Ha a társkereső férfiak számára adható legpocsékabb útravalókat keressük, úgy a "mindig add önmagad" egészen biztosan ott lesz a dobogós helyek egyikén. Aki ilyen tanáccsal szolgál, azt fél percnél tovább nemigen érdemes hallgatni, mert valószínűleg halvány fogalma sincs a női lélekről.

A valóság az, hogy a férfi evolúciós küldetése ettől egészen eltérő útra terel. Ahogy a szkeptikusok fogalmaznak: a nők arra a férfira vágynak, aki nem is létezik; aki egyidejűleg egymással szöges ellentétben álló jellemvonásokat visel: aki úgy sziklaszilárd, hogy közben végtelenül érzékeny; aki úgy domináns, hogy mellette maradéktalanul figyelmes; aki egyszerre vad és betörhetetlen, miközben magában hordozza a háziasíthatóság ígéretét. Ebből fakadóan a lányok, asszonyok becserkészésének minden apró mozzanata nettó szerepjátszás, függetlenül attól, hogy miként látják a naiv széplelkek. A teljes őszinteség luxusát csupán kevesen engedhetik meg maguknak az ismerkedés korai szakaszában. Ehhez tökéletes férfinek, de minimum rocksztárnak kell lenni, aki bármit mond, bármit tesz, olvadnak tőle a csajok. A másik őszinte út az, hogy teljesen a vérünkké válik a színészkedés, így egy idő után már nincs benne semmi verejtékszag; abszolút eggyé olvadunk a szereppel. Ez utóbbi forgatókönyv minden földi halandó számára adott, még gitár vagy dobszerkó sem kell hozzá.

A nagy kötéltánc gyakorlatilag az első szemkontaktussal kezdetét veszi. A feladat kettős, ráadásul egymásnak ellentmondó: bizalmat ébreszteni a másikban, s mindeközben titokzatosnak megmaradni. Az a fickó, aki az első találkozás során mindent feltár magáról, jó eséllyel kockáztatja, hogy második randira már nem is kerül sor. (Minek is? Hiszen nem sok rejtett kincse maradt.) Fura, de a legtöbb srác a legkevésbé sincs tisztában azzal, hogy a titokzatosság milyen elemi fontosságú vonzalmi kapcsoló. A csalárd, csajozós trükkök jó része (elhallgatások, csalik és horgok) éppen erre épül. A másik véglet sem igazán nyerő. Ha az égvilágon semmit sem közlünk személyünkkel kapcsolatban, úgy nehéz lesz elhitetni, hogy nem kell tőlünk tartani - semmilyen értelemben. Mi persze tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk sem pszichopata, fűrészes gyilkosok, sem pedig meg nem értett, nincstelen költőpalánták, viszont korántsem biztos, hogy mindezeket a másik is azonnal érzékelni fogja. Sanszos, hogy épp elég őrülttel találkozott már ahhoz, hogy óvatos tartózkodással viseltessen minden gyanús alakkal szemben. Az arany középút e téren természetesen nem azt jelenti, hogy csupán az életünk felét tárjuk elé. A magam részéről hajlanék a titokzatosság felé, a bizalmat pedig elsősorban a nonverbális kommunikációval - mosollyal, higgadt beszédtempóval, helyénvaló érintések által - célszerű építeni.

Az érzelmek és a lelkesedés kimutatása az a terület, ahol szinte lehetetlen megúszni színészkedés nélkül. Egy férfi tud eszelősen szeretni és elvetemülten gyűlölni is, ám érdektelen közönnyel sosem fog viseltetni olyan nő iránt, akit épp becserkészni kíván, akit mindennél jobban akar. Mégis muszáj eljátszani, hogy nekünk tulajdonképpen mindegy. Ha megőrülünk az elemi vágytól, s legszívesebben a nyílt utcán letepernénk, akkor is kötelező flegmaságot mutatnunk, egy nagyon diszkrét, alig észrevehető érdeklődéssel meghintve. Tény, hogy ez a legkevésbé sem életszerű viszonyulás, és fura az is, hogy a csajok soha, de soha nem fognak gyanút. ("Mit keres ez a fickó mellettem, ha ennyire nem hozom tűzbe?" - kérdezhetnék joggal.) Mégis, az esetek túlnyomó többségében ez az egyetlen járható út. Valójában az önfegyelem magasiskolájáról beszélünk, hiszen mindig a férfinek kell először szeretnie, ugyanakkor muszáj megvárnia, hogy a másik mutassa ki először az érzéseit. Kőkemény játszma.

Ugyanezt az önkontrollt érdemes magunkévá tenni a pénzügyek terén is. A hősszerelmes balek mindenét a lány lábai elé szórná, míg a szűkmarkú még a vendéglői számla felét is kifizettetné. A helyes gazdálkodási stratégia minden esetben az, ha időről időre készek vagyunk nagyvonalúságot mutatni, de még véletlenül sem engedjük ki a kezünkből a gyeplőt. Ha a legpuccosabb helyen is úgy rendelünk, hogy meg sem nézzük az étlapot és az azon szereplő árakat, az a legtöbb nő számára végtelenül imponáló. Az ilyen gesztusok nem csupán anyagi bőséget mutatnak, de azt is, hogy hajlandóak vagyunk e bőségből részesíteni a másikat is. Ha viszont rábízzuk a nőre a bankkártyánkat, úgy erősen átesünk a ló túloldalára, s a tehetős, vonzó férfi státuszából pillanatok alatt letornázzuk magunkat a béna, korlátlanul fejhető sugar daddy pozíciójába. A pénzügyi kontroll ráadásul az a terület, amely nem csupán az ismerkedés korai szakaszában lényeges, de - szemben például az érzelmek kimutatása kapcsán gyakorolt önfegyelemmel, mely a kapcsolat fejlődése során sokat veszít a jelentőségéből - még az aranylakodalom idején is csaknem ugyanolyan fontossággal bír.

Jelentéktelen apróságnak tűnik, mégis kiemelkedően fontos terület az idővel való gazdálkodás kérdése is. Az ismerkedési fázisban - tudatos és hatékony vadászat esetén - vegytiszta színészkedés zajlik. Már a felütésnél is sok esetben hamis időkorlátokat alkalmazunk ("szia, rohannom kell, csak egy gyors kérdést engedj meg..."), s a továbbiakban úgyszintén rendre eljátsszuk, hogy rém elfoglaltak vagyunk, tele fontosabbnál fontosabb üzleti teendőkkel. Még ha a legszívesebben a másikkal töltenénk a következő teljes hónapot, akkor is muszáj lelépni és szüneteket tartani, lehetőleg épp akkor megszakítva a románcot, amikor a másik a lehető legjobban érzi magát. Valójában nincs kiábrándítóbb egy olyan randinál, amely már túl van a hangulati zeniten, ám a fülig szerelmes, tejbetök ifjú még órákkal később is a másik nyakán ül. Ahogy a részvényeinket is érdemes a lehető legmagasabb áron eladni, úgy az együttléteket is célszerű a csúcson megszakítani - csupán érzékelni kell, hogy melyik az a pillanat. Természetesen kapkodni is tilos, hiszen az frusztráltságról, gyenge idegrendszerről árulkodik. Még akkor is hűvös nyugalommal és méltósággal távozunk, ha másodperceken múlik az életünk.

Aligha tudunk olyan területet megjelölni, ahol a férfi fegyelmezett színjátéka nagyobb jelentőséggel bír, mint a fizikai kontaktus kérdésköre. A nyers ösztöneink azt diktálnák, hogy a szavannák vadállataihoz hasonlóan ne sokat teketóriázzunk. A kapcsolat érettebb szakaszaiban ez alkalmasint belefér, mi több: esetenként kifejezetten vágykeltő tud lenni, ha egy nő azt látja, hogy a másik a legszívesebben felzabálná. Ám az ismerkedési periódusban ez a legkevésbé sem tipikus. A tudatos férfi olyan helyeken érinti meg a nőt, amelyekre egyébként semmiféle ösztönkésztetés nem vezetné: a felkarján, a hátán, a kézfején, így haladva egyre intimebb testtájak felé. A "mindig add önmagad" instrukció alapján a gátlásosak mindenféle fizikai kontaktust kerülnének, a merészek pedig rögtön a lány fenekét markolásznák. Egyik sem tűnik nyerő stratégiának. Magának a szexuális együttlétnek az időzítése, előkészítése is többnyire kínosan tervezett, szemben a romantikus filmekben megjelenő könnyed spontaneitással. Ha egy fickó két hónapja teljes cölibátusban él, úgy félő, hogy az első egymásra találást egyikük sem fogja tantrikus módon elnyújtott örömszerzésként emlegetni. A naiv széplelkek számára talán illúzióromboló, ám egy tudatos szerető pontosan tisztában van a regenerálódási időigényével, s ennek megfelelően tervezi együttléteit. Különösen a kezdeti szakaszban, amikor minden apró hiba végzetes lehet.

A látszólagos flegmaság eszköztárának elemeit napestig sorolhatnánk. Ezek azok, amelyeket a lányok ösztönösen ismernek, tudnak és rutinszerűen alkalmaznak, míg nekünk irdatlan meló, mire beletanulunk, hiszen lényünktől tökéletesen idegen harcmodorról van szó. "Egy igazi férfi egyenes, azt mondja, amit gondol. Ami szívén, az a száján. Nem játszik szerepeket, nem akar se többnek, se kevesebbnek látszani annál, amennyit ténylegesen ér. Egy igazi férfi mindig önmagát adja." - Körülbelül ezeket halljuk azoktól a fickóktól, akik lusták és erőtlenek a vadászathoz. Ezek a mondatok egyébiránt jól csengenek, s az élet számos területén igazak és követendők is. A csajozás azonban egy egészen speciális pálya. A nyílt tekintet és az egyenes beszéd ezen a küzdőtéren sosem lesz elég.

A katolikus vallás a szándékos és tudatos öngyilkosságot - így az eutanáziát is - bűnnek tartja. Bűnnek Isten ellen, hiszen életünkkel nem rendelkezhetünk szabadon. Bűnnek az itt maradókkal szemben, hiszen övék a legnagyobb fájdalom. Bűn az önszeretet ellen is, ami aztán tényleg fából vaskarika. Hitem szerint az öngyilkosság - kevés, szélsőséges esettől eltekintve - bitang rossz döntés. (No de mit is mondhatna az, aki szkeptikus a feltámadás, a reinkarnáció és az örök élet kapcsán?) A katolikus érvek ugyanakkor végtelenül szánalmasak és erőtlenek.

Már a felütés is nagyon gáz. Kaptunk ajándékba egy életet, amellyel el kell számolnunk. Miféle ajándék az ilyen? Az öntudatra ébredés ott kezdődik, hogy önmagunkon kívül senki másnak nem tartozunk elszámolással - már ami az életünket illeti. "Sérti a felebaráti szeretet is, mert jogtalanul megszakítja a szolidaritás kapcsolatát a családi, nemzeti és emberi közösségekkel, melyekkel szemben kötelességeink vannak" - olvasható a katekizmusban. Azért arra kíváncsi volnék, hogy miféle kötelességeim vannak egy gyulafirátóti öregasszonnyal, vagy egy pakisztáni pásztorral szemben. Nyilvánvaló, hogy akinek fiatalkorú gyerekei vannak, az felelősséggel tartozik azok felneveléséért. Elmondhatatlanul sportszerűtlen, ha valaki úgy puffantja fejbe magát, hogy azután könnyes szemű árvák kísérik utolsó útjára. Ám körülbelül itt áll meg a társadalmi felelősség. Csak azért, hogy ismerőseink jó kedélyét megőrizzük, aligha érdemes folytatni földi pályafutásunkat, amennyiben az nem több, mint permanens és kilátástalan kín. Arról, hogy a téma kapcsán mit is jelent valójában a társadalmi felelősség, sokat elárul a Mások élete című, a nyolcvanas évek NDK-jában játszódó film. Georg Dreyman, a sikeres drámaíró titokban cikket ír a nyugatnémet Spiegel magazinba. A téma: a Német Demokratikus Köztársaságban olyan magas az öngyilkosságok száma, hogy a kommunista vezetés egy ideje már nem is közöl nyilvános statisztikákat. (Ahogy a filmben többször el is hangzik: egyedül Magyarországon volt aggasztóbb a helyzet ezidőtájt.) Az NDK vezetői persze őrjöngenek, és hajtóvadászatot rendeznek a cikk szerzőjének felkutatására. Politikai marketing tekintetében érthető ez a hozzáállás: a presztízs mindenek feletti védelme. Viszont egyszerre tragikus és megmosolyogtató, ha a lényeget tekintjük: egy jó vezetésnek - legyen az állami, vagy egyházi - érdemes azon dolgoznia, hogy polgárai/hívei örömüket leljék a létezésben. Olyannyira, hogy meg se forduljon a fejükben az öngyilkosság gondolata. A megoldás nem az, hogy eltitkoljuk a statisztikákat, s nem is az, hogy égbekiáltó bűnnek kiáltjuk ki a tettet. "Súlyosan ellenkezik a helyes önszeretettel is" - így a katekizmus, s ez az állítás is legalább két szinten vitatható. Egyrészt nem tesz különbséget a pillanatnyi depresszióba zuhant tinédzser és a mérhetetlen fájdalmat elviselő, halálraítélt csontrákos között. Simán lehet, hogy az egyik esetben tényleg nem az öngyilkosság a legjobb döntés, míg a másikban talán épp ez az önszeretet leghelyesebb útja. Érdekes másfelől az a képzavar, amely katolikus vallás moralitását jellemzi. Minden természetes és józan erkölcsi rendszer egyetért abban, hogy bűnt csupán egy másik élőlénnyel szemben követhetünk el. A saját személyünket érintően hibázhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, akár végzeteseket is. De hogy bűnt kövessünk el magunkkal szemben - ez nyilvánvaló morális nonszensz.

Alig hiszem hogy létezik olyan földlakó, aki ne hallotta volna még Mariah Carey legnagyobb slágerét, a Without You című dalt. Huszonöt éve ez a szám listavezető volt szinte mindenütt a világon, s a díva vagyonokat keresett vele. A popműfajban jártasak tudják, hogy feldolgozásról van szó, valójában 1971-ben, Harry Nilsson előadásában vált ismertté, aki szintén szégyentelenül sokat kaszált a nótával. A sors fura igazságtalansága, hogy pont azok nem kerestek pár pennynél többet, akik talán a legjobban megérdemelték volna. Pete Ham és Tom Evans, a gigasláger szerzői az érintettek, akik az általuk alapított Badfinger nevű bandával először lemezre vették. Irgalmatlanul bosszantó lehetett végignézniük, hogy Harry Nilsson - aki csak simán lenyúlta a szerzeményt - pillanatokon belül milyen elképesztő szakmai és anyagi sikert ért el, míg ők még évekkel és lemezekkel később is a nincstelenséggel és a jelzáloghitelekkel küzdöttek. Mariah Carey nagyságrendekkel fényesebb diadalmenetét már nem érhették meg; Ham 1975-ben, 27 évesen akasztotta fel magát, Evans nyolc évvel később követte, ugyanúgy a kötelet választva. Tudjuk, hogy a rockzenészek érzékeny lelkek, fura fazonok, ritkán távoznak természetes halállal. (Elég csak a fenti képen látható Kurt Cobainre, a Nirvana legendás frontemberére gondolni.) Mégis, amikor a Without You szerzőinek történetét hallottam, a fejemet fogtam, s szinte fizikai fájdalmat éreztem. Ezeknél értelmetlenebb öngyilkosságokat aligha tudok elképzelni. Tényleg akkora katasztrófa, ha nem válunk első vonalbeli sztárrá? Tényleg annyira elviselhetetlen, ha nem keressük gennyesre magunkat? Szerintem ezek jócskán túlélhetők. Az értelmes alázat - nem az, amiről a papok beszélnek! - arról szól, hogy elfogadjuk, ha épp nem volt szerencsénk. Megyünk tovább, tesszük a dolgunkat, s ha lehet, tanulunk a hibáinkból. Ennyi. De élünk tovább és igyekszünk élvezni a létezés minden áldott percét. Sem az anyagi zűrök, sem a sikertelenség, de még a szerelmi bánatok sem teszik indokolttá, hogy eldobjuk az életünket. Pénzt keresni, sikeressé válni, szerelmi eufóriába sodródni holnap is lehet. Vagy tán holnapután.

Amivel a katolikusok nem számolnak: néha nem az a gond, hogy a nulláról kell újrakezdenünk mindent, hanem hogy mínusz tízről. Néha esélyünk se marad arra, hogy akár a startmezőig visszatornázzuk magunkat. Az eutanázia dilemmája számos filmben megjelenik, minden bizonnyal a legismertebb mindezek közül a Mégis, kinek az élete? című klasszikus. Amíg élek, nem felejtem a nyaktól lefelé megbénult főhős doktornőjéhez intézett, szívbemarkoló mondatait: "Gyönyörű a melle. (...) Figyeltem magát, ahogy itt föl-alá járkált. Ahogy fölém hajolt, megvizsgált. Ez fantasztikus. Fantasztikus, milyen lazán tud viselkedni egy nő, ha nincsen körülötte férfi. (...) Annak ellenére, hogy csak egy kis bőrcafat lötyög a lábam között, az agyam férfi módra működik. Azt is megfigyeltem magamon, hogy állandóan szexuális témájú tréfákkal ugratom a fiatal nővéreket és a legártatlanabb megjegyzésekben is a kétértelműséget keresem. És amikor kimennek a szobából, kiver a víz a szégyentől." Alig hiszem, hogy el tudnék képzelni ennél reménytelenebb élethelyzetet. Mélységesen tudok azonosulni a főhőssel, aki tehetetlenül, ám kristálytiszta tudattal választja a halált. Hasonló a sztori a Mielőtt megismertelek című filmdrámában, azzal a különbséggel, hogy itt egy szerelmi szál is megjelenik (a női főszereplő a Trónok Harcában Daeneryst alakító Emilia Clarke). Horváth Gergely a Jézus és a rock and roll című könyvében hosszasan elemzi  a történetet: "A mozi finom bravúrokkal szövi magát tovább lépésről lépésre, amit nagyon szerettem - egészen a végéig. A film egy pontján kiderül, hogy Will előzőleg megállapodott a szüleivel arról, hogy még egy fél évet ad magának arra, hogy kiderítse, akar-e tovább élni, és ha letelik a fél év, és a válasza nem, akkor egy svájci klinikán átsegítik a halálba. Will azonban mégsem akar tovább élni. Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, amelyben a film férfi hősének döntést kellett hoznia az életéről, és még csak felmérni sem tudom, min ment keresztül a balesete óta. A történet azonban ennél a mégsemnél számomra megbicsaklik, mert úgy érzem, hogy az az indoklás, amellyel Will megmagyarázza Lounak a döntését, nem elsősorban a fizikai fájdalomra utal, hanem a saját tudatára; nem tudja elviselni, hogy így éljen tovább, ha előtte övé volt a világ. Nálam a történet önmagáról felépített képe ekkor vesztette el az igazát. Mert ha a szerelembe bújt feltétel nélküli szeretet nem képes a vigasznyújtásra, és az életnek új értelmet adni, akkor ott valami belül még azelőtt elromlott, mielőtt a baleset megtörtént volna." A rádiós műsorvezető e könyvében - a popkultúra számos termésének elemzésén át - saját, felnőttkori megtéréséről számol be. Számomra olyan, mintha két külön világban élnénk, mintha ugyanazokat a filmkockákat nézve két különböző mozit látnánk. Hitem szerint a Mielőtt megismertelek pontosan a befejezése miatt vált pazar és drámai alkotássá. Egy átlagos, romantikus limonádé szintjén ragadt volna, amennyiben a főhős az ébredő szerelem hatására változtat döntésén. A megtért, a katolikus dogmákat magába szippantó Horváth Gergely talán el sem tudja képzelni az öntudat ilyen fokát. Alig hiszem, hogy a teljes értékű létezés igénye belső romlottságot jelezne. Térjünk vissza még egyetlen percre a Mégis, kinek az élete? című mozihoz! A főhős szavai életének társához: "Nem azért mondom, hogy sajnálj, de nem vagyok már szeretetre méltó. Tárgy vagyok csupán, mely ápolásra szorul egész élete végéig. (...) Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj. (..) Patty, ha te feküdnél itt és én állnék ott, én bizony itt hagynálak. Szeretnélek, de elhagynálak." Emlékszem, taknyos tinédzser voltam, amikor először láttam e filmet, de már akkor is mellbe vágott, hogy ezek mennyire az én szavaim. Egy ilyen élethelyzetben nem várhatunk a másiktól ekkora áldozatot. De még ha kész is rá, ha valamiféle érthetetlen okból boldoggá is tenné a lemondás, a szeretőből ápolóvá lefokozott státusz, rajtunk ez sem segítene: "Minden alkalommal, amikor besétálsz ide, arra emlékeztetsz, hogy milyen volt minden. És amikor rád nézek, tudom, hogy mit nem csinálhatok. Mégpedig soha többé. Ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy szeretsz Patty, de ha nem akarsz tovább kínozni, menj most el, kérlek!" Az öngyilkosság és az eutanázia kapcsán a katolikusok a halál kultúráját emlegetik. Azt kéne megérteniük - és ezek a filmek sokat segítenek ebben -, hogy néha pont fordított a helyzet. Az ilyen extrém helyzetekben ezek a döntések éppen az élet, a teljes és komplex élet feltétlen tiszteletéről szólnak. 

Viszonylag gyakran beszélgetek idős emberekkel. Amikor elmondják, hogy már nyolcvan felett járnak, rendszerint kívánok nekik még húsz-harminc esztendőt. Szinte kivétel nélkül csak legyintenek: "Csak azt ne... elég volt már." Be kell látni: van úgy, hogy elfárad az ember. Van úgy, hogy a mérleg serpenyőiben már többet nyom a szenvedés, mint az öröm. A magamfajta ezt borzasztó nehezen érzi át, hiszen még a legborúsabb időszakaimat is minden esetben a hit, a remény és az életszeretet járta át. De muszáj annyira empatikusnak lennem, hogy elfogadjam: még különösebb tragédiák nélkül is eljöhet a perc, amikor a helyes önszeretet már nem feltétlenül az életért kiált. A nem várt sorscsapások talán csak ezt a percet hozzák közelebb.

Ami a katolikus egyház álláspontját, annak megkérdőjelezhetőségét, tragikus folyományait, illetve következetlen alkalmazását illeti, a történelem produkált már néhány furcsaságot. A leggroteszkebb jelenség nem is oly rég, a 18. században, Észak-Európában ütötte fel a fejét. Az öngyilkosságra készülők - mivel féltek a pokol tüzétől - szerettek volna gyónással, bűnbocsánattal és utolsó kenettel távozni e földi siralomvölgyből. Mivel erre nemigen mutatkozik lehetőség, ha a záróakkord maga is egy súlyos bűn, arra jutottak, hogy egy vadidegen (sok esetben gyerek!) meggyilkolása a legmegfelelőbb megoldás. Hiszen tutira halálbüntetést kapnak, amely előtt simán begyűjthetik a feloldozást... Mondhatjuk, hogy ez csupán rés a pajzson, kiskapuzás, a dogmák cinikus kijátszása. Azonban arról sokat elárul, hogy az egyháznak milyen mértékben sikerült közvetítenie, megértetnie és a hívekben bensővé formálnia a valódi morált. Ha nem is ilyen tragikus, de legalább ennyire megkérdőjelezhető azok szentté avatása, akik gyakorlatilag önként választották a nagyon is elkerülhető halált. Gyakran emlegetem Sziénai Katalin esetét, aki - harminchárom évesen (!!!) - odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó hónapjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Érdekes, hogy amennyiben az öngyilkosság - vagy tapintatosan fogalmazva: a programozott halál - vallási színezetet kap, rögtön lekerül róla az égbekiáltó bűn bélyege, mi több, az egyház etalonként tárja elénk. Sziénai Katalint halála után nem sokkal szentté avatják, majd fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Valami piszok nagy baj van a katolikus morállal, ha ennyire nem a tettek számítanak. Ha nyaktól lefelé bénán a halált választom, súlyos bűnt követek el. Ha tökéletes egészségnek örvendve Istenhez igyekszem, az kitüntetendő cselekedet. Van élő ember, aki érti ezt?

Nyakunkon a karácsony, s a mítosz úgy tartja: ilyenkor követik el a legtöbb öngyilkosságot. Valójában ez is csak egy a nép ajkán élő számos tévhit közül. Sem a hazai, sem a nemzetközi statisztikák nem igazolják vissza e bulváros hiedelmet. Meggyőződésem szerint ez kifejezetten jó hír. Nem elsősorban azért - bár ez sem mellékes szempont -, mert az ilyen tragédiák tönkreteszik az érintett család ünnepét. Sokkal inkább azért, mert a karácsonyi öngyilkosságok egyértelműen magányról és depresszióról árulkodnak. Ezek pedig olyan problémák, melyek bőven orvosolhatóak.

Elidegenedés. Közöny. Érzéketlenség. Magány. Mindenki csak a telefonját nyomkodja. Az emberek a falvakból a városokba költöznek. Az öregek magukra maradnak. A fiatalok alig várják, hogy elhúzhassanak az országból, s külföldön vállaljanak munkát. Családok hullanak szét. És közben mindenki csak a telefonját nyomkodja... Körülbelül ezeket a sirámokat halljuk hosszú esztendők óta.

Nem állítom, hogy a fenti jelenségek nem léteznek. Azt azonban kifejezetten téves következtetésnek gondolom, hogy a társadalmat a szétesés fenyegetné. Ha az új évezred valódi sikerágazatait tekintjük, elsősorban az okostelefonok és az internethasználat széles körű elterjedését, valamint a közösségi oldalak egyre növekvő népszerűségét kell megemlítenünk. Ezek mind olyan eszközök, csatornák, platformok, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az emberek közötti együttműködést támogassák, mi több, elképesztően hatékonnyá tegyék.

Pár évtizeddel ezelőtt, ha egy rokonunk, barátunk, ismerősünk külföldön vállalt munkát, vagy az ország túlsó felébe költözött, gyakorlatilag le is mondhattunk róla. Talán az első pár hétben még váltottunk pár levelet az illetővel, ám a kapcsolattartásnak ez a formája minden ízében azt az érzést erősítette, hogy a másik már nincs jelen az életünkben. Az üzenetváltások ilyenkor lassúak és tervezettek, nincs bennük semmi spontaneitás; a villámgyors reakciók lehetőségét - mely a szellemes és élő kommunikáció egyik alapeleme - a legkevésbé sem hordozzák magukban. Nem csoda, hogy ezek a klasszikus levelezések sok esetben egyre ritkultak, majd teljesen elhaltak. A jelenben - az új kommunikációs technikákból fakadóan - a levelezés nemhogy reneszánszát éli, de a társadalom sokkal szélesebb rétege kommunikál írott formában, mint a történelem során valaha. Manapság ritkán veszünk könnyes búcsút, ha egy jóbarát Londonban, vagy Madridban folytatja pályafutását, hiszen virtuális csoportjainkban ugyanolyan élő marad a kapcsolat, esetenként még aktívabb is, mint amikor két utcányira laktunk egymástól. S amikor egy év múlva hazalátogat, akkor sem érzünk sem eufóriát, sem áthidalhatatlan szakadékot, hiszen pár napja még együtt fikáztuk a magyar válogatott játékát a számos közös fórum egyikén. Mintha mindvégig itt lett volna velünk, csupán koccintani nem tudtunk. 

Amikor a kilencvenes évek első felében házibulikat szerveztünk - s akadt rá példa bőven -, rendszerint napokig telefonálgattunk, míg összejött a társaság. (Ez még a mobilkorszak előtti éra. Ha valakit nem találtunk otthon, s üzenetrögzítője sem volt, muszáj volt később újra próbálni, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy kerestük. Ma már megmosolyogtatóan ósdinak és gyenge hatékonyságú eljárásnak tűnik.) Manapság, ha kirándulást, focit, pókert, kerti partit szervezünk, két perc alatt létrehozunk egy Viber-csoportot a potenciális résztvevőkkel, s másfél órán belül össze is áll a mezőny. Ám ez csupán a technológia közvetlen közösségépítő hatása. Indirekt módon még többet profitálhatunk a 21. század informatikai vívmányai által. Életünk apró-cseprő ügyei - egy banki átutalás, egy dokumentum továbbítása, egy számla kiállítása, egy hivatali ügyintézés - ma már lényegesen kevesebb időt emészt fel, mint 15-20 esztendővel ezelőtt. (Hol van már a fax; a kézzel kitöltött, bankfiókban leadott átutalási megbízás, vagy az írógéppel kiállított, indigós számla...) Már ezek is rengeteg időt spórolnak meg az átlagember számára, s akkor még az automatizációban rejlő ezernyi lehetőségről nem is szóltunk. S mit is kezdhetnénk az ily módon nyert szabadidővel, ha nem emberi kapcsolatainkat építjük, ha nem közösségi élményeinket gyarapítjuk?

A folyton károgók, az örök pesszimisták a történelmet permanens dekadenciának látják. Mintha valamikor réges-régen létezett volna egy valódi aranykor, amelyhez képest egyre mélyebbre csúszunk. A tradicionális közösségek felbomlanak, s jaj, atomjaira hullik szét a társadalom... Hitem szerint semmi sem áll ilyen messze a valóságtól. Mi több, határozott fejlődést látok, s csupán azon tűnődöm, hogy merrefelé haladunk tovább. A gazdasági-technológiai irányt - mely érzékelhetően minden mást meghatároz - jól látjuk. A legfontosabb mérföldköveket ezen az úton a mezőgazdasági, az ipari, majd a napjainkban is zajló informatikai forradalom jelentik. Az egyes korszakok társadalmi berendezkedése, kulturális és vallási szokási mindig megfelelően rímelnek az adott periódus gazdasági-technikai állapotára. A földművelő társadalmakban mindenütt találunk uralkodót, arisztokráciát és többé-kevésbé jogfosztott köznépet. A meghatározó vallás a tekintélyelvű monoteizmus. Az ipari társadalmat már a szekularizáció és a polgári demokrácia jellemzi. Most itt állunk a harmadik nagy forradalom közepén, s csak találgatni tudjuk, milyen társadalmi változásokat hoz majd az új világ. Hegel és Fukuyama a történelem végét a liberális államban, Marx a kommunista társadalomban látta. Ismerünk olyanokat, akik a szakrális királyságokhoz való visszatérést szorgalmazzák, mások anarcho-kapitalista, vagy anarcho-kommunista társadalmakat vizionálnak. Próféta legyen a talpán, aki pontosan látja a holnapot, azonban bizonyos tendenciák feltétlenül kitapinthatóak. A technológiai fejlődés legfőbb üzemanyaga a kreativitás, amely legjobban szabad környezetben tud szárnyra kapni. A folyamat azonban nem egyirányú, sokkal inkább oda-visszaható; a technikai fejlődésnek nem csupán feltétele, de következménye is a növekvő egyéni szabadság. Elég, ha csak a fentiekben már említett mobilkommunikációs eszközöket, az internetet, valamint az automatizációt említjük. Az emberiség teljes - igaz, szégyenteljes zsákutcákkal tarkított - történelme az egyén felszabadulásáról szól; a rabszolgaságtól és a kasztrendszertől indulva a középkori, röghöz kötött jobbágyságon át egészen a liberális demokráciák polgárságáig. Úgy tűnik tehát, hogy minden a szabadság irányába hat, így hosszútávon csakis olyan társadalmi berendezkedési formákat tudok elképzelni, melyeket széles néptömegek ítélnek támogathatónak. Alig hiszem, hogy a szabad akarat új uralkodókat emelne fel, avagy a kizárólag zsarnoki módon megvalósítható kommunizmus bármilyen formáját hívná életre. Arra is mérget vennék, hogy a növekvő egyéni szabadság nem fogja atomjaira bomlasztani a társadalmat. Ellenkezőleg: hitem szerint éppen az önkéntes emberi együttműködést emeli majd sosem látott magasságokba. Ha mindehhez hozzátesszük az információs technológiából fakadó lehetőségeket, számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek a közvetlen demokrácia széles körű elterjedése tűnik.

Sportszerűtlen volna, ha a technológiai fejlődés árnyoldalairól egyetlen szó sem esne. A magam részéről nem ismerek olyan mai gyereket, aki nem totálisan kütyüfüggő. A legtöbben emiatt kongatják a vészharangot, s nyilván nem teljesen alaptalanul. Csak hogy a kép valamivel árnyaltabb legyen, emlékeztetnék arra, hogy annak idején az én generációmat is beszippantotta a számítástechnika ébredő csodája, s hosszú órákon át írtunk primitív programokat a ZX81-en, vagy épp a Commodore64-en. A ma már megmosolyogtató kvarcjátékokat napokig le sem tettük. A többségünkből mégsem vált virtuális világban ragadt zombi. Azt kell látni, hogy az internetalapú technológia is csupán egy eszköz, melyet mi magunk ruházunk fel tényleges funkcióval. Ahogy egy gyógyszerrel lehet gyógyítani és ölni is; ahogy repülővel lehet álomnyaralásra utazni, vagy épp ikertornyokat ledönteni, úgy az okostelefonokat is számtalan cél szolgálatába állíthatjuk. Ha van egy csöpp eszünk, úgy pont arra fogjuk használni, amire kell: kapcsolódni egymáshoz. Üzletileg, barátilag, vagy akár szerelmi indíttatással. S ha elég értelmesek vagyunk, az automata technológiák nyomán keletkező szabadidőnket is képesek leszünk oly módon hasznosítani, ahogyan azt érdemes: kapcsolódni egymáshoz. Kiszakadni a virtuális térből, s találkozni egymással hús-vér valónkban. Mozogni, élni mulatni, vagy csak épp végigdőlni pár kényelmes pamlagon, ahogyan azt az ókor nagyjai tették, s néhány palack cabernet franc társaságában megvitatni a világ dolgait. Valami ilyesmiért hoztuk létre a civilizációt, nemdebár?

"A nők mindig civilizálatlanabbak, mint a férfiak: alapjában véve vad a lelkük: úgy élnek az államban, akár a macskák a házban, mindig készek rá, hogy kiugorjanak az ajtón vagy az ablakon, hogy visszatérjenek elemükbe." - Így szól a teljes idézet Nietzschétől, s aligha kell hosszasan bizonygatnom, hogy ezúttal is egy téveszmével van dolgunk. Arra persze tökéletes, hogy címet adjon a posztnak, mely azt firtatja: köztereinken miért találkozunk oly kevés női szoborral.

Bárhol is járunk a világban, azt fogjuk tapasztalni, hogy a köztéri plasztikák túlnyomó többsége férfikaraktert ábrázol. A New York-i Central Parkban 22 szobrot láthatunk, ezek egyike sem női történelmi alak. Ugyanez a teljes pangás jellemzi Chicagót is. San Francisco 87 szobra között is csupán két nőt találunk. Nagy-Britanniában a köztéri plasztikák mindössze 2,4%-a mintáz olyan névvel-arccal bíró női alakot, aki nem a királyi házból származik. Idehaza pár hete attól volt hangos a sajtó, hogy Budapesten még állatszobrokból is többel találkozunk, mint valós női karakterrel. A főváros ezernyi arcának, titkának, illatának bemutatására létrejött Hosszúlépés.Járunk? csapata megelégelte ezt az aránytalanságot, s akciót hirdetett új, női hírességeket - politikusokat, tudósokat, írókat, költőket, festőket, üzletasszonyokat - bemutató szobrok felállítását célozva.

Ha létezik társadalmi kezdeményezés, mely abszolút támogatható, úgy ez - meglátásom szerint - feltétlenül ilyen. Úgy adni valamit, hogy közben nem rövidítünk meg senki mást - ez az etikus világformálás tökéletes útja. Amikor kvótákat gyártunk, hogy valamely társadalmi csoportot helyzetbe hozzuk, olyankor értelemszerűen mindenki mást negatív módon diszkriminálunk. Amikor az egyik embert megadóztatjuk, s munkájának gyümölcsét - valamiféle állami támogatás formájában - egy másik embernek adományozzuk, olyankor minden gondolkodó ember eltűnődik azon, mennyire etikus mindez. Viszont amikor szobrot emelünk egy ismert és elismert nőnek, azzal mindenki csak gazdagodik. Nem kell egy Latinovits-szobrot ledönteni ahhoz, hogy helyet adjunk Ruttkaiénak; nem kell Thököly Imréét egy dohos pincébe száműzni, ha Zrínyi Ilonáét is látni kívánjuk. 

Természetesen érthető, hogy általában jóval kevesebb a női hírességet megjelenítő szobor, mint a férfikaraktert ábrázoló. Elég, ha belekukkantunk gyerekeink tankönyveibe. Azt fogjuk látni, hogy egészen a 20. századig - néhány uralkodót és szentet leszámítva - szinte alig találkozunk olyan női alakkal, aki saját tettei nyomán került be a történelembe. A legtöbb ismert név anyát, feleséget, szeretőt, múzsát takar; egy kimagaslóan híres férfi anyját, feleségét, szeretőjét, vagy épp múzsáját. Ebből számomra - többek közt - az következik, hogy azt a kévés számú női hírességet, akit a történelem kitermelt, érdemes bátran és hangsúlyosan megjeleníteni. Azzal semmit sem torzítunk a múlton, ha köztéri emlékeket állítunk az elismert, a hős, a példaértékű asszonyoknak, még akkor sem, ha történelmi súlyuknál nagyobb számarányban jelennek meg.

Sajnálatosan ritkán beszélünk ugyanakkor arról, hogy mi állhat e történelmi aszimmetria hátterében. A legtöbben gyorsan letudják a kérdést azzal, hogy a férfiak évezredeken keresztül elnyomták a nőket. Ezt az állítást számos tény alátámasztja, elég csak arra gondolnunk, hogy a világ számos demokráciájában a férfiak évtizedekkel korábban kaptak választójogot, mint a nők. Mindazonáltal ez csupán egyetlen szempont, s talán nem is a legmeghatározóbb. Akik eggyel mélyebbre merészkednek, megemlítik a két nem közti lényeges karakterkülönbségeket is. Egészen pontosan azt, hogy a nők között még mai is sokan vannak azok, akik nem vágynak kiemelkedő karrierre; akik ha tehetnék, legszívesebben otthon maradnának a gyerekekkel, esetleg otthon is maradnak, vagy részmunkaidős állást vállalnak. Ezzel szemben a férfiak túlnyomó többsége nyolcórás munkát végez, ami azt jelenti, hogy nagyobb statisztikai valószínűséggel emelkednek az ismertség felé. Létezik azonban egy mindezeknél rejtettebb, de talán leginkább meghatározó elem, amely a szóban forgó felemás helyzetért felel. Ez pedig a szexuális szelekció. Egy nőnek egyszerűen nem muszáj sportbajnokká, rocksztárrá, hőssé válnia ahhoz, hogy a férfiak felfigyeljenek rá. Egy bombázó után akkor is megfordulunk, ha tökéletesen ismeretlen, s akkor sem fogunk jobban lelkesedni érte, ha fotóival van tele a bulvársajtó. Egy férfinél gyökeresen más a helyzet. Számunkra szinte létszükséglet az ismertség és a népszerűség, hiszen semmi sem emeli ennyire a szexpiaci értékünket. Láttunk már rossz arcú politikust modell feleséggel? Nincs ebben semmi meglepő. Nincs ebben semmi érthetetlen.

Némelyeknek talán furának tűnhet, ám az egyik legmeghatározóbb példaképem maga is nő. Ha lennének magyar gyökerei, a magam részéről neki állítanék szobrot Budapesten. Ayn Rand-re gondolok, az orosz származású, amerikai írónőre. Jelentősége nem elsősorban irodalmi nagyságában keresendő, sokkal inkább objektivista filozófiájában, mely regényiben (Ősforrás, Veszett világ) is meghatározó módon megjelenik. Kevés olyan valaha élt tudóst, bölcselkedőt, közéleti szereplőt tudnék megnevezni, akinek eszmeiségében, gondolkodási rendszerében nem találni hibát, következetlenséget. Ayn Rand számomra ilyen. Nem véletlen, hogy követői közt említhetjük Margaret Thatchert, Ronald Reagant, illetve Jimmy Walest, a Wikipédia alapítóját is.

AYN RAND (DISCOVERY PARK, USA)

A közelmúltban volt szerencsém látni pár olyan hírelemző, televíziós műsort, amelyben a stúdióbeszélgetés résztvevői mosolyogtak azon, hogy egyesek a fővárosi szobrokat számolgatják, kategorizálják. E téren nem érzem helyénvalónak a gúnyt. Hitem szerint az lenne a normális, ha végre túllépnénk azon a kicsinyes és primitív világlátáson, mely szerint minden jó, amelyet a mi politikai oldalunk kezdeményez, s minden gyűlöletes, amelyet az ellenfeleink. Néha érdemes volna magát az elképzelést nézni. Az a kezdeményezés, hogy legyen néhány új, női hírességet ábrázoló szobor Budapesten, tipikusan olyan, amelyet - elvileg - mindkét tábor jó szívvel támogathat. Az ilyen szimbolikus ügyek már csak annak demózására is kiválóan alkalmasak, hogy bizonyos kérdésekben létezhet együttműködés jobb- és baloldal között.

"A jógázás démontiszteletre rendelt mozgáskultúra" - hirdette Németh Sándor a legutóbbi Vidám Vasárnapon - "...a mozgás által démonokat energizál és démonokat idéz meg." - Nos, nem csoda, ha pár napja ezen röhög az ország népe.

Amikor jógáról beszélünk, annak megkülönböztethetjük testi és szellemi vetületét. Az előbbi - és az európaiak túlnyomó többséget kizárólag ez foglalkoztatja - elsősorban sport, mozgás, nyújtás; növeli a hajlékonyságot és jelentősen javítja a közérzetet, a fizikai egészséget. Szellemi síkon az önfegyelem fejlesztéséről szól; arról a képességről, hogy az ember tökéletesen urává váljon a saját testének. Valójában ez az alapja a kiegyensúlyozott létezésnek, s annak, hogy egyre magasabb tudati szinteket legyünk képesek bejárni. A Hit Gyülekezetének vezetője az antik görögök sportkultúráját említi, mint követendő mintát, ezen belül is a bokszot emeli ki. A magam részéről semmi bajom az ökölvívással, de aligha állítanám, hogy nincs ennél egészségesebb sportág. Valószínűleg a mexikói Marco Nazareth szülei sem osztják Németh Sándor álláspontját, miután fiuk tíz évvel ezelőtt, egy tragikus negyedik menetet követően kómába esett, s pár napra rá már temethették is. Azt kell látni, hogy alig van olyan sportág, amely nem hordozza magában a sérülés veszélyét, még akkor is, ha az ember mindent körültekintően végez. Még a legártatlanabb focimeccsen is kimehet a bokánk, a legvisszafogottabb súlyzós edzésen is meghúzhatjuk magunkat és akkor a síelést és a salakmotorozást nem is említettem. A jóga mindezekhez képest maga az egészség, mi több, maga a gyógyulás. Itt kapja meg a test mindazt a szükséges törődést, amelyet a többi sportág űzése során jellemzően elhanyagolunk. Alig hiszem, hogy a szexen és az alváson kívül bármi olyan jót tehetünk a testünkkel, mint a jógázás.

Ha a vallások fejlődéstörténetét tekintjük, azt látjuk, hogy e mítoszgyűjtemények - az emberi tudat fejlődését követve - egyre kevesebb transzcendens karakterrel dolgoznak. Az őskorban még bármit - fűt, fát, virágot, állatot - istenként lehetett tisztelni. Az ókori görög és római kultúrában már konkrét istenekkel találkozunk, elsősorban megfoghatatlan jelenségek - szerelem, szerencse, háború, stb. - helytartóiként. A monoteista vallások leszűkítették a kört egyetlen, emberarcú Teremtőre; a felvilágosodás óta pedig - a klasszikus buddhistákhoz hasonlóan - erre a Teremtőre sem valóságos személyként tekintünk, inkább csak jelképes módon emlegetjük Mennyei Atya néven. Ugyanez a helyzet a démonokkal is. Pár száz éve, amikor az orvostudomány még gyerekcipőben járt; amikor az ideggyógyászat és az agykutatás még a fasorban sem volt, joggal hitték minden őrültről, hogy beléjük bújt az ördög. Az utóbbi időkben azonban ez a kifejezés is csupán szimbolikus értelemben használatos; még a legelvetemültebb hívek sem hiszik el, hogy a Sátán személyesen szállja meg az ember lelkét, pláne, hogy a jóga által. Németh Sándornak most, amikor démonokat és sátáni erőket emleget, sikerült párat visszalépnie időben és tudati skálán. Már igazán meg se fogunk lepődni, ha jövő héten előáll azzal, hogy "a kártya az ördög bibliája", s bizton elkárhozik minden bridzsjátékos, ultibajnok és pókerfenomén.

Időről időre hallunk eszement őrültségeket az egyházak felkent igehirdetőitől. Még élénken emlékszünk Morphu Neophütosz ciprusi püspökre, aki pár hónappal ezelőtti beszédében kifejtette, hogy a homoszexuális hajlam a szülők anális közösüléséből következik. Ha a terhesség időszakában az asszony élvezi az ilyetén együttlétet, úgy e vágy átöröklődik a születendő gyerekbe... Németh Sándor azonban nem ekkora idióta. Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor ilyen nyilvánvaló blődséget állít, melyben - józan számítás szerint - még ő maga sem hihet, olyankor kell lennie a háttérben pár sokkal igazabb mozgatórugónak. Anélkül, hogy belelátnék a Nagy Tanító fejébe, igyekszem párat azonosítani:

1. MARKETING - A negatív reklám is jó reklám - legalábbis sokan így gondolják. Egy biztos: ezidőtájt határozottan Németh Sándortól hangos az internet.
2. FISKÁLIS SZEMPONTOK - Az ominózus beszédben a következőt hallhatjuk: "Világosan lehet látni, hogy a jógaszalonokba járó hölgyek, kisasszonyok, akik nagyon szépek akarnak lenni, s nagyon figyelnek a külsejükre, látni, hogy hatalmas pénzeket költenek el." Az csak egy dolog, hogy egy jógaóra semmivel sem kerül többe, mintha az adott kisasszony teniszpályát bérelne, vagy fitneszezne, pláne, ha személyi edzőt fogadna, de nem is ez a lényeg. Németh Sándor csőrét valószínűleg böki minden forint, amit nem az egyház kasszájába fizetnek. Ilyen tekintetben hazabeszél, a saját híveit figyelmezteti, nehogy felelőtlen módon jógázni kezdjenek, hiszen a végén még gondban lesznek a tized megfizetésekor.
3. SZELLEMI SÍK - Figyelemre méltók az egyházi vezető következő mondatai is: "Nagyon sok ember bemegy ezekbe a jógaszalonokba, nem tud hinni. Mert a démonoknak az az egyik legfontosabb feladatuk, hogy az embernek a szívét rombolják le. A hitet, Isten láthatatlan birodalmába vetett hitet zúzzák szét az emberekben. (...) A démonok uralmuk alá helyezik az emberi szívet, és egyszerűen ott van egy búra, egy sötét búra alatt az emberi szív, vagyis a Sátán hatalma alatt a szív és egyszerűen képtelen felfogni Isten üzenetét." Nos ez már egy klasszikus, amolyan középkori stílusú érvelés. A jóga szellemi síkon az egyensúlyt, a spiritualitást, a megvilágosodást célozza, anélkül, hogy ebben a folyamatban bármiféle formális egyház bármiféle formális szerepet játszana. Érthető, hogy semmi sem fáj jobban egy narcisztikus tanítónak, mint hogy bárki megtalálja a lelki békéjét anélkül, hogy az ő igéjét hallgatná és követné. Még jó, hogy nem a középkorban élünk, s nem a Hit Gyülekezete a hivatalos államvallás. Valószínűleg a máglyán végezné minden jógaoktató. Végtére is kinek hiányzik a konkurencia? (Pláne, ha igazabb és jobb.)

Az ominózus beszéd után kirobbant botrányra Németh Sándor így reagált: "Szeretnének megfélemlíteni, hogy ne éljünk a véleményszabadságunkal. Ezt persze nem fogjuk, én legalábbis személyesen magamévá tenni." A fene se tudja, hogy ki akarja őt megfélemlíteni, egyben azonban feltétlenül igaza van: egy liberális demokráciában mindenki azt beszél, amit akar. (Amikor Az Indiai Nagykövetség és a jógaoktatók szövetsége jogi lépéseket fontolgat az ügyben, az sem kevésbé eszelős, mint maga a múlt vasárnapi beszéd.) Németh Sándor elmondta azt is, hogy soha életében nem jógázott. Ez viszont már - megítélésem szerint - jóval nagyobb probléma. Hiszen ez esetben úgy alkot véleményt, hogy valójában halvány fogalma sincs arról, mi zajlik ezekben a sötét és okkult szentélyekben, a különböző jógaszalonokban. Az az igazság, hogy eddig sem értettem, pláne nem irigyeltem szektájának tagjait. Azonban azok, akik benyelik ezeket a minden alapot nélkülöző, beteg démonmeséket, vastagon meg is érdemlik sorsukat.

"Te nem tudhatod, micsoda dilemma ez, nem vagy a helyemben" - halljuk oly sokszor - "fogalmam sincs, mit tegyek, ez egy megoldhatatlanul nehéz helyzet..." Sokan meddő töprengéssel, tétovázással töltik el a fél életüket, többnyire totál feleslegesen. Döntési helyzeteink oroszlánrésze ugyanis rém egyszerű, csupán mi magunk keverünk bele újabb és újabb mellékszálakat, a végtelenségig túlbonyolítva az adott kérdést.

Tekintsük a leghétköznapibb mizériát, a párválasztás problematikáját! Álmatlan éjszakák, többórás lelki fröccsök a legjobb barátnővel, hetekig tartó tépelődés... Holott a kérdés általában rém szimpla: jól érzem magam a másikkal, vagy sem? Ha igen, maradok, ha nem, lelépek. Ez azért nem egy Schrödinger-dilemma. Oké, nem állítom, hogy nincsenek az átlagosnál eggyel komplikáltabb élethelyzetek. Vegyük a legbanálisabbat: a családos vezérigazgató és a harmincéves titkárnője esetét. Az előbbit három gyerek várja odahaza, s neje, szíve alatt a negyedikkel, míg szexi beosztottja ugyanilyen álmokat dédelget, miközben biológiai órája vészesen ketyeg. Ez egy tipikusan olyan szituáció, melyet látszólag szörnyű nehéz az igen-nem egyszerűségére lebutítani, ám ha a az érintettek tisztában vannak azzal, hogy mit várnak az életüktől, úgy a legkevésbé sem lehetetlen. Ugyancsak nehezített pályán játszik az a meleg, vagy leszbikus, akinek környezete kifejezetten elutasító. Tépelődésre azonban itt sincs különösebb ok. Elég, ha a szívét, a természetes vágyait követi, teljesen függetlenül attól, mit mond a körülötte lévő világ.

Érdekes dilemmát jelenthet a gyermekvállalás kérdése is. Megszámlálni sem tudom, hány házaspárt ismerek, akik egy gyerkőc után leálltak, majd hosszú éveket töltöttek méla morfondírozással, hogy vállaljanak-e kistesót. A tudatosság természetesen üdvözlendő, mindazonáltal hitem szerint ez is tökéletesen felesleges tépelődés. A nagy kérdéseket - melyek kettejük kapcsolatát, egzisztenciális helyzetüket és életstílusukat meghatározó mértékben formálja - az első gyerekkel megválaszolták. A második ilyen tekintetben már nem sok vizet zavar, mondhatni: hab a tortán. Értem én, hogy ha minden utódunkat a Harvardra szeretnénk járatni; ha érettségijükre Porschét, diplomaosztójukra belvárosi garzont ajándékoznánk, úgy valóban megterhelő lehet a duplázás. Ám a hétköznapi vágyak szintjén maradva érthetetlen ez az oly gyakran tapasztalható döntésképtelenség. (Arról nem is beszélve, hogy az effajta kulcskérdéseket érdemes már az egybekelés előtt tisztázni.)

"Ismerd meg önmagad!" - így az ősi intelem, s ennek lényeges eleme az is, hogy "ismerd meg vágyaidat!" (Azért is fontos, hogy lehetőség szerint mindannyian egyéniségekké, akár igazi különcökké váljunk, hogy még véletlenül se keverjük össze valós szükségleteinket a divat, a külvilág, a társadalom, az adott korszellem által diktált trendi elemekkel.) A vágyakból álmokat gyúrhatunk és terveket szőhetünk, s a holnap mozzanatait mind e cselekvési tervnek rendelhetjük alá. Ha képesek vagyunk a saját elménkben megfelelő programokat írni, úgy azokat testünk robotként fogja végrehajtani, vagyis - magunk mögött hagyva minden korábbi kuszaságot - életünk rém egyszerűvé és gördülékennyé válik. Gyakran halljuk, hogy "a lélek kész, de a test erőtlen", ám ez is csak egy a népi hamisságok közül. Ha a lélek valóban kész, úgy testünk minden esetben mozgósítani fogja a szükséges energiatartalékokat. Képzeljük el, hogy elhatározzuk: emberhez méltó testet formálunk; leszokunk az édességekről; vagy épp átmegyünk az egy hét múlva esedékes szigorlaton! Ha döntésünk valódi és komoly, semmi sem fog meggátolni minket abban, hogy heti háromszor a konditeremben töltsük az estét; hogy könnyedén, különösebb kísértés nélkül sétáljunk el a cukrászda előtt, vagy hogy az ezeroldalas tananyagot hét részre osztva minden nap készüljünk pár órát az előttünk álló megmérettetésre. Ha döntésünk valódi és komoly, az abban nyilvánul meg, hogy onnantól kezdve az adott terv, az adott cselekvéssor köré szervezzük az életünket. (Hiszen mi mást is kéne a fókuszba állítani, mint a valós céljainkat?) Ha döntésünk valódi és komoly, úgy nem fogjuk lemondani a hétfő esti edzést azzal, hogy elhúzódott a munka, vagy hogy vásárolni kell menni az asszonnyal. Tudjuk: ezek szinte minden esetben ócska kifogások, s arról árulkodnak, hogy valójában nem kész még a lélek. Természetesen a másik véglet, a vaskalapos katonafegyelem sem feltétlenül üdvözítő. Van úgy, hogy tényleg ég a ház, s a péntek esti kondizást már hanyagoljuk, majd igyekszünk a hétvégén bepótolni. Van úgy, hogy születésnapi mulatságon veszünk részt, s az ünnepelt tortájából egy vékony szeletre azért mi is elcsábulunk. Olyan is előfordulhat, hogy épp elszántan bújjuk a jegyzeteinket a szigorlatra készülvén, amikor csengetnek, s az ajtóban Palvin Barbi áll... Hitem szerint nem a kérlelhetetlen maximalizmus a nyerő út, hanem az, ha elménket - esetleges kihágásainkkal szemben megengedő módon - általánosan a célra fókuszáljuk.

Számos példaképem közül az egyik Bory Jenő, aki életének nyolcvan évét úgy töltötte el, mintha a kétséget hírből sem ismerte volna. A szobrászatot Stróbl Alajostól, a festészetet Székely Bertalantól tanulta. Végigélt két világháborút, egy Tanácsköztársaságot, Szálasi, majd Rákosi rémuralmát, ám minden külső borzalom mellett is mindvégig az álmait kergette. Negyven esztendőn keresztül építette a ma már legendás Bory-várat, gyakorlatilag a saját kezével, minimális segítséget igénybe véve. Már az épület alaprajza is szimbolikus: két központi eleme - a hitvesi szeretet kápolnája és a műterem - Bory Jenő életének két meghatározó pillérét jelképezik. A második világháborúban a várat agyonbombázták, valamennyi tornya megsérült. A szobrokra célba lőttek, a képeket végighasogatták. Ám még ezek sem szegték kedvét: nyugdíjas éveit az épület helyreállításával töltötte. Alig hiszem, hogy nyolcvan esztendeje során valaha is töprengett volna azon, mihez kezdjen az életével.

"Az élet csupa szörnyű bonyodalom" - nyavalyognak oly sokan. Kizárt, hogy igazuk lenne. A földi lét a legtöbbünk számára, ha küzdelmes is, de kifejezetten egyszerű projekt. Léteznek ugyan extrém nehéz döntési helyzetek, ám a többségünket ezek elkerülik. Egyikünk sem lenne például Aron Ralston hegymászó helyében, aki több mint öt napot töltött egy sziklahasadékban, ahonnan csak úgy szabadulhatott, ha levágja saját karját... Sokkal kellemesebb, bár szintén nem egyszerű dilemma azé a tatabányai nőé, aki pár napja kétmillió forintot talált az utcán. Szemben Aron Ralstonnal, akinek két borzalmas forgatókönyvből kellett kiválasztania a kevésbé szörnyűt, a tatabányai asszony két igazán kecsegtető lehetőség közt tépelődhetett. Hitem szerint mindketten jól döntöttek. Kedvenc filmjeim egyikét, a második világháborúban játszódó Kódjátszma címűt többek között azért bírom annyira, mert bemutatja, miként kell határozott és egyértelmű döntést hozni fájdalmasan kényes helyzetben. A film legdrámaibb pillanata az, amikor Alan Turing és társai - miután feltörik az Enigma kódrendszerét - tudomást szereznek egy közelgő német támadásról. Ha értesítik az érintetteket - köztük az egyik csapattag testvérét - úgy megmentenek pár életet, ám ezzel a mozzanattal nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy megfejtették a rejtvényt. A cél ugyanakkor a háború mielőbbi megnyerése, mely nem rendelhető alá semmi másnak.

Nem tudhatjuk, hogy számunkra mit tartogat a jövő. A sors szeszélye akár minket is állíthat durva döntési helyzet elé. Azonban a legsúlyosabb dilemma is könnyű fejbiccentés csupán, ha értékrendünk stabil, céljaink pedig világosak és tiszták.

Egyes pszichológiai kutatások szerint a hatvanas években az emberek csupán 20%-a vallotta magát különlegesnek. A nyolcvanas évekre ez az érték 80%-ra duzzadt, manapság pedig szinte nem találni olyan földlakót, aki nem úgy tekint önmagára, mint színpompás egyéniségre. Ez a tendencia abszolút örvendetes. Csupán az a kérdés, hogy mennyire megalapozott. Tényleg mindannyian oly különlegesek volnánk?

A belvárosi forgatagban elvegyülve azt tapasztaljuk, hogy első ránézésre még mindig mintha a hatvanas évek statisztikája volna érvényben. A túlnyomó többség egészen átlagosnak tűnik, legfeljebb 20% lehet az a szűk réteg, amely látványosan kilóg a tömegből. Persze, az sem lényegtelen, hogy melyik irányba.

Ő BIZTOSAN NEM ÁTLAGOS...

...ÉS Ő SEM AZ.

Ha már azzal kacérkodunk, hogy megjelenésünkben is különlegesek kívánunk lenni, mondhatni: egyéniségek, úgy érdemes felfelé kilógni a sorból. Ehhez persze kultúra és némi jó ízlés szükséges, így nem csoda, ha csupán kevesen vállalják ezt az utat.

EZEK A SRÁCOK SEM SZÜRKÜLNEK BELE A TÖMEGBE.

Természetesen mindenki, aki tudatosan különbözni kíván; aki arra vágyik hogy felfigyeljenek rá; aki szeretné kidomborítani egyéniségét, lehetőség szerint felfelé igyekszik. (Jó-jó, akad pár perverz, aki szándékoltan szakadt és igénytelen, de ez oly periferikus réteg és oly értelmezhetetlen motiváció, hogy lélektanuk mély elemzését meghagyom valaki másnak.) A harsány megjelenés ugyanakkor sokszor öngól: bár határozottan felfigyelünk az illetőre, de nem igazán jön meg a kedvünk ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk vele. A természetellenes hajszínek például szinte kivétel nélkül kontraproduktív hatást keltenek. Harminc fölött csaknem minden nő festi a haját, de egyáltalán nem mindegy, milyen árnyalatot használ. A lila, a zöld, a kék és a rikító piros például a legkevésbé sem fokozza a vonzerőt. Ezeket a feltűnő színeket többnyire az átlagos, vagy az alatti külsővel bíró, pozíciójukból kitörni vágyó lányok használják, megítélésem szerint helytelenül, s borítékolhatóan eredménytelenül is. Az idős korosztálynál még kevésbé értem a hasonló baleseteket; alig hiszem, hogy a hamvas lilával megbolondított ősz haj megdobogtatná a nyugdíjas szoknyapecérek szívét.

Eddig persze csupán a jéghegy csúcsát érintettük, merészkedjünk most egy szinttel mélyebbre! Ahhoz, hogy valakire hamisítatlan egyéniségként tekintsünk, nem árt, ha képvisel valamiféle értékrendet, víziót, álmot, s annak megfelelően is él, függetlenül attól, hogy a választott létforma mennyire színes, összetett és aktív. Úgy tűnik, ez sem túl gyakori jelenség. Egyáltalán nem szűk az a réteg, amely képes hatvan-nyolcvan földi életévet eltölteni birkaként, gondolatok és döntések nélkül. Ők a tipikus szektatagok, akik vallási/politikai vezetőiket vakon, kérdések nélkül követik. Ők azok, akik nem vizsgálják a kijelentések tartalmát, csakis az eredetét. Ha benne van a szent könyvben: csakis követendő lehet. Ha a nagyvezér mondta: csakis igaz lehet. Ha ugyanazt a másik szekta vezetője mondaná, őrültségnek és gonoszságnak titulálnák. A többség persze nem ennyire fafejű, ám azért azt sem állíthatjuk, hogy ténylegesen a szívét követné. A szokások, az elvárások, a társadalmi beidegződések a legtöbb ember tudattalanját jócskán fogva tartják, s beteg játszmázásra kényszerítik. Egyik barátom felesége például - miután gyerekei iskoláskorúak lettek - azért állt munkába, mert mindenhonnan kapta az ívet, hogy egy modern nő nem ülhet otthon. A férje jól keres, nincs különösebb szükség a pluszbevételre, miközben a gyerekekkel tanulni kell, fuvarozni őket a különböző különórákra, s akkor a ház és a kert rendben tartásáról még nem is beszéltünk. Náluk most mindenki rohan, kapkod, ideges, feszült - lőttek a harmóniának. Természetesen minden tiszteletem azoké a nőké, akik család mellett is karriert építenek, ugyanakkor sajnálom azokat, akik a környezetük nyomására és nem a saját vágyaik szerint döntenek. Pontosan ilyen szörnyű a fordított eset is, amikor az asszony önmegvalósítana, ám az adott kultúra korlátai ezt nem engedik. Az Amerikai szépség című filmben lebilincselő volt végigkövetni, ahogy a Kevin Spacey formálta főszereplő lépésről lépésre felrúg minden társadalmi konvenciót, miközben felesége szinte beleőrül abba a feszültségbe, mely a felszínen zajló és a valós vágyak szerinti létezés közt feszül.

Az sem lényegtelen kérdés, hogy a világ miként viszonyul a valódi, autonóm, kellő öntudattal bíró egyéniségekhez. Az állam, az egyházak és a politikai pártok számára a legkevésbé sem jó bolt, ha különbözőek, színesek, összetettek és önállóak vagyunk, mert így lehetetlen egy karámba összeterelni és egyszerű vezényszavakkal irányítani a népet. A tömegtermelést folytató nagyvállalatok sem ilyen vásárlóközönségről álmodnak, hiszen egy viszonylag homogén társadalmat sokkal könnyebb megszólítaniuk termékeikkel, szolgáltatásaikkal, valamint az ezeket népszerűsítő - sokszor rém bugyuta - reklámkampányokkal. Egyedül abban bízhatnánk, hogy legalább mi, a nép egyszerű gyermekei örvendezve fogadjuk az igazi egyéniségeket. A valóság az, hogy ebben se nagyon reménykedhetünk. Ha egy asztaltársaságnál szóba kerül az immáron 15 éve megszüntetett sorkatonaság intézménye, borítékolható, hogy - iskolai végzettségtől és politikai hovatartozástól függetlenül - a jelenlévők legalább fele - az elpuhult fiatalságra hivatkozva - újra életbe léptetné. Ha a könnyű drogok liberalizációja kerül terítékre, a többség e téren is tiltakozni fog, mondván: nem tudunk vigyázni magunkra. Az egész társadalom úgy működik, mint egy körzeti általános iskolai osztály, ahol az imbecillistől kezdve a zseniig húzódik az intelligenciapaletta, ám még nyolcadikban is az olvasással és a számtani alapműveletekkel küzdünk, hiszen senki sem maradhat le. Talán elhisszük, hogy az igazi egyéniségek elég érettek ahhoz, hogy egy féleszű őrmester ordibálása nélkül is képesek az önfegyelemre, vagy hogy tudnak vigyázni saját magukra. Ám annyira féltjük az átlagemberek sokaságát, hogy inkább beáldozzuk értük a kiemelkedőket. Inkább karámban tartjuk az egész nyájat, csak nehogy elkóboroljon az a néhány, amelyik még arra sem képes, hogy hazataláljon.

Mindannyian egyéniségek vagyunk? Aligha. De valami hasonló felé volna érdemes mozdulnunk. Egy olyan világ felé, ahol mindenki mer különbözni, kilógni a tömegből; ahol senki sem fél attól, hogy mit szólnak majd, ha az álmai szerint kezd élni; és ahol mindenki képes felelősséget is vállalni a saját döntéseiért. Valami ilyesmit hívnék földi mennyországnak.

"Képzelj el egy kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!" - olvasható egy pár napja kikerült londoni óriásplakáton. Szimpla kis provokációról lehet szó, hiszen úgy tűnik, mindössze ez az egy példány árválkodik, nincs körbetapétázva a brit főváros. Magáról a plakátról az sem derül ki, hogy ki az üzenet gazdája. Talán csak egyszeri trollkodás, talán egy új propagandacunami első hulláma - a fene se tudja.

Az utóbbi tíz évem egészen biztosan úgy telt el, hogy egyetlen epizódot sem láttam a Született feleségek című sorozatból. Ám az az ősrégi jelenet kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe, amikor Lynette megkéri férjét, Tomot, hogy sterilizáltassa magát. A magyarázat meglehetősen beteg: ha ne adj' isten különválna útjuk, nem szeretné, ha a férfi más nőnek is nemzene gyermeket... Emlékszem, a távirányító majdnem kiesett a kezemből. Egészen nyilvánvaló, hogy egy egészséges ember kapásból, gondolkodás nélkül visszautasít minden olyan felhívást, mely öncsonkításra szólít, függetlenül attól, hogy az örök szerelem bizonyítása, avagy a szellősebb város a cél. Ennyi erővel kampányolhatnánk azért is, hogy mindenki vágja le a jobb karját, vagy egyenesen ugorjon a folyóba. A sterilizálás - ha fizikailag nem is, de képességeinket tekintve kétségkívül - egy kifejezetten durva csonkítás: a szaporodás lehetőségének intünk végleges búcsút. Alig van olyan élethelyzet, amikor ez a beavatkozás indokolt lehet.  

Tényleg elmebeteg korban élünk. Az egyik oldalon ott áll a katolikus egyház, mely mind a mai napig bűnösnek mondja még az óvszerhasználatot is, míg a paletta másik végén az olyan kretének, akik sterilizálást hirdetnek. Elképzelni sem tudom, micsoda káosz van azoknak a fejében, akiket ezek a szélsőséges gondolatok képesek megszólítani. Ezek mindegyikére már réges-régen úgy kéne reagálni, mintha valaki azt hirdetné, hogy bolygónk banánalakú, vagy hogy birkavesével meg lehet előzni a földrengést. Egy felnőtt világban mindenki ura a saját testének, s még véletlenül sem mond le arról az elemi döntési jogáról, hogy kíván-e szaporodni, vagy sem. Ha valaki a klímakatasztrófa elkerülése érdekében, avagy csupán az élhetőbb Londonért képes sterilizáltatni magát, az épp olyan menthetetlen idióta, mint az, aki Isten akaratára, vagy a nemzet megmaradására hivatkozva jóval több gyereket vállal, mint amennyit a szíve diktálna. Semmi bajom azzal, ha valaki tudatosan tervez, sőt. De ennek soha nem lehet a része az, hogy végleges és megmásíthatatlan döntést hozunk a jövőnket illetően - totál feleslegesen. Lehet, hogy húszesztendősen úgy érezzük: sosem szeretnénk gyereket. Ha harmincöt éves korunkra változnak a vágyaink, cseszhetjük.

A sterilizálás kifejezés hallatán sokunknak azonnal a történelmi bűnök jutnak eszünkbe. Elborzadva idézzük fel, ahogyan a 20. század első felében Dániában, Norvégiában, Finnországban, az USA tagállamainak több mint a felében, s persze a hitleri Németországban ezerszámra sterilizálták a szellemi fogyatékosokat, az önellátásra képteleneket, az örökletes betegségben szenvedőket, a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat, vakokat, süketeket, színesbőrűeket. (A tavaly bemutatott, A 64-es betegnapló című dán-német film is e történelmi örökségből merít.) Nyilvánvaló persze, hogy amíg a másik ember - akarata ellenére történő - sterilizálása főbenjáró bűntett (pláne, ha maga az állam az elkövető), addig önmagával mindenki azt tesz, amit akar, a tiltásnak sincs különösebb erkölcsi alapja. Magyarországon ennek ellenére 2014 óta kifejezetten szigorú a művi meddővé tétel szabályozása: családtervezési okkal csak azok kérhetik, akik elmúltak negyvenévesek, vagy legalább három saját gyereket tudnak felmutatni. Ez nem csupán az állami finanszírozású egészségügyi intézményeket érinti, de a magánklinikákat is. Aki ma fiatalon és legfeljebb két utóddal sterilizáltatni szeretné magát, kénytelen külföldi szolgáltatást igénybe venni. A kérdés persze inkább elvi, mint gyakorlati jelentőségű: 2014. előtt sem tülekedtek a népek a művi meddővé tételért; éves szinten még kétszázan sem vették igénybe a családtervezésnek ezt a módját.

"Képzelj el kevésbé zsúfolt várost! Amit megtehetsz érte: sterilizáltasd magad!' Talán ez csak az első kavics, amit valaki bedobott a tóba. A hullámok lassan elülnek, s talán jönnek majd az újabb, ehhez hasonló propaganda-üzenetek. Egy idő után már ezekhez is úgy hozzászokunk, mint a fogkrémreklámokhoz. Ha elég immunissá válunk, ha már fel sem háborodunk, meg sem lepődünk ezeken, annak az lesz az igazi veszélye, hogy már nem is fogjuk érzékelni, nem is fogjuk tudatosítani, micsoda pusztító ideológiával van dolgunk. A túlnépesedés nem vicc, de nem is az a probléma, amelyet csírájában kellene elfojtani. Akkor sem, ha a harmadik világot, s akkor sem, ha konkrétan Londont érinti.

Sosem hittem volna, hogy ez a közmondás is idejétmúlttá válik. Ám hála a Billie nevű, női borotvákat gyártó társaság legújabb kampányának, most ez a pillanat is elérkezett. A cég reklámja arra biztatja a lányokat, asszonyokat, hogy novemberben növesszenek bajuszt, melyet büszkén viselhetnek...

Nem vitás, hogy brutális trollkodásról van szó. A Billie számára egyetlen szempont létezik, mégpedig az, hogy beszéljenek róla. Jómagam például egy héttel ezelőtt azt sem tudtam, hogy ez a márka egyáltalán létezik, most meg már kétszer is leírtam a nevét... El kell ismerni, hogy fő célját tekintve a kampány sikeresnek tűnik. A tartalom, az üzenet ehhez képest szinte mellékes is, ám pár gondolatot azért biztosan megér. A kreatív csapat mindenesetre kitűnően érzékeli a korszellemet: minél elmebetegebb az ötlet, annál jobban terjed a köztudatban. Egy olyan világban, ahol a klímakatasztrófa elkerülése érdekében hulláink elfogyasztására buzdítanak; ahol a siketekre való tekintettel betiltják a tapsolást; ahol Conchita Wurst sztár lehet - itt valóban a legőrültebb marketigeseké a pálya. Még az a látványos ellentmondás sem zavar senkit, hogy a Billie borotvát gyárt, miközben a női bajuszt élteti. Mintha a Johnny Walker kampányolna a száraz november mellett.

Az a fájó igazság, hogy a férfiak jelentős része nem túl válogatós. Létezik egy standard kérdésfeltevés, mely baráti társaságokban gyakran előkerül: "Tíz, véletlenszerűen kiválasztott, 20-25 év közötti nőből hányat döntenél hanyatt?" A finnyásabbak (mint amilyen magam is vagyok) megállnak kettőnél, az átlag négyet-ötöt említ, ám ismerek nem egy olyan srácot, aki kapásból vágja rá, hogy mindet vinné. Azonban ha a kérdést úgy tennénk fel hogy a tízből egy virgonc bajuszkát visel, úgy még e mindenevők is megállnának kilencnél. Valójában számos olyan külső jegy létezik, amely a férfiember kedvét szegheti, ám kevés dologtól idegenkedünk annyira, mint a női arcszőrzettől. Továbbmegyek: a haj és a szemöldök kivételével nem sok terület létezik, ahol egy önmagára adó csajszi legitim módon pázsitot növeszthet. A szőrös lábú matektanárnőt már az általános iskolában is megmosolyogtuk, pláne olyankor, amikor életvezetési tanácsokat kezdett osztogatni. A feketéllő alkar és az ápolatlan hónalj is mélyen illúzióromboló, még akkor is, ha utóbbit radikális feminista csoportok időről időre meghirdetik. E téren értjük a szándékot: éket verni férfi és nő közé a lányok elcsúfítása révén. A Billie valószínűleg mentes az ilyetén ideológiától, csupán a polgárpukkasztásra hajt. Ám az biztos, hogy a legérzékenyebb területre tévedt.

A magam részéről úton-útfélen azt hirdetem, hogy hajítsuk a sutba gátlásainkat és szorongásainkat, s a jó ízlés határain belül legyünk annyira szégyentelenek, amennyire csak lehet. (Kapok is érte a vaskalaposoktól, míg a posztmodernek azért ütik a fejemet, mert ragaszkodom a jó ízléshez.) Nos, az az igazság, hogy egy átlagos nőnek jócskán van miért szorongania. A súlyával és a mellével például szinte senki sem elégedett maradéktalanul. A cél az volna, hogy a csajok felszabaduljanak e gátlások alól. Elsősorban azáltal, hogy tudatosan formálják testüket, másrészt oly módon, hogy addig is, amíg el nem érik a tökéletességet, megtanulják tudatosan szeretni önmagukat. (Hiszen tudjuk: aki képtelen szeretni önmagát, azt más sem fogja tudni.) Hitem szerint e lélekfelszabadítási hadműveletnek nem az a leghatékonyabb módja, hogy bohócot csinálnak magukból, hogy újabb szégyenfoltokat aggatnak önmagukra. Meggyőződésem, hogy egy egészséges lelkű nő előbb fog meztelenül végigsétálni a Nagykörúton, mint hogy hetyke bajuszkával járjon-keljen egész novemberben.

Szóval: fura egy világot élünk. Tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlennek tartottam volna egy ehhez hasonló kampányt, ma már szinte meg sem lepődöm rajta. Valójában még tapsolni is tudnék minden őrültséghez, hiszen így lesz színes a nagyvilág. Csupán egy dolog zavar. Mégpedig az, hogy az emberiség története egy ideje letért a liberalizmus útjáról, a "virágozzék minden virág" alapelvre már csak nosztalgiával tekintünk vissza. Számos nyugati országban ma már tilos a "hölgyeim és uraim" megszólítás, hiszen sértő lehet azok számára, akik nem hölgyek és nem urak. (Miért is?) Az Egyesült Államokban meghurcolják azokat a közéleti szereplőket, akik egy vadnyugati tematikájú jelmezbálon indiánnak öltöznek, mert sértő lehet az őslakosok számára. (Miért is?) Nagy-Britanniában a nyáron fogadták el azt a jogszabályt, mely szerint a tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. (Miért is?) Nos, a Billie egész biztosan nem vádolható azzal, hogy nemi sztereotípiát használ. Sőt... Csupán fura, hogy a bajszos nőket népszerűsítő kampány az oké, a pelenkázó anyuka látványa ugyanakkor kiveri a biztosítékot. Itt valami nagyon nem oké.

Gáspár Lacit nagyon bírom. Mindig is csíptem, ám amióta az X-Faktor válogatóján helyretette Loca Pantera művésznőt, még nagyobbat nőtt a szememben.

Aki nem látta az ominózus jelenetet (a poszt végén a videó): A csajszi lenyom egy gyalázatosan gyenge produkciót, majd a mentorok első kritikus megjegyzését követően a földhöz vágja a mikrofont és balhézni kezd. Míg három társa csak döbbenten pislog, Gáspár Laci kézbe veszi a dolgokat és tökéletesen uralja a helyzetet. A szituáció zseniális, rendezni sem lehetne szebben. Az egyik oldalon egy tisztán ösztönöktől vezérelt roma lány, a másikon egy szintén cigány származású srác, aki tökéletesen ismeri ezt a világot, ő maga azonban már fényévekre jár mindettől. Egy olyan fiú, aki tehetsége, szorgalma, alkalmazkodókészsége és szakmai alázata révén magasra jutott: a hazai televíziós és popkultúra meghatározó alakjává nőtte ki magát. E találkozásban Gáspár Laci úgy viselkedik, mint egy gondoskodó, szerető, féltő, iránymutató apa. Az első pillanattól kezdve felelősséget érez a másik iránt, s mivel pontosan ismeri a felemelkedés útját, ezt szíve szerint a másikkal is megosztaná. Már a produkció első énekhangja után pontosan tudja, hogy Loca Panterából a büdös életben nem lesz énekesnő, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a lány gondjai ennél sokkal súlyosabbak: olyan mentalitással bír, amely - ha nem képes a változásra, ha nem lép villámgyorsan két-három tudati szinttel feljebb, ha nem lesz képes magáévá tenni némi önkontrollt - abszolút lehetetlenné teszi a civilizált világba való integrációját. 

Számomra rém elkeserítő, hogy a cigánykérdés a mai napig tabutémának számít. Lelke mélyén a közélet minden szereplője a felemelkedésért, a roma származásúak sikeres társadalmi beilleszkedéséért szurkol, ám hacsak lehet, mindenki kerüli a kérdést. Amíg a radikális jobboldaliak kizárólag a karhatalmi eszközökben hisznek, addig a mainsteam balosok elsősorban az elhallgatásban. Franciaországban például az adatvédelmi törvény - már 1978 óta! - kifejezetten tiltja a származásra vonatkozó szenzitív adatok gyűjtését. 2005-től kezdve – amikor számos zavargás tört ki a migráns származású lakosok körében – megrendülni látszik a színvakságra épülő felfogás és időről időre heves, még a jogvédőket is megosztó vita zajlik a közéletben. 2006 augusztusában Nicolas Sarkozy, akkori belügyminiszter felvetette: az etnikai hovatartozásról szóló információk hiánya is hozzájárul az integráció kudarcához, hiszen még a bűnelkövetők etnikai adatai sem hozhatók nyilvánosságra. Úgy tűnik, hogy a politikai korrektség filozófiája ezen a pályán is öngólok záporát hozza: attól, hogy a bőrszínt tabutémává tesszük, az égvilágon semmit sem oldunk meg. Olyan ez, mintha - a tapintatra és a társadalmi elfogadásra hivatkozva - holnaptól betiltanánk a rák, a túlsúly és a pattanás kifejezések és szinonimáik használatát. Az orvosok, személyi edzők és kozmetikusok csupán homályos célzásokkal kommunikálhatnának e témák mentén. Alig hiszem, hogy segítené a gyógyulást.

"Amiről nem beszélünk, az nem is létezik." Aki olvasta Orwell zseniális regényét, az 1984-et, bizonyára emlékszik a totális diktatúra egyik legkreatívabb innovációjára, az "újbeszél" nyelv megalkotására. Ebben számos kifejezés már nem is kap helyet, s amire nincs szavunk, arról sem beszélni, sem gondolkodni nem tudunk... A kommunista rendszerek idáig szerencsére nem jutottak el, ám a politikai korrektség filozófiája valami hasonlóra nyit ablakot. Nem vitatom el a jó szándékot, a hatékonyságot azonban feltétlenül. Képzeljünk el az orwelli világban egy olyan általános iskolai osztályt, ahol nincs szó a kövérségre! A 140 centis, nyolcvankilós Pistike ugyanúgy nem fér el a padban, s ugyanúgy képtelen felmászni a kötélre, mint azelőtt, amikor még harmincféle kifejezéssel lehetett körülírni túlsúlyos alkatát. Osztálytársai ugyanúgy kinevetik, mint azelőtt, s a csajok ugyanúgy kerülik, mint a régi időkben. Az égvilágon semmi sem változott. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb az elfogadáshoz, a valós megoldáshoz - a fogyáshoz - pláne, csupán ködöt és a homályt teremtettünk. Ugyanez a helyzet a bőrszín tekintetében. A roma származásúak vonásai a legtöbb esetben nyilvánvaló módon felismerhetőek. Teljesen értelmetlen ez a fajta túlzó tapintat, ráadásul sértő is a teljes társadalomra nézve. A cigányság szemszögéből azért, mert olyan képet fest, mintha származásukban bármi szégyellnivaló volna. A többségi társadalom kapcsán azért, mert ez a hozzáállás mindenkit úgy kezel, mintha javíthatatlan rasszista volna.  

Martin Luther King álma arról, hogy a gyermekeit a jellemük és ne pedig a bőrszínük alapján ítéljék meg, egy alapvetően liberális elképzelés volt, ez azonban manapság nem számít progresszív ideálnak. Az én személyes álmom ugyanez: visszatérni e liberális vonalhoz. Egy olyan világhoz, ahol a bőrszín nem jelenthet hátrányt. Ez persze értelemszerűen azt is jelenti, hogy pozitív diszkrimináció sem érhet senkit származása okán, hiszen az a többiekre nézvést eredményez hátrányos megkülönböztetést. Ebbe az álomvilágba az sem fér bele, hogy bizonyos kérdéseket - például a cigányságot érintő nehézségeket - a tapintat diktatúrájával töröljünk a szalonképesnek ítélt témák sorából. (A szociológia; a társadalmi problémák és a nyomor megjelenítése a legutóbbi korokig baloldali területnek számított. A mai, pc kultúra ezt is igyekszik tabusítani.) A közép-kelet-európai roma lakosság körében végzett átfogó kutatások nem csupán arról számolnak be, hogy életszínvonaluk, iskolázottságuk, várható élettartamuk és általános egészségi állapotuk a harmadik világot idézi, de arról is, hogy szokásaik, kultúrájuk ugyancsak megrekedt ezen a szinten. Patriarchális szemlélet, szüzesség-kultusz, elrendezett házasságok - ezek jellemzik a hagyományos roma létformát. Jómagam - elkényeztetett budapestiként - mindeközben a másik oldalt látom: a városiasodott, asszimilálódott cigányságot, akik ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanúgy kommunikálnak, mint a többségi társadalom. Tapasztalataim szerint ők azok, akik racionális gondolkodás terén, humorérzékben és szociális intelligenciában semmiféle lemaradást nem mutatnak a többségi társadalomhoz képest, mi több, kínosan ügyelnek arra, hogy viselkedésükkel még véletlenül se hozzanak szégyent származásukra. Ezt látom Gáspár Laciban is. Ilyen mintaértékű fickóból kéne még pár tucat, hogy kézen foghassák és magukhoz emelhessék a Loca Panterákat.