A Kosztolányitól származó mondás az idők során valódi szállóigévé érett, ám igazságtartalma ettől még szemernyit sem duzzadt. Oké, érezzük benne az alkotóember öniróniáját, mindazonáltal ha komolyan kívánjuk venni, pontosan ugyanazzal a hamissággal fogunk találkozni, mint a "teher alatt nő pálma"; a "nem is férfi az, aki nem volt katona"; vagy épp "a vessző és dorgálás bölcsességet ád" népi frázisok esetében. Ezek mindegyike azt kívánja elhitetni, hogy nem létezik belső tartás és motiváció; a hatékony ösztönzést kizárólag a külső, kényszerítő körülmények biztosíthatják. Akárhogy is: ez valami szörnyen pusztító gondolkodásmód.

A címbéli frázishoz illeszkedő világlátás két okból is mérgező. Egyrészt azért, mert tagadja a felelősségteljes, fegyelmezett, felnőtt mentalitást, ezáltal legitimálja a gyámságot, az irányítást, a kényszert, a másik ember szabadságának korlátozását. (Még mielőtt kapnék a fejemre: a határidők önmagukban jók és szükségesek, az égvilágon semmi baj velük. A gond a kérdéses szemléletmóddal van. Ha elhisszük, hogy külső, kényszerítő körülmények nélkül, pusztán belső motivációból fakadóan senki sem tenne semmit, úgy el fogjuk fogadni a tekintélyelvűséget, sőt annak erőszakos formáit is.) A vizsgált szállóige egyúttal tagadja azt is, hogy a munka valódi örömforrás is lehet. Mintha fintorogva-vonakodva csakis azért kezdenénk bele egy-egy feladatba, mert előbb-utóbb muszáj lesz. "Más a munka és más a szórakozás." Hallottunk már hasonlót? A legpusztítóbb téveszme mind közül.

Először is azt érdemes megvizsgálni, milyen a személyes viszonyunk a különböző határidőkkel. Emlékszünk még a diákévek vizsgaidőszakaira? Alapvetően kétféle felkészülési stílust láthattunk. Jómagam a tervező attitűdöt képviselem, így ha tíz napom és ezer oldal tananyagom volt egy szigorlatra, úgy igyekeztem katonásan, száz oldalanként a fejembe tölteni a tudást. De ismertem számos spontán, bohém, abszolút a pillanatnak élő figurát is, akik az első teljes hetet végigmulatták, hogy aztán a maradék három napban brutálisat finiseljenek, totál kialvatlanul járulva a vizsgáztató elé. Ezek az időmenedzsment-stílusok jellemzően a későbbiekben is tovább élnek. A szabadúszó létforma nyilván csak azoknak való, akik képesek optimálisan gazdálkodni az idővel, különben az élet embert próbáló, őrült hullámvasutazássá válik. Jómagam éveken át dolgoztam közös irodában pár építész barátommal. Ők aztán csúcsra járatták a bohém életmódot; a tervezésbe mindig csak akkor fogtak bele, amikor már vészesen közelgett a leadási határidő. Olyankor aztán éjjel-nappal folyt a munka, melyet rendszerint 20-30 óra alvás követett. Egyikük elmesélte: ha nyolc-tíz óra horpasztás után véletlenül felébredne - mert azért aludni sem egyszerű ilyen hosszan - mindig megiszik pár sört, hogy folytatni tudja a durmolást...  

A magam részéről feltétlen híve vagyok a kötetlen időbeosztásnak. Számomra a pokol hetedik bugyra az irodába feldúltan berongyoló főnök, aki azt harsogja: mindenki dobjon el mindent, új feladat a láthatáron! Előfordulhat, hogy néha tényleg ég a ház - különösen a sajtó, a politika, vagy épp a pénzügyek világában -, azonban a legtöbb kapkodás inkább a rossz szervezés eredménye, semmint a váratlan eseményeké. Számomra sokkal barátságosabbak a fix és jól kalkulált határidők. No nem azért, mert múzsául szolgálnának. Épp ellenkezőleg. Ha nem szorít a cipő, úgy sokkal könnyebben jön az ihlet, legyen szó bármilyen alkotófolyamatról. A szűk határidők alkalmasak ugyan arra, hogy az ember kipréseljen magából valami középszerű, felejthető vackot, ám ahhoz, hogy a kreativitás igazán szárnyra kapjon, megfelelő tér, szabadság, korlátlanság és gátlástalanság szükséges. Az intuíciót sem siettetni, sem kikényszeríteni nem lehet. Aki pisztolyt szegez az alkotó halántékához, az ne várjon remekműveket.

De ha nem a határidő, akkor vajon mi lehet a legjobb múzsa? Kosztolányit valójában a zöld színű tinta indította be, Karinthyt a piros. Schiller írás közben rohadt almákat szagolgatott.  Számos író és költő vall arról, hogy szerelem nélkül képtelen az alkotásra. Kishont Ferenc így ír az ihletettség kapcsán: "Hogyan íródik a humoreszk? Voltaképpen úgy kellene feltenni a kérdést, hogy már minek is ír egy úriember humoreszket? Többnyire a szerződéses munkaviszonyból kifolyólag. A hivatásos derűfakasztó magas szakszervezeti fizetést húz a tömegkommunikációs intézmények valamelyikétől, aminek ellenszolgáltatásaként köteles leszállítani minden áldott héten egy jókedvtől duzzadó dolgozatot, csütörtök délelőtt fél tízig. A hivatásos mókamester alapvető dilemmája, hogy miről kéne írni, kezicsókolom?" Kishont pazarul láttatja minden alkotó rémálmát, a pillanatnyi ötlettelenséget a határidő szorításában: "A fejem üres, mint a paksi sintér bugyellárisa nagypénteken. Kész katasztrófa. Ráadásul az utóbbi negyven évben e sorok íróját krónikus álomkór keríti hatalmába, valahányszor csak derűfakasztó tevékenységet kell gyakorolnia. Ez afféle pszichoszomatikus irodalmi fáradtság, ami az agyból indul ki, aztán szétterjed az egész testben, úgyhogy az íróember a legszívesebben hagyná az egészet a fenébe." És e pillanatokban pótcselekvések egész sora jelenik meg: "Nagy műgonddal kihegyezem a házban fellelhető összes ceruzát, s kétszer is kicserélem a ceruzahegyezőben lévő acélkésecskét, a maximális tökély elérése céljából. Ebből az alkalomból a körmeimet is levágom, tüntető lassúsággal. Kiveszek egy skatulyát az asztalfiából, és megszámolom a benne lévő rajzszögeket. Pont negyvenhat darab van benne. Majszolok egy kis nápolyit. Meg uborkát. (...) Mintegy negyedóra elmúltával eszembe jut, hogy ki kéne menni a kutyával. Nem kis megkönnyebbüléssel szerelem fel Max nyakára a láncos pórázt. A gyerekek kiabálnak, hogy a kutya tíz perccel ezelőtt volt kint. Hát aztán? Kivonszolom az oktalan állatot... "

Szerény véleményem szerint a legjobb múzsa nem más, mint maga a flow. Szinte mindegy, mi is az alkotás tárgya; vers, humoreszk, diplomamunka, vagy üzleti jelentés. Ha sikerül elmerülni az adott témában úgy, hogy megszűnik a külvilág, s az ember képes feloldódni az adott tevékenységben, olyankor megállíthatatlanul szárnyal a kreativitás. (Ez persze nem jelenti azt, hogy remekművek is születnek; ehhez azért némi tehetség sem árt, mindenesetre az alkotófolyamat gördülékenyen működik.) Számtalanszor előfordul, hogy egy gondolatot, egy szót, egy impulzust, egy apró élményt elültetünk az elménkbe, s a mag előbb-utóbb - a fene se tudja hogyan és mikor - egyszer csak szárba szökken. Talán épp zuhanyzás, vagy borotválkozás közben. Esetleg futás, vagy biciklizés során. Nincs élő ember, aki megmondaná, hogy a tudatba villanó ihlet a saját tudattalan tartalmakból sarjad, avagy létezik egy kollektív - ha úgy tetszik, isteni - energiamező, ahonnan szabadon szüretelhetünk. Egy biztos: sem a múzsa csókjának, sem a boldog belefeledkezésnek az égvilágon semmi köze sincs a határidőkhöz.

Mindannyiunk alapszükséglete a biztonság. Egyikünk sem szeretne háborús környezetben, avagy bandaháborúk kereszttüzében élni. Sokan azonban nem érik be ennyivel, s létezésük minden apró mozaikdarabkáját tökéletesen biztonságossá kívánják formálni. Csupán azt nem veszik észre, hogy ezen elképzelésük megvalósításán dolgozva idővel mindent kilúgoznak életükből, ami csak tüzet, szikrát, izgalmat adhatna. "A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." Imádom ezt a mondást - melynek igazságtartalmából semmit sem von le, hogy Coelho tollából való -, már csak azért is, mert nekem is szól. Magam sem járok előrébb, mint az átlag; egyes biztonságelemekbe ugyanolyan görcsösen kapaszkodom.

KÖZBIZTONSÁG

A közbiztonság alapvető igényünk, s elsősorban annyit tehetünk megvalósításáért, hogy kompetens politikai erőket szavazunk a hatalomba. A mindenkori államnak ugyanis egyértelműen ennek megteremtése az első számú feladata. Ha bárki olyat mondatot vesz a szájára, hogy létezik megélhetési bűnözés, avagy a nagyvárosi terrorizmus az élet velejárója, úgy magunkra vessünk, ha ezeket a figurákat a kormány közelébe engedjük.

A MEGÉLHETÉS BIZTONSÁGA

Csupán egy baloldalról jövő rémálom, hogy személyes felelősséget kellene éreznünk minden embertársunk jóléte, anyagi biztonsága iránt. E teória már annál a gondolatkísérletnél elbukik, amikor a világ teljes vagyonát nyolcmilliárd egyenlő részre szeleteljük. E ponton minden földlakó irgalmatlanul csórónak számítana, és - tőkekoncentráció, illetve ebből fakadó működőképesség híján - pár héten belül el is pusztulna csaknem a teljes emberiség. Természetesen léteznek valódi rászorulók: árvák, súlyos betegek, fogyatékossággal élők. Ők azonban annyira vékony szegmensei a társasalomnak, hogy boldogan segítjük őket, senkit sem hagyva az út szélén. Az egészséges többség kényelmes megélhetése azonban a legkevésbé sem közügy. Mindenkinek privát dolga, hogy eldöntse, milyen anyagi színvonalat tekint biztonságosnak és hogy mit hajlandó megtenni ennek megteremtéséért. Innentől a kérdés nem morális, csupán pszichológiai természetű: az egyén képes tönkretenni az életét mindkét véglettel. A nyomor csak gyötrelmet szül; a túlbiztosított, agyondolgozott élet pedig az esélyét is elveszi, hogy örömet találjunk a létezésben, az itt és most felhőtlenségében.

BIZTOS MUNKA

A balos kisember örökös, visszatérő siráma, hogy a munkavállaló mindig is kiszolgáltatott helyzetben lesz a munkaadójával szemben. Ezt az álláspontját nem ingatja meg az a tény sem, hogy a munka törvénykönyvének minden egyes passzusa az alkalmazottat védi; továbbá az sem, hogy Magyarországon egy ideje már munkahely túlkínálatról beszélhetünk, mi több - ilyen még sosem volt azelőtt - helyenként drága óriásplakátok hirdetik a betöltetlen állásokat. Természetesen minél képzetlenebb, minél értéktelenebb munkaerő az illető, annál feszítőbb benne a szorongás, és ezzel párhuzamosan nő az egekig a biztonságra, az állandóságra, a bebetonozottságra való igénye. A valóság azonban az, hogy egy hatékonyan és tisztességesen működő világban ilyen nem létezik. Trendek jönnek és mennek - bármelyikünk bármikor az utcára kerülhet. Az egyetlen amit tehetünk, ha az itt és most lebeg a szemünk előtt, s igyekszünk minden pillanatban a legjobb teljesítményünket nyújtani; ha nem is pótolhatatlanná, de közel nélkülözhetetlenné válni. Aki kiválóan teljesít, annak aligha kell remegnie a biztos munkáért. Aki meg nem, az nagy valószínűséggel nem a megfelelő helyen keresi kenyerét. Talán épp ideje a váltásnak.

ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG

Ez az a terület, amely a legintenzívebb boldogságélményt ígéri, s amelyet a leginkább megfojtunk, kifacsarunk, tönkreteszünk a biztonság iránti görcsös igyekezetünkben. Már a házasság intézménye is megmosolyogtató, hiszen a szerelemhez semmit sem ad hozzá, sokkal inkább elvesz belőle; azonban örök hűséget fogadni nem csupán mélyen felelőtlen, de egészen ostoba aktus is egyben. Az oltár előtti egybekelés még csak-csak magyarázható, hiszen a közös gyermekek egy életen át tartó szövetséget jelentenek a két szülő számára, függetlenül az egymás iránt táplált érzelmeiktől. Minden egyéb fogadalom azonban borzalmas képmutatás, de a legjobb esetben is naiv önámítás. Elgondolkodtunk már valaha is azon, hogy voltaképpen miért tekintjük értéknek a hűséget? A magam részéről teljes mértékben osztom Osho meglátását: "Ha élvezni akarsz egy kapcsolatot, ahhoz annak bizonytalannak kell lennie. Ha tökéletesen biztossá teszed, akkor már nem leled benne örömödet, elvész belőle minden báj, minden varázs. (...) A hűség azt követeli, hogy mindig, életedben és halálodban is ragaszkodj egy emberhez, akár vágyik rá a szíved, akár nem. Ez a rabszolgatartás egyik pszichológiai eszköze. A szeretet szabaddá tesz. A hűség rabszolgává. A felszínen hasonlónak tűnnek, de a mélyben éppen ellentétei egymásnak, szöges ellentétei. A hűség színjáték; neveltetésed részeként sajátítod el." Vegyük észre: itt is pontosan ugyanaz a logika érvényesül, mint a munkaadó és alkalmazottja közti viszonyban. Ha mindkét fél pazarul teljesít, úgy egyiknek sem fog eszébe jutni, hogy felbontsa a köztük lévő szerződést. Nem tesznek látványos hűségesküt egymásnak, hiszen erre semmi szükség sincsen. Egészen nyilvánvaló, hogy a házasfelek is elsősorban azért erőltetik az ásó, kapa, nagyharang fogadalmát, mert a lelkük mélyén egyáltalán nem hisznek a maguk kiválóságában. Talán már eleve úgy érzik, nem is méltók a másik szeretetére, de ha mégis, bizonyára arra készülnek, hogy e szeretetért a későbbiekben ne kelljen megdolgozniuk. Esetleg már látják is pár évvel későbbi önmagukat elhanyagoltan, hájasan és zsémbesen. Akkor majd jól jön a papír, melyen az áll: muszáj engem így is szeretni... (Lassan huszonöt éve élek együtt gyermekeim anyjával. Abban, hogy a mai napig szeretettel és szenvedéllyel tudunk egymásra tekinteni, meggyőződésem szerint igen komoly szerepet játszik, hogy soha, semmiféle fogadalmat nem tettünk egymásnak.)

BIZTOS FELTÁMADÁS

"Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Jézus szavai világosak: élni itt és most kell, nem aggodalmaskodni a holnapért, nem görcsösen túlbiztosítani a jövőt. A keresztény egyház - ahogy csaknem minden krisztusi tanítással - ezzel is szembefordult és a szöges ellentétét hirdeti mind a mai napig. A földi élet értéktelen - mondják -, érdemes kizárólag az üdvösségre koncentrálni, a mennybe fix jegyet váltani lemondásokkal, elfojtásokkal, szent szenvedéssel. E koncepció persze ezer sebből vérzik - már a Földön túli mennyország is tiszta fantáziavilág, az oda vezető út egy rossz vicc, ráadásul komoly kontrasztot képez a Názáreti tanaival. Ám ha le is hántjuk mindezt a hamisságot, legbelül ugyanazt a kisstílű, gyáva, az élet teljességét megúszni igyekvő lelkületet találjuk, mint a biztos munkát, biztos kényelmet, biztos házastársat óhajtók esetében.

SAFE PLACE

Elérkeztünk a mélypontra, ennél lejjebb - hitem szerint - már nincs semmi sem. Gerő András történész a Mandineren a következő esetet meséli el: "2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett. Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja. Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokausztkonferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok." Ez már tényleg a vég. A magam részéről semmi bajom a mimózákkal, tőlem akár magukra is zárhatják a lakásuk ajtaját, az sem gond, ha évtizedeken át ki sem lépnek az utcára. Az ő életük, ők lesznek mérhetetlenül szegényebbek, ha képtelenek szembenézni a valósággal. No de tényleg itt tartunk, hogy a világnak kéne alkalmazkodnia az elmebetegekhez? El kéne titkolnunk, fednünk, hazudnunk a történelmet, a tényeket, a realitást, csakhogy az életképtelen ideggyengék is biztonságban érezzék magukat? Ez valami rossz vicc. Megyek is és azonnal beperelem a hentest, mert felzaklat a marhabelsőség látványa...

A valóság az, hogy a szeretetnek és a biztonságnak a felnőttkorban már nem sok köze van egymáshoz. Egy kisgyermek számára mindkettő nélkülözhetetlen, azonban idővel felnövünk és eldobjuk a pelenkát. A felnőtt lét nagyságrendekkel komplexebb és izgalmasabb. Ahogy Osho megfogalmazza: "A szeretet vad, minden szépsége a vadságában rejlik. Szellőként érkezik csodálatos illatárral, eltölti a szívedet, és az addigi sivatag helyén hirtelen virágokkal teli kert burjánzik. De nem tudod, honnan érkezik, és lehetetlen erőltetni. Magától jön, és addig marad, amíg a létezés úgy akarja. És ahogy egy napon megérkezett, akár egy idegen, egy vendég, úgy egy nap majd hirtelen elillan. Lehetetlen megragadni, nincs mód a marasztalására. A társadalom nem építhet ilyen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan élményekre. Garanciákat, biztosítékokat akar; ezért teljesen eltüntette életéből a szerelmet, és a házasságot ültette a helyébe." És ugyanezen a nyomvonalon haladva kitaláltuk magunknak a segélyeket, az állami nyugdíjat, a szakszervezeteket, a politikailag korrekt beszédmódot, a kilencvenféle, egyenként védelemre szoruló gendert, valamint az alapjövedelem eszement ötletét. Folyamatosan túl akarjuk biztosítani magunkat, lassan már a széltől is megóvva embertársainkat. Ebbe a folyamatba a társadalom előbb-utóbb beleroppan, s ezzel párhuzamosan az egyén totál életképtelenné és boldogtalanná sorvad. Tényleg ez kell nekünk?

Néztem a paralimpia versenyzőit - kar nélküli úszókat, féllábú kerékpárosokat - és sokadszorra is elkönyveltem: ők a valódi hősök. Számukra milyen biztonságot nyújt a létezés? Még azt a keveset sem kapták meg, amit egy átlagos, egészséges ember a magáénak tudhat. Mégsem rinyálnak, nem esnek kétségbe és nem követelnek maguknak pihe-puha világot - pedig ők talán meg is érdemelnék. Ezzel szemben emberfeletti teljesítményeket nyújtanak, elképesztő elszántsággal és akaraterővel. Szerencsétlenebbek bármelyikünknél, mégis teljesebb életet élnek. Számomra ők az igazi példaképek. Egy világ választja el őket a safe place rettegő idiótáitól.

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg"

Vörösmarty Mihály tökéletesen fogalmaz: félig istenek vagyunk, félig állatok. A kultúra, és azon belül is elsősorban a vallás szószólói rendre azt hirdetik, hogy nyomjuk el magunkban alantas, állati ösztöneinket, s koncentráljunk kizárólag a bennünk lakozó isteni részre. Ez alól nem kivétel a 21. század őrülete, az érzékenyítő vallás sem.

Pontosan tudjuk: ösztöneink mindegyike valamiféle evolúciós gyökérzettel bír. Vágyaink, preferenciáink, félelmeink, viszolygásaink a túlélést és a szaporodást segítették a múltban, vagy akár teszik ezt a mai napig. Egy sor olyan jelenség létezik - önzés, csapodárság, féltékenység, homofóbia stb. - melyekre hajlamosak vagyunk ördögtől valóként tekinteni anélkül, hogy alaposabban szemügyre vennénk ezeket. Tudatos emberként azonban nem tehetünk mást, muszáj a napfényre hoznunk s szétszálaznunk minden ősi ösztönkésztetést aszerint, hogy mennyiben szolgálják, illetve hátráltatják a jelenben evolúciós, vagy egyéb érdekeinket. A 21. század embere nincs könnyű helyzetben, hiszen az új világvallás - tekintve, hogy a liberalizmusból eredezteti magát, s innen tart egy tekintélyelvű ideológia felé - a legkevésbé sem nyújt következetes világképet. A szexualitás terén például már csaknem minden tabu ledőlt - ami hetven éve még perverzitásnak számított, vagy akár börtön is járt érte, az ma mind elfogadott; azonban férfiként kávézni hívni egy kolléganőt - ez jelenleg csaknem kimeríti a zaklatás fogalmát. (Ugyanígy: a könnyű drogok számos helyen már korlátozás nélkül fogyaszthatók, miközben a dohányzást lassan a saját lakásban is tiltják - San Franciscóban legalábbis ilyen rendeletet hoztak nemrég.) Sosem volt nagyobb szükség a tisztánlátásra, mint napjaink kaotikus forgatagában.

VONZÓDÁS A SZÉPHEZ - A homo sapiens egyik legjellemzőbb, legáltalánosabb és legkevésbé változó ösztönkésztetése, hogy vonzódik a széphez, s ez párválasztását is meghatározó módon befolyásolja. Hosszú évezredek óta pontosan ugyanazt keressük a másikban: a jó és szaporodóképes géneket. Erről árulkodik a testalkat, a szimmetria, az izomzat és a testmagasság is. Ez az a terület, ahol a vágyaink a legkevésbé sem megerőszakolhatóak, de - evolúciós szempontból tekintve - nem is lenne optimális, ha eltérnénk a belénk kódolt stratégiától. Egész egyszerűen azért, mert a génsebészet még nem tart ott, hogy tökéletes utódokat produkáljunk bármilyen szülőtárssal. Mindezeket figyelembe véve elengedhetetlen, hogy külsőnk tekintetében kihozzuk magunkból a maximumot. A posztmodern, érzékenyítő vallás egyik legnagyobb hazugsága, hogy el kell fogadni magunkat olyannak, amilyennek vagyunk, s hogy egy szemét disznó az a férj, aki nem kívánja ugyanúgy a nejét, mint húsz évvel és negyven kilóval korábban. Ez a gondolkodásmód tökéletes szembemasírozás mindazzal, ami valódi minőséget és értéket jelent.

VONZÓDÁS A KLASSZIKUS NEMI SZEREPEKHEZ - Számos szingli nő visszatérő problémája, hogy csakis kifejezetten magas jövedelmű férfival hajlandó összeállni, miközben ő maga is átlagon felül keres (vagyis valójában semmi szüksége szponzorra). Hasonlóképpen ismerünk férfiakat, akik ragaszkodnak a házias nőkhöz, miközben ők maguk is kimondottan ügyesen mozognak a konyhában. Lássuk be: ezeknek az elvárásoknak semmi értelme. Világos, hogy magunkban hordozzuk ezen értékpreferenciákat, de ha alaposan megvizsgálva kiüresedetteknek találjuk, mint a középkori egyházi rituálékat, úgy minek erőltetni? Szinte tragikomikus, hogy sokan hány potenciálisan megfelelő partnert utasítanak el, csak mert engedik, hogy tudattalan mintáik irányítsák döntéseiket. Ez persze legyen az ő bajuk. Sokkal elszomorítóbb, hogy az új világvallás e téren kérlelhetetlen: tűzzel-vassal irtaná a hagyományos szerepek bármiféle megjelenítését. Az Egyesült Királyságban két éve lépett életbe az a jogszabály, mely szerint tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. No de nem is kell elhagynunk az országot: emlékszünk még Kovács Ákos esetére a T-commal? Az énekes csupán egy személyes értékválasztást fogalmazott meg, s máris kiátkozás lett a sorsa. Szögezzük le: a nemi szerepek megítélése kapcsán nincs jó és rossz álláspont; a hagyományos felállás épp olyan elfogadható, mint bármilyen egyéb, modern vagy posztmodern verzió. Mondhatnánk: ízlés és habitus dolga. Az érzékenyítő vallás abszolút önkényesen köteleződik el a klasszikus nemi szerepeket tagadó, sőt üldöző irányvonal mellett.

TÚLFŰTÖTTSÉG, PROMISZKUITÁS - A férfi genetikailag kódolt evolúciós küldetése, hogy minél több utódot nemzzen, míg a nőé, hogy megtalálja azt az egy hímet, amely méltó apja lesz gyermekeinek. Tekintve, hogy az egyéjszakás kalandok és egyéb alkalmi szexélmények a civilizált világban jellemzően védekezéssel történnek, a gyakorlatban sem a férfiak, sem a nők szaporodási célját nem szolgálják. Az ösztön ettől még munkál bennünk, s ha a különböző tradicionális vallások - bűnnek hazudva a szabad testiséget - próbálták is kordában tartani a szexualitást, e törekvésükben rendre kudarcot vallottak. A 21. században már világosan látjuk, hogy a szexualitásnak önmagában semmi köze az erkölcshöz. Sem az önkielégítésnek, sem az azonos neműek szerelmének, sem a sokszereplős orgiáknak, sem pedig a vállalati bulikon megeső egymásra találásoknak. S bár magát a fajfenntartó folyamatot ezek egyike sem szolgálja, életminőségünkre attól még üdítő hatással lehetnek. Az új vallás feminizmusból eredő őrülete, a #meetoo mindezek közül kizárólag a hagyományos, férfi és nő közti viszonyokat torpedózza, erőszaknak beállítva mindazt, amit évezredeken keresztül udvarlásnak, hódításnak neveztünk.

FÉLTÉKENYSÉG - A szerelemféltés, a párőrzés evolúciós gyökerei világosak. A férfi nem igazán lelkesedik azért, hogy kakukkfiókát neveljen, a nő pedig nem szeretne magára maradni gyermekével. Ebből fakad, hogy a férfiak a mai napig a szexuális hűtlenségre rágnak be leginkább, míg az asszonyok az érzelmi megcsalást tekintik a főbűnnek. Oké, ismerjük az eredetet, de mit kezdjünk a féltékenységgel a 21. században, a DNS-tesztek és a női karrierek világában, ahol már semmiféle evolúciós haszna sincsen? A válasz egyértelmű: kukába vele! Ez egy tipikusan olyan ösztönünk, amely nem csupán kiüresedett, de mérgező is egyben. Valójában mindig is mérgező volt, s egész biztosan házasságok millióit keserítette meg az idők során, de a múltban legalább még valós funkcióval bírt. Aki még a jelenkorban is betegesen féltékeny, az úgy teszi tönkre a saját és a társa életét, hogy közben égvilágon semmit nem nyer vele. Nem vall valami magas tudati szintre.

HOMOFÓBIA - A homoszexualitás olyan irányultság, amely mindig is jelen volt az emberiség történetében. Megvetése és elutasítása - szemben például a rasszizmussal és az idegenekkel való bizalmatlansággal, mely egyes korokban akár életmentő is lehetett - minden bizonnyal kulturális eredetű, ezen belül is elsősorban a vallások tehetők felelőssé. "Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." - hirdeti az Ótestamentum, mely szent könyve a zsidóságnak és a kereszténységnek is; valamint magáévá tette e homofób megközelítést a harmadik ábrahámi vallás, az iszlám is. Ostoba és önkényes világlátásról van szó, hiszen a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. Az új, érzékenyítő vallás e téren nemhogy megengedő, de jócskán át is esett a ló túloldalára. Ma már nem csupán arról van szó, hogy nem kövezzük halálra a melegeket, hanem teljes mértékben toleráljuk életmódjukat (hiszen mi közünk hozzá?), de ideológiai elvárássá érett, hogy ünnepeljük is e létformát. A közömbösség - amely liberális alapbeállítottság - ma már megvetendőnek számít, a kritika pedig - igazságtartalmától függetlenül - homofóbiának. Kevesen vitatják például azt a tényt, hogy egy heteró szerelem komplexebb boldogságcsomagot ígér, mint egy homoszexuális kapcsolat, tekintettel a gyermekáldás természetes lehetőségére. A posztmodern világvallás szerint már ennek megfogalmazása is égbekiáltó bűn. Még szerencse, hogy saját, érzékenyítő poklot még nem találtak ki maguknak, így aligha van mitől rettegnem...

Bevallom: sohasem értettem a vallásokat. Akkor látnám értelmét bármiféle felekezetnek, ha papjai - az orvosokhoz, pszichológusokhoz és személyi edzőkhöz hasonlóan - azon dolgoznának, hogy jobb és egészségesebb emberekké váljunk. A duma persze mindig ez, de már az ösztöneink önkényes megzabolázását célzó törekvések is elárulják: szó sincs ilyesmiről. Már az ábrahámita vallások sem azért igyekeztek korlátozni a testiséget, mert ezzel bármi jót tettek volna az egyénnel. Épp ellenkezőleg: a permanens bűntudatot építgették, mellyel engedelmes birkanyájat lehet faragni a népből. Pontosan ugyanezt látjuk manapság is. Az új, érzékenyítő világvallás egyetlen célja, hogy bárkit bármikor bűnösnek lehessen kikiáltani, megbélyegezve, kiátkozva. A posztmodern dogmák éppen olyan alaptalanok és nevetségesek, mint a középkori katolicizmus hitigazságai. Amikor a bennünk munkáló, ősi ösztönöket fürkésszük, vizsgáljuk és szelektáljuk, jobban járunk ha e téren egyetlen vallásra sem hallgatunk.

"Én nem hiszek a halál utáni életben, így nem kell azzal töltenem az egész életem, hogy a pokoltól rettegek, vagy a mennyországtól talán inkább rettegnék. Mert bármilyen is a pokol kínja, a menny unalma attól csak rosszabb lehet." - írja Asimov. Nincs egyedül e gondolatával, Nietzsche ugyanígy látja: ha megszűnnek a gondok és problémák, onnantól nincs teendő, nincs küldetés, nincs öröm sem. Mi magunk is gyakran állítjuk, hogy a pokol sokkal izgalmasabb hely lehet, már csak azért is, mert barátaink többsége biztosan odakerül... Ezek persze csupán súlytalan jópofaságok egy elképzelt világ kapcsán. Sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb az, milyen képet táplálunk magunkban a földi mennyországot illetően.

Nem is oly régen még Nyugat-Európát tekintettük a megvalósult Édenkertnek. Irigyeltük a skandinávok gazdagságát, a franciák könnyedségét, a németek gondtalanságát. Néztük a Schwarzwaldklinik bugyuta epizódjait, az álomzöld tájjal, a makulátlanul tiszta és rendezett környezettel, melyben a cselekmény és a szereplők attitűdje nem sok rokonságot mutatott Taki bácsi és Lenke néni filléres problémáival. Úgy tűnik azonban, hogy e nyugati Kánaán idővel unalmassá vált az ott lakóknak, vagy legalábbis egy részüknek bizonyosan. (Tudjuk: a vándorló zsidóságnak is előbb-utóbb elege lett a mannából, melyre nem sokkal korábban még égi áldásként tekintettek.) A Willkommenskultur mindenesetre aligha magyarázható mással. Feladni a kényelmes és főként biztonságos jólétet - ennek csak akkor van bármiféle értelme, ha az új irányvonal jóval több adrenalinnal kecsegtet.

Őrültség? Nézzünk csak szét személyes környezetünkben! Ismerjük azt a méregzsák öregembert, akinek egyetlen öröme az életben, hogy emeleti lakása ablakából vadidegeneket pécéz ki és velük ordibál mondvacsinált vétkekért? Találkoztunk már azzal a sráccal, akit sosem elégít ki egy barátságos focimeccs, s nyughatatlan vére a futballpályán is örökös konfliktusokba hajszolja? Az egész történelmünk ezekről a belülről felpaprikázott figurákról szól, akik képtelenek voltak megülni a fenekükön, egyszerűen szomjazták a háborúskodást. "Minden úgy történik Itáliában, mintha Carmona nem is létezne. Mire való gazdagságunk, kultúránk, bölcsességünk, ha örökké csak a sziklánkon gubbasztunk, mint egy pöfeteggomba?" - fakad ki Antonio Simone de Beauvoir Minden ember halandó című  klasszikusában. "Meddig rothadjunk még a te békédben, apám?"

S hogy miből fakad e nyughatatlanság? Elsősorban a tesztoszteronnak köszönhető. A magzati korban megtapasztalt erős tesztoszteronhatás nem csupán a maszkulin jelleget fokozza (fiúknál és lányoknál egyaránt), de akár egészen szélsőséges személyiséget is formálhat. Ugyanaz a férfienergia, amely városokat emel, tudományt teremt és a Holdra száll, minden további nélkül képes világégéseket is produkálni. Csak történjen végre valami. Emlékszünk még az 1980-ban bemutatott Éretlenek című francia filmremekre? Gaëtan utópisztikus világképe igen beszédes: "Mindenki dolgozik, és a hónap végén a fizetéseket sorsolják. Ugyanazért a melóért az egyik kapja a nagy dohányt, a másik egy kis szart." Szemben a nőies, csendes, békés, harmonikus atmoszférával, a tesztoszteron egész egyszerűen robbanni akar. A férfienergia vad és kockázatvállaló; sokszor egyáltalán nem számol a következményekkel.

Az anyaméhben bennünket ért tesztoszteronhatás alapján igen sokfélék lehetünk. Fiúgyermek esetén az átlagosnál kevesebb férfihormon eredményezhet nőies attitűdöt, homoszexualitást, vagy akár transzneműséget is; míg a másik irányba haladva macsókat, antiszociális diktátorokat, vagy akár autistákat is formálhat. Ennek megfelelően vágyaink is igen különbözőek lesznek. A magamfajta beéri a leghétköznapibb örömökkel, izgalmakkal és élvezetekkel, de azzal sincs baj, ha a másik ember számára az én kis földi mennyországom üres és érdektelen. Ismerünk olyanokat, akiknek egy szombat esti pókerparti, vagy egy átlagos BL meccs kevés a boldogsághoz. Akiket a szexualitás hagyományos formái nem elégítenek ki, s csupán a szadomazo játékokban képesek örömöt lelni. Akiknek kevés a sport, a békés vetélkedés és kifejezetten a vért szomjazzák. Ezek is legitim vágyak, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő játszótársakat. Az önkéntes módon megélt perverzitások kapcsán aligha fogalmazhatunk meg morális aggályokat. A gond mindig ott kezdődik, amikor túllépünk az önkéntességen; amikor az agresszív, állati ösztönök valódi, ártatlan áldozatokat követelnek. Perverz vágyairól senki sem tehet, de arról már nagyon is, hogy mit kezd ezekkel. Ahogyan a mindenkori hatalmat is leginkább az minősíti, miként védi meg polgárait a bűnözőktől, a közveszélyes elmeháborodottaktól, az agresszív elemektől.

Dögunalom volna a földi mennyország? Alig hiszem. A békés jólétet tartalommal megtölteni - csupán fantázia kérdése. Szerelem, barátságok, filozófia, sport, játék, utazás, művészet, jótékonyság - ezernyi lehetőség nyílik, hogy ízlésünk szerint berendezzük magunknak a Paradicsomot. Sajnálatra méltó, beteg ember, aki még erre is képtelen.

Egyhetes magyarországi kirándulása záróakkordjaként Tucker Carlson, a Fox News sztárriportere félórás előadást tartott Esztergomban, a Matthias Corvinus Collegium közönsége előtt. A baloldali sajtó mindent megtett, hogy személyét hiteltelenítse - volt konteós, vírustagadó, őskonzervatív, fizetett propagandista -, ám azt egyik médium sem tagadhatta el, hogy Amerika egyik legismertebb és legnépszerűbb megmondóemberéről van szó.

Tudom, hogy naiv vagyok, de számomra már a politikai csatározás ezen hadműveletei is rém visszatetszőek. Adott egy ember - szinte mindegy is, hogy kicsoda -, aki kiáll, és a saját gondolatairól, világlátásáról beszél. Még ha adott esetben nem is a mi álláspontunkat képviseli, nem az lenne az üdvös, ha adnánk egy esélyt és a mondataival szállnánk vitába? Vajon hány olyan ellenzéki szavazó lehet ebben az országban, aki csak azért nem szán harminc percet az előadásra, mert a balos újságírógárda ilyen felütéssel tálalja? A rendszerváltás óta papolunk az árkok betemetéséről, de aligha gondoljuk komolyan, ha még arra sem vesszük a fáradságot, hogy nyitott szívvel meghallgassuk a másikat.

A dolog ott kezdődik, hogy Tucker Carlson legalább ideutazott és a saját szemével igyekezett benyomásokat szerezni. Ez meglehetősen sajátos gyakorlat; Judith Sargentini például pár esztendővel ezelőtt úgy írt vaskos, elmarasztaló dolgozatot a magyar kormányról, hogy be sem tette a lábát kis hazánkba... Manapság is mi történik? A Fox News riporterét támadják, hogy minek kellett idejönnie és egyáltalán szóban állnia Orbán Viktorral... Nem vicces? Ha a harmincas évek második felében egy amerikai riporter a hitleri Németországból tudósított volna, beszámolva a már működő dachaui haláltáborról, vajon kifogásolta volna a civilizált közvélemény, hogy odautazott? Ugyanígy: az ötvenes évek derekán milyen visszhangja lett volna egy nyugati tévéstáb Andrássy út 60-ban tett látogatásának? A tisztesség ott kezdődik, hogy ha valahol farkast kiáltanak, akkor odamegyünk, lefotózzuk, lefilmezzük, bemutatjuk. Hogy legalább megkíséreljük bemutatni a valóságot. Még akkor is, ha Carlson nyilvánvalóan elfogult és egy pár napos kirándulás egyébként is csupán röpke benyomásokat enged. Azt például pontosan tudjuk, hogy az átlagmagyar csapnivalóan beszél angolul, s ezen az sem változtat, ha a sztárriporter csupa nyelvzsenibe botlott bele ittléte során. Persze, tudjuk: a hazai pincérek és határőrök nyelvtudásának felemlegetésére elsősorban a Bidennel való összevetés poénja miatt volt szükség. A viccen túl: azért ez egyáltalán nem lényegtelen szempont. Orbán - még ha pocsék kiejtéssel is - elég megbízhatóan kommunikál angolul. Ha 2022-ben Karácsony lépne a helyébe, lenne baj bőven...

"Ha úgy gondolsz az országodra, mint az otthonodra, akkor nem akarod, hogy ócskán nézzen ki. Ez tényleg ilyen egyszerű. Ha ez a te házad, akkor te akarsz dönteni arról, hogy ki alszik ott. Ez nem egy bonyolult elv. Ez a legelemibb emberi alapelv." - fogalmaz Tucker Carlson, hozzátéve: "Ha szeretsz valamit, tisztán tartod. Pont. Ezt már sokszor elmondtam a tévében és minden alkalommal fasisztának neveznek emiatt. Mintha a tisztaság fasiszta fogalom lenne. Nem az. Ez erény. A rend és a tisztaság elengedhetetlen az emberi boldogsághoz."  Nincs ebben semmi új: ha valami fontos az embernek, azt jó gazda módjára gondozza, óvja, védi. Ehhez képest mit látunk manapság Európában és az Egyesült Államokban? "A terror a nagyvárosi élet része" - nyilatkozik London polgármestere. Németországban azt kérik a vallásos zsidóktól, hogy a biztonságuk érdekében ne viseljék a kipát az utcán. Ugyanezt javasolja Biden tanácsadója is az amerikai zsidóságnak. Idehaza szerencsére nincs ekkora baj, ám azért Karácsony Gergelytől hallunk olyat, hogy akit zavar a dugó, az szálljon ki a kocsiból és menjen gyalog... Úgy tűnik, mintha a baloldali köröktől ez a jó gazda mentalitás totálisan idegen volna. Annak idején még kaptunk hírt olyanról - igaz, Japánból - hogy valamely vonat egy percnyi késése miatt lemondott a közlekedési miniszter. Ez talán túlzott maximalizmus, de hol vagyunk ma már ettől? A jelen vezetőiben még a rendteremtés szándékát sem látjuk, sőt, mintha a káoszban lennének érdekeltek.

"Amikor betiltják a humort, tudod, hogy valami sötét felé haladsz. Az Egyesült Államokban betiltották a humort. Nem szabad nevetni a dolgokon. Semmi sem vicces, minden halálosan komoly. (...) Vezettük a világot, ahogy az űrkutatásban, a komédiában is, generációkon keresztül. Ez mind eltűnt. Ez már nem megengedett." Carlson némiképp túloz ugyan, mindenesetre értjük, miről beszél. Emlékszünk még, mit jelentett a progresszió annak idején? Valamiféle lázadást a dohos, tekintélyelvű világgal szemben. Békét a háború, kreativitást az unalom, humort a karót nyeltekkel szemben. Hair, Holt költők társasága, Amerikai szépség... százával sorolhatnánk a tengerentúli kultfilmeket, amelyekben az élet fellázad a halál kultúrájával szemben. Ennek a világnak mintha vége lenne: az önmagát progresszívnek nevező politikai tábor a középkori katolikus egyházat idéző, tenkintélyelvű világot épít, s ahogy a Fox News sztárriportere rávilágít, ennek egyik legárulkodóbb jele a humorhoz való negatív viszonyulás. 

"Először is azt kell felismerni, hogy nem a liberalizmust próbálják önökre erőltetni. Ez az egyik a sok szó közül, amit elloptak. Ez illiberalizmus. Ez a liberalizmus ellentéte. Ez egy totalitárius eszme, mindenki ugyanúgy viselkedik, mindenki ugyanazokat a hittételeket, ugyanazokat a szlogenlistákat olvassa és mindenki engedelmeskedik. Ez a felvilágosodás liberalizmusának ellentéte, ami a politikai gondolkodásom és világnézetem alapját képezi." Amikor az előadást először láttam, e ponton mintha villám csapott volna belém: hiszen ezek egy az egyben az én szavaim... Ezt a fickót ma őskonzervatívnak csúfolják, miközben amit képvisel, az maga a klasszikus liberalizmus! Vicces persze az "illiberalizmus" kifejezés használata, úgy tűnik, ez ügyben nem egyeztettek Orbánnal. Mindenesetre rögzítsük: nem Tucker Carlson hibázott, sokkal inkább miniszterelnökünk annak idején, amikor e fogalmat a saját politikai közösségére aggatta. Külön hálás vagyok Carlsonnak, hogy a felvilágosodást felemlegette. A mai magyar, jobboldali megmondóemberek gyakran negatív előjellel beszélnek róla, mintha a jakobinusok őrült vérengzése mindent bemocskolt és maga alá temetett volna. A magam részéről a Fox News riporterével tartok, s teljes szívemből szurkolok, hogy ellopott, besározott szavainkat visszaszerezzük. Érdemes volna a LIBERALIZMUS-sal kezdeni.

A NANE honlapját böngészve azt találjuk: a párkapcsolati erőszak ötféle formáját különböztethetjük meg. Nem igényel különösebb jártasságot a feminista, vagy egyéb balos ideológiák terén, hogy azonnal világos legyen: az áldozati politika gyakorlatilag abból él, hogy újabb és újabb kifejezéseket kreál; újabb és újabb szálakra igyekszik bontani az agresszió végtelenül szimpla fogalmát. Természetesen egyszerű parasztvakításról van szó. Amikor egy író, költő vagy szónok három rokonértelmű jelzőt sorakoztat fel egy helyett, olyankor nyomatékosítani kíván, s kifejezetten az érzelmeket célozza. A feminista ideológiagyárosok is ugyanezt teszik. Ötféle bántalmazási mód azért mégiscsak ütősen hangzik... rém kínos lenne, ha kiderülne, hogy csupán egyetlen egy létezik...

Ami igazán megdöbbentő a NANE bántalmazási kategóriáit olvasva, az az erkölcsi érzék tökéletes hiánya. (Ez nem csupán e szélsőségesen feminista szervezetet jellemzi, de ugyanezt tapasztalni a Háttér Társaságnál, s számos egyéb balos csoportosulásnál. Vagy halvány fogalmuk sincs a morálról, vagy szándékosan dolgoznak az erkölcsi relativizmus káoszteremtő világának dagasztásán. Egyik alternatíva sem jobb a másiknál.) A következőkben látni fogjuk, miként kevernek össze egy-egy alkategórián belül is súlyos vétkeket ártalmatlan tettekkel. Elképesztően komoly szükségét érzem, hogy az elemi etika terén tisztán lássunk - lehetőség szerint minél szélesebb körben. Az oktatási rendszer egyik érzékelhető hiátusa, hogy az iskolapadokat morális analfabéták, politikai szélhámosok által lazán szédíthető balekok hagyják el. 

TESTI (FIZIKAI) ERŐSZAK

"Lökdösés, pofozás, fojtogatás, haj húzása/kitépése, ököllel/eszközzel való ütés, rugdosás, harapás, rázás, égetés, fegyverrel (késsel, lőfegyverrel, nehéz tárgyakkal) való fenyegetés vagy bántás, alapvető testi igények és szükségletek megtagadása (éheztetés, szomjaztatás, alvásmegvonás, ürítkezés kontrollálása), bezárás, kizárás, megkötözés és mozgásszabadság korlátozása." - Ezzel a ponttal, illetve a felsorolásban szereplő tételekkel egyet lehet érteni. Talán csak három apró kiegészítést tennék. Egyfelől: a fizikai agresszióval való mindenfajta fenyegetés is ide tartozik; nem kell fegyvert fogni a másikra, hogy azt erőszakként kezeljük. Másodszor: a bántalmazásra való uszítás, felbujtás, felbérlés is agresszió, még ha közvetett formában is. Harmadrészt: Nem csupán a testünket birtokoljuk; az egyéb tulajdonainkkal szembeni támadás - lopás, rablás, illetéktelen használat, kémkedés - ugyanígy fizikai agressziónak minősül. Azzal fogunk szembesülni, hogy morális tekintetben ez az egyetlen legitim kategória. Az összes többi csupán pszichológiai, vagy illemtani relevanciával bír. A továbbiakban a tiszta erkölcs felvizezését láthatjuk, azon egyszerű motivációval, hogy a sérelmek listáját mesterségesen és önkényesen gyarapítani lehessen. 

SZEXUÁLIS ERŐSZAK

Muszáj rögzíteni: fizikai erőszakot feltételez minden, ami a szexualitással összefüggésben vétkes cselekedetnek mondható. A testiség minden egyéb mozzanata tökéletesen ártatlan tett. A NANE listája is erre rímel: "Nem kívánt szexuális tevékenységre való kényszerítés, nemi erőszak, szexszel való fájdalomokozás vagy megalázás, tárggyal való nemi erőszak, intim testrészek bántalmazása, másokkal való közösülés/prostitúció kényszerítése, reproduktív jogok korlátozása: fogamzásgátlás akadályozása vagy kényszerítése, terhességre vagy abortuszra kényszerítés." Látjuk: valamennyi tétel testi fájdalomokozásról, bántalmazásról, kényszerítésről szól. Igazuk van mindazoknak, akik szerint a szexuális erőszak lélektanilag más hatású, mint a szimpla, testi bántalmazás. Morális tekintetben azonban nincs különbség: mindkét esetben a fizikai agresszióban látjuk a bűn alfáját és ómegáját.

LELKI ERŐSZAK

Ez az a pont, ahol elérkezünk a mimózák világába. "Alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása, barátoktól, munkától, családtól, kedvenc foglalatosságoktól való elszigetelés vagy eltiltás, féltékenység, nő önbizalmának módszeres lerombolása, elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől, nő állandó hibáztatása, értéktárgyainak összetörése, tárgyak összetörése/dobálása/csapkodása, fegyverrel való fenyegetőzés, félelmet keltő viselkedés (dühödt nézés, üvöltés), támadó faggatózás, életveszélyes/ijesztő autóvezetés, telefon és egyéb kommunikációs csatornák lezárása, telefonon való állandó ellenőrzés, nő zsebeinek/táskájának átkutatása." Egészen elképesztő és illogikus kavalkád. Az egyik szélsőértéken ott szerepel a fegyverrel való fenyegetőzés, amely színtiszta fizikai erőszak, s említésre is került az érintett kategóriában; ugyanez a helyzet a másik értéktárgyainak összetörésével, zsebeinek átkutatásával. A másik véglet pedig az "alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása", illetve "elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől", amelyeknek az égvilágon semmi közük az erőszakhoz. Számomra egészen elképesztő az a skizofrén kettősség, amelyet a feministák képviselnek. Egyszerre gyúrnának harcos amazont minden nőből, miközben még a széltől is óvnák őket, ha párkapcsolati dilemmáról van szó. Az ég szerelmére: nem arról szól minden együttélés, hogy megtanulunk bánni egymással? Hogy kitapasztaljuk, miként lehet kielégíteni a másik érzelmi igényeit, miközben mi magunk is kielégülést nyerünk? Ez két ember privát sztorija, mi köze van ennek az agresszióhoz és a bántalmazáshoz??? A felsorolásban szereplő összes többi pont e két véglet szándékos összemosása. Mit takar például az, hogy a "barátoktól való elszigetelés"? Jelentheti azt, hogy bezárom a nejem a pincébe, ám ez tisztán rendőrségi ügy, klasszikus fizikai agresszió. De jelenthet egy olyan óhajt is, hogy "drágám, maradj ma este itthon!", amely minden további nélkül figyelmen kívül hagyható. A kettő közt NINCS ÁTMENET. Ahol nincs valódi erőszak, az legfeljebb manipulációnak minősülhet, ami bőven belefér egy békés kapcsolatba.

GAZDASÁGI ERŐSZAK

"Anyagi függésben tartás, munkáról való lebeszélés vagy eltiltás, nő fizetésének elsajátítása, mindennapi kiadások megkérdőjelezése és fillérre való elszámoltatása, közös néven működő céggel (bt., kft.) való sakkban tartás/zsarolás." Értem én, hogy a biztonságérzethez a pénzügyi biztonság is hozzátartozik. Értem azt is, hogy volt idő, amikor anyagiak tekintetében a nők valóban kiszolgáltatottak voltak. És értem azt is, hogy kellenek az újabb és újabb ürügyek a hisztire és a sértődésre. Ám a "gazdasági erőszak" fogalma ezzel együtt is fából vaskarika. Erőltetett és értelmetlen. Létezik rablás és létezik békés megállapodás. A kettő között NINCS SEMMIFÉLE ÁTMENET. A "nő fizetésének elsajátítása" közönséges rablás, fizikai agresszió. A "munkáról való lebeszélés" pedig egy jámbor, verbális interakció, melyre simán lehet nemet mondani. Imádom az ilyeneket is: "mindennapi kiadások megkérdőjelezése és fillérre való elszámoltatása"... Némi túlzással: még a középkori katolikus egyház sem vette a bátorságot, hogy ilyen szinten belepofátlankodjon a házasfelek életébe. Először is: nem muszáj közös kasszát kialakítani. Másodszor: ha már olyan őrültségre adjuk a fejünket, hogy összekötjük a pénzügyeinket, érdemes előre tisztázni a játékszabályokat. Harmadszor: ha egy nő nagyvonalú attitűdre vágyik, úgy teljes idiótaság egy szarrágóval összebútoroznia. De ez, hogy a NANE mondja meg kívülről, hogy a rossz párválasztás és/vagy az elégtelen kommunikáció erőszaknak számít... Na ne!

VERBÁLIS ERŐSZAK

"A nő lekicsinylése, sértegetése, gúnyolódás, nevetségessé tevés (például a nő külseje, vallása vagy faji hovatartozása miatt), bántalmazással, veréssel való fenyegetés, gyerekek elvételével, öngyilkossággal való fenyegetés." Pont ugyanazt látjuk, mint a megelőző pontoknál. Illogikus katyvasz. A veréssel és a gyerekek elvételével való fenyegetőzés valódi erőszakot helyez kilátásba. Tökéletesen lényegtelen, technikai mellékkörülmény, hogy az agresszor mindezt szavak útján teszi. Ha nonverbális jelekkel próbálná megfélemlíteni áldozatát, az pont ugyanaz az erőszakosság lenne. (Esetleg - a feministák kedvét keresve, együttműködve az őrülettel - létrehozhatnánk egy újabb pontot, a NONVERBÁLIS ERŐSZAK kategóriáját...) A sértegetés és gúnyolódás nettó suttyóság, ám az égvilágon semmi köze az erőszakhoz. Odébb lehet állni, el lehet válni, be lehet csukni a szobaajtót, fel lehet venni egy fejhallgatót. Az sem lényegtelen, hogy - szemben a fizikai erőszakkal, ahol a bántalmazást a másik követi el -, a verbális rosszindulat esetén az áldozat a felelős minden lelki bántódásért. Egyszerűen azért, mert korlátlan szabadsággal bír annak terén, hogy mit kezd az elhangzottakkal. (Belebetegedhet, bosszút forralhat, telesírhatja a párnáját; de ugyanígy: kinevetheti a másikat, visszaszólhat, reagálhat széles mosolyú, buddhista szeretetnyelven is, miközben lelkéhez semmiféle sérelem nem ér el.) Az utolsó tétel, az öngyilkossággal való fenyegetőzés egyenesen mulatságos. Magára valamit is adó nő bizonyosan nem választ olyan labilis társat, akinél ez egyáltalán felmerül. Ha mégis, úgy legalább legyen annyi esze, hogy nem hagyja magát manipulálni. Természetesen ennek sincs semmi köze az erőszakhoz. "Ha ilyen ütődött vagy, eredj és kösd föl magad, mit bánom én!" - létezik ennél könnyebben kimondható mondat?

Egy percig sem véletlen, hogy ennyit forszírozom e kérdést. Ugyanis ez az a pont, ahol rendre mellékvágányra téved a történelem. Ez az a pont, ahol eldől, hogy felnőttként, avagy taknyos gyerekként kezeljük a társadalmat. Az ószövetségi zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám is egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy éretlen tejfelesszájúak vagyunk, akiknek nem jár a nagykorúak szabadsága. Még egy szimpla párkapcsolaton belül sem lehet a felek békés megállapodására bízni, hogy miként kommunikálnak egymással, vagy hogy milyen pénzügyi kooperációt folytatnak. Az ábrahámi vallások célja világos: minél hosszabb a bűnnek kikiáltott tételek listája, annál biztosabb a permanens lelkiismeret-furdalás, így annál irányíthatóbb a hívő. Egészen pontosan ugyanez a feministák receptje is. Minél több ártalmatlan interakcióra sütik rá az erőszak bélyegét, annál többször lehet farkast kiáltani. Akiben csak egy szemernyi szabadságszeretet is megbújt, az csuklóból visszautasítja az effajta dogmatikus, mesterséges, visszatetszően öncélú mimózavilágot.

"Míg Mohácsnál nem csatázott

A félholdu büszke tar,

Víg volt addig, hajh azóta

Sírva vigad a magyar."

Bajza József Borének című verséből származik az a sor, mely a megjelenése óta eltelt csaknem kétszáz esztendő során valódi szállóigévé vált. A költő szerint tehát borús, szomorkás nemzet vagyunk, de nem volt ez mindig így; a török hódoltság előtti időkben még egészséges néplélekkel bírtunk. Vajon van-e bármi igazság e közkeletű sztereotípiában, mely szerint a magyar ember - közel fél évezrede - alapvetően pesszimista?

A dolog ott kezdődik, hogy egyáltalán mitől válik bárki borúlátóvá? Az egyén szintjén a kulcs az énerőbe vetett hit. Akárcsak bárki más, az optimista ember is tisztában van a kudarcok kockázatával, mindazonáltal abszolút hisz a saját életképességében. A pesszimista ezzel szemben egész más képet ápol önmagáról. A sikertelenségeket minden esetben állandósult katasztrófaként éli meg, melyen képtelen túllendülni. Ezek a markánsan különböző attitűdök értelemszerűen a társadalomfilozófiai elképzeléseiket is jelentős mértékben meghatározzák. Az egészséges önbizalommal bíró, derűs jövőt vizionáló polgár semmi mást nem vár a mindenkori hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén, szabadon alkotni és gyarapodni. A kishitű ugyanakkor nem csupán képtelen élni az effajta szabadsággal, de egyenesen megijeszti a lehetőség, hogy a saját sikerének a kovácsa lehet. Következésképpen minél pesszimistább az egyén, annál inkább fog vonzódni a szélsőséges irányzatokhoz, a diktatórikus vezetőkhöz, a hatalmasra duzzasztott államhoz, melyek megvédik az önállóságból fakadó minden felelősségtől.

A borúlátó kishitűség egy határon túl simán átcsaphat masszív önutálatba. Depresszió, kilátástalanság, öngyilkosság... mondhatnánk, hogy kizárólag az egyén problémája, ha e negatív hullámok nem terebélyesednének néha egészen a nemzetgyűlöletig. Ismerünk olyanokat, akik annak drukkolnak, hogy minél kevesebb érmet gyűjtsünk az olimpián? Ismerünk olyanokat, akik rendre a magyar fociválogatott ellen szurkolnak? Akik Szent István koronáját svájcisapkának nevezik? Akik szerint himnuszunk csupán vacak gyászmuzsika? Akik úgy vélik, a fehér ember rémisztő képződmény? Ami azt illeti, önmagamat szabadelvűnek és urbánusnak tartom. A kackiás bajszú kisgazdák világa legalább olyan távoli tőlem, mint a belpesti, balos bölcsészeké. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy az öngyűlölet ilyen mértékét eleddig kizárólag a bal térfélen tapasztaltam. A valódi patrióták minden körülmények közt az ország, a válogatott, az olimpiai csapat sikeréért szorítanak, legyen bárki is az aktuális kormányfő.

Mindezek után lássuk, mit mondanak a felmérések! Vajon van alapja az össznemzeti sztereotípiának, mely szerint végletesen pesszimisták volnánk? Az ENSZ boldogságvizsgálata sokat elárul: még mindig messze járunk Európa szerencsésebb régióitól, mindazonáltal az utóbbi évtizedben egészen elképesztő emelkedést tapasztalhattunk. Míg 2013-ban csupán a világ 110. legboldogabb nemzete voltunk, 2018-ban már a 69., 2020-ban pedig az 53. helyen találjuk magunkat. Pedig nem vitás, volna okunk a pesszimizmusra. Bajza 1825-ben még a 48-as, levert szabadságharcot sem láthatta előre, nemhogy a 20. század összes borzalmát: a két világháborút, Trianont, illetve a csaknem fél évszázados szovjet megszállást és szocialista elmebajt. Terapeuta legyen a talpán, aki ilyen történelmi örökség után képes felrázni egy országot. Szerencsére van pozitív mintánk: Széchenyi például alapvető küldetésének tekintette, hogy felemelje a magyarságot. Nem csupán gazdasági, társadalmi, technológiai, illetve infrastrukturális tekintetben, de lelkiekben is; kimozdítva ebből a sírva vigadó attitűdből. Ami a jelent illeti, ezt az örökséget egyértelműen Orbán Viktor viszi tovább. Nem kizárólag azért, mert az elmúlt tíz esztendőben olyan szinten talált magára a magyar gazdaság, hogy az a hazai boldogságmutatóban sosem látott emelkedést hozott; de azért is, mert retorikáját immáron több mint harminc éve az az elkötelezettség jellemzi, mely szerint optimista nemzetet formál e borúlátó, kishitű népből. A politikai csatamező másik oldalán nemigen látok olyan karaktert, aki akárcsak a szónoklat szintjén megfogalmazna hasonlót. (Talán a habitusuk nem engedi? Vagy inkább arról van szó, hogy a tipikus baloldali szavazó nem kér ebből a hurrá-optimizmusból? Esetleg így kívánják megkülönböztetni magukat Orbántól és a "hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" hangulatvilágától?)

Természetesen bőven van még hová emelkednünk. Nyugat-Európa jócskán előttünk jár, mi több, még a visegrádi országok közt is sereghajók vagyunk, ha az elégedettség-mutatót tekintjük. Ami tény: 2010 és 2020 között jelentősen nőtt a magyarság átlagos életszínvonala, várható élettartama és érzékelhetően csökkent a munkanélküliség réméből fakadó stressz. Ennyit a pozitívumokról. Továbbra is neuralgikus pont azonban az egészségügy, a megfizethető lakhatás, a korrupció és persze az oktatás. Számomra kifejezetten érthetetlen, hogy a miniszterelnök miért ragaszkodik oly görcsösen a porosz típusú iskolarendszerhez, mely a legkevésbé sem az élet szeretetére kondicionálja az ifjakat, sokkal inkább a megfelelési kényszert, s az ezzel kéz a kézben járó örök pesszimizmust konzerválja. Akad még jócskán teendő, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink már ne sírva vigadjanak, mint ahogyan nagyszüleik és azok nagyszülei tették.

A baloldal egészen egyszerűen hazudik. Hazudik, amikor azt állítja, hogy megközelítése jót tesz az egyes emberekkel. Természetesen nem a többségi társadalomra gondolok. Az átlagpolgár számára immáron hosszú évtizedek óta világos - vagy legalábbis világosnak kéne lennie - hogy a balos ideológia micsoda hallatlan pusztítást eredményez mindenütt, ahová befészkeli magát. Tönkretett nemzetgazdaságok; a magas adók elől más országokba menekülő vállalkozások; pusztuló környezet; hajléktalanok uralta városnegyedek, drasztikusan romló közbiztonság... napestig sorolhatnánk. Jelen posztban azonban nem ezekre, hanem éppen a védencekre, az elesettekre, az áldozati csoportokra fókuszálunk. Az állításom az, hogy a baloldali gondolkodás a saját gyermekeinek árt leginkább. Pont azokkal tol ki a legjobban, akiken - a szavak és az ideológia szintjén - segíteni szeretne.

Kezdjük a legszimplább problémával: a túlsúllyal. Cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri megbetegedések, stroke, csont- és ízületi gyulladás, májzsugor, epekő, fogamzóképességgel és terhességgel kapcsolatos problémák - hosszú az egészségügyi károk listája és akkor még arról az önmegvetésről még nem is beszéltünk, amit a tükörre pillantva érez az ember. A megoldás nem tűnik túlságosan bonyolultnak: megfelelő mozgással és okos diétával le kell fogyni. Egyetlen józan ember sem gondolja másképp - kivéve a vérbeli balosokat. Ők azt hirdetik: a kövérség éppen ugyanolyan értékes és szexi, mint a sportos karcsúság. Aki ezt másképp látja és ezt szóvá is meri tenni - akár a lehető legáltalánosabb módon, személyében senkit meg nem bántva -, az a TESTSZÉGYENÍTÉS súlyos vétkét követi el, mely alól tán még a római pápa sem oldozhatja fel. Őszintén mondom: borzasztóan sajnálom mindazokat a szerencsétleneket, akik ezt az idiótaságot benyalják, aztán csodálkoznak, hogy a kutya sem viszi táncba őket.

Lépjünk egy szinttel tovább: szívinfarktus és rák. Széles az egyetértés a tekintetben, hogy e gyilkos kórok hátterében csaknem minden esetben érzelmi, lelki tényezők is állnak. Stressz, szorongás, elfojtás, szeretethiány, a veszteségtől való beteges félelem, az érzelmek megélésére és kimutatására való képtelenség - többségében a gyermekkori traumák során torzult, s torzultságában konzervált személyiség meglehetősen tipikus pszichikai problémáit látjuk. Kisebb-nagyobb mértékben valamennyien ezekkel birkózunk egy életen át. A kérdés csupán az, hogy miféle megküzdési stratégiát választunk. A lélektan klasszikus és máig érvényes szakmai megközelítése szerint érdemes felkutatni magunkban e sérülések gyökereit, majd újrakódolni személyiségünket, ezúttal már egy pozitív program mentén. Lehetőleg oly módon, hogy a továbbiakban már ne a tudattalanunkban fészkelő, négyéves énünk aggodalmai, félelmei és frusztrációi kormányozzák életünket. E váltás, e lelki gyógyulás minden esetben fájdalmas folyamat; minél betokosodottabb a régi, hibás struktúra, annál gyötrelmesebb a szembenézés, a változtatás melletti elköteleződés, a kilábalás. A baloldali iskola azonban nem ezt az utat hirdeti. Teoretikusaik szerint nem az egyénnek kell változnia, hanem a környezetének. Ideáljuk szerint a világ egy nagy Safe Place, ahol nincs helye az olyan szavaknak és felvetéseknek, amelyek bárki számára kényelmetlenek lehetnek. Ebben a világban fasizmusnak számít minden olyan gondolat, amely kihívás elé állítja a mimózák nézetrendszerét. Természetesen minden tisztességes szakember belátja, hogy ez tökéletes zsákutca; hogy ellehetetleníti az érzelmi és szociális fejlődést - a neomarxisták azonban ilyen apróságokkal aligha foglalkoznak. Az sem érdekli őket, hogy elképzelésük a gyakorlatban megvalósíthatatlan és morális szempontból is nonszensz; a jelenkort tekintve azt látjuk, hogy sosem látott elszántsággal ügyködnek a nagy terven. De maradjunk csak a pszichológia síkján: a társadalom cenzúrázható, az ellenállók büntethetők és bebörtönözhetők - ám e rémálommal mégsem a többé-kevésbé egészséges lelkűek szívnak igazán. A legnagyobb vesztesek a baloldal pszichikai sérüléssel élő védencei. Ők esélyt sem kapnak a változásra. Ha nem marad semmi, ami egy kicsit is visszatükrözi a valóságot, facsarja a szívet, s motivációt jelent a személyiségfejlődésre, úgy a leghalványabb reményük sem marad arra, hogy kilábaljanak szorongásukból, hogy elkerüljék a depressziót, a rákot, az infarktust, vagy épp az öngyilkosságot.

Evezzünk még eggyel tovább, ezúttal a párkapcsolatok világába! Jóllehet a nyugati civilizációban nem kövezik halálra a félrelépőket, mindazonáltal a közfelfogás szerint még manapság is ez számít a legelvetemültebb véteknek, amelyet házasfél csak elkövethet. Ha megnézünk egy mai, romantikus komédiát, vagy a szövegre koncentrálva meghallgatunk egy átlagos popslágert, fura világ fog elénk tárulni: a szerelem mindenki számára szabad, azonban ahogy kezd kialakulni egy párkapcsolat, onnantól bezárul minden kapu, s csakis a legszigorúbb monogámia marad az egyetlen norma, mely megengedhető. A hivatkozási alap lehet a Biblia, avagy a Korán erkölcse, a valódi ok azonban nem a szent könyvekben keresendő. A háttérben itt is a tudattalanból irányító kisgyermek énünk áll, aki két kézzel kapaszkodik szülőjébe, és semmit sem talál annyira fenyegetőnek, mint az elszakadást. Ebből a pszichikai programozásból fakad a féltékenység, a teljes kisajátítás, a testi hűség feltétlen megkövetelése, s az a tökéletesen alaptalan és beteg narratíva, mely szerint szeretni csak egyet lehet. A szemem előtt robbannak fel kifejezetten jól működő párkapcsolatok, csak azért, mert apa vagy anya tett egy romantikus kanyart a szomszédban... Ha legalább tisztában lennénk azzal, hogy megcsalt félként érzett minden kínunk négyesztendős tudatunk infantilis játéka csupán, talán képesek lennénk érettebb döntéseket hozni. De ehhez minimum felnőtté kéne válni. Ahogy Osho megfogalmazza: "Csak ha a másikra nincs szükséged, ha nélküle is tudsz élni, boldog lenni, csakis akkor válik lehetővé a szeretet." Viszont ha belesüppedünk a jelenkor balos korszellemébe, mely szerint csakis a környezetünk a hibás és semmi dolgunk önmagunkkal, úgy erre aligha nyílik bármiféle esély. Ha mindehhez hozzárendeljük a #metoo őrületet, a politikailag korrekt beszédmódot és magatartásformákat, úgy végképp elzárjuk magunkat a tudati fejlődés minden lehetőségétől. Szép, új világ: a neomarxista szemlélet nem csupán test-lelki egészségünket, de párkapcsolatainkat is simán tönkre vághatja.

A magam részéről készséggel elhiszem, hogy a baloldalon se mindenki cinikus, korrupt és káoszteremtő. Bizonyára ezen a térfélen is találunk jó szándékú világmegváltókat, naiv álmodozókat, akik talán magasról tesznek az erősekre, az életképesekre, a többségre, ugyanakkor szent küldetésüknek tekintik a gyengék, az életképtelenek, a kisebbség istápolását. Nem a törődő szándékot kárhoztatom, csupán az eszközöket. A Safe Place a legkevésbé sem alkalmas az elesettek felemelésére. A cudar valósággal való szembenézést senki sem spórolhatja meg, aki komplex és igaz életre vágyik. A baloldali gondolkodás legsúlyosabb vétke az, amit az övéivel szemben elkövet, hogy nem engedi felnőni őket. És ezen a történelmi bűnön az égvilágon semmit sem enyhít, hogy különböző vallások pontosan ugyanezt tették évszázadokon át (még ha némiképp eltérő eszközökkel is). Az már csupán merő cinizmus, hogy mindezt képesek progressziónak nevezni. Döbbenet.

Hajdúszoboszlói apartmanunk egy az egyben a Merlose Place atmoszféráját hozta. Csak kiléptünk a teraszra, s máris a medence szélén találtuk magunkat. Imádtam ezt a hangulatot szerdától péntekig, szombaton hajnalban azonban némi hangzavarra ébredtem. Fiatalok afterpartyztak a vízben és a vízparton, s gyermekeim anyja igyekezett csendesíteni őket. A lárma akkor sem maradt abba, miután visszabújt mellém az ágyba. Világos volt, hogy most megúszhatatlanul én következem: "Srácok, fél öt van. Mindenki alszik még. Tökéletesen megértelek benneteket, pár éve még mi is pont így mulattunk. Nem lehet egy picikét halkabban?" A tucatnyi ifjú szóvivői megköszönték a türelmes hangvételt, s mire behúztam magam mögött az ajtót, már sehol sem voltak.

A másik történet nem ilyen friss, több mint húsz évvel ezelőtt játszódik, az asszony azonban csak a napokban osztotta meg velem a részleteket. Egy belvárosi házibulin járunk, ahol a volt pasija is megjelent. Jómagam imádom az ilyen helyzeteket: exek mindkét oldalon - van ebben valami pikáns, valami nagyképű ego trip, hogy lám, nekünk még ez is simán belefér... Az ominózus estén azonban - mint utóbb kiderült - a srác nem az önfeledt mulatság céljából érkezett, sokkal inkább csábító motivációval. Egész este igyekezett visszakönyörögni magát; minimum egy utolsó éjszakára, ha egyébre nem is pályázhatott. "Miért nem adtad meg neki?" - kérdeztem két évtized távlatából, mire gyermekeim anyja csak nagy szemekkel meredt rám. "Nézd, ebben a helyzetben csakis vele tudok empatikus lenni. Elveszített téged, s hiányod nyilvánvalóan fájdalmas lehetett. Én semmivel sem lettem volna megrövidítve, ő ugyanakkor nyert volna egy fél világot. Épp elégszer voltam hasonló helyzetben, hogy átérezzem a kínját."

Nos, nem kell Sherlock Holmesnak lennie a művelt Olvasónak, ha rá szeretne jönni, mi köti össze e két aprócska esetet. Már a cím is árulkodó: a szerző azon rácsodálkozása, hogy néhanap még ő maga is képes az együttérzésre. De tényleg: évek óta írom a posztokat, melyek mindegyike a végtelen önzésről, az individualizmusról, a szociális érzékenység csaknem teljes hiányáról árulkodik. Mi ütött belém? Valóban elgondolkodtam. Rövidesen aztán sikerült összeraknom a képet, s beillesztenem az általam képviselt sztenderd keretrendszerbe:

1. Mindig is tiszteltem a békés emberi szükségleteket, legyenek azok bármilyen extrémek. Ha valaki lilára festi a haját; mulatós rockot hallgat; másfél mázsásra hízik, vagy épp térdepelní kíván futballmérkőzések előtt - ezek mind igen távol esnek az ízlésvilágomtól, de mindenkinek szíve joga ott keresni a boldogságot, ahol neki tetszik.
2. Mindig is megemeltem a kalapomat azok előtt, akik hajlandóak tenni magukért és nem a világtól - a szüleiktől, az államtól, a szektavezértől - remélik, hogy a fenekük alá pakolják a mennyországot.
3. És végül: mindig is lelkesítőnek tartottam azt a bátorságot, amely nem várja el a külvilágtól, hogy jó képet vágjon a kezdeményezéséhez. Amely megy előre, s nem másokat kíván külső erőhatalommal érzékenyíteni, elnémítani, csak hogy önmagának biztonságos, pihepuha környezetet teremtsen.

Mindezek fényében lássuk a fenti eseteket! A hajnali mulatozók és az exvőlegény szükséglete is alapvetően békés, nem irányul senki ellen, ebből fakadóan legitim és tiszteletreméltó. (A többi nyaraló pihenéshez való joga - az apartmanegyüttes házrendje szerint - természetesen elsőbbséget élvez a lármával szemben.) Sem a medencézők, sem visszahódítást célzó srác nem várta el, hogy mosolyogva támogassam törekvéseiket. Pláne nem kívántak erőszakos eszközökkel élni. Ezekben a vágyakban egyszerűen nincs olyan elem, amely bántó lenne, amellyel ne tudnék teljes mellszélességgel azonosulni. Ezek után már csak az a kérdés, hogy más esetekben miért vagyok oly rideg és elutasító.

A legtöbbek előtt ismert Boris Becker esete Böszörményi Anettel. Fucsovics Marci barátnője a lelátón ült a Djokovics elleni negyeddöntőn, s Becker - a BBC szakkommentátoraként - megjegyezte: „Azt mondják, a magyar nők a legszebbek a világon. Én ezt nem tudom eldönteni, de ő valóban nagyon csinos.” Ebből az ártatlan véleménynyilvánításból hatalmas botrány kerekedett, a Women in Sport nevű szervezet azonnal szexistának bélyegezte az egykori teniszcsillagot. (Szerencsére még nem ment el mindenkinek a józan esze: a BBC és Böszörményi Anett is kiálltak Becker mellett.) Stephanie Hilborne, a szervezet vezetője szerint nem beszélhet így egy férfi, ráadásul élő adásban... Hogy az élő adás mitől súlyosbító körülmény, azt nem igazán értem, de nem is ez a lényeg. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mennyire legitim szükséglete az elnökasszonynak, hogy a BBC kommentátorai az ő - illetve feminista elvtársnői - szájízének megfelelően közvetítsenek. Vajon ezúttal miért nincs bennem semmi empátia Stephanie Hilborne iránt? Talán azért, mert az általa megfogalmazott igény nettó őrültség? (Mert nyilvánvalóan az, egy percig sem kérdés.) Természetesen nem ezért. Számos bolonddal találkoztam már, és semmi közöm hozzá, mi zajlik a fejükben. Tőlem akár gondolhatja azt is az elnökasszony, hogy a világ minden szexuális aberrációja tök oké, csupán a nők felé intézett férfibók a helytelen. Ez mindaddig a privát őrülete lehet, amíg nem kiáltja ki kötelező elvárásként mással szemben. Márpedig ez történt. És valójában ez történik minden balos elmebajjal: kipattan a fejükből valami teljesen öncélú, semmiféle társadalmi párbeszéden meg nem futtatott gondolat, és azonnal erkölcsi normaként tálalják. Elmondják, hogyan beszéljünk, hogyan szurkoljunk, hogyan szeressünk, gyermekeinket hogyan neveljük. Pedig pont ezek a visszatetsző, felülről jövő diktátumok miatt intettünk búcsút a tekintélyelvű koroknak.

Immáron hetek óta áll a bál a magyar parlament által elfogadott pedofiltörvény körül. Az Orbán-gyűlölők epét hánynak és nincs az a fórum, ahol ne hoznák fel a melegek szívbemarkolóan nehéz helyzetét. Állításuk szerint még ma sem könnyű felvállalni a homoszexualitást, s akár kézen fogva járni-kelni a pesti forgatagban. Igyekszem empatikus lenni és elképzelni magam melegként. Nem könnyű feladat: halvány fogalmam sincs, hogy a testi intimitást milyen szinten kívánnám közszemlére tenni, de tegyük fel, hogy erősen vágynék rá. Elképzelem, ahogy az Oktogon környékén sétálok, mellettem jóképű és kisportolt szeretőm. Eszelős késztetést érzek rá, hogy megragadjam a kezét... Nos, a magam részéről nem sokat vacakolnék. Bizonyosan belefutnék pár rosszalló pillantásba, de aligha zavarna - egy-egy széles és barátságos mosoly lenne a válasz. Egy biztos: nem várnám el, hogy mindenki örömtáncot lejtsen, csak mert felvállaltam az érzéseimet. Ahogyan nekem is jogom van megérinteni a szeretőmet, ugyanúgy minden homofóbnak alapvető joga, hogy elforduljon, vagy fintorogjon. Még akkor is, ha ez facsarja a szívemet. De lépjük még eggyel tovább, megcélozva az örök toposzt: tegyük fel, hogy nem szolgálnak ki a cukrászdában, csak mert transzparens módon meleg vagyok. Nos, tíz perccel később, két utcával arrébb boldogan kanalazom a gesztenyepürémet a konkurens hely kies teraszán, s közben már posztolom is a Facebookra a kirekesztő műintézmény nevét, címét, portálfotóját. Elég pár megosztás, hogy a szóban forgó, idióták által vezetett műintézményt elkerüljék a jóérzésű vendégek, s elinduljon a totális üzleti kudarc lejtőjén - miközben mi magunk mindvégig békések maradtunk, minden hatalmi erőszak alkalmazása nélkül.

Hosszasan sorolhatnám még. Együttérző vagyok a túlsúlyos kislánnyal, aki képtelen felmászni a kötélre, ugyanakkor kegyetlen tornatanára ezzel szívatja az egész osztály előtt. Ő nem tehet róla, hogy milyen genetikát örökölt, s arról se, hogy szülei szemét kajákkal tömik. De már semmi empátiát nem érzek iránta, amikor még húsz évvel később is ugyanilyen ormótlan, s felnőtt fejjel is elvárja, hogy így találják szépnek, ráadásul kampányt folytat a fitneszplakátok betiltásáért... Együttéreztem a dél-afrikai feketékkel az apartheid idején, de egy szemernyi empátia sincs bennem, amikor ugyanezek az emberek napjainkban bosszúért lihegnek és fehérekre vadásznak. És együttérző vagyok minden fogyatékossággal élő iránt. Ők többnyire nem csupán nem tehetnek szerencsétlenségükről, de a kilábalásra sincs valódi esélyük. De mindjárt szertefoszlik minden empátiám, ahogy elkezdenek visszaélni helyzetükkel. Szóval: nem igaz az állítás, mely szerint csakis a balosok lehetnek empatikusak. A különbség csupán annyi, hogy egy vérbeli baloldali zsigerből tagad minden egyéni felelősséget, ebből fakadóan az emberi boldogságot a környezeten, a másik emberen kéri számon. Innen ered az a megingathatatlan elképzelésük is, mely szerint folyamatosan a világot kell formálni, érzékenyíteni, s még véletlenül sem az egyént megedzeni, kikupálni, megerősíteni. (Hiszen ha felnőtté válna, többé nem volna szüksége a baloldali pártok babusgatására.) Ez pedig pszichológiai és erkölcsi tekintetben is abszolút nonszensz.

"Szánalmas és gyáva testület. Szégyelljék magukat!" - akadt ki Szijjártó Péter az UEFA legutóbbi döntésén, mely a magyar futballválogatottat három zártkapus mérkőzésre, továbbá 100 ezer eurós pénzbírságra büntette. Azt kell mondanom: Szijjártónak tökéletesen igaza van. Mi több: egy tökös külügyminiszternek pontosan így kell reagálnia, nem lehajtott fejjel, csendben elkullogni, ahogy számos elődje tette hasonló esetekben.

S hogy miért is e bünti? Lássuk csak a vádpontokat:

• Black Lives Matter (térdelés) elutasító molinó többszöri felmutatása (fényképpel igazolt) - Ez egy rossz vicc... A focisták térdeplése egy erősen megosztó aktus. Van, aki bírja, s van aki idegenkedik tőle (például magam is). Mi a gond azzal, ha bárki véleményt alkot róla? Létezik valamiféle kőbe vésett UEFA-erkölcs, mely szerint a térdeplés pozitív, megkérdőjelezhetetlen, kritikával nem illethető pozitúra? Aligha. Csupán egy önkényes rögtönzést látunk, minden morális alap nélkül. Ami pedig magát a BLM mozgalmat illeti: valóban léteznek elutasíthatatlan ideológiák és szervezetek? Hitem szerint még a legszentebb kezdeményezésekre is bárki mondhat nemet. A Black Lives Matter egyébiránt is egy kifejezetten erőszakos, nyíltan rasszista mozgalom, melynek elutasítása abszolút antirasszita gesztus. Tényleg ez érdemel büntetést?
• „ANTI-LMBTQ” molinó, illetve „LMBT? Nein, Danke” molinó többszöri felmutatása (mindkettő fényképpel igazolt) - Ez ugyanaz az ostoba és alaptalan tétel, mint az előző. Az LMBTQ egy olyan mozgalmat, egy olyan közösséget jelöl, amely közel százféle szexuális kisebbség ügyében tesz sokszor megkérdőjelezhető lépéseket. Számos olyan melegszervezet létezik, amelyektől még a jóérzésű homoszexuálisok is elhatárolódnak. Miért ne lehetne bárkinek távolságtartó attitűdje? Ezzel nem bánt meg senkit, különösen nem konkrét személyeket. Ahogyan a BLM elutasítása sem jelent negatív viszonyulást a békés feketékhez, ugyanígy az LMBTQ-őrülettel, a fantázia szülte genderekkel, a túltolt szivárványmarketinggel szembeni ellenérzésnek sincs az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy miként viszonyulunk meleg, vagy leszbikus embertársainkhoz. Az az ideológiai ámokfutás, amit itt látunk, körülbelül az inkvizíció szintjét jeleníti meg; a tekintélyelvű dogmákba vetett vakhitet kéri számon, egyelőre kínzókamrák nélkül. 
• „Cristiano homosexual”, illetve „Buzi franciák bonjour”, továbbá „Deutschland, Deutschland homosexual” rigmusok többszöri skandálása (hangfelvétellel igazolt) - Nos, ezek tényleg valódi suttyóságok. Amolyan óvodás nívójú csúfolódások. Ha van bármi, ami még ezeknél is infantilisebb, az az, hogy az UEFA egyáltalán foglalkozik ilyenekkel. Egy normális, felnőtt világban csak megvetően és lesajnálóan legyintenek az ilyesmire, s haladnak is tovább. De hogy büntetni kéne a gyermeteg cinkelést? Hol tartunk? Arról nem is beszélve, hogy a homoszexualitás - a nyugati korszellem szerint - egészséges, trendi, ünneplésre és büszkeségre okot adó tulajdonság. Ez esetben totál érthetetlen a felháborodás. Ha engem legközelebb jóképűnek, kisportoltnak, lángeszűnek csúfolnak, nekem is meg kéne sértődnöm? Érti ezt valaki?

"Mit üzen az UEFA megint ezzel a döntéssel? Himnusz alatt a pályára rohanni és ott a himnuszt éneklő játékosokat provokálni: rendben van, kommandós sorfalat a pálya szélére küldeni: rendben van, lézerrel az ellenfél kapusának szemébe világítani: rendben van, az ellenfél szurkolóit megdobálni: rendben van, de teltházas meccset csinálni, szurkolni, fergeteges hangulatot teremteni: na, amiatt be kell zárni a stadiont." - Szijjártó Péter tökéletesen megfogalmazza a lényeget. AZ UEFA is beállt az elmebetegek hosszú sorába: a jelképes ügyeket vasszigorral, a tényleges tettlegességet a lehető legenyhébben ítélik meg. Mintha minden erkölcsi érzéküket elveszítették volna. A magam részéről egy percig sem állítom, hogy szurkolótáborunk minden esetben elegánsan és sportszerűen viselkedett. A magyar-francia meccsen például kifejezetten szégyelltem magam a La Marseillaise alatti füttyökért. Ha ezért marasztalták volna el az MLSZ-t, egy szót sem szólnék. (Más kérdés, hogy az angolok is végigfütyülték a dán, a németek pedig a magyar himnuszt. Utóbbit kétszer, a mérkőzést követően is, ami aztán tényleg a sportszerűtlenség netovábbja.) Szóval: egészen elképesztő ez az ideológiai túlfűtöttség, ez a kettős mérce, ez a kifejezetten a magyarokra utazó, minden áron büntetni akaró, ártatlan csínyeket nagyítóval kereső mentalitás. Másfél évet szívott a világ a koronavírus miatt, a meccsek szinte mindenütt a világon üres lelátók előtt zajlottak. Egy ilyen időszak után tényleg képesek józan, humánus és építő szándékú emberek zártkapus meccseket elrendelni? Egészen döbbenetes.

Érdemes egy percre elidőznünk a szurkolók - és ezzel párhuzamosan a hétköznapi polgárok - törzsfejlődésénél.

1. Az első fázis a BARBÁROK attitűdje. Igazi ókori mentalitás: rasszizmusuk és homofóbiájuk a gondolatok, a szavak és a cselekedetek szintjén is megjelenik. Ez a hozzáállás nem csupán elítélendő, de védekezni is kell ellene, így szankcionálása feltétlenül indokolt. E jelenség - ellentétben egy sor, bevándorlók által sűrűn lakott nyugat-európai országgal - Magyarországon kifejezetten ritka, az EB meccsek szurkolói részéről pedig végképp nem tapasztalhattunk semmiféle fizikai agressziót.
2. A SUTTYÓ kategória már nem folyamodik tettlegességhez, ugyanakkor a verbalitás terén nem mutat különösebb eleganciát. A klasszikus liberális világ tiszteli a szólásszabadságot, így az ebben a szellemben működők - szemben az UEFÁ-val - nem kívánják eljátszani az illemtanárok szerepét.
3. A CIVILIZÁLTAK igyekeznek kulturáltan viselkedni, s - függetlenül attól, hogy mi jár a fejükben - tartózkodnak a rasszista és homofób megnyilvánulásoktól.
4. Az ÉRZÉKENYEK a modern kor gyermekei. Ők már a gondolat szintjén is elfogadóak, békéjük, jámborságuk belülről fakad. (Magamat is ide sorolom.) Hitem szerint ez a kívánatos attitűd, mely azonban minden esetben szabad személyiségfejlődés, belső meggyőződés eredménye. Egész egyszerűen kizárt dolog, hogy büntetések útján bárkit ebbe az irányba terelhetnénk.
5. Az AGYMOSOTTAK a jelen, a posztmodern világ őrültjei. Ők azok, akik harcolni kívánnak a békéért; akik erővel kívánják lenyomni a toleranciát a másik torkán; akik semmiféle kegyetlenségtől nem rettennek vissza; akik az antifasiszta jelszavak védőpalástja alatt válnak valódi fasisztákká. A művelt Nyugat vészesen száguld ebbe az irányba, s ehhez asszisztál az Európai Labdarúgó Szövetség is.

A magyar-francia meccs idején a BBC stúdiójában Alan Shearer, Gary Lineker és Eric Abidal olyan tisztelettel beszéltek a válogatottunkról és rólunk, szurkolókról, hogy öröm volt hallgatni. "Csodálatos, fantasztikus, felemelő" - mondták, átérezve a stadion semmihez sem fogható hangulatát. "Egy egész országé ez a siker" - jegyezte meg Lineker, pedig akkor még a németekkel még nem is találkoztunk... Jó érzés, hogy vannak olyanok a nagyvilágban, akik képesek felismerni a nagy pillanatokat és nem a kicsinyesség, az irigység, és a büntetni vágyás permanens kényszere hajtja őket. Az UEFA mostani szankciói nem csupán túlzók, értelmetlenek, de totál kontraproduktívak is egyben. Jómagam közel ötven éve tartózkodom a suttyó rigmusoktól, de esküszöm, ezek után kezd megjönni a kedvem...