteket is célszerű a csúcson megszakítani - csupán érzékelni kell, hogy melyik az a pillanat. Természetesen kapkodni is tilos, hiszen az frusztráltságról, gyenge idegrendszerről árulkodik. Még akkor is hűvös nyugalommal és méltósággal távozunk, ha másodperceken múlik az életünk.

Aligha tudunk olyan területet megjelölni, ahol a férfi fegyelmezett színjátéka nagyobb jelentőséggel bír, mint a fizikai kontaktus kérdésköre. A nyers ösztöneink azt diktálnák, hogy a szavannák vadállataihoz hasonlóan ne sokat teketóriázzunk. A kapcsolat érettebb szakaszaiban ez alkalmasint belefér, mi több: esetenként kifejezetten vágykeltő tud lenni, ha egy nő azt látja, hogy a másik a legszívesebben felzabálná. Ám az ismerkedési periódusban ez a legkevésbé sem tipikus. A tudatos férfi olyan helyeken érinti meg a nőt, amelyekre egyébként semmiféle ösztönkésztetés nem vezetné: a felkarján, a hátán, a kézfején, így haladva egyre intimebb testtájak felé. A "mindig add önmagad" instrukció alapján a gátlásosak mindenféle fizikai kontaktust kerülnének, a merészek pedig rögtön a lány fenekét markolásznák. Egyik sem tűnik nyerő stratégiának. Magának a szexuális együttlétnek az időzítése, előkészítése is többnyire kínosan tervezett, szemben a romantikus filmekben megjelenő könnyed spontaneitással. Ha egy fickó két hónapja teljes cölibátusban él, úgy félő, hogy az első egymásra találást egyikük sem fogja tantrikus módon elnyújtott örömszerzésként emlegetni. A naiv széplelkek számára talán illúzióromboló, ám egy tudatos szerető pontosan tisztában van a regenerálódási időigényével, s ennek megfelelően tervezi együttléteit. Különösen a kezdeti szakaszban, amikor minden apró hiba végzetes lehet.

A látszólagos flegmaság eszköztárának elemeit napestig sorolhatnánk. Ezek azok, amelyeket a lányok ösztönösen ismernek, tudnak és rutinszerűen alkalmaznak, míg nekünk irdatlan meló, mire beletanulunk, hiszen lényünktől tökéletesen idegen harcmodorról van szó. "Egy igazi férfi egyenes, azt mondja, amit gondol. Ami szívén, az a száján. Nem játszik szerepeket, nem akar se többnek, se kevesebbnek látszani annál, amennyit ténylegesen ér. Egy igazi férfi mindig önmagát adja." - Körülbelül ezeket halljuk azoktól a fickóktól, akik lusták és erőtlenek a vadászathoz. Ezek a mondatok egyébiránt jól csengenek, s az élet számos területén igazak és követendők is. A csajozás azonban egy egészen speciális pálya. A nyílt tekintet és az egyenes beszéd ezen a küzdőtéren sosem lesz elég.

A katolikus vallás a szándékos és tudatos öngyilkosságot - így az eutanáziát is - bűnnek tartja. Bűnnek Isten ellen, hiszen életünkkel nem rendelkezhetünk szabadon. Bűnnek az itt maradókkal szemben, hiszen övék a legnagyobb fájdalom. Bűn az önszeretet ellen is, ami aztán tényleg fából vaskarika. Hitem szerint az öngyilkosság - kevés, szélsőséges esettől eltekintve - bitang rossz döntés. (No de mit is mondhatna az, aki szkeptikus a feltámadás, a reinkarnáció és az örök élet kapcsán?) A katolikus érvek ugyanakkor végtelenül szánalmasak és erőtlenek.

Már a felütés is nagyon gáz. Kaptunk ajándékba egy életet, amellyel el kell számolnunk. Miféle ajándék az ilyen? Az öntudatra ébredés ott kezdődik, hogy önmagunkon kívül senki másnak nem tartozunk elszámolással - már ami az életünket illeti. "Sérti a felebaráti szeretet is, mert jogtalanul megszakítja a szolidaritás kapcsolatát a családi, nemzeti és emberi közösségekkel, melyekkel szemben kötelességeink vannak" - olvasható a katekizmusban. Azért arra kíváncsi volnék, hogy miféle kötelességeim vannak egy gyulafirátóti öregasszonnyal, vagy egy pakisztáni pásztorral szemben. Nyilvánvaló, hogy akinek fiatalkorú gyerekei vannak, az felelősséggel tartozik azok felneveléséért. Elmondhatatlanul sportszerűtlen, ha valaki úgy puffantja fejbe magát, hogy azután könnyes szemű árvák kísérik utolsó útjára. Ám körülbelül itt áll meg a társadalmi felelősség. Csak azért, hogy ismerőseink jó kedélyét megőrizzük, aligha érdemes folytatni földi pályafutásunkat, amennyiben az nem több, mint permanens és kilátástalan kín. Arról, hogy a téma kapcsán mit is jelent valójában a társadalmi felelősség, sokat elárul a Mások élete című, a nyolcvanas évek NDK-jában játszódó film. Georg Dreyman, a sikeres drámaíró titokban cikket ír a nyugatnémet Spiegel magazinba. A téma: a Német Demokratikus Köztársaságban olyan magas az öngyilkosságok száma, hogy a kommunista vezetés egy ideje már nem is közöl nyilvános statisztikákat. (Ahogy a filmben többször el is hangzik: egyedül Magyarországon volt aggasztóbb a helyzet ezidőtájt.) Az NDK vezetői persze őrjöngenek, és hajtóvadászatot rendeznek a cikk szerzőjének felkutatására. Politikai marketing tekintetében érthető ez a hozzáállás: a presztízs mindenek feletti védelme. Viszont egyszerre tragikus és megmosolyogtató, ha a lényeget tekintjük: egy jó vezetésnek - legyen az állami, vagy egyházi - érdemes azon dolgoznia, hogy polgárai/hívei örömüket leljék a létezésben. Olyannyira, hogy meg se forduljon a fejükben az öngyilkosság gondolata. A megoldás nem az, hogy eltitkoljuk a statisztikákat, s nem is az, hogy égbekiáltó bűnnek kiáltjuk ki a tettet. "Súlyosan ellenkezik a helyes önszeretettel is" - így a katekizmus, s ez az állítás is legalább két szinten vitatható. Egyrészt nem tesz különbséget a pillanatnyi depresszióba zuhant tinédzser és a mérhetetlen fájdalmat elviselő, halálraítélt csontrákos között. Simán lehet, hogy az egyik esetben tényleg nem az öngyilkosság a legjobb döntés, míg a másikban talán épp ez az önszeretet leghelyesebb útja. Érdekes másfelől az a képzavar, amely katolikus vallás moralitását jellemzi. Minden természetes és józan erkölcsi rendszer egyetért abban, hogy bűnt csupán egy másik élőlénnyel szemben követhetünk el. A saját személyünket érintően hibázhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, akár végzeteseket is. De hogy bűnt kövessünk el magunkkal szemben - ez nyilvánvaló morális nonszensz.

Alig hiszem hogy létezik olyan földlakó, aki ne hallotta volna még Mariah Carey legnagyobb slágerét, a Without You című dalt. Huszonöt éve ez a szám listavezető volt szinte mindenütt a világon, s a díva vagyonokat keresett vele. A popműfajban jártasak tudják, hogy feldolgozásról van szó, valójában 1971-ben, Harry Nilsson előadásában vált ismertté, aki szintén szégyentelenül sokat kaszált a nótával. A sors fura igazságtalansága, hogy pont azok nem kerestek pár pennynél többet, akik talán a legjobban megérdemelték volna. Pete Ham és Tom Evans, a gigasláger szerzői az érintettek, akik az általuk alapított Badfinger nevű bandával először lemezre vették. Irgalmatlanul bosszantó lehetett végignézniük, hogy Harry Nilsson - aki csak simán lenyúlta a szerzeményt - pillanatokon belül milyen elképesztő szakmai és anyagi sikert ért el, míg ők még évekkel és lemezekkel később is a nincstelenséggel és a jelzáloghitelekkel küzdöttek. Mariah Carey nagyságrendekkel fényesebb diadalmenetét már nem érhették meg; Ham 1975-ben, 27 évesen akasztotta fel magát, Evans nyolc évvel később követte, ugyanúgy a kötelet választva. Tudjuk, hogy a rockzenészek érzékeny lelkek, fura fazonok, ritkán távoznak természetes halállal. (Elég csak a fenti képen látható Kurt Cobainre, a Nirvana legendás frontemberére gondolni.) Mégis, amikor a Without You szerzőinek történetét hallottam, a fejemet fogtam, s szinte fizikai fájdalmat éreztem. Ezeknél értelmetlenebb öngyilkosságokat aligha tudok elképzelni. Tényleg akkora katasztrófa, ha nem válunk első vonalbeli sztárrá? Tényleg annyira elviselhetetlen, ha nem keressük gennyesre magunkat? Szerintem ezek jócskán túlélhetők. Az értelmes alázat - nem az, amiről a papok beszélnek! - arról szól, hogy elfogadjuk, ha épp nem volt szerencsénk. Megyünk tovább, tesszük a dolgunkat, s ha lehet, tanulunk a hibáinkból. Ennyi. De élünk tovább és igyekszünk élvezni a létezés minden áldott percét. Sem az anyagi zűrök, sem a sikertelenség, de még a szerelmi bánatok sem teszik indokolttá, hogy eldobjuk az életünket. Pénzt keresni, sikeressé válni, szerelmi eufóriába sodródni holnap is lehet. Vagy tán holnapután.

Amivel a katolikusok nem számolnak: néha nem az a gond, hogy a nulláról kell újrakezdenünk mindent, hanem hogy mínusz tízről. Néha esélyünk se marad arra, hogy akár a startmezőig visszatornázzuk magunkat. Az eutanázia dilemmája számos filmben megjelenik, minden bizonnyal a legismertebb mindezek közül a Mégis, kinek az élete? című klasszikus. Amíg élek, nem felejtem a nyaktól lefelé megbénult főhős doktornőjéhez intézett, szívbemarkoló mondatait: "Gyönyörű a melle. (...) Figyeltem magát, ahogy itt föl-alá járkált. Ahogy fölém hajolt, megvizsgált. Ez fantasztikus. Fantasztikus, milyen lazán tud viselkedni egy nő, ha nincsen körülötte férfi. (...) Annak ellenére, hogy csak egy kis bőrcafat lötyög a lábam között, az agyam férfi módra működik. Azt is megfigyeltem magamon, hogy állandóan szexuális témájú tréfákkal ugratom a fiatal nővéreket és a legártatlanabb megjegyzésekben is a kétértelműséget keresem. És amikor kimennek a szobából, kiver a víz a szégyentől." Alig hiszem, hogy el tudnék képzelni ennél reménytelenebb élethelyzetet. Mélységesen tudok azonosulni a főhőssel, aki tehetetlenül, ám kristálytiszta tudattal választja a halált. Hasonló a sztori a Mielőtt megismertelek című filmdrámában, azzal a különbséggel, hogy itt egy szerelmi szál is megjelenik (a női főszereplő a Trónok Harcában Daeneryst alakító Emilia Clarke). Horváth Gergely a Jézus és a rock and roll című könyvében hosszasan elemzi  a történetet: "A mozi finom bravúrokkal szövi magát tovább lépésről lépésre, amit nagyon szerettem - egészen a végéig. A film egy pontján kiderül, hogy Will előzőleg megállapodott a szüleivel arról, hogy még egy fél évet ad magának arra, hogy kiderítse, akar-e tovább élni, és ha letelik a fél év, és a válasza nem, akkor egy svájci klinikán átsegítik a halálba. Will azonban mégsem akar tovább élni. Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, amelyben a film férfi hősének döntést kellett hoznia az életéről, és még csak felmérni sem tudom, min ment keresztül a balesete óta. A történet azonban ennél a mégsemnél számomra megbicsaklik, mert úgy érzem, hogy az az indoklás, amellyel Will megmagyarázza Lounak a döntését, nem elsősorban a fizikai fájdalomra utal, hanem a saját tudatára; nem tudja elviselni, hogy így éljen tovább, ha előtte övé volt a világ. Nálam a történet önmagáról felépített képe ekkor vesztette el az igazát. Mert ha a szerelembe bújt feltétel nélküli szeretet nem képes a vigasznyújtásra, és az életnek új értelmet adni, akkor ott valami belül még azelőtt elromlott, mielőtt a baleset megtörtént volna." A rádiós műsorvezető e könyvében - a popkultúra számos termésének elemzésén át - saját, felnőttkori megtéréséről számol be. Számomra olyan, mintha két külön világban élnénk, mintha ugyanazokat a filmkockákat nézve két különböző mozit látnánk. Hitem szerint a Mielőtt megismertelek pontosan a befejezése miatt vált pazar és drámai alkotássá. Egy átlagos, romantikus limonádé szintjén ragadt volna, amennyiben a főhős az ébredő szerelem hatására változtat döntésén. A megtért, a katolikus dogmákat magába szippantó Horváth Gergely talán el sem tudja képzelni az öntudat ilyen fokát. Alig hiszem, hogy a teljes értékű létezés igénye belső romlottságot jelezne. Térjünk vissza még egyetlen percre a Mégis, kinek az élete? című mozihoz! A főhős szavai életének társához: "Nem azért mondom, hogy sajnálj, de nem vagyok már szeretetre méltó. Tárgy vagyok csupán, mely ápolásra szorul egész élete végéig. (...) Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj. (..) Patty, ha te feküdnél itt és én állnék ott, én bizony itt hagynálak. Szeretnélek, de elhagynálak." Emlékszem, taknyos tinédzser voltam, amikor először láttam e filmet, de már akkor is mellbe vágott, hogy ezek mennyire az én szavaim. Egy ilyen élethelyzetben nem várhatunk a másiktól ekkora áldozatot. De még ha kész is rá, ha valamiféle érthetetlen okból boldoggá is tenné a lemondás, a szeretőből ápolóvá lefokozott státusz, rajtunk ez sem segítene: "Minden alkalommal, amikor besétálsz ide, arra emlékeztetsz, hogy milyen volt minden. És amikor rád nézek, tudom, hogy mit nem csinálhatok. Mégpedig soha többé. Ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy szeretsz Patty, de ha nem akarsz tovább kínozni, menj most el, kérlek!" Az öngyilkosság és az eutanázia kapcsán a katolikusok a halál kultúráját emlegetik. Azt kéne megérteniük - és ezek a filmek sokat segítenek ebben -, hogy néha pont fordított a helyzet. Az ilyen extrém helyzetekben ezek a döntések éppen az élet, a teljes és komplex élet feltétlen tiszteletéről szólnak. 

Viszonylag gyakran beszélgetek idős emberekkel. Amikor elmondják, hogy már nyolcvan felett járnak, rendszerint kívánok nekik még húsz-harminc esztendőt. Szinte kivétel nélkül csak legyintenek: "Csak azt ne... elég volt már." Be kell látni: van úgy, hogy elfárad az ember. Van úgy, hogy a mérleg serpenyőiben már többet nyom a szenvedés, mint az öröm. A magamfajta ezt borzasztó nehezen érzi át, hiszen még a legborúsabb időszakaimat is minden esetben a hit, a remény és az életszeretet járta át. De muszáj annyira empatikusnak lennem, hogy elfogadjam: még különösebb tragédiák nélkül is eljöhet a perc, amikor a helyes önszeretet már nem feltétlenül az életért kiált. A nem várt sorscsapások talán csak ezt a percet hozzák közelebb.

Ami a katolikus egyház álláspontját, annak megkérdőjelezhetőségét, tragikus folyományait, illetve következetlen alkalmazását illeti, a történelem produkált már néhány furcsaságot. A leggroteszkebb jelenség nem is oly rég, a 18. században, Észak-Európában ütötte fel a fejét. Az öngyilkosságra készülők - mivel féltek a pokol tüzétől - szerettek volna gyónással, bűnbocsánattal és utolsó kenettel távozni e földi siralomvölgyből. Mivel erre nemigen mutatkozik lehetőség, ha a záróakkord maga is egy súlyos bűn, arra jutottak, hogy egy vadidegen (sok esetben gyerek!) meggyilkolása a legmegfelelőbb megoldás. Hiszen tutira halálbüntetést kapnak, amely előtt simán begyűjthetik a feloldozást... Mondhatjuk, hogy ez csupán rés a pajzson, kiskapuzás, a dogmák cinikus kijátszása. Azonban arról sokat elárul, hogy az egyháznak milyen mértékben sikerült közvetítenie, megértetnie és a hívekben bensővé formálnia a valódi morált. Ha nem is ilyen tragikus, de legalább ennyire megkérdőjelezhető azok szentté avatása, akik gyakorlatilag önként választották a nagyon is elkerülhető halált. Gyakran emlegetem Sziénai Katalin esetét, aki - harminchárom évesen (!!!) - odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó hónapjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Érdekes, hogy amennyiben az öngyilkosság - vagy tapintatosan fogalmazva: a programozott halál - vallási színezetet kap, rögtön lekerül róla az égbekiáltó bűn bélyege, mi több, az egyház etalonként tárja elénk. Sziénai Katalint halála után nem sokkal szentté avatják, majd fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Valami piszok nagy baj van a katolikus morállal, ha ennyire nem a tettek számítanak. Ha nyaktól lefelé bénán a halált választom, súlyos bűnt követek el. Ha tökéletes egészségnek örvendve Istenhez igyekszem, az kitüntetendő cselekedet. Van élő ember, aki érti ezt?

Nyakunkon a karácsony, s a mítosz úgy tartja: ilyenkor követik el a legtöbb öngyilkosságot. Valójában ez is csak egy a nép ajkán élő számos tévhit közül. Sem a hazai, sem a nemzetközi statisztikák nem igazolják vissza e bulváros hiedelmet. Meggyőződésem szerint ez kifejezetten jó hír. Nem elsősorban azért - bár ez sem mellékes szempont -, mert az ilyen tragédiák tönkreteszik az érintett család ünnepét. Sokkal inkább azért, mert a karácsonyi öngyilkosságok egyértelműen magányról és depresszióról árulkodnak. Ezek pedig olyan problémák, melyek bőven orvosolhatóak.

Elidegenedés. Közöny. Érzéketlenség. Magány. Mindenki csak a telefonját nyomkodja. Az emberek a falvakból a városokba költöznek. Az öregek magukra maradnak. A fiatalok alig várják, hogy elhúzhassanak az országból, s külföldön vállaljanak munkát. Családok hullanak szét. És közben mindenki csak a telefonját nyomkodja... Körülbelül ezeket a sirámokat halljuk hosszú esztendők óta.

Nem állítom, hogy a fenti jelenségek nem léteznek. Azt azonban kifejezetten téves következtetésnek gondolom, hogy a társadalmat a szétesés fenyegetné. Ha az új évezred valódi sikerágazatait tekintjük, elsősorban az okostelefonok és az internethasználat széles körű elterjedését, valamint a közösségi oldalak egyre növekvő népszerűségét kell megemlítenünk. Ezek mind olyan eszközök, csatornák, platformok, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az emberek közötti együttműködést támogassák, mi több, elképesztően hatékonnyá tegyék.

Pár évtizeddel ezelőtt, ha egy rokonunk, barátunk, ismerősünk külföldön vállalt munkát, vagy az ország túlsó felébe költözött, gyakorlatilag le is mondhattunk róla. Talán az első pár hétben még váltottunk pár levelet az illetővel, ám a kapcsolattartásnak ez a formája minden ízében azt az érzést erősítette, hogy a másik már nincs jelen az életünkben. Az üzenetváltások ilyenkor lassúak és tervezettek, nincs bennük semmi spontaneitás; a villámgyors reakciók lehetőségét - mely a szellemes és élő kommunikáció egyik alapeleme - a legkevésbé sem hordozzák magukban. Nem csoda, hogy ezek a klasszikus levelezések sok esetben egyre ritkultak, majd teljesen elhaltak. A jelenben - az új kommunikációs technikákból fakadóan - a levelezés nemhogy reneszánszát éli, de a társadalom sokkal szélesebb rétege kommunikál írott formában, mint a történelem során valaha. Manapság ritkán veszünk könnyes búcsút, ha egy jóbarát Londonban, vagy Madridban folytatja pályafutását, hiszen virtuális csoportjainkban ugyanolyan élő marad a kapcsolat, esetenként még aktívabb is, mint amikor két utcányira laktunk egymástól. S amikor egy év múlva hazalátogat, akkor sem érzünk sem eufóriát, sem áthidalhatatlan szakadékot, hiszen pár napja még együtt fikáztuk a magyar válogatott játékát a számos közös fórum egyikén. Mintha mindvégig itt lett volna velünk, csupán koccintani nem tudtunk. 

Amikor a kilencvenes évek első felében házibulikat szerveztünk - s akadt rá példa bőven -, rendszerint napokig telefonálgattunk, míg összejött a társaság. (Ez még a mobilkorszak előtti éra. Ha valakit nem találtunk otthon, s üzenetrögzítője sem volt, muszáj volt később újra próbálni, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy kerestük. Ma már megmosolyogtatóan ósdinak és gyenge hatékonyságú eljárásnak tűnik.) Manapság, ha kirándulást, focit, pókert, kerti partit szervezünk, két perc alatt létrehozunk egy Viber-csoportot a potenciális résztvevőkkel, s másfél órán belül össze is áll a mezőny. Ám ez csupán a technológia közvetlen közösségépítő hatása. Indirekt módon még többet profitálhatunk a 21. század informatikai vívmányai által. Életünk apró-cseprő ügyei - egy banki átutalás, egy dokumentum továbbítása, egy számla kiállítása, egy hivatali ügyintézés - ma már lényegesen kevesebb időt emészt fel, mint 15-20 esztendővel ezelőtt. (Hol van már a fax; a kézzel kitöltött, bankfiókban leadott átutalási megbízás, vagy az írógéppel kiállított, indigós számla...) Már ezek is rengeteg időt spórolnak meg az átlagember számára, s akkor még az automatizációban rejlő ezernyi lehetőségről nem is szóltunk. S mit is kezdhetnénk az ily módon nyert szabadidővel, ha nem emberi kapcsolatainkat építjük, ha nem közösségi élményeinket gyarapítjuk?

A folyton károgók, az örök pesszimisták a történelmet permanens dekadenciának látják. Mintha valamikor réges-régen létezett volna egy valódi aranykor, amelyhez képest egyre mélyebbre csúszunk. A tradicionális közösségek felbomlanak, s jaj, atomjaira hullik szét a társadalom... Hitem szerint semmi sem áll ilyen messze a valóságtól. Mi több, határozott fejlődést látok, s csupán azon tűnődöm, hogy merrefelé haladunk tovább. A gazdasági-technológiai irányt - mely érzékelhetően minden mást meghatároz - jól látjuk. A legfontosabb mérföldköveket ezen az úton a mezőgazdasági, az ipari, majd a napjainkban is zajló informatikai forradalom jelentik. Az egyes korszakok társadalmi berendezkedése, kulturális és vallási szokási mindig megfelelően rímelnek az adott periódus gazdasági-technikai állapotára. A földművelő társadalmakban mindenütt találunk uralkodót, arisztokráciát és többé-kevésbé jogfosztott köznépet. A meghatározó vallás a tekintélyelvű monoteizmus. Az ipari társadalmat már a szekularizáció és a polgári demokrácia jellemzi. Most itt állunk a harmadik nagy forradalom közepén, s csak találgatni tudjuk, milyen társadalmi változásokat hoz majd az új világ. Hegel és Fukuyama a történelem végét a liberális államban, Marx a kommunista társadalomban látta. Ismerünk olyanokat, akik a szakrális királyságokhoz való visszatérést szorgalmazzák, mások anarcho-kapitalista, vagy anarcho-kommunista társadalmakat vizionálnak. Próféta legyen a talpán, aki pontosan látja a holnapot, azonban bizonyos tendenciák feltétlenül kitapinthatóak. A technológiai fejlődés legfőbb üzemanyaga a kreativitás, amely legjobban szabad környezetben tud szárnyra kapni. A folyamat azonban nem egyirányú, sokkal inkább oda-visszaható; a technikai fejlődésnek nem csupán feltétele, de következménye is a növekvő egyéni szabadság. Elég, ha csak a fentiekben már említett mobilkommunikációs eszközöket, az internetet, valamint az automatizációt említjük. Az emberiség teljes - igaz, szégyenteljes zsákutcákkal tarkított - történelme az egyén felszabadulásáról szól; a rabszolgaságtól és a kasztrendszertől indulva a középkori, röghöz kötött jobbágyságon át egészen a liberális demokráciák polgárságáig. Úgy tűnik tehát, hogy minden a szabadság irányába hat, így hosszútávon csakis olyan társadalmi berendezkedési formákat tudok elképzelni, melyeket széles néptömegek ítélnek támogathatónak. Alig hiszem, hogy a szabad akarat új uralkodókat emelne fel, avagy a kizárólag zsarnoki módon megvalósítható kommunizmus bármilyen formáját hívná életre. Arra is mérget vennék, hogy a növekvő egyéni szabadság nem fogja atomjaira bomlasztani a társadalmat. Ellenkezőleg: hitem szerint éppen az önkéntes emberi együttműködést emeli majd sosem látott magasságokba. Ha mindehhez hozzátesszük az információs technológiából fakadó lehetőségeket, számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek a közvetlen demokrácia széles körű elterjedése tűnik.

Sportszerűtlen volna, ha a technológiai fejlődés árnyoldalairól egyetlen szó sem esne. A magam részéről nem ismerek olyan mai gyereket, aki nem totálisan kütyüfüggő. A legtöbben emiatt kongatják a vészharangot, s nyilván nem teljesen alaptalanul. Csak hogy a kép valamivel árnyaltabb legyen, emlékeztetnék arra, hogy annak idején az én generációmat is beszippantotta a számítástechnika ébredő csodája, s hosszú órákon át írtunk primitív programokat a ZX81-en, vagy épp a Commodore64-en. A ma már megmosolyogtató kvarcjátékokat napokig le sem tettük. A többségünkből mégsem vált virtuális világban ragadt zombi. Azt kell látni, hogy az internetalapú technológia is csupán egy eszköz, melyet mi magunk ruházunk fel tényleges funkcióval. Ahogy egy gyógyszerrel lehet gyógyítani és ölni is; ahogy repülővel lehet álomnyaralásra utazni, vagy épp ikertornyokat ledönteni, úgy az okostelefonokat is számtalan cél szolgálatába állíthatjuk. Ha van egy csöpp eszünk, úgy pont arra fogjuk használni, amire kell: kapcsolódni egymáshoz. Üzletileg, barátilag, vagy akár szerelmi indíttatással. S ha elég értelmesek vagyunk, az automata technológiák nyomán keletkező szabadidőnket is képesek leszünk oly módon hasznosítani, ahogyan azt érdemes: kapcsolódni egymáshoz. Kiszakadni a virtuális térből, s találkozni egymással hús-vér valónkban. Mozogni, élni mulatni, vagy csak épp végigdőlni pár kényelmes pamlagon, ahogyan azt az ókor nagyjai tették, s néhány palack cabernet franc társaságában megvitatni a világ dolgait. Valami ilyesmiért hoztuk létre a civilizációt, nemdebár?