Az igazi, fanatikus hívek szerint a keresztény tanítás kerek egész; konzekvens igazságok kincsesládája. Nem vagyok egyedül azonban azzal a gondolattal, hogy e dogmavilág rém következetlen; hittételei sok esetben nem csupán megmosolyogtatóak, de értelmetlenek, károsak, egymással ellentétesek is lehetnek. Tipikusan ilyen megkérdőjelezhető elem a tisztítótűz is, mellyel józan logikával nemigen lehet mit kezdeni. Húsvétkor Jézusra emlékezünk, aki a keresztény tanítás szerint harmadnapra feltámadt a halálból. Vajon a sírkamrában töltött szűk negyven óra elég volt ahhoz, hogy ő maga is belekóstoljon a purgatóriumba? (Oké, tudjuk, a bűntelenek ezt megússzák és egyenes ágon jutnak a mennyországba...)
Világos persze, hogy minden, ami a megtapasztalható valóságon túli, s különösen a halál utáni világról szól, az nem több, mint az emberi fantázia kreatív szüleménye, ha úgy tetszik: mesevilág. Mégis érdemes komolyan venni, hiszen sokat elárul a katolikus keresztény vallás gondolkodásmódjáról, moralitásáról. A purgatóriumról szóló hivatalos egyházi tanítás tanítóhivatali dokumentumokban csupán a 13. század közepétől jelenik meg, vagyis a kétezer esztendős egyháztörténelem közel kétharmadában egész jól megvoltak tisztítótűz nélkül is. Elgondolkodtató, hogy a középkori vallásformálók miért érezték feltétlen szükségét egy új fantáziaelem bevezetésének, melynek - mondani sem kell - az égvilágon semmi köze az evangéliumokhoz, a jézusi örökséghez.
A Magyar Katolikus Lexikonban a következőt találjuk: "Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie. A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat (D 693) és a tridenti zsinat (D 840, 983). A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni." Mindez azt jelenti, hogy a menny és a pokol között létezik egy harmadik zóna a "futottak még" kategória számára. A Katekizmus így fogalmaz: "Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek." Vagyis a purgatórium valójában a mennyország előszobája, amolyan nulladik évfolyam, felkészítő-felzárkóztató csoport. No de miért van erre szükség? És főképp: miért kell ennek is a szenvedésről és a büntetésről szólnia?
Képzeljük el azt az időszakot, amikor az őskereszténység hosszú évszázadaiban még nem létezett a purgatórium gondolata, csupán a menny és a pokol! Mintha egy olyan suliba járnánk, ahol mindössze kétféle osztályzattal számolhatunk: színjelesek leszünk vagy megbukunk. Vajon mennyire motiváló az ilyen? A diákok döntő többsége bele sem fog szagolni a vizsgatételekbe, hiszen a tanár karakterének függvényében az "úgyis átenged", vagy épp a "mindenképp megvág" várakozások egyike fog érvényesülni. A túlvilági ítélőszék kapcsán még a döntéshozó attitűdjét sem ismerjük, így aztán tényleg nincs sok értelme a szent igyekezetnek. Minden bizonnyal ez a felismerés késztette a középkor vallásformálóit a tisztítótűz fogalmának megalkotására és bevezetésére. Ebben az új, tagolt rendszerben bejött a közepes osztályzat, az elitklubba kerülés vigaszága, mely immáron az átlagember számára is elérhető, így megfelelő motivációt jelenthet. Ezt követően szélesebbre nyílik a mennyek kapuja; már nem kell makulátlannak lenni a klubtagsághoz - értelmet nyer a tisztességes létezésre való általános törekvés. Bevallom: eddig még tetszik is az elképzelés. Hiszem, hogy az emberiség túlnyomó többsége jólelkű. Elég, ha a javíthatatlan pszichopata tömeggyilkosokat száműzzük a pokolba, mindenki más elfér a Paradicsomban, csapjunk minél nagyobb bulit! Még az is beleférne, ha az egyházi tanítás a purgatóriumot egyfajta öltözőnek, sminkszobának ábrázolná, ahol a hozzám hasonló szakadt prolikat szmokingba bújtatják és megigazítják a sérónkat, csak hogy méltó módon érkezzünk a mulatságba. Csupán egy bibi van, ami igazán csípi a szememet. Az egyház e felkészítő szakaszban büntetést és szenvedést ígér. Ez nem csupán rosszul hangzó, de morálisan is kikezdhető elképzelés.
Ami a dolog motivációs oldalát illeti, a lángnyelvek által okozott fájdalom és szenvedés érthető. Ha már visszavettünk a követelményszintből, ez ne jelentse azt, hogy a kiválók is lazíthatnak. A közepes osztályzattal zárók kapnak egy rövid ízelítőt a pokolból, csak azért, hogy a két lábon járó földi szentek - akik VIP-jeggyel érkeznek az isteni páholyba - se érezzék feleslegesnek a makulátlan életút energiabefektetéseit. Igen ám, de hogy fest ez erkölcsi szempontból? Nyilvánvalóan rettenetesen, sőt vállalhatatlanul. Idézzük újra a katekizmus szövegét: "örök üdvösségük felől biztonságban vannak". Megvan tehát a klubtagság, de azért egy kis kínzás még csak belefér, nemdebár? Ez annyira beteg világlátás, hogy nehéz is rá szavakat találni. Letelt a kilencven perc, vége a mérkőzésnek. Elhagytuk a pályát. Megtettük amit lehetett - vagy elég volt a győzelemhez, vagy sem, de nincs tovább. Ha kettő-kettes döntetlennel távozunk, abból úgy lesz három-kettő, ha az edző kicsit elnáspángol minket az öltözőben? Miféle ostoba logika az ilyen?? Az életszentség, a megtérés, a megvilágosodás, az erkölcsileg helyes életvezetés mind olyan fogalom, amely az emberi tudathoz köthető. Akkor, és csakis akkor tudunk morális lényként létezni és cselekedni, ha a tudatunk irányít. Az állatok, a csecsemők, a súlyos értelmi fogyatékossággal élők erre képtelenek, s természetesen a halottak is ebbe a körbe tartoznak. Miért kéne értelmetlen szenvedéssel, fájdalommal, megpróbáltatással sújtani egy halott, így immáron aktivitásra és fejlődésre képtelen tudatot? Természetesen Jézus soha, egyetlen szóval sem utal a tisztítótűzre. (E téren is Pál apostol a ludas; ő az, aki elsőként, halványan célozgat ilyesmire.) Emlékezzünk csak a jobb latorhoz intézett ígéretre: "Még ma velem leszel a paradicsomban." Semmi purgatórium, semmi szadista kínzás, de még egy takaréklángon égő, aprócska máglya sincs kilátásban. Az emberi tudat elvégezte a munkáját, s azonnal megítéltetett. A meccs lefújva.
"E büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni." - olvashatjuk a tridenti zsinat határozatában. Világos, hogy életünk során a bűneink visszahullanak ránk; ha cudarul bánunk embertársainkkal, ugyanezt fogjuk visszakapni. Ezek az okos dogmagyárosok csupán egyetlen apróságról feledkeztek el: hogy az érintett időközben beadta a kulcsot. Nincsenek többé földi interakciói, amelyek során megtapasztalhatná az elszigetelődést, a kirekesztettséget, a magányt, a szenvedést, a valóságos földi poklot. Így hát mégis, minek kéne tartanunk a purgatóriumot, mintsem indokolatlan és kegyetlen isteni bosszúnak? A tisztítótűz gondolatának kiiktatása ráadásul nem tűnik túl bonyolultnak, még akkor sem, ha a pokolhoz és a mennyországhoz - valamiféle furcsa vággyal - ragaszkodunk. Egész egyszerűen lejjebb kell szállítani a követelményszintet. Ha helyesen határozzuk meg a bűn fogalmát, úgy azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbben két lábon járó szentek vagyunk. Semmi szükség a paradicsomi dísztribünre, és a másodosztályú vendégek önkényes szívatására. Elég egy nagy közös küzdőtér, ahol mindenki elfér. Egyszerű, demokratikus, és még az egyenlőségmániások igényeinek is megfelelő...
Persze, legyinthetnénk az egészre, mondván: régi idők focija, kit mozgat még? Ugyanakkor látni kell: a purgatórium dogmája a keresztény tanítás lényeges és élő eleme. Nincs 15 éve, hogy XVI. Benedek pápa kiadta Spe Salvi kezdetű enciklikáját, mely részletekbe menően foglalkozik a halál utáni tisztulás kérdésével. Nyakunkon a húsvét, amikor Jézus feltámadását ünnepeljük. Az a gyanúm ugyanakkor, hogy az egyház feltámadását nemigen lesz módunk ünnepelni, ha nem gyomlálja ki magából vállalhatatlan tanításait, köztük a purgatórium kapcsán megfogalmazottakat. (Pedig talán még sosem volt ilyen nagy szükség egy modern, megújult kereszténységre, mint manapság.) Épp elég értelmetlen gyötrelmet okozunk egymásnak így is. Kevés ártalmasabb téveszmét szült a történelem, mint hogy a szenvedés tisztítani képes.
