Képzeljük el, hogy sokadmagunkkal egy váróteremben ülünk! Egyszer csak belép egy törpe és apró lábaival végigtipeg a helyiségen. Vajon észrevesszük-e hogy méreteit tekintve ez az ember más, mint a többi? Vajon egy pillanatra átfut-e az agyunkon, hogy ennek az embernek hányféle extrém problémával kell megküzdenie, melyekkel nekünk soha? Nyilvánvalóan. A posztmodern kor mindazonáltal azt üzeni nekünk, hogy ez súlyos hiba, már-már vétek. Valójában észlelnünk sem volna szabad, hogy nem egy szálfatermetű atléta érkezett közénk.

A posztmoderneknek egy dologban feltétlenül igazuk van: a tapintat érték. Tapló dolog volna az érintett orra alá dörgölni, micsoda fura gnómnak látjuk. Feltételezhető, hogy nem örülne a törpe vagy a liliputi jelzőknek sem. Nem is volna ildomos az arcába tolni mindezeket. Arra azonban semmi okunk, hogy egymás közt is finomkodjunk, kínosan ügyelve a politikailag korrekt szóhasználatra. A törpe törpe marad, bárhogy is nevezzük. Pontosan ugyanazokkal a gondokkal küzd majd holnap is, bármilyen tetszetős hazugságokkal áltatjuk egymást méretét illetően. Igazság szerint az égvilágon semmi jót nem teszünk vele azzal, ha szemérmesen szűkítjük aktív szókincsünket. A probléma ezen része már csakis és kizárólag rólunk, kívülállókról szól. Egészen pontosan arról hogy engedjük-e gondolatvilágunkat orwelli módon befolyásolni. Engedjük-e, hogy a kényszerrel karcsúsított szókészletünk lehetetlenné tegye, hogy mást gondoljunk a világról - s benne a törpékről - mint amit a központi véleménydiktátorok hirdetnek.

A magam részéről rendszerint ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy a szavakat és a fogalmakat őrizzük meg eredeti jelentéstartalmukban; a minket körülvevő dolgokat pedig nevezzük azoknak, amik. Példának okáért: ha egy társadalomfilozófiai irányzatról üvölt, hogy  a legundorítóbb bolsevizmussal rokon, azt még véletlenül se hívjuk liberalizmusnak, még akkor sem, ha képviselői így nevezik magukat. Ugyanígy: ne hívjuk szólásszabadságnak a cenzúrát, vagy demokráciának a diktátumok világát. Ezek mezei hazugságok csupán, hiszen puszta fogalmakról beszélünk; semmi szükség sincs a diplomatikus óvatoskodásra. Amikor hús-vér emberekről van szó, természetesen már van helye a tapintatnak, de persze itt is csak akkor, ha konkrét személyt érint, akivel szemtől szembe kommunikálunk. Általánosságban itt is azt mondunk,  amit csak akarunk. Ha valaki például a kövérséget,  annak nyilvánvaló negatívumait teszi szóvá, prüszkölhetnek a progresszívek, hogy ez nyílt testszégyenítés, csakhogy ennek a vádnak az égvilágon semmi értelme sincsen. Ha valakit zavarnak a zsírpárnák, akár le is fogyhat. Ha valakit nem érdekel, hogy néz ki, akár együtt is lehet élni a kövérséggel. No de az, hogy általános érzékenységre hivatkozva gátat emelünk egy téma tárgyilagos - vagy épp szenvedélyes - kibeszélése elé, az nem csupán sportszerűtlen, de egyenesen nonszensz.

Hasonlóan szenzitív probléma a homoszexualitás kérdése is. A különböző emberek különféleképpen gondolkodnak róla. Van, aki szerint természetes dolog, mások szerint természetellenes. Van, aki szerint egyenesen ünnepelendő, mások szerint inkább titkolni, takargatni kéne. Van, aki betegségnek, aberrációnak, perverziónak nevezi. A kérdés csak az: vajon van-e bármiféle jelentősége annak, hogy ki miként gondolkodik a témáról és miféle jelzőkkel illeti? A valóság az, hogy az égvilágon semmi, akár a törpék, vagy épp a kövérek esetében. Jürgen és Thomas épp ugyanúgy fog análisan közösülni egymással akkor is, ha ezt bárki szépnek látja és akkor is, ha rútnak; akkor is, ha a külvilág egy része betegségnek mondja, a másik fele pedig egészséges szerelemnek. Ami engem illet: legalább heti harminc órát pókerezem. Mondhatják rólam: szerencsejáték-függő vagyok. Akár azt is: beteg. Változtat ez bármin? Az égvilágon semmi jelentősége sincsen. Csupán két dolog számít: kitart-e a királypárom a riverig, s ha nem, az veszélyezteti-e a csekkek másnapi feladását. Tőlem nevezhet bárki bárminek, amíg szabadon kártyázhatok, a többi nem érdekel. Soha nem fogom követelni, hogy a világ tartsa nemesnek szenvedélyemet. Nem kívánom az óvodásokat és a kisiskolásokat sem a póker szépségeivel traktálni. De még csak felvonulást sem tervezek az Andrássy útra... Körülbelül ez volna a liberális attitűd a homoszexuálisok részéről is. A sajnálatos csupán az, hogy már régen átestünk a ló túloldalára. Ha például tárgyilagosan megjegyzem, hogy Jürgen és Thomas nászából - legyenek melegek, transzok vagy bármifélék - sosem lesz gyermekáldás, máris kiérdemeltem a homofób, a transzfób és a ki tudja még, miféle jelzőket. Pedig hiába mondanék mást. És hiába hoz törvényt róla az EU, hogy márpedig ez lehetséges. És hiába tapsolnék annak, hogy Németországban a férfivécékbe tamponautomatákat telepítenek. És hiába a progresszívek vallásos befeszülése - nem, nem, soha nem fogjuk kimondani, hogy Jürgennek és Thomasnak nem lehet közös gyermeke és hogy ez komoly hiátus a heteró szerelemmel szemben -, mindez semmin sem változtat. Ahogy a törpék, vagy épp a kövérek esetében, a melegekkel sem teszünk az égvilágon semmit jót azáltal, ha finomkodva, öncenzúrázva, a valóságot elferdítve beszélgetünk róluk egymás közt.

Manapság egyre több szó esik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításáról. Egyesek - spártai lelkülettel - azzal érvelnek: mindenkinek jót tesz az, ha kényszerítik rá, hogy edzésben maradjon, ne puhuljon el, képes legyen megvédeni önmagát, esetleg még a hazáját is. A magam részéről felháborítónak tartom ezt a szemléletet. Ha valaki tenni akar a fittségéért, azt megteheti önként is. (Ötvenegy múltam, heti 14 órát sportolok, pedig senki sem hajt.) Aki pedig a löttyedt elpuhultságot választja, hát szíve joga. Alig hiszem, hogy bárkit erőszakkal kéne rávenni egy minőségibb életre. A vicc csak az, hogy a progresszívek pontosan ugyanezt teszik szellemi-lelki-verbális síkon. Egy ideológiai kiképzőtábort hoztak létre, melybe mindenkit kötelezően beterelnének, természetesen azzal a pozitív céllal, hogy jobb embert formáljanak belőlünk. E virtuális kaszárnyákban nem a fegyverforgatást tanuljuk, hanem a helyes szóforgatást; nem a testünket tesszük acélossá, hanem a lelkünket-elménket érzékenyítjük. A lényeg ugyanaz: kötelezően, büntetés terhe mellett faragnak belőlünk valami nemesebbet. A magam részéről visszautasítom mindkét szemléletet, az viszont nem megy a fejembe, hogy az erőszakos világjobbítók e két tábora közt miért nincs semmi átfedés. Pedig pont ugyanolyan embertelen mindkét gárda.

Hitem szerint messze a legfontosabb, hogy van-e bennünk jó szándék. A csempész című film egyik jelenetében a Clint Eastwood által alakított főhős egy fekete házaspár segítségére siet, akik az út szélén vesztegelnek. "Még sohasem cseréltem kereket négereknek..." - mondja gyermeki ártatlansággal, mire az érintettek kijavítják: "De uram, ma már ilyet nem mondunk..." Pár filmkocka csupán egy kétórás moziból, de mindent elmond a jelenkorról. És arról is, hogy az emberség a legkevésbé sem a posztmodern szalonképesség függvénye.

A rideg valóság az, hogy közel sem minden a szavakon múlik. Egy törpéből - becézhetjük bárhogy - sohasem lesz kosárlabdasztár, de még csak profi versenytáncos sem. Egy férfi sosem fog tudni gyereket szülni, legyen bármilyen befogadó és érzékeny is a társadalom. A progresszió nem róluk, nem a hátrányos helyzetűekről, nem az áldozatokról szól. (Egy normális társadalomban bőven megvédi őket a rendőrség, a bíróság és az akadálymentesített környezet.) A progresszió elsősorban a neomarxisták uralomvágyát szolgálja, akik a szavainkon keresztül - vagy azok hiánya által - kívánnak megváltoztatni minket. Ez az orwelli út: ha képtelenek leszünk a helytelenre gondolni - hiszen még szavaink sincsenek rá - úgy csakis a helyesre fogunk. Én biztosan nem ezt az utat járom. Jómagam - leszakítva a tiltott gyümölcsöt - szeretném megismerni a rosszat is, és tudatosan választani a jót. Már csak azért is, mert a legkevésbé sem bízom az agymosókban, legyenek bármely vallás küldöttei.

"Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt, vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni." Ez az a bibliai rész, melyet az ortodoxok oly gyakran idéznek, miközben semmi többről nincs szó, mint formális gesztusról, diplomáciáról, ügyes kommunikációs fogásról. Jézus fogalmazhatott volna így is: "Srácok, itt valamit csúnyán benéztetek. Egészen tragikus az az istenkép, melyet ápoltok, s még szörnyűbb, ami ebből fakad: ahogyan egymással bántok." Ezzel a fajta kendőzetlen őszinteséggel csupán egy a baj lett volna: nem három év tanítást követően feszítik meg, hanem már három hét után. Az evangéliumok sem híztak volna néhány oldalnál vastagabbra...

Amikor - jócskán Jézus halála után - Pál apostol Athénban járt, az Aeropágoszon így kezdte híres beszédét: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek." Mi tagadás: zseniális marketingstratégia. Mint amikor a rafinált ügynök meggyőzi a háziasszonyt és férjét, hogy fényűzően pazar lakásukból csupán egy másfél milliós luxusporszívó hiányzik a tökéletességhez, a teljes boldogsághoz. Pál nem azt mondja (pedig ezt gondolja): "Totál idióták vagytok ezzel a gyerekes politeizmussal. Kapjatok már a fejetekhez!" Nem ront ajtóstul a házba, hanem a görög hitvilág résein át igyekszik becsempészni a kereszténység első csíráit. Pontosan azt a stratégiát követi, amit Jézus is alkalmazott. "Nem eltörölni jöttem a törvényt..." Persze, persze. Ahogyan Pál is tisztelte az athéniek többistenhitét...

Természetesen nem én vagyok az első, aki megfogalmazza: a jézusi tanítás köszönőviszonyban sincs az ószövetségi zsidó törvényvallással, mi több: valójában ez utóbbi antitéziseként születik meg minden lényeges jézusi gondolat. Erich Fromm a Pszichoanalízis és vallás című művében a különböző vallásokat és eszmei áramlatokat humanisztikus és tekintélyelvű kategóriákba rendezi. Az előbbi az emberre koncentrál, akinek kamatoztatnia kell talentumait, hogy megismerje önmagát, a világban betöltött szerepét és embertársaihoz fűződő viszonyát. Fromm ide sorolja többek közt a korai buddhizmust, a taoizmust, Jézus, Szókratész és Spinoza felfogását. Az utóbbi az emberfeletti hatalom előtti meghódolást tekinti az elsődleges értéknek, így itt főbenjáró bűnnek számít az engedetlenség. Ebbe a kategóriába tartozik csaknem minden egyéb vallás, beleértve a kereszténységet, az iszlámot, és az ószövetségi zsidó vallást is. Fromm szerint ez a tekintélyelvűség kifejezetten káros hatást gyakorol a pszichére, mivel az embert elidegeníti önmagától, és fogva tartja a folyamatos bűntudat állapotában. Jézus minden tanítása és példabeszéde megkérdőjelezhetetlen kiállás a humanisztikus értékek mellett - teljes ellenpontozása az Ótestamentumnak, illetve a megvalósult, intézményesült kereszténységnek is. Fromm nem véletlenül helyezi egy kalapba a buddhizmussal és a taoizmussal; a jézusi attitűd messze ezekkel mutatja a legközelebbi eszmei rokonságot.

NE ÍTÉLKEZZETEK!

E buddhista alapintelmet Jézus ilyen egyszerűen és nyersen is megfogalmazza, de számos példabeszédének is ez a fő üzenete. Gondoljunk csak A búza és a konkoly, A vámos és a farizeus vagy épp A tékozló fiú példázatokra. (Utóbbi egy pár száz évvel korábban keletkezett buddhista tanmese átirata.) Az ószövetségi törvényvallás másról sem szólt, mint az ítélkezésről. Aki nem az írás betűje szerint élte napjait, az megvetendőnek számított és bűnösnek. Az intézményesült kereszténység - zárójelbe téve a jézusi tanítást - pontosan ugyanezt a vonalat vitte tovább; az inkvizíció ennek az attitűdnek csupán a leglátványosabb eleme. Az érzelmi nagyvonalúság hiánya ma is itt él köztünk; nap mint nap találkozunk olyanokkal, akik a legkisebb hibára is egy parkolóőr éberségével csapnak le azonnal, hiszen lételemük, hogy büntethessenek. Szinte mindegy is, hogy kit és miért, csak ők játszhassák a hatalmat gyakorló büntetőbíró szerepét... Jézus minden szava arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az ószövetségi mentalitás egyenesen hányingerkeltő. Nem érdemes persze túllőni sem a célon: szó sincs arról, hogy minden törvény felesleges és minden gonosztevőt szabadon kéne engedni. A lényeg az, hogy kizárólag a valódi bűnökre érdemes fókuszálni, a formális semmiségek terén a nagyvonalúság a nyerő vonal. "Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni." Nos, így válik teljessé a dolog.

BOCSÁSSATOK MEG, ÉS NEKTEK IS MEGBOCSÁTANAK

Jézus a hegyi beszédben egészen szimplán és konkrétan fogalmaz. A szívtelen szolgáról szóló példázatban ugyanezt a témát, a megbocsátás fontosságát járja körül. Semmi sem állt távolabb az adott korszellemtől; még a szemet szemért, fogat fogért elv is modernnek és haladónak számított akkortájt. Arról nem is beszélve, hogy a bosszún, mint cselekvésen túl (amely morális kérdés), a szívben dédelgetett bosszúvágy sem egészséges (csak ez nem erkölcsi, pusztán pszichikai méreg). Egy biztos: ettől a tudati szinttől még ma is messze állunk, nemhogy kétezer évvel ezelőtt!

AZ VESSE RÁ AZ ELSŐ KÖVET

Jézus megmenti a házasságtörő asszony életét a barbár kivégzéstől, totálisan szembefordulva az adott kor vallási törvényével. Itt is a "Ne ítélkezzetek!" intelem megjelenését látjuk, azzal a forradalminak számító kiegészítéssel, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Tudjuk: a férfiakat nem büntették a félrelépésért, ez csupán a nők részéről számított megbocsáthatatlan bűnnek. Beteg egy felfogás, de Jézus ezt is rendbe rakta immáron kétezer esztendeje. Erről is mindenki mélyen hallgatott évszázadokon át.

RASSZIZMUS

Jézus tanítása szerint nem csupán nemek szerint, de származásunkat tekintve is egyenlők vagyunk Isten szemében. A zsidóság ezt a gondolatot sem fogadta kitörő lelkesedéssel, hiszen Ábrahám óta úgy tekintettek magukra, mint a kiválasztott népre, mely épp Jahve szavai nyomán vált felsőbbrendűvé mindenki másnál. Az irgalmas szamaritánus példázata egyértelmű fricska e világszemléletre, de a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben is felfedezhetjük ugyanezt a gondolatot. Ortensio da Spinetoli Máté című művében - ez utóbbi példázat kapcsán - így ír: "A zsidóság úgy tekintett az üdvösségre, mint valamiféle nemzeti kincsre, elveszíthetetlen kiváltságos helyzetre. Jézus azonban a példabeszédben szereplő gazdához hasonlóan azért jött, hogy jogaikat egy szintre hozza a többi emberével." Mindez nem csupán sértőnek számított akkoriban, de az Ószövetség alapattitűdjével is totálisan ellentétes világlátást jelent.

A VAGYONI EGYENLŐSÉG ILLÚZIÓJA

A szőlőmunkásokról szóló példázatban Jézus továbbmegy annál, hogy leszámol a gazdasági egyenlőség illúziójával, de még az "egyenlő munkáért egyenlő bért" alapelvet is kukázza. Ismerjük a sztorit: a gazda hajnalban napszámosokat fogad, egy dénáros napidíj mellett. Aznap még négyszer rendez toborzást - az utolsó csapat már csak egyetlen órát dolgozik a szőlőben. A végén mindenki pontosan egy dénárt kap, amit a kora reggeltől robotolók erősen nehezményeznek. "Nem egy dénárban egyeztél meg velem?" - kérdi az egyik zúgolódót. "Nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?" Bevallom, az egyik kedvenc példabeszédem. Semmi sem hirdeti ilyen tisztán a magántulajdon szentségét, mint a szőlősgazda attitűdje. Azt tesz a pénzével, amit akar, feltéve, hogy teljesíti szerződéses vállalásait. Bert Hellinger pszichoterapeuta jól fogalmazza meg a lényeget: "A vágy, hogy Isten bizonyára igazságos, az egymás közötti viszonyaink kivetítése. (...) Pedig ha megfigyeljük a természetet vagy az evolúciót, azt kell látnunk, hogy a világot mozgató erő kicsit sem igazságos. Az egyenlőséget kozmikus princípiumnak tekinteni teljes mértékben alaptalan, mert a megtapasztalható valóság tökéletes ellentmondásban van vele."

Csupán néhány jellemző krisztusi gondolatra tértünk ki, de ennyi is elég, hogy lássuk: az Újszövetség nem szerves folytatása az Ószövetségnek, hanem attól merőben eltérő; csaknem minden tekintetben szemléletváltást jelent. Mintha két fotót helyeznénk egymás mellé, az elsőt a diéta és a testedzés megkezdése előttről, a másikat nyolc hónappal később készítve... Jézus szelíd kommunikációja egy csendes reformer képét idézi, azonban tartalmi tekintetben a legradikálisabb forradalmárt látjuk. Születése, tanítása és halála két világot választ el egymástól, s e kettő - az ábrahámi vallások minden erőlködése ellenére - sohasem lesz összeegyeztethető.

Ez az a hír, amelynek hallatán mindenkinek fájdalmasan fel kellett volna hördülnie, akinek ereiben csak pár csepp liberális vér is csörgedezik. Bő egy hete tudjuk: Lengyelország megbeszéléseket folytat a sorköteles korú férfi menekültek kiadása, Ukrajnába való hazaküldése kapcsán. 

Az egyetemes erkölcs szerint legitim az a háborús cselekmény, amely honvédő jellegű (ez Ukrajna esetében feltétlenül igaz), s amelyben a megtámadott ország ország katonái önként fognak fegyvert, hazájukat segítendő (e második passzus már többnyire nem áll meg). Zelenszkij rendelkezése, mely szerint a katonakorú férfiak nem hagyhatják el Ukrajnát, már önmagában is mélyen immorális. Senki változtathatja börtönné az országát semmilyen körülmények között sem. A liberalizmus alaptétele, hogy az ember oda megy, ahová akar (feltéve persze, hogy lesz, ahol fogadják); s hogy szabadon dönthet afelől, hajlandó-e megvédeni önmagát, vagy épp a hazáját. A hősies helytállás nem kikényszeríthető, tökéletesen függetlenül attól, hogy az mekkora áldozatot kíván; hogy van-e értelme egyáltalán az önfeláldozásnak; s hogy elkerülhető-e a konfliktus. (Fél évezreddel ezelőtt Mohács közelébe se mentem volna, még úgy sem, ha tudom: a tárgyalás nem opció. Még akkor sem, ha reális esélyt látok a győzelemre. Az a körülmény, hogy Ukrajna önfelszámolása tökéletesen értelmetlen és elkerülhető, a kérdés morális oldalát nem érinti.)

"Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer" - írta Petőfi a Nemzeti Dal című versében, ám akármilyen lelkesítők is e sorok, a "haza becsületéért" odaveszni totál értelmetlen dolog. Mostanság Orbán Viktor is sokat beszél arról konzervatív attitűdről, mely szerint léteznek magasabb rendű értékek az egyénnél - Isten, haza, család. Legutóbb a Tucker Carlsonnal készült interjújában is kitért e gondolatra. A valóság az, hogy Orbán e téren súlyos tévedésben van. Nem létezik semmi, ami fontosabb az egyénnél, az egyén szabad akaratánál. A hozzám hasonló, végtelenül önző figurák még Istent, a hazát és a családot is egoista szükségleteik kielégítésére használják. Azon kevesek pedig, akik valóban önfeláldozóak, altruisták, szentek, ők is szabad akaratukból emelnek vélt vagy valós értékeket saját érdekeik fölé, vagyis esetükben is az EGYÉN akarata a döntő. És egészen nyilvánvaló, hogy senki sem feláldozható: csakis magunkat küldhetjük mártír halálba, a másik ember élete felett SOHA nem rendelkezhetünk. Ha mégis megtesszük, nemhogy oda a szentség, de összehasonlíthatatlanul rosszabbakká és aljasabbakká válunk a gyáváknál, a közönyöseknél, a szélsőségesen önzőknél. Arról a praktikus szempontról nem is beszélve, hogy miféle katona válik majd abból, akinek esze ágában sincs ölni, illetve akinek más sem jár a fejében, mint hogy az életét mentse. Azok sem változtatnak a háború menetén, akik az ukrán börtönökbe kerülnek, ha a menekültek kitoloncolása megvalósul. Nem csupán erkölcsileg vérlázító a hadköteles korúak kiadása, de hitem szerint totál értelmetlen lépés is egyben.

Amikor 2015-ben Magyarország határkerítést épített, a képmutató nyugati hangadók azonnal visítani kezdtek, micsoda botrány ez: a halálba küldjük a szerencsétlen, a háború elől futó szír menekülteket... Senkit sem érdekelt, hogy kétezer kilométeres körzeten belül sehol nem folyt háború. Senki sem tette fel a kérdést, hogy azon keveseknek, akik tényleg háborús területről érkeztek, nem lett volna ildomos inkább otthon maradniuk és harcolniuk? (A válasz természetesen: nem.) Most, amikor az érintettekre minimum börtön, de sokkal inkább frontszolgálat és halál várna, valahogy nincs akkora sikoltozás a nyugati sajtóban. Itt-ott megemlítik a hírt, mint valami száraz tényt, mintha vízállás-jelentést adnának, de ennyi. Felháborodásnak nem sok jelét látni. Semmi sem mutatja jobban a jelenkor végtelen képmutatását, mint ez a csend. Szó nincs emberi jogokról, humánus megközelítésről, az élet és a szabadság tiszteletéről, pláne békevágyról. Pedig a téma nem új keletű: már 2022-ben húsz ország hatvan szervezete küldött felhívást az Európai Parlamenthez, melyben részletezik, miért szükséges a dezertőrök és a fegyverfogást lelkiismereti okból megtagadók védelme a háború mindkét oldalán, vagyis ukrán, illetve orosz és belorusz menekültek esetén úgyszintén. "Támogassuk azokat, akik nem hajlandók ölni, hogy mihamarabb véget vethessünk a háborúnak!" - így a petíció, melyért a kontinens vezetői a legkevésbé sem lelkesedtek.

Az elmúlt másfél év során sokat tűnődtem azon, mi ez a nagy szerelem Lengyelország és Ukrajna között. Az ugyanis, hogy mindketten gyűlölik az oroszokat, még nem ok arra, hogy egymásra imádattal tekintsenek. A történelmi múlt sem hordoz semmi olyat, amiért a lengyelnek testvérként kéne kezelnie az ukránt, hacsak nem mostohatestvérnek. A sorköteles korúak kiadásáról folyó diskurzus rádöbbentett, hogy szó sincs itt semmiféle testvériességről. Ha a lengyelekben csak épp hogy ott pislákolna az ukránok iránt érzett különleges emberszeretet, úgy eszükbe nem jutna visszatoloncolni a harctérre azokat, akik nem kívánnak meghalni. Lengyelország már a háború kitörését megelőzően is NATO-mintaállamnak számított Európában, azóta pedig a leglelkesebb támogatói az ukrán hadseregnek. Jómagam a dezertőrök kiadása mögött is ezt a fajta stréberséget látom: az USA szemében muszáj mintadiáknak mutatkozniuk az év végi jó érdemjegy reményében. Természetesen hosszútávon magam is szimpatizálok a gondolattal, hogy Lengyelország legyen a kontinens vezető ereje, de ehhez még véletlenül se az embertelenség és az Egyesült Államok igényeinek feltétlen kiszolgálása jelentse a lépcsőfokokat.

Sosem hittem volna, hogy valaha is Ausztriát kell majd dicsérnem, mindenesetre példaértékű az a nyilatkozat, amellyel részükről nemet mondanak a dezertőrök kiadására. "Még ha az ukrán kormány írásos kérése meg is érkezik Bécsbe, figyelmen kívül fogjuk hagyni azt. Ausztria nem fogja megengedni, hogy bárki diktálja a feltételeket." - az osztrák külügyminiszter szavai reménykeltőek; úgy tűnik, van még épeszű ember Európában.

Arra pedig gondolni sem merek, mekkora baj lehet az ukrán seregben, ha már a menekültekre is vadászni kezdenek... Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, a Kárpáthír beszámolója szerint: "Varsó és Kijev elképzelhetőnek tartja az ukrán férfi szökevények hazaküldésének lehetőségét, de elismerik, hogy ennek folyamata nagyon bonyolult." Jelenleg ott tart az ügy, hogy az illegális embercsempészek kiadása folyik. A magam részéről bízom abban, hogy itt meg is áll a dolog. Már az botrány, hogy lengyel részről egyáltalán felmerül az ilyesmi.

Lehet kritizálni a NER-t. Volna rá száz okunk. Onnantól kezdve azonban, amikor a jelenkort bárki az ötvenes évekhez kezdi hasonlítani, az illető azonnal búcsút is mondhat annak, hogy komolyan vegyék. A helyzet az, hogy Orbánhoz képest Gyurcsány maga az ördög, de még őt sem láttuk Rákosihoz hasonlónak. Épp ezért rém fura, hogy 13 éve folyamatosan előjön ez a nagyon beteg, totálisan alaptalan párhuzam, melynek terjesztőit soha, egyetlen percig sem érdekli a valóság, csakis a mantraszerű sulykolás. Ha elégszer elmondják, lesz egy primitív réteg, amelynek kevéssé barázdált agyába talán kitörölhetetlenül beleég az üzenet.

Most épp a blogszféra termelt ki egy újabb gyöngyszemet Amit az "ötvenes évekről" tudni kell címmel. Természetesen az átlagos olvasó már az első mondatnál tudja, mire megy ki a játék, a szerző azonban tisztában van vele, hogy egyetértő követői nem nevezhetők szellemi óriásoknak, így már a címben szereplő idézőjellel felhívja a figyelmet a történelmi dolgozat allegorikus mivoltára. De akinek még ez is kevés, az a zárómondatban végképp eligazításra lel: "Viszont ha valaki aktualitásokat, párhuzamokat talál korunkkal, ez esetben, ahogy a filmesek mondani szokták, mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet." Rém szellemes. Mikor olvastam, úgy éreztem magam, mintha Sas Józsit és a Mikroszkóp Színpad előadásait hallgatnám. A gyengécske poén már rég lement, de azért mindig jött még három szájbarágós mondat, hogy a közönség háromnegyedét adó DK-s nyugdíjasok is megértsék a viccet... A poszt 13 pontot sorol, melyek kapcsán a szerző hasonlóságot érez Orbán és Rákosi világa közt. A valóság az, hogy még egy zsiráf és egy traktor összevetése is legalább tucatnyi közös paramétert hozna (minél periferikusabb elemeket vizsgálunk, annál többet), valahogy mégsem keverjük össze őket. Az már csak hab a tortán, hogy a 13 pont jelentős hányada is totál kamu. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, azt fogjuk látni, hogy Orbán és Rákosi is hord/hordott nyakkendőt; mindkettő beszél/beszélt magyarul és mindkettőjüknek két füle és némi pocakja van/volt. Nagyjából ennyi a hasonlóság; nagyon meg kéne izzadnom, ha muszáj lenne találnom még párat.

Kezdjük a lényeggel: Magyarország napjainkban egy működő demokrácia. Léteznek szabad választások, épp tavaly tartottunk egyet. Szólás és sajtószabadság jellemzi e térséget (ami jelenleg ritka adottság a nyugati civilizáción belül); az RTL, a Népszava, a Telex, a 444, a 24.hu, a Mérce, a Partizán azt mond és azt ír, amit csak akar. Minden állampolgár biztonságban tudhatja a vagyonát és szabadon vállalkozhat. Az Andrássy út 60-ban ma már múzeum áll; rendőrállamnak nyoma sincsen. És ha valakinek még ezek után sem elég oxigéndús a szabadság levegője, minden további nélkül átlépheti a határt és elköltözhet bárhová. Ezek olyan markáns szempontok; olyan égbekiáltó különbségek a Rákosi-korszakhoz képest, hogy találhatnánk akár háromszáz hasonlóságot is, józan ember akkor sem keverné össze a kettőt.

Mindezek után lássuk azt a 13 pontot, melyet Tamáspatrik kolléga kínkeservvel összetákolt az ötvenes évek és a jelenkor közti - csupán a fejében létező - hasonlóságot alátámasztandó.

1. SZEMÉLYI KULTUSZ - Legyünk őszinték, ebben azért van némi igazságmorzsa. Engem például a hideg kiráz attól, ahogyan a jobbos újságírók többsége beszél Orbánról. És nem csak arról van szó, hogy bármit is nyilatkozik a kormányfő, mindenre elismerően bólogatnak. Az legalább annyira zavaró, hogy szinte kivétel nélkül "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak rá, mintha valamiféle megbocsáthatatlan tiszteletlenséget követnének el, ha elhagynák az "úr" szócskát, melyet egyébként is csak megszólításkor alkalmazunk. Ezen túlmenően azonban nem sok jelét látom a személyi kultusznak. Az állami intézményekben nem találni Orbán-freskókat; a költők nem zengenek dicsőítő verseket; s a kamera is csak pár másodpercre csípi el a főnököt a meccs szünetében, sokkal inkább Szoboszlait keresi, joggal.

2. FORMÁLIS PARLAMENT, 3. EGYPÁRTRENDSZER - Ahogy fent már esett róla szó, hazánkban számtalan párt működik, melyek mindegyike szabadon megmérettetheti magát a választásokon. (Épp a napokban bontott zászlót Vona Gábor új formációja, a Második Reformkor Párt. Bárki követheti példáját, alapíthat új szervezetet.) Egészen biztosan nem Orbán tehet róla, hogy a magyar ellenzék 13 éve képtelen felmutatni értékelhető alternatívát. Se programjuk, se vezetőjük. Ha minden az O1G-s dacból táplálkozik; ha nincsenek konstruktív javaslatok; ha az ellenzék zsigerből elutasít mindent, amit a kormány képvisel (még azokat a jóléti intézkedéseket is, amelyekkel elvben egyetért), úgy a jövőben is marad majd a kétharmad, s a formális parlamenti működés. No de a Fidesz dominanciáját Rákosi rémuralmához hasonlítani olyan nonszensz, mintha azt mondanánk: a korrupt bíró végig nekünk fújt a szerbek ellen és látványosan elcsalta a meccset.

4. PROPAGANDA, 5. A KULTÚRA ELFOGLALÁSA - A mémek háborúja zajlik, mióta világ a világ. Az RTL híradója kéjes csámcsogással közöl minden negatív hírt; pont ugyanazt a propagandát folytatják, mint amit a kormányoldal, csak épp ellenkező előjellel. Érdemes megnézni az MTA, a színházak, az egyetemek világát - a kultúrharc terén a nemzeti oldal aligha áll nyerésre. Hol van ez a Rákosi-korszakhoz képest, ahol mindenki kötelezően ugyanazt a nótát fújta?

6. AZ ÁLLAM FELSŐFOKON - Talán a legjogosabb pont. "Az állam mindenbe bedugta a szőrös mancsát, mindenhol ott volt." Ez valódi probléma ma is, még akkor is, ha a központi hatalom az átlagpolgár életébe fikarcnyit sem szól bele. "A magántulajdont fokozatosan felszámolták" - írja a szerző az ötvenes évek kapcsán. Nyilvánvaló, hogy ennek jeleit még elvétve sem tapasztaljuk.

7. BÉKETÁBOR - Magyarország kormánya azok közé tartozik, amelyek az orosz-ukrán konfliktus kapcsán a békét szorgalmazzák. Ennek - mely az egyetlen erkölcsileg helyes álláspont -, nem sok köze van az egykori szocialista béketáborhoz, amely béna frázis volt csupán, minden tartalom nélkül.

8. HARCI RIGMUSOK ÉS HÁBORÚS LOGIKÁK - Rákosiék a kulákokat, a szabotőröket, az imperialista ügynököket nevezték ellenségnek - függetlenül attól, hogy ártalmasak voltak-e, illetve léteztek-e egyáltalán -, igyekezve úgy csatornázni a népharagot, hogy annak célpontja ne a politikai vezetés legyen. Ezt a technikát kétségkívül Orbán is alkalmazza, nem is sikertelenül. A kérdés csak az, hogy a hatalom birtokosai önkényesen, a saját fantáziájukra támaszkodva festik-e meg az ördögi karaktereket, avagy az érintettek nagyon is rászolgálnak az indulatra. Soros György neve a világ nagyobbik részén szitokszónak számít, aligha a Fidesz-kormánynak köszönheti démonizáltságát. Brüsszel ugyancsak megdolgozik a kritikáért: inkompetencia, erőszakosság, korrupció, maffiaszerű működés és a jogi keretek lábbal tiprása jellemzi az EU vezető bürokratáit. Nem nehéz megvetést érezni egy ilyen koszfészekkel szemben.

9. RATKÓ-GYEREKEK, ABORTUSZ BETILTÁSA - Magyarország abortusz-szabályozása évtizedek óta kifejezetten liberális, ezen a szívhang-rendelet sem változtatott semmit. Az a kormányzati szándék, amely a demográfiai hanyatlás megállítását célozza, aligha kifogásolható. Ráadásul az eszközök többsége is támogatható; a gyerekek után járó adókedvezmények minden tekintetben jobb rendelkezések, mint a családi pótlék intézménye.

10. FOCI, ÉS ÁLTALÁBAN AZ ÉLSPORT KIEMELT SZEREPE - Meglehetősen összetett kérdés. A focit csaknem mindenki szereti. Ha bármely miniszterelnök-jelölt azzal indítaná a kampányát, hogy őt speciel hidegen hagyja a futball, azonnal 2-3%-os hátránnyal számolhatna. Muszáj leszögezni: a sporthoz való pozitív hozzáállással alapvetően semmi baj sincs. A hazai, teltházas meccsek különösen felemelőek; amikor hatvanezren együtt éneklik a himnuszt, attól csak a balliberálisok vannak rosszul. (Már ezért megéri stadionokat építeni...) A közelmúlt nagy eseménye, az atlétikai VB is szenzációsan sikerült, igazán kár lett volna kihagyni. Az egyetlen, ami megkérdőjelezhető, hogy a kormányzatnak kell-e költenie az élsportra, vagy legalábbis hogy kell-e ennyit.

11. EGZISZTENCIÁLIS ELLEHETETLENÍTÉS - "Az állampolgár helyzete nagyban függött attól, hogy mennyire illett bele a rendszerbe. A származás is sokat nyomott a latban, a rendszer azokat részesítette előnyben, akik ideológiailag könnyebben meggyőzhetőnek tűntek." Ilyenről ma szó sincs, nem is lehet. Igaz, hogy manapság is több a közalkalmazott, mint amennyi egészséges volna, mindazonáltal a polgárok többségének egzisztenciáját a központi hatalom ténykedése a legkevésbé sem érinti. 

12. BARÁTAINK - "A legvéreskezűbb diktátorok, Sztálin és Mao által vezetett országokról van szó, mint akkori legfőbb szövetségeseinkről, akik ellent tudtak állni az imperialista és gonosz Amerikának." Fura, ha a mai magyar külpolitikát bárki ilyennek látja. Soha ennyi befektetés nem érkezett még hazánkba, mint manapság, s természetesen nem Észak-Korea és Venezuela a fő partnereink, de még csak nem is Oroszország. Magyarország CPAC konferenciáknak ad otthont; Orbán és Trump kifejezetten jó viszonyt ápolnak. Pech, hogy az Egyesült Államok élén épp demokrata marionett bábu áll, de ez még változhat a jövőben.

13. KONCEPCIÓS PEREK - "Az ilyen perekben az ítélet előbb készült el mint a vádirat, a tárgyalások előre legyártott forgatókönyvek alapján zajlottak, a cél a rendszer potenciális ellenségeinek likvidálása és megfélemlítése volt. A bíróságok nagy politikai nyomás alatt álltak bizonyos esetekben." Valóban így nézett ki a Rákosi-korszak, manapság ilyet még nyomokban sem látunk; a kormányzatnak gyakorlatilag semmi ráhatása sincs a bíróság működésére. Ez így helyes, ettől persze még bosszankodunk az ítéleteken. A Tranzit fesztiválon Márki-Zay Péter számonkérte Gulyás Gergelyt, hogy miért van Kaleta Gábor szabadlábon. A kancelláriaminiszter csak széttárta a karját: MZP tényleg azt várja, hogy a kabinet nyomást gyakoroljon a független bíróságra??

Lássuk csak: a szerző összeszedett 13 jellemző vonást a Rákosi korszakból. Ezek egy része önmagában véve pozitív (gyermekvállalás, sport, foci); egy része negatív, de semmi köze a NER világához (egypártrendszer, egzisztenciális ellehetetlenítés, koncepciós perek); egy része pedig szükséges velejárója mindenféle politikai rendszernek (marketingkommunikáció, kultúrharc). Alig maradt bármi, amit valós és jogos kritikaként könyvelhetnénk el a jelenkorra nézvést.

A balosok hónap óta mást sem mantráznak, mint hogy Orbán elszigetelődött, elveszítette szövetségeseit, s már a kutya sem figyel rá. Az orosz-ukrán háború kapcsán tanúsított békepárti álláspontja miatt valóban hűvösebbé vált a Visegrádi Együttműködés eleddig kifejezetten baráti légköre, ám ezen túlmenően csupán vágyvezérelt ellenzéki gondolat, hogy a magyar miniszterelnök nem tényező többé a nemzetközi közéletben. A Tucker Carlson által készített, egy héttel ezelőtti interjút több tízmillióan látták (jelenleg folyik a számháború, hogy ez "csak" 25 millió, vagy még 125 milliót is meghaladja), ami azt mutatja, hogy Orbánra kifejezetten figyelnek a világ minden táján. Ami magát a riportot illeti, az átlagos magyar politikafogyasztó számára nem sok újdonságot hozott. Annál érdekesebbek azonban a kommentek, melyek azóta is ömlenek minden létező platformon.

A legtipikusabb hozzászólás, nemzeti hovatartozástól függetlenül: "Bárcsak nekünk is ilyen vezetőnk lenne..." Ezt már megszokhattuk; évek óta minden nemzetközi riport, illetve pódiumbeszélgetés után - az adott videó alatt - százával látjuk az ehhez hasonló kommenteket. Most akadt olyan kommentelő, aki egyenesen a Nobel-békedíjra jelölné a magyar miniszterelnököt... (Ezt még magam is erős túlzásnak érzem.) Jó páran - jellemzően a németek - még azt is hozzáteszik, mennyire szégyellik magukat jelenlegi kormányuk miatt. Szembetűnő, milyen sokan vannak azok, akik kiemelik Orbán intelligenciáját. Ez egy olyan valós erény, amely aligha elvitatható a magyar kormányfőtől, azonban számomra meglepő, hogy ez a jelen riport kapcsán is ilyen markánsan felemlegetésre kerül. Korábban, más riportokban találkozhattunk Orbán részéről komolyabb politikafilozófiai értekezéssel; párszor már megvillantotta olvasottságát, történelmi tudását; illetve néhanap a szikrázó szellemességet is előhúzza tarsolyából. Ezekhez képest a Carlson-interjú kis túlzással olyan volt, hogy szinte bármelyikünk hozta volna a kötelező válaszokat - hatalmas intellektuális teljesítményt aligha fedezünk fel benne. S mégis ez a reakció... Elképesztő szellemi mélyrepülés jellemezheti a nyugati politikai elit egészét, ha már ennyitől elalélnak. (Joe Biden, Annalena Baerbock, vagy épp Liz Truss megnyilvánulásiról már sokszor esett szó; tényleg úgy tűnik, hogy nincs magasan a léc...) "Remek interjú. Orbán Viktort az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Nagy-Britannia, Németország stb. vezetőivel összehasonlítani olyan, mintha egy felnőtt zsenit állítanánk a kétéves óvodások közé."

Amin igazán meglepődtem: a kommentelők egy része méltatja Orbán nyelvtudását: "Jobban beszél angolul, mint az amerikaiak többsége." - írják többen is, ám ez sokkal inkább a tengerentúli viszonyokról árul el többet, mint a magyar kormányfőről. Orbán - látjuk, halljuk - viszonylag megbízhatóan, tárgylóképes módon tolja az angolt, de azért messze az anyanyelvi szinttől. Nem csupán a kiejtése borzalmas - aligha kevernénk össze egy született bostonival, vagy liverpoolival -, de az is érződik beszédén, hogy messze nem tudja olyan szofisztikáltan és színesen kifejezni magát, mint ahogy magyarul teszi. Mondjuk Karácsony Gergelyhez képest e téren is meglehetősen jól áll. Demszky Gábor épp a napokban tette szóvá, hogy utódja - angol nyelvtudás híján - teljesen elvágja magát a nemzetközi közélettől (szemben vele, aki előadásokat tartott Brüsszeltől Washingtonig), s talán ez lesz a legnagyobb akadálya annak, hogy Orbán méltó kihívója lehessen. (Szerintem ehhez 8-10 egyéb adottság és képesség is hiányzik belőle, de ez a poszt most nem Karácsonyról szól...)

Amikor a hazai baloldal a nyugati viszonyokról beszél, az alaphang mindig ugyanaz: nincs itt semmi látnivaló, ugyanolyan szólásszabadság és médiaegyensúly jellemzi a fejlett világot, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Ehhez képest meglepően sok az olyan komment, amely egyenesen rácsodálkozik a világra; mintha Orbán egy új ablakot tárna szélesre előttük. "Elképesztő ezt hallani... micsoda interjú! Egy zseniális európai szemével láthattuk, mi az, ami valójában történik. Ezek azok a beszélgetések, amelyek tökéletesen hiányoznak az amerikai médiából. Minden amerikainak meg kell hallgatnia ezt az interjút, és meg kell értenie, mit akar mondani ez az ember." Nekünk ez rém fura, mert a politikusok, az újságírók és a magánszféra szintjén is szabadon kommunikálunk bármiről, nem is értjük, Orbán mondatai mitől számítanak tabudöntögetésnek. "Kaliforniában élő amerikai állampolgárként ez az első alkalom, hogy ténylegesen megértettem, mi történik Ukrajnával és Oroszországgal." Másfél évvel a háború kitörését követően... no de jobb későn, mint soha. "Számomra évek óta nyilvánvaló, milyen brutális hazugságokkal tömnek minket, amerikaiakat. Beteg vagyok tőle. De egyre kevésbé lehet eltitkolni az igazságot, többek közt az ilyen interjúknak köszönhetően." S bár az orwelli gépezet egyre erőtlenebbnek tűnik, azért leállni még mindig képtelen: "Amikor ezt az interjút megpróbáltam megosztani a Facebookon, azonnal eltávolításra került. Amerikai állampolgárként szégyenletesnek és undorítónak tartom a politikai cenzúra világát."

Csupán pár tucat kommentet futottam át a sok ezerből, de még így is szívet melengető volt látni, hogy a világ minden részéről érkeznek az Orbánt támogató üzenetek. Nem tudnék olyan európai országot megnevezni, ahonnan nem találtam pozitív visszhangot. Öröm olvasni, amikor az angolok, a franciák és a németek arról írnak: ők is ilyen vezetőre vágynak; de mindennél többet elárul az, amikor echte románok, szlovákok szerbek méltatják a magyar kormányfőt. Igaz, hogy nem élünk könnyű időket, de semmi sem áll olyan távol a valóságtól, mint hogy Orbán Viktor a perifériára került volna.

Hitem szerint Pogátsa Zoltán kifejezetten értelmes figura. Ennek számos tanújelét adta a nagy közgazdászvitában is, melyet pár napja tartottak a Szikra Táborban. (Jó-jó, nagy vitatkozásra nem került sor, sőt semmilyenre; Orbán Krisztiánnal folytatott beszélgetésük végig teljes egyetértésben zajlott. Ez történik akkor, ha a szervezők két balos szakembert ültetnek a pódiumra.) Szóval: Pogátsa meglehetősen tisztán látja a világ dolgait, ami már önmagában is komoly érdem, arról nem is beszélve, hogy köntörfalazás nélkül ki is mondja azt, amit gondol. Csupán a következtetései borzalmasak, ám ezen nincs mit csodálkozni – ideológiai elköteleződése csupán egyféle úton engedi haladni.

„Miért vesztettük el a kontrollt? Két dolog történt. Egyrészt a jóléti állam által létrehozott középosztály cinikusan maga mögött hagyta azokat, akiket szintén fel kellett volna emelni. Volt egy nagyon szegény társaság, amelyet a negyvenes, ötvenes, hatvanas években a jóléti állam középosztálybelivé tett. És amikor jöttek a neoliberálisok a hetvenes években, akkor az akkorra középosztálybelivé vált társaságnak tettek egy ajánlatot, és azt mondták: gyerekek, levisszük az adótokat, nem kell szolidárisnak lennetek az utánatok jövőkkel, és akkor a kisebb adókkal még gyorsabban tudtok gazdagodni. Látjuk, hogy ráéreztetek arra, hogy van kényelmes házatok, autótok, satöbbi. Ez még gyorsabban történhet, csak az az ára, hogy akkor a most alul lévőkkel föl kell mondani a szolidaritást. És ez történt. És ne csak felső-középosztálybeli emberekre tessék gondolni, hanem olyanokra is, mint a szakszervezetek; a munkások is gyakorlatilag feladták a szakszervezeteiket.” Helyzetértékelésnek megteszi, ahogy Pogátsa felvázolja a második világháborút követő nyugati világot. Persze, lehetne azon elmélkedni, hogy a jóléti intézkedések mennyire segítették a középosztály megerősödését. Hogy Margaret Thatcher, vagy épp Ronald Reagan milyen helyzetben lettek országaik vezetői, és hogy mit hagytak maguk után. Hogy a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek gazdaságpolitikája tartható lett volna, vagy sem. De valójában nem ezek a legfontosabb kérdések. Ami igazán lényeges: ezekben az időkben már a munkásosztály is olyan színvonalon él, hogy szemmel láthatóan nincs szüksége többé a szakszervezetekre, az újraelosztásra, a baloldali politikára. És ha ez így van – márpedig Pogátsa maga is így látja – akkor kik azok, akik még arra várnak, hogy felemeljék őket? Kik az alul lévők, az utánuk jövők? A munkásszármazású fiatalok? Hiszen ők már jólétbe születnek, s a továbbiakban magas bérekre számíthatnak. A betegek, az elesettek, a magatehetetlenek? Ők a hetvenesek évek után sem kerültek az út szélére. Vajon kire gondolhat a baloldali közgazdász? Csak nem azokra az egészséges rétegekre, amelyeknek eszük ágában sincs tenni magukért, s kizárólag a szociális ellátásokra hajtanak? Mert ha igen, úgy Pogátsa egy erkölcsileg vállalhatatlan álláspontot képvisel.

A nemzetközi kitekintés után a pódiumbeszélgetés résztvevői természetesen hazai vizekre is eveznek: „A második világháború után a szovjet típusú rendszer, amiről én azt gondolom, amit Tamás Gáspár Miklós is gondolt, hogy ez nem egy baloldali, nem egy marxi rendszer volt, hanem kifejezetten egy bürokratikus államkapitalizmus volt, tehát a tőkés helyére belépett a párt, ez egy elnyomó, diktatórikus, bürokratikus államkapitalista rendszer volt, amely felszámolta az ellenállásnak az összes formáit. A kelet-európai embereket atomizálta ez a szovjet típusú rendszer, és amikor kijöttünk ebből, akkor olyan típusú kapitalizmus jött létre, amelyik sokkal-sokkal durvább, mint a nyugati.” A történelmi leírást tekintve most sincs vitám Pogátsa Zoltánnal, azonban kifejezéstárával annál inkább. Tudatosan, szándékosan használja az „államkapitalista” fogalmat, miközben tudjuk: ez valójában fából vaskarika. A kapitalizmus – köznyelvi használatban – piaci működést jelent. Ahol a párt minden termelőeszközre ráteszi a kezét, ott a magam részéről biztosan nem alkalmaznám a kapitalizmus kifejezést. Tudjuk persze: Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan Pogátsa Zoltán is zsigeri ellenszenvet érez a szabad piaci működéssel szemben, így aztán mindent meg is tesz azért, hogy a kapitalizmus szót befeketítse. Ravasz, csalárd kommunikációs fogás: elismeri ugyan a Kádár-rendszer negatívumait, azonban úgy tesz, mintha ezek nem a baloldaliságból fakadnának. Mintha a megvalósult szocializmus azért lett volna rémálom, mert kifelejtették belőle a valódi marxizmust… Ez valami nagyon beteg világlátás. Fogalmazhatott volna úgy is: a kádári világ valójában szocialista tervgazdaság volt, meg sem közelítette a kommunizmust, mert az nem csupán a szabad vállalkozásokat fojtotta volna meg, hanem a magántulajdont is elkobozta volna mindenkitől. Ez így lett volna korrekt és tisztességes. Döbbenetes, hogy számos értelmes közgazdás a mai napig isteníti Marxot, s nem látja be, hogy nem Sztálin, Brezsnyev, Rákosi és Kádár vitték zsákutcába az ügyet, hanem a kommunizmus önmagában is egy rettenetes disztópia.

„Miért lehet az, hogy a Fidesz egyfajta előnyként vetíti propagandájában az alacsony magyar adókat, és azt, hogy Magyarország ellenállt a globális minimáladónak? Tehát hogy lehet az, hogy az OECD nagy részén megkönnyebbültek az emberek, hogy végre valaki érdemben akar valamit tenni az adóelkerülés ellen, és Magyarországon pedig a kormánypárt – meglehetős sikerrel – ezt egy ilyen propaganda részévé tette, hogy márpedig mi ellenállunk? Hogy lehetséges ez?” Hát úgy, kedves Zoltán, hogy egyes nyugati országok fellélegzése nem jelenti azt, hogy automatikusan igazuk is lenne. Ha én vagyok az osztály leglomhább diákja, úgy bizonyára annak fogok drukkolni, hogy ne legyen több futóverseny a tornaórákon. Sőt: töröljék el a testnevelést úgy, ahogy van! Ahogy a műsorvezető is felvezeti: Magyarországon a társasági adó 9%. Összehasonlításképpen: Romániában 16, Csehországban, Szlovéniában és Lengyelországban 19, Franciaországban és Ausztriában 25, Németországban 30%. Osztalékadó kapcsán is hasonló a helyzet. Nem véletlen, hogy az adózás terén mi vagyunk Európa egyik legversenyképesebb országa – tudatos kormányzati politika eredménye, hogy ma itt tartunk. Az a fajta szocialista attitűd, amely irtózik a versenytől és legszívesebben belekényelmesedne a középszerűségbe, még akkor is ijesztő volna, ha az OECD országok közel azonos gazdasági fejlettséggel bírnának. A magam részéről még egy ilyen világban is azt tartanám egészségesnek, ha a különböző nemzetállamok szabadon versenyezhetnének egymással adópolitika térén, az eredmények majd eldöntik, ki járt jó úton. No de, így, hogy még mindig jelentős elmaradásban vagyunk a Nyugathoz képest, tényleg az volna a megoldás, ha lábon lőnénk magunkat, s lemondanánk az egyik legfontosabb versenyelőnyünkről? A büdös életben nem zárkóznánk fel sohasem… És akkor a logikát és a morált még elő sem húztuk a kalapból. Ha a piaci szférában helyesnek tartjuk az árversenyt, mert ezáltal a fogyasztó jóléte nő, úgy miért jegelnénk az országok közötti adóversenyt? Továbbá: ha azt tartjuk erkölcsösnek, hogy nem raboljuk ki egymást, úgy miért nem az alacsony adók irányába forgatjuk a történelem kerekét?

„Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy Magyarországon büntetlenül – nagyon-nagyon kevés ember került börtönbe – gyakorlatilag büntetlenül lopják szét a közpénzeket. Ezért tévedés szerintem az, amikor Magyar Bálint azt mondja, hogy most egy maffiaállam van, szemben a korábbi időszakkal, amikor ugye alapvetően minden rendben volt. Nem, alapvetően az emberek 1989 óta hozzászoktak ahhoz, hogy itt folyamatosan korrupció van.” Pogátsa helyesen állapítja meg, hogy az átlagos magyar választópolgár nem lát lényegi különbséget kabinet és ellenzék között, ha a közpénzek lenyúlásáról esik szó. Ehhez nincs is mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy a kormányváltáshoz jóval több kell, mint Orbánékat tolvajoknak nevezni. No de ezt már egymást követően négy kétharmados választás is tökéletesen megmutatta. „Ha az állam nem adja meg nekem az újraelosztáshoz az esélyt, közben meg azt látom, hogy ellopják a közpénzeket, akkor a világ legtermészetesebb dolga - én teljesen értem –, hogy a magyar társadalom számára az a vonzó alternatíva, hogy akkor csökkentsék az adómat, mert ha nálam marad, akkor legalább én döntöm el, hogy azzal mit kezdjek. Mert nem hisz abban, hogyha befizetném azt az adót… szóval én abszolút értem, ha a libertariánus nézeteknek, vagy piaci fundamentalista nézeteknek (tere van), ha nem is tudatosan, mert ezek az emberek nem tudják, hogy ők tulajdonképpen piaci fundamentalista nézeteket vallanak, de passzívan azt gondolják, hogy jobb, ha nálam marad a pénzem.” Ezúttal is az a helyzet, hogy Pogátsa tökéletesen látja a valóságot, csupán pár apróságot hallgat el. Egyfelől érdemes hozzátenni, hogy 1990 előtt ugyancsak nem bíztunk a központi hatalomban, s joggal; a szocialista évtizedek bőven igazolták, hogy az állam rettenetes gazda. Másrészt nem beszél arról, hogy a világtörténelem során nem sok olyan demokráciát láttunk, ahol nem a korrupcióé lett volna a főszerep. Ma is ezt látjuk: az Egyesült Államokban szinte mindent a lobbisták irányítanak; az Európai Unióban pedig a tisztviselők egy részének már csattant is a bilincs a csuklóján. Önkormányzati pozícióiban a hazai ellenzék manapság is tele van korrupciós ügyekkel. A magam részéről egyáltalán nem értem a baloldali közgazdászok álomvilágát. Miért gondolják, hogy léteznek tiszta és szent politikusok? Miért nem jutnak el arra a Napnál is világosabb következtetésre, hogy minél kisebb államra van szükség, ahol a politikusok a lehető legkevesebb kárt tehetik? A kérdés persze költői; azért, mert a baloldali gazdaságpolitika egyet jelent az újraelosztással. A kör bezárult, a kígyó a farkába harapott… „Mi ezzel a baj? Az ezzel a baj, hogyha nem kezdjük el számonkérni az államon, hogy ne lopják el a pénzeket, hogy arra használják, amire való, hogy esélyt teremtsenek, akkor soha az a típusú felzárkózás nem fog megtörténni, az a típusú széles középosztályosodás nem fog megtörténni, ami akár a távol-keleti fejlesztő államok esetében, akár a skandináv jóléti állam esetén megtörtént.” Mi ezzel a baj? Az hogy Pogátsa valamiért a fejébe vette, így aztán dogmaként is tálalja, hogy a polgárosodás az állami újraelosztás következménye. Természetesen nem indokolja semmivel, csupán ex cathedra kinyilatkoztat – no de alig hiszem, hogy ezt az ostobaságot bármivel is alá lehetne támasztani.

„Miért ilyen rettentően népszerű a Fidesz? Azért, mert 2014 és 2019 között évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt Magyarországon. Már említettem, hogy a minimálbért ők emelték, és nem a nominális baloldal; már említettem, hogy a 2008-2009-es mélyponthoz képes több százezer új munkahely keletkezett, és évről évre 7-8-9 %-os reálbéremelkedés volt. Ennek egy jelentős részét elvitte most a magas infláció, de nem az egészet, tehát még mindig pozitívabban jön ki a Fidesz gazdaságilag, mint a megelőző időszak. Tehát ha ahhoz hasonlítunk, hogy a Gyurcsány korszakában mi volt Magyarországon – és nem igaz egyébként az, amit a Gyurcsány hívei szoktak mondani, hogy miért mondogatjátok még mindig az előző nyolc évet, nem emlékszik arra már a kutya se, ez egész egyszerűen nem igaz, az emberek nem hülyék, az emberek emlékeznek a 15 évvel ezelőtti dolgokra -, és akkor arra emlékeznek, hogy Magyarország egyébként egy olyan válságba került 2008-2009-ben, amikor a GDP 20%-át kitevő IMF hitel tudta csak egyáltalán Magyarországot a pályán tartani, amikor elvesztek a munkahelyek és reálbércsökkenés volt.” Pogátsa Zoltán ismételten reális képet tár elénk, s hozzáteszi azt is: aki mindezekkel nincs tisztában, az egészen bizonyosan homokra építi politikai stratégiáját. „A középosztály jelentős része a saját maga korábbi szintjéhez képest jobban él.” Nos, valóban ez a Fidesz népszerűségének egyik alappillére. De kár úgy tenni, mintha a kormánypárt gazdaságpolitikája ehhez semmit sem tett volna hozzá.

Szóval: értem én, hogy a balosok szerint mindenért a neoliberalizmus a hibás. Önmagukra nyilván nem mutogathatnak, ha a nehéz idők bűnbakjait keresik. Márpedig aligha tehetnek mást. És most nem csupán arról van szó, hogy a történelem valaha volt összes marxista kísérlete (törvényszerűen) véres diktatúrába fordult. És nem is csak arról, hogy a 21. században ismét irgalmatlanul balra tolódott a világ, s lám: válság válságot követ. Ne kerteljünk: a baloldali politika még soha semmi építőt nem produkált, mióta világ a világ. Ahogy Margart Thatcher mondta: „Az a baj a szocialistákkal, hogy előbb-utóbb mindig kifogynak a mások pénzéből.” Örök igazság, és valójában mindent elmond a baloldalról. Ennyit tudnak.

„Én azt állítom, hogy mindennek a gyökere a férfi és a női identitás, ha életet akarunk továbbadni.” – kezdi Pécsi Ritával, az organikus pedagógia hazai zászlóvivőjével való beszélgetését a házigazda Bedő Imre. Erre az alapgondolatra épül a teljes harmincöt perces diskurzus, szembefordulva a progresszív gondolattal, mely szerint ezek csupán káros társadalmi konstrukciók, amiket érdemes volna mindenestül felszámolni.

„A biológiai nemünk a fogantatás pillanatában eldől. (…) Az életnek a legelső sejtje vagy férfi, vagy nő. Ez az első sejt, és ez sokszorozódik. Tehát ennek az eredményeképpen, következményeképpen az összes sejtünkben benne van az a program. Nagy az emberi szabadság, utána mondhatom azt, hogy én nem akarok nő lenni, de amikor valami folytán eltolódik ez az önazonosság, akkor az összes sejtünkkel szembemegyünk, éppen ezért a transzidentitás rendkívül sok problémát hoz fel.” Pécsi Rita szavait hallgatva a flamandokról és vallonokról szóló szakállas vicc jut eszembe: az igazi belgák hová álljanak? Ugyanezt látjuk itt is: akár tetszik, akár nem, mindössze két biológiai nem létezik. Kreálhatunk új kategóriákat, ha kirekesztettnek és magányosnak érezzük magunkat; ha úgy véljük, sehová sem tartozunk igazán. Épp elég szívás ez a fajta különcség, ha valahol valami félresiklik bennünk; méltányos volna, ha legalább nem piszkálnának, nem bántanának emiatt. No de nem túlzás az, ha mindezért fenekestül felforgatjuk a világot? „Van egy-két ezrelék, amikor nem a 23-23 kromoszóma egyesülés történik meg, de ezt ma is rendellenességnek hívjuk.” Leszámítva e tényleges biológiai anomáliákat, mindenki másról – akár sok száz évvel a halálát követően is – egyértelműen megállapítható, hogy férfi, avagy nő, elég hozzá egyetlen árva hajszál, vagy csontszilánk. Pécsi Rita joggal kifogásolja, hogy téma kapcsán történő érzékenyítő programok nem ezzel a gondolattal indítanak.

„Ha van az érzés, hogy minek érzed magad; vagy az életmódbeli változatosságok: én így akarok élni, vagy úgy; azt miért a nemmel kötötték össze? Mert ez egy társadalommérnöki összekötés; nem hagyták békén a férfi és a női nemet. A társadalmi nemet a biológiai nemre építették rá, szándékosan indítva támadást, hiszen maradhatott volna férfi és nő, aki így érzi magát, aki olyan életmódot folytat, nem?” – teszi fel a kézenfekvő kérdést a házigazda. Valójában ez volna a lényeg. Ha a woke-progresszió a liberalizmus talaján állna; ha a humánum, az elfogadás, az általános emberi boldogság elősegítése volna a célja, úgy fel sem merülne, hogy elfűrészeljék az ember legmélyebb gyökérzetét, hogy meghamisítsák a biológia törvényeit, hogy káoszt teremtsenek a fiatalkorúak elméjében. Akkor egyszerűen csak az empátiát hímeznék zászlajukra. Akkor egyszerűen csak azt mondanák: léteznek férfias nők és nőies férfiak; léteznek melegek és leszbikusok; és természetesen férfias férfiak és nőies nők, illetve heteroszexuálisok is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha megtalálja a habitusának megfelelő életformát, egyikben sincs semmi szégyellnivaló. No de ehhez nem az a megfelelő út, ha a hagyományos nemi szerepeket gyűlöletesnek mondjuk; azok megjelenítését rendeletekben tiltjuk; a maszkulinitást toxikusnak bélyegezzük; a heteroszexualitást pedig mindenestül erőszaknak hazudjuk.  

„Felébred az én-identitás, felébred az, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, olyan vagyok-e mint apa, vagy mint anya. És elindul ez a szereptanulás. Tehát egyszerűen ahhoz, hogy önazonossá váljak, és a gyökerem megerősödjön, szükségem van arra, hogy megéljem ezt a kapcsolódást testileg, lelkileg. A kisfiúknak is nagyon nagy szükségük volna arra az apára, aki én vagyok nagyban.” A férfigyűlölő, radikális feministákon kívül még soha senki nem cáfolta – a pszichológiai végzettséggel rendelkezők különösen nem -, hogy a kiskorúak egészséges érzelmi fejlődéséhez mindkét – ellenkező nemű – szülő aktív és szerető jelenléte szükséges. Ismerjük a történelmet: a valaha volt összes diktátor múltjában egy szadista, vagy épp egy hanyag apa keresendő. Szinte nincs olyan erőszakos bűnöző, akit ne vertek volna gyerekkorában. És hasonlóképpen: a szexuális identitásukat nem találók esetén is sokszor csonka családokat, a megfelelő szülői minta hiányát, esetleg mérgező, szexuálisan bántalmazó felmenőket, illetve ezek valamelyikéből fakadó érzelmi, kötődési zavarokat találunk a háttérben. „Neveléstudományi tény, hogy a kisgyermek még nem képes arra a bizonyos szürke átmenetre. A kisgyermeknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy a nappal az nappal, az éjszaka éjszaka. A nő nő, a férfi férfi, a jó jó, a rossz rossz. (…) Gondoljunk csak arra, ha például elkezdünk tanítani írni-olvasni – nagyon egyszerű, ez még nem is olyan mélységes, mint egy személyiség kialakulása -, ugye amikor kezdjük megtanítani, hogy van az A betű – kerekítem, kerekítem – akkor nem kezdjük el érzékenyíteni, hogy van képírás, cirill betűk, japán betűk, mert akkor semmit nem fog tudni írni.” Pécsi Rita kihangsúlyozza – amiben ugyancsak minden valamirevaló pszichológus egyetért -, hogy a kisgyereknek tiszta kategóriákra van szüksége, különben összezavarodik, s csak a káoszt tápláljuk az elméjében-lelkében. Egészen nyilvánvaló, hogy a progresszívek által erőltetett érzékenyítés pontosan ezt a nemtelen célt szolgálja. De nem csupán az óvodások érzelmi fejlődését lehet tönkretenni: „Serdülőkorban nincs kész a nemi identitás. Puha – így is nevezi a szakirodalom, fluid, puha stb. Tehát van olyan, aki 15-16 évesen úgy érzi, hogy ő biztos, hogy leszbikus, ő biztos, hogy homoszexuális és így is marad és ebben érzi jól magát; egy év múlva – volt egy ilyen nagy számú, követéses vizsgálat – ezeknek a fiataloknak a 98%-a heteroszexuálisnak érezte magát.” A magam részéről túlzónak gondolom ezt az arányt, ám egy biztos: a jelenség létezik. A fiam volt évfolyamtársai közül – a nyolcadik osztályban – minden második lány leszbikusnak vallotta magát – nagy valószínűséggel puszta divatból. A többségük nyilván kinövi majd, vagy már túl is van e hóborton. A pusztító az, amikor progresszívék nem engedik e természetes visszatáncolást, részben ideológiai okokból (nincs átjárás a normalitás irányába!), részben szekértáboruk gyarapítása miatt. Hitem szerint minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a gyerekek jóléténél semmi sem fontosabb. S hogy ezt mi szolgálja leginkább, abban sokkal inkább nevelési szakemberek döntsenek, mintsem neomarxista ideológusok.

„Mentális tény, hogy az énemnek a legboldogabb formája, amikor önmagam eredeti arcát megtalálom, és abban tudok kibontakozni. És hogyha ez valamilyen érzelmi sérülést, vagy kötődési sérülést szenved, akkor annak ezerféle nehéz útja van. Ha például azt látjuk, hogy valaki nem nagyon nőies, hanem csak egy kicsit; vagy nem nagyon férfias, hanem csak kicsit – ezt sok minden befolyásolhatja, akár az endokrin rendszer is –, szóval, ha csak kicsit vagyok nőies, akkor biztos, hogy nem az a nevelés feladata, hogy töröljük el azt a kicsit is és fordítsuk el (a személyiséget), mert te biztos nem jó helyen vagy. Mert biztos, hogy jó helyen vagy, csak akkor azt a kicsit kell megerősíteni. Ha például egy olvasási nehézség van, akkor nem azt mondjuk, hogy nyomd ki a szemedet, és ezentúl csak a hallással kapcsolódjál.” A progresszívek persze epét hánynak, amikor ilyen szövegeket hallanak. Részben jogosan, hiszen Pécsi Rita azt sugallja, hogy szinte minden nemi identitásprobléma kezelhető, mégpedig konzervatív módon. Tudjuk, hogy nem így van: léteznek menthetetlenül melegek, s talán menthetetlenül transzneműek is. A progresszívek azért is dühösek ilyenkor, mert a neveléskutató nem csupán azt feltételezi, hogy az önazonosság megszilárdításához többnyire a biológiai nemhez való visszakanyarodás vezet, de – pszichológiai kutatásokra hivatkozva – azt is állítja, hogy ez az út ígéri a komplexebb életet, a nagyobb személyes boldogságot. „Ma már a boldogságkutatások nagyon messze mennek ebben a kérdésben, és ott bizony nem nyernének a transznemű emberek.” Továbbá az is böki a progresszívek csőrét, hogy az ő ideológiájuk szerint a genderek közötti átjárás egyirányú utca – a normalitástól csakis távolodni lehet, visszatérni lehetetlenség. Hogy ebben mi a logika? Még soha senki nem tudott válaszolni rá. No de a vallások már csak ilyenek…

Pécsi Rita és Bedő Imre bő félórás beszélgetése sokunkat megerősíthet abban, hogy a FÉRFI és a NŐ nem elavult, idejétmúlt kategóriák, hanem személyiségünk legmélyebb alapját jelentik. „Minél szilárdabb, minél erőteljesebb a gyökérzet – akár a paradicsompalántánál –, annál inkább tud felfelé növekedni, és akkor hoz gyümölcsöt. És akkor a személyiségében is képes lesz a toleranciára.” Talán ez a legszebb gondolat mind közül, s nem utolsósorban azért, mert lerántja a leplet a woke-progresszívek végtelen hamisságáról. Az új vallás papjai ugyanis másról sem prédikálnak, csak empátiáról és elfogadásról. No de ez éppen az erősek luxusa!!! Az általános elfogadásnak nem az az útja, hogy mindenkit meggyengítünk, mindenkit megnyomorítunk, s akkor majd a sorsközösség mindenkiből szentet farag! Épp ellenkezőleg! A gyengék – látjuk, tapasztaljuk – olyan kétségbeesetten kapaszkodnak megmaradt identitás-darabkáikba, hogy ők már semmiféle ellenvéleményt, alternatív attitűdöt nem viselnek el. Ha egy jobb világot kívánunk formálni – és a káoszteremtőkön kívül ki ne akarna –, úgy elsősorban határozott, erős emberekre lesz szükség. Lehetnek tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok; lehetnek konzervatív családanyák; de lehetnek büszke melegek, vagy épp leszbikus menedzserasszonyok is. A lényeg, hogy mindenki találjon rá a saját útjára, és ebben leginkább segítsük, semmint akadályozzuk a bizonytalankodókat. Én így érezném tisztességesnek és építőnek.

Egyre gyakrabban esik szó a készpénzmentes fizetési megoldásokról, mi több: a jövő társadalmairól, melyek - egyesek szerint - egyáltalán nem használnak majd bankjegyeket és érméket. A világ központi bankjai gőzerővel dolgoznak a digitális jegybankpénz (CBDC) fejlesztésén, néhol már túl is vannak a projekten. Valóban felesleges a készpénz? Valóban jobb, kényelmesebb és biztonságosabb lesz nélküle az életünk?

Nagy vonalakban mindannyian ismerjük a fizetőeszközök történelmét. Őseink kezdetben cserekereskedelmet folytattak, majd áttértek a pénzhelyettesítő eszközök - só, állatbőrök stb. - használatára. Néhány ezer évvel ezelőtt legyártották az első pénzérmét, és sokáig ezek nemesfémtartalma biztosította tényleges értéküket. Később megjelentek a bankjegyek, kezdetben aranyfedezettel, majd anélkül, míg végül elérkezünk a dematerializált pénz számos jelenlegi formájához. Azt látjuk, hogy az idő múlásával a csereügyletek lebonyolítása egyre egyszerűbbé és hatékonyabbá válik, miközben egyre távolabb kerülünk a kézzel fogható értéktől. Ha kiviszem a piacra a háztáji csirkémet és elcserélem zöldségre, gyümölcsre, borra, úgy ebben a kezdetleges struktúrában egyetlen másodpercig sem maradtam jószág nélkül. A bankjegyekhez már bizalom kell, az aranyfedezet nélküli bankókhoz különösen. De mindez eltörpül ahhoz a hithez képest, amelyet a digitális, illetve számlapénz igényel. Itt muszáj vakon bíznunk abban, hogy vagyonunk még a miénk, hogy megvan, hogy hozzáférhető, hogy nem vernek át, hogy őrzői nem élnek vissza a helyzetükkel.

A dematerializált pénz természetesen számos előnnyel bír:

• KÖLTSÉGKÍMÉLŐ - A bankjegyek és érmék legyártása nem olcsó mulatság. Ezeket ráadásul, pótolni, fejleszteni is kell, hiszen megrongálódnak, elszakadnak, elavulnak. A kezelésük, szállításuk is drága és kockázatos: fegyveres őröket, páncélozott autókat igényel. A költséghatékonyságból az átlagfelhasználó is profitálhat, amennyiben a banki díjtételek csökkenését hozza maga után. (Ebből némi ízelítőt már kaptunk mindannyian, akik a Magyar Államkincstárnál számlát nyitottunk; nulla költség, magas kamat, felhasználóbarát webfelület. A kérdés csak az, mi dolguk marad még a kereskedelmi bankoknak, ha a digitális jegybankpénz bevezetésével az állam minden pénzintézeti feladatot képes lesz ellátni...)
• KÖRNYEZETBARÁT - Ha nem kell előállítani, csomagolni és szállítani a bankjegyeket, az természetesen ökológiai szempontból is örvendetes.
• TRANSZPARENS - A legutóbbi céget, melyet az elmúlt öt év során vezettem, úgy építettem fel, hogy abban semmiféle készpénzforgalom ne jelentkezzen; gyakorlatilag mindent átutalással fizettünk, s természetesen a bevételeink is így érkeztek. Ha a NAV bármire kíváncsi, rálát az utolsó gémkapocsra is.
• VISSZASZORÍTJA A HAGYOMÁNYOS BŰNÖZÉST - A zsebtolvajok, betörők és rablók előtt valóban bezárul egy ajtó. (Kinyílik viszont egy másik a kiberbűnözés előtt.)
• PROGRAMOZHATÓ - A digitális jegybankpénz egy sor speciális tulajdonsággal felruházható. Ha például a kormányzat iskolakezdési támogatást kíván folyósítani, megteheti, hogy a szóban forgó tételeket csakis egy bizonyos határidő leteltéig - mondjuk szeptember végéig - lehessen felhasználni, és kizárólag az adott célra. A központi irányításnak e lehetősége segítheti a kabinet gazdaságpolitikai és szociálpolitikai elképzeléseinek érvényesülését (ugyanakkor számos visszaélésre is alkalmat adhat).

A digitális pénzeszközök kizárólagossága mindazonáltal számos problémát felvet. Első körben fókuszáljunk a technikai-kényelmi szempontokra! A gazdaság stabilitását többek közt azért erősítheti a készpénz jelenléte, mert ezzel akkor is fenn lehet tartani a fizetési forgalmat, amikor a digitális csatornákon valamiféle zavar - szoftveres vagy hardveres hiba, esetleg tartós áramszünet - jelentkezik. Nem feledkezhetünk meg arról a társadalmi rétegről sem, amelyek tagjai semmiféle digitális kultúrával, de sok esetben még bankszámlával sem rendelkeznek. Ez a réteg a földlakók minimum egyötödét jelenti, mérete persze országonként eltérő. A skandináv térségben például elhanyagolható; Svédországban már 2020-ban is csupán a tranzakciók 6%-át bonyolították készpénzben. Németország ezzel szemben - úgy tűnik - ragaszkodik a hagyományos bankjegyekhez, még 2017-ben is átlagosan 107 euró lapult polgárainak pénztárcájában, ez Európában a legmagasabb érték. Luxemburg és Ausztria alig marad el ettől, és mondani sem kell: e három országban a legkevésbé sem a digitális kultúra hiánya tartja életben a hagyományos fizetési módot.

De túl a technikai felkészültségen, biztonságon és a belénk ivódott szokásokon: a magam részéről egyáltalán nem gondolom, hogy a digitális fizetés kizárólagossága fokozná a kényelmemet. Mi több: ha olyan üzletbe tévednék, amely - a svéd mintát követve - nem fogadna el készpénzt, egészen biztosan az volna az utolsó látogatásom az adott helyen. Persze, kezdek hozzászokni, hogy bizonyos speciális helyszíneken - strandokon, sportcsarnokokban és fesztiválokon - többnyire már idehaza is csak bankkártyával, avagy a létesítmény saját digitális eszközével lehet fizetni. Van is belőle baj bőven. Rendszeresen megesik - ott állok magam is a sorban, látom -, hogy a büfés már kiadta sört, a fagyit, a szendvicset, s csak akkor derül ki, hogy a gyanútlan vevő csupán néhány gyűrött bankjegyet szorongat a markában... Velünk is előfordult, hogy a Strand Fesztiválról távozva hajnalban visszaváltottam helyi kártyát, s úgy tértünk nyugovóra a közeli kempingben. A kócos-másnapos reggelen a sátorból szóltam ki a büfésnek, hogy főzzön már le nekünk két kávét. Mire elkészült, s kivánszorogtam fizetni, csak akkor derült ki hogy kempingben is a fesztivál szabályai érvényesek... Hogy a kávé végül hol végezte, sosem tudjuk meg. Üvöltöztem egy sort, majd villámgyorsan szétkaptuk a sátrat, és életem legjobb reggelijét fogyasztottuk el a közeli fogadóban. A pincérnő mosolya egyértelműen elárulta: nem mi voltunk az elsők, akik a szabadság levegőjét lélegezték be azáltal, hogy végre fizethettek készpénzzel. (A Fishing on Orfű többek közt azzal is kiemelkedik a többnapos nyári rendezvények közül, hogy itt nem erőltetik a digitális fizetést, simán perkálhatok bárhogy.) Természetesen megértem a strandok, sportarénák és fesztiválok üzemeltetőit is: ez a legjobb módja a pontos elszámolásnak, valamint annak, hogy büféegységeik ne dolgozhassanak saját zsebre. Az sem mellékes, hányan felejtik el visszaváltani maradék "aprójukat"; a most zárult Sziget Fesztivál esetén csupán ez az egy tétel több tízmilliós extraprofitot jelent. De ami jó a szervezőnek, az nem feltétlenül jó a vendégnek is; a fogyasztói kényelmet egyértelműen az szolgálja a legjobban, ha az adott kereskedelmi vagy vendéglátóipari egység mindenféle fizetési módot enged.  

Érdemes említést tenni a kérdés fogyasztáspszichológiai száláról is. Jóllehet egy racionálisan gondolkodó ember számára megmosolyogtatónak tűnik, a nemzetközi felmérések mégis azt támasztják alá, hogy a rendszeres bankkártyahasználók sokkal kevésbé vannak tisztában azzal, mikor, mire, mennyit költenek, s hogy mennyi van még a számlájukon. Nagyon úgy tűnik, hogy működik a trükk: az alacsony pénzügyi tudatossággal bírókat mintha elvarázsolná az érintős fizetés könnyedsége; talán úgy érzik, mintha egy soha ki nem fogyó, mesebeli erszényt birtokolnának; mintha a pénzt előteremteni is épp olyan gyors és laza mutatvány volna, mint ahogy a költekezés megy. Ez a fajta felelőtlenség értelemszerűen azt hozza magával, hogy a bankkártya (és főként a hitelkártya) használói - szemben a készpénzhez ragaszkodókhoz - jellemzően képtelenek beosztani jövedelmüket. Egy, az Egyesült Királyságban végzett felmérésben a banki kapcsolattal nem rendelkezők egyharmada indokolta ez irányú döntését azzal, hogy ha lenne bankkártyájuk, őket is bizonyosan elkapná a hév és beszippantaná a vásárlási láz. (Arról már nem is beszélve, hogy amikor már megvan a baj, s megtörtént az eladósodás, a banki inkasszó lehetősége miatt minden érintett a készpénzt kezdi preferálni...)

E könnyedebb problémák után térjünk át a húsba vágóbb, bizalmi-etikai vonalra! Itt a legnagyobb dilemma az, hogy még azt sem tudjuk: az államtól, avagy a piaci szereplőktől kell inkább tartanunk. Márpedig nem állomásoztathatjuk minden vagyonunkat ingatlanban, aranyban, vagy épp műkincsekben; muszáj teret adni a napi likviditásnak is. Amikor valaki a Revolut segítségével szeretne tőzsdei ügyleteket lebonyolítani és egyik pillanatról a másikra eltűnik az egyenlege; vagy amikor kiderül a német tőzsdén Blue Chipként jegyzett Wirecardról, hogy mérleghamisítással leplezte tőkehiányát - az ilyen esetek értelemszerűen megrendítik a felhasználók bizalmát. De nem is kell a FinTech szektor legmodernebb eljárásaira gondolnunk; rablás, átverés és szélhámosság a hagyományos pénzügyi területeken is előfordul. Amikor tíz évvel ezelőtt megtakarítási számlát nyitottam az Uniqánál, üzletkötőjük szerény, 7%-os átlagos hozammal kecsegtetett. A napokban megszüntettem e befektetést, s nemhogy hozamot nem realizáltam, de a biztosítótársaság az általam befizetett összeg egyharmadát is simán zsebre rakta, mindenféle mondvacsinált költségekre hivatkozva. (Összesen mintegy egymillió forinttal rövidítettek meg, nem nagy érvágás. Buktam már jóval nagyobbakat tőzsdei ügyleteken és egyéb befektetéseken. De más az, ha magam vállalom a kockázatot, s megint más, ha fényes nappal, mosolyogva-jogászkodva fosztanak ki.) Szóval: a dematerializált pénzeszközök tulajdonosait szinte semmi nem védi, és ekkor még csak a piaci szektorról beszéltünk, a politikai adminisztrációt eleddig nem is érintettük. Kínát ismerjük: a Nagy Testvér mindent lát; s ha a pártállam ellenségeit ma már nem is lövik fejbe azonnal, a központi hatalom digitális diktatúrája minden további nélkül ellehetetlenít bárkit. No de az önmagát demokratikusnak hazudó Kanadában sem sokkal jobb a helyzet; nem is olyan rég a tüntető kamionosok bankszámláját fagyasztotta be a kormány, mi több: mindazokét is, akik a segítségükre siettek. A csodás Nagy-Britannia sem különb: ott - több más közéleti személyiség mellett - Nigel Farage, a Brexit-ideológus számláját zárolták, színtiszta politikai okokból. Magyarországon a magánynyugdíjak államosítását hozhatjuk az állami visszaélés kapcsán múltbéli példaként (mely annak ellenére is meredek húzás volt, hogy már a bevezetés is megkérdőjelezhető aktusnak számított; hogy a tagok végső soron dönthettek számlájuk sorsáról; és hogy pénzügyileg azok jártak a legjobban, akik megtartották magánnyugdíj-tagságukat). Szóval: a különböző kormányzatok is azt tesznek, amit csak akarnak, tőlük pláne nem vagyunk védve. A digitális jegybankpénz kapcsán már említettük annak programozhatóságát. Amennyi előny ebben rejlik, legalább annyi veszélyt is rejt önmagában. Gondoljunk csak a lejáratos pénzre, melyet kötelezően fogyasztásra kell fordítani, különben az előre megadott határidő leteltekor egyszerűen eltűnik a számláról. Ez egy olyan eszköz, amely képes totálisan meggátolni a vagyonfelhalmozást (mely a hagyományos pénz egyik alapvető funkciója). Nem nehéz belátni, hogy egy készpénzmentes világban elképesztően kiszolgáltatottá válhatunk.

Pontosan tudjuk: a szabadság csaknem egyet jelent a magántulajdonnal. A világ valaha volt legmérgezőbb ideológiája, a kommunizmus épp ezt tervezte felszámolni - s talán tervezi ma is. Még csak nem is kell összeesküvést sejteni a dolgok mélyén, elég ha látjuk, mennyire számos szektor érdekelt a pénzügyi digitalizációban. Akik velem együtt azt gondolják, hogy a készpénzhasználat lehetősége növeli az ember szabadságfokát, azoknak nem árt, ha résen vannak. Egy pusztító lehetőség előtt tárjuk szélesre a kaput, ha lemondunk bankóinkról.

„Ma a harcosok és az elmélkedők egyaránt úgy vélekednek, hogy nem egyetlen feminizmus létezik, hanem a feminizmusnak számos formája: a radikális feminizmustól a liberális feminizmusig, a fekete feminizmustól a leszbikus feminizmusig, az interszekcionális feminizmustól a lenéző, fehér feminizmusig.” – írja Joanna Williams a Nők vs. feminizmus című művében. Tehetünk persze történelmi megkülönböztetést is, megemlítve a mozgalom első, a második, vagy épp a harmadik, negyedik hullámát. Mindez egyetlen szempontból lényeges: hogy képesek legyünk meghúzni azt a határt, amíg a feminista törekvések pozitívak, jogosak és kívánatosak; s ahonnan kezdve mindez átcsap öncélú férfigyűlöletbe, társadalomrombolásba és káoszteremtésbe.

 DR. JOANNA WILLIAMS

A könyv címe is igen árulkodó; a szerző – aki maga is feminista – határozottan állítja, hogy a posztmodern, öncélú feminizmus már rég nem a nők érdekeit képviseli, hanem ellentétes azokkal. A kötet háromszáz oldalát végigkíséri az alapgondolat, mely szerint a korai feminizmus azért küzdött, hogy a nőket cselekvőképesnek, a férfiakkal egyenrangúaknak tekintsék; ám e törekvés az új évezredben totálisan a visszájára fordult. "A mai feminizmus az egyenlőség követelése helyett valójában az elismerésért könyörgés. A közelmúlt komolyabb mozgalmai felhívták a figyelmünket, hogy a nők nincsenek a bankjegyeken, szobrokon és közlekedési lámpákon ábrázolva; a nemek közötti egyenlőtlenségekre a show-műsorokban, politikai vitákban és igazgatótanácsokban. A feminizmus eltávolodott azoknak a nőknek az életétől, akik soha nem érezték magukat elnyomva egy bankjegy miatt, vagy akik akkor is át tudtak kelni a zebrán, ha a lámpa zöld férfialakot mutatott." Ma már az áldozatiság az első számú szempont, ez pedig oda vezet, hogy a nők kollektíven áldozatok, kollektíven képtelenek rá, hogy megvédjék magukat, illetve kollektíven alkalmatlanok arra, hogy felelősséget vállaljanak tetteikért. Joanna Williams szerint ez az attitűd szégyenteljes és megalázó a nőkre nézvést, és ebben maximálisan egyet lehet érteni vele. „Négy évtized alatt rengeteg fiatal nőnek alakultak át az esélyei és a lehetőségei az életben. A feminizmus figyelemreméltó sikertörténetnek bizonyult. Feltűnő ugyanakkor az ünneplés hiánya. Helyette újraértékelik a korábbi győzelmeket, és feltárják az új hátrányokat. A statisztikai sikerek ellentétben állnak a siralmas történetekkel. A médiában és az aktivisták által a nőket túlságosan gyakran mutatják be áldozatként otthon, a munkahelyen és az utcán.” A következőkben a könyv néhány érdekes fejezetébe teszünk bepillantást.

MUNKA, MUNKABÉREK

A téma kapcsán számos hamis narratívát ismerünk. Az antifeministák egy része tagadja, hogy e téren bármiféle elnyomást szenvedtek volna a nők, holott a történelmi tényekkel aligha érdemes vitába szállni: „A huszadik században, a két világháború alatt a nők nagy számban léptek be a munkarőpiacra. Amint azonban beköszöntött a béke, a munkaadók, a szakszervezetek és a kormányok kampányai megpróbálták őket visszavezetni otthonaikba. Kizárták őket egyes foglalkozásokból, vagy egy bizonyos szint elérésétől a ranglétrán. Nem dolgozhattak, ha megházasodtak vagy állapotosak lettek.” Már jócskán a múlt század második felében jártunk, amikor a nyugati világban mindenféle jogi korlátozás megszűnt, amely a nők tanuláshoz és munkavállaláshoz való jogát érintette. Ugyanígy hamis a radikális feministák narratívája is, akik a szabadság, az önmegvalósítás és a személyes boldogság zálogát a fizetésért végzett munkában jelölték meg. A valóság ezzel szemben az, hogy a nők oroszlánrésze nem karriervágyból, hanem a puszta megélhetésért dolgozik (és ebben semmi különbség sincs a két nem között). A legtöbben remekül elvolnának lélekölő munkahelyük nélkül, s inkább maradnának otthon, igazgatva a gyerekeket és a háztartást. A több szabadidő, a home office lehetősége, valamint a részmunkaidő sokkal többet segít egy családos nőnek, mint a férfiakat megszégyenítő karrierlehetőség, illetve az erről való feminista szónoklat.

Téveszme az is, hogy a férfiakat jobban megfizetik (még akkor is, ha sokáig valóban ez volt a helyzet). Joanna Williams rámutat, hogy a feminista statisztikák miként készülnek, milyen szándékos torzítások alkalmazásával. Csak a legegyszerűbbet említve: sokszor a nők teljes átlagjövedelmét vetik össze a férfiak átlagjövedelmével, elhallgatva azt a nem lényegtelen körülményt, hogy a nők között nagyságrendekkel több a részmunkaidőben dolgozó. A valóság az, hogy a korrekt, munkaidő-alapú statisztikákban eltűnnek a nemek közti bérkülönbségek, mi több, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában léteznek olyan szegmensek – huszonévesek és részmunkaidősök – amelyekben a lányok-asszonyok kifejezetten jobban keresnek a férfiaknál. „A valóságban egy boltban részmunkaidőben dolgozó nő tapasztalatai nagyon különbözőek egy nagyvállalat vezérigazgatójaként teljes munkaidőben dolgozó nőétől. Ha az összes nőt egy kalap alá vesszük, ezek a különbségek eltűnnek, és a legalacsonyabban fizetett nők továbbra is kizsákmányoltak maradnak, a már jól fizetett nők béremelkedésének helyénvalósága pedig igazolást nyer. Az átlagos bérkülönbség melletti érvek nem állják meg a helyüket. Ha valóban úgy lenne, hogy a nők 24 százalékkal kevesebbet kapnának ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, sokkal kevesebb férfit alkalmaznának. Számos országban törvényt hoztak az egyenlő bérezésről, amely törvénytelenné teszi, hogy ugyanazért a munkáért a férfiak és a nők eltérő bért kapjanak. Sajnos a szenvedélyes feminista érvelés köszönőviszonyban sincs a valósággal.”

ANYASÁG

A nőmozgalomnak akkor lehet lelkesen tapsolni és szurkolni, ha az a nők valódi érdekeit tartja szem előtt, és nem öncélú ideológiát kerget. „Sok nő érzi értelmesebbnek és boldogítóbbnak az anyaságot, mint a fizetett munkát. Az anyaság ma olyan identitással és státusszal jár, ami a múltbeli háziasszonyoknak nem adatott meg. Bár kétségtelenül érdemes átgondolni, mennyire döntenek szabadon a nők, hogy otthagyják-e munkahelyüket, vagy csökkentik-e munkaidejüket, ha tagadjuk, hogy a nőknek bármilyen választási lehetőségük lenne, akkor előre meghatározott, alig alakítható szerepet betöltő lényként mutatjuk be őket. A feminizmus legnagyobb győzelme valójában az, hogy a nők szabadon dönthetnek és szabadon alakíthatják saját életútjukat.” Sajnálatos módon a mainstream feminizmus nem ezt az attitűdöt képviseli. Sokkal jellemzőbb, hogy inkább lebeszélnék a nőket a gyermekvállalásról, annak kizárólag a nehézségeit és hátrányait hangoztatva. A radikálisok még tovább mennek: ők még a férfiakat is távol tartanák a nőktől. Catharine MacKinnon szerint „a heteroszexuális szex minden esetben nemi erőszak.” Andrea Dworkin hozzáteszi: „A romantika csupán sokatmondó pillantásokkal kísért nemi erőszak.” (Nem mintha e szépségnek túl sok romantikában lett volna része élete folyamán…) Ezek a férfiellenes, szexellenes és gyermekvállalás-ellenes hangok sosem váltak igazán népszerűvé a nők körében, hiszen aligha mehet szembe bárki a legelemibb ösztönkésztetéseivel. Azt mindenesetre pazarul mutatják, mennyire pusztító tévútra ért a jelenkor totálisan kiüresedett feminizmusa.

TUDOMÁNY

„A feminista tudósok szerint a kutatásban és az ítélkezésben objektivitásra törekedni alig több, mint a férfias hiedelmek, értékek és feltételezések univerzálisnak álcázása. Ezen érvelés szerint a nők érdekeit nem a jobb vagy objektív kutatás, hanem az objektivitásra és semlegességre vonatkozó hamis állítások teljes kiiktatása szolgálná leginkább. (…) A nézőpont hangsúlyozása új szubjektivitást hoz a tudományos munkába. Nemcsak a nők tapasztalatainak előtérbe helyezését segíti, hanem – ami a tudományosság jellege szempontjából még fontosabb – az igazságot a kontextustól és az egyén perspektívájától függőnek írja le.” Magyarul: ha a tiszta tudomány objektív igazságai nem tetszetősek, úgy kukába velük, s állítsunk a helyükre bármit, amit a feminista kutató gondol, érez, ideológiailag helyesnek lát. „A logikát, az érvek elemzését, a kvantitatív érvelést, a bizonyítékok objektív értékelését, az ellentétes nézetek tisztességes megfontolását – a szellemi élet központi gondolkodásmódjait – elutasították férfias mesterkedésként, amelyek csak a nők megalázására és elnyomására valók.” – idézi a szerző Daphne Patai és Noretta Koertge megállapítását. Nem sok fejtegetést kíván, hogy e gyermeteg valóságtagadás hová vezet, miközben azt látjuk, hogy a nyugati – és különösen az angolszász – világban az egyetemi katedrákat már ez az attitűd uralja. Annyit azonban muszáj rögzíteni: SZUBJEKTÍV IGAZSÁG NEM LÉTEZIK, s ezt bármely első éves filozófiaszakos tudja. Ez ugyanis valami olyat jelent, ami az egyik ember számára igaz, a másik nézőpontjából pedig hamis. No de ilyen dolog egész egyszerűen nincsen. Ha Éva úgy vélekedik férjéről, Ádámról, hogy kiállhatatlan alak, úgy ez az ÉRZÉS objektív igazságnak tekinthető. Megkérdezhetjük Annát, Petit, vagy Gergőt, ők sem mondhatnak egyebet: Éva kiállhatatlan alaknak tartja a férjét. Természetesen mindez Ádámról nem sokat mond el; talán tényleg egy erőszakos szemétláda, talán a világ legjámborabb teremtménye. A vicc csupán az, hogy a „feminista tudomány” egy nem létező fogalomra, a „szubjektív igazság”-ra építi teljes homokvárát. Sokkal tisztességesebb volna azt mondani: magasról teszünk a tudományra, csak az érzéseink számítanak! (Ma még persze nem tart ott a posztmodern, hogy ezt a kijelentést a felsőoktatás szintjén ilyen nyíltan meg lehetne fogalmazni. Ma még bűvészkedni kell a szavakkal.)

MŰVÉSZET

A feminista téboly idővel eljutott addig a téveszméig, mely szerint minden tudás ideológia és minden kultúra alapvetően politikai. „A kánont nem azért uralták a férfiak művei, mert intellektuálisan magasabb rendűek voltak, hanem mert megfeleltek az iskolai érettségi vizsgák és egyetemi tantervek kialakításáért felelősök ideológiai előítéleteinek. Ez nem csak a kánon tartalmát vonta kétségbe, hanem azt a nézetet is, hogy egyes irodalmi művek minőségileg jobbnak ítélhetők-e.” Ugyanazt látjuk, mint a tudományok esetén: ha valami nem tetszik, ha valami nem passzol az ideológiához, úgy inkább a valóságot igyekeznek meghajlítani, mintsem a hamis gondolkodásmódon változtatni. A posztmodern relativizmus egyik legpusztítóbb fejezetéhez értünk, a minőség megkérdőjelezéséhez. Ebből a szemléletből fakadnak az olyan tragikomikus gondolatok is, mint például: a kövérség épp olyan értékes, mint a sportos karcsúság. Amikor a feminista-woke őrület újabb és újabb vadhajtásai kerülnek terítékre, az ellenzéki szerecsenmosdatók többnyire csak legyintenek: ez csupán a nyugat idiotizmusa. Mindeközben azt látjuk, hogy a küszöb alatt azért hozzánk is beszűrődik e beteg attitűd. Amikor április 11-én, a költészet napján Novák Katalin köztársasági elnök egy verscsomagot posztolt a Facebookjára (egyébként kifejezetten jó ízléssel válogatva), a HVG újságírója rögtön kifogásolta, hogy mindössze egyetlen női szerző szerepel a tízes listán... Mintha ennek lenne bármi jelentősége. Mintha ez a gesztus nem volna már önmagában is túlzó, ha a magyar líra egészét tekintjük, s abban a jelentős női költők arányát.

Egy ötperces poszt aligha alkalmas rá, hogy a feminizmus összes vétkét és téveszméjét feltárja, de még arra sem, hogy egy háromszáz oldalas mű kapcsán komplex összefoglalást adjon. A statisztikák, a tudomány és a művészetek meghamisításán túl hosszú még a bűnlajstrom, mindenesetre a kedvencemet a végére hagytam: „Ha a női elem kezdettől fogva érvényesül, az erőszak kormányai és a kárhozat vallásai régen megváltoztak volna, az irgalom egyensúlyt teremtett volna a jogrendben, és a szeretet száműzte volna a babonákat. Sem a halálbüntetés, sem a háború, sem a pokol fogalma nem származhatott az anyalélekből.” – a szerző Cady Stantont, a feminizmus első generációjának egyik meghatározó alakját idézi. Még csak a 19. században járunk, de máris megfogalmazódik és kimondásra kerül, hogy a nők erkölcsileg magasabb rendűek, mint a férfiak... Ez már teoretikusan is nyilvánvaló nonszensz, ugyanakkor a gyakorlat sem igazolja Cady Stanton naiv gondolatát; a 21. század semmivel sem békésebb, irgalmasabb vagy szeretetteljesebb a megelőző ötven évnél, pedig a nők már igen meghatározó szerepet játszanak a közéletben. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az anyalélek gyengédségét hozták be a politikába és a gazdasági szférába, épp ellenkezőleg: a férfias erőszakot vették át, annak egyenessége nélkül. Mintha a világot egyre inkább a passzív-agresszív játszmázás kezdené meghatározni. Ha van bármi remény arra nézvést, hogy az inga egyszer elindul visszafelé és végre megáll a nyugvópontján, a béke és a szabadság optimumán, azt leginkább a kevés számú, tisztességes feministában látom. Olyanokban, mint Joanna Williams. E posztot könyvének utolsó, megszívlelendő mondatával zárom: "Ahhoz, hogy ma a nők és a férfiak valóban szabadok lehessenek, és képesek legyenek kiteljesíteni önmagukat, mindannyiunkat meg kell szabadítani a feminizmustól és a nemek közötti háborúktól."

Szombaton a magyar férfi vízilabda-válogatott 13 Európa-bajnoki és 9 olimpiai aranyérme mellé begyűjtötte a negyedik világbajnoki címét is. Hosszasan lehetne ecsetelni az egyenes kiesési szakasz elképesztő izgalmait. Ódákat lehetne zengeni Zalánki Gergőék bravúros megoldásairól. Ki lehetne térni a játékvezetők botrányos hozzáállására, akik ezúttal is mindent megtettek, hogy az elődöntőben a spanyolokat, a döntőben pedig a görögöket támogassák. De ezekről már sokan írtak.

Ami számomra a legérdekesebb (azon túl persze, hogy pólósaink bearanyozták az elmúlt két hetemet), az új szövetségi kapitány, Varga Zsolt személye, karaktere, kommunikációja. Annak idején, játékosként - hiába volt kiemelkedő tehetség - Benedek és Kásás mellett ő is csak szürke eminenciásnak számított. Mára azonban igazi rocksztárrá nőtte ki magát; mondatait pedig egyenesen imádom. "A görögök ellen a nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz a vízben, természetesen a sportszerűség keretein belül." Egy ilyen nyilatkozat a múlt század bármelyik pillanatában szinte sematikusnak hatott volna. 2023-ban azonban, amikor már a csapból is az folyik, hogy a macsóság kerülendő, a maszkulinitás minden formája mérgező, s hogy a férfiak agresszivitása az, amely romba dönti a világunkat - egy ilyen attitűd kifejezetten üdítőnek hat. Nem ismerem Varga Zsolt társadalomfilozófiai gondolatait, sem politikai értékválasztásait, ám amikor a döntő előtt bejátszották e riportrészletet, kifejezetten azt éreztem, hogy a pozitív motiváció mellett egyszersmind fricskát is mutat egy elpuhult, elkorcsosult világnak.

Eric Dunning brit szociológus így ír sportról, mint a férfiaknak fenntartott területről: "A modern, támadó jellegű sportok, mint a futball, a rögbi, vagy a jégkorong, többféle helyi változatú középkori és koraújkori népi játékra vezethetők vissza, melyeknek különböző elnevezései (futball, hurling/ír hoki, knappan/ütlegelés, camp ball/labdázás) ismertek. Szabályaikat szóban rögzítették és a városok utcáin és vidéken játszották azokat. Nem létezett semmiféle külső ellenőrzés bíró vagy partjelző személyében, és néha akár ezer ember is résztvevője volt az egyik vagy a másik oldalon. A modern játékokkal szemben sokkal több nyílt erőszakkal folytak, a játékosok szabadon kifejezték indulataikat és csak viszonylag gyenge önkontrollra hagyatkoztak. Ezek a játékok valójában rituális harcok voltak, amelyekben a csapatok szabadjára engedhették indulataikat a helyi riválisaikkal szemben, miközben élvezhetőbb formában olyan izgalmat okoztak, mint amit a harcban résztvevők éltek át. Az effajta játékok egy olyan társadalomszerkezethez rendelhetők, ahol az államalkotás és a társadalmi fejlődés általában alacsony fokon állt, ahol az erőszak gyakoribb és a mainál a mindennapi élet elfogadottabb elemének számított, és ahol a nemek közötti hatalmi egyensúly a férfiak javára tolódott el." Mára e játékok megszelídültek, szabályaikat írásba is lefektették, s az agresszív szabálytalanságokat valamennyi sportágban szigorúan büntetik. Ha a radikális feministák álma nem is vált valóra; a harcra és küzdelemre hivatott férfierő nem száműzhető, a modern sporttal azonban a csata olyan barátságos mederbe került, ahol a véres fejezetek lemetszését követően a legnemesebb versengés jegyében folyhat tovább. A magamfajta konzervatív-liberálisok ezt hívják optimumpontnak: minden, ami kell, és semmi, ami nem.

Világos, hogy egy tőről metszett baloldali gyűlöli a sportot, még a mai, megszelídített formájában is. Egyszerűen azért, mert a modern sport a tisztességes létezés legjobb modellje. Mindenki azonos pozícióból (startvonalról, pontállásból) indul, mindenki előtt nyitva áll az út a diadalig, ám természetesen a jobbaknak, a tehetségesebbeknek, a gyorsabbaknak, az erősebbeknek áll a zászló. És ez így is van rendjén; még a legfanatikusabb szurkoló sem boldog, ha csapata pocsék játékkal nyer. A tipikus baloldali azért gyűlöli a sportot, mert ő – így vagy úgy – mindig a vesztes oldalán áll. Emlékszem, amikor vékonydongájú kamaszként a Hajós Alfréd Sportuszoda öltözőjében összefutottam a velem egykorú pólósokkal, én is irigykedve néztem, micsoda magabiztossággal járnak-kelnek e srácok. A legtöbben a fasorban sem voltunk hozzájuk képest. Azt azonban, hogy felnőttkorára az ember egészséges lelkű lesz-e, avagy baloldali, többek közt az dönti el, miként viszonyulunk az igazán sikeresekhez. Ami engem illet, én mindig is példaképként tekintettem a modern kori gladiátorokra, még akkor is, ha hamar eldőlt, hogy sem tehetségem, sem kiemelkedő fizikai adottságom sincs egyetlen valamirevaló sporthoz sem. Ettől függetlenül a mai napig edzek, és ez nyilvánvalóan sokat hozzátesz az ember magabiztosságához. Egy tőről metszett baloldali nem ezt az utat járja. Ő csupán az irigységét, az indulatát, a gyűlöletét dagasztja az izmai helyett. Számára nem az a megoldás, hogy elkezd hasonulni az irigyeltekhez. Szerinte lehetetlen a fejlődés, értelmetlen a verseny, a politikusok leválthatatlanok, a tisztességes meggazdagodás csak illúzió, az önfejlesztés meddő energiapocsékolás. Inkább a stratvonalát vigyék negyven méterrel közelebb a célhoz. Vagy akár robbantsák fel az egész stadiont. Káin vére csörgedezik az ereiben.

Varga Zsolt természetesen igazi sportember, s ami még ennél is fontosabb: igazi kapitány. Elképesztően szenvedélyes, ugyanakkor bámulatosan higgadt, ha épp erre van szükség. Időkérései minden alkalommal zseniális húzásnak bizonyultak. Az elődeit is nagyon bírtam (szegény Benedek Tibi miatt a mai napig elszorul a szívem), de nála egészen biztosan a legjobb kézben van a csapat. „Nyers férfierőre lesz szükség, amely elveszi azt, ami neki jár. Háború lesz, természetesen a sportszerűség keretein belül.” Akár a zászlónkra is hímezhetnénk.