Két székely utazik egy vasúti kocsiban, elnyúló, mély hallgatásba burkolózva.

- Tán csak nem kend is Gyergyóról való? - kérdi egyikük hosszú percek után.

- De biza'. - válaszol a másik.

Bő fél óra csendet követően folytatódik a diskurzus:

- Tán csak nem kendnek van az a szép szál legény fia?

- De biza'.

Egy óra hallgatás után:

- És serken-e már a bajsza a legénynek?

- Serken a'.

Ismét a béke csendje borul rájuk, de nem sokáig; a vonat összeütközik egy másikkal, kisiklik, brutális a katasztrófa. Mindenütt, roncsok, törmelékek. A két öreg csodával határos módon túléli a szerencsétlenséget. Miközben ruházatukat leporolva igyekeznek rendbe szedni magukat, megszólal az egyik:

- És, pödri mán?

Persze, elmosolygunk az effajta szűkszavúságon, de azért pontosan tudjuk, hogy az élet nagy csatamezőin ennél jócskán több munícióra lesz szükségünk. A hallgatag emberek aligha futnak be nagy karriert, s a párválasztás frontján is pokoli hátránnyal indulnak. Mindenkinek szívből ajánlom Gecse Dóra 18 randi című kötetét. Az alcím mindent elárul: "Ha sikerül, abból párkapcsolat lesz. Ha nem, akkor novella." E groteszk, elcseszett randik közül talán a legtipikusabbal, a csendes ifjú esetével indul a könyv:

Tibi nem nagyon volt partner a beszélgetésben. Kínosan éreztem magam, mert kérdéseimre csak félmondatokkal válaszolt. Dicséretére mondom, a fiú a tőmondatok mestere. Alany-állítmány. Esetleg megfűszerezi mondókáját egy-egy tárggyal. Néhol elvétve felbukkan egy-egy helyhatározó. Az pedig már a bővítmények orgiája.

- Te hol laksz, mit is írtál?

- Budán.

- És azon belül?

- A Moszkva térnél. - Hopp, ez már három szó!

- Mindig ott laktál?

- Nem.

- Előtte hol laktál?

- Kelenföldön.

 - Én a nyolcadik kerületben születtem, de aztán gyorsan kiköltöztünk Óbudára, és azóta ott lakom. Jó környék, csak macerás a közlekedés. Jól jönne oda is egy metró – reméltem, ezzel a mondattal megtöröm a jeget, és sikerül beszélgetést kezdeményeznem arról például, hogy miért kevés a metróvonal Budapesten. Tévedtem.

- Hát, van ez így – mondta Tibi. Értettem. Metró-téma lezárva.

- Hova jártál gimibe?

- Kelenföldre.

Tíz perc néma csendet tartottunk az elmúlt kelenföldi diákévek tiszteletére. Kavarogtak a gondolataim, hogy mégis mit kérdezhetnék tőle, milyen témát dobhatnék fel, amire ráharap, és beindul a beszélgetés köztünk. Értem én, hogy ő egy csendes fiú... valószínűleg én nem tudom ezt elég intelligensen kezelni. Frusztrált lettem. Ez így nagyon nehéz lesz.

Az igazság az, hogy nem Gecse Dóri az egyetlen, aki a megkukult srácok miatt panaszkodik, számos lányismerősömtől hallottam hasonló sztorikat. A legtöbben nem voltak ilyen türelmesek; a randi közepén egyszerűen felálltak és faképnél hagyták a töketlen udvarlót.

Az evolúcióbiológia kutatói évtizedek óta töprengenek azon, hogy miért nőtt ilyen brutálisan nagyra a homo sapiens agya. Az egyik korai hipotézis az eszközhasználatot jelölte meg fő okként, ám amikor látták, hogy nem csupán a főemlősök, de még egyes madarak is számos eszközt használnak, ez az elgondolás a sufni mélyére került. Hasonló a helyzet a vadászattal, amely a fajtársak között komoly együttműködést, összehangolt cselekvést igényel. Amikor megfigyelték, hogy a zebrát becserkésző oroszlánok zsigerből megoldják e csapatmunkát, ezt a hipotézist is elvetették. A téma tudósai között ma már széles az egyetértés annak kapcsán, hogy testtömegünkhöz képest gigantikus méretű agyunkat elsősorban a beszéd, a nyelv kialakulása, egymás befolyásolása, manipulálása - vagyis végső soron a szexuális szelekció - tette szükségessé. A pletyka, a csajok befűzése szavak által; a politikai populizmus; a marketing és a szélhámosság szinte egyidős az emberré válással. Aki jobban kommunikál, az nagyobb hatalomra és több nőre tesz szert, mint csendesebb riválisai. Természetesen léteznek olyan élethelyzetek, amikor hallgatni arany - erre a záróbekezdésben visszatérünk még - de alapvetően a beszéd és az arra való készség az, amely kiemel bennünket az állatvilágból - és a lúzerek közül.

Susan Blackmore A mémgépezet című művében egy külön alfejezetet szán annak megválaszolására, miért is beszélünk olyan sokat. A hallgatásról így ír: "Csupán ritkán fordul elő, és különleges szabályokat követel megerősítése a végtelenül hosszú beszélgetés természetes mémikus törekvésével szemben. Ezekkel a szabályokkal találkozunk számos helyen: könyvtárakban és iskolákban, előadótermekben és mozikban, sőt még egyes vasúti kocsikban is, és azt láthatjuk, hogy az emberek - a legjobb szándékuk ellenére - azon kapják magukat, hogy megszegik a szabályokat. Nagyon nehéz valódi némasági fogadalmat tenni, és akik vallási okból vonulnak vissza, kezdetben igen nehezen tartják be a hallgatási előírásokat akár néhány napig is. A hallgatás mémjét átvenni annyit tesz, mintha árral szemben úsznánk." Ahogyan génjeink, úgy mémjeink is szaporodni, terjedni kívánnak. A szótlan ember gondolatai, ötletei, meglátásai aligha kapnak szárnyra. Úgy tűnik, evolúciós programozásunk szerint minden a folyamatos kommunikáció mellett szól. Mémjeink terjedése már önmagában is jutalmazza verbális aktivitásunkat; ezen túlmenően ha hangunk erősebb, befolyásunk jelentősebb és dominanciánk kitapintható, mindez a szexuális szelekció harcmezején is komoly fegyverelőnyt jelent. 

Számos társasági eseményen veszek részt, s legyen szó családi összeröffenésről, baráti sörözésről, vagy épp pókerversenyről, az asztal körül ülőket tekintve minden esetben háromféle karakterrel találkozom.

• A SZÓTLAN - Csendben ül, figyeli a hangadókat. Akár hosszú órákon át. Láthatatlan, észrevehetetlen, jelentéktelen.
• A SZÓNOK - Magabiztosan és nagy hangon kommunikál, szavait lehetőség szerint a teljes asztaltársasághoz intézi. Domináns, számos eszközt ismer, amivel eléri, hogy figyeljenek rá. (Jómagam természetesen ezt a szerepet viszem. A mögöttem hagyott évtizedekre visszagondolva azt kell mondanom: számos trófeát köszönhetek e habitusnak. A csajok határozottan bírják az effajta dominanciát.)
• A FÉLSZEG - Szemben a szótlannal, ő is szeretné terjeszteni mémjeit, ugyanakkor tart attól, hogy mondandója nem lesz érdekes a széles közönség számára, illetve nem érzi magában az erőt ahhoz, hogy minden figyelmet magára irányítson. Ezért inkább privát diskurzusokat kezdeményez, igyekezve elcsábítani valamely közvetlen szomszédját. A szónok természetesen rosszul van ettől az aknamunkától, ám a kiszemelt beszélgetőtárs jellemzően még inkább, hiszen e mellékvágány sokszor valóban érdektelen, s ő inkább a szónokra figyelne.

"Hallgatni arany." Nagy ritkán persze igaz lehet a régi frázis. "Hallgattál volna, bölcs maradtál volna" - nem véletlen, hogy több verzióját is ismerjük e közmondásnak; léteznek esetek, amikor a szótlanság értékesebb, mint a fecsegés.

• Nyilvánvalóan érdemes mellőzni az alpári, primitív témákat.
• Ugyanígy kerülendő az érdektelen, üres, önmagán túl nem mutató locsogás. Ha van valami, amitől a falat kaparom, az az, amikor felnőtt emberek azzal fárasztják az asztaltársaságukat, hogy melyik palacsintát szeretik legjobban. Ki a fenét érdekel?
• A jó ízlésű és egészséges lelkű emberről biztosan elmondható, hogy nem károg folyton. Persze, mindannyian ismerjük az örök fanyalgókat, akik mindig kéjesen fikáznak bármit, mintha pozitív örömök nem is léteznének. A legszűkebb baráti körömben is találni olyanokat, akiknek elég egyetlen gyengébb félidő, máris telerinyálják zárt csoportunk üzenőfalát. Mintha a Muppet Show két öregje kelt volna életre a karzaton. Ez még akkor is kínos, ha Szoboszlaiék nem hoznak össze három parádés gólt a második játékrészben. Hát még így.
• "Amikor beszélsz, csupán azt ismétled, amit már tudsz. Viszont ha hallgatsz, tanulhatsz valami újat." A dalai láma mondása kiválóan alkalmazható például egy üzleti-szakmai megbeszélésen, ahol számunkra ismeretlen a terep. 15-20 perc figyelmes hallgatás a legtöbbször elég ahhoz, hogy az első megszólalásunk már olyan benyomást keltsen, mely szerint otthonosan mozgunk a témában.
• Amikor kiemelten fontos, hogy jó benyomást keltsünk a partnerünkben - egy randi, vagy egy üzleti tárgyalás tipikusan ilyen lehet -, olyankor elsősorban a másikat beszéltetjük. Itt nincs szó semmiféle passzivitásról, mi több: segítő kérdéseinkkel abszolút mi irányítjuk a diskurzust. Ez a metódus számos haszonnal kecsegtet, ám a legfontosabb mind közül: a másikban az a kivételesen jó érzés alakul ki, hogy most valóban értően figyeltek rá. Sokan tízezreket fizetnek a terapeutájuknak, hogy ilyen élményben legyen részük.
• A titkok megőrzésének képessége az egyik legfontosabb megbízhatóság-elem. A különböző vígjátékok esetén elnézhető, hogy mindig mindenki mindent elkotyog, hiszen többnyire ebből szövődik a kalamajka. De amikor - az ápolóit kijátszó :) - Márki-Zay Péter képtelen tartani a száját egy ártatlan interjú során, az valami egészen döbbenetes élmény. Számos cimborámnak ismerem üzleti ügyeit és tudok a félrelépéseikről is, de magától értetődő módon az összes sikamlós sztorit viszem magammal a sírba. Ha akarnak róla beszélni, tegyék meg ők maguk, én biztosan nem fogok eláztatni senkit.

Látható tehát, hogy a hallgatás is nyerő stratégia lehet néhány speciális esetben. Többnyire azonban az extrovertált karakter előnyt élvez az introvertálttal szemben; a beszédes a hallgatag fölé kerekedik. Évezredek evolúciója munkál bennünk, s készteti szólásra szánkat. Nem kéne szembemasírozni a teremtéssel egy jól hangzó, de hamis közmondás kedvéért.

Egyre határozottabban az az érzésem, hogy a többségnek fogalma sincs, mi is a liberalizmus valójában. Mintha magát a nihilizmust jelentené, és a liberális attitűdöt képviselőknek mentesnek kéne maradniuk mindenféle értékválasztástól, világértelmezéstől, sőt talán még a személyes ízléstől is. Sokan ezt a kilúgozott, sótlan ürességet kérik számon mindazoktól, akik liberálisnak vallják magukat. Elég nagy ostobaság.

A liberalizmus természetesen nem jelent önfeladó értékmentességet, csupán toleranciát. Az erőszak kezdeményezésének tilalma az egyetlen erkölcsi követelménye, ám annak kapcsán már nincs mondanivalója, hogy e megszelídített világban ki-ki miféle preferenciákat képviseljen. Bármiféle társadalmi problémát veszünk górcső alá, alapvetően hétféle attitűddel viszonyulhatunk ezekhez, ebből a három centrista álláspont mind liberálisnak tekinthető. Legyen az első példánk a hazaszeretet!

Látható: a saját hazánkhoz, illetve általánosságban a patriotizmushoz sokféleképpen viszonyulhatunk. A liberális gondolkodásmódból csupán akkor lépünk ki, ha ehhez a merőben ÉRZELMI kérdéshez önkényes módon ERKÖLCSI felhangot társítunk. A legszélsőségesebb attitűdök azok, amelyek törvényi erőt is bevetnek, vagy bevetnének az ügyben. Ilyen a kötelező sorkatonai szolgálat, illetve ilyen az is, amikor patrióta megnyilvánulásokat gyűlöletbeszédnek titulálnak, melyet rendőri fellépés követ. Ezek rém embertelen döntések, mindazonáltal következetesek. Ideológusaik gondolnak valamit a világról, s amit erkölcsi jónak vélnek, azt ki is kényszerítenék mindenkiből. (Azon persze el sem gondolkodnak, miként lehet erkölcsi piedesztálra emelni egymással szögesen ellentétes, egymást teljességgel kizáró eszméket. Ha mégis elgondolkodnának, arra kéne jutniuk, hogy a másik oldal gonosz, vagy hogy mindketten tévednek.) A konzervatív és a progresszív attitűdök ugyanakkor rém következetlenek. Morális tekintetben markánsan állást foglalnak ugyan, de a törvényt már nem hívnák segítségül, mert azért mégsem diktátorok... Abszolút skizofrén állapot mindkettő; el sem tudom képzelni, micsoda feszültségek terhelik az ilyen emberek elméjét. 

A fenti minta alapján szinte bármiféle releváns társadalmi kérdés kapcsán felvázolhatjuk a vonatkozó attitűdpalettát. Néhányat el is készítettem.

GYERMEKVÁLLALÁS 

Ismerjük A szolgálólány meséje című filmet, illetve sorozatot. Valódi rémuralom volna, ha az állam erőszakkal kényszerítené ki a szaporodást, de látjuk: sokak fejében megfordul a dolog, még ha disztópiaként is. A másik végletre valós példával is szolgál a történelem: az egygyermekes politika 35 éven át torzította a kínai társadalom szerkezetét. A konzervatívok a nemzet megmaradásában, a progresszívek a bolygó megmentésében látják küldetésüket, mindazonáltal légüres térben mozognak. Erkölcsi kötelességnek nevezik a gyermekvállalást, illetve a másik térfélen ennek megtagadását, azonban kijelentéseik tökéletesen súlytalanok. Intelligensebben tennék, ha áteveznének a liberális megközelítés felségvizeire, s azt mondanák: ez mindenkinek a privát döntése. Attól még érvelhetnének egyik, vagy másik oldalon, csak immáron morális felhang nélkül: kizárólag az egyén nézőpontját tekintve. 

HOMOSZEXUALITÁS

Itt sem kell messzire menni a történelmi példákért: a múlt században - még a hatvanas-hetvenes években is - a fényes Nyugaton simán bebörtönözték a melegeket. A iszlám országokban a mai napig büntetendő a homoszexualitás, néhány helyen egyenesen halállal. Iránban már egy csók is elég a kivégzéshez. A homofóbia büntetése szintén diktatórikus elem; enyhítő körülményként könyvelhetjük el, hogy azért ritkán kövezik halálra a homofóbokat... A konzervatív álláspont jellemzően vallási gyökerű: az Ószövetségből, illetve Pál apostol leveleiből merít. A progresszív megközelítés ugyancsak mélyen vallásos. A gond ugyanaz ezekkel, mint a hazaszeretet és a gyermekvállalás kapcsán: ha tényleg bűnnek gondolunk bármit, akkor álljunk ki ezek korlátozása és büntetése mellett! A saría - akármilyen embertelen is - ilyen tekintetben legalább következetes. Ha viszont nem vágyunk a diktátor szerepre és nem kívánunk korlátozásokat és büntetéseket bevezetni felnőtt emberek szexuális tetteit és gondolkodásmódját illetően, úgy ideje volna elengedni azt a hülyeséget, hogy bármire is bűnként tekintünk, ami békés és önkéntes. Liberálisként pedig - immáron erkölcsi felhangok nélkül - teljes lelki nyugalommal és gátlásoktól mentesen elemezhetjük, hogy melyik szexuális létformát találjuk szimpatikusabbnak, komplexebbnek, nagyobb boldogságot ígérőnek. 

FÉRFI ÉS NŐI JOGOK, SZEREPEK

Az írott történelem jelentős részében a nők valóban jogfosztottként léteztek; nem tanulhattak, nem vállalhattak hivatalt, nem örökölhettek, s nem volt választójoguk sem. Az elnyomás mértéke tájanként és koronként változó volt, ám kár volna tagadni, hogy létezett. Ahogyan azt is kár volna tagadni, hogy Nyugaton a helyzet a legkevésbé sem változatlan; mára igencsak átlendült az inga. Az EP tavaly elfogadta az uniós nagyvállalatok vezetését érintő női kvóták bevezetését. Az Egyesült Királyságban rendelet szabályozza a reklámokban bemutatható férfi- és női szerepeket. Nem állítom, hogy a jelenkor máris durván elnyomja a férfiakat, de azt határozottan, hogy e kérdéskör kapcsán sűrűsödni látszanak az antidemokratikus elemek. Az a centrumgondolat, mely szerint a nemek között nincs számottevő különbség, tudományos nonszensz. Pontosan tudjuk, hogy évezredek evolúciója formálta különbözőre a férfi és a női elmét, habitust, motivációkat és viselkedési formákat. Attól még bőven liberálisok maradunk, ha nem tagadjuk meg biológiai ismereteinket. Mi több, akár még arra is következtethetnénk ezekből, hogy az érzékenyebb, empatikusabb, gondoskodóbb nők jobb vezetők, mint a férfiak. Kár, hogy ezt semmiféle tapasztalat nem támasztja alá, holott bőven volt már rá alkalom, hogy kipróbáljuk e felállást is.

ÖNGYILKOSSÁG, EUTANÁZIA

Az utolsó példát csupán annak szemléltetésére hozom, hogy nincs mindig hétféle álláspont. A szamurájok fura világán túl aligha találkozunk olyannal, hogy valaki az öngyilkosságot erkölcsi piedesztálra emelné. (Valójában a harakiri sem önmagában való értékes cselekvés, hanem a szégyentől való megtisztulást szolgáló rituálé.) A katonák és terroristák öngyilkos bevetései és akciói esetében is csupán eszköz az önpusztítás, nem pedig cél. A konzervatívok álláspontja ezúttal is vallási gyökerű. A liberálisok ezzel szemben kiállnak azon alapelv mellett, mely szerint a testünk a saját tulajdonunk, az életünkkel így szabadon rendelkezünk. Az intelligensebbek természetesen csak a legvégső, legszélsőségesebb, legreménytelenebb helyzetekben mondják azt, hogy nincs más út, minden egyéb esetben az élet pártján állnak.

Hasonló attitűdpalettát bármely társadalmi kérdés kapcsán felskiccelhetünk. Ha agresszióról beszélünk (terrorizmus, rablás, nemi erőszak stb.), listánk rövidke lesz, hiszen csupán egyetlen civilizált hozzáállást ismerünk, a teljes elutasítást. A békés jelenségekhez és az önkéntes interakciókhoz ugyanakkor többféle módon is viszonyulhatunk. Lehet eltérő véleményünk a reklámokról, az adakozásról, a fényűzésről, a vagyoni különbségekről, a droghasználatról, a beszédmódról vagy épp a prostitúcióról is. Tekintve, hogy ezek önmagukban ártalmatlan jelenségek, a tiltó, korlátozó, szankcionáló - a fentiekben pirossal jelölt, diktatórikus - gondolkodásmódok elvetendők. A konzervatívoknak és progresszíveknek joguk van a maguk puha vallásosságához, ugyanakkor nekünk is, hogy elmondjuk: mennyire értelmetlenek és következetlenek az ily módon képzett morális szürke zónák. Ha viszont van annyi eszünk, hogy a liberális attitűdök valamelyikét tesszük magunkévá, s nem festünk skarlátbetűt sehová, még mindig meglehetősen változatos értékvilágot képviselhetünk. Igazi idióta az, aki egy szabadelvűtől sablonos, egyutcás gondolkodásmódot vár. A liberalizmus ugyanis a legkevésbé sem jelent birkaösztönt és önfeladást.

Én tényleg bírom Puzsért. Tényleg megvédem minden fronton és fórumon. És tényleg szentül hittem, hogy kezd józanodni, konszolidálódni, s lassan képessé válik a higgadt és okos érvelésre. Az idei Infotér Konferencián Huth Gergellyel folytatott pódiumvitáját azonban végtelenül lehangolónak éltem meg. Türelmetlen, zabolátlan, folyton a másik szavába vág és indokolatlanul magas hőfokon ég még mindig - az egyetlen pozitívuma e végtelenül arrogáns stílusnak, hogy nekem is tükröt tart. Jómagam éppen ilyen kérlelhetetlen, nagy hangon vitázom; nekem sem ártana, ha visszavennék kicsit a lendületből és az arcomból.

"Miért nem lehet a rendszer az, ami? Miért nem költözik át Orbán Viktor a Karmelita kolostorból a Budai Várba? Miért nem helyezi a koronát az esztergomi érsek - vagy Fehérváron, vagy Esztergomban, most már akár Pozsonyban is lehetne - valamely koronázó városban Orbán Viktor fejére? Mindjárt egy jó alkalom lenne, hogy ki lehessen egyenesíteni a koronán a keresztet. Fölrakni Orbán Viktor fejére, s Orbán Viktor uralkodhatna Magyarországon, de nem alkotmányos, vagy parlamentáris monarchiában, mint ezekben a férgesült nyugati államokban, hanem abszolút monarchiában, úgy ahogyan amúgy vezeti Magyarországot Orbán Viktor." Mindössze egy rövidke részletet ollóztam ki Puzsér végtelen monológjából, s ami a leginkább szembeszökő, hogy még e pár mondaton belül is ötször mondja ki a miniszterelnök nevét. Akár szóban, akár írásban kommunikálunk, rendszerint kínosan ügyelünk rá, hogy elkerüljük a szóismétléseket. Itt ennek ellenkezőjét látjuk: Puzsér még ezzel a nyelvi eszközzel is az abszolutizmus atmoszféráját erősíti, ezt legalább ügyesen teszi. Szarkasztikus gondolatmenetében mindazonáltal nincs semmi újdonság, százszor előadta már, meg is írta ugyanezt. Ennek ellenére ez a kritikai szál a meghatározó, amely végigkíséri a teljes beszélgetést.

 Az internetadóra és a vasárnapi boltzárra visszaemlékezve Puzsér újfent kifakad: "És rögtön el is tudod dobni, tudod, mint a szaros rongyot, abban a pillanatban, hogy fölmérted: mégsem akarják a magyarok. Micsoda dicsőséges elvi politika! (A kormány) hülye lesz hinni bármiben, és azt mondani: én ebben hiszek, és nem vagyok hajlandó lemondani a meggyőződésemről pusztán azért, mert az ebben a pillanatban politikailag nem kifizetődő. Tudod, ez a különbség az opportunizmus és az elvi politika között. Az opportunizmus azt jelenti, hogy semmit sem gondolok igazán, csak a hatalomhoz rendelem önmagamat." Az ország kritikusa e ponton sokszorosan mellélő. (Tegyük hozzá, nem ő az egyetlen. Immáron harminc éve hallgatom ugyanezt: Orbán elvtelen, Orbán egy szélkakas...) Először is: egészen nyilvánvaló, hogy léteznek fajsúlyos, elvi kérdések - biztonság, béke, szabadság, migráció, gazdaságpolitika stb. -, amelyek kapcsán aligha lehetne köpönyegforgatással vádolni a kormányt. Emellett lesznek marginális ügyek, amelyeknek semmi közük a meggyőződéshez és az elvi politizáláshoz - például: internetadó -, ezek kapcsán semmi kivetnivalót nem látok abban, ha a kabinet nézőpontot vált. "De nem ez a feladata egy kormánynak?" - teszi fel a költői kérdést Huth Gergely. Egészen nyilvánvaló, hogy a periferikus részletkérdések kapcsán nem érdemes görcsösen ragaszkodni az eredeti elképzelésekhez. Másodszor: ha már az elveket hiányoljuk, a felhozott ügyekben a kabinet egy erkölcsileg helytelen intézkedést vett le a napirendről, illetve törölt el. Az adószedés morálisan sosem alátámasztható, az internetadó pláne. A kötelező vasárnapi zárva tartás pedig durva beavatkozás a honpolgárok életébe; ünnepelni kéne ennek visszavonását, nem pedig kifogásolni. Harmadszor, és magát a pódiumvitát tekintve ez a legfontosabb: Puzsér önmagával kerül ellentmondásba. Az egész beszélgetés alaphangját megadta azzal a vitriolos kritikával, mely szerint Orbán abszolutista uralkodóként vezeti az országot. Mindenben ő dönt, senkinek semmi beleszólása semmibe. Azután eltelik öt perc, és azt kéri számon a kormánytól, hogy a közhangulat nyomására egyes döntéseit megváltoztatja? Most hirtelen - átesve a ló túloldalára - az lett a baja, hogy mégsincs abszolutizmus, és működik az önreflexió? Hogy tudja Puzsér mindezt rendbe tenni a saját fejében???

"A rendszer pozitívumának tudom tekinteni ilyen értelemben az opportunizmusát, hogy semmiben sem hisz, tehát még csak nem is fasiszta. Ilyen módon még csak nem is antiszemita, sőt, akár filoszemita, hiszen nincsenek elvei, pont antiszemita lenne?? Ilyen értelemben például ebben a konfliktusban Izrael és Gáza között képes volt a jó oldalra állni, hiszen nem fasiszta. Bár emberileg sokszor elfogódom és úgy érzem, hogy talán mégiscsak többre tartok egy mi hazánkost mint egy fideszest, mert az legalább fasiszta!" Puzsér képes továbbfokozni a hülyeséget. Abba most bele sem mennék, hogy jogos-e a fasiszta jelző használata a Mi Hazánk Mozgalom esetén, van itt őrület bőven, ezen túlmenően is. Már önmagában az is egy borzalmas értékválasztás, amikor pozitívumnak tekintjük, ha valaki hisz valamiféle ideológiában. Ez mitől dicséretes? A szürke tömegből százféleképpen ki lehet lógni. Mitől értékes az, ha valaki lefelé lóg ki? A fasizmus egy sötét, antihumánus ideológia, ezt az ország kritikusa sem látja másként. Ezt követni mitől lenne tiszteletreméltóbb, mint ha valaki semmiben sem hisz?? De nem csupán erről van szó. Puzsér nyilvánvaló szándéka, hogy olyan képet fessen a Fideszről, mintha akár kockadobással is eldönthették volna, melyik oldalra álljanak a közel-keleti konfliktus kapcsán. Miközben természetesen tudja jól, hogy ez köszönőviszonyban sincs a valósággal, mi több: még a legelvakultabb Orbán-gyűlölő DK-s sem gondolna ilyesmire. Teljesen világos, hogy a kormány a morális kérdésekben elvi politikát folytat, s egyetlen pillanatig sem támogat semmiféle terrorista megnyilvánulást. A Fidesz 1988-as megalakulása óta nem hangzott el egyetlen olyan mondat sem a párt meghatározó vezetői részéről, amely ezzel szembemenne.

Puzsér a vita során belefut még egy pofonba. Mint már annyiszor, ezúttal is az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát kéri számon a kormányon. Szemmel láthatóan meglepetésként éri, amikor beszélgetőtársa elmondja: ezek - újságírók, történészek és az érintettek rokonai által - szabadon kutathatók és nyilvánosságra is hozhatók. Számára talán most derült ki, hogy évek óta egy szalmabábot püföl csupán. Valójában nincs másról szó, mint egy irdatlan melóról, amit bármely politikai erő elvégezhet, ha van rá késztetése, ideje és energiája.  

Tényleg szeretem Puzsért. De ez már a sokadik olyan vitája, amit hangerővel kíván megnyerni, és nem valid érvekkel, tudással, tartalmas gondolatokkal. Ennél azért jóval több van benne. Ami pedig Orbán Viktort illeti: aligha van szüksége a koronára ahhoz, hogy beírja nevét a történelemkönyvekbe.

A minap leszármazottaim szuperszexi édesanyjával ebédeltem együtt. Még csak a levest kanalaztuk, máris sztoriban volt: egy harminc pluszos barátnőjéről mesélt, aki a legkevésbé sem vágyik gyermekre. Klímaszorongó. E ponton hangosan felröhögtem. Ezt a kamu dumát... Pár percig még vigyorogtunk a dolgon, de aztán indulnom kellett - kezdődött a délutáni pókerverseny - s már-már el is felejtettem az egészet. Másnap azonban ahogy bekapcsoltam a laptopomat, rögtön a Pénzcentrum következő cikke ugrott elém: "Ezért nem akarnak a magyar fiatalok szülni: sokkal megrázóbb a probléma, mint hittük." A téma természetesen pontosan ugyanez. Ekkor már tudtam: muszáj posztot írnom belőle.

Valójában nagyon is megértem, ha valaki nem kapkodja el a családalapítást. Egy csomó dolognak kell klappolnia hozzá, de három tényező mindenképp elengedhetetlen: egészség, megfelelő partner és biztonságot jelentő anyagi háttér. Ha ez mind megvan, ám a nőből továbbra is hiányzik minden késztetés, minden anyai ösztön, úgy az illető egészen biztosan mentális problémákkal küzd. A különféle kifogások egytől egyig irracionálisak és megmosolyogtatóak. A kedvencem az, amikor a leányzó még harminchat évesen is "bulikázni" szeretne. Vajon mivel tölthette az elmúlt tizenöt esztendőt? Tisztán emlékszem: a kilencvenes években mindenki táncolt. Nem volt olyan szombat éjjel, melyet ne tomboltunk volna végig. Akinek ez kimarad, az valóban nem él teljes életet. No de eljön az az idő, amikor bőven elég a mulatságból, s már más kalandokra (is) vágyunk. A klímaszorongásra való hivatkozás még ennél is szánalmasabb és ostobább magyarázkodás. S ha mégsem mellébeszélés; ha az érintett nő valóban komolyan is gondolja, hogy erre a pusztulásra ítélt bolygóra már végképp nem szabad gyereket szülnie, ott van csak igazán nagy baj. Mármint a fejében. 

Számomra sokszor úgy tűnik, mintha mindenkinek megvolna a maga szorongásmennyiség-szükséglete. A skála egyik végén a minden aggodalomtól mentes felelőtlenek, akik simán felteszik a havi fizetésüket egy sorhúzóra, lesz ami lesz. A másik szélsőséget az örök szorongók képviselik, akik mindig találnak valamit, amin aggodalmaskodni lehet. Az én családomban egyértelműen az utóbbi volt a jellemzőbb. Még most is előttem van, ahogy anyám minden egyes szirénázó mentőautóra felszisszen, hiszen simán elképzelhető, hogy egy kétmilliós nagyvárosban épp egy közeli rokon lett rosszul... Ami engem illet, utoljára tavaly szilveszterkor éreztem némi belső feszültséget, amikor hajnali háromkor hazaértünk a mulatságból, s a 15 éves fiam még sehol sem volt, a telefonját sem vette fel. A szorongás elkerülhetetlen, ha a veszély valós, a tét nagy, a cselekvési lehetőségeink ugyanakkor szűkösek. A klímaváltozás kapcsán azonban aligha ez a helyzet. Nincs két olyan szakértő, aki ugyanazt vallaná a veszélyeket és lehetőségeket illetően. Egyes összeomlás-kutatók szerint menthetetlen a világ, s már erőlködni sincs értelme - a végórák elkerülhetetlenek. Mások csak legyintenek, mondván: a Föld klímája folyamatosan változik, s ebben az emberi tevékenység nem sok szerepet játszik, sem így, sem úgy. Muszáj megemlíteni a sikersztorikat is: az ózonlyuk például - amiért évtizedeken a leginkább aggódtunk - az utóbbi pár évben látványosan szűkülni kezdett, s jó esély van rá, hogy belátható időn belül el is tűnik. Ami biztos: léteznek apró cselekvésmorzsák, melyekkel biztosan nem ártunk. Ha nem élünk pazarló módon, s csak annyi erőforrást használunk, amennyire valóban szükségünk is van, azzal nem csupán a bolygónkat védjük, de a napi jólétünket is növeljük. Ha rászokunk a bringázásra, azzal a dugókat is elkerüljük, valamint a napi sportteljesítményt is kipipálhatjuk. Ha igyekszünk nem szennyezni a környezetünket, ha szelektíven gyűjtjük a szemetet, ha nem használunk dízelüzemű személyautót - ezekkel a saját közérzetünk is javul, miközben egyik sem tűnik lehetetlen küldetésnek. Ezeknél sokkal nagyobb egyéni áldozatokat hozni aligha racionális döntés. Amennyiben biztosan tudnánk, hogy vége a világnak, s csak akkor élhetnénk túl a közelgő katasztrófát, ha mindannyian a töredékére csökkentenénk a fogyasztásunkat, még akkor sem volna értelme aszkéta üzemmódba kapcsolni, mégpedig három okból. Először is: szenvedve-kínlódva nem is érdemes létezni. Másodszor: hiába vállalnánk a mártír szerepet, ha a többiek nem tartanának velünk - márpedig aligha csatlakozna a többség. Harmadszor: ha holnaptól mégiscsak mindenki a fakír-létet választaná; nem fűtenénk, nem közlekednénk, s még a táplálékbevitelünket is radikálisan csökkentenénk, úgy valószínűleg villámgyorsan bedőlne számos nemzetgazdaság, vagyis még közelebb hoznánk az apokalipszist.

Megértem, ha egy nő nem szül fogságban. Ha nem szül háború, vagy éhínség idején. Ha történetesen Észak-Koreában élnék, s esélyem sem volna a szökésre; vagy épp Maputo egyik nyomornegyedében tengetném napjaimat, én magam sem vállalnék gyereket. Az élet egy gyönyörű ajándék, a földi pokolba érkezni azonban tömény szívás - aligha ilyen ajándékot szánunk utódainknak. Közép-Európa ugyanakkor - minden nehézséggel együtt - sokkal inkább a földi paradicsomhoz hasonlít. Nagyságrendekkel jobban élünk, mint őseink valaha, s jöhet bármiféle durva válság, járvány, vagy háború a közelben, a következő néhány generáció nagy valószínűséggel akkor is viszonylagos bőségre számíthat. Arról nem is beszélve, hogy kinek mentenénk meg a bolygót, ha nem a gyermekeinknek?? Pár évvel ezelőtt nagy médiafigyelem mellett indult el Nagy-Britanniában a Birth Strike mozgalom, amely természetesen kizárólag a jómódban élő, fehér nőket célozta felhívásával: "Ne szüljetek!" Amikor Blythe Pepino - az ötletgazda - Tucker Carlson műsorában szerepelt, s megkapta az adekvát kérdést - vajon az önkéntes kipusztulásnál nem jobb terv, ha okos gyermekeket hozunk a világra, akik majd megmentik a bolygót? - az aktivista köpni-nyelni nem tudott. Ugyanilyen bajban volt akkor is, amikor a műsorvezető arról kérdezte, miért nem Afrikában népszerűsíti elképzelését.

Hitem szerint 2021-ben az év egyik legjobb mozija volt a Ne nézz fel! Imádtam elejétől a végéig. A primer üzenete végtelenül szimpla: a katasztrófa itt kopogtat, elég lenne kinyitni a szemünket. Csakhogy amíg a filmben egy látható, érzékelhető, rövid időn belül bizonyosan becsapódó üstökös jelenti a veszélyforrást, addig a klímaváltozás egészen biztosan nem ilyen. Nem ilyen gyors, nem ilyen direkt, nem ilyen pusztító. Mi több: még nyertesei is lehetnek. Az előrejelzések szerint Észak-Kelet-Európa, azon belül is Lengyelország lehet az, amely a legtöbbet profitálhat az éghajlat-változásból; mind a mezőgazdaság, mind az idegenforgalom révén. 

A szavak igazán sokatmondóak. Klímaválságról, klímagyászról és klímakatasztrófáról beszélünk. Már ezen fogalmak megalkotása is arról árulkodik, hogy a globális pánikkeltés meglehetősen tudatos és összehangolt. Nem csoda, ha a szkeptikus ellentábor válaszképpen megszülte a klímahiszti kifejezést. Ember legyen a talpán, aki tudja, hol az igazság e két szélsőség között. Egy azonban bizonyos: aki valódi klímaszorongó, s ténylegesen az éghajlat-változástól való félelme tartja vissza attól, hogy anyává váljon, az talán jobb is, ha nem szül gyermeket. Ott ugyanis tényleg komoly gondok lehetnek.

 Egy biztos: Luis Rubiales csókja nem fialt szerelmet, sem egyéb gyönyört. Hároméves eltiltás lett a jutalma...

Még augusztus 20-án történt, hogy a spanyol női labdarúgó válogatott megnyerte a VB-t. Nagy volt az öröm, az aranyérmes csapat labdarúgó-szövetségének elnöke a döntő után személyesen és szenvedélyesen gratulált a lányoknak, végigölelgetve őket. Egyikük - Jenni Hermoso - még szájra puszit is kapott. Ezt a borzalmas bűntettet nem nézte jó szemmel a világ - a FIFA fegyelmi bizottsága október 30-án meg is hozta ítéletét: Rubialest három évre eltiltották a futballhoz kapcsolódó mindennemű tevékenységtől.

Kezdjük az elején: az elnök valóban hibázott. Nyilván nem a szájra puszival, abban az égvilágon semmi nincs. Léteznek olyan kultúrák, amelyben ez egy tökéletesen bevett üdvözlési forma, mindenfajta szexuális felhang nélkül, de ezt most tegyük is zárójelbe! (A lenti képen a focista leányzó a bátyjának ad szájra csókot. Aligha szexuális gesztusként éli meg...) Maradjunk mindenesetre annál az általánosabb narratívánál, mely szerint a szájra adott puszi az érzékiség eszköztárába tartozik. Na és? Ha ugyanez a jelenet egy bár félhomályos szegletében történik a meccs utáni ünneplés során, senki egy szót sem szólt volna. Csakhogy itt kamerák tucatjai rögzítették a csókot, s abban az álszemérmes, képmutató világban, amelyet a 21. század épít, egy magas rangú vezető aligha viselkedhet úgy, ahogy a szíve diktálja. A tette önmagában ártatlan - ha egy játékfilmben látjuk, még szívmelengetőnek is mondanánk - a hibát mindössze azzal követte el, hogy támadási felületet nyitott. A hiénák persze azonnal le is csaptak rá.

 JENNIFER HERMOSO ÉS BÁTYJA, MARR RAFA

Ami először eszembe jutott a hírt olvasva: a leányzó igazán lehetett volna nagyvonalúbb. Látjuk a videón: ő is viszonozza az ölelést, s ha a csóktól nem is igazán tudott kitérni, nem tűnik úgy, mintha nagyon kiakadt volna. Ahogy a többi csapattársa sem: ugyanúgy ölelkeznek tovább az elnökkel, a felháborodás, az undor, az idegenkedés legkisebb jele nélkül. Jenni Hermoso simán nyilatkozhatott volna úgy, hogy nincs ebben semmi, a felfokozott öröm pillanatai voltak ezek, s hogy nincs benne rossz érzés az elnök iránt. De nem ezt tette. Úgy fogalmazott: "a csók rontotta az imázsát", illetve: "nem tisztelték." Beszarás. Én nem tudom, mi viszi rá a nőket arra, hogy utólag felháborodjanak olyasmin, ami a történés pillanatában még egyáltalán nem jelentett gondot. Gyanítom, hogy a legtöbb ilyen ügy hátterében akad pár bajkeverő, akik alaposan felpiszkálják az érintettet. Simán el tudom képzelni, hogy a focista amazonnak jól telebeszélték a fejét, s talán ma már szent meggyőződése, hogy erkölcsileg helyesen jár el, jó ügyet szolgál, a büntetés igazságos és méltányos, valamint hogy nők ezreivel tesz jót ezáltal. Javaslom a kedves férfi Olvasóknak, hogy próbálják utánozni Rubiales tettét: egy házibuli önfeledt pillanatában megölelve, majd szájra puszit adva valamely ismerős lánynak. Mondom a reakciókat: Lesz, aki elhúzza a fejét. Lesz olyan is, aki hagyja. Talán még olyan is előfordul majd, hogy egy gyors pofon, vagy tökön rúgás lesz a válasz. De többnyire vigyorgás. És borítékolom: egyetlen olyan nőt sem talál senki, akinek percekkel, órákkal, vagy napokkal később jut majd eszébe, hogy micsoda skandalum történt. Pláne olyan, aki feljelentést tesz ezért. A csajok többnyire nem ilyen ütődöttek, és igazán szégyenteljes az, amikor a feminista tábor totális idiótának kívánja beállítani a női társadalmat, mondván: akkor és ott még azt sem tudják felfogni, mi is történt velük valójában.

Ismerjük a történelmet: a nőket számtalan megaláztatás érte. A rabszolgatartás egyik fő motivációja az olcsó és mindig kéznél lévő ágyasok biztosítása volt. Jelentem: eltöröltük a rabszolgaságot. A kisebb-nagyobb törzsi háborúk, rabló hadjáratok célja elsősorban ugyancsak az asszonyszerzés lehetett. Jelentem: a civilizált ember ma már elítél minden fegyveres konfliktust. Az uralkodók, a népvezérek, az elöljárók a történelem nagy részében - nyíltan, vagy kevésbé nyíltan - komoly háremet tartottak. Hammurapi, a babilóniai király parancsát több ezer feleség leste. Ekhnaton egyiptomi fáraó háromezer-tizenhét ágyassal múlathatta idejét. Nérónak mobil bordélyházakat állítottak, ha utazásra indult. Jelentem: Nyugaton ma már nem divat a poligámia. Valójában minden jóérzésű ember örömmel üdvözli, hogy a modern világban a nemek tökéletesen egyenjogúak és hogy tiltjuk a fizikai erőszak minden formáját. No de nem elég ennyi? Meddig kell még hátrálnia a férfiaknak? A feminista korszellem meddig csicskítja még a hímeket? Miért kell a macsóság minden létező elemét elfojtani? A Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöke önfeledt volt, spontán és meggondolatlan. Legyen az a cél, hogy kiöljük magunkból és a világból az önfeledtséget? Tényleg azt szeretnénk, hogy az északi népek karót nyelt ridegsége győzedelmeskedjen a déliek életöröme felett? Ha van valami, amit minden férfinek meg kell tapasztalni legalább egyszer az élete során, az az, hogy ő maga is rocksztár, ő maga is az élet császára, hogy megkaphat bárkit, akit akar - még akkor is ha mindez illúzió, vagy erős túlzás csupán. Luis Rubiales szemmel láthatóan ebben a flow-ban lubickolt aznap, ez pedig feminista szemmel nézve megbocsáthatatlan. Ha rajtuk múlna, egyetlen férfi sem élné át ugyanezt sohasem.

FEMINISTA TUDATFORMÁLÁS MINDEN FRONTON

Arról mindeddig nem is szóltunk, hogy ez az új prüdéria micsoda torz aránytalanságot hoz létre. Ha egy focista kifejezetten durva szabálytalanságot követ el, rendszerint kap egy piros lapot, majd néhány meccses eltiltást. De ennyi. A karrierje nem törik ketté, még abban a hónapban újra a pályán látjuk. Pedig olyat tett, ami megengedhetetlen. Amit valóban tövestül kéne kiirtani. Ugyanígy: a migráns hátterű erőszaktevők tettei felett éveken át szemet hunyt a nyugati közvélemény. Luis Rubiales mindezekkel szemben egy ártatlan szájra pusziért kap hároméves (!!!) eltiltást. Mégis hol élünk, a középkorban? Miért nem viszi el azonnal a spanyol inkvizíció?

Nem hiszem, hogy a metoo-val jó irányba fordult volna a történelem. Az ismert, hatalommal bíró férfiak megfélemlítése a legjobb forgatókönyv szerint óvatos képmutatást hoz csupán, semmi egyebet. Undorító világ lesz, ha a kukába hajítjuk 1968 minden pozitívumát, s míg a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és queerek büszkén pózolhatnak a pride-on, addig a heterók csak fű alatt mernek majd flörtölni egymással. De ez a legkevesebb. A rosszabb forgatókönyv az, amikor valóban sikerül is megfélemlíteni a csúcsragadozókat. Körülbelül az lesz a történelem vége. Hiszen tudjuk: közvetve, vagy közvetlenül, de mindig, mindent a nőkért teszünk. A nők miatt hajtunk, miattuk vágyjuk a pénzt, a hatalmat, a hírnevet. Ha egyszer kialszik belőlünk e vágy, ha már nem lesz miért nagyot alkotni, úgy tényleg megnézheti magát a világ. 

Rengetegszer hallom manapság, hogy nincs már értelme hagyományos jobb- és baloldalról beszélni. Ebben persze van is némi igazság, én azért mégsem engedném el a dogot ilyen könnyedén. Egyszerűen azért nem, mert ez is a káoszteremtők malmára hajtaná a vizet. Jómagam azt szeretem, ha a nevén nevezzük a dolgokat, világosan megjelölve, hogy a politikai arénában ki mit képvisel. 

Legyen a kiindulópontunk a klasszikus liberalizmus, a maga önzőségével, individualizmusával, végtelen közönyével. "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek", a többi nem számít... Ha ehhez képest bármely leszakadó társadalmi csoportnak extra segítséget kívánunk nyújtani, máris baloldali politikát folytatunk. Szinte nincs is olyan számottevő párt a kontinensen, amelynek programjában, értékválasztásában ne lennének baloldali elemek, a kérdés sokkal inkább az, hogy mely áldozati csoportra fókuszálunk.

• FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐK - Ők azok, akik valódi hátrányból indulnak, mégpedig három okból: problémájuk kézzel fogható; jellemzően nem gyógyítható és többnyire nem is tehetnek róla. Ők azok, akik minden további nélkül támogathatók, s nem is tudnánk olyan politikai erőt megnevezni, amely ezzel nem értene egyet. Tekintsük ezt alapnak, mely nem tesz különbséget a jobb- és baloldal szereplői között (miközben elkönyvelhetjük, hogy a velük szemben tanúsított empátia is baloldali érték).
• SZEGÉNYEK - A gazdasági elesettség már egy egészen más fejezet, ugyanis e szegmens tagjai kifejezetten tehetnek önmagukért, és az sem bizonyos, hogy önhibájukon kívül jutottak ide. (Az mindenesetre nem vitatható, hogy a vékony pénztárca valódi hátrányt jelent.) A hagyományos baloldal - nevezzük őket szociáldemokratáknak - kifejezetten ezt a réteget célozza.
• BŐRSZÍN ÉS SZEXUÁLIS ATTITŰD SZERINTI KISEBBSÉGEK - Ők a posztmodern baloldal kedvezményezettjei. Velük kapcsolatban a legnagyobb kérdés az, hogy valódi áldozati csoportoknak tekinthetők-e. Ha ugyanis pont ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a többségi társadalom tagjai - és a nyugati civilizációban ez többnyire mindenütt így van - úgy józan szemmel nézve minden jajveszékelésük üres hisztinek tűnik csupán.
• BEVÁNDORLÓK - Speciális társadalmi szegmens, a témát illetően is legalább négy szempontból. Jellemzően szegények. Más kontinensekről érkeztek, jelentős részük fekete. Az európaitól merőben eltérő kultúrát képviselnek, ebből fakadóan nagyfokú biztonsági kockázatot is jelentenek. Ma már kevesen tagadják, hogy a migráció bűnözést és terrorizmust hoz a békés civilizációkba. De a bevándorlók legfontosabb ismérve mégiscsak az, hogy a nyugati országok önként vállalt, tudatosan importált problémájáról van szó. Simán lehet rá nemet mondani.
• NEMZETISÉGI KISEBBSÉGEK - Fura, hogy ezt a csoportot is meg kell említeni. Az Európai Uniónak pont az lett volna a lényege, fő küldetése, hogy mindez többé ne jelentsen problémát. Ismerjük a 20. századot: pogromok, kitelepítések, brutális és kendőzetlen elnyomás számos helyen. Ma már minden adott volna hozzá, hogy ezek a szörnyűségek a rossz emlékű, történelmi múltba vesszenek, s az átjárható belső határok, a szabad nyelvhasználat és a mindenkit megillető, alapvető emberi jogok biztosítása által a téma végképp lekerüljön a napirendről. Valamiért mégsem ez a helyzet.

A fenti ábra az egyes áldozati csoportokhoz való viszonyulás tükrében festi fel a 21. századot jellemző politikai attitűdöket.

• KLASSZIKUS LIBERÁLIS - Ez sajnos merőben elméleti kategória, manapság nem sok párt képviseli e letisztult gondolkodásmódot. A klasszikus liberalizmusban elemi szempont a törvény előtti egyenlőség, az alapvető emberi jogok biztosítása, a szabad vallásgyakorlás és nyelvhasználat, a gazdasági egyenlőség kérdése azonban a legkevésbé sincs napirenden. Tekintve, hogy ezen eszmerendszer szerint mindenki megkapja azt, ami neki alapvetően jár, és senki sem részesül extra kedvezményekben, a klasszikus liberális gondolkodásmód nem tart számon semmiféle áldozati csoportot (kivéve természetesen a fogyatékossággal élőket).
• SZOCIÁLDEMOKRATA - A klasszikus baloldaliság a gazdasági különbségekre fókuszál és elsősorban a nehéz anyagi körülmények közt élőket kívánja segíteni. Modellünkben ez a gondolkodásmód nem nézi sem a bőrszínt, szem a szexuális irányultságot, ezeket ugyanis lényegtelennek ítéli. Egy jómódú roma vállalkozó, vagy egy meleg milliárdos aligha tekinthető áldozatnak e világlátás szerint.
• BALLIBERÁLIS - A jelenkort leginkább meghatározó balliberális attitűd magasról tesz a vagyoni és jövedelmi különbségekre, és ennek három, egymással összefüggő okát ismerjük. Egyfelől piacpárti gondolkodásmód jellemzi az érintetteket, ebbe nem fér bele, hogy könnyet ejtsenek a szegényekért. Másfelől cinikusak, hiszen a kaviárbaloldal képviselői jól fizetett politikusok és gazdasági vezetők, ez nem az ő problémájuk. Abban azonban feltétlenül igazuk van - és ez már a harmadik szempont - hogy a 21. századra a nyugati átlagpolgár már bőven elégséges anyagiakkal bír, egyre kevésbé van jelentősége a klasszikus baloldali gondolatnak. Az új kedvencek a fehértől eltérő bőrszínűek, a szexuális kisebbségek és a bevándorlók, függetlenül attól, hogy az érintettek valódi áldozatok, vagy sem. Egyszerűen ezt diktálja a kordivat. Mivel a balliberálisok jellemzően globalisták, a nemzetiségi kisebbségek problémái sem hatják meg őket. Egy spanyol progresszív előbb fog könnyet ejteni egy tunéziai migránsért, mint a katalán nemzettársáért. Ugyanígy: a pesti balliberálisok szívében bármely ukrán kedvesebb, mint a határon túl élő magyarok.
• NEOMARXISTA - A jelen modellben neomarxistának címkézzük azokat a felforgatókat, akik a jómódú, heteroszexuális, fehér férfiakon kívül mindenki mást áldozatnak tekintenek. Számukra nem jelent problémát, hogy támogatandó kisebbségeik összességében a Föld lakosságának 96%-át kiteszik, a lényeg, hogy permanens frusztráltságukat őrült káoszteremtéssel enyhíthessék.  
• KONZERVATÍV - Amit ma modern konzervativizmusnak nevezünk, az a klasszikus liberális világlátáshoz áll legközelebb, kiegészítve valamelyes szociáldemokrata jelleggel, meghintve némi patrióta-keresztény porcukorral. Ez utóbbi inkább csak a szóhasználatban és a külsőségekben ölt testet, a tartalmi elemekhez nem sokat tesz hozzá.
• SZÉLSŐJOBB - A radikális jobboldal nem jelenik meg az ábrában, de nincs is rá szükség: ilyen erő ma már gyakorlatilag nem létezik a civilizált világban. A szélsőjobb a jelenben nem több, mint falra festett ördög, mellyel riogatni lehet. A balliberálisok és a neomarxisták rá is sütik a bélyeget mindenkire, akik szembemennek a gondolkodásmódjukkal. A német AfD például egy tökéletesen szalonképes jobbközép párt, melynek programjában semmiféle szélsőséges nézet nem jelenik meg, továbbá kínosan ügyelnek rá, hogy a tagságukba se szivárogjanak be erőszakos elemek. Ennek ellenére a német sajtó leprásként kezeli őket. Hasonló a helyzet az Osztrák Szabadságpárttal, Olaszországban Meloni és Salvini pártjaival, vagy épp itthon a Mi Hazánk Mozgalommal. 

"Nincs ma már jobb- és baloldal" - mondják sokan. Ami biztos: a tőkés és munkás ma már nem két különálló kaszt, így a hagyományos pártstruktúrák is eltűnőben. Ami viszont az értékválasztást és a centrumtól mért távolságot illeti, e kettő nagyon is megragadható. A konzervatív világot a múltban a királypártiság, az arisztokraták előjogainak védelme, a patriarchális világ szokásainak őrzése jellemezte. Kivételezés az erősebbel, a nagyobbal, a kiválasztottal. Ennek ma már nyoma sincs. A baloldal ezzel szemben egyre több és több áldozati csoportot tart számon. Kivételezés a gyengébbel, a kisebbel, az elnyomottal. A jobboldal már szinte a klasszikus liberalizmus jelentette centrumig hátrált, míg a baloldal csak egyre távolodik attól. Árulkodó az agresszióhoz való viszony is. A jobboldal nem sírja vissza a csendőrséget; Prónayt, Gömböst és Szálasit pláne. Nem is tudom, mikor hallottam hírét utoljára jobbos erőszak-cselekménynek. A baloldal ezzel szemben ünnepli és támogatja a terrorista Antifát, a BLM mozgalmat, a palesztin kegyetlenkedést, továbbá szemet huny a bevándorlók kíméletlen bűncselekményei felett is. Idehaza a rendszerváltás óta eltelt 33 évben kizárólag Gyurcsány idején találkoztunk rendőri brutalitással. Ezek valós, kézzelfogható és lényeges jelenségek. Ha jobb- és baloldal a hagyományos értelemben már nem is létezik, az egyes politikai szereplők értékválasztásai attól még nagyon is megragadhatók.

Persze, persze. Minden test gyönyörű. És igen: nincs olyan, hogy jó zene, hiszen ízlések és pofonok különbözők, mindenki másra mozdul. Tudjuk: a tehénszar is jó, hiszen sok milliárd légy nem tévedhet... De menjünk még tovább: ezen az utazáson már csak egy állomásra vagyunk attól, hogy az intelligencia, sőt az erkölcs is relatív. Isten hozott mindenkit a mesés 21. században!

Természetesen léteznek objektív igazságok. A gravitáció tényét aligha tagadná józan ember, ahogyan Pitagorasz tétele is beleköthetetlen. És az is igaz, hogy a zenei, gasztronómiai, vagy épp szexuális ízlés nem ilyen, sőt az intelligencia és a morál sem. Ugyanakkor borzasztó hiba lenne átesni a ló túloldalára, és az idióta relativistákkal együtt bégetve azt állítani, hogy mindez tökéletesen szubjektív, egyéni megítélés kérdése. 

Ha viszont azt állítjuk, hogy a világ dolgai közt léteznek minőségi és morális különbségek, úgy állításunkat tisztességes volna valamiképpen alátámasztani. A legjobb az lenne, ha mindezt mérni is tudnánk, ahogyan a távolugró, avagy a rövidtávfutó teljesítményét. A helyes módszer keresése során beleeshetünk a tekintélyelvű érvelés hibájába: ezt mondja a szakértő, az van írva a Bibliában stb. De a másik végletet is ostromolhatjuk, amikor kizárólag a nép hangjára vagyunk kíváncsiak, és a forgalmi adatokat, Youtube-megtekintéseket tekintjük alapnak, semmi egyebet. Az "objektivitást" akkor célozzuk a legmegfelelőbb módon, ha ezek mindegyikét figyelembe vesszük. Erre a legjobb példát az intelligencia mérése szolgáltatja.

"Képzeljük el a következő vizsgálatot: megkérnek egy olyan embercsoportot, amelynek tagjai jól ismerik egymást (iskolai osztály, munkahely, sportegyesület, baráti kör stb.) hogy pontozzák, kit mennyire tartanak intelligensnek." - írja Mérő László Az intelligenciateszt című esszéjében, bemutatva az IQ-kutatás kezdeti lépéseit. "Az első meglepetés ott érte a kutatókat, amikor megvizsgálták, mennyire értenek egyet a megkérdezettek a pontszámokban. A pszichológiában szokatlanul magas fokú egyetértést tapasztaltak. (...) Ezek szerint az emberek fejében létezik egy intelligenciafogalom, amelyen elég nagy pontossággal ugyanazt értik a legkülönbözőbb emberek, legalábbis akkor, ha más embereket kell e fogalom szempontjából megítélniük. Ez a jelenség önmagában is érdekes, mert azt mutatja, hogy az alacsonyabb intelligenciájú emberek is jól meg tudják ítélni, ki a kiemelkedően intelligens a környezetükben - alighanem valamiféle nehezen megragadható, de nagyon is jól érezhető hitelesség alapján." Innentől a feladat "már" csak az volt, hogy összeállítsanak olyan teszteket, amelyek pontosan ugyanazt az erősorrendet eredményezik, mint amit az adott közösség - ösztönösen, érzéseire, tapasztalataira támaszkodva - felállított. Sokáig csiszolgatták, sok minden belekerült, sok minden kihullott (például a kézügyesség irrelevánsnak ítéltetett az intelligencia szempontjából), míg végre megszületett a mű. Látjuk tehát a mechanizmust: nem egy tekintélyelvű pontrendszer született. Mészáros Lőrinc nem lesz intelligens attól, ha Orbán Viktor, a dalai láma, vagy épp az NDK zsűri úgy ítéli; viszont ha környezete okosnak tartja, úgy magas pontszámot fog elérni az IQ -teszteken - és fordítva: ha jó tesztet írna, úgy bizonyára mi is csillogó elmének látnánk. Rendelkezünk tehát egy igazán megbízható, kielégítően skálázott, tudósok által kreált mérőeszközzel, amely valamiféle nehezen megfogható, de nagyon is létező tulajdonságot mér. Aligha mondaná bárki, hogy az intelligencia csupán ízlés dolga; hogy az okosabb ember - e paraméterét tekintve - nem képvisel magasabb minőséget az ostobához képest.

Valami hasonlót láthatunk a testi szépség esetében is. A témát kutatók már régóta tudják, hogy a fizikai vonzerő sztenderdjei kultúrákon átívelő, meghatározó egyezéseket mutatnak. Természetesen minden tejfelesszájú relativista Rubens teltkarcsú aktjaira és a jelenkor extravagáns, meleg divattervezőire, azok anorexiás modelljeire hivatkozik, mintha e marginális hóbortok bármit is igazolnának. A valóság ezzel szemben az, hogy a szépségideálok évszázadok óta mit sem változtak. A nők már az ókori Hellászban is pont ugyanazt látták vonzónak, mint manapság: a széles vállat, a keskeny csípőt, a feszes feneket, a lapos hasat, a szimmetrikus arcot, a markáns állat és orrot, a dús hajat, valamint a tekintélyes méretű péniszt. A férfiak által áhított eszménykép ugyanígy sztenderd: homokóra-alkat, hosszú lábak, szimmetrikus arc, a szemek és a száj háromszögének megfelelő távolságarányai, valamint apró áll, kicsi orr, kevéssé kiálló szemöldökcsont és telt alsó ajak jellemzik, ez utóbbiak a magas ösztrogénszint jelzői. Ha megnézzük az 1953 óta megjelenő Playboy különböző számait - melyben nem elborult stylistok diktálják a trendet, hanem a valós, olvasói férfiízlés - azt látjuk, hogy hetven esztendő alatt legfeljebb a gyantázott területek mérete változott, más nemigen. Pedig az elmúlt hetven évben elképesztő módon átformálódott a világ: a divat, a gondolkodásmód, a társadalmi berendezkedés, az uralkodó filozófiák - egészen más a korszellem manapság, mint a második világháború utáni időben. Ez az egy jottányit sem változott: pontosan ugyanarra csorgatjuk a nyálunkat, mint nagyapáink. Hiába próbálják a relativisták azt a látszatot kelteni, hogy a szexuális ízlés kultúrafüggő, valójában ennél sokkal mélyebb, genetikailag kódolt gyökérzettel bír. Már a fenti felsorolások is utaltak rá: azokat a testi vonásokat látjuk szépnek, amelyek a termékenységet, a fittséget, az egészséget hirdetik. Pont ugyanaz a helyzet, mint az IQ esetén: a kutatók felmérték, hogy az emberek kiket látnak szépnek, kielemezték arányaikat, s ma már rendelkezésre áll minden tudás ahhoz, hogy bármely véletlenszerűen kiválasztott alanyról "objektív" értékítéletet lehessen alkotni. Az a tény, hogy e téren nem született egységes pontrendszer, mint az intelligencia esetén, nem azt jelzi, hogy nem is lehetne ilyet létrehozni. Sokkal inkább azt, hogy a korszellem aligha tartaná politikailag korrektnek. Már az ötletre is rásütnék a "testszégyenítés" bélyegét. Az már csak technikai kérdés, hogy szemben a kőbe vésett (vagy legalábbis előnyünkre nem alakítható) IQ-val, testi arányainkon nagyon is változtathatunk. Az a nő, akit a belvárosi, füttyögő útépítő munkások tegnap még négypontosra értékeltek, talán pár hét diéta után már hétpontos dívaként vonul végig a festői Arany János utcán.  

Ugyanezt a gondolatsort végigvihetjük a zene kapcsán is. Nyilvánvaló, hogy nincs kőbe vésett igazság; sosem fogjuk cáfolhatatlan matematikai levezetéssel bizonyítani, hogy az LGT jobb muzsikát produkált, mint Uhrin Benedek, mégis minden idegszálunk ezt súgja. Mindig is el fogjuk ismerni a suszterinas jogát ahhoz, hogy a Rebekát részesítse előnyben a Zenevonathoz képest, ahogyan nem tilos vonzódni az ostoba és ronda emberekhez sem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne létezne tucatnyi ismérvünk, amelyek alapján minőségi különbséget tehetnénk két nóta között. A teljesség igénye nélkül: akkordfűzés, visszaidézhető dallam, illeszkedő ritmus, harmónia, profin felépített szerkezet, megfelelően kiválasztott hangnem, igényes hangszerelés, virtuozitás, szellemes szöveg, hibátlan prozódia. Azt, hogy egy sláger kiből milyen érzelmet vált ki, nehéz volna mérni. De a felsorolt szakmai paraméterek többsége meglehetősen jól skálázható. A zeneszerzésnek - legyen az klasszikus, vagy pop-rock - megvannak a maga alapszabályai, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mesterséges intelligencia, amely - korábbi művek, zenei szerkezetek tanulmányozásával, azok szabályszerűségeit felfedezve, megismerve és követve - képes értékelhető produktumokat létrehozni, szemben egy részeg csimpánzzal, akit hiába ültetnénk a zongorához. A relativisták persze e ponton is felvisítanak, hogy nem a megszokott akkordkörök, nem a rendezettség, nem a szabályszerűség miatt lesz jó egy nóta. És annyiban igazuk is lesz, hogy némi eredetiség elengedhetetlen, ha egy-egy mű ki kíván emelkedni a tömegből. De látni kell: ez csak a hab a tortán. A különböző pszichológiai kutatások mind egybehangzóan azt találták, hogy azt az arcot látjuk szépnek, amely a leginkább közelít a szimmetrikushoz, az átlagoshoz. Minél kevésbé hétköznapi egy vizsgált fizimiska, annál torzabbnak, rútabbnak érzékeljük. Pontosan ugyanez a helyzet a zenével: minél drámaibb módon szakít egy-egy mű a hagyományos harmóniákkal és dallamszerkezetekkel, annál kevésbé lesz befogadható. És mivel a szépség megítéléséhez hasonlóan ez is univerzális jelenség - a zene gyakorlatilag egyidős az emberiséggel és talán az egyetlen valódi közös nyelve a földlakóknak -, bizonyosak lehetünk afelől, hogy ez sem elsősorban divat- és kultúrafüggő. A zene a lelkünk egy darabja, a muzikalitást a génjeinkben hordozzuk.

John Gottmant többek között azért bírom, mert nagyon hasonlóan gondolkodik, mint jómagam; ő is mindent meg akar mérni. Matematikus, fizikus és informatikus, majd ezzel a háttérrel vágott neki a pszichológiai pályának, ahová vitte magával természettudományos attitűdjét. Egyetemi professzor, számos sikerkönyv szerzője, de a lényeg, hogy a párkapcsolatok egyik legelismertebb szakértője. Ma már ott tart, hogy bármely házaspár kapcsán - egy tízperces beszélgetés alapján - 94%-os biztonsággal prognosztizálja, hogy együtt maradnak-e, avagy menthetetlenül a válás felé száguldanak. Az eszköztára végtelenül egyszerű: mindent megfigyel, mindent mér, mindent kielemez. Szerelemlaborjában kamerák, mikrofonok és szenzorok tömkelege rögzíti a vizsgált alanyok szavait, hangerejét, nonverbális jeleit, pulzusát, vérnyomását, s mindent, amit csak érdemes. Gottman munkássága talán a leglátványosabb pofon a relativisták számára: mérhetővé, skálázhatóvá tett egy olyan szakterületet, melyben hosszú évtizedeken át mindenki az átláthatatlan ködben botorkált. Ma már egészen egzakt ismérveink vannak annak kapcsán, hogy mitől jó egy párkapcsolat, pedig azelőtt ez is épp annyira megfoghatatlan volt, mint az intelligencia, a szépség, vagy épp a zene.

És végül: az erkölcs sem az a terület, ahol a matematikai egyenletek igazolják a megkérdőjelezhetetlen igazságot, ám ettől még nem szükséges sem a szent könyvekre hagyatkoznunk, sem pedig a relativizmus mocsarában elsüllyedve meg sem próbálni különbséget tenni jó és rossz között. A legtöbben azt érezzük, hogy létezik valamiféle szívbe írt törvény, amely abba az irányba terel bennünket, hogy ne ártsunk. Perverznek, betegnek látjuk mindazokat, akiket élvezettel tölt el mások szenvedése. Aki látta a Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azt a jelenetet, amelyben gyerekeket tanítanak gyilkolni, géppisztollyal, szemüket bekötve. Kegyetlen, de hatásos pedagógia; valószínűleg így lehet egy ártatlan lelket a legkönnyebben megrontani, hozzáedzve ahhoz, hogy szembemenjen a legfőbb, a legmélyebben kódolt törvénnyel. Igen ám, de mindez eleddig nem több, mint érzés, benyomás, hit, meggyőződés. (Pont ugyanúgy, ahogy érezzük mások intelligenciáját, vonzerejét, vagy épp egy zenemű varázsát.) Kevés ahhoz, hogy meggyőzően igazoljuk: erkölcsi iránytűnk nem csupán egy önkényes, kultúrafüggő szabályrendszer követése. Ahhoz, hogy a szívbe írt törvény ne csupán egy költői kifejezés maradjon, látnunk kéne, hogy genetikailag is ily módon vagyunk programozva. James Fallon amerikai idegkutató - börtönbüntetésüket töltő gyilkosokon végzett - vizsgálataiból tudjuk, hogy a pszichopátiáért felelős "harcos gén" (MAOA) az X kromoszómán található, és a hidegfejű, agresszív bűnözők jellemzően ennek egy speciális változatával bírnak. A gén a sztenonin nevű hormon háztartását befolyásolja, amely többek közt az empátiát, a kiegyensúlyozottságot, a békés természetet biztosítja az ember - a túlnyomó többség - számára. Az evolúcióbiológia is egyértelműen azt igazolja, hogy az élőlények versengő és együttműködő hajlama egyaránt szolgálja a túlélést és a szaporodást, a kegyetlenkedés azonban a legkevésbé sem - nem is jellemző az élővilág egyetlen szegmensében sem. Alapvető erkölcsi törvényeink tehát - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - tökéletesen harmonizálnak a homo sapiens genetikai kódolásával; semmi alapja annak, hogy ezeket önkényes emberi találmányoknak tekintsük.

Lehetne még hosszasan elemezni a gasztronómia, a lakberendezés, az irodalom, vagy akár az öltözködés világát; mindnek megvan a maga tudománya, kár lenne relativizálni, mondván: nincs jó és rossz regény, nincs igényes, vagy igénytelen otthon. A kutatók képesek bármely emberi, vagy ember alkotta területen belesni a kulisszák mögé, s lekottázni a látott trendeket. Ma már képesek vagyunk mérni a korábban megfoghatatlan intelligenciát; tudjuk, hogy mit és miért tartunk szépnek, ismerjük a jó zene és a működő párkapcsolatok ismérveit, sőt még az egyetemesen preferálandó erkölcs kapcsán is van megalapozott mondanivalónk. Értem én, hogy az örök káoszteremtők nem érdekeltek a rendben. Értem én, hogy akinek kevés intelligencia, vonzerő és tehetség jutott, az tűzzel-vassal irtana mindenfajta minőségértékelést. Én azonban nem hiszem, hogy a kedvükért meg kellene hajlítani a valóságot.

Még ma is sokan vannak, akik az emberek közti teljes vagyoni egyenlőségről álmodoznak. Természetesen pontosan tudjuk, hogy ez nem csupán megvalósíthatatlan idea, de józan ember számára nem is kívánatos, pláne nem erkölcsös elképzelés. (Ha a szabadságot tekintjük a legfőbb értéknek és az egymás elleni erőszakot a legfőbb gonoszságnak, abból egyenesen következik, hogy a tehetségesek és a szorgalmasak az átlagosnál nagyobb vagyont fognak felhalmozni, hiszen nem lesz, ami megállíthatná őket ebben.) E posztban mindenesetre lépjünk túl ezen, s tekintsük úgy a világra, mintha baloldali idealisták volnánk! Szemünk előtt - Ferenc pápáéhoz hasonlóan - egy olyan álomkép lebegjen, melyben minden földlakó kispolgári jólétet élvez, saját tulajdonú - visszafogott méretű és nem túl hivalkodó - családi házzal, közepes kategóriájú autóval, átlagos életszínvonal mellett.

A felmenőktől származó hagyaték természetesen mindent boríthat. Az egalitariánus társadalom hívei nem véletlenül látnak problémát a vagyonok átörökítésében, hiszen ez már az elmélet szintjén is meghiúsítja, hogy az élet nevű játékot azonos feltételekkel indítsuk; az egyenlőség már a startmezőben felborul. A gyakorlat - nem meglepő módon - ugyanezt igazolja vissza. Egy közelmúltbeli kutatás azt találta, hogy az Egyesült Államok fehér és fekete polgárai közt nem elsősorban a jellemzően magasabb iskolai végzettség és a nagyobb munkabírás tesz különbséget gazdasági téren. Ha csak a diplomásokat nézzük, a fehérek átlagos vagyona e szegmensben 7,2-szer nagyobb, mint a feketéké. A döntő elem az a tény, hogy a fehérek rendszerint többet örökölnek; ötször valószínűbb, hogy nagyobb hagyaték landol náluk, mint a feketéknél. 

Az írott történelem jelentős részében meghatározó volt az a szándék, hogy a családi földbirtokok ne aprózódjanak szét. Ezt szolgálta az "elsőszülött joga", vagyis hogy a legidősebb fiú egy személyben örökölte azt. (A többiek katonának, tengerésznek, vagy papnak álltak. A lányokkal nem volt ilyen gond, ők - eléggé el nem ítélhető módon - eleve nemigen örököltek semmit. A katolikus papok számára kötelező cölibátust ugyanez a megfontolás motiválta, csak ott az egyházi tulajdonról beszélünk.) Ami a középkort illeti: volt ebben némi ráció. A technológia évszázadokon át nemigen fejlődött. Gyáripar még a kanyarban sem volt. Alternatív befektetési formák nem léteztek. A nagybirtokok feldarabolása egyet jelentett volna az eljelentéktelenedéssel. A 19. század során azonban minden átértékelődött: az ipari forradalmat követően a merev öröklési struktúrák már inkább teherré váltak. Manapság immáron semmi gond azzal, ha az utódok egyforma arányban részesülnek az örökségből; egyikük talán a vállalkozását bővíti, a másik lakást vásárol, a harmadik kifizeti a hiteleit, avagy luxusutazásra költi új javait - a lehetőségek száma végtelen és - a társadalmi struktúrák szintjén - nem sok múlik az egyének döntésein.

Ami az örökséget illeti, egyes államok a mai napig jelentősen megsarcolják, még akkor is, ha az érintettek egyenesági rokonok. Magyarországon - hála a jobboldali kormányoknak - ma már sem adót, sem illetéket nem kell fizetnünk, de nem volt mindig így. Az Egyesült Államokban is hasonló a helyzet, 11,7 millió dollárig minden vérrokon adómentesen örököl, s ez alighanem így tisztességes. Amiért apáink, nagyapáink és dédapáink megdolgoztak, azért nekünk már ne kelljen. Persze, lehet húzni értékhatárokat, ahogyan az USÁ-ban is teszik (bár ott olyan magas a limit, hogy az inkább csak szimbolikus), megcélozva ezzel a vagyoni egyenlőtlenség valamelyes csökkentését, jómagam azonban óvatosan bánnék ezzel az eszközzel. A magas örökösödési adó nem csupán morálisan kifogásolható, de kontraproduktív is egyben; senki sem fog vagyonokat hátrahagyni azért, hogy azzal elsősorban a központi költségvetést gazdagítsa.

Mindezek után képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben minimálisak az adóterhek, így minimális az újraelosztás mértéke is! Ebben a környezetben mindenki megtarthatja (és szabadon utódaira hagyományozhatja) munkája gyümölcsét, ugyanakkor senki sem játszhatja a potyautas szerepét; a társadalom nem fog jólétet biztosítani senki számára, aki nem hajlandó tenni önmagáért, sem segélyek, sem családi pótlék, sem ingyenes központi szolgáltatások révén. Modellünket egészítsük ki azzal a civilizációs minimummal, hogy mindenki tisztában van a szaporodás játékszabályaival, továbbá rendelkezésre állnak a megfelelő fogamzásgátló eszközök. Tegyük hozzá azt a nem túl magas tudati szintet is, amelyen a különböző vallások - kereszténység, iszlám, zöld-progresszió - már nem fertőzik az emberek elméjét a családtervezés terén (se). Természetesen a vágyaink nem uniformizáltak; e libertáriánus gondolatkísérletben is számolhatunk azzal, hogy egyesek szüzességi fogadalmat tesznek, mások a saját nemükhöz vonzódnak, megint mások a gyermektelenségben látják a boldogság kiteljesedését; és persze lesznek olyanok is, akik tesznek az anyagiakra, s minden körülmények közt nagycsaládot szeretnének. Ha lehántjuk ezeket az extremitásokat, a társadalom fennmaradó 90%-ában azt fogjuk találni, hogy az utódok száma erősen korrelál a jövedelem mértékével, vagyis azok fognak a legjobban szaporodni, akik a leginkább alkalmasak az értékteremtésre. Ez természetesen már önmagában is egy kívánatos és figyelemreméltó eredmény, mindazonáltal ha kiegészítjük a vagyonöröklés elemével, azt fogjuk találni, hogy e rendkívül pozitív vonáson túl még a gazdasági egyenlőség irányába is hat. Hogy miért? Képzeljük el, hogy Csóró Csaba és neje egy élet munkájával mindössze ötvenmillió forintot volt képes összetalicskázni. Szerény jövedelmük tudtában csupán egyetlen gyermeket vállaltak, aki egymaga örökli szülei panellakását és lepukkant Suzukiját. Tehetős Tibor és Tehetséges Tamara ugyanakkor mindig is jól kerestek, a halálos ágyukon már háromszázmilliós végrendeletet írnak alá. Ők is havi bevételeiknek megfelelő családméretben gondolkodtak, ennek megfelelően hat gyermeknek adtak életet. Ha mind a hatan ugyanakkora szeletet visznek a családi vagyonból, úgy azt fogjuk látni, hogy a Tehetős ifjak épp úgy ötvenmilliós örökségcsomaggal kezdik a holnapot, ahogyan a Csóró utód is - a gazdasági kiegyenlítődés a hagyatékok frontján megvalósul. 

A gond csupán az, hogy a felvázolt modell a gyakorlatban a legkevésbé sem érvényesül. Az intelligenciakutatások azt mutatják, hogy minél magasabb az ember IQ-ja, annál magasabb jövedelemre számíthat, s ezzel párhuzamosan egyre kevesebb gyereket vállal. Ez óhatatlanul a világ elhülyüléséhez vezet, miközben a vagyoni különbségek nemhogy csökkennének, de hatványozottan nőnek. A kérdés csak az, miért és miben tér el a szomorú valóság az áhított modelltől; valamint hogy ezen eltérések közül melyekre lehet ráhatásunk. Modellünk a nyugati civilizációra jellemző általános tudati szintet és alacsony újraelosztást feltételezett. A valóság az, hogy a mainstream politika pont ennek az ellenkezőjén dolgozik: tömegével engedi a kontinensre a lehető legbarbárabb népeket, akiket vastagon kitöm a legkülönbözőbb segélyekkel. Minden valószínűség szerint ez a legmarkánsabb hátráltatója modellünk érvényesülésének. A jó hír az, hogy ezen a téren semmimből sem áll a helyes útra visszatalálni. Érdemes azonban rápillantani a másik oldalra is: vajon a gondtalanságban élők jellemzően miért nem vállalnak négy-öt utódot? Oké, ismerjük a pozitív kivételeket: Elon Musk 11 gyerekkel büszkélkedhet, akik három anyától származnak. Eddie Murphynek öt nőtől 10 gyereke van. Mick Jagger csak nyolcig jutott és ehhez is öt nőre volt szüksége. Kevin Costner pedig három párkapcsolatból hét gyerkőcöt hozott össze. Valamiért azonban mégsem ez a jellemző. Lényeges szempont persze az is, hogy későn válunk szülővé; ha egy nő 35 évesen ad életet első csemetéjének, az aligha jut kettőnél tovább. De nem csak erről van szó. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden egészséges lelkű ember vágyik rá, hogy utódja legyen. No de mennyi? Egy mindenképp. Na jó, legyen tesója, játszótársa is, ez kettő. Ha belefér, menjünk el háromig! De ismerjük a csökkenő határhaszon elvét: majd megveszünk az első szelet csokitortáért, kettő viszont épp elég is. Hármat ugyan még csak legyűrünk valahogy, de négytől már biztosan rosszul lennénk... Gyerekből mennyi az optimális? Az elsőt nagyon akartuk, de ha már van három, még mindig ugyanolyan erős a vágy bennünk, hogy egy negyediknek is nekifussunk? A fenti hírességeket nem véletlenül említettem: hatalmas családjaik több feleséghez/élettárshoz tartoznak; érthető, hogy minden újabb párkapcsolat egy újabb fellángolást, ezáltal újabb motivációt jelent. A legtöbben azonban csupán egyetlen nőt ejtünk teherbe életünk során, vagy legalábbis kínosan ügyelünk rá, hogy így legyen...

Látjuk tehát: a gyermekvállalás kérdése rém összetett (és akkor még a meddőkről és társtalanokról nem is ejtettünk szót). Sokfélék vagyunk, sokféle motivációval; egy végtelenségig leegyszerűsített modell aligha képes visszaadni a valóságot. Ami viszont egészen biztos: ha hagyjuk, hogy elsősorban azok szaporodjanak, akik rátermettek, intelligensek, értékteremtők és együttműködők, azáltal nem csupán békésebb és tudatosabb világot építünk, de az öröklés eszköze által a vagyoni egyenlőség felé is teszünk egy igen jelentős lépést. Még akkor is, ha teljes egyenlőség sosem lesz - de erre józan ember nem is vágyna sohasem. 

Olyan brutális diktatúra tombol Magyarországon, olyannyira el van nyomva a szólásszabadság, hogy már megint megjelent egy újabb kötet, amely mindezt részletesen feltárja... Ezúttal Szelényi Zsuzsanna az elkövető, aki 1988-ban még a Fideszben kezdte meg politikai pályafutását.

A könyv a szokásos, régóta erőltetett narratívára épül: az egykori fiatal demokraták nagy része kiábrándult Orbánból, és immáron kormányellenes álláspontot képvisel. A helyzet ezzel szemben az, hogy ha vannak is ilyenek - nyilván vannak -, Szelényi Zsuzsanna semmilyen szempontból nem nevezhető sem tipikus, sem meghatározó fideszesnek. És nem csupán azért, mert viszonylag korán, 1994-ben elhagyta a pártot, így még a nevét sem sokan jegyezték meg, sokkal inkább azon okból, hogy szellemisége nem sok rokonságot mutat a Fidesz értékrendjével, bármelyik korszakot is tekintjük. Amikor a bevezetőben politikai példaképeiről beszél, Demszky Gábort, Rajk Lászlót, Solt Ottiliát említi - csupa SZDSZ-es őskövületet. Valójában mindig is ide tartozott. A Szabad Demokratákról mindvégig olyan képet fest, mintha ők lettek volna a tiszták, a szentek, a mérsékeltek, a centrumot képviselők. Egy szó nem esik mérhetetlen hatalomvágyukról és arról az országrombolásról, amit véghezvittek. Meg sem említi, hogy ők voltak az 1990-es taxisblokád legnagyobb támogatói, vagyis már fél évvel (!!!) az első szabad választások után kormánybuktatást céloztak, ráadásul erőszakos eszközzel, vacak áremelés miatt. Hogy jobban gyűlölték a nemzeti oldalt, mint a szocialistákat, akik negyven évig tartották vasfüggöny mögött az országot, s akikkel az első adandó alkalommal - 1994-ben - vidáman össze is bútoroztak. Amikor a szerző a Fideszt politikafilozófiailag támadja, többek közt az antikommunizmusát és nacionalizmusát ostorozza, holott mindkettő pozitívum, ráadásul előbbi kötelező kelléke is a klasszikus liberális világlátásnak. Szelényi semmiféle kritikát nem fogalmaz meg Gyurcsány kormányzati teljesítményével és 2006-os ámokfutásával szemben; Brüsszelt pedig egyenesen tévedhetetlennek és vakon követendőnek látja és láttatja. 2012-ben azzal a Bajnai Gordonnal alapít pártot (Együtt), aki a mai napig az ellenzék washingtoni összekötője. S ha mindez nem lenne elég: a CEU Demokrácia Intézetének programigazgatója. Ennek a nőnek az égvilágon semmi köze a nemzeti oldalhoz és soha nem is volt. 

S bár a szerző nem sokat tesz azért, hogy önmagát mérsékeltnek és kiegyensúlyozottnak mutassa, azért a tisztesség kedvéért igyekszem ideollózni azt a nagyon kevéske elfogulatlan gondolatot, melyet e 300 oldalas kötetben felleltem. Ha már fent a taxisblokádot említettem, Szelényi Zsuzsanna megerősíti, hogy a Fidesz józan, jogállami álláspontot képviselt e napokban is (szemben az SZDSZ-szel, csak ezt nem teszi hozzá). A Fidesz volt az a centrista párt, amely nem foglalt állást a népi-urbánus vitában, s amely már 1990-ben életre hívta a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort, ami jól jelzi, hogy Orbánék már a kezdet kezdetén 15 millió magyarban gondolkodtak. Ezzel szemben a szocialisták mindig gyalázatosan viselkedtek a határon túli nemzettársainkkal. "Az ellenzéki szocialista politikusok érzéketlen és demagóg módon (...) azzal riogattak, hogy (...) 23 millió román munkavállaló érkezhet Magyarországra. Az efféle elhibázott politikai szövegek hozzájárultak ahhoz a képhez, hogy a kisebbségi magyarok ügyét a baloldali és liberális pártok nem képviselik." Önmagában tisztességes, hogy a szerző szóvá teszi mindezt, ugyanakkor mosdatja is az övéit. Ezek ugyanis nem pusztán elhibázott szövegek, hanem maga a balliberális attitűd, a kialakuló kép pedig tökéletesen megegyezik a valósággal. A baloldal csupán feltárta igazi arcát. Ami pedig a kettős állampolgárság ügyét illeti: "A 2004. évi népszavazásban képviselt álláspont a szocialista és liberális pártokat teljesen hiteltelenítette abban, hogy a nemzetről beszéljenek." Abszolút így van, ehhez aligha kell hozzátenni bármit.

Mindezek után lássuk, miféle kritikákkal illeti a szerző Orbán Viktort és rendszerét!

HATALOMVÁGY - "Orbán eszes, ugyanakkor nagyravágyó és hataloméhes, és tanulva korábbi vereségeiből, nem akarja majd újra elveszíteni a hatalmat. Végül is ez volt az a tulajdonsága, ami miatt idővel mindannyian eltávolodtunk a Fidesztől." Amikor ilyen mondatokkal találkozom, mindig az jár a fejemben: a szerző ezeket sosem olvassa vissza? Hát mekkora ökörség ez? Én el sem tudok képzelni olyan rátermett politikust, aki nem küzd teljes erőbedobással a győzelemért. Aki vezetőnek született, az irányítani akar. Mi a baj ezzel??? 

HATALOMKONCENTRÁCIÓ - Szelényi Zsuzsanna kifogásolja, hogy az 1998-as kormányváltás után a Fidesz mindenhová a saját embereit ültette, 2010 után meg pláne. Ezt sem értem. Melyik politikai erő az, amelyik nem így tesz? Vajon az Egyesült Államokban hány olyan szövetségi szerv létezik, ahol nem a kormány emberei ülnek? A világ legtermészetesebb dolga, hogy azokkal dolgozunk együtt, akikben maradéktalanul megbízunk. Idehaza a rendszerváltást követően az Antall József vezette MDF-kormány volt az egyetlen, amely erőtlennek bizonyult e téren. Meg is lett az eredménye.

A KOKÁRDA ELRABLÁSA - Emlékszünk még 2002-re: a miniszterelnök március 15-én azt kérte híveitől, hogy a két héttel később esedékes választásokig már le se vegyék a kokárdát. "Nem csak az volt botrányos, hogy Orbán kisajátított egy mindenki számára fontos jelképet, amire addig mindannyian büszkék lehettünk, hanem hogy nyílt politikai állásfoglalásra kényszerítette az embereket." Ez a gondolat már húsz esztendeje is megmosolyogtató volt, ma még inkább az. Először is: Orbán nem sajátított ki és nem is kényszerített senkire semmit. Ha Kovács Lászlónak gyorsabban jár az agya, akár másnap mondhatta volna, hogy a balosok is tűzzék fel - máris lenullázta volna e kampányakciót; de csak jóval később jutott eszébe a megoldás. Másfelől: rém képmutató az, amikor egy balliberális aggódik azért, hogy szegény jobbosok most nyíltan vállalják hovatartozásukat... Harmadrészt: egészen nyilvánvaló, hogy a balos politikusok és szavazók jelentős része idegenkedik a nemzeti jelképektől, sőt valójában a nemzettől is. Nyilván frusztráló az, ha ezzel szembesítik az embert.

TÜRELMETLENSÉG - A szerző Orbán negatív jellemvonásai közt említi a türelmetlenséget. Ezzel mindössze két problémám akad. Az első elvi jellegű: a türelmetlenség alapvetően nem negatív sajátság. Minden alkotó embert - legyen az tudományos kutató, művész, feltaláló, cégvezető, vagy épp politikus - a türelmetlensége hajtja a siker felé. Semmi sem jelent ennél erősebb és hatékonyabb motivációt. A másik ellenvetésem tapasztalati-gyakorlati: 2006 és 2010 között majd megőrültünk, hogy mikor távozik végre a hatalomból Gyurcsány és az egész bukott szocialista kormány. Irgalmatlan nehéz volt kivárni a négy évet. Orbánnak százszor nehezebb lehetett, de buddhista türelemmel kiböjtölte.

LEJÁRATÓ KAMPÁNYOK - Szelényi Zsuzsanna azon kesereg, hogy a csúnya-csúnya Fidesz negatív kampányt folytat politikai ellenfeleivel - például 2014-ben Bajnai Gordonnal - szemben. Nem kell komoly szakirodalmat tanulmányoznunk, elég ha elolvasunk párat P. G. Wodehouse könnyed regényei közül; már azokban is azt látjuk, hogy a száz évvel ezelőtti Angliában is pont ugyanez ment. Arról nem is beszélve, hogy a hazai, baloldali sajtó 1993. óta mást sem tesz, csak Orbán imidzsét igyekszik rombolni.

ALAPTÖRVÉNY - A Fidesz által megalkotott új alkotmányt számos helyen kritizálja anélkül, hogy akár egyetlen konkrét, valós problémát megemlítene. (Nem is tudna, nincs benne semmi antidemokratikus elem.) "Az Alaptörvény megalkotása társadalmi konszenzus igénye nélkül, óriási szakmai és politikai ellenállás közepette született meg, semmiképpen sem a magyar nép követelésére." Vicces. Mintha nem lett volna kétharmados választási győzelem előtte, s utána is még háromszor. Ha a józan honpolgárt különösebben zavarta volna alkotmányunk új alapokra helyezése, már rég megmutatkozott volna a választási eredményekben. Jellemzően a kocsmai hőbörgők és az O1G tábor birkái sem erre fókuszálnak, amikor kritikával illetik a kormányt.

TITKOS MEGBESZÉLÉSEK - "Orbán - példátlan módon - megszüntette a kormányüléseken a jegyzőkönyv vezetését." Ezen is dobtam egy hátast. Ez a nő úgy tesz, mintha eleddig egyetlen percet sem töltött volna a való világban. Egy kormányülésnek egyetlen valódi célja lehet: stratégiát, tervet készíteni valamiféle azonnali, vagy hosszútávú probléma kezelésére. Ez egy valódi brainstorming. Talán épp a legőrültebbnek tűnő ötlet lesz a befutó. Ha viszont minden elhangzó mondatot írásban rögzítünk az utókor számára, az olyan mértékben bénítja a kreativitást, hogy ilyen körülmények között összeülni sem igazán érdemes. 

A VÁLASZTÁSI RENDSZER ÁTALAKÍTÁSA - Ez az a pont, amelyre az ellenzék 13 éve mutogat, mintha ez lenne a fő ok, amiért képtelenek versenyezni a kormánypárttal. Természetesen Szelényi Zsuzsanna is hangsúlyosan említi, kitérve a módosítások mind a négy elemére. A szerző kifogásolja, hogy a korábbi kétfordulós rendszer helyett 2014-től egyetlen fordulóban szavazunk. Tekintve, hogy ez lényegesen olcsóbb, egyszerűbb, valamint hogy Európában egyébként is ez a jellemző, a magam részéről abszolút pozitív változásnak érzem. Ugyanez a helyzet a mandátumok számának megfelezésével is. A töredékszavazatok sorsáról lehetne vitázni, ám valójában ez sem több, mint technikai kérdés és csak nagyon kiélezett helyzetben lehet jelentősége. Az egyetlen érdemi kritika a választókörzetek önkényes átrajzolása, e téren valóban láthattunk öncélú trükközéseket, ami egy-két mandátum sorsát talán befolyásolhatta.

ÁLHÍRGYÁRTÁS - "A Fidesz hamarjában felállította a Migrációkutató Intézetet, amely ontotta a véleménycikkeket a svéd bevándorlás biztonsági kockázatairól, a migráció és a terrorizmus kapcsolatáról és a nyugat-európai no-go zónákról. Elemzéseikben olyan témákra összpontosítottak, mint a progresszív nyugat-európai pártok és a muszlim szavazók furcsa viszonyának bemutatása. Ezek az álhírek futótűzként terjedtek el a Fidesz által ellenőrzött médiában." Ha van valami, ami a teljes művet hitelteleníti, az pont ez a vallásos, valóságtagadó attitűd. Álhírnek nevezni azt, hogy léteznek no-go zónák; s hogy a bevándorlás biztonsági kockázatot jelent - ez valami egészen szemellenzős álláspont. Valaki szólhatna a szerzőnek, hogy ma már a nyugati elvtársak is rég túljutottak a szerecsenmosdatás e kezdeti fázisán. Szelényi Zsuzsanna a mai napig azt a nemtelen játékot játssza, hogy tudatosan összemossa a menekülteket a gazdasági bevándorlókkal; ez a csalárd elem a teljes könyvön végigvonul. Amikor már a Telex is arról cikkezik, hogy példátlan bűnözési hullám sújtja Svédországot és a hadsereget is bevetik a rendcsinálást célozva; amikor Európa nagyvárosaiban egy iszlám terrorszervezet mellett tüntetnek tömegesen, én a szerző helyében végképp feladnám ezt a vállalhatatlan, felelőtlen, ideologisztikus és hazug attitűdöt.

ELFORDULÁS AZ EURÓPAI ÉRTÉKEKTŐL - E szokásos, üres panel is végigkíséri a könyvet, anélkül, hogy a szerző csak egyetlen olyan valódi értéket megnevezne, amit a Fidesz valaha is megtagadott. Tizenhárom éve találgatjuk, vajon mire is gondolnak a frázispufogtatók, amikor erről beszélnek. Arról természetesen nem esik szó, hogy az EU hány alapértékét tagadta meg az elmúlt évek során, holott itt aztán tényleg látványosan hosszú a sor (rendvédelem, határvédelem, gazdaságvédelem, nemzeti önrendelkezés, jogszerű működés, véleményszabadság, törvény előtti egyenlőség, csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem).

KORRUPCIÓ - A szerző egy teljes fejezetet szentel a témának, melyben elmeséli Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc és Tiborcz István unalomig ismert történeteit. Ami az igazán izgalmas - és amiből jól látszik, hogy Szelényi Zsuzsanna valójában nagyon is jól érti a hazai néplelket - az a fejezet Miért nem lázadnak a magyarok? című záróakkordja. "Nézd, pár év alatt megtaláltam a helyem ebben a rendszerben. Nem szeretem, de boldogulok. Beszállítok ugyan egy bizalmi nagykutyának, de van munkám, van megrendelésem, haladok előre." - idézi egyik agrárvállalkozó ismerősét. Szerintem a kötet legfontosabb mondatai, ugyanis ez az Orbán-rendszer lényege: a korrupcióból is lecsorog szinte mindenkinek. Pontosan tudjuk, hogy a baloldali kormányok sem voltak szentek, akkortájt azonban a korrupció kedvezményezettjei jellemzően külföldiek voltak, honfitársaink ezekből - a szűk politikai eliten túl - nem sokat profitáltak. "Orbán nacionalizmus révén összetartott hívei elfogadják, hogy a nemzeti vállalkozók megtámogatásával Magyarország erősebb és önállóbb lett, és még Orbán rendszerének óvatos kritikusai is úgy gondolják, hogy a nemzeti nagyvállalkozók érdeke és a nemzeti érdek megegyezik."

MINDENKI MEG VAN VÉVE - "A Fidesz fizetett tüntetői Kecskeméten is felvonultak a szálloda előtt, hogy Bajnait gyalázzák." - írja egy helyen. Másutt: "Ezeknek a fiatal, sokszor jól képzett szakembereknek a szinte érthetetlen elköteleződése azt mutatja, hogy bőven vannak, akik hajlandók alávetni magukat Orbán gátlástalanságának, mert a vezér mellett megtapasztalhatják a hatalom mámorító ízét." Az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Ez a nő el sem tudja képzelni, hogy bárki azzal a meggyőződéssel áll a kormány mellé, hogy jó ügyet szolgál. Elég, ha csak az eddigi kilenc békemenetre gondolunk: mind több százezres tömeget mozgatott meg. Tényleg van olyan idióta, aki szerint a Fidesznek fizetnie kéne, hogy tüntetőket toborozzon? Tényleg mindenkit csak a pénz és a puszta hatalomvágy mozgat? Persze, ha a szerző a saját politikai táborából indul ki... 

IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS - "A 2010 utáni Orbán-kormányok az első tíz évben változatos, gyakran informális eszközökkel törekedtek arra, hogy a bírákat nyomás alá helyezzék, de a bírói ítéleteket mindig végrehajtották. Új szintre léptek azonban, amikor 2020-ban egy perben - amelyben a bíróság a magyar államot kártérítésre ítélte, mert egy iskolában roma gyerekeket elkülönítve, gyengébb oktatásban részesítettek, mint a többi gyereket, a miniszterelnök azt nyilatkozta: az egész ügy nincsen jól és mélyen igazságtalan." A szerző minden szava kifejezetten dicséret. A gyöngyöspatai döntés - amikor a társaikat terrorizáló, kirabló, a folyosóra ürítő, barbár módon viselkedő cigány gyerekeket vastagon, 99 millió forinttal megjutalmazta a bíróság - minden jóérzésű embert felháborított. (Szelényi Zsuzsanna természetesen nem említi az előzményeket.) A teljes fejezetben, amely a kormánypárt és az igazságszolgáltatás viszonyát taglalja, mindössze egyetlen cinkes elemet találni: a közigazgatási különbíróság felállításának tervét, melynek célja az lehetett, hogy a politikailag érzékeny ügyeket a rendes bíróságok joghatósága alól kivonják. Ez aligha vált volna a jogállamiság dicséretére, viszont nem is lett az egészből semmi.

MÉDIA - "A sajtószabadság aranykora volt az a néhány év." - írja, visszaemlékezve a kilencvenes évek elejére. Az SZDSZ szemüvegén át tényleg így tűnhetett, a 90%-os balliberális médiatúlsúly nyilván tetszett a szerzőnek. Miközben elismeri: "Kétségtelen, hogy a politikai elithez hasonlóan a sajtóban sem valósult meg a lusztráció, és az újságírók között is maradtak a kommunista titkosszolgálat által beszervezett szereplők." Beszédes az is, hogy nyugati, hazánkról csak a szándékoltan eltorzított sajtóhírekből tájékozódó politikusok milyen képet ápolnak Magyarországról: "2010 után külföldi kollégáim rendre azt kérdezték tőlem, vannak-e nálunk újságírók börtönben, fenyegeti-e az újságírókat fizikai veszély, és igyekszik-e a kormány adminisztratív eszközökkel elhallgattatni a kritikus újságírókat. Ebből a fejezetből kiderül, hogy ilyesmi ma már nem szükséges ahhoz, hogy a sajtószabadság súlyosan sérüljön." Mindez azt jelenti, hogy semmivel sem rosszabb a helyzet, mint a kilencvenes évek elején. Csupán annyit változott a világ, hogy megszűnt a nyomasztó, balliberális túlsúly.

"Orbán tizenharmadik éve tartó rendszere a baráti társaságunkon is mély nyomokat hagyott. Vannak, akik elhagyták Magyarországot, és brüsszeli, luxemburgi európai intézményeknél vagy berlini civil szervezeteknél helyezkedtek el. Egyikük eladta sikeres technológiai cégét, még mielőtt a Fidesz vállalkozói köre felvásárolta volna. Egy másikuk, egy kutatóvállalat vezetője, elveszítette minden kormányzati megbízatását, de meg tudta menteni intézetét azáltal, hogy nemzetközi konzorciumokba dolgozik be. Az újságíró barátaim mind elveszítették munkájukat, és új állást kellett keresniük, de volt közöttük, aki annyira kiábrándult, hogy örökre felhagyott az újságírással. Mindannyian az értelmes cselekvés tereit kerestük. Az Orbán-rendszer mindannyiunk életét felforgatta." Ezt olvasva végigtekintettem a saját baráti körömön: orvosok, tanárok, közgazdászok, történészek, mérnökök, jogászok, vállalkozók... egyetlen egy sem távozott külföldre. Mi több: még azok is hazatértek, akik korábban odakint próbáltak szerencsét. Pedig nem vagyok közel a tűzhöz, nem sok oligarchát ismerek. Barátaimnak legalább a fele élesen kormánykritikus, mégis kivétel nélkül mindannyian boldogulnak. Nem szeretnék igazságtalan lenni Szelényi Zsuzsannával szemben. Jól és olvasmányosan ír, nincs benne elvakult gyűlölet, és könyvének nagy része korrekt, valóságos. Csak épp nem felháborító. Nagy vonalakban ugyanazt a világot látjuk, mégis egészen más jut róla eszünkbe.

Érdekes utcai jelenetnek lehettem szem- és fültanúja a minap. Fiatal anyuka igyekezett nevelni kislányát, felvázolva neki, mennyire fontos is a bocsánatkérés. Én csak fogom a fejem ilyenkor, és igazán bánom, hogy nem szólhatok egyetlen szót sem. Ez nem az én ügyem, a gyerkőcöt mindenesetre szívből sajnáltam.

A bocsánatkérés leginkább a katolikus gyónásra emlékeztet. Azt sem szereti senki a világon. A teológusok ezt azzal magyarázzák, hogy a bűnök megvallása és az értük való felelősségvállalás mindig megalázó és fájdalmas érzés. Hasonlóképpen érvelnek a pszichológusok is, amikor arról értekeznek, sokaknak milyen nehéz művelet a bocsánatkérés - egész egyszerűen gyengeségnek érzik. Nem kell különösebben mélyre ásnunk, hogy lássuk: mindez csupán a mérhetetlen gőg játéka, legyen szó bármiféle ártó cselekedetről, mely felmentésért kiált.

• VÉLETLEN BALESETEK - Ezek a legszimplább ügyek. Fékez a busz, s mi lefejeljük az előttünk állót. Későn érkezünk a focipályán, s a labda helyett már csak a másik bokáját találjuk el. A Napnál is világosabb, hogy nem akartuk bántani a másikat. Elnézést kérünk, kifejezzük sajnálatunkat, s már lépünk is tovább. Ugyanez a teendője a másik félnek is (elfogadva a gesztust továbblépni), de ez már csakis az ő dolga, ránk kicsit sem tartozik. E téren a legkevésbé sem értem, hogy miért okozna gondot bárkinek egy azonnali "ne haragudj", és a tapasztalataim is azt mutatják, hogy a véletlen baleseteknél ez többnyire nem is marad el.
• ELŐRE MEGFONTOLT GONOSZTETT - Ez a másik véglet, a pszichopaták játszótere. Itt már a felvetés is értelmetlen: ha valaki előre elhatározza, hogy hideg fejjel megtesz valami kisebb vagy nagyobb szörnyűséget, ott aligha van értelme bocsánatkérést várni. Ha egy barbár kultúrából érkező férfi számára természetes cselekedet a nemi erőszak, úgy nem sok megbánást fogunk látni rajta a büntetőeljárás során sem.
• HIRTELEN FELINDULÁSBÓL ELKÖVETETT AGRESSZIÓ - Számomra fura, hogy a 21. században még ott tart az emberiség, hogy ilyesmiről egyáltalán beszélni kell. Az meg még furább, amikor a büntetőjog enyhítő körülményként könyveli el, ha egy tett hirtelen felindulásból történt. (Én súlyosbító tényállásként venném figyelembe.) Mindazonáltal ez az az szűk szegmens, ahol valóban lehet tere a valódi megbánásnak és bocsánatkérésnek.
• ASZIMMETRIKUS MORÁL - Talán Éva főben járó bűnnek tekinti, ha tele a konyha piszkos tányérokkal és edényekkel. Talán Ádám nyugodt szívvel álomra hajtja a fejét úgy is, ha elmarad a mosogatás, mondván: "holnap is lesz nap". Oké, pontosan tudjuk, hogy ezek az aszimmetriák elsősorban a pszichológiai játszmák megalapozását szolgálják, és bármely terapeuta öt perc alatt tíz okot is feltárna, amiért Éva elhanyagoltnak érzi magát, így a mosatlan fazekak mögé rejti frusztráltságát. Ez akármilyen lényeges elem is, morális tekintetben mellékszál. A konfliktus egyszer s mindenkorra feloldható, ha a felek megegyeznek a házirendben. Vagy Ádám fogadja el Éva világlátását, és nem tér nyugovóra, míg nem ragyog a konyha; vagy pedig Éva enged, s tojik az egészre, esetleg elmosogat saját maga.

Azt érdemes látni, hogy egy többé-kevésbé racionálisan működő ember életében a bocsánatkérés nem játszik meghatározó szerepet. Egész egyszerűen azért, mert nem tesz olyasmit, amiért bocsánatot kéne kérnie. A józan ember gyakorlatilag teljes mértékben képes elkerülni, hogy hirtelen felindulásból kövessen el olyasmit, amit később megbánna. Amit meg tudatosan tesz, azt nyilván nem gondolja vétkesnek, így szabadkoznia sincs miért. Véletlen balesetek persze mindenkivel előfordulhatnak, ám ezek egy gyors pardonnal elintézhetők, nincs a háttérben bűntudat, nem igényelnek hosszú gyónást.

Visszatérve a gyerekekhez: elég nyilvánvaló, hogy a kikényszerített bocsánatkérés senkinek sem használ, valójában csak a konfliktust mélyíti. "Hazugság, ha nem a szívemből jön" - fogalmazzák meg bölcsen a kicsik, illetve a másik térfélről: "Amikor a szüleim azt kérik a tesómtól, hogy kérjen tőlem bocsánatot, mindig azt érzem, hogy én győztem." Ahhoz, hogy valaki őszinte megbánást tanúsítson, minimum két dologra szükség van: valódi bűntettre és érett erkölcsiségre. A kikényszerített bocsánatkérések többségénél mindkét tényező hiányzik, de az utóbbi bizonyosan. Rét Ágnes oktatásszervező pontosan fogalmaz: "A bocsánatkérés rituáléjánál sokkal fontosabb megtanítani kommunikálni a gyerekeket. Ha segítesz a gyerekednek megtanulni kifejezni a szükségleteit és igényeit, odafigyelni a másikra, újrafogalmazni azt, amit a testvérektől hallott, akkor a konfliktusait sokkal magasabb szinten fogja tudni kezelni, így a bocsánatkérés szinte feleslegessé válik. Csak úgy, mint velünk, felnőttekkel szemben." A pszichológus Craig Smith is megerősíti, hogy a színlelt bocsánatkérés semmit sem javít az érintettek kapcsolatán, mi több, még ront is azon. Négy és kilenc év közötti gyerekek körében végzett kutatásuk összefoglaló anyagában ezt írja: "A bocsánatkérés csak egy lehetőség, ezen felül sok egyéb út létezik. Számos kutatás mellett az általunk végzett is azt igazolja, hogy még az óvodások is értékelik, amikor egy bajkeverő társuk tettekkel próbálja jóvátenni korábbi vétségét. A tettek néha erősebbek a szavaknál."

A párkapcsolatok terén különös jelentőséggel bír a bocsánatkérés. Világos, hogy a feminista korszellem szerint egy férfinek szabad gyengeséget mutatnia, akár még sírnia is a nő előtt, ám ez a biztos bukás receptje. Ahogyan a sűrű bocsánatkérés is garancia a válásra, vagy a silány minőségű kapcsolatra. Egy élethosszig tartó kapcsolat talán elbír két-három őszinte és mély feloldozás-kérést, de többet biztosan nem. Ha ugyanis egy férfi valódi vétkek miatt csúszik térden - veri a feleségét, elkártyázta a házat, alkoholistává, vagy drogfüggővé vált - úgy az asszony jobban teszi, ha mielőbb lelép. Ha viszont nő irányít, és passzív-agresszív játszmázásával folyamatos lelkiismeret-furdalásban tartja a férjét, úgy az - a sűrű és formális vezeklések során - előbb-utóbb a pincsikutya szintjére süllyed, ahol egészen bizonyosan meggyűlöli önmagát, valamint nejének megvetésére is joggal számíthat.

Ami a valódi bocsánatkérést illeti - hiszen ha ritkán is, de néha szükséges lehet - annak szabályait könyvtárnyi szakirodalom taglalja. Ezek közül a legfontosabbak:

• hangneme legyen őszinte, odaforduló, szeretetteljes;
• a bocsánatkérő vállaljon felelősséget a tettéért és annak következményeiért;
• kísérje jóvátétel és változás, hogy az adott cselekedet lehetőleg ne ismétlődjön meg a jövőben.

Mindannyiunkkal előfordulhat, hogy tévedünk. Semmiből nem áll beismerni. Kisebb-nagyobb balesetet is okoztunk már mindannyian. Nem nagy ügy elnézést kérni ilyenkor. A bocsánatkérés azonban több és súlyosabb ezeknél. Ahhoz bűn és megbánás szükséges. Ami engem illett: már gyerekkoromban sem tudtam mit mondani a gyóntatópapomnak. Azóta pláne nem tudnék. Talán ez a legjobb recept a kínos bocsánatkérések elkerülésére. Ha nem teszünk olyasmit, ami miatt szégyenkeznünk kellene, s nem szégyenkezünk olyan dolgok miatt, melyek kicsit sem bűnösek.