Talán csak vágyvezérelt érzéki csalódás a részemről, de mostanában mintha egyre több lenne a józan hang, amely megbékélésért és együttműködésért kiált. Hallgatom Bedő Imre podcastját, melyben Kassai Lajossal beszélget; olvasom Fodor Gábor írásait - oly távoli karakterek, mégis, mintha ugyanazt céloznák.

"A felszíni réteg egy rendkívül kreatív, egy magasan művelt, de alapvetően városi réteg, amely rendelkezik egyfajta mobilitással - én ezt a réteget inkább a modernitáshoz kötném. Ennek a rétegnek - én azt gondolom - a legmarkánsabb oszlopa a magyar, városi zsidóság volt, amelynek a jelentős részét a fasiszták és a hozzájuk kötődő nyilas gazemberek brutális módon derékba törték és elpusztították. Az altalaj emberein a kommunizmus söpört végig. Ezek nagyon fontos dolgok, mert transzgenerációs traumák, és alapvetően ezek mozgatnak bennünket." Kassai Lajos a termőföld analógiájával mutatja be jelenünk meghatározó társadalmi tömbjeit, a szabadelvű urbánusokat és a hagyományőrző népieket. Ez a törésvonal persze korántsem magyar sajátosság; Amerikában sem ugyanúgy látja a világot egy hollywoodi producer és egy közép-nyugati redneck, a különbség csak annyi, hogy ők - egyelőre - megúszták a náci és a kommunista rémuralmakat. Tény, hogy a legtöbb társadalmi-politikai kérdés kapcsán a szekértáborok e két tömb körül alakulnak ki, azonban mégsem mondható, hogy nincs átjárás a rétegek között. Jómagam például ízig-vérig városlakó vagyok, radikálisan szabadelvű és individualista, ezzel együtt is a konzervatív tábort érzem közelebb magamhoz. Érzékelhetően nem én vagyok az egyetlen, aki ily módon gondolkodik és hasonló emóciókkal bír, ez pedig reményt adhat arra, hogy lesz egyszer híd e kétségkívül mély szakadék felett.

"Ezek a társadalmi rétegek egymástól nagyon eltérő identitással rendelkeznek. Én nem abban hiszek, hogy ezt az identitást közömbösíteni kell, hogy fel kell oldani és semlegesíteni kell ezeket a markáns különbségeket. Én abban hiszek, hogy ezeket a különbségeket fenntartva fönt kell tartani annak a lehetőségét, hogy közös tevékenység, együttműködés jöhessen létre." Kassai Lajos álláspontja maga a nagybetűs LIBERALIZMUS. Nem jelöli meg célként, hogy bármelyik oldal megváltoztassa a másikat. Nem hisz abban, hogy mindössze egyetlen helyes emberi attitűd létezik, hanem kifejezetten hasznosnak tartja, ha többféle gondolkodásmód is jelen van egy adott társadalomban. Maximálisan egyetértek: ezt hívják egészséges sokszínűségnek. A probléma mindössze abban áll, hogy ezt a fajta toleráns hozzáállást a nagyon szűk centrumon túl csakis a konzervatív oldalon látom. Az ellenzéki térfélen sem a politikusok, sem az újságírók, sem a szavazópolgárok részéről nem érzek nemhogy együttműködő szándékot, de még azt a fajta megengedő attitűdöt sem, amely legitimnek tekinti a másképp gondolkodást. Mintha az lenne a természetes és kívánatos, ha mindannyian pontosan ugyanúgy vélekednénk minden társadalmi kérdést illetően, a gendertől a háborúig bezárólag. Jómagam elfogadom, ha bárki - jó marxista módjára - hisz a falanszterben, de ha kérhetem, ne nevezze magát liberálisnak, ha képtelen elfogadni és tiszteletben tartani a sajátjától eltérő világlátásokat. A podcast házigazdája, Bedő Imre fontos kiegészítést tesz: "Markáns politikai vélemény, hogy minden különbséget azért kell megszüntetni, mert ami különbözik, az csak egymás ellen lehet. És minél inkább összemossuk, annál inkább létrejön a kooperáció. Van egy másik verzió, ami a természetben is jelen van, hogy bizony a különbségek hogy tudnak összeadódni, hogy tudnak egymás segítségére lenni." Ez volna a lényeg. Az evolúció számtalan különböző életformát alakít ki, a legkevésbé sem törekedve a homogenitásra. A különböző fajok, illetve a fajokon belüli egyedek lehetnek együttműködők, versengők, avagy közömbösek egymással. Ez a természet adta rend, nem pedig a marxi gyökerű woke-progresszió, amely erőnek erejével mindenkit megfosztana mindenféle identitásától, s kíméletlenül egyformára gyúrna.

"Addig, amíg a feszültség fönntartása megélhetést, egzisztenciát biztosít bizonyos propagandistáknak és aktivistáknak, addig ez fönt lesz tartva. A békítés nem annyira népszerű. A békítés egzisztenciálisan nem valósítható meg. Egy televízióban a jó beszélgetés az, amikor nagyon összevesznek emberek. És akkor azt lehet nézni. A rossz hír a jó hír. A negatív dolgok vannak előtérbe helyezve. És mindaddig, amíg így van, addig ezeknek a széjjelhasított társadalmi rétegeknek nincs személyes kapcsolata, nincsen primer információja a másik rétegről. Csak szekunder információk vannak a propagandistákon és az aktivistákon keresztül." Kassai Lajos jól látja: sem a politika, sem a média nem érdekelt abban, hogy békében éljünk egymással, ezt a célt csakis a civil társadalom tűzheti ki magának. Ez kizárólag úgy lehetséges, ha szóba állunk, ha beszélünk az ellentábor képviselőivel, odafigyelve, megértve az ő szempontjaikat is. Már ha vannak. A világért sem szeretném a kormányoldalt mentegetni, hiszen mi is sokkal többet tehetnénk az árkok betemetéséért, ám a zsigeri gyűlölettel; az önmagáért való, dacos protestálással aligha lehet mit kezdeni. Ezeken a legjobb szándékkal sem találunk megérteni valót. A múlt hét egyik vezető híre: Karácsony Gergely nem vesz részt az atlétikai VB megnyitóján. Színtiszta konfliktuskeresés, semmi egyéb. Mit lehet ezzel kezdeni? A főpolgármester saját magával is kitol, hiszen végre történik valami Budapesten, s ő - házigazdaként - büszkén pózolhatna egy jelentős publicitással járó nemzetközi eseményen. Egy tökéletes pillanat lehetne az együttműködés szándékának megvillantására. De ha nem, hát nem. Könyörögni aligha fog neki bárki.

Fodor Gábor írásaiban ugyancsak a kormány és az ellenzék közötti együttműködést szorgalmazza. Az elmúlt hetek során három véleménycikkében is kitér rá, mennyire üdvös volna, ha az országnak járó uniós pénzek lehívása kapcsán egységet mutatna az ország. A június 5-én megjelent anyag így fogalmaz: "Korábbi írásomban már felvetettem, hogy az uniós támogatások ügyében az ellenzéknek a kormánnyal együttesen kellene fellépnie Brüsszelben az ország érdekében. Az azóta történtek még inkább megerősítettek ebben. Tévúton jár, aki azt hiszi, hogy azzal lehet kormányváltást előidézni Magyarországon, hogy majd az Európai Unió intézményei lehetetlen helyzetbe hozzák a kormányt. Ez csak meg fogja erősíteni a Fidesz pozícióját, miközben növekedni fog az ellenszenv Európával kapcsolatban. A kormányváltást a hazai ellenzéknek kell tudni kiharcolni, elsősorban úgy, hogy a magyar választók elhiszik róla, képes lesz felelősen és sikeresen irányítani az országot. Ettől egyelőre távol vagyunk, ezért lenne fontos megmutatni, hogy a magyar baloldal hajlandó a saját szempontjait alárendelni közös hazánk érdekeinek." Fodor tökéletesen látja: a magyar választópolgárok zömében fel sem merül, hogy az ellenzék a nemzet érdekében cselekedne, holott ez lenne az első, ami elvárható volna; a kompetencia felmutatása - amely jócskán keményebb dió -, csupán a második lépcsőfok. Értem én, hogy a baloldal fanyalog Fodor Gábor személye kapcsán, aki egy ideje ismét békét kötött a Fidesszel, ám ettől még gondolatai legitimek, mi több: önmagát sem kell szembeköpnie miattuk. Valójában pont ugyanazt a liberális álláspontot képviseli ma is, amit az elmúlt 35 évben mindig is láttunk, hallottunk tőle. (Az már más kérdés, hogy a megélhetés oltárán áldozva ide-oda táncol a táborok között; hangoztatott elvei mindenesetre következetességet mutatnak.)

A fene se tudja, mit hoz a jövő, hogy győz-e a józanság bármikor. Ha a politikusokon múlna, úgy nem sok reményt látnék. (Elkeserítő, amikor a kormányoldal részéről az árokásást látjuk, de abban legalább - a hatalom és a népszerűség birtokában - van némi logika. Az ellenzék részéről azonban az állandó ellenségeskedés felér egy öngyilkossággal.) Minden jel arra mutat, hogy csakis mi, a civil társadalom, a hétköznapok átlagemberei építhetünk hidakat egymás közt. A kérdés csak az, vagyunk-e, leszünk-e elegen, akik az együttműködés útjait keressük. Talán még nincs veszve minden.

Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a kuruc attitűd csupán a 17-18. századi Magyarország sajátja volt. Horizontunkat tágíthatjuk földrajzi síkon is: az Egyesült Államokban a polgárháború idején a "Johnny Rebel" - egyszerű déli közkatona - simán hozza ugyanezt a karaktert, ahogyan Franciaországban is a köztársaságpárti a royalista ellenében. A legadekvátabb párhozamot talán Skócia mutatja: a jakobita a mai napig az örök lázadó, az igazi skót szinonimája, szemben az angolbarát whigekkel. A magyar hagyományokért, a nemzeti függetlenségért való dacos kiállás idehaza sem korlátozódik a Rákóczi-szabadságharc időszakára: akár Koppányig, sőt a kalandozó őseinkig visszamehetünk időben; ahogyan Kossuthon és Pongrátz Gergelyen át egészen napjainkig élőnek érezzük e lelkületet.

A labanc-tudatban, az idegen hatalmakhoz való dörgölőzésben mindig van valami szégyenteljes, valami mélyen megalkuvó. A hazánkat 45 éven át megszálló Szovjetunióval való elvtársi együttműködők aligha tudják kimagyarázni lelketlenségüket. A Habsburgok szekerét tolók esetén nem ilyen egyszerű a kérdés; az Osztrák-Magyar Monarchia ígéretes együttműködést jelenthetett volna akár évszázadokon át, ha nem kapjuk a nyakunkba a tökéletesen értelmetlen első világháborút. De talán napjainkban érezzük a leginkább, mennyire összetett problémáról van szó. Rákóczi, Kossuth, vagy épp Pongrátz Gergely ellenében magyarként fegyvert fogni - e tett aligha kimagyarázható. Manapság azonban a külföldről fizetett, az Európai Parlamentben következetesen az ország érdekeivel szemben szavazók, a washingtoni-brüsszeli elvárásokat kérdés nélkül teljesítők ugyancsak a hazaszeretetről papolnak, még ha nem is túl meggyőzően. Haynau vagy épp Clemenceau kapcsán nehéz lett volna elhitetni bárkivel, hogy a magyarság érdekében cselekednek. Ez Guy Verhofstadt, David Pressman, vagy épp Daniel Freund esetében sem könnyű mutatvány, a hazai ellenzék mindenesetre ragaszkodik ehhez a forgatókönyvhöz. A helyzet az, hogy már rég magunk mögött hagyhattuk volna kuruc-mentalitásunkat, ha a nemzetközi környezet barátságos, liberális módon elfogadó volna velünk szemben. Ha végre nem volna mi ellen lázadni. A 21. század összetettségét pont az adja, hogy korunk labancai megpróbálják belénk szuggerálni: nincs is miért. Itt mindenki jót akar, itt mindenki szeret minket. A pofonok értünk csattannak, nem ellenünk... Talán a hazai ellenzék legnagyobb hazugsága épp az, amikor megpróbálják elhitetni kuruclelkű nemzettársaikkal, hogy rémeket látnak, hogy nincs itt semmi érdekes; nincsenek is migránsok, nem kell kerítés sem, és az elosztási kvóta is csak kitaláció...

Az utóbbi időben nincs olyan Orbán-beszéd, vagy -interjú, amelyben a miniszterelnök nem rögzíti: a magyarság nem támad, csupán védekezik. (Valójában ez a lényeg. Szinte az egész történelmünket ez a hozzáállás jellemezte.) Mi nem képviselünk semmiféle erőszakos ideológiát. Ha Svédország bevándorló-országgá akar válni, hát lelkük rajta. Ha az USA faji alapú kvótákat vezet be, csak tessék! Ha Franciaország megszüntetné a keresztény ünnepeket, hát tegyék! Ha az Egyesült Királyságban a transzneműek jogai előbbre valóak, mint a többségi társadalomé, az az ő dolguk. Ha Németország az elvakult zöld-őrületében bezárja atomerőműveit, na bumm! És ha Lengyelországon a háborús pszichózis lett úrrá, még azt sem kívánjuk erőnek erejével megfékezni.  Mindenki úgy lehet hülye, ahogyan csak szeretne - valójában ez a liberalizmus lényege. Velünk azonban - valamiért - nem ilyen megengedőek, ami azért - lássuk be - erősen elgondolkodtató. Most képzeljünk el egy vacsorázó nagycsaládot, ahol anyuka az étkezés végén megkérdi: ki kér desszertet? Vajon ha Pistike nemet mond, letuszkolják-e a torkán a somlói galuskát? Aligha. Washington és Brüsszel hamissága pontosan az erőszakosságuk kapcsán érhető tetten. Ha a 21. század központilag diktált őrületei - migráció, LMBTQ, háború - pozitív üzenetek volnának, úgy mi maradnánk szegényebbek azzal, hogy más úton járunk. A birodalmi politikaformálók részéről egy lesajnáló legyintés volna az adekvát reakció, mondván: milyen idióták vagyunk, hogy nem kívánjuk az édességet. No de nem ezt látjuk. Egyre agresszívabb követelőzésük sokkal inkább arra enged következtetni, hogy még véletlenül sem szeretnének sokszínűséget, alternatív létformákat. Talán mégsem olyan ínycsiklandó az a somlói, s a végén még a többiek sem kérnek belőle.

Bár a vallások és az ideológiák többsége tagadja (a woke-progresszió különösen), mi azért pontosan tudjuk: az ember egy önző lény. Mi több, azzal is tisztában vagyunk, hogy ebben semmi erkölcstelen nincsen; egészséges önzésünk a túlélésünk alappillére. Mindez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy elsősorban önmagunkra és a szűk családunkra gondolunk; majd következnek a barátok és a tágabb família; a következő halmaz lehet akár a nemzet; majd végül elérkezünk a kontinenshez, sőt a teljes emberiséghez. Nincs olyan épeszű francia, német, vagy magyar, aki önként és dalolva meghalna egy ismeretlen kínaiért, vagy odaadná a vagyonát egy pakisztáninak. Ebből az alaphelyzetből számtalan dolog következik. Ezúttal képzeljük magunkat egy árvíz sújtotta falucska lakójának! A kiáradó folyó képe bejárja a világsajtót, így aztán érkeznek a segítő felajánlások bel- és külföldről egyaránt. A polgármester - aki egy külön bankszámlát nyitott az érkező pénzek fogadására - azt látja, hogy egyetlen nap leforgása alatt már kétszer annyi forrás gyűlt össze, mint amit a teljes kárrendezés és felújítás igényel. Miközben ott vagyunk mi magunk is, akiknek a háza az ártértől valamivel messzebb áll, ám igencsak ráférne némi kipofozás. A kérdés ilyenkor mindig az: tudván, hogy a valódi rászorultakat a legkevésbé sem károsítjuk, vajon beállunk-e az igénylők sorába? A kuruc-lélek többnyire igennel válaszol, még akkor is, ha a nyugati szemlélet ezt lopásnak, csalásnak nevezi; illetve korrupciónak, ha a község vezetője is tud róla, hogy még a kert végét sem érte el a víz.

Így megy ez nagyban is. Az Európai Unió számos területen nyújt felzárkóztatási forrásokat - egységes piac, digitális gazdaság, természeti erőforrások stb. -, ugyanakkor sokan érzik azt, hogy a támogatások szerkezete túlságosan kötött. Talán az adott település nem kíván már több kilátót, kalandparkot és kutyafitneszt létesíteni, ám amire valóban szükség lenne, arra képtelen forrást szerezni. Ilyenkor sokakban felmerül, hogy egy túlszámlázott kamu-projekt farvizén valósítják meg az áhított beruházást. Ez nyilvánvaló csalás, lopás, korrupció. De mit szól ehhez a kuruc lelkület? Ha a Fidesz-kormány folyamatosan adót emelne, hogy az így befolyó többletbevételekből a feudális udvartartását gazdagítsa, úgy egészen bizonyosan meg volnának számlálva a napjai. De nem ezt tapasztaljuk. Népnyúzó intézkedések helyett az adó- és járulékterhek permanens csökkentése történik, emellett családtámogatási és rezsicsökkentési intézkedéseket látunk. „Magyarország kiemelkedően jól teljesít az európai uniós források lehívásában és hasznosításában, a most záruló 2014-2020-as időszakban is a források 86 százalékát tudtuk lehívni és hasznosítani.” - állítja Navracsics Tibor, s annyiban mindenképpen igaza van, hogy ez nagyságrendekkel hatékonyabb működést mutat, mint amit a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai csapat töketlenkedése idején megfigyelhettünk. A kuruclelkű átlagmagyar manapság úgy érezheti magát, mint Robin Hood idején: a dúsgazdagoktól lenyúlt zsákmányból, ha nem is egyenlő mértékben, de azért mindenki részesül - szemben a szocialista kormányzás időszakával, amikor a korrupció csak a legszűkebb elit játéktere lehetett.

Természetesen muszáj szót ejteni az uniós források korrupt felhasználásának morális vetületéről is. Négy szempontot mindenképpen érdemes kiemelni. 

• Amint fent már utaltunk rá, az uniós források megcsapolása nem a saját nemzettársaink pénztárcáját vékonyítja. Aki önmagát elsősorban európainak tekinti, s csak másodsorban magyarnak, annak ez a szempont semmit sem jelent. Aki viszont a magyarságtudatot erősebb identitáselemnek érzi az európaiságnál, az feltehetően enyhítő körülményként értékeli.
• 1944 és 1945 között a nemzeti vagyont ért károk összességében mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő tettek ki, ez az 1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. Tegyük hozzá ehhez a románok 1919-es rablóhadjáratát, majd Trianont, illetve azt a tényt, hogy a második világháború után a fényességes Nyugat közreműködésével a Szovjetunió gyarmatállamává váltunk. Újabb évtizedek jöttek, amikor szabadon kirabolhatták országunkat. A komplett 20. század a magyarság kivéreztetéséről szólt; ebben Németország közvetlenül is részt vett, a többi nagyhatalom csupán asszisztált a rablásokhoz, vagy épp elfordította a fejét. Kárpótlást mindezekért sohasem kaptunk. Sokak szemében ez is enyhítő körülménynek számít, ám mi csak annyit rögzítsünk: az uniós források korrupt felhasználása - mértékét tekintve - gyenge szúnyogcsípés a minket ért történelmi károk mellett.
• Bár semmi közünk hozzá, hogy ki mire költi a pénzét, azért látjuk azt is, Nyugat-Európában milyen célokra használják az államok az adófizetőik által befizetett összegeket. Persze, nekik nincs hová felzárkózni. Már negyven éve is minden falut elért az autópálya, a nagyvárosok infrastruktúrája ugyancsak rendezett volt és amerre csak a szem ellát, kolbászból van a kerítés is. Épp ezért megrökönyödünk azon, hogy nem az adók mértékét csökkentik, inkább a harmadik világ bevándorlóit tömik segélyekkel és ingyenes, a társadalombiztosítás által finanszírozott nemátalakító műtéteket ígérnek szavazóiknak. Kis túlzással: ezeknél még az is előremutatóbb, ha Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, vagy Ludmann Zsolt számláján landolnak e tételek, költsék bármire is.
• Ha az uniós forrásokat érintő mutyikról van szó, az Orbán-fóbiások rendszerint felveszik a talpig tisztességes lúzerek alapállását: ha nem tudjuk makulátlanul korrekten lehívni a lehetséges támogatásokat, úgy jobb, ha inkább bent hagyjuk a közös kalapban. Ez önmagában abszolút legitim álláspont, a kérdés csak az, mennyire őszinte. Vajon a feltétlen szabálykövetés a mozgatórugójuk, vagy egyszerűen csak a (bármilyen áron való) kormánybuktatást célozzák? Vajon ugyanezek az emberek felszólaltak-e Demszkyékkel és Medgyessyékkel szemben, amikor a négyes metró kapcsán az OLAF-jelentések sok milliárdos visszaélésekről számoltak be?

Az igazság az, hogy még a kuruc szó eredete sem tiszta. Egyesek szerint a török "khurudzs" kifejezésből származik, amely lázadót, felkelőt jelent. Mások a latin eredetű "cruciger" (keresztes lovag) szót jelölik meg forrásként. Szinte jelképes is mindez. Magyarként a 21. században sokan lázadónak, felkelőnek, amolyan utolsó keresztes lovagnak érezzük magunkat. Mintha nemes és nemtelen eszközeinkkel egyaránt a szabadságot, az ezeréves kultúránkat, a kereszténységet és egész Európát védelmeznénk. Kár, hogy a labanc-lelkűek ezt egészen másképp látják.

"Ez a könyv Magyarország utolsó négy évtizedét mutatja be Orbán Viktor életrajzán keresztül, aki mindenki másnál mélyebb nyomot hagyott a jelenkori magyar történelemre (sic!). 1989 óta Magyarország egyedi pályát futott be Közép-Európában: egy tökéletlenül működő, de teljes értékű demokráciát cserélt le egy folyamatosan radikalizálódó, tekintélyelvű rendszerre." - Ezt olvashatjuk a Libri ajánlójában, melyet Stefano Bottoni, az olasz-magyar történész pár napja megjelent kötetéhez fűznek. Pontosan ugyanezt az attitűdöt látjuk a Partizán adásában, melyben a szerző igyekszik népszerűsíteni művét. Miközben abszolút kormányellenes álláspontot képvisel, Orbán jelentőségét és tehetségét nem tagadja; a vele szemben megfogalmazott kritikája ugyanakkor megmarad a frázisok szintjén - egyetlen konkrétumot sem hallunk a másfél órás beszélgetés során. De frankón semmit.

"Ne vitassuk el Orbán Viktortól, hogy ő egy kivételesen tehetséges politikus, mert akkor nem fogjuk megérteni, hogy miért volt olyan sikeres. (...) Van a karizma, van a varázs. Ő egy varázsló. Egy óriási varázsló, azt gondolom. A 20. században Horthy minden volt, de varázsló nem; Szálasi nem; Kádár sem varázsló, Rákosi sem varázsló, tehát ilyen szuggesztív erejű politikust nem nagyon találunk, aki ráadásul hosszú ideig sikeres tud lenni. Tehát ezt ne vitassuk el tőle!" - Stefano Bottoni korrektül látja, ám tegyük hozzá: az elmúlt harminc évben egyetlen komolyan vehető Orbán-kritikus sem tagadta a miniszterelnök politikai tehetségét, karizmáját. Valójában ez egy egész jó lakmuszpapír: aki Orbán Viktort ostobának, vagy tehetségtelennek mondja, azt az embert már olyan szinten vakítja el a gyűlölet, hogy további gondolatait nem is igen érdemes komolyan venni. Egyetlen józan kormánypárti sem fogja azt állítani, hogy Nagy Ervin csapnivaló színész; Bródy János gyengécske dalszövegíró; avagy Tóth Krisztina gagyi költő volna, csak azért, mert ellenzékiek. A tehetséget mindig érdemes meglátni és elismerni.

A szerző Gyurcsány karakterét is viszonylag reálisan látja: "Gyurcsány Ferenc és az akkori Szocialista Pártnak a történelmi felelőssége az, hogy olyan pillanatban kormányozhatták Magyarországot, amikor szinte határtalan lehetőségek voltak. Béke volt, gazdasági fellendülés, NATO-tagság, uniós csatlakozás 2004-ben. Tehát óriási történelmi pillanatban kormányoztak, és ezt sikerült olyan mértékben elherdálni - és ezt nem az előítélet mondatja velem, hanem nagyon komoly nemzetközi összehasonlítások -, hogyha megnézzük, hogy mit sikerült akkor Szlovákiának, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovéniának, vagy Romániának, amely sokkal, de sokkal hátrébb indult Magyarországhoz képest, akkor nagyon lesújtó a kép." A 2006 őszi ámokfutásról és rendőrterrorról ugyan nem esik szó az interjúban, ám ezzel együtt is jól érzékeli a szerző: Orbán sikerének kulcsfontosságú eleme Gyurcsány brutális elutasítottsága. Immáron 17 esztendeje valljuk több millióan: Fletónál bármi jobb; az elmúlt több mint 3 ciklus összes kormányzati hibája eltörpül Gyurcsányék katasztrofális országvezetése mellett.

Stefano Bottoni dicséretet érdemel abban a tekintetben is, hogy tisztán látja a rendszerváltás utáni időszak médiavilágát: "Ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején egy televízió volt Magyarországon, a királyi televízió. És egy rádió volt, a Kossuth Rádió. Alig van más média, mint az állami média, tehát annak az ellenőrzése nagyon fontos. Gondoljunk a 90-es MÚOSZ-ra, vagy az újságíró társadalomra - a Kádár-korszakból érkeztek. Mi lett volna közelebb hozzájuk?" A szerző tisztességesen elismeri, hogy a kereszténydemokrata-polgári oldal elképesztő ellenszélben találta magát akkoriban. Jól látja azt is, hogy a Fidesz 1993-ig a sajtó kedvence volt, ám egyik napról a másikra kegyvesztettek lettek. Amiben ferdít, az csupán a háttérsztori. Ő maga a székház-ügyet hozza fel, mintha ennek bármi köze lett volna a hirtelen kiátkozáshoz. (Mintha az MSZP és az SZDSZ számtalan pénzügyi botránya csak egy hangyányit is tompított volna bármikor a Kádár-emlőkön nevelkedett újságírók feltétlen rajongásán és hűségén.) Pontosan tudjuk: Orbán abban a pillanatban vált diktátorrá, s az egész Fidesz fekete seggűvé, amikor beintettek az SZDSZ-nek és megtagadták Fodor Gábor választmányi elnökké tételét. Bottoni tisztában van a szabad demokraták korabeli médiabefolyásával; tudnia kell, hogy a kilövési parancsot is ők adták ki, s azt is, hogy miért.

Mindezek után lássuk, miféle kritikák merülnek fel Orbán Viktorral és kormányzásával kapcsolatban!

• NINCS DEMOKRÁCIA - "Az Orbán-rendszer választásokon nem leváltható." Ez nem csupán a Partizán-videó címe, de a beszélgetés során is többször előkerül e fő állítás, mintha szándékosan próbálnák a néző fejébe verni az üzenetet. Mintha valamiféle forradalmat, puccsot, erőszakos felkelést, avagy külső intervenciót készítenének elő. Stefano Bottoni csupán frázisokban beszél, a szokásos ellenzéki semmitmondást erőltetve: a Fidesz folyamatosan úgy változtatja a választási játékszabályokat, hogy leválthatatlan legyen... Nyilván nem megy bele konkrétumokba, hiszen hamar kiderülne: nincs az a választási rendszer, amelyben a nemzeti oldal az elmúlt négy választás bármelyikét elbukta volna.
• FASIZMUS - "Ez egy szélsőjobboldali ideológiájú párt, ezt - gondolom - ki lehet jelenteni." Itt azért komolyan felkaptam a fejem. Egy nyolc általánost végzett, agymosott kommunistától még elmenne ez az ökörség, de egy történésztől??? Tényleg a Fideszéhez hasonló attitűd jellemezte volna a szélsőjobbos pártokat a történelem során? Vagy egyszerűen már ott tartunk, hogy a nemzeti érdek képviselete önmagában is kiérdemli a náci, vagy a fasiszta bélyeget? Nem tudjuk meg, mert Bottoni nem fejti ki. Ő beéri azzal, hogy simán kinyilatkoztat.
• ELFORDULÁS A NYUGATTÓL - Ugyancsak klasszikus kritikai elem. Stefano Bottoni a másfél óra során egyetlen mondatot sem szán arra a szemmel látható változásra, ami Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat jellemzi az elmúlt 10-15 esztendőben. Mintha Orbán ugyanazt a világot kritizálná, amelyhez a kilencvenes években - és pláne előtte! - oly nagyon csatlakozni vágytunk. Történészként különösen megengedhetetlen, hogy meg sem említi a nyugati mainstream politika szélsőséges balra tolódását; elfordulását mindazon liberális értékektől, melyek naggyá tették. Igaz ugyan, hogy Orbán is változik, de a liberális és a nemzeti konzervatív vonal közt messze nincs akkora szakadék, mint a liberalizmus és a woke-progresszív őrület között.
• GYŰLÖLETKELTÉS - "Ami nagyon érdekes, hogy mi történik, ha például visszajön az uszító politika, amit felülről irányítanak, hogy ezt utálni kell. Mostantól ezt az embert, ezt a csoportot utálni, gyűlölni kell, ki kell csinálni." - A szerző elmondja: aggódva figyeli e jelenséget, ám arról mélyen hallgat, hogy a kormányoldal részéről szó sincs agresszióról, csupán önvédelemről. Ha megnézzük, hogy az orbáni kommunikáció célkeresztjében kik szerepeltek az elmúlt évek során - illegális bevándorlók, Soros György, Brüsszel bürokratái, Zelenszkij -, talán érdemes volna két szót arra is vesztegetni, hogy az érintettek rászolgáltak-e a negatív megítélésre. Abban igaza van Bottoninak, hogy a közös ellenségkép erős és hatékony eszköze a politikai marketingnek, a szavazóbázis egyben tartásának és mozgósításának. De azért ne tegyünk már úgy, mintha Rogán Tóniék véletlenszerűen kiválasztottak volna néhány járókelőt az Andrássy úton, hogy holnaptól ők lesznek azok, akiket gyűlölni kell... Arról nem is beszélve, hogy Orbán a nyugati médiában pont az a patás ördög, mint nálunk Soros, azzal a különbséggel, hogy előbbi a legkevésbé sem avatkozik bele más országok belügyeibe.
• CENZÚRA - A szerző azon kesereg, hogy nehéz volt kiadót találnia, és a nyomda sem kívánta a nevét adni a műhöz. Mintha valami fasiszta diktatúrában élnénk, ahol elviszik azt, aki csúnyákat mond a miniszterelnökre. Mintha az elmúlt harminc évben nem jelent volna meg több tucatnyi Orbán-kritikus kötet. Mintha az üzleti érdekből felvállalt öncenzúra egyet jelentene a központi tiltással... Esküszöm: húsz perc alatt hoztam volna három kiadót, amelyek hezitálás nélkül kiadták volna Bottoni könyvét, ha elégséges bizniszt látnak benne.
• TÚLZÓ RENDPÁRTISÁG - "Nagyon érdekes, hogy ez az ember, aki hatvan éve született 1963-ban, a Kádár-korszak nem túl jó pillanataiban szocializálódott a hetvenes évek végén és főleg a nyolcvanas években, és aki - azért azt gondolom - ellenzékiként vonult be a nyolcvanas évek második felében a magyar politikába, a magyar történelembe, visszahozta nekünk a Kádár-korszaknak azt a feelingjét, hogy itt rend, fegyelem, nem ugrálunk, ugye nix ugri-bugri..." Talán az egyik legaljasabb csúsztatás az egész riport során. Emlékszünk: Orbán ezt a gyermeteg fordulatot kivétel nélkül mindig a kormány döntései kapcsán használja. Néha úgy fogalmaz: stratégiai nyugalom. Soha nincs arról szó, hogy az istenadta népet kívánná fegyelmezni, mint Kádár gumibotos rendőrsége tette. Borzasztó méltatlan ez a fajta látszatkeltés, már csak azért is, mert az ellenzék 13 éve dolgozik azon, hogy valamiféle rendőri túlkapást kiprovokáljon - totál eredménytelenül. (Óriási a szakadék Orbán és Gyurcsány közt, és ez meg is marad mindaddig, amíg a viperák és a gumilövedékek nem kerülnek elő.)
• ANYAGI HASZONSZERZÉS - "Ahol megjelennek, azonnal meg kell venni 500 hektár földet, sose lehet tudni... Az jól jön, ráadásul területalapú támogatást is adnak rá, tehát két légy egy csapással, csomó pénz, illetve helynek a fizikai birtoklása." Bevallom, halvány fogalmam sincs, mi a baj ezzel. Niedermüller Pétert vagy Jámbor Andrást mi tartja vissza ettől?

Napestig sorolhatnánk mindazon jelenségeket, amelyeket Stefano Bottoni rendszerkritikaként felhoz, miközben legfeljebb annyi a gond velük, hogy személyes ízlésével nem találkoznak, semmi egyéb. Ő maga is elismeri, hogy Magyarországon nincs diktatúra, épp ezért furák és érthetetlenek az effajta mondatai: "Csak később derült ki számomra is, meg sokak számára is, hogy mivel jár ez a megengedés. Hogy mennyi teret engedtünk ennek a hatalomnak, amivel aztán szisztematikusan vissza is élt." Oké, de hogyan? Új alkotmány született, ez többször is előkerül az interjú során. És??? Ez mitől visszaélés? "Most, hogy már nincs vesztenivaló, mert ide jutottunk, ahová jutottunk..." Hová jutottunk? Mi ez a beteg, világvége hangulat, amit a balos médiahőbörgőkön kívül nemigen tapasztalok sehol az országban? "2018 tavaszán a választási kampányban a Fidesz olyan eszközöket vet be, amiket addig nem vetett be és azóta sem kellett; olyan brutális kampányt folytat, ami számomra teljesen sokkoló volt." Ismét egy üres pufogás - a nézőnek halvány fogalma sincs, miről van szó, csak annyi marad meg benne, hogy csúnya, rossz Orbán. Pedig ha visszaemlékszünk: az EU és a brüsszeli kottából játszó hazai ellenzék végtelenül felelőtlen bevándorláspolitikája simán megnyerte a választást a Fidesznek; aligha volt szükség "brutális" és "sokkoló" kampányra. "A 20. század során sajnos rengeteg olyan példát láttunk, amikor diktatúrákba fektettek be, és mindenki jól járt, kivéve azok, akik ott élnek." Bottoni csupán pár apróságot hagy megválaszolatlanul. Hogy lettünk mégiscsak diktatúra, holott 95 perc beszélgetés során ennek egyetlen eleme sem került terítékre? Miért nem járnak jól az ott élők? Miért kéne egy autógyárnak máshová települnie, csak mert egy olasz származású történész nem szimpatizál Orbánnal???

Stefano Bottoni az interjú során többször is leszögezi: ő maga nem politológus. Nem is jogász. Hogy történésznek milyen, az nem derül ki, mert könyvének számos elemét korábbi Orbán-kötetekből ollózza, fikciókra és személyes benyomásokra építi. "Én átveszek állításokat, amelyeknek megalapozottságot adok." - fogalmaz sokatmondóan. Nem szeretnék bántó lenni vele szemben, mert alapvetően szimpatikus srác, továbbá hitem szerint igyekszik is megmaradni kiegyensúlyozottnak és tisztességesnek. Ám egy biztos: a másfél órás Partizán-interjú meghallgatása után egy centivel sem kerültem közelebb annak megértéséhez, mitől ez a végtelen ellenszenve Orbán Viktor iránt. Talán mégiscsak el kéne olvasnom a teljes kötetet.

Még ma is irgalmatlanul sokan vannak, akik azt állítják: a kapitalizmus megbukott, nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, nem hozta el a jólétet a széles néptömegek számára. Most hagyjuk azt, hogy az óbégatóknak sincs jobb tervük a piacgazdaságnál, egyszerűen csak koncentráljunk arra, igaz-e önmagában e kritika. A magamfajták mindig azt mondják: bár a kapitalizmus nem a vagyoni egyenlőség felé tereli az emberiséget, mi több, a különbségeket többnyire növeli is, még sincs ezzel semmi baj, hiszen a gazdagság lecsorog, a szabad piac még a legalsóbb rétegeket is felemeli. Az antikapitalisták mindezt rezzenéstelen arccal tagadják, szerintük semmi sem csorog le; a szegények még szegényebbek lesznek, vagy legjobb esetben is konzerválódik nyomoruk.

Kezdjük a dolog elméleti hátterével, a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényeivel! Először is rögzítsük, hogy profit létezik, hiszen ennek hiányában a tulajdonosok rövid időn belül megszüntetnék vállalkozásukat. A Megmunkáló Kft. alapanyagokat vásárol, melyekből az üzemében új terméket állít elő, s ezt az árupiacon haszonnal értékesíti. Másodszor: a gyártás során keletkező többletérték részben a tulajdonos zsebében landol eredménytartalékként, avagy osztalékként; részben az alkalmazottakéban munkabér formájában. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy e felosztás mikor tekinthető méltányosnak. Jól érezzük: a KIZSÁKMÁNYOLÁS fogalma közgazdaságtani tekintetben értelmezhetetlen. E kommunista kifejezés csakis akkor veszítené el hasraütésszerűen szubjektív jellegét, ha képesek volnánk meghatározni valamiféle egzakt profitrátát, amelyet az adott szakterületen korrektnek gondolunk. Ezzel számos probléma akad: egyrészt nincs általánosan elfogadott módszertana, különösen ami az újabb és még újabb iparágakat illeti, másfelől egyetlen alkalmazott sem vállalná, hogy rossz időkben vékonyabb borítékkal térjen haza, csak hogy a tulajdonos - hivatalosan rögzített - profitigénye kielégüljön.

Van tehát profitunk, melyet valamiféle szisztéma szerint fel kell osztanunk a tulajdonos és az alkalmazottak között. Legyen az első modellünk főszereplője Könyörtelen Karcsi, aki élvezettel nézi, ahogy görnyedt melósai napi 16 órán át éhbérért robotolnak, miközben ő maga nagy címletű bankjegyekkel tapétázza ki a nappaliját. (Ő a tipikus kapitalista a marxi ideológia szerint.) Legyen a másik véglet Altruista Aladár akinek cégtulajdonosként a legfontosabb szempontja az, hogy alkalmazottai jólétben éljenek; magas fizetéssel, sok szabadidővel, számos vállalati juttatással bírjanak. Az sem zavarja, ha ezen törekvése a társaság teljes nyereségét felemészti. Majd helyezzük el e kettő közé Gazdálkodó Gézát, aki az optimális működést célozza; igyekszik versenyképes bért és elfogadható munkakörülményeket biztosítani, de csakis saját, önző érdekét, a profitmaximalizálást szem előtt tartva. Jöjjön a költői kérdés: e három közül melyik férfiú számíthat hosszú távon a legmagasabb nyereségre? Nyilvánvalóan a legutóbbi; hiszen egyedül ő képviseli az evolúciósan stabil stratégiát. Mondhatnánk persze, hogy a kapitalizmus hajnalán a tőkések többsége sokkal inkább Könyörtelen Karcsira hasonlított. Talán még némi igazság is volna benne. Viszont a profitfelhalmozás olyan tőkét teremtett, amely lehetővé tette a kapacitásbővítést és a technológia folyamatos fejlesztését. Ennek pedig kétféle hatása lehet: vagy az előállított tömegtermékek ára kezd zuhanni drámaian, vagy a nyereség nő, amelynek egy része a munkabérek hizlalására fordítható. Akárhogy is: mindkét következmény a munkavállalók jólétét növeli. (Nyilván létezik olyan agyhalott marxista, aki nem hisz a közgazdaságtan alaptörvényeinek, s akár egy életen át mantrázza magának, s akár másoknak is, hogy a gonosz tőkés mindent megtart magának, s csak morzsákat enged át a dolgozóinak. De mi azért világosan látjuk, hogy ez már az elmélet szintjén sem működik. Ha Altruista Aladár gyorsan tönkre is megy, elég, ha egyetlen Gazdálkodó Géza megjelenik a színen, és hamar elszipkázza a legjobb munkavállalókat Könyörtelen Karcsitól.) Ha e ponton eltekintünk az externáliáktól és az állam szerepétől, úgy muszáj arra a következtetésre jutnunk, hogy nincs olyan erő, amely megállíthatná a dolgozók jólétének folyamatos növekedését.

A teoretikus fejtegetés után nézzük meg, mit szól mindehhez a valóság! Már a puszta GDP adatokat tekintve is azt látjuk, hogy a kapitalizmus kizsákmányoltjai - életszínvonal tekintetében - brutális mértékben törnek felfelé. Egy átlagos amerikai, kanadai, vagy japán (de ugyanez igaz Nyugat-Európa népeire is) ma kétszer olyan jól él, mint az apja élt harminc évvel ezelőtt, arról már nem is beszélve, ami nagyapja világát jellemezte hatvan esztendeje. Sok helyütt a négynapos munkahét bevezetése a terv, s lássuk be: az egyén megélhetését tekintve ez aligha jelenthet problémát. Az emberiség az írott történelem nagy részében hülyére dolgozta magát, csak hogy a betevőjét megkeresse. A többségnek esélye sem volt a gyarapodásra, a vagyonfelhalmozásra, vagy bármiféle luxusra. Manapság Chicagóban, Torontóban, vagy épp Tokióban 12 percnyi munka élég ahhoz, hogy az átlagos munkavállaló megkeressen egy Big Mac-re valót. Fél óra robottal simán elérhető a napi kalóriaszükséglet fedezése - minden további perc, amit a munkahelyén tölt az ember, potenciális lehetőség a gyarapodásra, vagy épp a pillanatnyi jólét fokozására. Az Eurostat 2020-as adatsora is azt mutatja, hogy az öreg kontinens polgárai sem költenek többet élelmiszerre a jövedelmük 14,8%-ánál. (A világjárvány előtt mindössze 13% volt ez az átlagérték.) Magyarországon 18,7%, Romániában 26,4%, a nyugati végeken pedig közel egy számjegyű az élelemre fordított bevétel százalékaránya. Világos, hogy beszélni kell a rezsiköltségekről is, de azért látni kell: a prekapitalista társadalom polgára nem is élvezhette az elektromosság, a központi fűtés, az internet, vagy épp a kábeltévé előnyeit. A luxuscikkek és kényelmi szolgáltatások tárháza is egyre bővül, ráadásul egyre elérhetőbbé is válik - ugyanaz a telefon, amiért egy éve még félmilliót kellett fizetnünk, ma már a töredékéből megvásárolható. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy a marxisták miből következtetnek arra, hogy a gazdagság nem csorog lefelé. Minden kimutatás és felmérés azt mutatja, hogy a kapitalista társadalmak szegényei is egyre jobb életmódot tudhatnak magukénak.

Ha létezik bármi, ami megakadályozza egy kapitalista társadalom - azon belül a bérből és fizetésből élők - folyamatos gazdagodását, felemelkedését, polgárosodását, az bizonyosan nem a piaci mechanizmussal áll összefüggésben. A gazdaságot fékező adópolitika; a vállalkozókedvet letörő, túlburjánzó bürokrácia; a mértéktelen újraelosztás; a bevándorláspolitika; vagy épp a háborúk mind-mind az egyes államokhoz köthetők, s ez még akkor is igaz, ha bizonyos bábkormányokat dróton rángatnak a globalista nagyvállalatok lobbistái. Ez már jócskán túl van a tiszta piaci működés határain.

Sajnálatos módon a történelem nem az a társadalomkísérlet, amely laboratóriumi körülmények közt megismételhető volna. Sosem láttunk még vegytiszta kapitalizmust és vegytiszta kommunizmust sem. Az a tény, hogy világban fellelhető struktúrák mind kevertek, tehetővé teszi a közgazdászok és egyéb értelmiségi okostojások számára, hogy bármilyen jelenséget a saját szájízük szerint magyarázzanak; sok esetben a szabad piac számlájára írva olyan válságokat, melyekhez valójában semmi köze. Egy biztos: világosan látszik, hogy a gazdagságot a kapitalizmus teremti meg, a szocialista intézkedések sokkal inkább a féket jelentik, s legfeljebb átcsoportosítani képesek a megtermelt javakat. Szóval ami engem illet, én nagyon óvatosan bánnék minden antikapitalista elképzeléssel.

Elmaradt a tegnap estére meghirdetett brüsszeli Carson Coma koncert. A fellépésnek otthont nem adó Liszt Ferenc Intézet egy hete mondta vissza az eseményt, a zenekarral annyit közölve, hogy más programot szerveznek a kérdéses időpontra. A Telex újságírója felhívta a brüsszeli magyar nagykövetséget, s megkérdezte: mi ez a másik program. Azt a választ kapta, hogy nem tudnak semmi ilyesmiről... Később egy másik ügyintéző annyit mondott: belső, nem nyilvános programot tartanak a helyszínen. Tegnap már technikai okokra hivatkoztak, legalábbis az Intézet bejáratához ilyen tartalmú feliratot helyeztek. A Telexnek igaza van: elég zavaros a sztori.

Kezdjük pár lényeges tudnivalóval!

• A Carson Coma piszok jó zenekar. Fesztiválkoncertjeik olyan színvonalúak, mintha az egykori LGT-t hallgatnánk a Tabánban. Szemtelenül fiatalok, mégis mindenki virtuóz módon bánik a hangszerével, ráadásul élvezhető slágerzenét tolnak.
• Legutóbbi sikerszámuk, a Feldobom a követ című is kifejezetten ütős nóta. A videóklipje két hete jelent meg, jelenleg 324 ezer megtekintésnél jár. Minden komment agyondicséri, joggal.
• A szóban forgó sláger finoman, de egyértelműen politizál, kormánypártisággal aligha vádolható módon.
• Az együttes május 19-én Kecskeméten koncertezett, ahol Fekete Giorgio - az énekes frontember - két szám között a következőket mondta: „Pont itt, Kecskeméten, a mai nap egy átszerkesztett trikolor zászló miatt, két héttel az érettségije előtt kibasztak a kollégiumából egy srácot egy photoshopos mémért. Milyen kibaszott ország ez?” Illetve a diáktüntetések kapcsán: „Ma délután, iszonyat nagy késésben a zenekari találkozóról a Kossuth téren elsétáltam rengeteg olyan fiatal mellett, akik azért tüntettek, hogy könnygáz helyett értelmezhető oktatást kapjanak.” 
• Nem az elmúlt két héten derült ki, hogy a Carson Coma csapata az ultraliberális vonalon mozog. Mióta a Pók című számuk napvilágot látott, fellépéseikre a közönség egy része szivárványos zászlókkal érkezik.

"Innentől kezdve mindenki döntse el maga, hogy a kormány (...) ismét retorziót alkalmazott a magyar kulturális térben, vagy annyira hozzá nem értő emberek dolgoznak a Liszt Ferenc Intézetben, akik nem tudnak összehangolni egy belsős programot egy hónapokkal korábban meghirdetett koncerttel." - írja a Telex, s aligha lehet vitatkozni e méltatlankodással. A magam részéről azt gondolom, mindegy is, mi az ok. A Liszt Ferenc Intézet fenntartója a Csák János vezette Kulturális és Innovációs Minisztérium, ami azt jelenti, hogy ilyen szintű bénázás nem fér bele. Még ha nagyon naivan azt is gondolnánk, hogy mindössze rossz szervezésről van szó, a látszat semmiképpen sem ez lesz. Márpedig tisztességesnek látszani majdhogynem olyan lényeges - a politikában talán még lényegesebb is -, mint annak lenni.

Ahogy a Telex sem tudja, nyilván jómagam sem sejthetem, mi áll valójában a döntés hátterében. De játsszunk el a gondolattal, hogy politikai retorzióról van szó, a kormányoldal valamely túlbuzgó döntéshozója az együttes attitűdje miatt fújta le a bulit. Ennek mégis mi értelme? Ha létezik olyan szegmense a magyar társadalomnak, amelyet a kormányoldalnak érdemes volna maga mellé állítania, amely felé muszáj lenne a Fidesz legjobb, legliberálisabb oldalát mutatni, az pont a fiatalság; azon belül is a külföldön szerencsét próbálók népes tábora. És ráadásul épp Brüsszelben... miért van szükség arra, hogy a diktatúra - egyébként totál alaptalan - képét fessük??

A fene se tudja, mi van a háttérben, ám egy biztos: eleddig nem ez jellemezte a kormányoldalt. „Mindig is harcoltam az Aczél György-i gondolat ellen, hogy az államnak ítélnie kell a kvalitások felett, ugyanakkor az állam által felkért, hozzáértő szakembereknek igenis meg kell mondania, hogy milyen nívó fölött érdemes valaki köztámogatásra” – ezek Hoppál Péter (még kultúráért felelős államtitkárként mondott) szavai, aki hozzátette: az értékalapú nemzeti kultúrpolitikába beletartozik az is, hogy például Bródy János is részesülhessen támogatásból, függetlenül nyilvánvaló ellenzéki pozíciójától. Ami biztos: a Carson Coma esetében fel sem merül, hogy igénytelen produkcióval rukkolnának elő. Szélsőséges uszítóknak sem nevezhetjük őket - üzeneteiket művészien és civilizáltan tálalják. Piszok csalódott volnék, ha a Fidesz kultúrharcos attitűdje - bármikor is - ilyen kicsinyes üzemmódra váltana.

Ami engem illet: Negyedikén biztosan ott leszek Pilisborosjenőn. (Mondanám, hogy az elmaradt brüsszeli koncert miatt, de nem. Hetek óta megvan már a jegyünk...)

Sokan úgy beszélnek a liberalizmusról, mintha valami összetett eszmerendszer, valami elvont, megvalósíthatatlan utópia, vagy épp disztópia volna. Sokan úgy beszélnek a kapitalizmusról, mintha valami kőbe vésett szabályok szerint működő, igazságtalan és gyűlöletes világ lenne. Ezek az elképzelések hihetetlenül messze állanak a valóságtól. Igazából egyik sem más, mint egy üres, fehér lap, melyen csak annyi áll: szabadság. Ezen túlmenően mindenki azt ír rá, amit csak szeretne.

Ha egy társadalom a klasszikus liberalizmus elvei szerint működik, az mindössze annyit jelent, hogy fizikailag nem bántjuk egymást, és nem is büntetünk senkit semmiért, egészen addig, amíg fizikai agressziót nem kezdeményez. Valaki árulja már el nekem, hogy az a világ, amelyben ez az egy fő szabály érvényesül, mitől tűnik olyan rémesnek? Hiszen valójában ez a fajta szelídség az alapja minden létező civilizációnak. És nem vitás, hogy ez a liberális minimum ezerféleképpen feltölthető. Létrehozhatjuk a demokrácia számos formáját, csak épp a diktatórikus berendezkedéseket lehetetleníti el egy liberális szellemű alkotmány. Építhetünk kisebb, vagy nagyobb államot, ízlés szerint. A saját fejében, illetve kimondott, leírt szavaiban itt mindenki olyan ideológiát és vallást képviselhet, amilyet csak szeretne - elég, ha a tettei nélkülözik az erőszak minden formáját. Egy dolog viszont bizonyosan nem fér bele a liberális társadalom eszményképébe, mégpedig az, hogy a központi hatalom - önkormányzat, állam, államszövetség - bármiféle ideológiát képviseljen, propagáljon, erőltessen, elvárjon a társadalomtól. Nem tilthatja sem a náci, sem a kommunista, sem a katolikus, sem az iszlám jelképeket, könyveket, tanokat. Épp ezért a liberális társadalom egyik legfőbb lakmuszpapírja az, hogy működik-e a gondolat- és véleményszabadság.

Ha egy társadalom a kapitalizmus alapelvét tartja szem előtt, úgy nem tesz egyebet, mint hogy tiszteletben tartja a magántulajdont. Pont. Ezen túlmenően nem létezik semmiféle kőbevésett szabály. Ez tényleg annyira gyűlöletes volna? A termelés és a kereskedelem szabadsága megvalósítható a legkülönbözőbb technológiai szinteken; a legkülönbözőbb fizetőeszközökkel; a legkülönbözőbb társasági formákkal. Bárki lehet kapzsi s bárki lehet adakozó is; a profitorientált vállalkozások mellett akár ezernyi anarchista kávézó, jótékonysági egylet, nonprofit alapítvány is kinőhet a földből, nincs ami gátat szabhatna mindennek. Nyújthatunk fizetős, vagy épp ingyenes szolgáltatásokat. Bármely cég működhet merev hierarchiával, avagy lapos, demokratikus struktúrában. Tisztán emlékszem: a főiskolai előadásokon - közvetlenül a rendszerváltás után - gyakran szó esett a Munkavállalói Részvénytulajdonlási Programról, mint az állami üzemeket érintő privatizáció lehetséges formájáról - kár, hogy nem vált valódi divattá. A szélsőbalos rendező, Michael Moore a Kapitalizmus: Szeretem című filmjében bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, illetve egy kenyérüzem; mindkettőben a dolgozók a tulajdonosok is egyben, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Bevallom: imádom az ilyen pozitív példákat, csupán azon akadok ki, amikor a rendező új narrálja ezeket, mintha a kapitalizmuson túli világba csöppentünk volna. Szó sincs erről: ha akarunk, építhetünk ilyen világot a piacgazdaság szabad keretein belül is - illetve csakis itt, sehol máshol.

Azt kell észrevenni, hogy a SZABADSÁG, az ÉLET, és a VAGYON egymást feltételezik, külön-külön nem is létezhetnének. John Locke (a 17. században élt angol filozófus) e hármat - összefoglaló néven - TULAJDON-nak hívja. Ami miatt az emberek államokká egyesülnek, az nem más, mint a tulajdon megvédése. Az államban az ember feladja azon hatalmát, hogy önmaga és mások védelmében mindent megtehet, amit jónak lát, s ezt a hatalmát a törvényekre bízza, mint ahogy egyúttal a büntető hatalmáról is lemond. A törvényhozó hatalom mindazonáltal nem a tagoktól különböző erkölcsi entitás, és nem is áll abszolút és önkényes módon az egyének felett. A törvényhozónak a békét, a biztonságot és a közjót kell a szeme előtt tartania. A modern polgári államban így valójában minden a tulajdonról és az emberi szabadságjogokról szól. Locke szerint a természetes erkölcsi törvények - melyek az élet, a szabadság és a vagyon védelmére szólítanak -, nem metafizikailag fejtik ki hatásukat és nem ezen erő alapján egyetemesen érvényesek, hanem az emberi elme autonóm - de korántsem önkényes - konstrukciós tevékenysége révén. (Materialista lévén nem is mondhatna mást.) A jót és a rosszat gyönyör- és fájdalomérzetként határozza meg. Minden ember természet adta módon a boldogságra törekszik, s igyekszik kerülni a fájdalmat. Mindezekből fakadóan az erkölcsi jó és rossz általános és szükségszerű szabályai beláthatók, belátandók, matematikailag bizonyítható tudományt képeznek. A magam részéről mélységesen egyetértek e logikus és egyszerű természetjogi gondolatmenettel.

E ponton arra kérlek, kedves Olvasó, nézz a saját lelkedbe, s valld meg legalább önmagadnak, miként viszonyulsz a szabadsághoz! Ha idegenkedsz tőle; ha jobban vonzódsz a minden lélegzetvételt szigorúan szabályozó előírásrendszerekhez; esetleg a tekintélyelvű, ellentmondást nem ismerő vezetőkhöz, úgy nem sok további megbeszélnivalónk marad - magát az emberhez méltó létezést utasítod el. Ha azonban nem ez a helyzet; ha a szabadság eszméjét önmagában tetszetősnek találod, csupán a liberalizmus és a kapitalizmus fogalmaktól viszolyogsz, úgy korántsem menthetetlen a helyzet. Talán mást értesz liberalizmuson, mint amit kellene. Talán az újmarxista - migránssimogató, gendermegszállott, minden normalitást tagadó - woke-progresszióval azonosítod. Talán a kapitalizmust is összekevered a gyarmatosítással, a rablással, vagy épp a kormányokat tévutakra terelő lobbistákkal. Tégy rendet a fejedben: ezeknek semmi közük a liberalizmushoz, illetve a kapitalizmushoz. Pont azok lényegét tagadják, pont azok központi magját, a szabadságot tiporják páros lábbal.

John Locke szerint nem is volna szükség államra, ha az emberek ismernék és betartanák a természetjog törvényeit. A legendás filozófus mindazonáltal úgy látta: az átlagpolgárnak sem ideje, sem affinitása arra, hogy az egyetemes etikát kutassa, megismerje, felfogja. (Szomorú igazság, hogy e téren semmi sem változott az elmúlt 300 esztendőben.) Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Azt a felemelő pillanatot, amikor - a Biblia szerint - a legkülönbözőbb nyelveket beszélők is megértették ugyanazt a beszédet, ugyanazt az igét. Talán szentimentális a gondolat, de hiszek abban, hogy eljő a pillanat, amikor az egyetemes erkölcs terén is egy nyelvet beszélünk majd. Hogy ehhez kell-e a Szentlélek, a Fiú, vagy akár az Atya eljövetele, azt nem tudhatom. De minden kétséget kizáróan ez lesz a földi mennyország legelső napja.

Három héttel ezelőtt - életemben először - Belgiumban jártam. Brugge - kirándulásunk célállomása - egy valóságos kis ékszerdoboz, turisták ezreivel. Oostende tengerpartja ugyancsak hangulatos, érdemes volt ide is ellátogatni. A hazautazás előtt fél napot eltöltöttünk Brüsszelben is - a főváros már korántsem nyújtott ilyen élményt. Koszos, szemetes, húgyszagú. Nem túlzok, ha azt mondom: Nápoly ehhez képest egy rendezett, kulturált, tiszta hely. Végig az motoszkált a fejemben: lassan kezdem érteni, hogy miért hagyják maguk mögött oly sokan Nyugat-Európa egyre élhetetlenebb szegmenseit.

Ami a belga fővárost illeti, érdemes beleszagolni az igazán szemérmes nyugati sajtóorgánumok levegőjébe. A The Brussels Times a szemétszállítás és a hulladékgazdálkodás problémáit ecseteli, elismerve, hogy a hely élhetetlen. Azt a narratívát jeleníti meg, mintha szimpla szervezési-technológiai kérdésről lenne szó, elfeledkezve róla, hogy húsz esztendeje még egész másképp festett a város - igaz, jelentős részben mások is lakták. Ha Brüsszel gyenge pontjairól esik szó, a belga sajtó készséggel beszámol a jelentős légszennyezettségről is, esetleg a tömegközlekedés - és ezen belül a metró - néhol egészen siralmas állapotáról. De körülbelül ennyi. Mintha minden más tök oké lenne.

Arról már jóval kevesebb szó esik a helyi médiában, hogy a belga fővárosban egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, a gettósodás és az iszlamizáció. A muzulmán lakosság aránya 2016-ban már elérte a 23%-ot, és az előrejelzések szerint az évszázad közepére a 37%-ot is meghaladja majd. Molenbeek negyedben mára gyakorlatilag csak bevándorlók élnek, s a dzsihadisták európai központjának tekintik. Brüsszelben 11 percenként történik erőszakos bűncselekmény, s ezeket jelentős részben migráns-hátterűek követik el.

A belga főváros példáját látva egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Nyugat-Európa ma már közel sem annyira vonzó lakóhely, mint 20-25 évvel ezelőtt volt. Annál meglepőbb, hogy pár hete még a Telex is beszámolt róla: egyre több német állampolgár költözik hazánkba, elsősorban a Balaton környékére. Öt évvel ezelőtt 11.700-an voltak, akik a nyugdíjuk folyósítását Magyarországra kérték, ma már ez a szám: 14.700 fő. A kivándorlás egyik magyarázata természetesen gazdasági jellegű: nálunk jócskán alacsonyabbak az ingatlanárak, valamint a megélhetés költségei is szerényebbek. A másik ok politikai természetű: az átköltözők zöme megelégelte a német bevándorláspolitikát, s azt, amivé országuk vált néhány év leforgása alatt. Hollandiából is szép számmal érkeznek hozzánk; léteznek olyan települései az országnak amelyekben létszámarányukat figyelembe véve már nem sok kell ahhoz, hogy a holland is hivatalos nyelvvé váljon... Ők is jellemzően a muszlimok tömeges bevándorlásával, a marokkói maffia megjelenésével, a közbiztonság drasztikus romlásával magyarázzák döntésüket. Természetesen belga barátainkat is tárt karokkal várjuk.

Muszáj látni: amikor jómódú nyugat-európaiak költöznek Magyarországra, akik itt költik el kintről származó nyugdíjukat vagy egyéb bevételeiket, az olyan, mintha permanens turizmusról beszélnénk. Kevés dolog tesz ilyen jót a hazai gazdaságnak. Kifejezetten helyes törekvés az, hogy vonzó célországgá tesszük magunkat a civilizált otthonkeresők számára. Jómagam a pókerasztal mellett azt tanultam meg, hogy abszolút kifizetődő, ha mindig szembeúszunk az árral. Ha a többiek feszesek, én biztosan laza üzemmódba kapcsolok és lerabolom őket. Ha mindenki más őrült, úgy én leszek a legfegyelmezettebb játékos az egész teremben. Így megy ez az országok közötti versenyben is. Ha mindenhol magasak az adók, széles a szociális szolgáltatások palettája, viszont egyre romló a közbiztonság, dagad a kosz és a káosz, úgy legyünk mi Európa legrendezettebb, legtisztább, legbiztonságosabb országa, ahol alacsonyak az adók és egyetlen gazdasági bevándorló sem számíthat vastag segélyekre! Ez a törekvés nem csupán azért megvalósítandó, mert önmagában is ez a morális etalon, hanem azért is, mert ez az attitűd fogja leginkább szelektálni az ideérkezőket, az itt letelepedni szándékozókat - egyébiránt bőrszíntől és vallástól függetlenül.

Erns Roets, a Lődd le a búrt! című könyv dél-afrikai szerzője pár napja Budapestre látogatott, s a Magyar Nemzetnek adott interjú keretében hazájának jelen - igen siralmas - állapotáról mesélt. Beszámolt számos brutális kegyetlenséggel elkövetett mészárlásról, amelyet feketék követtek el a fehér kisebbség ellen. Az EU kapcsán így fogalmaz: "Dél-Afrikából meglepetten néztünk Európára, arra, hogy mennyire nyitottak az országok és vannak, akik csak úgy magukhoz veszik a bevándorlókat, fel sem ismerve azt, hogy egy napon a saját hazájukban kisebbséggé válnak." A magam részéről biztos vagyok abban, hogy az öreg kontinensre érkezők jelentős része jó szándékú, békés, a dél-afrikai feketéknél némiképp magasabb tudati szinten lévő szerencsevadász. De ettől még igazat adok Erns Roets álláspontjának: aligha kéne ekkora kockázatot vállalnunk.

Sokan - meglehetősen képmutató módon - arról papolnak, hogy a nyugati ember álmatlanul forgolódik éjszakánként, arra gondolván, micsoda fertelmes korrupció uralkodik Magyarországon. Erre persze minden józan ember legyint. Egyrészt azért mert van a Nyugat-Európa polgárainak más gondja is ezen kívül; másrészt azért, mert a legtöbben alig-alig tudnak többet hazánkról, mint amit Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Vera Jourova, illetve más fizetett bajkeverők összehazudoznak rólunk. Viszont megtapasztalva a brüsszeli állapotokat - a szeméthegyeket, a lepukkant városrészeket, a megannyi bevándorlót -, tudva, hogy egyre többen költöznek Magyarországra egy nyugodtabb és biztonságosabb élet reményében, én már nem is legyintek akkorát. Ha a belga fővárosban laknék, bizonyára magam is elgondolkodnék azon, miért kéne még mindig felzárkóztatási pénzekkel tömni egy olyan országot, ahol már most is jobb az élet... Talán ezért nem látunk egy huncut vasat sem :)

Én már tényleg csak egy kávét kérek! Csődbe ment, és a hónap végén bezár a világ első antikapitalista kávézója... Hol is játszódhatna ez a beteg sztori, ha nem az idióták paradicsomában, Kanadában.

A torontói The Anarchist azzal a filozófiával kezdte meg működését, hogy itt mindenki annyit fizet, amennyit tud, vagy amennyit akar. E piaci modell nyilvánvalóan egyetlen célt szolgált, mégpedig azt, hogy bebizonyítsa: lehet így is. Lehet alternatívája a kapitalizmusnak; igenis működhet egy kereskedelmi-vendéglátóipari egység becsületkaszás módon is. Hiszen hol máshol, mint a világ egyik leggazdagabb országában? Miért is ne történhetne meg, hogy ugyanazért az italért a jómódúak aránytalanul sokat fizessenek, míg a csórók akár ingyen is fogyaszthassák? Elvi szinten ez egy teljesen legitim felvetés, hiszen akár ez a fajta túlfizetés is lehet az önkéntes jótékonykodásnak egy módja, s ha ezt kellően sokan gyakorolják, úgy a kávézó pénzügyi egyensúlya is biztosított. Hát... nem ez történt. Az, hogy a hely szűk két héten belül bezár, azt jelzi, hogy a becsületkasszás modell elbukott. Meglepődünk? Aligha.

Azt kell látni, hogy valójában már az ötletgazda sem igen hitt ebben az antikapitalista utópiában. Ennek a legárulkodóbb jele az, hogy a becsületkassza csupán a filteres kávéra és a mosdóhasználatra vonatkozott, minden másnak - péksüteményeknek, teának, minőségi eszpresszónak - igencsak megkérte az árát. A sztori még így sem működött; a drága termékek sem voltak képesek ellensúlyozni a kieső bevételt. Persze százból kilencvenkilencen  - köztük számos baloldali álmodozóval - már a kezdet kezdetén megmondták volna, hogy ez lesz a vége. Hogy miért is? Egyszerűen azért, mert minden antikapitalista törekvés merő illúzió. E kávézó koncepciója arról árulkodik, hogy a tulajdonosnak halvány fogalma sincs a gazdagság természetéről, pszichológiájáról. Ha csupán a jótékonykodásra helyezzük a fókuszt: a tehetős embereknek alapvetően kétfajta típusát ismerjük. Léteznek a fukarok, akik mindent megtartanak maguknak; illetve léteznek a filantrópok, ők viszont szinte kizárólag célzott támogatásokat nyújtanak. Egyik sem jó alapanyag ahhoz, hogy egy kávézóba véletlenszerűen betérő potyázókkal szemben gyakoroljanak nagylelkűséget. Megközelíthetjük a kérdést a hétköznapi gazdálkodás oldaláról is. Muszáj tisztában lenni azzal, hogy tehetősek - különösen a többség, amely saját erejéből tollasodott meg - nagyon is odafigyelnek a költéseikre. Épp ez a magyarázat a jólétükre: egész egyszerűen tudatosan bánnak a pénzzel. Természetesen akadnak olyan rongyrázó pillanatok - csajozásnál, vagy épp egy potenciális üzleti partner elvarázsolását célozva -, amikor az ember úgy érzi: meg kell mutatnia, hogy semmi sem számít. Ám ezen pillanatoknak épp az a lényege, hogy a pazarló gesztus, a túlárazott éttermi számla kifizetése, a vastag borravaló nagyon is látható. Ezzel szemben annak, hogy egy vacak kávéért négyszeres-ötszörös árat fizessen bárki, aligha van bármiféle presztízsértéke.

"Basszák meg a gazdagok. Bassza meg a rendőrség. Bassza meg az állam. Bassza meg a Kanadának nevezett gyarmati haláltábor.” - így kommentálja honlapján a gyors csődöt Gabriel Sims-Fewer, a tulajdonos. Az első szitkot értem. Csalódott a gazdagokban. Persze, felnőtt ember létére tudhatta volna, miként működnek a pénzemberek, de nézzük el neki ezt a gyermeki naivitást. A rendőrség és az állam felemlegetése nyilván nem a kávézó csődjével hozható összefüggésbe, sokkal inkább anarchikus attitűdjével, mely mindentől függetlenül jellemzi. E téren csak egy dolog nem világos, és e dilemma minden anarcho-kommunistát érint. Hogyan képzelheti bárki, hogy az állam leépítése baloldali fordulatot hozna? Épp e kávéház csődje igazolja a legszebben, mennyire működésképtelen elképzelés az önkéntes alapú kommunizmus. Ez a működési forma olyannyira idegen az ember természetétől, hogy megvalósítására - ahogyan a történelem is igazolja - kizárólag véres diktatúrával lehet kísérleteket tenni. Ha tehát valaki kommunista, annak muszáj szövetségest látnia az államban és rendőrségben, hiszen eszméi ezek nélkül sosem valósulhatnak meg. A legutolsó szitok pedig végképp érthetetlen. Kanadát gyarmati haláltábornak nevezni? Azt az országot, amely éllovasa mindenféle woke-progresszív őrületnek? Ha van hely a Földön, ahol minden adott volt ötletének megvalósításához - nagy fokú általános jólét, valamint hosszú esztendők óta tartó irgalmatlan balos agymosás - az éppen Kanada. Ha még itt is becsődölt, azért aligha az ország a felelős.

Sokszor megfogalmaztam már: kifejezetten bírom Gulyás Marcit. Két okból is. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül intelligens; akár kérdez, akár válaszol, szemmel láthatóan vág az esze. Másfelől van benne nyitottság. Radikális baloldali létére ő jelenti a hidat a két politikai tábor között; műsorában rendre vendégül lát kormánypárti figurákat, s attól sem retten vissza, ha neki kell besétálnia a jobbos oroszlánbarlangok valamelyikébe. E két erénye azonban néha kifejezetten egymás ellen dolgozik. A pénteken felvett, Puzsér Robival folytatott három és fél órás beszélgetése során mindvégig az volt az érzésem, hogy az intelligenciáját elsősorban a valódi válaszok megúszására használja. Ezt kivételesen profi módon űzi: egyszer sem játssza a hülyét. Minden esetben tudatosítja a nézőkben és a beszélgetőpartnerében, hogy tökéletesen tisztában van a kérdés lényegével, ezáltal azt a látszatot keltve, hogy még véletlenül sem szeretne megfutamodni, mellédumálni. S azután jönnek a hosszú-hosszú körmondatok, egyedül azzal a céllal, hogy elmagyarázza, miért is lehetetlen válaszolnia...

Az első nagy témakör természetesen a kapitalizmus-ellenesség. "Nézzük meg, hogy az a gazdasági-hatalmi rendszer, ami itt is van, Európában van, a déli országokban van, Amerikában van, a különböző kontinenseken van, alkalmas-e arra, hogy emberek széles tömegeinek a lakhatását, a jólétét, a tisztes megélhetését biztosítsa, vagy sem. És ha ez az alapvető kérdés, úgy azt kell látnunk, hogy ez a rendszer nem alkalmas rá. (...) És ha ezt kapitalizmusnak hívják, akkor ki kell mondani, hogy a kapitalizmus ezt nem képes teljesíteni." - kezdi Gulyás Marci. Majd eltelik több mint három óra úgy, hogy ki nem ejti a kommunizmus szót; nem foglal állást a magántulajdon felszámolást illetően; illetve nem ad semmiféle alternatívát világunk berendezésére - hiába faggatja Puzsér. A kapitalizmus elviselhetetlen és pont. Tök mindegy, hogy ebben a rendszerben még a legszegényebbek is királyi módon élnek a korábbi korok nincstelenjeihez képest. Tök mindegy, hogy a valaha volt kommunista kísérletek kivétel nélkül vagy elhaltak, vagy véres diktatúrába torkolltak... "Vonuljanak ki a lobbisták, vonuljanak ki a cégek és részvénytársaságok a minisztériumokból, meg a minisztereknek az előszobáiból, s legyenek szívesek a képviselők, a miniszterek, a politikusok mostantól kezdve újra a társadalomnak felelni." - Ezek már Puzsér Robi szavai, hitem szerint tökéletesen megfogalmazva azt, mi a valódi, és talán az egyetlen gond a jelen kapitalizmusával. Puzsér az általa felvázolt célt az erős állam koncepciójával látja megvalósíthatónak, annak ellenére, hogy az állam befolyása a világon mindenütt egyre nő, s ez nem hogy nem csökkenti a korrupció mértékét, de - logikusan - egyre dagasztja azt. (Nyilvánvaló, hogy a lopást legegyszerűbben úgy lehet megfékezni, ha nincs mit ellopni, a magam részéről ezért is részesíteném előnyben a miniállamot.) Gulyás Marci egyszerűen illúziónak nevezi azt, hogy a multinacionális cégek egyre növekvő befolyása állami eszközökkel megfékezhető: "Én nem amellett agitálok, hogy a Bill Gates-t számoltassuk el; hogy a Jeff Bezost számoltassuk el. Hanem amellett agitálok, hogy egy olyan rendszert számoltassunk el, amelyik Jeff Bezos-okat és Bill Gates-eket termel nagyüzemben, és egyébként melléktermékként milliárdokat taszít kilátástalanságba. Tehát ha az a kérdésed, hogy vissza tudja-e szerezni az állam ezt a típusú képességét, úgy az a rossz hírem van, hogy erre esély jelenleg nemigen mutatkozik." Ismét egy semmitmondó, balos demagógia, melyből csak annyit tudunk meg: Gulyás Marcinak halvány fogalma sincs arról, mi volna a jó irány.

A következő fejezet - mi is lehetne más - a woke-progresszió és a politikai korrektség elmebaja. Előkerül egy bejátszás, amelyben Gulyás Marci pellengérre állítja Verebes Istvánt egy tökéletesen ártatlan, szőke nős vicc miatt. Puzsér így vezeti fel a témát: "Gondoltál már arra, Márton, hogy egy vicc attól vicces, hogy valaki megszívja benne? És minél inkább megszívja benne, annál viccesebb. És minél viccesebb, annál könnyebb rajta megsértődni. Nem tartasz attól a világtól, attól a jövőtől, ahol már nem szabad viccelni semmivel, mert valaki lépten-nyomon megsértődik, és aki megsértődik, annak mindig igaza van? Hogy fogunk viccelni a jövőben? Ha ma lenne a Monty Python, leadná a BBC?" A mellébeszélés természetesen azonnal beindul. Gulyás Marci nyilván nem mondhatja azt, hogy a maga részéről betiltaná a humor minden fajtáját, ugyanakkor az ideológiai elköteleződése abba az irányba tereli, hogy PC-t is megvédje. Sikerül is megfogalmaznia az egész este legbutább mondatát: "Nekem van olyan szőke nő ismerősöm, akinek végighallgattam az élettörténetét kamaszkorától kezdődően, aki mondjuk ezért levágatta a haját és nem akarta, hogy tüsinél hosszabb legyen, mert azt érezte, hogy szégyen szőkének lenni, hiszen az a butaság, az inkompetencia és a megvetés tárgya volt." Ez tényleg mindennek az alja. Példaként állít egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan súlyos mentális problémákkal küzd, s úgy tesz, mintha a társadalomnak ehhez az elmebajhoz kéne alkalmazkodnia... Persze világos, hogy ez a baloldaliság lényege. Mondvacsinált áldozati csoportok kreálása, majd - a védelmükre hivatkozva - kérlelhetetlen hatalomgyakorlás a többségi társadalommal szemben. Ami engem illet: soha a büdös életben nem tapasztaltam még olyat, hogy egy szőke nő komolyan vette volna e sztereotip vicceket és egy picit is rosszul érezte volna magát azoktól. Puzsér mindenesetre remekül provokálja: "Az ember.. hát... röhögne rajta, csak van egy kis komisszár elvtárs a fejében, amelyik összevonja a szemöldökét és azt mondja: ez nem vicces..."

A következő kérdéscsomag a legutóbbi Gyurcsány-nagyinterjút boncolgatja: "Márton, hogyan készíthettél úgy Gyurcsány Ferenccel interjút, hogy egyáltalán nem kérdezted 2006-ról? Jól értem, hogy akkor e szerint te Gyurcsány Ferencet rehabilitáltad?" Gulyás Marci ezt persze visszautasítja, mindazonáltal hosszú percekig rágódnak még a témán. A Partizán fenegyereke leszögezi, hogy a kérdések nem voltak előre egyeztetve, saját szerkesztői döntés alapján kerülték a témát. Puzsér jól érzékeli és érzékelteti a súlyos aránytévesztést: "Verebes István a szexista viccelődésért számon lett kérve. Gyurcsány Ferenc 2006-ért nem?? Ez milyen már?" Kérdését az eddigi legnagyobb taps kíséri, Gulyás Marci ezt meglehetősen feszengve konstatálja. Igyekszik is bagatellizálni az ügyet: "Lehet, hogy az egész oda datálható, hogy 2004-ben milyen körülmények között cserélt széket Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. Lehet, hogy ez inkább hozzájárult ehhez a kérdéshez." Puzsér persze nem hagyja annyiban: "Nem, nem, nem, én nem hiszem, hogy a 2004-es puccs miatt, azért, mert a Gyurcsány megpuccsolta a Medgyessy Pétert, vonultak ki 2006-ban az utcára az emberek. Nem. A pult alatti kormányzás; a költségvetés hiányszámainak az eltitkolása; a konvergencia-jelentések meghamisítása; a parlament megtévesztése; a saját frakciójának a megtévesztése; ami után ezt a frakciót beavatta Őszödön, annak a kiszivárgása; ennek az egész mocsoknak a felfakadása - ez eredményezte az Orbán-rendszert és ez az a referencia, ez az a hat láb mélyre beásott léc, amin Orbán Viktor minden nap átsétál, mert minden nap fölül tudja múlni azt." Ismét egy olyan pont, amelyben teljes mértékben igazat adhatunk Puzsér Robinak, s ahol azt látjuk, hogy az általában egyenes és karakán Gulyás Marci mismásolni kényszerül.

Puzsér a gigahosszú interjú végén - kellő szarkazmussal - megköszöni beszélgetőpartnerének, hogy néha választ is kapott... Felkérdezőként nyilván dicséretes, hogyha képes zavarba ejtő témákat előhozni. Nézőként azonban pontosan tudjuk, hogy Gulyás Marci értelmes, és hogy elsőrangúan kommunikál. Ha még őt is mellébeszélésen kapjuk, az nem jelenthet mást, mint hogy a kommunizmus eszméje vállalhatatlan; a woke-progresszió vállalhatatlan; továbbá a Gyurcsánnyal való közösségvállalás is vállalhatatlan. Puzsérnak könnyű, hiszen a centrumba helyezkedve mindezeket távol tarthatja magától. A radikális balosoknak ugyanakkor mindig is ez lesz a sorsuk: az örök magyarázkodás.

Már megint beleszerettem egy magyar sorozatba: ezúttal a Mellékhatás került terítékre. A címbéli téveszme az Agapé Klinika mereven dogmatikus igazgatójának szájából hangzik el, s bevallom: számomra tökéletesen érthetetlen. Az egyes epizódokban sorra előkerülnek azok kényes kérdések, amelyek a béranyaság kapcsán egyébként is rendre felmerülnek, ám arra nem kapunk - nem is kaphatunk - érdemi választ, mitől látja erkölcstelennek bárki a szóban forgó eljárást.

Először is azt kell látni, hogy a béranyaság intézményének megítélése elképesztő különbségeket mutat világszerte. Az USA számos tagállamában például abszolút legális, így aztán virágzó üzletágnak is számít. Sarah Jessica Parcer, Cristiano Ronaldo, Elon Musk, vagy épp Nicole Kidman gyermekei is ily módon születtek. Ukrajnában és Oroszországban is szabad a vásár, azonban előbbit a háború, utóbbit a szankciók akadályozzák az effajta bizniszben. Marad Grúzia és Izrael, ahol engedélyezett; illetve Csehország, Belgium és Görögország, ahol jogilag szabályozatlan e terület. Az Európai Unió legtöbb államában a béranyaság kimondottan illegális, ez alól hazánk sem kivétel. Az Európa Tanács 2016-ban hozott elutasító döntést a kérdés kapcsán: a 15 IGEN szavazattal szemben 16 NEM állt. Aligha mondhatnánk, hogy a probléma megítélése egyértelmű és egyhangú volna...

A legképmutatóbb szabályozás Kanadát, Portugáliát és az Egyesült Királyságot jellemzi. A kereskedelmi béranyaság ezekben az országokban szigorúan tilos, ugyanakkor nonprofit jelleggel simán kivitelezhető. Hollandiában legális a biznisz, de nem hirdethető... Ezekkel a felemás megoldásokkal kapcsolatban két súlyos aggályt érdemes megemlíteni. Az első gyakorlati jellegű: a törvény simán kijátszható, vagyis a gyermeket "karitatív" módon kihordó nő alternatív utakon könnyedén kifizethető. Ennél sokkal lényegesebb azonban a második, elvi jellegű probléma. Ha egy adott tevékenységet nem tiltunk (hiszen nem tartjuk ártalmasnak, veszélyesnek sem az érintettekre, sem pedig a teljes társadalomra nézve), úgy mi a fenéért nem engedjük, hogy abból üzlet kerekedjék, illetve hogy azt nyíltan reklámozzák? A kanadai, a portugál, a brit és a holland megközelítés totálisan irracionális, mintha valamiféle értelmetlen vallásosság hatná át.

El is érkeztünk a kérdés lényegéhez: mitől válik, mitől válhat immorálissá a béranyaság? Adott egy igazán méltányolható - mondhatnánk: szent - szükséglet, mely szerint utódokra vágyunk. Sajnálatos módon azonban nem minden nőnek adatik meg, hogy természetes módon teherbe essen és világra hozza gyermekét. Ha ebben egy másik nő - önkéntes alapon - a segítségére lehet, az mitől lesz rossz, etikátlan, tiltandó és üldözendő? Nem inkább örvendeznünk kéne minden ilyen eset láttán? Nem azt a mérhetetlen boldogságot kéne szem előtt tartanunk, amit egy oly annyira vágyott jövevény jelent? Miért nem tudunk az effajta együttműködésre tisztán win-win szituációként tekinteni, amelyben minden érintett megtalálja a számítását? Miért baj az, ha egy nő a méhéből kíván megélni? Egy manöken, egy jégtáncos, egy varrónő, de még egy matek-fizika szakos tanárnő is a testéből él. Miért kéne kívülről eldöntenünk, hogy ki-ki milyen pályát válasszon, s a kenyérkereset során mely szerveit dolgoztassa? Bevallom: a legkevésbé sem értem. Világos, hogy a béranyaság számos kérdést felvet és egy sor bonyodalmat, nehézséget tartogat, azonban a tiltással szinte szó szerint a gyereket öntjük ki a fürdővízzel együtt. Ennyi erővel betilthatnánk az autókat is, hiszen számos balesetet okoznak. A villamosokról nem is beszélve.

 Lássuk hát, mik azok a problémák, amelyek az érintetteket a leginkább aggasztják!

• FEMINISTA HISZTI - "A gyakorlat sok szempontból a prostitúció és az emberkereskedelem egy formája." - állítja Teresa Ulloa Ziaurriz, a CATWLAC nővédelmi szervezet igazgatója. Simán lehet, hogy igaza van. De mondhatná azt is, hogy a késhasználat gyakorlata is sok esetben gyilkossággal jár, mégsem kívánja betiltani a kést senki sem. Mindannyian tudjuk: a bűn az erőszakkal kezdődik. Nem az önkéntes béranyaságot és még csak nem is a prostitúciót kell üldözni. Elég kizárólag azon esetek ellen fellépni, ahol a külső, fizikai  kényszerítés megjelenik. 
• KIZSÁKMÁNYOLÁS - Minél kevésbé fehér egy adott piaci terület, annál több közvetítőt, ügynököt, szervezőt igényel, így annál kevesebbet keres maga a béranya. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol a bevétel háromnegyedét az ügynökség vághatja zsebre, a gyermeket kihordó és megszülő nő alig-alig profitál az egészből. A marxista terminológia kizsákmányolásnak nevezi a bevétel ilyetén megosztását, s a magamfajta többek között azért gyűlöli e kifejezést, mert elfedi a lényeget. Ugyanis ezúttal sem a hasznot lefölöző közvetítőkre kell haragudni, hanem arra a beteges, tiltó, piaci környezetre, amely szükségessé teszi a titkolózást, a körülményeskedést és az ezekből eredő brutális többletköltségeket.
• TITKOLÓZÁS, TABUSÍTÁS - Minél tisztább és szabadabb a jogi környezet, annál kevésbé kell rejtegetni bármit. Egy normálisan működő világban az anya egészen nyugodtan elmondhatja bárkinek - igen, a gyerkőcnek is -, hogy nem ő hordta ki, nem ő szülte meg. Mi ebben a szégyen? Van olyan feleség, aki bejárónőt alkalmaz és sosem takarít; ebédet rendel és sosem főz; vagy épp dajkát, nevelőnőt szerződtet. Pedig takarítani, főzni és kisgyermeket gondozni bárki képes, szülni közel sem mindenki.
• ÉRZELMI KÖTŐDÉS - Teljesen érthető, természetes, ösztön diktálta jelenség az, hogy a béranya érzelmileg kötődni fog az általa kihordott gyermekhez. Egyesek traumatizálódnak, amikor át kell adniuk a babát, mások ezt - impulzív módon - egyenesen megtagadják, s meg akarják tartani a kicsit. Olyanról is hallottunk már, aki évekig nem bírt leválni a gyerekről, s még az óvoda kerítésén át is leste, figyelte... Ez kétségkívül benne van a pakliban, ha igazán érzéketlenek kívánunk maradni, fogalmazhatunk úgy is: szakmai ártalom. Nem elbagatellizálva a kérdést: a legtöbb tanár is kötődik a diákjaihoz, a főnök is a jobb alkalmazottakhoz, az edző is a focistáihoz. De eljön az az idő, amikor el kell engedni a kezüket... Léteznek olyan anyák, akik valósággal belebetegszenek ha felnőtt gyermekeik kirepülnek a családi fészekből. Ez nyilvánvalóan nem vall érett és egészséges személyiségre. Egy béranyának is muszáj megtanulnia, hogy a tudatával képes legyen felülírni ösztönszintű késztetéseit. Ez jóval könnyebb úgy, ha a petesejt nem az övé.
• NEM VÁRT KOMPLIKÁCIÓK - Béranya-program keretében előfordult már olyan is, hogy beteg, esetleg fogyatékos gyermek jött napvilágra; illetve ikerszülésről is hallottunk már. A megrendelő pedig minden bizonnyal egészséges utódra vágyik, s talán nem rögtön kettőre. Ezek a nem várt bonyodalmak épp így megjelenhetnek akkor is, amikor az anya a saját gyermekét hordja ki. A különbség csupán annyi, hogy hagyományos esetben tiszta a jogi környezet, béranyaság esetén nem mindig. A tiltás e téren sem old meg semmit; teljesen világos, hogy a fix szabályok mentén történő engedélyezés a legsimább út. (A rögzített jogszabályok nem feltétlenül jelentik azt, hogy az állam előre kőbe vés mindent. De azt igen, hogy megköveteli: a béranya-szerződés térjen ki minden lényeges kérdésre. Vagy ha ez elmarad, úgy mutasson követendő irányt.)

"Mind a prostitúció, mind a béranyaság a női test teljes áruba bocsátása, tárgyiasítása, kizsákmányolása. Én sem értek egyet azzal az érveléssel, hogy tekintsünk úgy a prostitúcióra, mint bármelyik más munkára. A béranyasággal kapcsolatban én is azt érzem, hogy az említetteken túl egy rendkívül megalázó, természetellenes dolog, amit nagyon nem nívós egyetemeken végzett, több nyelven beszélő felső középosztálybeli nők választanak maguknak. Hiába próbáljuk kifordítani, és azt mondani, hogy ez a nő teste, a saját döntése." Ezek Durica Katarina, a Mennyit adtál érte? című dokumentarista regény szerzőjének szavai. Számomra kifejezetten fura, hogy az írónőnek - miután oly sokat kutatta a témát, oly sok béranyával folytatott mélyre menő beszélgetéseket - ilyen attitűdje formálódott. Megalázó kihordani más gyermekét? Bármilyen munkát érezhetünk megalázónak és felemelőnek is. (Ha rászorulnék, simán elmennék árufeltöltőnek, vagy pizzafutárnak is; nem fintorognék sem a diplomám, sem a szakmai múltam okán.) Természetellenes? Az, hogy futógépet, okostelefont, bankkártyát, vagy épp gyümölcsturmixot használunk, mennyivel természetesebb? Az, hogy irodákban töltjük a fél életünket, ahelyett, hogy az Isten szent ege alatt gyűjtögetnénk és vadásznánk, mennyire természetes?? A homo sapiens társ a teremtésben. Ünnepelni és alkalmazni kell minden olyan technikai tudást, ami az emberi élet kiteljesedését szolgálja. Egy olyan összetett kérdés kapcsán, mint a béranyaság, csakis a szabadság, a transzparencia és tiszta jogszabályi környezet teremthet rendet. Minden egyéb esetben csak egymás életét nehezítjük.