Tudom, hogy az ország fele akár Lucifert is beültetné a kormányfői székbe, annyira gyűlöli Orbánt. Tudom, hogy az október 23-án ünneplők létszámaránya a jövő évi választásokat tekintve nem sokat mond, már csak azért sem, mert a baloldalnak eleve skizofrén helyzet a kommunista diktatúra elleni forradalom megünneplése. Ezzel együtt is döbbenetes volt látni a különbséget a békemenet százezres sokasága és az ellenzék csenevész gyülekezete között.

A Mérce szerint a Kodály köröndig állt a hét-nyolcezres "tömeg". Nos, amikor Orbán Viktor beszédét követően végigsétáltunk a lezárt Andrássy úton, a köröndnél egy rendőrön és egy kutyáját sétáltató nyugdíjason kívül egyetlen lelket sem láttunk, s még hosszasan kellett gyalogolnunk, hogy egyáltalán emberekbe ütközzünk. Épp akkor értünk a könnyedén megközelíthető színpadhoz, amikor Karácsony befejezte beszédét és e szavakkal hívta a porondra Márki-Zay Pétert: "Magyarország következő miniszterelnöke..." Muszáj volt hangosan felnyerítenünk.

Az előválasztás győztese ezúttal sem kerekített lehengerlő szónoklatot, bár ezt talán még legodaadóbb hívei sem várják tőle; már az is komoly siker, ha nem bakizik nagyot. A téma adta magát: 1956 szellemét, forradalmi hangulatát kellett ráhúzni valahogy a jelen helyzetre: "Mi is történt 1956 október 23-án? A magyarok meguntak valamit. Megunták a pártállamot, a szellemi lemaradást, bezárkózást, lemaradást a nyugattól, az elszegényedést, vállalkozások, egzisztenciák ellehetetlenítését, a megfélemlítést, a politikai kinevezetteket, a kontraszelekciót, az orosz befolyás erősödését, a soha meg nem térülő nagyberuházásokat és ostoba látványberuházásokat, a lehallgatást és a megfigyelést. A koncepciós pereket, az agitációt, a sikerpropagandát, a gyűlöletkampányokat, azt, hogy mindig egy kiválasztott csoportot kellett utálni, s az összeesküvés-elméleteket. Ebből a pártállamból lett elege a magyaroknak 1956 október 23-án. És ebből lett nekünk is elegünk most." A párhuzam persze kézenfekvő, ám nyilvánvalóan ezer sebből vérzik. Ennyi demagógiát még ennek az alig pár ezer ellenzéki szimpatizánsnak a torkán sem lehet egykönnyen lenyomni. Bezárkózás, elszegényedés, orosz befolyás növekedése... még jó, hogy csupán hívatlan vendégként voltam jelen, mert MZP-rajongóként végtelenül rosszul esett volna, hogy ennyire hülyének néz.

"Ez a forradalom a kicsik forradalma volt. A kicsik forradalma, akik felálltak, és elzavarták a nagy gyereket, aki elvette az uzsonnájukat." Akárhogy is nézzük, ez a metafora rém szerencsétlen. A múltat tekintve: igen sokan vannak köztünk, akiknek hozzátartozóit az ötvenes években meghurcolták, megkínozták, vagy akár meg is gyilkolták. Számukra úgy tűnhet, mintha MZP bagatellizálni akarná a Rákosi-rendszer rémtetteit. (Pedig nem.) Ha viszont a jelenre fókuszálunk, könnyen juthatunk arra: az ellenzéknek csupán az fáj, hogy elvették az uzsonnájukat, hogy jelenleg nem ők tartják kezükben az államkincstár kulcsát. Ez is igazi szónoki bravúr: egyetlen mondattal két öngólt is lőni...

"Nem azt nézték, amikor a puskát töltötték, amikor az orosz tankok ellen küzdöttek, hogy akik jobbról, vagy balról mellettük vannak, azok milyen ideológiát képviselnek, vagy éppenséggel melyik párthoz tartoznak, tartoznak-e párthoz." A szokásos mosakodás - úgy látszik - ezúttal is elkerülhetetlen. Mivel Orbán minimum akkora diktátor, mint Rákosi, így mellette még a vállalhatatlan Jobbik és a még vállalhatatlanabb DK is valódi angyalseregletnek tűnik. Ez az összevetés kívülről nézve továbbra is megmosolyogtató, ám a fanatikus hívek közt azért működhet. Hiszen mindannyian találkoztunk már olyan elvakultakkal, aki bár éltek az ötvenes években, de elméjüket és emlékeiket már tökéletesen elhomályosítja a gyűlölet, s hittel hiszik, hogy a párhuzam - csak így szárazon, konkrétumok nélkül - megállja a helyét. Fura lény az ember. A Fidesz-szavazók legalább ilyen intenzív ellenszenvet éreznek Gyurcsány iránt, de még soha senkitől nem hallottam, hogy Rákosihoz hasonlították volna. Egyszerűen azért, mert nem reális; Fletó akármennyi disznóságot is elkövetett, az ötvenes évek rémuralmát akkor se hozhatta volna vissza, ha ez lett volna vágyai netovábbja.

"Teljes nemzeti összefogással most megmutathatjuk, hogy mi vagyunk a többség!" Talán mind közül ez volt a legkínosabb mondat, amit MZP-nek ki kellett mondania szombat délután. A színpadon állva jól láthatta, hogy igazán hézagos ez a többség, miközben tisztában lehetett a ténnyel, mely szerint alig egy órával korábban Orbán hallgatósága az Andrássy úttól csaknem a Szabadság-hídig elért. S mindez Budapesten, ahol az ellenzék messze a legerősebb... Világos persze, hogy a valódi meccset 2022 tavaszán játsszák majd. Ám ezen a délutánon, a bemelegítő mérkőzésen nagyon nem lettem volna Márki-Zay helyében.

A Heritage Foundation felmérése szerint az Egyesült Államokban mért gazdasági szabadság évről évre szűkül. Ez meglátszik a világ országainak rangsorában elfoglalt pozícióin is: 2015-ben még a Földgolyó 12. legszabadabb gazdaságát mondhatták magukénak; három évvel később már csak a 18-adikak, majd újabb három esztendő elteltével csupán a 20. hely az övék. A magyarázat a különböző ideológiai alapú döntésekben keresendő, melyek nyomán a piaci működés egyre több korlátba ütközik.

A hétfői hírek egy újabb ilyen korlátról számoltak be: Evan Low demokrata képviselőnek - harmadszori nekifutásra - sikerült elfogadtatnia egy olyan jogszabályt, mely szerint a kaliforniai áruházaknak a továbbiakban nemi megkülönböztetés nélkül kell árulniuk a gyerekeknek szánt termékek egy részét, például a játékokat és a higiéniás cikkeket. A nagyobb üzletekben ki kell alakítani egy, a nemek szempontjából semleges részleget is. A képviselő így kommentálta a döntést: "Be kell fejeznünk a megbélyegzést azzal kapcsolatban, hogy mi elfogadható bizonyos nemek számára, és hagynunk kell a gyerekeket, hogy gyerekek lehessenek. Remélem, hogy ez a törvényjavaslat több vállalkozást ösztönöz Kaliforniában és az Egyesült Államokban, hogy elkerüljék a káros és elavult sztereotípiák erősítését." 

Számomra úgy tűnik, hogy a törvényt jegyző politikus kifejezetten cinikus. A vállalkozások ösztönzéséről beszél, miközben rendeleti eszközzel igyekszik kikényszeríteni egy megkérdőjelezhető ideológiának való megfelelést, messze túlnyúlva a józan morál szabta hatáskörén. De tényleg: hogy jön egy állami bürokrata ahhoz, hogy beleszóljon egy piaci vállalkozás legbelső ügymenetébe, meghatározva termékkínálatát és áruházának kialakítását? Az már csak hab a tortán, hogy mindezt arcátlan módon cukiságba csomagolja. Ez az orwelli kommunikáció az egykori kommunista országokat idézi, amelyek mind a "népi" és a "demokratikus" jelzőket aggatták magukra, holott egyiknek sem volt halvány köze sem a demokráciához.

Tiszta sor, hogy létezhetnek olyan központi szabályok, amelyek a piaci vállalkozások számára korlátokat állítanak, azonban ezeknek csakis akkor lehet létjogosultsága, ha fogyasztót, a munkavállalót, vagy épp a környezetet védik az adott cég tevékenységének káros, vagy veszélyes hatásaival szemben. Helyénvaló, hogy betartjuk a tűz- és munkavédelmi előírásokat; hogy működik a tőzsdefelügyelet; s hogy egyetlen társaság sem mérgezheti büntetlenül a folyókat és a levegőt. A balesetek, a katasztrófák, a környezeti károk mind-mind mások egészségét, tulajdonát, vagyis végső soron a szabadságát veszélyeztetik, és sem piaci vállalkozás, sem természetes személy nem terjesztheti ki a szabadságát mások szabadságának rovására. Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Egy áruház működése nem fenyeget senkit és semmit; akkor sem, ha a Barbie babát és a Matchbox autót külön polcra helyezi, és akkor sem, ha összeönt mindent egyetlen konténerbe.

S hogy mit jelent majd mindez a gyakorlatban? Az érintett áruházak kétféle módon reagálhatnak. A kézenfekvő megoldás az új jogszabálynak való formális, minimális megfelelés: eltávolítani néhány "boys" és "girls" feliratot, s kiakasztani pár "every kid" táblát. A vevők észre sem fogják venni a különbséget - s a többség számára világossá válik, mennyire értelmetlen és felesleges az új törvény. Ha viszont a dolog nem úszható meg ennyivel, mert a kiegészítő rendeletek látványos átalakításokat írnak majd elő, úgy e kiskereskedelmi egységeknek muszáj lesz jelentős költségekbe verniük magukat. Ennek forrása lehet egy általános áremelés, esetleg valamiféle speciális, erre a célra elkülönített állami támogatás. Egyik esetben a fogyasztók, a másikban az adófizetők finanszírozzák majd az ideológiai ámokfutás legújabb őrületét. Végső soron arra jutunk, hogy a Kalifornia kormányzója által aláírt jogszabály - melyet a józanabb demokrata képviselők épp úgy elleneztek, mint a republikánusok - a legjobb esetben hatástalan és észrevehetetlen lesz; rosszabb esetben pedig Kalifornia népét szegényíti majd (mint minden felesleges bürokratikus korlát).

Manapság trendi dolog arról filozofálni, hogy a piaci társaságoknak van-e bármiféle társadalmi felelőssége, vagy elég az, ha kizárólag a profitra koncentrálnak. Jómagam a Nobel-díjas Milton Friedmannal értek egyet, aki az utóbbi álláspontot képviseli. Ettől függetlenül természetesen üdvözlendő minden olyan nemes társadalmi cél, amelyet egyes nagyvállalatok meghirdetnek, függetlenül attól, hogy a menedzsment őszinte elkötelezettségéből fakad, avagy puszta marketingcélokat szolgál. Az Európai Bizottság is folyamatosan napirenden tartja a kérdést, mi több: irányelveket fogalmaz meg; az ezeket követő gazdasági társaságok önkéntessége ugyanakkor elvitathatatlan. Lehet előnyben részesíteni a nők, vagy épp a kisebbségek munkavállalását; lehet a törvényi előírásokon felül zöldíteni a céget és környezetét; lehet munkahelyi képzéseket szervezni; lehet támogatni a sportot, a kultúrát, avagy a helyi infrastruktúrát - a lényeg, hogy mindez fakultatív. És ugyanígy: a fogyasztók és a befektetők is (vásárlásaikkal, illetve részvényjegyzéseikkel) szabadon döntenek arról, hogy értékelik-e e vállalati erőfeszítéseket. Mindez bőven belefér a kapitalizmus eszköztárába. Amikor azonban törvényi hatalommal kezdik attitűdváltásra kényszeríteni a társaságokat, ott már a szocializmus síkos és veszélyes lejtőjére keveredtünk. Arról nem is szólva, hogy a gyerekek nemi semlegességének sulykolása aligha sorolható a megkérdőjelezhetetlen társadalmi értékek közé.

Abban feltétlenül megállapodhatunk, hogy a jó szándékú emberek - legyenek bár konzervatívok, liberálisok, vagy épp radikális baloldaliak - mind-mind egy élhetőbb világról álmodnak. A kérdés csupán az, hogy szemléletük, ideológiájuk, illetve az ebből fakadó cselekedeteik mennyire szolgálják e világmegváltást.

Évezredek óta ismert pszichológiai alapigazság, hogy képtelenek vagyunk átformálni a másik embert. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki marad az, aminek született, azt azonban nagyon is, hogy bármiféle változás csakis belülről fakadhat. Jézus így fogalmaz: "Kívülről semmi nem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná." Talán az Újszövetség legfontosabb mondata. Mondhatnak ránk bármit: szidhatnak, kritizálhatnak, sértegethetnek - csakis rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezekkel. És ugyanígy: lehet tiltani, korlátozni, verni és bebörtönözni a jóra való nevelést szem előtt tartva; soha a büdös életben nem faragtak még szentet senkiből ezen a módon. (Pontosan tudjuk: az erőszakos bűnözőket csaknem kivétel nélkül bántalmazták a szülei. Az agresszió csupán agressziót szül; valakin muszáj leverni a gyerekkorban begyűjtött sérelmeket.) A kérdés ezek után már csak az: miért ragaszkodik a balos gondolkodás ehhez a nyilvánvaló zsákutcához? Miért akarja mindenáron makulátlanná formálni a MÁSIK embert?

Induljunk ki a konzervatívok, a klasszikus liberálisok, a normalitást hirdetők világképéből! Ők úgy tekintenek az emberiségre, mint egy sokszínű közösségre, amelynek minden egyes tagja hordoz pozitív és negatív tulajdonságokat egyaránt. Senki sem szent és senki sem elátkozott; szinte teljes mértékben az egyéntől függ, hogy mit kezd az adottságaival, miként építi fel életét - függetlenül mindenki mástól. A balos szemlélet ettől gyökeresen eltérő. Ebben az elképzelt mesevilágban minden fekete és fehér - mindig minden szituációban felmutatható egy gonosz óriás és egy elnyomott törpe. Az erkölcsi fölény természetesen kivétel nélkül az utóbbié, hiszen őt mocsok módon elnyomják. Törpénk akkor is áldozat, ha történetesen ő maga az agresszor. Ez a narratíva könnyedén befogadható a nép egyszerű gyermeke számára, aki sosem fogja feltenni a kérdést: vajon az óriás és a törpe miért ne élhetnének békében egymás mellett? Egyáltalán: miért gondoljuk, hogy mindig minden a hatalomról szól, még akkor is, ha az érintettek között semmiféle hierarchikus különbség sincsen? (Azért kezicsókolom, mert ha nincs forradalmi hevület, úgy egyáltalán nem marad szerepe a radikális baloldaliságnak. Tökéletesen öncélú a sztori.) Lássuk csak: a jakobinusok idején a gonosz óriás szerepét az arisztokraták játszották. A bolsevikok szemében a tőkések és földbirtokosok adták az ellenségképet; a feministáknál a férfiak; a BLM esetében a fehérek; az LMBTQ aktivistáinak perspektívájából pedig a heteroszexuálisok. Minden józan ember számára világos, hogy egyetlen kisebbség sem képviselheti a kizárólagos és nyilvánvaló erkölcsi igazságot csak azért, mert kisebbség. Itt azonban sokkal többről is szó van, mint puszta morális helyzetértékelésről. Ha valóságként fogadnánk el a balos narratívát, úgy kötelességünknek kéne éreznünk az erkölcsi rossz elleni fellépést. Ebben a neomarxista mennyországban már nem elégedhetünk meg a klasszikus liberális alapeszménnyel, mely szerint elég az, ha fizikailag nem bántjuk a másikat, ha tiszteljük a szabadságát. Szeretetteljessé, adakozóvá, a végletekig tapintatossá is kell válnunk. Mindenkinek, kivétel nélkül. Ez központilag háromféle úton érhető el. A kemény diktatúrák egyszerűen kiirtják, avagy börtönbe zárják a nemkívánatos elemeket (Sztálin, Pol Pot, Rákosi, hosszú a sor). A puha diktatúrák megelégszenek azzal, ha mindenki álszent módon eljátssza a megírt szerepet, a lélek belső háborgásával nem sokat törődnek (Kádár-rendszer, vagy épp a jelen Németországa). A harmadik út az átnevelésé, amely a legkevésbé sem egyszerű mutatvány.

Ha már a baloldali gondolkodás - mint már annyiszor a történelem során - újfent megteremtette a kinevelendő ÚJ EMBER eszményképét, tekintsük meg ennek épülési fázisait! A posztmodern kor erkölcsi relativistái imádják összekutyulni a dolgokat, ám mi ne hagyjuk magunkat, inkább igyekezzünk megkülönböztetni egymástól az eltérő szinteket!

1. NE ÖLJ, NE LOPJ! - Minden működő társadalom alapkívánalma, hogy polgárai ne kezdeményezzenek erőszakot. Ez a magatartás megkövetelhető, kikényszeríthető. Semmi köze a jóemberkedés bónuszfokozataihoz. (Ha úgy tetszik: ez a kötelező tananyag, minden egyéb fakultatív, szorgalmi feladatnak minősül.)
2. SZERETET, TAPINTAT, ELFOGADÁS - Ezek már mind olyan pluszok, amelyek üdvösek és üdvözlendők, ám a legkevésbé sem előírhatók. Minden ember, aki szeretetteljesen és kellő tapintattal viseltetik a másik iránt; aki képes nagyvonalúan tolerálni minden ártalmatlan másságot, valójában a saját lelki egészségét alapozza meg mindezek által. Ám ahogyan a fizikai egészséget, a sportolást és a helyes táplálkozást sem lehet kikényszeríteni, ugyanúgy a szellem, a tudat, a psziché sem fejleszthető az érintett szándéka ellenére.
3. ÖNFELADÁS, ALTRUIZMUS - Ez az a fokozat, ahol az erkölcs és a pszichológia szintjeit követően elérkezünk a vallások világába. Itt már nem csupán arról van szó, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot, hanem ellenkezőleg: az önpusztítás veszi kezdetét. "Fehér vagyok, tehát bűnös. Megpróbálok kevésbé fehér lenni. " Avagy: "Nem szülök gyereket, hogy csökkentsem a családom ökológiai lábnyomát." Ezek ma mainstream mantrák, melyek a szerzetesek attitűdjét idézik. Mondani sem kell: tökéletesen szembemennek az ember alaptermészetével. Arról nem is beszélve, hogy az aszkéta, önostorozó szerzetesi létforma még a legvadabb inkvizíciós időkben is extrém, szabadon választható életútnak számított, míg manapság szinte elvárás. Hála az égnek: ez a világ annyira távol áll az átlagembertől, hogy aligha lehet a természetévé tenni. (Az egyháznak kétezer év alatt sem sikerült altruista lényt faragni az egészségesen önző homo sapiensből.) A tapintatra hivatkozó, önfeladást megkövetelő attitűd sokszor valódi tragédiákhoz vezet, néha azonban csak szimplán megmosolyogtató. Két héttel ezelőtt Lucas Paquetá, a Lyon játékosa sárga lapot kapott egy esernyőcselért. A női játékvezető szerint a brazil fiú meg akarta alázni ellenfelét... Az idiótaság ilyen fokán már Neymar is kiakadt, mint írta: "A játék halálát jelenti, ha egy cselért is büntetnek." Nos, itt tart a világ.

Bevallom: tényleg nem értem. Ha igaz a balos narratíva, úgy adott a gonosz óriás, aki fafejű, ostoba, gyarló, nem lát túl a saját önös érdekein; illetve vele szemben ott áll a kedves és felvilágosult törpe, aki maga az elfogadás és a nyitottság. Vajon e kettő közül melyik a formálhatóbb alapanyag? Nyilvánvalóan az utóbbi, így aztán a legkevésbé sem világos számomra, hogy a posztmodern érzékenyítő vallás papjai miért a nehezebb útra esküsznek. Tényleg a nevelhetetlen vaskalaposokból kell szentet faragni? Miért nem választják az egyszerűbb utat? Adott egy egészséges gondolkodású, a világra jól reflektáló törpe, akit a törvények megvédenek az óriástól, s csupán annyi gondja marad, hogy kissé frusztrált az óriás méretei miatt. Miért nem a rugalmas és nagyszerűen alakítható törpét kezdjük el edzeni, hogy előbb-utóbb ő is erősnek és sebezhetetlennek érezze magát? A kérdés persze költői, a válasz pedig nyilvánvaló: azért, amiért a szívműtétet sem a hentesekkel végeztetjük. A baloldali megközelítés erre alkalmatlan; ez a konzervatívok és liberálisok útja. Arról nem is szólva, hogy maga az alapnarratíva is totál kamu: a törpe semmivel sem nyitottabb, semmivel sem elfogadóbb és semmivel sem formálhatóbb, mint az óriás. Csupán irigy és zaklatott. És persze teljességgel fejlődésképtelen.

Azt kell észrevenni, hogy a posztmodern kor érzékenyítő vallása nem csupán ideológiai gyökérzete kapcsán mutat összetéveszthetetlen hasonlóságot a marxizmussal, de a kifutását tekintve sem végezheti másként. A szabadságvágy, a versengés és az önérdekűség olyan mélyen kódolt, a túlélést biztosító ösztönkésztetések, amelyeket neveléssel kiirtani lehetetlenség, pszichológiai nonszensz. Így aztán vagy eljön végre a kijózanodás ideje, vagy épp a legdurvább diktatúrák előszobájában állunk. Adja az ég, hogy az előbbi szcenárió érvényesüljön.

George A. Akerlof és Robert J. Shiller Balekhalászat című könyve 2015-ben jelent meg (magyar fordításban egy évvel később). A szerzők Nobel-emlékdíjas közgazdászok, akik elkötelezett hívei a piacgazdaságnak, ugyanakkor kötelességüknek érezték, hogy felhívják a figyelmet a piaci működés vadhajtásaira, hátulütőire is. Hiánypótló alkotásról van szó, hiszen a klasszikus makroökonómia csupán keresletről és kínálatról, valamint ezek egyensúlyáról értekezik, a háttérben meghúzódó szükségletek mélységeit, valódiságát nem firtatja. Ez már a viselkedési közgazdaságtan terepe, ám még itt sem igazán jellemző, hogy a balekokra és a balekhalászokra fókuszálnának.

A kötet Keynes jóslatával indít, aki 1930-ban úgy látta: száz év múlva az amerikaiak nyolcszor annyit fognak keresni, tele lesznek szabadidővel és egyáltalán nem szenvednek majd filléres problémáktól. A jövendölés első fele csaknem telitalálatnak tűnik: Az Egyesült Államokban 2010-ben az egy főre jutó GDP öt és félszerese a nyolcvan évvel korábbinak (és minden esély megvan rá, hogy 2030-ra elérje a nyolcszoros értéket). A jóslat további részei azonban - egyelőre - kifejezetten falsnak tetszenek: a többség továbbra is teljes munkaidőben dolgozik és hó végén már azon aggódik, miként fogja befizetni a számláit. Hogy a fenébe lehetséges ez? - kérdezhetjük joggal. A legtöbben azt gondolják, hogy némi plusz jövedelem minden gondjukat megoldaná, aztán kiderül, hogy a világ minden vagyona sem elég.

A szerzők beszámolnak arról a kísérletről, amelyben csuklyásmajmokat tanítottak a pénz használatára. Ezek a kifejezetten értelmes állatok hamar megtanulták a bankjegyek szerepét a piaci működésben, különösen úgy, hogy nagy kedvencükre, a mályvacukros gyümölcstekercsre tehettek szert a bankókért cserébe. (A majmok némelyike idővel odáig ment, hogy szexet kínált a pénzért...) Nem vitás, hogy ezeknek az állatoknak az égvilágon semmi szükségük az ilyenfajta édességekre, mi több, nagy mennyiséget fogyasztva kifejezetten ártanak maguknak. Ámde ennek felismeréséhez némi tudatosság kéne - ezt hiába várnánk tőlük. Akerlof és Shiller ezek után a könyvben mindvégig e kísérlet által ihletett képet használják: a majmok ott ülnek a vállunkon és rossz döntések felé terelnek bennünket. Ez nem csupán költői, de rém tapintatos megfogalmazás is egyben; így nem kell kimondaniuk, hogy alapvetően mi magunk is ostoba ösztönlények vagyunk, akik felesleges, vagy akár káros dolgokra szórják el a pénzüket. A szerzők szerint "azért kerülünk könnyen a balekhalászok hálójába, mert szeretjük viszonozni a kapott ajándékokat és szívességeket; kedveskedni akarunk azoknak, akiket szeretünk; nem szívesen lázadunk a hatalom ellen; igyekszünk másokat követve meghozni a viselkedésünkre vonatkozó döntéseinket; arra törekszünk, hogy döntéseinknek legyen belső konzisztenciájuk; és irtózunk a veszteségektől."

Mindezeket követően lássuk, melyek azok a területek, amelyek valódi balekokat faraghatnak belőlünk:

• MARKETING - A szerzők az első helyen említik a hirdetéseket, melyek akkor igazán hatékonyak, ha egy történetet mesélnek el, mégpedig oly módon, hogy "narratíváikat sikerül átoltani a fogyasztók narratíváiba." A magam részéről reklám szakirányon végeztem; imádom a marketing minden elemét, ezzel együtt is meggyőződésem, hogy egy többé-kevésbé racionális fogyasztóra alig-alig hatnak a hirdetések. Ha néhanap vásárolunk is reklámok alapján, akkor sem olyan termékek irányába csábulunk el, amelyre semmi szükségünk sincsen.
• IMPULZÍV VÁSÁRLÁS - A szupermarketek kialakítása rendkívül tudatos: az alapvető szükségleteket kielégítő termékeket mindig leghátul helyezik el, hogy végig kelljen menni az egész üzleten. A pénztár közelében a csábítás már végképp a tetőfokára hág: csokoládé, rágógumi, miazmás. Az elrendezés pszichológiája nyilvánvalóan működik, ám kizárólag azoknál, akik a spontaneitásnak élnek. Ha előre eltervezzük, hogy miket pakolunk a kosárba és puritán módon ragaszkodunk is e tervhez, úgy nincs az a kreatív belsőépítész, aki kiénekelné a bankjegyeket a pénztárcánkból.
• DOHÁNYZÁS, NYERŐGÉPEK, EGÉSZSÉGTELEN ÉLELMISZEREK - Gyakorlatilag mindenki tisztában van vele, hogy ezek ártalmasak és függőséget okoznak. A cigarettázás 80-90 évvel ezelőtt még elegánsnak és menőnek számított, ma már inkább kínos, és a dohányosok zöme folyamatosan a leszokással küzd. A szerencsejátékosok többsége is pontosan tudja, hogy hosszútávon csakis veszíthet, továbbá a chipset zabálók előtt is világos, hogy ez irányú falánkságuk nem szolgálja a sportos karcsúságot. Nyugodtan nevezhetjük balekhalásznak az üzletág kínálati oldalának szereplőit, ám a döntés itt is a fogyasztóé. Semmiből sem áll nemet mondani mindezekre. És ugyanígy: mindenkinek joga van a pocsék minőségű életre is, ha azt választja.
• REJTETT TULAJDONSÁGOK - A legjobb példa a tintasugaras nyomtató. A készülék maga nem kerül sokba, azonban a rendszeresen cserélendő tintapatront csillagászati áron adják (akár az eszköz értékének kétharmadáért), miközben minderről - a beszerzés pillanatában - a vásárlók 97%-ának halvány fogalma sincsen. Mondani sem kell: némi körültekintéssel ez a pont is lazán kivédhető.
• HITELKÁRTYA - Természetesen nem elég csupán felkelteni a vásárlási vágyat, eszközt is kell adni a fogyasztó kezébe... A szerzők szerint a (brutális kamatozással működő) rendszeres hitelkártya-használat a fő oka annak, hogy az amerikaiak többsége felelőtlenül költekezik és nem jön ki a havi jövedelméből. A magam részéről ide sorolnám a nyaralásra és a plazmatévére felvett gyorshiteleket és a zálogházi ügyleteket is. A számos ostoba népi bölcsesség között elvétve akad megszívlelendő is, ilyen például az "addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér" alapelv is. Csupán elhatározás kérdése: nem kötünk hitelkártya-szerződést, nem vásárolunk hitelre. Ha vágyunk tárgyára sikerül elég pénzt összespórolnunk saját forrásból, akkor lehet létjogosultsága a költésnek. Egyébként aligha.

A felsorolásban szereplő tételek mindegyike alkalmas arra, hogy eltérítsen bennünket erőforrásaink optimális felhasználásától. Közös jellemzőjük ugyanakkor az is, hogy egyszerűek, az átlagember számára is átláthatók. Egyik esetben sincs arról szó, hogy szélhámosság, csalás, vagy mérgezés áldozatai lennénk - balekságunkat mi magunk választjuk, s ennek az esetek többségében tökéletesen a tudatában is vagyunk. A szerzők mindezeket a PSZICHOLÓGIAI BALEKHALÁSZAT kifejezéssel illetik.

Léteznek azonban olyan területek is, amelyek a közönséges földi halandó számára nem igazán áttekinthetők. Akerlof és Shiller ezekben az esetekben az INFORMÁCIÓS BALEKHALÁSZAT elnevezést használják.

• GYÓGYSZERIPAR - A könyv számos olyan példát hoz, amelyben megfelelő tesztelés nélkül dobtak piacra új készítményeket. A Vioxx nevű fájdalomcsillapító kapcsán csak jóval a bevezetését követően fedezték fel, hogy jelentősen megnöveli a szívroham kockázatát. A gyógyszer éves forgalma 2004-re - amikor végre kivonták a forgalomból - már elérte a 2,5 milliárd dollárt, miközben csak az Egyesült Államokban 90--100 ezer szívrohamot okozott, melyek egynegyede halállal végződött. A Premarin - nők klimax utáni hormonpótló készítménye - sok ezer emlőrákos megbetegedésért felelős. Amerikában a figyelemzavaros gyerekeket Ritalinnal tömik, melynek hosszú távú mellékhatásai egyelőre ismeretlenek.
• PÉNZÜGYI BEFEKTETÉSEK - Az összetettebb pénzügyi manőverek, a származtatott ügyletek sokszor annyira bonyolultak, hogy nem csupán az átlagember nem látja át, de esetenként még a hitelminősítő intézetek sem. E téren aligha elégséges a fogyasztó/befektető óvatossága, az értékpapír-felügyelet tevékenysége szükséges és áldásos lehet - már ha képesek megelőzni a lufigyártást és a nagy kipukkanásokat. A szerzők számos gazdasági visszaélést vonultatnak fel, jómagam egyet emelnék ki ezek közül. A "főhős" a ma már 75 esztendős Michael Milken, aki nem csupán pénzügyi zseni, de megnyerő szélhámos is volt egykoron. Trükkjének lényege az a szómágia, amelyet a közéletben, a politikában manapság is nap mint nap alkalmaznak. A "bóvlikötvény" kifejezés az 1970-es években olyan alacsony besorolású értékpapírokat takart, melyeket "bukott angyalok" (egykor sikeres, később lecsúszott, de még stabilan működő vállalatok) bocsátottak ki, s valójában meglehetősen magas hozamot produkáltak. Milken zsenialitása nem csak abban állt, hogy hosszú évtizedek statisztikáit elemezve felfedezte e jövedelmező szektort, hanem abban is, hogy sikerült a piac ezen szegmensét jelentősen felhígítania gyenge, rosszul teljesítő papírokkal, melyekre immáron valóban ráillett a bóvlikötvény kifejezés. És vajon lesz-e olyan, aki képes szétválasztani a búzát a konkolytól, ha azt kévében árulják?

Vegyük észre, hogy a pszichológiai és az információs balekhalászat nem vehető egy kalap alá. Mivel az utóbbi minden esetben speciális szakterületet érintő, komplex kérdés, ezeknél elkél a segítség valamiféle külső, ellenőrző szerv formájában.

Ami a fogyasztói preferenciákat illeti, alapvetően kétféle megközelítés létezik. A piacpárti gondolkodás szerint minden szükséglet szent. Mi több, a világot az viszi előbbre, hogy újabb és újabb termékek és szolgáltatások jelennek meg, olyanok, amelyekről azelőtt nem is álmodhattunk (vagyis nem lehettek ilyen szükségleteink). Alig pár száz éve még csaknem a teljes emberiség mezőgazdasági munkát végzett. Manapság a társadalom egészen vékonyka szegmense képes előállítani a Föld teljes élelmiszer-szükségletét, a többiek mind olyan területen tevékenykednek, amelyekre kellő arroganciával rásüthetjük a felesleges - és ebből fakadóan a balekhalász - jelzőt. Gondoljunk csak az autógyártásra! A központi zár, az elektromos ablakemelő, vagy épp a klímaberendezés huszonöt éve még extra felszereltségnek számított, ma már ezek alapvetők. Mondanánk azt, hogy ezek totál feleslegesek, hiszen a Lada1200-asban kézzel is le tudtuk tekerni az ablakot? A magam részéről azt gondolom, hogy mindenre, amit a piac kínál, érdemes pozitív nyitottsággal tekinteni. Ha mi magunk puritánok is vagyunk, s a termékek és a szolgáltatások döntő többsége hidegen hagy bennünket, másnak ugyanezek ettől még bőven értéket jelenthetnek. "A standard közgazdaságtanban alapszabály, hogy az emberek mindig olyan döntést hoznak, amellyel maximalizálhatják jólétüket. Van ennek a feltevésnek fantázianeve is: kinyilvánított preferenciák, vagyis az emberek kinyilvánítják, milyen döntésektől lesz jobb nekik. Ez a feltevés természetesen szöges ellentéte annak az általunk vallott elvnek, amely szerint az, amit az emberek tényleg akarnak (ami jó nekik), nem azonos azzal, amiről azt hiszik, hogy akarják (a vállukon ülő majom preferenciái miatt)." A szerzők az utószóban felvillantják e klasszikus balos gondolatot, melyből az égvilágon semmi sem következik. Igazuk van: gyakran hozunk rossz döntéseket, de ettől még aligha kéne gyámság alá venni a teljes társadalmat.

Amikor a Balekhalászat c. könyv baloldali beállítottságú olvasó kezébe kerül, az első reakciója természetesen az, hogy lám, egy újabb bizonyíték a kapitalizmus gonoszságára és fenntarthatatlanságára! Hála az égnek, azért nem mindenki kezd azonnal kommunista kiáltványt fogalmazni, mindazonáltal még a józanabbak is szigorú állami ellenőrzéseket, korlátozásokat és tiltásokat sürgetnek. Alig hiszem, hogy ez lenne a helyes út. Nem vitás, hogy a mindenkori állam messze legfontosabb feladata, hogy megvédje polgárait, úgy is, mint fogyasztókat. No de ne önmaguktól!! Épp ezért: muszáj megkülönböztetni a transzparens balekfogást az átláthatatlan szélhámosságtól. A szerzőket e téren dicséret illeti; ahogy fent már kitértünk rá: pszichológiai és információs balekhalászatról beszélnek, pontosan oda helyezve a demarkációs vonalat, ahová kell. (Kár, hogy nem hangsúlyozzák ki a lényeget: az utóbbi igényel beavatkozást, az előbbi semmiképpen sem.) Hiába mondja Puzsér, hogy be kéne tiltani a reklámokat, ez csupán saját, szubjektív őrülete - mindenki tudja, hogy a hirdetések befolyásolni, manipulálni kívánnak és ennek megfelelően is viszonyulunk hozzájuk. Hiába mondják mások, hogy be kéne tiltani a dohányzást (én magam is gyűlölöm a cigifüstöt), mindenkinek szíve joga, hogy tönkretegye magát. A kevésbé átlátható területeken ugyanakkor nagyon is van szerepe az ellenőrzésnek; ez lehet állami feladat, de végezhetik akár piaci szereplők is. Természetesen megkerülhetetlen, hogy mindenki felelősséget vállaljon (és felelősségre vonható legyen) a döntéseiért; a termelő és az ellenőrző szerv is épp úgy, akárcsak a végső felhasználó. Mert azért a fogyasztó sem komplett idióta.

Az már biztos, hogy 2022-ben, a választások másnapján nem sok állami vezető ül majd Jakab Péter irodája előtt... (Nem mintha ez így ment volna bármilyen forgatókönyv szerint.) Az, hogy Fekete-Győr miniszterelnöki reményei elfüstöltek, senkit sem lep meg igazán. (Voltak ilyenek egyáltalán?) A Jobbik elnöke ugyanakkor hónapokon át a legesélyesebb jelöltnek számított - legalábbis a felmérések szerint. Úgy tűnik, azért az ellenzéki szavazókban is van némi józanság.

Ami az előválasztás technikai részét illeti, a projekt egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Annak kapcsán, hogy a rendszer rögtön az első napon összeomlott, már sokan és sokat cikiztek-cikkeztek. Arról ugyanakkor kevesebben beszéltek, hogy a voksolás az újraindulás után is csigalassúsággal folyt. Egy-egy szavazó regisztrálása hosszú perceket vett igénybe, így a sorban állás a legtöbbeknek emberpróbáló hosszúságúra nyúlt. A választás titkossága is erősen megkérdőjelezhető, ugyanis mindenki, aki az urnákhoz járult, egyéni QR-kóddal ellátott szavazólapot kapott, amely a regisztrációt követően beolvasásra is került. Ez azt jelenti, hogy az előválasztás adatbázisát kezelők utólag könnyűszerrel azonosítani képesek a résztvevők döntését. (Nem mintha ebből komolyan profitálhatna bárki, csak ezek után nem mondható, hogy titkos szavazás történt.) Az már csak hab a tortán, ami az M3 -ason történt: egy betonoszlopnak csapódó autóból kismillió szavazólap szóródott a sztrádára szombaton...

Ami viszont annál lényegesebb: lássuk az állva maradt jelölteket!

MÁRKI-ZAY PÉTER (20,02%)

Minden kétséget kizáróan ő lehetne az ellenzéki összefogás valódi reménysége, tekintve, hogy a versenyben maradtak közül egyedül ő képes megszólítani a konzervatívokat, a mérsékelteket, a piacpártiakat. A jelöltek vitáin messze a legjózanabbul kommunikált. Nem pszichopata, de nem is töketlen, ráadásul városvezetőként már bizonyított. Mindezekkel együtt is aligha Márki-Zay lesz a végső befutó. Nem áll jelentős párt a háta mögött; valójában kakukktojásnak számított már az ötösfogatban is.

KARÁCSONY GERGELY (27,31%)

Budapest főpolgármesterének legnagyobb előnye a tökéletes szürkeség. Ez önmagában talán furán cseng, mindazonáltal - vetélytársaival összevetve - egyáltalán nem tűnik csekélységnek. Nem egy kifejezetten karizmatikus alkat, de legalább nem is ellenszenves. Nincs jogosítványa, nem beszél angolul, s kétéves városvezetési tevékenységét látva azt mondhatjuk: a legjobb, ha nem is tesz semmit. Alig hiszem, hogy bárki is látná benne a képességet az ország kormányzására, ám még így is egy géniusznak tűnt Fekete-Győr András mellett. És persze ne feledjük: ha az Egyesült Államok képes működni Joe Bidennel az élén, úgy semmi sem lehetetlen.

 DOBREV KLÁRA (34,76%)

Nem vitás, hogy a három állva maradt jelölt közül Klára asszony a legkompetensebb. Szemmel láthatóan vág az esze, jól kommunikál és ráadásképpen még az angollal is megbirkózik. Gondolhatnánk, hogy ennyi elég is a sikerhez, azonban a pozitívumok e ponton véget is érnek. Dobrev az ország legelutasítottabb politikusának felesége, s e skarlátbetűt aligha képes feledtetni. Arról nem is beszélve, hogy Gyurcsány száz helyen megírta, elmondta, hogy ámokfutásának lényeges elemeit annak idején nejével együtt ötölte ki... Hihetnénk, hogy a 21. században egy nőnek már önmagában a neme is hihetetlen előnyt jelent. A valóság ezzel szemben az, hogy Klára asszonyból pont a lányokra-asszonyokra jellemző lágyság hiányzik a leginkább. Mindent összevetve: A Fidesz szempontjából messze Dobrev az ideális kihívó. Személye szinte garanciát jelent az Orbán-kormányzás folytatására.

Márki-Zay Péter is hasonló álláspontot fogalmazott meg: szerinte sem lehet Dobrev Klárával választást nyerni, így fel is ajánlotta, hogy bizonyos feltételekkel hajlandó visszalépni Karácsony javára. Ebből - hitem szerint - nem lesz semmi. Márki-Zay piacpártisága és Karácsony radikális baloldalisága aligha összeilleszthető. De ez még a kisebbik gond - az elvek (ha vannak) többnyire másodlagosak a politikai célokhoz képest. Lényegesebb szempont, hogy Karácsony és a Gyurcsány házaspár sokszorosan elkötelezettek egymás mellett, hogy ezzel a finoman visszafogott kifejezéssel éljek. Karigeri semmi olyasmit nem fog bevállalni és aláírni, amit Gyurcsányék nem támogatnak.

Pár hét múlva már okosabbak leszünk, most csak annyi a biztos, hogy Jakab Péter nagyívű álmainak lőttek. Számára egyelőre marad a bohócsipka és az ahhoz tartozó szerep. De talán jobb is így mindenkinek...

Az mindig is világos volt, hogy a tőke oda áramlik, ahol a működési feltételei kedvezőek. Egy echte kommunista berendezkedésű ország például aligha számíthat jelentős befektetőkre, hiszen ideológiája nem tiszteli a magántulajdont, így egyetlen invesztált cent esetén sincs semmi garancia rá, hogy gazdája viszontlátja. Még azon sem lepődünk meg különösebben, amikor azt látjuk, hogy nagyvállalatok lobbistái - szimpla gazdasági érdekből - különböző háborúkba hajszolják az amerikai kormányt, s ehhez a manőverhez rendre a "demokráciaexport" jelenti az ideológiai fedősztorit. Azt azonban sosem gondoltuk volna, hogy pont a nagytőke lesz az, amely beáll az új baloldal mögé, s a világ legcinikusabb módján marxista eszméket hirdet majd, csak hogy piacait bővítse.

Ha e felvetés szürreálisnak tűnik, úgy a könnyebb megértés kedvéért képzeljünk el két fiktív karaktert! Nevezzük el őket: egyikül legyen Stan, a másik pedig Pan. Modellünkben jelenítse meg Stan a tudatos, puritán polgárt! Dolgozik, takarékoskodik, befektet. Sportol, odafigyel az egészségére. Csupán annyit fogyaszt, amennyire feltétlen szükséget érez. Használati tárgyait óvja, csakis akkor vásárol újat, ha a régi már tönkrement, elavult. A másik térfélen ott áll a felelőtlen, bohém Pan, aki úgy él, mintha nem lenne holnap. Az utolsó fillérnek is a fenekére ver; eszik, iszik, mulat, zsírpárnákat növeszt. Nincs saját ingatlantulajdona, a megtakarítások minden formája hidegen hagyja. Vajon kettőjük közül melyik az ideális fogyasztó? Nyilvánvalóan Pan és nem kizárólag abból a primer aspektusból, hogy jócskán több pénzt hagy a plázákban és éttermekben. Stan megtakarításai ugyanis nem csupán passzív pénzt jelentenek a fogyasztási oldalon, de befektetve, az üzleti életbe visszaforgatva veszélyes konkurenciát is képezhetnek a jelen termelővállalataival szemben. Utóbbiak számára az volna az ideális világ, ha Stan minden forintját, amelyet nem fogyasztásra fordít, azonnal átvezényelnénk Pan bankszámlájára. Ő majd tudni fogja, mi a dolga... A bibi csupán annyi, hogy a piac szereplői nem rabolhatják ki egymást, így muszáj segítségül hívni az államot. Nos, erről szól a 21. századi baloldaliság. Erről szól a segélyezés, a családi pótlék, a feltétel nélküli alapjövedelem, és természetesen a bevándorlás támogatása is. Elvenni Stan pénzét és odaadni Pannak. És ha már mindenki fogyasztott, amennyi belefért, úgy újabb Panokat terelni az akolba.

Érdemes figyelmünket a különböző pártok adópolitikájára irányítanunk. (Hiszen ha ki akarjuk tömni Pant, valamilyen módon el kell koboznunk Stan vagyonát.) Az egyszerűség kedvéért rendezzük három csoportba a számtalanféle adóformát!

• CÉGES ADÓK - társasági nyereségadó, iparűzési adó, munkáltatói járulékok, termékdíj stb.
• A MAGÁNSZEMÉLY ADÓI - személyi jövedelemadó, vagyonszerzési illeték, luxusadó stb.
• FOGYASZTÁSI ADÓK - általános forgalmi adó, jövedéki adó.

A céges adók értelemszerűen a gazdasági társaságokat érintik, Stan és Pan szemszögéből tekintve indifferensek. A következő kategória már nagyon is érinti őket, ám közel sem azonos mértékben. Mivel Stan többet dolgozik, többet is keres, megtakarítási is jelentősek, ingatlanba is fektet - mindezekből fakadóan a magánszemélyeket sújtó sarcok elsősorban őrá irányulnak, mértéküktől függetlenül. Ha ezek progresszív formát öltenek, úgy pláne. A harmadik kosárba helyeztük a fogyasztási adókat, melyek a teljes társadalmat szegényítik; termelőket és vásárlókat egyaránt. (Előbbieket azért, mert a termékekre rakódó adótételek az árat növelve a keresletet csökkentik.) Ennél a kategóriánál azonban megfordul képzelet szülte szereplőink érintettsége; ezúttal Pannal tolnak ki a törvényalkotók, ha magasra tornásszák az ÁFÁ-t és a jövedéki adók mértékét. Stan ugyanis alig fogyaszt, szinte meg sem érzi az ÁFA-kulcs pár százaléknyi emelését. Nem iszik, nem dohányzik, így aztán jövedéki adót is csak módjával fizet. E ponton bújjunk egy multinacionális nagyvállalat lobbistájának bőrébe, és próbáljuk elképzelni, miket sugdos a politikai döntéshozók fülébe. Logikus módon azt fogja indítványozni, hogy a céges és fogyasztási adók mértéke csökkenjen; ezzel párhuzamosan a tehetős polgárokat kizsigerelendő hozzuk vissza a progresszív jövedelemadót, s vezessünk be minél több vagyonadó-elemet. Nos, ez egy az egyben a baloldali pártok programja. Meglepődtünk? Aligha. 

A baloldali pártok ilyetén ügyeskedése meglehetősen hazug és ocsmány, de ezen nincs mit csodálkozni. Stan sosem lesz az ő tipikus szavazójuk, Pan annál inkább. Nekik az sosem fáj, ha közben összeomlik a társadalom. Minél szűkebb a középréteg, minél több az egyik napról a másikra élő, kiszolgáltatott elem, számukra annál kedvezőbb a helyzet. (A lobbistáktól megkapják a zsoldot, a naiv kisembertől pedig a szavazatát.) Sokkal nagyobb probléma, hogy a konzervatív oldal a legkevésbé sem kívánja átlátni ezt a világot. Ők többnyire hajlanak arra, hogy a globalista vállalatokat tegyék felelőssé minden földi rosszért. Pedig a multik csak a dolgukat végzik, a bűn mindig a korrupt politikusoké. A baloldaltól már csak történelmileg sem várhatunk semmi előremutatót és országépítőt; egyszerűen a lételemük, az alaptermészetük, a lényegük a jelen posztban felvázolt társadalmi bomlasztás. A politikai jobboldalnak azonban illő volna felismernie, hogy csakis az állam szerepének jelentős visszafogása eredményezhet jobb és tisztább világot. Lehet Marosán Györgyöt megszégyenítően habzó szájjal korrupciót kiáltani, ahogy azt Jakab Péter nap mint nap megteszi. Való igaz: a holdudvar helyzetbe hozása a legkevésbé sem sportszerű. De kérdem én: a nemzetközi lobbiérdekek kiszolgálása mitől az? Miért gondoljuk, hogy Stan nyílt kirablása szép és kívánatos tetté nemesül, csak mert Pan a kedvezményezett? Az ősbűn, a lopás már az adóztatás szintjén megjelenik. A többi már csak osztozkodás a koncon.

A magam részéről kifejezetten bírom Szanyi Tibort, mint jelenséget, mint karaktert. Nem sokan vannak/voltak az egykori - ma már szinte láthatatlan - MSZP-ben, akik kapcsán ugyanezt elmondhatnám. Angyalföld ex-szocialista fenegyerekét új formációja, az ISZOMM kapcsán a Politikai Hobbista stábja faggatta a napokban.

Hogy miért csípem Szanyi kapitányt? A szimpatikus oldalával ő maga is tisztában van: "Én ennek vagyok a híve, az egyenes, világos beszédnek. Egyébként én a XIII. kerületben nőttem fel politikailag, meg egyébként is, ott születtem (...) ez kicsit ötvözi az angyalföldi vagányt meg az újlipótvárosi jampit..." Sajnálatos módon a pozitívumok e ponton véget is érnek. Egyszerűen azért, mert a beszélgetés innentől kezdve a politikai filozófiák mentén folyik tovább, e téren pedig Szanyi teljességgel vállalhatatlan. Akkor is, ha gondolatait komolyan vesszük, és akkor is, ha teljes kamu minden egyes szava. Ez utóbbi sem kizárható, főként azok után, hogy Horn Gyula közismert alkoholproblémáit puszta legendának nevezi.

"Fogalmazzunk így: a világon mindenütt szociális válság van, és azért van szociális válság, mert a világon mindenütt kapitalizmus van. Ez az oka." Bevallom, e mondatnál erősen kikerekedett a szemem. Eleddig azt gondoltam, hogy a kommunista bohóc szerepe már le van osztva Thürmer Gyulának, és a Kádár-korszakot visszasíró - demográfiai okokból erősen szűkülő - választói piacon aligha fér el még egy csörgősipkás. Mármost két eset lehetséges: vagy nekem van igazam, és az ISZOMM - számottevő érdeklődés hiányában - villámgyorsan eltűnik a politikai süllyesztőben; avagy Szanyi kapitánynak, aki a bőrén érzi, hogy az Egyesült Államokban már igen divatos neobolsevik irányzat rövidesen kis hazánkba is begyűrűzik és fiatalok tömegeit fogja megszédíteni. E dilemmát majd a jövő eldönti, Szanyi mindenesetre nem árul zsákbamacskát: új pártja a 2022-es választási programját is Kádár János-tervnek keresztelte el...

"Gyakorlatilag ugyanazt mondjuk a kapitalizmusról, mint a fociról: ha minden csapat tökéletesen játszaná a focit, akkor nem lenne gól. Hogyha a kapitalizmus tökéletesen működne, akkor konkrétan nem lenne profit. Hiszen mindig lenne valaki, aki még jobban csinálja és akkor ez egy nagyjából zéró összegű játék." Ebben a rém ostoba kijelentésben az a legszomorúbb, hogy Szanyi kapitány maga is közgazdász. Ha ezt egy idióta bölcsész adja elő, az ember csak elnézően legyint egyet, hiszen honnan is tudná a szerencsétlen... No de aki járt a Közgázra, és ilyeneket mond, az vagy nagyon nem figyelt az előadásokon, vagy szándékosan félrebeszél. Ugyanis:

• Sosem lehet zéró összegű játszma az, amelyben a felek nem csak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külső forrásból is nyerhetnek. Márpedig a reálgazdaságra ez jellemző. A természet kincseit - kőolajat, fát, gabonát, halat, vadat, s mi jó falat - dolgozzuk fel. Már ez önmagában hordozza profit ígéretét.
• Amiről Szanyi beszél, az egy tisztán teoretikus modell. A várható nyereség akkor lenne zéró, ha minden erőforrásból korlátlan mennyiség állna rendelkezésre és végtelen számú szereplővel számolhatnánk. Ugye érezzük, hogy ezt a modellt elméleti közgazdászok alkották, kijelölve egy elérhetetlen végpontot, melynek semmi köze a való világhoz?
• Ha egy-egy népszerű, sokak által űzött szakmában - mezőgazdaság, élelmiszer-kiskereskedelem, stb. - az elérhető profit vészesen csökkenni kezd, a szereplők egy része új üzleti lehetőség után fog nézni, amely - újdonsága, ritkasága, kevesebb szereplője miatt - lényegesen magasabb nyereséggel kecsegtet. Ezen új utak száma ténylegesen korlátlan.
• Még ha valóban ott is tartanánk, hogy az elméleti modell érvényesülne - mindenki hibátlanul teljesítene és csaknem korlátlan erőforrással bírnánk, illetve csaknem végtelen szereplővel számolhatnánk - önmagában az sem jelentené a kapitalizmus kritikáját.

"A kapitalizmus az, hogy teneked van tulajdonod, annak bázisán alkalmazol valakit és nem adod oda neki a munkabérét. (...) A kapitalizmus törvényesített lopás. Azaz: a munkaerő, a dolgozó nem kapja meg azt az értéket, amit ő előállít, hanem ennek egy jelentős részét elviszi a tulajdonos." Hát, sosem gondoltam volna, hogy a 21. században még ilyen tömény marxizmust nyomnak majd a képembe. Mintha egy tizenöt éves kamasz nyilatkozna, aki sosem tanult sem történelmet, sem közgazdaságtant, de még csak nem is látott semmit a világból, csupán szimplán felmondja az alkesz faterjától hallott értéktöbblet-elméletet... Atyaég, ez az ember tényleg végigaludta mind a hatvanöt életévét? Szerencsére a műsor házigazdái korrektül helyrerakták az elmebajt: a tulajdonos befektet, kockáztat, szervez és felel a teljes vállalkozás sikeréért - az értéktöbblet természetesen őt illeti, legyen az pozitív, avagy negatív. (Érdekes a kommunisták világa: a pozitív profitot azonnal szétosztanák a munkások között, a veszteségről ugyanakkor hallani sem akarnak. Mennyire sportszerű ez a hozzáállás?) Már önmagában az is valami egészen pusztító morális mélységet jelez, amikor valaki ennyire nem tiszteli a magántulajdont és az üzleti megállapodások szentségét. Lopásnak hívja az önkéntes együttműködést, miközben a vállalkozók nyílt kirablását hirdeti... Ez maga az erkölcsi relativizmus, ez maga a téboly. "Akkor beszéljen valaki fair szituációról, hogyha ő, mint cégtulajdonos pont úgy él mint a munkásai." Igen, előbb-utóbb kibukik a tipikus proli arrogancia. Mégis, hogy jön ahhoz bárki, hogy előírja, miként éljen a másik ember? Jómagam számos céget vezettem már, ezzel együtt sem éltem soha fényűzőbb életet, mint a beosztottjaim. No de ez az én privát döntésem! Az kizárólag az én személyes ügyem, hogy milyen szinten maradok puritán. Azzal sem volna semmi gáz, ha bármelyik alkalmazottam luxusautóval járna, vagy rendszeresen Balin nyaralna. Egészen riasztó és döbbenetes ez a szégyentelen kukkolás a másik életében.

Ha valakit nem a tehetősek iránti zsigeri irigység mozgat, hanem ténylegesen szeretné megérteni a kapitalizmus alapvető vonásait, valójában elég tíz percet rászánnia a dologra. András Bence a Portfolio oldalán megjelent dupla cikkében (Pont a lényeget értik félre: Ez a rendszer természetesen jött létre, nem ránk erőltették, illetve: Ezért butaság az antikapitalizmus) közérthetően és tökéletesen elmagyarázza mindazt, amit valójában valamennyiünknek értenie kéne: "Lényegét tekintve ez a gazdasági rendszer nem szól másról, minthogy megengedjük az egyéneknek, hogy birtokolják a termeléshez szükséges eszközöket (a tőkét) és azt profitszerzés céljából maguk üzemeltessék." A Politikai Hobbista kispadjáról Megadja Gábor is egyszerű, de annál frappánsabb definíciót fogalmaz meg: a kapitalizmus mindössze annyit tesz, hogy az emberek szeretnek kereskedni egymással. Szanyi kapitány persze nem ért egyet ezzel a meghatározással (hogy is értene, még a végén kiderülne, hogy a világ legtermészetesebb jelenségét támadja), ezzel szemben igyekszik definiálni a szocializmust, mérsékelt sikerrel: "A baloldal nem valami humanitárius, vagy karitatív izé. A nevében is benne van, hogy az egész társadalomban gondolkodik. (...) Oké, legyen verseny, legyen csata, legyen harc, de a végén a győztes nem verheti agyon a vesztest. Tessék utána ugyanolyan boldogan és békében és egyenlőségben élni, mint azt megelőzően. Ez a szocializmus." Érti ezt a katyvaszt bárki is? De tényleg, ki akar agyonverni kicsodát? (Ez a baloldal örökké visszatérő, hazug toposza: a vesztest eltapossák. Természetesen szó sincs ilyesmiről. Pont az erőszakmentesség a lényeg.) De tényleg: létezik-e békésebb az önkéntes megállapodások világánál?

Mindezek után Szanyi képes megfogalmazni a következő mondatot: "Hadd mondjam azt, hogy  - ebben a műsorban is  - káprázatos zöldségeket tudtok beszélni a baloldalról és a szocializmusról." Kapitány, kapitányom... Neked legyen mondva...

A Meseország Mindenkié című könyv megjelenésével robbant be a magyar köztudatba, majd a pedofiltörvény elfogadásával vált állandó beszédtémává a gyerekek "érzékenyítésének" kérdése. A közhangulatot alapvetően két irányvonal formálja. A konzervatívok szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy fiainknak-lányainknak hittant tanítunk és vallásos nevelésben részesítjük őket, ugyanakkor messze elkerülendő, hogy a fősodortól eltérő szexuális irányultságokkal ismerkedjenek. A progresszívek pontosan fordítva látják: elemi szükségszerűségnek ítélik az LMBTQ-érzékenyítést, miközben valódi megrontásnak tartják az istenhit erőltetését. Jómagam ahhoz a generációhoz tartozom, akikre még ráerőltették a kisdobosok és az úttörők nyakkendőjét; az utánam következők már inkább cserkész-egyenruhába bújtak. Van ezekre bármiféle szükség? Vajon hol az igazság az ideológiai nevelést illetően?

Incze Dénes, a közelmúltban elhunyt katolikus esperes így ír A gyermekkori vallásos nevelés fontossága c. munkájában: "Minden szülőnek biztosítania kell gyermekei vallásos nevelését. Ennek a lényege: legyenek tudatában a gyermekek annak, hogy Isten létezik; legyenek tudatában a bűn ijesztő gonoszságának; lássák be a bűnbánat szükségességét; lássák meg életük célját: ami az istenszolgálat és az örök élet. Aki ezt a maga idejében elmulasztja, jóvátehetetlen hibát követ el gyermeke ellen." Bevallom őszintén: számomra ez rém ijesztő, még akkor is, ha magam ugyancsak ilyen környezetből jövök. Hajlok arra, hogy a progresszíveknek e téren igazuk van: ez tényleges megrontás. A gyerekek legyenek tudatában Isten létezésének? De hiszen ebben még mi magunk sem lehetünk biztosak! Nem tisztességesebb elmondani, hogy a spiritualitásnak százféle útja lehetséges, és rájuk bízni a majdani választást? Bűn és bűnbánat? Már egészen fiatalkorukban ültessük el bennük a szégyen és az önmegvetés csíráit? Nem volna elég, ha a morális alapokat tisztáznánk velük? Istenszolgálat és örök élet? Már most döntsük el helyettük, hogy légvárakra fogják építeni az életüket? Amikor a "valláskárosult" kifejezést használjuk, pontosan erre az útravalóra gondolunk. Erre a teljesen felesleges, nyomasztó pszichikai teherre, mely sokakat egy életen át frusztrál. Még Incze Dénes is belátja, hogy kamaszkorban sokan úgy rázzák le magukról a vallásos neveltetést, mint kutya a vizet - magam is így voltam ezzel. De nem mindenkinek adatik meg az áldás, hogy használni kezdi a tudatát. Osho mindenesetre jól látja: "Azt mondani egy gyermeknek, hogy higgyen Istenben, nonszensz, teljes képtelenség - nem azért, mert Isten nem létezik, hanem mert a gyermek még nem érzi a szomjúságot, a vágyakozást, a sóvárgást; még nem áll készen arra, hogy elinduljon az igazság, az élet végső igazságának felkutatására. (...) Ha megtérítik még azelőtt, hogy feltámadna benne a szomjúság a keresésre és a tudásra, akkor az egész élete hamis álélet lesz."

Ahogyan a vallások szószólói magasról tesznek a pszichológiai alapigazságokra (vagy ha érdeklődnek is irántuk, az ideológia mindenesetre kiütéssel győz a tudomány felett), a 21. század progresszív vonala ugyanígy figyelmen kívül hagy minden tudást, melyet a világ a gyermekek szellemi-lelki fejlődése kapcsán ez idáig felhalmozott. Ami például az óvodai érzékenyítést illeti, pontosan tudható, hogy a gyerekek ebben a korban még közel sem készek a szexuális tartalmak befogadására, mi több, még a toleráns magatartás megértésére, elsajátítására is bőven éretlenek. Ahogy Bagdy Emőke fogalmaz: "A gyereket is toleranciára kell nevelni, de ezt nem óvodáskorban kell megtenni. (...) Minden kornak megvan a saját nevelési feladata, de ennek nem az, hogy a megkülönböztetési érzékenységre neveljük a gyereket, mert ebben a korban a saját nemi identitás rögzítése a feladat, hogy a gyerekből egy harmonikus és kiegyensúlyozott felnőtt váljon, aki képes lesz majd elfogadni más ember devianciáit.” A legkevésbé sem csodálkozom, hogy az LMBTQ-aktivisták kiakadtak a pedofiltörvényen. Számukra semmi sem kedvezőbb, mint a zavarosban halászgatni. Bevallom: magam is szinte mindig a szabályozatlanság mellett érvelek, amikor a felnőtt társadalomról van szó. Itt azonban a gyerekekről beszélünk, akiket semmilyen szín alatt nem lehet kontroll nélkül elárasztani bármivel. (Kötelező hitoktatás sincs, erre is a szülőnek kell áment mondania.) Az igazán üdvös az lenne, ha megindulna valamiféle szakmai párbeszéd annak kapcsán, hogy a fiatalkorúak különböző életszakaszaihoz (3-6, 7-10, 11-14, 15-18) milyen tartalmak kapcsolhatók optimális nevelés esetén. (Értem én, hogy a pszichológia nem egy tökéletesen egzakt tudomány, ám az azért mégsem oké, hogy felkent szakértői ennyire különböző álláspontokat képviselnek.) Ehelyett inkább csak szimpla acsarkodást látunk. Ami viszont kifejezetten fura: a baloldaliság - elvileg - a gyengék és elesettek védelmét tűzi zászlajára. Ha létezik olyan társadalmi szegmens, amely feltétlen védelmet érdemel, úgy a gyermekek mindenképpen ide sorolhatók. Nos, miféle baloldaliság az, ahol a fiatalkorúak pszichikai fejlődése másodlagos szempont, mert az LMBTQ-kártya übereli a gyermekvédelmet? Kohán Mátyás, a Mandiner Kaliforniában nevelkedett újságírója személyes tapasztalatairól számol be: "Komoly részben az iskolai 'felvilágosító' munkának köszönhető az, hogy ezekből a srácokból LMBTQ-dzsihadisták lettek, és most ott rombolnak a BLM-tüntetéseken az elnyomatás ellen, kezükben az éppen aktuális iPhone-nal. Közben pedig pszichiáterhez járt az összes: mindegyik szorongó, alvás- és személyiségzavaros emberi roncs volt, nem kevesen marihuána-függők is. Soha ennyi boldogtalan embert egy helyen nem láttam, mint az Egyesült Államok leggazdagabb településének legdrágább iskolájában."

Mindenféle társadalmi berendezkedésnek kiváló lakmuszpapírja, hogy miként bánik a fiataljaival. Hogy igyekszik-e rájuk erőltetni valamiféle militáns, erőszakos, vagy épp beteg, önpusztító ideológiát, avagy meghagyja-e számukra a harmonikus, boldog, önfeledt gyermekkort. Ebben a tekintetben a skála negatív végpontját Spárta jelenti, ahol a fiúgyermekeket már hétéves korukban elszakították a családjuktól és kaszárnyába költöztették őket; miközben már első hét esztendejük sem a gyengéd gondoskodás jegyében telt, anyjuk ugyanis - a spártai ideológia szerint - meg sem ölelhette őket. A pozitív végpont - hitem szerint - a tökéletesen ideológiamentes nevelés. (Létezik egy sor olyan egyetemes érték - erőszakmentesség, elfogadás, becsület -, amelyeket idővel érdemes megjeleníteni. Ezek azonban olyan széles körben elfogadottak, hogy aligha húzhatnánk rájuk az ideologikus jelzőt.) Jómagam a rendszerváltás évében érettségiztem, így még volt szerencsém végignézni a szocialista eszme szánalmas kimúlását. Még részese voltam a nevetséges április 4-i és november 7-i ünnepségeknek, amelyeket már a nyolcvanas évek elején sem vett igazán komolyan senki. Mi csupán ott álltunk a béna egyenruhánkban, és azt éreztük, hogy az égvilágon semmi közünk sem Leninhez, sem az Aurórához, sem pedig a Vörös Hadsereghez. Valahogy úgy, mint a templomban. Hogy ránk erőltetnek valami rém idegen, abszolút érthetetlen, rettenetesen unalmas rituálét, amiről ösztönszinten érezzük: végtelenül hamis. (Ha nem lenne az, úgy nem kéne tukmálni, hanem magunk is zsigeri módon vágynánk rá.)

Őszintén hiszem, hogy minden ideológia, amelyet gyermekeink fejébe kívánunk verni, nem más, mint szimpla megrontás. Legyen szó a kommunizmus eszméjéről, a katolikus dogmákról, avagy a progresszívek érzékenyítő vallásáról. A felhőtlen gyermekkorhoz és az egészséges szellemi-lelki fejlődéshez azzal járulunk hozzá leginkább, ha engedjük, elősegítjük, hogy gyermekeink minden természetes élményt megtapasztaljanak, ami koruknak megfelelő és fizikailag veszélytelen. Érezzék a szülői gondoskodást, törődést és szeretetet; szabadon, elfojtások nélkül éljék meg önfeledt örömüket és toporzékoló dühüket; legyen részük számukra izgalmas játékban, kalandban, felfedezésben. Ennél többet aligha adhatunk számukra. És ha majd eljön az ideje, ők maguk lesznek, akik megkeresik a saját, testre szabott eszmei irányvonalukat. Szülőként, nevelőként legfeljebb példát mutathatunk - jót és rosszat egyaránt. Egy azonban bizonyos: nem lehet elég későn elkezdeni az ideológiai nevelést.

Lassan egy évtizede mást sem hallunk, csak hogy Magyarország népe brutális diktatúrában szenved. Persze, semmi sem egyszerűbb, mint ilyen és ehhez hasonló, súlytalan frázisokat megfogalmazni. Ha azonban nem csupán elvakult érzelmeink vezetnek, de szeretnénk valamivel tisztábban látni, érdemes figyelmünket a tényekre, illetve a kérdést vizsgáló felmérésekre irányítanunk.

Ha a szabadság mértékét elemezzük, úgy ezen belül a gazdasági szabadság kifejezetten jól mérhető. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját e tekintetben. A kutatást végzők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságát; a bürokrácia és az adók mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Kezdjük a lényeggel: Magyarország 2011-ben 66,6 pontot kapott, ez az 51. helyre volt elég; tíz évvel később 67,2 ponttal az 55. pozícióban találjuk magunkat. (A magasabb érték nagyobb szabadságfokot jelöl.) Azt látjuk tehát, hogy a Fidesz-éra alatt - összességében - nem romlott a helyzet, de nem is igen javult. Ezek az adatok nyilván csak akkor mondanak számunkra bármit is, ha más országokkal összevetve vizsgálhatjuk hazánkat. Lengyelország - ugyanezen időintervallumot tekintve - a 68. helyről jött fel a 41-edikre; Szlovénia a 66-odikról a 48-adikra; Bulgária a 60-adikról a 35-ödikre; Lettország az 56-odikról a 30-adikra; s még Románia is húsz pozíciót javítva a 43. jelenleg. Mind rosszabb helyzetből indultak, s most előrébb tartanak. A közép-kelet-európai blokkból egyedül Szlovákia a visszaeső; az impozáns 37. pozícióból csúsztak vissza a 61. helyre. Magyarország állapota tehát gazdasági szabadság tekintetében messze még a kiválótól, mindazonáltal Franciaországot (64.) és Olaszországot (68.) még így is jelentősen megelőzzük. Bepillantva a számok mögé, számomra leginkább az adóterhek mértéke beszédes. Nos, ezen a téren kifejezetten jól állunk: Európában kizárólag Románia, Bulgária és Litvánia kínál kedvezőbb feltételeket, miközben egy évtizeddel ezelőtt még tökéletesen versenyképtelennek számítottunk.

Túllépve a gazdasági kérdéseken, tűnődjünk el egy percre a politikai és magánéleti szabadság sarokkövein! Alapíthat-e pártot, közéleti mozgalmat bárki? Indulhat-e választásokon akárki? Leváltható-e a jelenlegi kabinet? Működik-e a gyülekezési szabadság? Rendezhet-e tüntetést bárki bármikor? Működik-e a szólás és sajtószabadság hazánkban? Megjelenhet-e bármilyen vélemény képernyőn, nyomtatásban, avagy az internetes portálakon? A válasz mindegyik kérdésre nyilvánvalóan: IGEN. (A hiszti rendszerint azon megy, hogy az állami kézben lévő médiumok kormányközeli tematikát, beszédmódot és álláspontokat erőltetnek, ám ez sosem volt másképp e hazában, s nem is Magyarország az egyetlen demokrácia, ahol ez a jellemző gyakorlat.) Ami a magánélet szabadságát illeti, a magam részéről a drogfogyasztáson és a melegházasságon kívül nemigen tudnék problémás kérdést felsorolni; valójában még ezek is csupán a társadalom aprócska szegmenseit érintik. Ami az előbbit illeti: Az EU-ban sincs egységes álláspont a drogfogyasztást illetően, s a szabadság-deficitet kiáltók sem hivatkoznak e pontra sohasem. A terjesztők és a fogyasztók így is megtalálják egymást, csupán az állam esik el némi adóbevételtől. A 2003-as, botrányba fulladt kendertüntetés óta nem is igen forszírozta senki a liberalizáció ügyét. A melegházasság problematikája annál inkább napirenden szerepel - érthető módon, hiszen ezen kívül aligha lehet egyebet felhozni az Orbán-rendszerrel szemben, még ha nagyítóval keressük is a szabadságjogok korlátait. Ami azt illeti, hitem szerint értem a homoszexuálisok problémáját. Bizonyára úgy érzik, hogy mivel egyneműek nem köthetnek törvényes házasságot Magyarországon, így az ő kapcsolatukat a társadalom nem tartja egyenrangúnak a heteroszexuális szerelemmel. Az elmém felfogja az érzékenyek sérelmét, de a tragédiát nem igazán érzem át. És nem azért, mert jómagam nem vagyok érintett, sokkal inkább azért, mert a házasságkötés aktusát egy abszolút jelképes mozzanatnak látom. Régimódi, értelmetlen, kiüresedett, a gyakorlatban nem múlik rajta semmi. Körülbelül olyan ez, mintha azon problémáznék, hogy nem kaphatok "kiváló dolgozó" érdemrendet. Ki a fenét érdekel?

Persze pontosan tudjuk, hogy a társadalmi, s főként a politikai természetű ügyekben sohasem a tények számítanak, csakis az érzések. Vagyis nem az az igazán fontos, hogy mennyire vagyunk szabadok, hanem elsősorban az, mennyire érezzük magunkat annak. Nos, ezt is megkérdezték: a Mediaworks Hírcentrum egy 12 uniós országot érintő közvélemény-kutatásról számol be, melyet 2021 május végén, június elején készítettek, összesen 16.267 fő részvételével. A kutatás fő csapásvonala: „Ön mennyire érzi magát szabadnak a mindennapokban, mennyire tudja képességeit kibontakoztatni, az Ön által helyesnek ítélt életvezetést megvalósítani?" A végeredmény sokakat meglepett (már csak azért is, mert a felmérésben oroszlánrészt vállalt az Open Society Foundationshöz köthető nemzetközi szervezet, az Európai Külügyi Kapcsolatok Tanácsa): Magyarország az első helyen áll, polgárai négyszer olyan szabadnak érzik magukat, mint a sereghajtó németek. A feltett kérdésre háromféle módon lehetett válaszolni: az alany érzése szerint teljesen szabad, részben szabad, avagy egyáltalán nem szabad. Idehaza a megkérdezettek 41%-a vallotta magát tökéletesen szabadnak, míg Németországban ez az érték mindössze 11%, és Ausztriában sem magasabb 15%-nál. Ezzel szemben Magyarországon csupán 12% állította önmagáról, hogy egyáltalán nem szabad, míg Németországban 49% (!!!), Ausztriában pedig 42% érzi a szabadság teljes hiányát. Ezek döbbenetes adatok, még akkor is, ha a felmérés több mint egy éves pandémiás időszakot követően készült, s a válaszokban a járvány miatti korlátozások hatása is markánsan megjelent. (Ugyanez a közvélemény-kutatás rákérdezett arra is, miként látja a polgár kormánya járványkezelését, a hozott intézkedések szigorúságát. Hazánk itt is az első helyen áll: a válaszadók 71%-a szerint a kabinet megfelelően járt el. A sor végén ezúttal Franciaország áll, ahol a megkérdezettek mindössze egyharmada gondolja így.)

Van ebben valami furcsa ellentmondás. Az EU bürokratái és a hazai ellenzék szerint Magyarország a kontinens fekete báránya, rajtunk kívül még Lengyelország az, ahol sáros csizmával tapossák az emberi jogokat, máshol mindenütt - különösen Európa nyugati felén - édeni állapotok uralkodnak. Érdekes, hogy az emberek nem így látják (a felmérés szerint a 12 vizsgált országból hazai polgárok érzik magukat a legszabadabbaknak, Lengyelország pedig az ötödik helyet tudhatja magáénak), továbbá a tények sem támasztanak alá különösebb demokrácia-deficitet. Érdekes az is, hogy az angol labdarúgó válogatott egy héten belül Budapesten és Varsóban is járt, és szervilisen térdeplő focistáik ugyanazt a füttykoncertet kapták mindkét fővárosban. (Sajnos a pályán már közel sem tudtuk azt nyújtani, amit a lengyelek...) A balos sajtó továbbra is kitart amellett, hogy ez skandalum, s néhány agymosott hívő el is hiszi nekik. Pedig gondoljuk csak át: Magyarország és Lengyelország olyan helyek, ahol szabad térdepelni és szabad fütyülni is. Ez maga a liberalizmus, ez maga a sokszínűség, ez maga a teljes véleményszabadság.