„Sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik.” - írja Joseph Ratzinger A közép újrafelfedezése című könyvében. Nagyrészt igaza van az egykori pápának. Bár az emberiség egy sor régi problémát megoldott (járványok, állandó háborúk, éhínség), egy sor újabb gonddal kell szembenéznünk (klímaváltozás, túlnépesedés, vagy most épp a koronavírus), illetve léteznek olyan nehézségek is, melyekkel talán sohasem fogunk tudni végleg leszámolni (rosszakarat, bűnözés). Amikor tehát tökéletes világról elmélkedünk, semmi esetre sem egy rózsaszín utópiát kergetünk, melyben békésen legel egymás mellett bárány és oroszlán. Ám arról azonban kár volna lemondani, hogy a meglévő tökéletlenségeink figyelembevételével megtaláljuk a lehető legjobb társadalomszervezési, együttélési formákat. Hogy ilyenek létezhetnek, arra nagyszerű mintául szolgál az autós közlekedés, illetve a KRESZ, a maga világos és egyértelmű előírásaival; szimpla és logikus alapelveivel.

Mit is tudunk a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása kapcsán? Először is azt, hogy általános érvényű. Tökéletesen mindegy, hogy Suzukiról, vagy BMW-ről; kisautóról, vagy nagyról; szenegáli sofőrről, vagy japánról; férfiről vagy nőről van szó - egyik sem élvez sem előnyt, sem hátrányt a hétköznapi forgalomban. Ez egy olyan szegmense a létezésnek, ahol tökéletesen megvalósul a törvény előtti egyenlőség. (Kizárólag a megkülönböztető jelzést használó gépjárműveknek jár az elsőbbség, s ennek morális alapját - különösen, ha életmentés a cél - nem sokan vitatnánk.) Természetesen a közlekedésben résztvevőknek minden joguk megvan arra, hogy diszkriminatív módon viselkedjenek. Mindenkinek a magánügye, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben az udvariasság dönt, kivel lesznek előzékenyek, s kivel kevésbé. Vannak, akik szívesen maguk elé engedik a nőket, a férfi vezetőkkel azonban nem kivételeznek. Mások hátrányos megkülönböztetésben részesítik a teherautókat, a drága sportkocsikat, vagy épp a pofátlanul betolakodni igyekvőket. Szívük joga.

Lényeges szempont az is, hogy a közlekedés valójában egy anarchista társadalmat modellez. Nincsenek uralkodók, vagy politikus törvényhozók, akik lényükre-kedvükre formálnák a játékszabályokat, avagy beleszólnának a napi működésbe. Amíg nem történik baleset, vagy egyéb váratlan fennakadás, addig semmi szükség felsőbb hatalomra; mindenki szabadon, önállóan jön-megy, amerre csak szeretne. Vegyük észre azt is, hogy ez a fajta anarchisztikus működés még véletlenül sem jelenti azt, hogy nem léteznek szabályok, így nem eredményez káoszt sem. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a KRESZ egy olyan nyelv, amelynek minden eleme egyértelmű jelentéstartalommal bír. Itt nincs helye a kamunak; nem hivatkozhatunk sem a divatra, sem a közúti forgalom evolúciójára. Szemben a beszélt nyelvvel, melynek szavait - sajnálatos módon - teljesen önkényesen torzíthatjuk a saját érdekeinknek megfelelően, a tábla, amely tegnap még arra figyelmeztetett, hogy elsőbbséget kell adnunk, ma sem fog mást jelenteni. Mindezekből fakadóan a közlekedés terén megvalósulni látszik az ideális világ: az ún. éjjeliőr típusú állam, mely csakis akkor jelenik meg, ha probléma adódik, egyébként láthatatlanul meglapul a háttérben.

Jóllehet a KRESZ szabályai szigorúak, ám - normál esetben - sohasem öncélúak. Nem szólnak bele, hogy kit ültethetünk az autónkba, hogy milyen zenét hallgassunk vezetés közben, vagy hogy lógathatunk-e rózsafüzért a belső visszapillantó tükörre. Gyakorlatilag minden előírás egyetlen szempont köré épül: ne okozzunk sérülést vagy kárt másoknak. Ha jobban belegondolunk: mindannyian, akik autót vezetünk, valójában potenciális gyilkológépek vagyunk. Ilyen értelemben veszélyesebb a világunk, mint annak idején, amikor még karddal az oldalunkon jártunk. A többi ember védelme ad magyarázatot a sebességkorlátozásra, az alkoholtilalomra, de még a biztonsági öv kötelező használatára is. (Balesetnél az autóból kirepülő test további baleseteket okozhat, így nem csupán önmagunkat védjük az övvel.) Természetesen ha rendelkezünk egy saját birtokkal, annak határain belül tajtrészegen is száguldozhatunk, még akkor is ha nem tűnik igazán okos ötletnek. Persze, nem vitás, hogy a közlekedési szabályokat is lehet nemtelen célokra használni. Láttunk már indokolatlanul kirakott sebességkorlátozó táblát, mely kizárólag a bírságolás lehetőségét szolgálta. Láttunk már - illetve éppen hogy nem láttuk - út menti fa lombjában elvesző megállni tilos táblát, vagy erősen megkopott útburkolati tiltó jeleket. (A fővárosi működtetésű Paskál strand előtt például hosszú éveken keresztül üzemszerűen büntettek az önkormányzat közterület-felügyelői, ahelyett, hogy egy jól látható sárga festékcsíkkal jelezték volna, hogy az adott helyen tilos a parkolás.) Ám ez mind csupán vadkeleti vadhajtás. A Föld kulturáltabb részein nem játszanak kész átverés show-t az autósokkal, minden szabály egyértelmű és transzparens. Londonban imádtam, hogy az útburkolati feliratok milyen profin kiszolgálják a közlekedőket.

LONDON, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

HAIDARÁBÁD, INDIA

 NAIROBI, KENYA

Ha már kis hazánk határain túlra tekintünk, érdemes eltűnődni azon, hogy a közlekedés alapvetően anarchisztikus jellege milyen világot teremt a világ különböző szegleteiben. India városaiban például - európai szemmel tekintve - totális káoszt látunk: útjelzések sehol, gyalogosok és haszonállatcsordák annál sűrűbben. Afrika nagy részén hasonló a helyzet. Európa déli tájain még erősen érezni a mediterrán vérmérsékletet: Nápolyban sokszor olyan érzése van az embernek, mintha nem is ezen a kontinensen járnánk. Ezzel szemben Ausztria vagy Svájc maga a mérnöki rendezettség, s az autósokat is a nagyfokú előzékenység jellemzi. Úgy tűnik, hogy a közlekedés képe remek lakmuszpapírként funkcionál egy-egy társadalom tudati szintjét tekintve. Érthető, ha Joseph Ratzinger - és rajta kívül még sok millió más ember - aggályosnak tartja az "anarchista lelkesedést" a földlakók jelenlegi, átlagos szellemi nívóján. Ám alig hiszem, hogy Svájcban rendőrt kéne állítani minden egyes ember mellé, mert különben elvétenék az irányt. És alig hiszem, hogy az idő előrehaladtával Nairobi atmoszféráját céloznánk, s nem Genfét.

Az autós közlekedés legszembetűnőbb tanulsága mindazonáltal mégiscsak az, hogy kitűnően láttatja, miként néz ki az emberi együttműködés egy önkéntes alapon működő társadalomban. Sokan az állam legfontosabb szerepének az elesettek támogatását tartják, s a központi hatalomban látják az egyetlen zálogát annak, hogy senki se maradjon az út szélén. Ez a gondolkodásmód mindig abból indul ki, hogy az ember végtelenül romlott; hogy atomizált a társadalom; hogy mindenki magasról tesz a rászorulókra. Sanszos, hogy Joseph Ratzinger is így tekint az emberiségre (különben nem tartaná ördögtől valónak az "anarchista lelkesedést"). A valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Idősek, betegek, fogyatékkal élők a jóléti állam megjelenését megelőzően is bőven akadtak, s társadalom jellemzően elhordozta őket. A családok, a kisközösségek, az egyházak, a civil szervezetek, vagy épp a különböző szeretetszolgálatok ezt a funkciót képesek nagyszerűen ellátni, s a történelem során egészen sokáig meg is tették. A különbség mindössze annyi, hogy manapság alanyi jogon jár a jólét mindenkinek. Tökéletesen mindegy, hogy kedvesek vagyunk, vagy mogorvák; civilizáltak, vagy barbárok; szeretetteljesek, vagy gyűlölködők. Léteztek idők, amikor a túlélés záloga volt a kulturált magatartás és a közösségi szellem. Éppen a piedesztálra emelt, segélyekkel és alapjövedelemmel operáló jóléti állam az, amely atomizálja a társadalmat, kitermeli az antiszociális figurák egész hadát és konzerválja a civilizálatlan viselkedésformákat. S teszi mindezt arra hivatkozva, hogy az emberiség gonosz, és nem törődik a bajbajutottakkal. A fura az, hogy az autós közlekedést látva egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. Elképesztően ritka az, hogy valaki balesetet szenved, s nem érkezik villámgyors segítség. De nem is kell drámai helyzeteket keresnünk, elég, ha csak a cipzár-elvre, vagy fésű-szabályra gondolunk. Dugóban ülünk és elfogy a sávunk. Órákig szobrozhatnánk az adott helyen, ha mindenki érzéketlen tuskó volna. A valóság ezzel szemben az, hogy az egymást segítő, íratlan szabály nagyon is működik: mindenki beenged maga elé egy-egy autót. S teszi ezt úgy, lehetősége sincs felmérni, hogy akivel előzékeny volt, az mennyire jó ember; s esélye sincs arra, hogy valaha is visszakapja ugyanezt a gesztust ugyanattól a sofőrtől. Több mint huszonöt éve vezetek, s azóta nap mint nap megtapasztalom, mennyire odafigyelünk egymásra.

A gesztusokat rendszerint gesztusokkal háláljuk meg, így van ez a közlekedésben is. Ha udvariasan beengednek, egy intéssel, vagy a vészvillogóra nyomva megköszönjük a kedvességet. Igen ám, de mi történik, ha mi vagyunk előzékenyek, s a másiktól nem érkezik semmiféle visszajelzés? A legtöbben morcosakká, vagy kifejezetten dühössé válnak ilyenkor. Ez érthető, ugyanakkor tökéletesen felesleges reakció. Ha a szomszédunk mutatna hálátlanságot - akivel jó eséllyel húsz év múlva is egymás mellett lakunk majd -, olyankor volna értelme elraktározni az információt, s dönthetnénk úgy, hogy neki többé nem teszünk semmiféle szívességet. Ám egy közlekedési szituációban ez a szempont fel sem merülhet. Soha többé nem találkozunk a másikkal, így fel kéne ismernünk, hogy reakciónk pusztán önmagunknak szól. Az adott autóssal való emberi együttműködésre nincs hatásunk, így kizárólag a saját elménk belső játékáról van szó. Nyilvánvalóan a legjobb reakció az, ha megrántjuk a vállunkat, s tudatosítjuk magunkban: ez nem minket minősít, hanem a másikat. Az ilyen esetek pazarul szolgálják azt a célt, hogy örökre bevéssük: ne várjunk hálát soha senkitől! Ha a másik köszönetet mond, az jó érzés. Ha nem, azzal nincs semmi dolgunk. Pár napja történt, hogy a pesti rakparton beengedtem valakit magam elé. Még egy villantással jeleztem is, hogy szabad a pálya. A hálajelzés elmaradt, ám a magam részéről nem különösebben bánt az ilyesmi. Ugyanakkor elkezdett szemerkélni az eső. Igyekeztem bekapcsolni az ablaktörlőt, ám véletlenül ismét a bal karhoz nyúltam, s ezzel újra rávillantottam. Rögtön érkezett a vészvillogós gesztus, s én úgy szégyelltem magam, mint csak nagyon ritkán. Mintha kierőszakoltam volna a köszönetnyilvánítást...

"Tökéletes világ sosem volt, sosem lesz" - állítja az egykori pápa, s valójában értjük is, miért gondolkodik így. Semmi sem rontaná úgy a katolikus bizniszt, mintha képesek lennénk megteremteni a földi mennyországot. Mert onnantól kezdve ugyan ki vágyakozna az általuk kínált, ködös túlvilágra? Az autós közlekedés persze nem maga a Paradicsom. Arra azonban megfelelő mintául szolgál, hogy képesek vagyunk az önkéntes együttműködésre, s ezzel ha nem is tökéletes, de egészen élhető világot teremteni magunk körül.

A legtöbben szenvedélyesen kutatjuk az igazságot. Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy létezik valamiféle átfogó, egyetemes morál, mely megbízható iránytűt nyújt jó és rossz kapcsán. Csupán egyetlen dologról feledkezünk el. Ahhoz, hogy egyáltalán diskurzust folytathassunk az erkölcsről, legelőször is tisztáznunk kéne a szavak jelentését.

Ha végignézünk a történelmen, azt látjuk, hogy mindig is létezett olyan hatalmi érdek, melynek jól jött, ha a beszélt nyelv felkavarásával bábeli zűrzavart teremthet. (Milyen praktikus is az Ószövetség... mennyi jó tippet ad az emberiség elnyomására...) Rögtön ott a vallás, a maga öncélú szakzsargonjával. A középkorban előszeretettel használták az ERETNEK, a HITETLEN, a BOSZORKÁNY kifejezéseket. Ezek legfontosabb ismérve, hogy nincs egzakt definíciójuk. Elég csak ráfogni bárkire, s már mehet is a máglyára. Hiszen ami nincs pontosan körülírva, az ellen védekezni sem lehet... A szörnyű az, hogy az egyház a mai napig ebben a ködösítésben utazik. A papság ősbűnről, áteredő bűnről és főbűnökről beszél, miközben ezeknek saját bevallásuk szerint sincs semmi közük a tényleges bűnökhöz. (Arra persze jók, hogy alapot adjanak a permanens lelkifurdaláshoz.) Így miként lehet egzakt moralitást képviselni és hirdetni? A fogalmi zavarkeltés gyakorlatát természetesen a végtelenül demagóg kommunista propaganda is magáévá tette. REAKCIÓS, ELLENFORRADALMÁR... volt ezeknek bármiféle konkrét jelentéstartalma? Alig hiszem.

Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a 21. században élhetünk, szabadon kommunikálva, mindenféle elnyomó hatalom nélkül. Természetesen ma is léteznek olyan törekvések, hogy egyes szavak, gondolatok, eszmék lehetőleg meg se jelenjenek. Egyes közösségi oldalakon automata cenzúra működik, mely tiltja bizonyos kifejezések használatát. Mindezekkel talán még együtt is lehet élni, hiszen a saját felségterületét mindenki úgy uralja, ahogy neki tetszik. Azt viszont végtelenül károsnak, sőt pusztítónak gondolom, amikor hagyjuk, hogy bizonyos kifejezések elveszítsék eredeti értelmüket, s gyakran egészen más, akár tökéletesen ellentétes jelentéstartalommal éljenek tovább. Ezek egyrészt nem véletlen folyamatok, hanem - hitem szerint - nagyon is tudatos szándékok eredményei; másrészt tökéletesen alkalmasak arra, hogy az emberek elbeszéljenek egymás mellett, így a konszenzus, a társadalmi béke puszta lehetősége is elvész.

Bár a mainstream gondolkodás szerint Isten halott, mégis mintha valamiféle új vallásosság szivárogna vissza a közbeszédbe. A szólásszabadság klasszikus, liberális eszméjét lassan felváltja a tapintat mindenek felett álló szentsége, s a felekezet már meg is szülte a maga ködös jelentésű szitokszavait: GYŰLÖLETBESZÉD, VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS, TESTSZÉGYENÍTÉS. Az ideológiai háttér - mi sem természetesebb - a felszínen megvetett és elutasított tekintélyelvű vallásokból került átmentésre, s abban a morális nonszenszben gyökerezik, hogy tettek nélkül, puszta szavakkal is lehetséges bűnt elkövetni. Az új vallás azonban nem áll meg e ponton, hanem fenntartja magának a jogot, hogy a régi, jól bejáratott kifejezéseket is kisajátítsa és új jelentéstartalommal ruházza fel. Azelőtt, ha RASSZIZMUS-ról beszéltünk, egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését értettük alatta. Mára ez a jelentéstartalom erősen felhígult. Manapság elég az, ha egy népcsoport kapcsán nem a legtrendibb kifejezést használjuk, máris kiérdemeltük a rasszista jelzőt. Negyven évvel ezelőtt Magyarországon a NÉGER kifejezés tökéletesen szalonképesnek számított. Vitár Róbert még simán tudott meccset közvetíteni az Afrika Kupáról úgy, hogy "a fekete fiú vezeti a labdát..." Aztán valamiért úgy gondolták, hogy ezek sértők, s a korszellem megállapodott a SZÍNES BŐRŰ kifejezésnél. Idővel ezt is szalonképtelennek minősítették, s jelenleg az AFROAMERIKAI számít elegáns és megengedhető formulának, s talán csak idő kérdése, hogy ez is lecserélésre kerüljön. Ám ez még a legapróbb probléma - valójában tényleg nem nagy ügy, ha igyekszünk az adott korszellemnek megfelelő legcizelláltabb kifejezéseket használni. Sokkal jelentősebb gond az, hogy ma már nyílt rasszizmusnak számít az is, ha egy adott népcsoportot negatívan érintő statisztikai adatot, kutatási eredményt, tudományos tényt megemlítünk. Hasonló a helyzet a HOMOFÓBIA, a XENOFÓBIA, vagy épp az ISZLAMOFÓBIA kapcsán.

Talán nincs is a világon még egy olyan szó, melynek jelentése az idők során annyit változott, mint a LIBERALIZMUS. A kezdet kezdetén ez a kifejezés természetjogi gondolkodást jelentett, s elkötelezettséget az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, valamint a vallási tolerancia mellett. Ma már ettől fényévekre járunk. A mögöttünk hagyott húsz évben a liberalizmus nevében ezen alapértékek csaknem mindegyikét tiporták már páros lábbal. Persze, nincs ebben semmi meglepő. Az intézményesült kereszténység, mely a szavak szintjén Jézus tanításából építkezik, kétezer éves történelme során megszámlálhatatlanul sokszor hajította kukába az evangéliumok szellemiségét, mi több: a mai napig képtelen búcsút inteni az azzal tökéletesen összeegyeztethetetlen dogmarendszerének. Jézus neve azonban jól cseng, így üres marketingelemként továbbra is használja az egyház. Valami hasonló történik a liberalizmussal is: maga a kifejezés még hordoz némi szentséget és emelkedettséget, így sokan illetik magukat a liberális jelzővel, de a többség már az eredeti jelentéstartalom nélkül, vagy azzal ellentétes attitűddel. Az első pofont a BALLIBERÁLIS jelző megszületése jelentette, mely valójában fából vaskarika; az önszabályzó piac gondolata legalábbis azonnal az ördögé lesz, idővel pedig a természetjogi gondolkodás és a véleményszabadság is feledésbe merül. Az újabban használatos NEOLIBERALIZMUS kifejezés pedig nem egyéb, mint puszta kommunikációs füstbomba. Senki nem tudja, mit jelent, hogy miben tér el a klasszikus liberalizmustól, hogy mennyiben idomul a baloldali, államista gondolkodásmódhoz. Röviden: a mai mainstream közbeszéd úgy használja a liberális kifejezést, ahogyan az egyház Jézus nevét - puszta hívószóként, majdhogynem tartalom nélkül.

Ha van valami, ami igazán értelmet ad a létezésnek, az a folyamatos fejlődés. Az emberi tudat egyre magasabb és magasabb szintekre való felkapaszkodása és az ebből fakadó, a szemünk láttára zajló társadalmi evolúció. Minden jóérzésű embert örömmel tölt el, hogy ma már nem alkalmazunk rabszolgákat az ültetvényeken; hogy a nők is rendelkeznek választójoggal; hogy a melegeket nem zárjuk börtönbe szexuális orientációjuk miatt. Kultúránk evolúciója természetesen a nyelvünket is érinti: az új jelenségek új kifejezéseket szülnek, míg számos régi szó lassan kikopik a köztudatból. (S bár a világ legtöbb nyelvéhez képest a magyar meghökkentően stabilnak és állandónak tűnik, azért fura volna, ha a 21. században Csokonai beszédmódjában szólalnánk meg, még akkor is, ha tökéletesen megértenénk egymást.) Talán ortodoxnak tűnik a felvetés, ám a magam részéről ragaszkodnék ahhoz, hogy a lényeges kifejezések jelentéstartalmát őrizzük meg változatlan formában. Szívem szerint leginkább egy olyan világban élnék, ahol a szavak értelme mérnöki pontossággal meghatározható. Akár a színek esetén - ha galambszürkét mondok, akkor a kommunikációban résztvevő minden szereplő számára egyértelmű lehet, hogy a RAL skála szerinti 5014-es árnyalatra gondoltam:

Mit bánom én, ha az unokáim már nem ismerik a lajbi, az ujjas, vagy épp a szűr szavakat! De ha az olyan lényeges fogalmak jelentése kapcsán sincs konszenzus, mint a BŰN, a SZABADSÁG, a KORRUPCIÓ, a SZEGREGÁCIÓ vagy épp a LIBERALIZMUS, azzal csupán káoszt és erkölcsi relativizmust teremtünk. Az egyértelműség hiányában képtelenség jóról és rosszról beszélni, s lehetetlen megállapítani, hogy az egyes korok és filozófiák miként viszonyulnak egymáshoz; hogy a jelenkor egyes irányzatait progressziónak, avagy zsákutcának kell tekintenünk. Ez csak arra jó, hogy táptalajt adjon a demagógiának, s lehetőséget a politikusoknak a folyamatos mellébeszélésre. Persze, ez is lehet cél, de gyanítom, hogy a legtöbben nem ebbe az irányba tekernénk a történelem kerekét.

Esküszöm, hogy a falat kapartam, amikor az ATV Egyenes beszéd című műsorát néztem, Schobert Norbi és Szentesi Éva vendégszereplésével. Valószínűleg naiv vagyok, és egészen biztosan ritkán kalandozom erre a csatornára, de eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy a képmutatásnak ez a szintje még nem érte el kis hazánkat. Döbbenetes volt végighallgatni ezt a diskurzust, különösen a műsor címének fényében.

Az előzményeket ismerjük: Norbi hangot adott azon gondolatának, mely szerint a házaséletet tönkreteheti, ha a nők szülés után elengedik magukat, s nem nyerik vissza eredeti formájukat. Elmondta, hogy a férfiak többsége nem tartja szexinek, amikor a 78 kilósra hízott felesége döngő léptekkel érkezik a hálószobába. Ezen aztán jól bepöccent az ország népe, így napok óta mást sem hallunk, hogy ilyet nem lehet, hogy ilyet nem szabad, hogy ez aztán skandalum. 

Valójában már maga a szó, a "testszégyenítés" is egy vicc. Egyesek a "kövéralázás" kifejezést használják, amely sokkal kifejezőbb és célszerűbb. A cél pedig nem egyéb, mint megteremteni a sértődés lehetőségét. Az a Napnál is világosabb, hogy a fitneszguru az égvilágon senkit sem alázott meg. Az ugyanis nem így működik. A megszégyenítés - amelyet természetesen minden jó szándékú ember kerülni igyekszik - alapvető vonása, hogy konkrét személyre irányul. Mindannyian emlékszünk még az általános iskolás tornaórákra, ahol a túlsúlyos gyerekektől is ugyanúgy elvárták, hogy felmásszanak a rúdon, vagy épp a kötélen. Szegények csak álltak, s nézték, ahogy a többiek villámgyorsan a plafonig küzdik magukat, majd a látszat kedvéért ők is tettek pár hitehagyott kísérletet... borzasztóan sajnáltam őket, hogy ezt végig kell csinálniuk, a többi gyerek hangos röhögésétől kísérve. Ezúttal azonban szó sincs ilyesmiről. Schobert Norbi általános értelemben beszél egy valós problémáról. Aki ezen megsértődik, az egészen komoly pszichikai problémákat tudhat magáénak. A valóság az, hogy mindannyian tele vagyunk testi hibákkal, és egyikünk sem boldog, ha ezeket felemlegetik. A kis mellű nők nem szívesen szembesülnek azokkal a felmérésekkel, melyek arról árulkodnak, hogy a férfiaknak a közepes és a kifejezetten nagy keblek jönnek be inkább. De jelenti-e ez azt, hogy az érzékenységükre hivatkozva be kell tiltani minden ilyen jellegű kutatást? Az alacsony férfiak rosszul vannak attól, hogy a nők számára a magas srácok a vonzóbbak. Velük mit kéne tenni? Hazudjuk a szemükbe, hogy ők is ugyanolyan jó eséllyel indulnak egy 175 centis nő meghódítására, mint kosaras barátaik? (És akkor még a kopaszodó nőkről és a kis pöcsű férfiakról még nem is szóltunk.) Ráadásul ezek mind olyan adottságok, melyek természetes úton nem megváltoztathatóak, szemben a túlsúllyal, mely az esetek döntő többségében abszolút kezelhető.

A kedd esti riportnál csak kapkodtam a fejem. Nem is tudom, mikor találkoztam valaha is ilyen brutális képmutatással. "Ezért rossz ez a testszégyenítés, mert ezt generálod" - fogalmazta meg Szentesi Éva álszent módon, az ominózus videót követő, anyázós hozzászólásokra utalva. Mintha Norbinak bármi felelőssége volna abban, hogy primitív kommentelők primitív stílusban hőbörögnek. "Az, amit te elmondtál, az csak továbbront azon, hogy milyen az ő énképe. Hogyha belenéz a tükörbe, akkor milyennek látja magát, mert te azt erősíted benne, hogy benne nincsen már szép." - ez már Rónai Egon elmés gondolata. Tényleg a mimózák társadalmát szeretnénk felépíteni? Most képzeljük el magunkat egy nyolcvankilós, pár éve még tökéletes testű nőként! Létezik az, hogy eleddig úgy néztünk a tükörbe, hogy elégedettek voltunk a látvánnyal, csak most ez a mocsok Schobert Norbi megpróbál kibillenteni minket valós lelki egyensúlyunkból? Ez esetben semmi nem változott, holnaptól ugyanúgy gyönyörködhetünk telt idomainkban. Ha viszont már eddig is gondot okozott a túlsúly, úgy elég értelmetlen reakció annak a nyakába varrni mindent, aki kész volt ki is mondani a problémát. A következő demagóg gyöngyszem ismét Szentesi Éváé: "De azt te nem tudod elképzelni, Norbi, hogy a párkapcsolatban a szexualitás nem csak azon múlik, hogy az a nő hogy néz ki? Vagy az a férfi hogy néz ki?" Ha ezt egy tapasztalatlan apáca kérdezné, megbocsátható naivitás volna. Ez a nő azonban pontosan tudja, hogy a férfiak szexuális vágyát elsősorban a látvány kelti fel, s ugyancsak a látvány az, mely villámgyorsan kedvét is szegheti. Nyilvánvaló, hogy egy sok évtizedes házasságban elnézzük a másiknak, ha néha felszalad pár kiló. De bevallom őszintén, hogy fél mázsa tartós többlet esetén sikítva menekülnék otthonról, s nincs abban semmi meglepő, ha más férfiak is így reagálnak. "Ezt nem érzed sekélyesnek?" - teszi hozzá, s én konkrétan a hajamat tépem a képernyő előtt. Tényleg sekélyessé formálta a férfiembert az evolúció? Úgy tűnik, igen, már ha ezt értjük sekélyesség alatt, de ezzel talán inkább a Teremtőnél kéne reklamálni. Ez a nő valóban azt gondolja, hogy a férfiak genetikai programozását kéne megváltoztatni ahelyett, hogy az életmódunkat terelnénk egészségesebb irányba?  "Miért nem kérsz elnézést azoktól, akik úgy érzik, súlyosan megbántottad őket?" - ez már újfent a műsorvezető briliáns kérdése. Tényleg nem tudom, mi a rosszabb: ha Rónai Egon mindezt komolyan gondolja, vagy ha csak provokál, s belül röhög az egészen. (A fél életünk bocsánatkéréssel telne, ha így gondolkodnánk, hiszen bárki bármin megsértődhet. Tőlem például - ezen az alapon - rögtön maga a műsorvezető kérhetne bocsánatot, annyira kiakasztott.)

Molnár Csaba tegnapi cikke az Indexen - Schobert Norbert kövéralázása nem segít a lefogyásban - ugyanezt a vakrepülést folytatja tovább. Az írás mélypontja az a rész, amelyben a BBC-nek nyilatkozó, sértődött túlsúlyosak véleményét hozza szakmai érvként: szerintük sokan csupán a saját felsőbbrendűségüket igyekszenek igazolni a másik lealacsonyítása révén... Vicces. Valószínűleg pont erre van szüksége Update Norbinak... Lépjünk ezen túl, s tegyük fel, hogy a cikk igazat szól: az effajta figyelemfelhívás valóban nem segít. Nos, kedves Molnár Csaba, akkor mi lesz az, ami igen? Akkor mit kéne tenni ahhoz, hogy rávegyük az elhízottakat a fogyásra? Mert ugye, ez lenne a lényeg. S ha már eleget időztünk az üres feltevésnél, lendüljünk tovább a valóságba! LifeTilt Tomi, az ország másik életmódguruja - belvárosi üzlettel, brutális forgalmi adatokkal - a legkevésbé sem finomkodik: "Az elhízásod a mentális gyengeséged egyenes következménye, amiért senki mást nem hibáztathatsz. Nem a meló, nem a főnök, nem a férfiak gecik, nem az időjárás, nem a szülők, nem a gyerek, és nem is az élet hibás, meg a körülmények, hanem egyedül te, amin csak te tudsz változtatni." Körülbelül ezt nevezem emberi kommunikációnak. Hozzá képest Norbi egy igazán visszafogott, ministráns fiúcska. Úgy tűnik, hogy a nyíltságra és szókimondásra épülő üzleti stratégia kifejezetten működőképes. Százezer feletti - túlnyomórészt csajok alkotta - követőtáborát érdekes módon nem a permanens sértődés jellemzi, sokkal inkább az, hogy motiválva érzik magukat és rengeteg pénzt költenek a LifeTiltnél. És persze: miután lefogytak, kifejezetten hálásak az előzetes rugdosásért.

A tekintélyelvű vallásokkal általában az a legnagyobb elvi problémánk, hogy a vakhitet többre értékelik a tapasztalásnál. Nos, a szemünk előtt születik meg az új vallás, melyet egyáltalán nem érdekel a valóság, csakis az ideológia. Ha a kettő nem passzol, inkább a valóságot kívánja az eszméhez hajlítani. Ahogy Rónai Egon ki is mondja az ominózus riportban: "Nem az számít, Norbi, hogy igaz-e, amit állítottál." A szexuális szelekció - a lényegét tekintve - egyszerű: ahhoz vonzódunk, ami és aki egészséges. A túlsúly nyilvánvalóan nem az, s számos konkrét, hosszú távon halálos betegség előidézője lehet. Talán értelmesebb dolog volna a gyógyulásra koncentrálni, mint megharagudni a rossz hírt hozó, diagnosztizáló dokira.

Liberálisan gondolkodó emberként kifejezetten bírom a sokszínűséget. Nem tudnám elképzelni magam egy szekta tagjaként, ahol mindenkinek ugyanazt kell fújnia. Már attól is rosszul vagyok, ha a Bajnokok Ligájának végjátéka angol, vagy spanyol házi bajnoksággá szürkül. Azt ugyanakkor erősen túlzásnak érzem, amikor a diverzitás válik az első számú céllá, minden korábbi szempontot felrúgva. 

Stephen Kinget mostanában meglehetősen sok kritika éri a következő Twitter-bejegyzéséért: "A művészet kérdésében sosem venném figyelembe a sokszínűséget, csakis a színvonalat. Szerintem helytelen máshogy tenni." A világhírű író tagja az amerikai filmakadémiának, mely az Oscar-jelölésekről és díjakról is dönt. A botrányt kavaró bejegyzés valójában egy reakció sokak felháborodására, amiért a legjobb rendező kategóriában idén hiába keresnénk női alkotót; továbbá a legjobb mellékszereplőnek járó díjra jelöltek között - sem a férfiak, sem a nők körében - nincs egyetlen afroamerikai színész sem. Érdekes a mód, ahogyan Ava DuVernay reagált Stephen King Twitter-bejegyzésére: "Felkelsz, meditálsz, nyújtasz, megnézed a telefonod, hogy mi történt a világban, és látsz egy olyan tudatlan és maradi tweetet valakitől, akit nagyra értékelsz, hogy visszabújnál az ágyba." A rendezőnő mindenesetre ügyesen kommunikál: jógázik, meditál, vagyis oly magas spirituális szinten áll, hogy e kérdésben is egészen biztosan tévedhetetlen... És úgy tűnik, sokan ezt tényleg bekajálják.

Egyes hírportálok úgy tálalják, hogy Stephen King bejegyzése félreérthető és szerencsétlenül megfogalmazott. Természetesen szó sincs ezekről. Az üzenet világos és egyértelmű: ha művészeti teljesítményeket rangsorolunk, akkor értékítéletünket érdemes a művészi teljesítmények alapján alakítanunk. Pont. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy ebben a megközelítésben mi a tudatlan, a maradi, a felháborító. Ha például - kicsit elkalandozva - végignézünk az utóbbi harminc év francia labdarúgó válogatottjain, nem egyszer látunk olyan csoportképeket, melyeken szinte nincs is fehér bőrű játékos. Nem emlékszem olyanra, hogy bárki hangosan követelte volna, hogy a diverzitás jegyében változtassanak az aktuális csapat összetételén. Amennyiben az afrikai felmenőkkel bíró srácok gyorsabbak, technikásabbak, mint az európai gyökerű társaik, úgy nincs miről beszélni: övék a lehetőség, hogy Franciaország számára dicsőséget szerezzenek. Ugyanez a helyzet a rövidtávfutóknál. Mi lenne, ha holnap valaki a sokszínűséget kezdené követelni, és valamiféle kvóta alapján több fehér sprinter jutna a döntőbe? Vajon mit érezne az az afroamerikai villámléptű, aki emiatt szorulna ki a fináléból? És vajon mit érezne az a fehér, aki pontosan tudná, hogy nem a sportteljesítménye, hanem a bőrszíne alapján állhat starthoz a legjobbak között?

A magam részéről híve vagyok a versenynek, de együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy bizonyos helyzetekben nem a tehetség, nem a szakmai rátermettség lesz a döntő. Nem forgolódom álmatlanul amiatt, hogy Vágó István FB-tagsága a BKV szerelőcégénél milyen következményekkel jár majd. (A magam részéről kifejezetten szeretem Vágót, s nem vagyok hajlandó elfelejteni egy sok évtizedes, pazar pályafutást csak azért, mert vénségére rosszul választja meg a barátait.) A kvízmesternek sem kell kínosan éreznie magát: ez egy olyan pozíció, ahová politikai alapon jut az ember, s igazából nagy kárt nem is tehet. A művészetek világában már sokkal neccesebb a dolog. Bródy János, Dés László, Lovasi András, Demjén Ferenc, Kovács Ákos, Balázs Fecó... Amikor egyiküket-másikukat megpiszkálják, hogy a Kossuth-díj odaítélésében a politikai hovatartozás is szerepet játszhatott, az valami végtelenül pusztító érzés lehet, miközben kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian kimagaslóan tehetségesek. Most képzeljük el azt, ha Denzel Washington, Jamie Foxx, Morgan Freeman, Halle Berry, vagy épp Jennifer Hudson megtudná, hogy valójában nem is kiváló alakításaik miatt nyertek Oscar-t, hanem elsősorban bőrszínük miatt részesítették őket elismerésben... Letaglózó lenne számukra.

Szombaton nem kis feladat várt a magyar vízilabda válogatottra. Mivel a spanyolokkal döntetlent játszottunk, a létfontosságú csoportelsőségért legalább húsz góllal kellett megvernünk Málta csapatát. Hála az égnek ez sikerült is, a végeredmény 26-0 lett. Az utolsó negyedben már sajnáltam is ellenfelünket, s drukkoltam, hogy legalább egyetlen aprócska találatot szerezzenek - de hiába; diverzitásnak, kiegyensúlyozottságnak a nyomát sem láthattuk ezen az estén. A futószalagon érkező gólokat látva eszembe jutott, hogy a közelmúltban több olyan eset is történt, amikor egy-egy csapat edzőjét azért menesztették, mert az általuk irányított csapatok túlságosan is megverték, úgymond "megalázták" ellenfeleiket. Ez történt a spanyol  CD Serranos U11-es csapatának mesterével két és fél éve, illetve tavaly az olasz Invictasuro fiataljainak edzőjével is egy 25-0, illetve egy 27-0 meccseredmény után. Vajon ugyanígy lapátra teszik ezeket a szakembereket akkor is, ha a bajnoki tabellán elfoglalt helyezésüket befolyásolja a gólarány? Vajon létezik valamiféle objektív mérce, amely alapján egy tízgólos különbség még nem okoz lelki törést az ellenfélnek, de afölött már gyógyíthatatlanok a pszichikai sérülések? (Vajon létezik valamiféle optimális szám, hogy hány női rendezőnek illik helyet adni az öt Oscar-díjra jelölt között?) Nem hiszem, hogy a futballtörténelem során valaha is történt megalázóbb vereség, mint amit a brazilok szenvedtek el 2014-ben a németektől, a hazai rendezésű VB elődöntőjében, pedig csak 7-1 lett a vége... Amikor azt látjuk, hogy a sportban, a művészetek világában, vagy az üzleti szféra bármely területén az egészséges versenyszellem helyét átveszi a kiegyensúlyozottságra, a sokszínűségre irányuló törekvés, alapvetően három dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk:

1. Bárki bármit is mond, ez nem a liberális gondolkodásmód sajátja. Ez a görcsös egyenlőségre törekvés mélyen baloldali, marxista attitűd. Az égvilágon semmi köze a liberalizmushoz, mely szerint az az üdvös, ha egyáltalán nem szólunk bele a versengésbe.
2. Nem vitás, hogy léteznek olyan területek, melyekben érdemes különböző kategóriákat, súlycsoportokat, divíziókat létrehozni, hiszen a sportérték veszne el, ha egy ötvenkilós kislány és egy másfél mázsás hegyomlás bokszolna egymással. Nagyon is rendben van az, hogy súlyemelésben, teniszben, vagy épp birkózásban elkülönülnek a nemek, míg pókerben például - ahol nem a fizikum a döntő - minden jelentős verseny koedukált. Az Oscar világában is azt látjuk, hogy a férfi és női színészeket külön kategóriákban versenyeztetik, azonban a rendezők kapcsán nem osztanak párhuzamos díjakat, és nem is hiszem, hogy bármi indokolná.
3. Semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi, hogy egy adott mezőnyben tehetség és egyéb adottságok tekintetében nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, ezért új kategóriák felállítását kezdeményezi. De ha már elindulunk egy versenyen, akkor az a sportszerű, ha vállaljuk a tiszta megmérettetést, s nem várunk el semmiféle részrehajlást. Egészséges lelkű emberek számára sokkal megalázóbb a kétes értékű diadal, mint a tisztes küzdelemben elért kiütéses vereség.

Valóság szerint mind a nők, mind az afroamerikai származásúak oly sokszor és oly sok területen igazolták már tehetségüket és rátermettségüket, hogy épp ideje volna levetkőzni azt a mérhetetlen kishitűséget, mely a jelen felháborodás hátterében áll. Stephen King hozzáállása kifejezetten sportszerű: "A művészetben mindenkinek egyenlő esélyt kell biztosítani, legyen bármilyen neme, bőrszíne, vagy szexuális beállítottsága. Sokan nincsenek rendesen képviselve, és itt nem csak a művészi világra gondolok. Ha kizárnak a játékból, akkor díjat sem nyerhetsz.” Valójában ez a lényeg. Hogy bárki odaállhasson a rajtvonalra. De ha már eldördült a startpisztoly, onnantól kezdve nem hiszem, hogy ildomos lenne kívülről belenyúlni a versenybe.

Nem Patrick J. Deneen az egyetlen aki temeti a liberalizmust. Ő csupán azon kevesek egyike, aki 2018-ban egy komplett könyvet szentelt a témának, mely tavaly magyar nyelven is megjelent. A szerző - az Indiana állambeli Notre Dame egyetem politikatudományokat oktató professzora - művében mindvégig úgy érvel, mint a legtöbb államista: a világ minden gondjáért-bajáért a liberalizmust és a piacgazdaságot teszi felelőssé. Elszemélytelenedésről, a kultúra elvesztéséről, a tradicionális értékek és hagyományok háttérbe szorulásáról beszél. Érzékelhetően keveset konyít a közgazdaságtanhoz, hiszen gondolatvilága és szóhasználata - konzervatív felfogása ellenére - már-már Marxot idézi: "A túlzott liberalizmus kitermeli a gazdasági verseny győzteseit és veszteseit is egyaránt, akik között szinte átugorhatatlan szakadékok keletkeznek és szilárdulnak meg." Rajta kívül persze még számos nemzetközi és hazai gondolkodó megásta már a liberalizmus sírját. Lehet ebben bármiféle reális jövőkép? Ahhoz, hogy kiderítsük, első körben tisztázni kéne magát a fogalmat. Azt a fogalmat, mellyel az elmúlt évtizedek során ezrek éltek vissza, ezrek hamisítottak meg, ezrek értettek félre és mindezek eredményeképpen ezrek undorodtak meg tőle. Vajon mit is értünk liberalizmus alatt?

"A természetjogi gondolkodás, az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, a vallási türelem és tolerancia alapján megfogalmazódó liberalizmus valóban nagyon népszerű volt a XIX. század végén és a XX. században mint a társadalomszervező és közösségformáló stratégiák egyike. Alapelvei valamennyi európai ország politikai kultúrájába és parlamenti pártjai programjába beépültek. Ez történt a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok esetében is. Így, egyéb releváns mondanivalóval nem rendelkezvén, a Lajtán innen és túl a liberális pártok jelentősége és versenyképessége rohamosan csökkent, egészen a teljes eljelentéktelenedésig." - olvashatjuk A liberalizmus tündöklése és bukása című, pár éve a Magyar Nemzet hasábjain megjelent írásban. Érdekes, hogy mintha a Népszava szerkesztőségében is ugyanerre jutottak volna: "A liberálisoknak programot kell adniuk és valamiképpen vonzóvá kell válniuk! Ennek egy útja van: a magyarországi liberalizmusnak ismét a sokféle csoportérdek és -identitás helyett a közjót kellene zászlajára tűzni, mint amely összefogja a marginális csoportidentitásokat. (...) A szociálliberális irányzatok fölismerték, hogy a liberalizmussal nem áll ellentétben a társadalmi igazságosság képviselete, és ehhez bizonyos állami szociálpolitikai intézkedések is szükségesek. (...) A liberalizmus a közösségi eszmény (és ezen belül a nemzeti eszmény) fontosságának felismerésével húzhatná ki a szőnyeget kritikusai alól. Másrészt pedig a liberális pártoknak is mondanivalójuk lenne a környezet és az ember kapcsolatáról." - írja Paár Ádám történész-politológus pár hete, A liberalizmus válsága? Nem! című cikkében. Úgy tűnik, hogy a szerzők - politikai hovatartozásuktól függetlenül - egyben feltétlenül egyetértenek: a klasszikus szabadelvűség képviselete ma már önmagában kevés. Persze én sem állítom, hogy 2020-ban egy tisztán liberális párt néhány százaléknál többet produkálna bármilyen választás során. Azt sem gondolom, hogy az utóbbi cikkben megjelenő értékek - szociálpolitika, nemzeti eszmény, környezetvédelem - időszerűtlenek, vagy feleslegesek volnának. Amivel vitám van: elvi szinten a politikának, a kormányzásnak, az államnak NEM KELL, hogy mondanivalója, iránya, az alapvető emberi és szabadságjogok biztosításán túl különösebb küldetéstudata legyen. Már csak azért sem, mert éppen e missziók, stratégiák, ideológiai célok billentik ki a mindenkori kormányzást a morálisan feddhetetlen egyensúlyi helyzetéből. Tudom, hogy nem én vagyok a tipikus választópolgár. Ám a magam részéről őszintén tudnék lelkesedni egy olyan politikai kabinetért, amely nem kerget világmegváltó álmokat, s programjaként mindössze adócsökkentést és a központi bürokrácia leépítését hirdeti. Ennél jobban nem is lehetne szolgálni a nemzetet, s élénkíteni a gazdaságot.

Amikor arról beszélünk, hogy a liberalizmus válságban van, vagy egyenesen végnapjait éli, először is látnunk kéne, hogy melyek a lehetséges alternatívái:

Tudjuk: gazdasági értelemben a liberalizmus jobboldali, hiszen a minimális állami szerepvállalást célozza; s azzal, hogy nem állít gátakat a változások elé, kulturális tekintetben haladó. Ha az állami jelenlétet növeljük, a végleteket célozva eljuthatunk a kommunizmusig, vagy akár a nemzetiszocializmusig. Hála az égnek: mindkettőről egyértelműen bebizonyította a történelem, hogy élhetetlen rendszerek. Marad a piaci konzervativizmus, mely úgy kíván hagyományőrző szerepet betölteni, hogy a gazdaság szabad működésébe nemigen szól bele. Jól érezzük: ez fából vaskarika. Ahol a piac diktál, ott a kultúrát is a fogyasztói ízlés alakítja, és nincs az az erő, mely visszafelé forgathatná a történelem kerekét. Természetesen a liberalizmus sem tökéletes világ, de amikor temetni kezdjük, muszáj tisztázni, hogy a kommunizmus, avagy a nemzetiszocializmus irányába kezdünk lépdelni. Egyéb lehetőség nemigen létezik.

Számomra az egyik legérdekesebb jelenség az, hogy a liberalizmust és a hozzá szervesen kapcsolódó piacgazdaságot érő támadások csaknem minden esetben morális színezetűek. A balról érkező pofonok a nyílt versenyből következő társadalmi különbségeket nevezik igazságtalannak. A konzervatív térfélről a túlzott szabadosságot, a hagyományok, a szokások, a vallás elutasítását bélyegzik erkölcstelennek. A valóság mindezekkel szemben az, hogy kizárólag a liberális látásmód az, amely kiállja az etikusság próbáját. Az egyre nyíló vagyoni olló miatt aggódóknak igaza lehet, már ami magát a liberalizmusból fakadó következményt illeti. Csupán két apróságról feledkeznek el. Az egyik az, hogy a tehetősek nem a szegényebbek kárára gazdagodnak. Sőt: a szabad piaci működés logikájából egyenesen következik, hogy mindenki csakis oly módon tehet szert bármiféle haszonra, ha abból az adott ügyletben részt vevő másik fél is profitál (különben nem jönne létre az adott tranzakció). Valójában a legfelső réteg gyarapodása húzza magával az alsóbb rétegeket is, még akkor is, ha a köztük lévő differencia valóban nő. A másik probléma az, hogy a vagyoni különbségek csökkentése csakis erkölcsileg megkérdőjelezhető eszközökkel - adók kivetésével - lehetséges. A konzervatívok morális kritikája ugyancsak kevéssé helyénvaló. A liberális felfogás szerint ugyanis bárki szabadon őrizheti és gyakorolhatja szokásait, hagyományait, hitét, kulturális értékeit. Az a legkevésbé sem a liberalizmus bűne, ha az emberek új élményekre, új ízekre, új kalandokra vágynak, s a régi tradíciók és vallások kiüresednek, érdektelenné válnak. Természetesen az ortodoxok is az államot hívják segítségül: a piacképtelen világnézeteket és kulturális termékeket is az adófizetők által finanszírozva tartják lélegeztetőgépen. A klasszikus liberalizmus etikai feddhetetlensége éppen abban áll, hogy eszmeileg semleges; önmagához hűen működve egy fillér közpénzt sem költhet el ideológiai alapon.

Számomra mindig izgalmas rácsodálkozás, ahogyan az egymástól oly távolinak tűnő szélsőségek összeérnek. E helyütt nem is elsősorban a radikálisokra általánosan jellemző forradalmi hevületre és erőszakosságra gondolok. Sokkal inkább az olyan groteszk jelenségekre, mint a kereszténység és a kommunizmus kézfogására Ferenc pápa személyében. Persze, nincs ebben semmi új: a katolikus egyházat mindig is az antikapitalista szemlélet jellemezte; a szabad, tehetős és öntudatos polgárból sosem volt könnyű szolgalelkű hívőt faragni. Az is mosolyt csal az ember arcára, ahogyan a metoo és a legbigottabb vallási prüdéria csendben egymásra talál. Hasonló a helyzet az erkölcsi relativizmussal is. Egyedül a klasszikus liberális szemlélet az, amely stabil, kőbe vésett morállal bír, mindent a természetjogra alapozva. A posztmodern irányzatok a legelemibb etikai premisszákat is megkérdőjelezik, s könnyen olyan világban találhatjuk magunkat, amelyben a magántulajdon, sőt akár az emberi élet sem számít szentnek. Az ortodox vallásosság is ugyanide érkezik, s nem csupán a térítő egyházak által hirdetett "szent háborúk" miatt. Már önmagában az is erkölcsi relativizmushoz vezet, amikor egy tekintélyelvű vallás minden apró-cseprő részletkérdésben bűnt lát, így a számlatan mondvacsinált vétek közt könnyen elvesznek a valódiak. Ha semmi se számít bűnnek, az gyakorlatilag pont ugyanolyan világot eredményez, mint amikor mindent annak látunk. A kettő között a klasszikus liberalizmus józan moralitása jelentheti az arany középutat.

 "A liberalizmus a végnapjait éli" - állítja Patrick J. Deneen és rajta kívül még sok más károgó. Nem is értem, miként gondolják. Ez majdnem olyan, mintha azt hirdetnék: holnaptól nincs szükségünk alvásra, táplálkozásra, sőt légzésre sem. Pontosan tudjuk: a liberalizmus jelenti az egész civilizáció alaptégláját. A szabad választásokra épülő népképviseleti rendszert illethetjük számos jelzővel; hívhatjuk polgári demokráciának, kereszténydemokráciának, vagy akár illiberalizmusnak is. Mondhatjuk, hogy "demokrácia igen, liberalizmus nem" - ám ezek csak szavak. A demokrácia a természeténél fogva liberális, nem is lehet másmilyen. Sokkal érdekesebb az, hogy az egész kultúránkat erre a sokszínűségre és toleranciára építjük, s eközben egyénekre lebontva mintha a legkevésbé sem vallanánk ezeket az értékeket. Polarizálódunk, szekértáborokba rendeződünk és látszólag egyre messzebb kerülünk a mérsékelt középtől. Ha ez valóban így lenne, az a társadalom súlyos elhülyülését mutatná. Őszintén hiszem, hogy ez a diagnózis nem állja meg a helyét, csupán a politika játszik ostoba játékot az emberekkel, akár oly módon, hogy már a szavak jelentését sem tiszteli. Mert mi is a liberalizmus? Valójában nem több és nem kevesebb, mint a normalitás képviselete. Hogy nem kezdeményezünk erőszakot, de fenntartjuk magunknak a jogot az önvédelemre. Hogy meglátjuk az értéket a közösségekben, de nem vagyunk hajlandók a szektás kötődésre. Hogy elismerjük a szolidaritás nemességét, de senkitől sem várunk önfeladó magatartást. Tényleg elhiszi bárki, hogy ez a fajta józan gondolkodás valaha is kimegy a divatból?

Axl Rose és Slash, Steven Tyler és Joe Perry, Lennon és McCartney, Szörényi és Bródy, Fenyő és Szikora... Ezek a srácok piszok jó dolgokat hoztak össze közösen, bár együttműködéseiket számos mosolyszünet is tarkította. Ahogy a címbéli közmondás is tartja: két domináns figura többnyire nemigen fér meg egymás mellett. Hogy a jelenség létező, afelől nem lehetnek kétségeink. A kérdés sokkal inkább az, hogy törvényszerű-e mindez? Tényleg lehetetlen küldetés volna a hatalmas egókat oly módon megszelídíteni, hogy e mozzanat az egyik félnek se jelentsen arculatvesztést, behódolást? Alig hiszem, hogy így lenne. Húsz év haragszomrád után újra összeállt a Guns 'N Roses legendás formációja és idén nyáron egészen Bécsig elmerészkednek. Az Aerosmith júliusban - klasszikus felállásában - a Puskás Arénában játszik. Itt sem volt mindig felhőtlen a kapcsolat: Perry egy ideig külön utakon járt.  A Beatles és a Hungária már egészen biztosan nem lép fel eredeti formációjában, ám valami azt súgja, hogy Fenyőt és Szikorát a közeljövőben látjuk még egy színpadon. Pedig tudjuk: évekig ők sem álltak szóba egymással.

Meglehetősen furcsán gondolkodunk az emberi kapcsolatokról. Valamiért az az általános kép él a fejünkben, hogy fajunk tagjai mindig és minden körülmények közt hierarchiába szerveződnek. Akár a kutyáknál: összeverődik a falka, s rövidesen mindenki megtalálja benne a pozícióját, annak alá- és fölérendelt viszonyaival. Azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy négy-öt hátizsákos, kockás inges, tornából felmentett lúzer úgy barátkozik egymással, hogy nincs köztük semmiféle hatalmi harc. Ám ugyanezt teljesen valószínűtlennek látjuk akkor, ha markáns egyéniségekről, domináns figurákról van szó. Mintha Sidney Lumet klasszikus filmjében, A domb című moziban járnánk, melyben a katonai börtön vezetői nemigen tudnak mit kezdeni az újonnan érkező, magas rangú elítélttel (Sean Connery). Ugyanezt a brutális kakaskodást látjuk Az utolsó erőd című filmben, Robert Redford és James Gandolfini pazar előadásában. Mindkét alkotás kiválóan rávilágít a lényegre: a kegyetlen rivalizálás mindig abból fakad, ha az egyik fél frusztrált, önbizalom-hiányos, így vacogva félti törékeny hatalmát. A nagyvállalatok dolgozói gyakran ugyanilyen szomorú képet festenek középvezetőik kapcsán. A magam részéről ezeket a jelenségeket érthetetlennek és gyerekesnek látom. Normális körülmények között valódi alfahímek egész hada is jól kijön egymással, feltéve, hogy együttműködő attitűddel bírnak. Az érdekes pont az, hogy minél nagyobb önbizalommal rendelkezik az ember, annál kevésbé lát veszélyes riválist a másikban.

Ami biztos: az alfaság nem megspórolható. Egy férfiember lehet kopasz, lehet rossz arcú, kivételes esetben akár még pocakos is. De szürke és jelentéktelen semmiképp. Az egyenlő a halálos ítélettel. Rettenetes útravalót ad, aki úgy indítja el a fiát, hogy "légy szerény"; "légy alázatos"; "légy jó mindhalálig". Ezek még soha, senki számára nem teremtek babért.  Még csak rocksztárnak, vagy börtönigazgatónak sem kell lennünk, elég, ha egy valamirevaló állásra, üzletre, nőre pályázunk - a határozott fellépés megúszhatatlan. Elengedhetetlen ugyanakkor, hogy a külső magabiztosság egy belső tartással is párosuljon, máskülönben az üres, szimplán szerepet játszó személyiség kártyavárként omlik össze éles szituációban. Ezt látjuk Az utolsó erőd börtönigazgatójánál is. A Gandolfini által formált Winter ezredes belső feszültsége abból fakad, hogy úgy lehet magas rangú és pozíciójú katona, hogy közben semmiféle harctéri tapasztalattal nem rendelkezik. Feloldható lenne ez a feszültség azzal, ha nem vállal olyan megbízást, amelyre méltatlannak érzi magát. Feloldható lenne úgy is, ha csupán legyint, megállapítva, hogy a börtönigazgatói pozíciót kiválóan el lehet látni háborús élmények teljes hiányában is. Ő azonban a legrosszabb megoldást választja: belső feszültségét külső konfliktussá dagasztja, melynek elkerülhetetlen dráma a vége.

Az a szerencsés valóság, hogy egészséges lelkű férfiak között a filmbéli, vérre menő kakaskodás a legritkább esetben fordul elő. Belépünk egy pókerterembe és leülünk egy asztalhoz, sokszor kilenc vadidegen ember közé. Végigmérjük egymást, váltunk pár felszínes mondatot, majd tíz perc után olyan gátlástalanul kóstolgatjuk egymást, mintha ezeréves cimborák volnánk. A többség széles vigyorral adja, s kapja is az ívet, csupán a csendes introvertáltak maradnak ki a kölcsönös cinkelésből, félénk somolygással a bajszuk alatt. Valami ilyesmiért építettük évezredeken át az emberi civilizációt. Hogy ne csupán kettő, de akárhány dudás simán megférjen a legszűkebb csárdában is.

Valami ilyesmiért szeretem annyira Hajós András Dalfutár című műsorát is. Ahogy az ötletgazda vallja: "A Dalfutár valójában az emberi együttműködésről szól, amivel mi Magyarországon szerintem egy kicsit rosszul állunk. Talán a sikere is ennek köszönhető, hogy jó azt nézni néha, ahogyan emberek összegyűlnek, kompromisszumot kötnek, jól érzik magukat, és egy közös célért együttműködve lemondanak az eredeti érdekükről, egójukról, elképzelésükről." Valóban ezt látjuk. Hajós mellett minden adásban egy-egy zeneszerző, szövegíró, producer és énekes alkotják a stábot - rendszerint mind meglehetősen határozott személyiség. A műsor fantázianeve lehetne akár az is, hogy "Öt dudás egy csárdában", ha ezt a címet nem koptatták volna el a nyolcvanas évek kabarévilágában. Újfent Hajós Andrást idézve: "Az együttműködés, a jófejség és a világbéke is lehet biznisz, nem csak a botrány." És persze ott a zene - az eddigi adások során végignézhettük pár egészen pazar sláger megszületését. Igaz, nem feltétlenül ez a legfontosabb. Betekinteni a közös alkotás folyamatába legalább olyan élmény, mint maga a végeredmény. A stúdiómunka minden esetben parádés hangulatban zajlik, tényleg öröm nézni. Még csak pár órája, hogy a Dalfutár harmadik évada véget ért, de máris alig várom a folytatást. (A tegnap este debütált Harapj a Napba című nóta valami brutálisan jó lett. Nem is tudom, hányszor hallgattam végig azóta.)

Tényleg igaz lenne, hogy nem fér meg két dudás egy csárdában? A címbéli közmondás abból a valós problémából ered, hogy e hangszerek összehangolása egyáltalán nem könnyű mutatvány. Az egóra és az ebből fakadó emberi kommunikációra azonban ez nem feltétlenül igaz. Saját személyiségünket úgy formáljuk, ahogy csak szeretnénk. Mindenki akkor jár a legjobban, ha az együttműködő karaktert célozzuk. Nem állítom, hogy könnyű sétagalopp volna egy szorongó, introvertált személyiségből harsány, nyitott figurát formálni. Azt sem gondolom, hogy a kötelezően eljátszott magabiztosságot egyszerű lenne valódi tartalommal feltölteni és megtámasztani. Abban azonban biztos vagyok, hogy a teljesen felesleges gőgöt levetkőzni és hátrahagyni laza csuklómozdulat csupán.

"Gyarló az ember - bűnben fogant és a bűnben él" - énekli Sur, Solt és Bese az István a király című rockoperában. Bár a darabbéli főurak szájából ez színtiszta cinizmus, hisz épp a lelküket kínálják megvételre, mindazonáltal a szöveg zseniális. Zseniális utalás arra, hogy új idők következnek a magyarság életében. Bródy számos helyen finoman céloz rá, hogy nem kizárólag István és Koppány hatalmi harcáról van szó, hanem ennek kapcsán különböző kultúrák összeütközésének is szemtanúi lehetünk; a nyugati kereszténység és a nomád magyarság hitvilága, moralitása és életstílusa gyakorlatilag összeegyeztethetetlennek mondható. Nos, tényleg gyarló volna az ember? Vagy csupán az újonnan megjelenő vallás szüli e lehangoló gondolatot? Valószínűleg nem csak Koppány és csapata, de még az Istvánt támogatók többsége is értetlenül pislogott ezidőtájt, hogy mi ez az új dili; miért vált hirtelen központi témává a bűn kérdése.

Ugorjunk egy kicsit térben és időben! Az ószövetségi zsidóság életvitele rém egyszerű volt. A törvényvallás gyakorlatilag minden lélegzetvételüket szabályozta. Ha cselekedeteik megfeleltek az Írásnak, gyakorlatilag biztosak lehettek benne, hogy jó úton járnak. Ugyanezt a formális világot örökölte meg és élteti a mai napig az iszlám is. Ha a hívő naponta ötször imádkozik Allahhoz, betartja a kötelező böjtöket, s egy évben egyszer részt vesz a szent zarándoklaton, úgy egészen biztos lehet abban, hogy bérelt helye van a mennyországban. E vallások követői elfogadják, hogy nem körülöttük forog a világ; hogy személyes szükségleteiknek, megfontolásaiknak, döntéseiknek nincs különösebb jelentőségük. Egy ortodox zsidó nem kérdőjelezi meg a szombatra vonatkozó tilalmakat, miközben racionális elméje pontosan tudja, hogy teljesen értelmetlen szokásról van szó. Egy muszlim hívő sem feszegeti, hogy miért a napi öt fohász, hiszen lehetne akár kettő, vagy ugyanúgy nyolc is. A kereszténység - tökéletesen szembefordulva a jézusi attitűddel - ugyancsak az ószövetségi törvényvallás mintájára építette fel saját magát: számos rigorózus szabállyal és előírással. Szemben azonban a másik két ábrahámi vallással, a kereszténység képes volt a változásra, s az a rossz szokása, hogy hívei számára mindent precízen előír, idővel sokat szelídült (még ha nem is eleget). Egy valami azonban semmit sem változott. Ez pedig a vallás gyökere: a kereszténység továbbra is a bűnt tekinti központi elemének. E köré szervez mindent. Az egyház már nem akar jelen lenni minden egyes hálószobában, de továbbra is bűnnek tart minden szexuális megnyilvánulást, amely nem házasok közt történik. Már nem szed tizedet, de továbbra is a szegénységet hirdeti, s gyanakvó rosszallással tekint az anyagi bőség minden megnyilvánulására. Az inkvizícióról már csak a történelemkönyvekben olvasunk, ám a szenvedést még mindig fennhangon dicsőíti, mintha bármiféle megváltást adhatna bűneinktől.

Ha a kereszténység alapművét, az Újszövetséget tekintjük, két teljesen ellentétes mentalitással találkozunk. Jézusról és Pálról van szó, akik csupán azért nem keveredtek valódi, világnézeti konfliktusba, mert soha életükben nem találkoztak. (Scorsese legendás filmjében, a Krisztus utolsó megkísértése című moziban létrejön e találkozás, s Jézus szóvá is teszi, hogy Pál tanítása köszönőviszonyban sincs az övével. Utóbbi csak legyint, s folytatja tovább ideológiai ámokfutását.) Ha az evangéliumokat böngésszük, szinte sosem olvasunk olyat, hogy Jézus a bűnről beszélne. Ezzel szemben Pál sportot űz belőle. Mintha fogadást kötött volna, hogy képes-e egy bekezdésbe nyolc-tíz alkalommal is beleszőni a BŰN kifejezést. A kereszténység mainstream teológiája pedig egyértelműen a páli vonalat viszi tovább, s ahová csak lehet, skarlátbetűt festene. Csupán pár közismert példa arra vonatkozóan, miként lehet bűnt szüretelni még a legkopárabb mezőn is:

1. A HÉT FŐBŰN - Még a Magyar Katolikus Egyház hivatalos honlapján is az szerepel, hogy a hét főbűn egyike sem valódi bűn. Mégis annak keresztelte a vallás egykoron, csak hogy a lelkiismeret-furdalás lehetséges forrásai bővüljenek.
2. LITURGIA - "Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." - e sztenderd miseelemet a hívek úgy darálják vasárnapról vasárnapra, hogy valószínűleg bele sem gondolnak: gondolattal lehetetlen vétkezni, s szóval és mulasztással is csupán extrém esetekben. A lényeg, hogy beleverjük a saját fejünkbe: sokszor és sokat vétkezünk, függetlenül attól, hogy szent életű szerzetesek, vagy hidegfejű sorozatgyilkosok vagyunk.
3. ÁTEREDŐ BŰN - Az egyik legerkölcstelenebb vallási húzás. A katekizmus szerint még csak el sem kell követnünk semmit ahhoz, hogy vétkesek legyünk; bűnre hajló jellemünket Ádámtól és Évától, a két fantázia szülte bibliai szereplőtől kaptuk örökségként: "az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük 'bűnnek': 'magunkra vont' (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet." S hogy ez mit is jelent valójában? "Az áteredő bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni." Amikor először olvastam, hangosan felröhögtem. Adott egy dogma, melyet a valláscsinálók legyártanak, majd azt mondják: ez egy olyan piszok nagy titok, hogy még mi magunk sem értjük... Ennél nagyobb szemfényvesztést el sem tudok képzelni. Parádés.
4. TÍZ PARANCSOLAT - A mózesi tízes listáról - melyet a kereszténység is egy az egyben továbbvisz - mindössze kettőt találunk, amely valódi bűn elkerülésére int (ne ölj, ne lopj). A többi csupán arra való, hogy a hívek szorongást és kínt érezzenek, ha nem tudnak eleget tenni a kőtáblákra vésett formális, avagy a puszta vágyak elnyomására irányuló kívánalmaknak.

"Gyarló az ember - ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél." A rockopera betétdala valójában a korrupcióról, a hatalomhoz való dörgölőzésről szól. Bródy szövege kifejezetten komplex, benne van minden emberi romlottság: a kereszténység alapattitűdje, mely szerint mindannyian bűnösök vagyunk, s a politika sajátos logikája, mely szerint nyomban korrupttá és elvtelenné válik mindenki, aki a hatalom közelébe kerül. Mi több, e dalban elnézők is vagyunk magunkkal szemben, mondván: mit is tehetnénk? Ilyen a teremtés, ilyen a teremtett világ. Ha azonban egy hangyányit továbbgondoljuk a kérdést, hamar rájövünk, hogy fordítva ülünk a lovon. Nem arról van szó, hogy gyarlók, esendők, romlottak vagyunk, sokkal inkább arról, hogy beteg társadalmat építünk. Ha csak egy kis eszünk lenne, úgy formálnánk a világunkat, hogy abban alig maradna hely a bűn számára.

1. MORÁLIS ALAPVETÉS - Az első lépés az lehetne, hogy tisztázzuk: mit is tekintünk valójában véteknek. Bárki, aki csupán egy leheletnyi morális tartással bír, egyetlen mozdulattal rázza le magáról a feleslegesen bénító, szimplán formális parancsokat. Ezt jelképesen úgy is tálalhatjuk, hogy ráébredünk: nem Ádám és Éva gyümölcslopós sztorija jelenti az ősbűnt, hanem Káin tette: Ábel brutális lemészárlása. Az ugyanis, hogy szakítunk a jó és rossz tudásának fájáról, teljesen természetes emberi tett, a legtöbbünk simán meglépné. Felfedezésre, a világ megismerésére születtünk, s a kreatív és sikeres emberek mindegyikét e kíváncsiság hajtja. A gyilkosság ugyanakkor valóban fajsúlyos bűntett, mely a legtöbbünktől nagyon idegen.
2. NEM GYARLÓ AZ EMBER - A második lépés ebből következik: elutasítjuk a különböző vallások azon attitűdjét, mely szerint az emberi természet eleve rosszra hajló. Ilyenről szó sincs. Alapvetően nem vagyunk sem ördögök, sem angyalok - csak túlélésre játszó, önérdektől vezérelt, mindig új kalandra vágyó, autonóm teremtmények.
3. ELFOGADÁS - Mivel az ember alapvetően nem bűnös, felhagyunk azokkal a világégést okozó eszmékkel, melyek az emberi természet erőszakos megváltoztatását célozzák. Nácizmus, kommunizmus, iszlám, középkori katolicizmus - mind az ÚJ EMBER megformálását és az agresszív térítést hirdette/hirdeti. Rá kéne ébredni: az ember kívülről nem alakítható, bármiféle pozitív változás csakis belső meggyőződésből eredhet. De nincs is szükség az ÚJ EMBER legyártására, hiszen alapvetően nincs komoly baj a régivel sem.
4. TÁRSADALOM - Érdemes volna olyan világot építeni magunk köré, amelyben a természetes emberi önzést a legsportszerűbb és leghatékonyabb módon lehet használni. A történelem világosan megmutatja: minél nagyobbra duzzasztjuk a központi hatalmat, annál több Sur, Solt és Bese jelenik meg a színen, hajbókolni a hatalmasoknak, csipegetni a közösből. A korrupció mindig ott lesz a legvisszafogottabb, ahol az állami szerepvállalás és a köztulajdon a legalacsonyabb mértékű.

Tényleg fordítva ülünk a lovon. Vallásokat, eszméket és világmegváltó ideológiákat találunk ki, melyek mindegyike az embert ostorozza a tökéletlensége miatt. Van ennek bármiféle értelme? A magam részéről csupán egyetlen magyarázatot látok. Egy olyan világban, amelyben senkit sem illet meg az ártatlanság vélelme, amelyben mindenkire úgy tekintünk, mint bűnöktől terhes, gyarló lényre, ott minden sérült ember komoly pszichológiai hasznot könyvelhet el. A valódi bűnözők flegmán legyinthetnek, mondván: senki sem makulátlan, így aztán ők sem lógnak ki a sorból. A vesztesek, a frusztráltak, a meg nem értettek, a beilleszkedésre és együttműködésre képtelenek pedig simán nyugtathatják magukat azzal, hogy a sikeresek mind bűnös úton járnak. Erkölcstelenek, gátlástalanok, másokat kihasználva, kizsákmányolva aratják diadalaikat, szemben velük, akik a szerény, de tisztességes létformát választották. Nos, ha tényleg egy ilyen beteg, önáltató, elfajzott világra voksolunk, úgy bátran hirdessük tovább, mennyire gyarló is az ember.

Valószínűleg a szűk kisebbséget képviselem, de a magam részéről borzasztóan sajnálom Gréczy Zsoltot. Az az igazság, hogy tulajdonképpen nem szól mellette semmi. Csupán az együttérzés.

Tényleg nem szól mellette semmi. Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában, melyben bejelentette lemondását, gyakorlatilag elismerte, hogy botrányos fotóit ő maga küldözgette: "Nem is akarok már emlékezni rá. A mai fejemmel nyilván nem csinálnám meg." Ami igazán vicces, hogy épp Gréczy Zsolt volt az, aki alig két hónapja - a Borkai-ügy kapcsán még az erkölcscsősz szerepét játszotta: "A győri polgárok le akarják mosni a gyalázatot, ami a város becsületén esett" - nyilatkozta a sajtónak az akkori tüntetés egyik vezéralakjaként. Nyilván van különbség a két eset között. Az egyik egy olyan orgia, amely ellen legfeljebb annyi kifogásunk lehet, hogy minket a kutya sem hívott meg rá; míg a másik egy szomorúan szánalmas sztori. Annyira beteg, hogy tényleg megesik rajta az ember szíve.

Sokak szerint Gréczy semmiben sem különbözik azoktól a kabáttárogatós, perverz fickóktól, akik a buszon, villamoson mutogatják magukat. Jómagam ezzel a gondolattal nem tudok teljes mértékben azonosulni. Ha a puszta motivációit nézzük, Gréczy valójában egészségesnek tűnik. Egyszerűen csajozni akar. A módszerei azonban enyhén szólva is csapnivalóak. Már ahogy Palányi Nórára rámozdult, minimum megmosolyogtató. Tucatnyi üzenet naponta úgy, hogy azokra nem érkezik válasz - valószínűleg minden párkereső tréning azzal indít, hogy ilyet soha, semmilyen körülmények között ne tegyünk. Elküldi a lánynak a saját parlamenti felszólalásait... Mintha Cristiano Ronaldo úgy csajozna, hogy összevágna egy ötperces videót a legszebb góljaiból... (azzal együtt, hogy az utóbbiban azért látunk értéket). Mindez nem csupán azért szánalmas, mert ilyen hibákat még egy húszéves mamlasz se nagyon követ el, de főként azért, mert Gyurcsány táskahordozója - szakmája szerint - újságíró, publicista, kommunikációs szakember. Tetszik érteni? Kommunikációs szakember!! S bár azt mondja, számára a Demokratikus Koalíciónál semmi sem fontosabb, azért pontosan érzékeljük, hogy a Szent Grál nála is a punci. Vajon milyen kommunikációs tanácsokat adhatott politikai ügyekben, ha még az általa legfontosabbnak érzett terepen is ilyen bénán mozog? Gréczy Zsoltnak szemmel láthatóan halvány fogalma sincs arról, mi kell a nőknek. Meg sem fordul a fejében, hogy egész másképp működnek, mint mi, férfiak. (Lehet, hogy komolyan bekajálta a sok gender-maszlagot?) Pedig tudnia kéne: a csajokat nem elsősorban a vizuális ingerek indítják be. Pláne, ha azok lehangolóak. És Gréczy mindent elkövet azért, hogy a másikban semmiféle vágy ne szökkenjen szárba. Nem is kell elmenni a legdurvább fotókig, elég, ha a szolidabbakra vetünk pár pillantást. Fecskét visel, amit az utóbbi harminc évben már csak a vízipólós srácokon látni. Felvesz hozzá egy két számmal nagyobb, múlt századi fazonú zakót... A teste egy olyan ember benyomását kelti, mint aki soha életében nem sportolt, és akkor még az ápoltság teljes hiányáról nem is beszéltünk. Szóval, kedves Zsolt, ha már képet küldünk magunkról, ragaszkodjunk ahhoz a konzervatív alapvetéshez, hogy a nadrágot mindig magunkon hagyjuk! És ha nem jártunk konditeremben az elmúlt tíz esztendőben, úgy lehetőleg az inget is.

Létezik egy, a politikai kommunikáció terén használatos fogalom, melyet Overton-ablaknak neveznek. Ez a kifejezés gyakorlatilag azt a szűk rést jelenti, amelyet a közvélemény az adott korszellemben elfogadhatónak tart. A névadó Joseph Overton elmélete szerint ez az ablak folyamatosan tágítható, s a ma még elképzelhetetlenül taszító jelenségek - némi médiamunkával - idővel radikálissá, majd elfogadhatóvá, sőt akár népszerűvé is válhatnak. Overton iskolapéldája a kannibalizmus, ám a különböző politikusok kapcsán megjelenő szexuális szokások és magatartások megítélése ugyancsak erősen közvéleményfüggő. Pár évtizeddel ezelőtt még meghökkentő volt, ha egy közéleti szereplő nyíltan vállalta homoszexualitását. Ma már fel sem kapjuk a fejünket. A Milliárdok nyomában (Billions) című, briliáns sorozat negyedik évadában a főügyészi pozícióra pályázó Chuck Rhoadest (Paul Giamatti) politikai ellenfelei megfenyegetik, hogy szado-mazo hajlamát a sajtó elé tárják, ha nem lép vissza. Feleségével azon polemizálnak, hogy mennyire tág a helyi Overton-ablak; vajon New York közvéleménye elbírja-e, ha hálószobatitkaikra fény derül. Úgy tűnik, hogy Magyarországon - e tekintetben - nincs különbség Borkai és Gréczy ügye között. Nálunk mindkettő jócskán kiverte a biztosítékot.

Mindenki azt kapja, amit megérdemel? Alig hiszem. Jóllehet az égvilágon semmit sem tudok felhozni Gréczy Zsolt mellett, ezt a pokoljárást azonban senkinek sem kívánom. Az csak egy dolog, hogy a politikai karrierjének lőttek. Azonban élni holnap is kell. A benzinkútnál, a bevásárlóközpontban, a vendéglőben, mindenütt a perverz lúzert látják majd benne, s neki ezt viselnie kell. A gyermekei szemébe kell néznie, ami talán messze a legnehezebb. És végül: a vére eztán sem nyugszik majd, és ezzel önmagában nincs is semmi baj. De ki lesz az a nő, aki ezt követően szóba áll vele? Bevallom, sohasem szimpatizáltam Gréczyvel, ám most őszintén sajnálom. Akár egy szerencsétlen kamaszt, akit rajtakaptak hokizás közben. Ilyen karácsonyt senkinek sem kívánnék.

Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk. Valójában kedves kis sztori - jászollal, pásztorokkal, napkeleti bölcsekkel -, tökéletesen alkalmas a negédes tálalásra. A vásári betlehemek pazarul harmonizálnak a kürtőskalács és forralt bor illatával, és semmi sem áll olyan távol tőlünk, mint hogy azt firtassuk, ténylegesen miről is szól az ünnep. Persze, ilyenkor is akadnak szigorú prédikátorok, akik összevont szemöldökkel emlékeztetnek rá: Jézus valójában azért jött el közénk, hogy megváltson minket bűneinktől. Hitem szerint ez annyira beteg gondolat, hogy ennél még a fahéjillat és a vásári giccsparádé is elviselhetőbb. 

Az elmúlt kétezer esztendőben az egyházat alapvetően két dolog tartotta életben, s ha a vallásosság drasztikus európai hanyatlását tekintjük, ezzel párhuzamosan pont ezen pillérek megroggyanását észleljük. Az egyik az állammal való szerves összefonódás, mely hatalmat és adóbevételeket biztosított (cserébe a mindenkori uralkodó erkölcsi legitimációjáért). A másik, amelyről ritkábban esik szó, maga a show, maga a tömény bulvár. A papság ügyesen tálalta azt hollywoodi történetet, amely minden vallásfogyasztó számára kínált valamit. A betlehemi sztoriban - akár egy vasárnap délutáni Disney filmben - bőven ott a cukiság faktor. A felnőtt Jézus kapcsán tízből kilenc hívő a csodatételeket emlegetné, hiszen a varázslatra mindig éhes a közönség, a fantasy-elemek elmaradhatatlanok. A végjáték valódi horror; kegyetlenség és vér minden mennyiségben. (A jelen problémája csupán az, hogy időközben sokkal cukibb, misztikusabb és véresebb történetek jelentek meg a filmvásznon, s az egyháznak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha élményintenzitás terén versenyben kíván maradni.) Természetesen a látványelemek mögé muszáj volt némi tartalmat is csempészni, azonban a jézusi tanítás itt szóba sem jöhetett. Még csak az kéne. hogy a hívek gondolkodni kezdjenek, s felelős, autonóm személyiségekké váljanak! (Nem véletlen, hogy a Bibliát évszázadokon át le sem fordították, s az sem, hogy misék nyelve is a latin egészen a múlt század közepéig.) Így aztán maradt az áldozatkultusz és a páli vonal, amelyben - a jézusi filozófiával szemben - az üdvözség már nem egy kiteljesedő, magas tudati szintű, komplex létezést jelent, hanem önsanyargatást, lemondást, s főként görnyedt főhajtást a tekintély előtt - egy ködös feltámadás reményében. Már csak egyetlen szürke folt maradt a dogma-térképen: ha Jézus pályafutásában nem a tanítását tartjuk fő értéknek, hanem a halálát, úgy ennek az áldozatnak muszáj valami értelmet találni, legyen az bármilyen légből kapott is. Erre hozták létre az okos egyházatyák az áteredő bűn fogalmát, mely szerint Ádám és Éva gyümölcslopós sztorija óta egyikünk sem indítja tiszta lappal az életét (viszont a kereszthalál megfelelő gyógyírt jelent e makulára). Ezzel a hittétellel nem csupán az a baj, hogy morálisan védhetetlen (hiszen egy újszülött honnan és miféle bűnt hozhatna magával?), de az legalább annyira problémás, hogy Jézus ilyenről soha, sehol nem beszélt. Ahogyan természetesen a szenvedést és az önfeláldozást sem hirdette semmiféle formában.

John Shelby Spong anglikán püspök a kereszthalált, mint a megváltás eszközét, barbár koncepciónak minősítette. E gondolattal magam is mélyen egyet tudok érteni. Az emberáldozat csupán a legprimitívebb kultúrákat jellemezte; tökéletesen groteszk dolog egy mai napig meghatározó vallást erre az alapkőre építeni. A rituális gyilkosság már az ószövetségi zsidó társadalomban is jócskán meghaladottnak számított. Ábrahám nézett is egy nagyot, amikor Isten - az Ótestamentum egyik legvállalhatatlanabb történetében - azt kérte tőle: áldozza fel egyetlen fiát. Természetesen értjük a költészetet: "úgy szerette Isten a világot, hogy fiát adta érte", miközben Ábrahámot is csupán egy kész átverés show kedvéért csalta fel a hegyre; ilyen mészárlást még tőle sem várt el. Aki látta a Trónok harca című sorozatot, sosem felejti el az egyik legbrutálisabb jelenetet, amikor Stannis Baratheon - a Fény Urának áldozva - élve elégeti saját kislányát. Ez persze még a sokat látott, harcedzett katonáinál is kiveri a biztosítékot. A fél csapata lelép, s az eleddig tökéletesen érzéketlennek mutatkozó felesége is felköti magát, miután végignézte gyermeke kínhalálát. Valójában minden élő ember, akibe csak egy csepp morál is szorult, pontosan tudja, hogy az emberáldozatnál semmi sincs lejjebb. Még a legszívtelenebb rablógyilkost is hamarabb megértjük, mint azt, aki embertársát áldozza fel az istenek engesztelésére. Ehhez képest az egész keresztény vallás ezt a barbár aktust tekinti központi elemének. Döbbenetes.

Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Személyében egyesek a barlangistállóban, barmok közt világra jött, cuki kisdedet látják; mások a csodatevő rabbit; legtöbben pedig a keresztfára szegezett, töviskoszorús istenembert. Ünnepeink közt csupán a lényeg vész el: az a lelkiség, az az érzelmi intelligencia, az a szívbe írt törvény, melyet Jézusnál jobban és igazabb módon nem sokan közvetítettek a világtörténelem során. A keresztény vallás számos teológusa és hirdetője szerint Krisztus azért jött közénk, hogy megváltson minket vétkeinktől. A magam részéről ennek nem sok értelmét látom. A morálnak létezik pár egészen kézzelfogható, történelmi korokon átívelő, általános érvényű alapköve, melyeket Jézus is megerősít, elmagyaráz, árnyal, kiegészít. Élhetünk ezen erkölcsi elvek mentén, s járhatunk más utakon is. Érezhetünk lelkiismeret-furdalást, s lehetünk elnézőek is magunkkal szemben. De mi köze Jézus születésének és halálának mindezekhez? A katekizmusban ez áll: "Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával." Aligha tudok ennél irracionálisabbat elképzelni. Már az is nonszensz, hogy az Atya haragszik a teremtményeire. Végtére is formálhatott volna tökéletesebb homo sapienst is... S ha már nem így történt, ha már a teremtés eszközéül az evolúciót választotta, melynek részeként a csigalassúságú biológiai változás mellett megjelent a lényegesen gyorsabb tudatfejlődés is - köszönhetően többek közt az olyan tanítóknak, mint Buddha és Jézus -, ebbe a koncepcióba miként fér bele az, hogy egy mindenható Isten neheztel a tökéletlen, de fejlődésben lévő emberiségre? S ha valamiféle érthetetlen okból mégis engesztelésre szorul, annak tényleg ez a vérontás a legmegfelelőbb módja? A keresztyén bibliai lexikonban ezt olvashatjuk: "Krisztus azért adta oda érettünk önmagát, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik." Tényleg nem értem. Adott egy fejlődőképes faj, azzal a génjeibe kódolt, ezerszer azonosított programmal, mely szerint messze az együttműködés a legnyerőbb létstratégia. Ezt az igazságot időről időre próféták, tanítók, filozófusok és tudósok igyekeznek a fejünkbe verni. Tényleg annyira szánalmasan hülyék volnánk, hogy mindebből semmit sem fogunk fel? Tényleg látványos vérfürdő kell ahhoz, hogy észbe kapjunk? Kevés ennél rosszabb üzenetet tudok elképzelni. Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora így ír: "Míg az ószövetségi áldozatok csak rituális hibákért engeszteltek, addig Jézus halála minden bűnt kiengesztel, a valódi értelemben vett bűnöket is. Jézus kiontott vére a bűntől való szabadulás és az üdvösség lehetőségét hozta meg nemcsak Izraelnek, hanem minden embernek." Számomra végtelenül elkeserítő ez a párhuzam. A primitív népek ostoba babonáinak szintjére fokozza le a jézusi küldetést, és persze magát a kereszténységet is. Levágtunk egy bárányt - s lám, mosolyog az Isten. Tényleg ennyit ér számunkra Jézus? Tényleg nem mozdultunk előre egy tapodtat sem az ószövetségi barbarizmusból? Tényleg van olyan ember, aki érti is mindezt a keresztény zagyvaságot?

Hitem szerint Jézus küldetése nem az áldozati bárány szerep. Sokkal inkább az, hogy megtanítson bennünket ÉLNI. A savanyú lelkű keresztények imádnak bűnről, vezeklésről és áldozatról papolni, holott a Názáreti szinte sosem beszélt hasonlókról. Ha karácsonykor rászánjuk magunkat arra, amit egyébként sosem teszünk meg, hogy egy percre a kezünkbe vesszük az Írást, üssük fel találomra bármelyik evangélium bármely szakaszánál! Azt fogjuk találni, hogy Jézus az életet, annak túlcsorduló örömét hirdeti. Őszintén hiszem, hogy ez a karácsony valódi üzenete. 

Hetek óta másról sem szól a közéleti diskurzus, mint a színházak körüli felügyeleti, finanszírozási kérdésekről és zaklatási ügyekről. Mindenki fel van háborodva. Mindenki szenvedélyesen érvel. "El a kezekkel a színházaktól!" "El a kezekkel a színésznőktől!" "A kultúra mi vagyunk!" "A kultúrát mi teremtjük!" Csupán a lényegről nem beszél senki.

A kultúrafinanszírozás és a szexuális zaklatás két tökéletesen különböző terület. Mégis: mindkét kérdés rövid úton orvosolható, mégpedig egyetlen, átfogó lépéssel. Hunyjuk be a szemünket és képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben nem léteznek közösségi teátrumok. A színházakat kivétel nélkül magánvállalkozók, befektetők, független színtársulatok üzemeltetik. Miféle sajtóbotrányok, tüntetések, közfelháborodások jellemeznének egy ilyen működési struktúrát? Mindezekről nyilvánvalóan nem beszélhetnénk. Ha sem az állam, sem az önkormányzatok nem tömnék pénzzel a kultúra ezen szentélyeit, úgy természetesen beleszólásuk sem lehetne azok működésébe. Sem az igazgatók kijelölésébe, sem a gazdálkodásukba, sem pedig a művészi szabadság korlátlan megélésébe és kifejezésébe. De a bulváros csámcsogáson túl ugyanúgy nem volna különösebb hírértéke a zaklatási ügyeknek sem. A bűncselekmények kapcsán a rendőrség eljárna, a gusztustalanul nyomuló - de fizikai erőszakot nem alkalmazó - rendezőket és egyéb színházi embereket pedig simán ki lehetne rúgni, vagy ott lehetne hagyni. Ha egy színházigazgató olyan idióta, hogy nem veszi észre a bajt, ha nem érzékeli, hogy már a sokadik színésznő hagyja ott a társulatot egy nyálcsorgató pöcsfej miatt, az meg is érdemli, hogy bedőljön az egész vállalkozás. Mert, ugyebár, erről lenne szó. Egy felnőtt világban a kultúra is árucikk, és a színház is üzleti vállalkozás.

Körülbelül ez az a pont, amikor a kultúra védőangyalai rémült fejhangon felsikítanak: "No de akkor nem négyezer forint lenne egy jegy, hanem tizennégyezer!" Nos, igen. De mi is volna a baj ezzel? Nézzük először a fogyasztó, vagyis a néző szemével! Kezdjük azzal, hogy leszögezzük: ha az állam és az önkormányzatok kevesebbet, vagy egyáltalán nem költenek művészi produktumok támogatására, akkor - álomvilágbéli modellünk szerint - ez az összeg az adófizetőknél maradna, akik szabadon dönthetnek annak felhasználásáról. Fordíthatják kultúrára, vagy bármi egyébre. Most osszuk fel a teljes lakosságot három jellemző kategóriára! Léteznek olyanok, akik szinte sosem járnak színházba. Ők értelemszerűen nem veszítenek semmit a változással, mi több, szert tesznek némi megtakarításra, amelyet mozira, koncertre, vagy akár pörköltre és kisfröccsre is elkölthetnek. A második kalapba kerülnek azok, akik rendszeres, de nem túl gyakori színházlátogatók. Őket a változás - pénzügyi egyenlegüket tekintve - nem érinti: amit eddig az állam kipótolt, azt most ők fizetik be a jegypénztárba, önként és dalolva, viszont kizárólag azokat az előadásokat finanszírozva, amelyeket ők maguk arra méltónak ítélnek. S végül lássuk a harmadik szegmenst, azokat, akiket ki sem lehet robbantani a nézőtérről! Nos, ők valóban vesztesei volnának az új világnak, s muszáj volna mélyebben a zsebükbe nyúlniuk, avagy kevesebb előadással beérniük. De még mielőtt pataknyi könnyet folyatnánk értük, tegyük fel a kérdést: miért is kéne bárki másnak az ő kedvtelésüket finanszírozni?

Tekintsük a nézőket követő második legfontosabb csoportot: a színészeket, rendezőket, színházi dolgozókat. A küldetésük - a közönség elkápráztatása - az égvilágon semmit nem változna. Csupán a nézők visszaigazolása volna még őszintébb és egyértelműbb. A népszerű darabok brutális bevételeket termelnének, az érdektelenek pedig hamar lekerülnének a műsorról. Nem különösebb tragédia, a tehetséges művészeket aligha veszélyeztetné bármi. A tehetségtelenekért pedig nem kár; ők maguk is jobban járnak, ha egy testhezállóbb pálya felé veszik az irányt. Ennek az álomvilágnak az igazi vesztesei mindazonáltal a politikusok volnának. Kikerülne a kezükből egy ideológiailag és költségvetési szempontból is lényeges terület, s joggal érezhetnék, hogy hatalmuk számottevően csökkent. Értük vajon ejtünk-e krokodilkönnyeket? Egy piaci alapon működő színházvilágban értelmét vesztené a szekértáborok szerinti strukturálódás. Egy jó teátrumigazgató abban lenne érdekelt, hogy a lehető legtehetségesebb művészeket szerződtesse a társulatához, tökéletesen függetlenül azok pártállásától. Tényleg szörnyű letargiába esnénk, ha a színház csodás világa nem volna többé agyonpolitizált?

A magam részéről mélyen hiszek abban, hogy a közvetlen demokrácia nagyságrendekkel etikusabb a képviseleti demokráciánál. Amikor a kasszánál a pénztárcánkkal mi magunk döntünk afelől, hogy miféle kultúrát kívánunk fogyasztani, az minden körülmények között jobb világot jelent, mint amikor elhízott, hápogó politikusok állítják össze számunkra a menüt. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy mindez 2019-ben csupán utópia. S ha valaha megvalósul, az sem egyik napról a másikra fog történni. Az viszont elengedhetetlen, hogy lássuk végre a helyes irányt. Vigyázó szemünket érdemes a független teátrumokra vetnünk: Perjés János például, a Spirit Színház alapító-tulajdonosa - helyzetéből és helyes attitűdjéből fakadóan - már manapság is úgy beszél az általa menedzselt területről, mint üzleti vállalkozásról. "A színházi előadás árucikk, amelyet esténként értékesítek, és vagy megveszik, vagy nem." - nyilatkozza. Üzleti modellről, kereslet-kínálatról, egyediségről és tudatos, nézőorientált stratégiáról beszél. Példaértékű hozzáállás.

Aligha zárhatnám mással e posztot, mint egyik kedvenc kínai közmondásommal: "A színházban a szabadjegyesek fütyülnek először." Fontos és mély igazság. Valójában semmi szükség szabadjegyesekre. Nekik tényleg semmi sem drága.