Számos pszichológiai kísérlet igazolja, hogy mennyire megvezethetőek vagyunk, ha meg kell ítélnünk valaminek az értékét. Rendszerint a bekerülési költség meghatározó: ha valamiért sokat fizetünk, azt hajlamosak vagyunk ezzel arányos megbecsülésben részesíteni. Valójában erre az önpusztító logikára épülnek a különböző törzsi és modern beavatási szertartások is. Megalázás, kínzás, csonkítás... mindig is furának tartottam, ha egy közösséghez való tartozás ilyen belépődíjat követel.

A Szudán déli részén élő dinka törzs meglehetősen dinka rituáléval ünnepli a fiúk férfivá érését. A leborotvált fejű srácok törökülésben helyezkednek el egymás mögött, s átszellemülten sorolják őseik neveit. A szertartás vezetője eközben egy éles késsel vonalakat vág a fejbőrükbe egészen addig, míg ki nem alakul a klánra jellemző minta. Ezek a vágások annyira mélyek, hogy sok esetben még az elhaltak koponyáján is látszanak a bemetszések nyomai. A vanatui őslakosok beavatási szertartása egy fincsi bangee jumping. A srácok harminc méter magasból vetik le magukat egy olyan indával a lábukon, mely nem igazán rugalmas, de nem is szakadásbiztos... A mandanoknál négy teljes napot kell alvás nélkül kibírni, majd a beavatandókat a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre, ahol addig kell mosolyogniuk, amíg elájulnak. Ha ez még nem volna elég, a végén levágják a kisujjukat is. Dél-Afrikában is vidám az élet: évente átlagosan ötven fiatal fiú hal meg, harminc pedig búcsút mondhat a nemi szervének a hentes módjára végrehajtott körülmetélések miatt. Természetesen a lányok sem maradnak ki a jóból, a harmadik világban a beavatás számukra egyet jelen a megcsonkítással. Egyes helyeken csak a csiklót, másutt a kis- és nagy szeméremajkakat és a hüvelybemenetet is eltávolítják. A legmegdöbbentőbb az, hogy ezt a tökéletesen értelmetlen, fájdalmas, sőt egész életre megnyomorító aktust szinte minden esetben olyan asszonyok végzik, akik maguk is átestek ezen. A modern kori beavatási rítusok kevésbé véresek, ám legalább ilyen értelmetlenek, gyakran megalázóak és esetenként akár még halálosak is lehetnek. Az esztendő ezen szakaszában, a gólyatáborok idején a megkerülhetetlen ivászati verseny csaknem minden egyetemi kollégium repertoárjában szerepel, s nem ritka, hogy alkoholmérgezéssel végződik. A levetkőztetés, a megkötözés, a csicskáztatás, az undorító dolgok kötelező elfogyasztása - romlott étel, hányás - szintén visszatérő elemek, különösen az angolszász felsőoktatás világában.

A legtöbbünk számára tökéletesen érthetetlen, hogy ezek az elmebeteg rituálék miként tudtak generációról generációra átöröklődve a mai napig fennmaradni. A magyarázat egyszerű: három oldalról is támogatást nyernek. A beavatandó a közösség teljes jogú tagjává kíván válni. Fél az elszigetelődéstől, a kirekesztettségtől, a magánytól, így inkább vállalja a kínokat. (Ha egészen kisgyerek, nem is tehet mást, meg sem kérdezik.) A beavatást végzők részéről a szadisták perverz öröme a fő motiváció, s ha nagy néha ilyesmiről nincs is szó, könyörtelenségről minden esetben beszélhetünk. És végül a harmadik, talán legerősebb pillér maga a hagyomány. Az a pusztító elgondolás, hogy bármi a világon széppé és értékessé nemesül csak azért, mert apánk is így csinálta. Az tényleg meg sem fordul a fejünkben, hogy apánk is lehet sík hülye, vagy legalábbis ő is járhat tévúton? Az ember öntudatra ébredésének egészen korai szakaszát jellemzi az a felismerés, hogy a tradíció önmagában semmiféle értéket sem képvisel. Amikor személyiségfejlődésünk során privát útravalónkat állítjuk össze, hátizsákunkba - optimális esetben - nem az ősi/modern ismérv alapján válogatunk, csakis az éltető/mérgező tengelyen értékelünk. A Sydneyben működő Newcastle Egyetem egyik diákja - megragadva a hagyomány lényegét - igazán költőien fogalmaz: "Úgy bánunk veled, mint a szarral, hogy aztán jövőre te is úgy bánj valakivel, mint a szarral. Ez egy beteges körforgás." A tapasztalat azt mutatja, hogy a központi, rendeleti tiltások meglehetősen erőtlenek mind a törzsi, mind a kollégiumi kegyetlenkedések megfékezése terén. Az sem reális célkitűzés, hogy az oroszlánok egyszer csak megszelídülnek, s áttérnek a vegetáriánus kosztra, magyarul: aki élvezi a szadista játékokat, az aligha fog önként lemondani róluk. A magam részéről a másik két pillért bombáznám. Egyfelől: amint már fent utaltam rá, érdemes volna megértetni az alacsony tudati szinten vegetálók millióival, hogy a tradíciók nem feltétlenül jók, pláne nem kötelező érvényűek. Másfelől: az egyén szintjén is hasznos volna megtanulni, hogy képesek legyünk adott esetben nemet mondani. Már csak azért is, mert a beavatási szertartás tétje minden esetben a közösséghez való tartozás kiérdemlése. S ugyan ki akar egy olyan klub büszke tagjává válni, melyet a primitív rituálék kegyetlenkedése fémjelez?

Ahhoz, hogy a beavatási szertartások beteges körforgása véget érjen, nem ártana, ha születnének olyan bölcs és nagyvonalú generációk, melyek képesek felismerni: csak azért, mert mi szívtunk, nem kell törvényszerűen az utánunk jövőknek is szívniuk. Hányszor halljuk a kötelező sorkatonai szolgálatot visszasíróktól: minket is bevittek, a fiainknak sem fog ártani! Vagy tekintsük a papi cölibátus örökösen visszatérő problémáját! Hetven feletti aggastyánok döntenek a kérdésről, akiknek már minden mindegy. Miért nem kívánják, hogy a fiatalok számára elviselhetőbb legyen a papi hivatás? Ha minden nomád törzsben csak egyetlen értelmes és öntudatos asszony volna, aki tisztában lenne a körülmetélés értelmetlenségével; akinek fogalma lenne róla, hogy a testi szerelem élvezete milyen elképesztő mértékben emeli az életminőséget, úgy az adott közösségben villámgyorsan megszűnne a kislányok ostoba és drasztikus megcsonkítása.

Természetesen nem minden beavatási szertartás brutális. Ismerünk egy sor olyan civilizált aktust is, melyek nem járnak sem fájdalommal, sem megalázással. Sok egyéb mellett ilyen a keresztelő, a cserkészavatás, vagy épp a lovaggá ütés. Ezek sokkal inkább a ceremónia ünnepi jellegére koncentrálnak, nincs is velük az égvilágon semmi baj. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy életünk meghatározó emberi kapcsolatai - családi kötelékeink, barátságaink, szerelmeink -, melyek olyan biztos hátteret adnak számunkra, hogy ennek birtokában fel sem merülhet a magány és az elszigeteltség érzése - az égvilágon semmiféle avatási rituáléért sem kiáltanak. Megszületünk, s azonnal a teljes jogú tagjává válunk a családnak, függetlenül attól, hogy apánk tart-e tejfakasztó mulatságot, vagy sem. Barátságokat kötünk, ám soha fel sem merül bennünk, hogy ezeket bármiféle rítussal felavassuk. Szerelmesek leszünk, olyan tejfehér eufória-ködbe bújva, melyet egyetlen nomád törzs, vagy egyetemi klub sem varázsolhat a tagjainak - s ez a semmihez sem fogható mámor is tökéletesen ingyenes; ha a másik figyelméért meg is kell küzdeni, egészen biztosan nem értelmetlen és formális próbatételek útján.

Úgy tűnik, megúszhatatlan, hogy némiképp racionálisabbá váljunk. Nyilvánvaló zsákutca, ha a "befizettük, végigesszük" elv alapján beleragadunk egy kínos élethelyzetbe, s a már kicsengetett belépődíjból fakadóan végképp elköteleződve arról győzködjük magunkat, milyen fantasztikus döntést hoztunk. Az már régen rossz, ha azért nem tudunk kilépni egy mérgező kapcsolatból, mert nem is oly rég hárommilliót költöttünk a lagzira. Vagy ha azért maradunk egy szekta kötelékében, mert az elmúlt húsz évben jövedelmünk tíz százalékát nekik adományoztuk. A tudatosság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk uralni a pillanatot; nem a múltba kapaszkodunk görcsösen, hanem tekintetünket a jelenre szegezzük. Ha már képesek vagyunk analitikus módon szétszálazni az elménkben összegubancolódott, de nem feltétlenül összetartozó idősíkokat és egyéb elemeket, a következő lépcsőfok lehet az a felismerés, hogy a tradíció, a tagdíj, a beavatás célja éppen ez a fejbéli káosz, ez a pszichikai árukapcsolás. Pontosan azért költenek milliókat az esküvőkre, hogy minél kínosabb legyen felbontani a házasságot. Pontosan azért fizetnek horribilis hozzájárulást a szektatagok, mert egy idő után már nem lehet homlokzatvesztés nélkül kiszállni a buliból, s kevés fájdalmasabb dolog létezik, mint saját idiótaságunk beismerése. És pontosan azért kíméletlenek a törzsi és modern beavatási rítusok, hogy ebből fakadóan értékesnek tekintsük a klubtagságot. Hiszen csak egy hülye szenvedne a semmiért... E ponton pedig meg is érkeztünk a harmadik lépcsőfokhoz, amikor már képesek vagyunk nemet mondani minden túlárazott belépődíjra. Egy érett és öntudatos világban a primitív beavatási szertartásokra való invitálások határozott és gyors válaszokat kapnak: "Nagyon megtisztelő, de ezt most kihagynám..."

Nincs még egy olyan kérdés, amely annyira megosztaná a katolikus tábort, mint a fogamzásgátlás témaköre. Az egyház hivatalos álláspontja hosszú-hosszú idő óta változatlan: csakis a természetes családtervezést tartja elfogadhatónak, minden egyebet bűnösnek titulál. A hívek oroszlánrésze ugyanakkor magasról tesz minderre; egy közelmúltbeli felmérés szerint a németországi templomlátogatók közel 90%-a használ valamiféle mesterséges fogamzásgátló eszközt. Az egyházi vezetők számára világos, hogy mindössze két út áll előttük: vagy lecövekelnek a múltban, s a letűnt korok tekintélyelvűségéhez ragaszkodva megmaradnak egy olyan muzeális ideológia védelmezőinek, melyet ma már senki sem vesz komolyan; vagy lassan ráébrednek, hogy a hitelességüket csakis úgy őrizhetik meg, ha igyekeznek a valósághoz alkalmazkodni. Úgy tűnik Ferenc pápa e kérdés kapcsán hajlik a változásra: a témát vizsgáló bizottság felállítása legalábbis erre enged következtetni.

Ami a katolikus álláspont gyökereit illeti: a Biblia nemigen érinti a kérdést. Jézus például soha egyetlen szót sem ejt a fogamzásról, illetve a fogamzásgátlásról. Mindez azt jelenti, hogy az egyházat az elemi morálon túl valójában semmi sem köti, irányvonalát szabadon kialakíthatja és megfogalmazhatja. Keresztény szexuáletikáról csupán Szent Ágoston óta beszélhetünk. Vaskalapos gondolatát jól ismerjük: minden egyesülésnek a gyermeknemzésre kell irányulnia. Ezen a teljesen öncélú, aszkéta világlátáson az egyház már régen túllendült, a fogamzásgátlás kapcsán azonban mindeddig hajthatatlannak tűnt. A 20. század valamennyi, a kérdést érintő pápai nyilatkozata kitartott az ortodox álláspont mellett. Legutóbb 1968-ban, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája rendelkezett a helyes születésszabályozásról. E dokumentum megalkotását hosszú előkészítő munka előzte meg, s az érintett bizottságban mindvégig többségben voltak a változást sürgetők. Talán a projektet kísérő számos kiszivárogtatás és sajtóbotrány is szerepet játszott abban, hogy a kezdetben nyitottságot mutató egyházfő végül maradt a hagyományos nézet mellett.

A tisztánlátás érdekében: a természetes családtervezés azt jelenti, hogy az aktus mindenfajta védekezés nélkül végbemegy - még a megszakítás sem jöhet szóba (!) -, az érintettek egyetlen sansza a teherbeesés elkerülésére az, hogy hanyagolják a termékeny napokat. Erre többféle lehetőség is kínálkozik: a Billings-módszer (nyákmegfigyelés), a Sensiplan eljárás (tüneti hőmérőzés), illetve ezek valamiféle kombinálása. S hogy miért az ördögtől való a gumióvszer, sőt még a megszakított közösülés is? Egyszerűen azért, mert az egyház szerint minden egyesülésnek magában kell hordoznia a gyermeknemzés lehetőségét - kell hagyni némi játékteret Istennek. Nos, ez az a gondolkodásmód, amely igazi fából vaskarika. Az ágostoni logika - akármilyen megmosolyogtatóan értelmetlen is - legalább egyszerű és következetes: kizárólag akkor szexelünk, ha utódokra is vágyunk. Silány egy élet, de van benne rendszer. A jelenleg hivatalos egyházi álláspont azonban a józan logika oldaláról is védhetetlen. Ha végiggondoljuk, valójában kétféle elképzelés húzódhat meg a háttérben, s mindkettő tarthatatlan.

1. AZ EGYHÁZ HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha ez így van, akkor valójában Isten kicselezése zajlik. Ez esetben teljesen felesleges arról papolni, hogy a Teremtőre bízzuk magunkat, mert szó sincs ilyesmiről. Továbbá: innentől kezdve az égvilágon semmi alapja sincs annak, hogy az óvszert, a pesszáriumot, esetleg a megszakított közösülést bűnösnek mondják, hiszen ezek és a favorizált módok között nincs számottevő különbség az alapelvet illetően.

2. AZ EGYHÁZ NEM HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha így áll a helyzet, az talán még több problémát vet fel. Praktikusan ez azt jelenti, hogy az egyház valójában kitart az ágostoni elv mellett, vagyis a szex csakis a gyermeknemzést szolgálhatja. Ennek értelmében mellébeszélés mindaz, amit a test teológiájáról, és a szexualitásról, mint legitim örömforrásról, a házasság kovászáról prédikálnak. Jelenti azt is, hogy a híveket továbbra is gyerekként kezelik, akiknek az égvilágon semmi joguk arra, hogy a sorsukat irányítsák. Már a családtervezés kifejezés is totál kamu és átverés: nincs és nem is lehet szó semmiféle tervezésről. Az az eszményi, ha úgy élünk, mint az állatok: a tudatosság leghalványabb jele nélkül. De ezzel még nincs vége. Ha az egyház tudja, hogy az általa kínált módszer tökéletesen bizonytalan, szemben például az óvszerhasználattal, az azt is jelenti, hogy a legkevésbé sem hisz Isten mindenhatóságában. Kétezer éve Mária még képes volt szüzen szülni. Ma már egy hajszálvékony gumival is kibabrálhatunk a Teremtővel? Valami itt nagyon nem kerek. Továbbmegyek: ha bármiféle eldöntendő kérdés kapcsán úgy kérném az Úr válaszát, hogy feldobnék egy pénzérmét, azonnal megkapnám az istenkísértés vádját. Ha törvényes házasságban védekezés nélkül szeretkezem, olyankor minden esetben istenkísértést hajtok végre, mégis: ennek meg tapsol az egyház. Ki tudja ezt követni?

A kérdés az elemi morált tekintve is számos sebből vérzik.

1. Nincs az a hatalom, mely két felnőtt ember szabad akaratából megvalósuló szexuális viszonyát bármilyen módon korlátozhatná, anélkül, hogy lábbal ne tiporná magát az erkölcsöt.

2. Ha egyes hívők hajlandók magukra aggatni az egyház bilincseit - szívük joga -, akkor különösen érdemes elgondolkodniuk azon, hogy mi is dogmagyárosok célja, illetve, hogy az helyes-e.  „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet!" - Ez a volna a kiindulópont. Csakhogy az elmúlt pár ezer évben nemhogy benépesítettük a bolygót, de jócskán túl is szaporodtuk. Fogalmunk sincs, hogy mekkora a Föld maximális eltartó képessége, ám a legtöbb természettudós egyetért abban, hogy messze túl vagyunk az optimális népességszámon. Már idáig is állatfajok ezreinek kellett kipusztulnia ahhoz, hogy mi ilyen brutális tömegben létezhessünk. Amikor az Amazonas-menti, lángoló dzsungel képeit látjuk, pontosan azért tartjuk ijesztőnek, mert azt vetíti előre, hogy idővel talán választanunk kell majd az oxigén és a táplálék között. Alig hiszem, hogy a 21. század elején megkérdőjelezhetetlen értéknek kellene tekinteni a nagycsaládot, sokkal inkább önzésnek gondolom. Személy szerint nekem is két gyermekem van - életem legjobban sikerült alkotásai, személyes önzésem csúcstermékei. Imádnám, ha húsz év múlva unokáim is születnének, ám nem ringatom abban az illúzióban magam, hogy ezzel feltétlenül használnánk a világnak. A gének önző játékáról van szó csupán, nincs ebben semmi morális magasság.

3. Ha valamiért továbbra is ragaszkodnánk a hatgyerekes családmodellhez, mint erkölcsi etalonhoz, akkor sem állíthatjuk, hogy kötelező jelleggel mindenkinek ez az útja. Számtalan embert ismerünk, akik tökéletesen alkalmatlanok a szülői szerepre. Tudunk olyanokról is szép számmal, akik egy, legfeljebb két gyermeket viszonylag tisztességesen képesek felnevelni, a nagycsaládos álmok azonban messze meghaladják a teljesítőképességüket. Az érvényben lévő egyházi álláspont ezeket az egyéni különbségeket sem veszi figyelembe.

4. Lépjünk túl mindezeken! Induljunk ki abból, hogy féltucat gyerek alatt nincs megváltás; mindenkinek kutya kötelessége, hogy egy permanens óvodává alakítsa a nappaliját! A vizsgált vallási kívánalom ez esetben is tökéletesen értelmetlen. Ahhoz ugyanis, hogy sok utódot vállaljunk, elég egy általános nyitottság, nem kell minden egyes együttlétnek erről szólnia. Ha például egy házaspár egyik tagja sincs még 30 esztendős, de máris összehoztak egy teljes röplabda-csapatot, mit tegyenek hátralévő életéveikben?

5. Érdemes megnézni a Föld azon szegmenseit, amelyekben nincs megfelelő kultúrája a fogamzásgátlásnak. Kétféle következményt láthatunk: brutális nyomort, avagy az abortuszok irgalmatlanul magas arányát. Kubában például a terhességek 60%-a (!!!) végződik magzatelhajtással. Tényleg ez lenne a katolikus egyház által vizionált ideális világ?

A katolikus álláspont védelmezői valójában egyetlen pozitívumot tudnak megemlíteni a természetes családtervezés mellett, ez pedig az elnevezése: természetes. Ha létezik igazán álságos érvelés, úgy ez feltétlenül annak tekinthető. Mitől természetesebb a nyákmegfigyelés az óvszerhasználatnál? Az eszköztelensége miatt? Ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy a futás és az úszás természetes sportok, ám a foci és a kajak már kerülendő. A hőmérőzés esetén még ez a gyengécske szempont sem áll meg. Dr. Reuss András, evangélikus teológus kiválóan megfogalmazza a lényeget: "Lombos fa alá szaladni a zápor elől természetes dolog, de esernyő alatt keresni védelmet már valami mesterséges? El lehet-e képzelni természetesebb valamit, mint a Teremtőtől kapott értelmet, ami kiemel az élővilágból?" Történelme során az emberiség parádés dolgokat alkotott. Létrehoztuk a mezőgazdaságot, az ipart és az informatikát; forradalmasítottuk a közlekedést; legyőztük a pusztító járványokat; s feltaláltuk a rock and rollt. Ezek mindegyike elrugaszkodást jelent az érintetlen természettől, mégsem ágál ellenük az egyház. Csak az a nyamvadt gumióvszer... Az aztán tényleg az ördög műve. Amennyiben a természetes kifejezésen egészségre ártalmatlant értünk, úgy valóban el kell ismerni a Billings-módszer és a Sensipan eljárás előnyét számos fogamzásgátló tablettával szemben. A lehetséges mellékhatások azonban arra egészen biztosan nem teremtenek alapot, hogy ez utóbbit kifejezetten bűnösnek ítéljük. A mechanikai fogamzásgátlással szemben pedig ez az érv is tökéletesen érvényét veszíti.

Azt gondolom, egyáltalán nem véletlen, hogy a téma kapcsán született legjelentősebb egyházi állásfoglalás, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája éppen 1968-ban, a szexuális forradalom idején látott napvilágot. Fél évszázaddal ezelőtt a vallási vezetők közvetlenül érezhették a földcsuszamlásszerű változásokat. Láthatták, hogy a modern fogamzásgátló eszközök miként alakítják át a társadalmakat, sosem látott szabadságot adva az embereknek. Talán megrémültek ettől a szabadságtól, s főként attól, hogy e ponton végképp kicsúszik a kezükből a gyeplő. Ha a hívők urai lesznek saját sorsuknak, saját szexualitásuknak, s már végképp nem marad semmi, amiért bűntudatot érezhetnének, úgy talán magára az egyházra sem lesz szükségük többé. Hitem szerint ez a gondolkodásmód csak arra jó, hogy az embereket végleg elidegenítse a vallástól. Hoványi Márton katolikus (!) teológus tökéletesen fogalmaz: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni."

"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer" - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. A bűnbánat és a gyónás mindig is kiemelkedő szerepet játszott a keresztény vallásban. Az egyház szemszögéből értem a dolgot, a hívőkéből tekintve annál kevésbé. Olyan ez, mintha életünk nagy részét azzal töltenénk, hogy betegségekről és gyógymódokról beszélgetünk. Mintha mindig lenne velünk valami súlyos gond. Az igazság az, hogy a magam részéről a legritkább esetben szoktam betegségekről diskurálni. Az elmém - minden nyavalyám ellenére - kifejezetten az egészségre fókuszál.

Ahhoz persze, hogy bűnbánatról beszélhessünk, bűntudatra is szükség van. Nem gondolom, hogy pszichopata volnék, ám ezt a fogalmat legfeljebb hírből ismerem. A morál világát meglehetősen egyszerűnek látom: amit bűnösnek tartok - gyilkosság, lopás, nemi erőszak, egyéb fizikai agresszió, vagy azzal való fenyegetés -, olyat semmilyen körülmények között sem cselekszem. Ezzel gyakorlatilag kész is vagyunk: garantált a tiszta lelkiismeret. A legtöbben azonban - valamiféle érthetetlen okból - nem így működnek. Ha megkérdezünk száz embert, hogy szoktak-e bűntudatot érezni, kilencvenhét azonnal bólogat. Többségük a gyakori forrófejűségre hivatkozik, kisebb hányaduk pedig egészen megmosolyogtató tettekre.

Ami a hirtelen felindulást illeti, bevallom, a legkevésbé sem értem a problémát. A legtöbbünk számára világos, hogy a magasabb tudati szinteket - ahová megfontoltan igyekszünk - a buddhista nyugalom, s az a pazar attitűd jellemzi, mely derűs arcot kölcsönöz minden sértés, bántás és sorscsapás esetén is. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez - sajnálatos módon - csupán távoli cél, amíg ide elérünk, ezerszer borulunk ki apró-cseprő hülyeségeken. Ám ebben nincs semmi tragikus. Néha paprikásak vagyunk és nem abban a tónusban reagálunk, ahogyan az kívánatos volna. Ilyenkor semmiből sem áll elismerni, hogy tényleg nem így kellett volna. De ennyi. Ezek nem azok a mozzanatok, amiért egy egészséges embert mardosna a lelkiismeret. A tettlegesség persze egészen más tészta, arra semmiféle felmentést sem ad a hirtelen harag. Az emberré válás minimuma, hogy nem rántunk kést minden barátságtalan pillantás esetén.

A másik tipikus bűntudat-forrás a belső morális meggyőződéssel nem rendelkező, folyton aggályoskodók számára a számos vallási előírás és társadalmi elvárás, melyekre az egészséges lelkűek magasról tesznek. Lelkiismeret-furdalást érezni azért, mert kihagytunk egy vasárnapi misét, mert nem látogatjuk nagyszüleink sírját, mert messziről elkerüljük a gyóntatófülkét, vagy mert nem a rokonságnak tetsző párt választottunk - totális röhej. Akinek örömöt, megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ad a templom-, vagy temetőlátogatás, esetleg a családnak való megfelelés, annak sokkal inkább hiányt, kielégületlenséget kellene éreznie ilyenkor, mely könnyedén orvosolható. Bűntudatról beszélni olyan esetekben, amikor nincs sértett, nincs áldozat - totálisan önpusztító magatartás. Ahogy a keresztény vallás legtöbb mérgező építőeleméért, természetesen a permanens bűntudattal terhelt attitűdért is elsősorban Pál apostol a felelős: "Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Bevallom, ennél nagyobb zagyvaságot ritkán olvasok. Gyakorlatilag minden gondolata tökéletesen értelmetlen, a következtetései pedig abszolút logikátlanok és zavarosak. Döbbenetes, mennyire távoli ez az evangéliumok stílusától. Jézus mindig világosan fogalmaz, elég is egyszer elmondania az adott üzenetet. Pál ezzel szemben minduntalan dagályosan és terjengősen ír; mintha egy ostobaság attól nyerne értelmet, ha hatszor egymás után megismételjük. Szegény rómaiak, ha egyáltalán olvasták levelét, valószínűleg csak pislogtak, hogy mit is akarhat ez az ember...

Szentmártoni Mihály, jezsuita teológus a közelmúltban megjelent, Az örömteli szentgyónás titka c. könyvében kétségtelen tényként közli, hogy hívők többsége - még számos pap és szerzetes is - egyszerűen viszolyog a gyónástól. Kínpadként élik meg, hiszen lelkükben, legintimebb szférájukban egy kívülálló vájkál. A szerző szerint ez az idegenkedés a gyóntatófülkében játszódó, kétfelvonásos dráma első felével magyarázható. Ez a rész - a bűnök megvallása és az értük való felelősség vállalása - mindig megalázó és fájdalmas érzés. Ezzel szemben a második felvonásban Isten lép a színre, aki vétkeinkkel együtt is szeret bennünket, aki megbocsát, s ez végtelenül örömteli és felszabadító érzés. Számomra ez a világlátás minden elemét tekintve borzasztó idegen. Már rögtön elején: miért is kínos a felelősségvállalás? Tucatnyi filmet tudnék felsorolni, melyben a dráma egy ostoba, gázolásos balesettel indul, melyet követően a sofőr pánikba esik és továbbhajt. Az ijedtség oka százféle lehet: alkoholos befolyásoltság, gyorshajtás, lopott autó, magas társadalmi státusz, vagy épp a fiatalkor éretlensége. Azonban ezek egyike sem írja felül az elemi morált. A józan ember ilyenkor azonnal mentőt hív és feladja magát a rendőrségen. A cserbenhagyás nem csupán erkölcsileg elfogadhatatlan, de pszichikailag is komoly terhet pakol az elkövetőre. A felelősségvállalás szinte minden esetben felszabadító erejű, el sem tudom képzelni, hogy mi olyan fájdalmas e mozzanatban. A második felvonás, az isteni megbocsátás innentől kezdve tökéletesen értelmetlenné válik. A szerző pszichológus, így tisztában kell lennie azzal, hogy a felelősségvállalás aktusával megtettük a lehető legnagyobb lépést az önmagunknak való megbocsátás útján. Valójában Isten sem kommunikál velünk semmilyen más módon, csakis a lelkiismeretünk útján. Mindez azt jelenti, hogy egy érett, felnőtt embernek semmi szüksége arra, hogy egy pap közölje vele a Teremtő nagylelkű gesztusát.

Megszólalásaiban Ferenc pápa gyakran kesereg azon, hogy a hívek egyre ritkábban keresik fel a gyóntatószéket. Szerintem sokkal inkább örülnie kéne. Amikor végre felismerjük, hogy az évszázadokon át bűnnek hazudott cselekedetek valójában senkit sem bántó ártatlanságok; amikor ráébredünk, hogy az önmagunkért való felelősségvállalás nem fájdalmas, sokkal inkább lelkesítő; amikor elérkezünk arra a szintre, hogy már képesek vagyunk megbocsátani magunknak, s nem gyártunk több felesleges szorongást - mindezt inkább ünnepelni kellene. Talán lassan mégis elkezdünk felnőtté válni.

Talán a leghülyébb közmondás, amit ismerek. Jelzésértékű, hogy élőbeszédben eleddig csakis szürke és fantáziátlan figurák szájából hallottam, akik jellegtelenségükből igyekeztek erényt kovácsolni. Elég reménytelen próbálkozás.

A legszembetűnőbb módon akkor találkozunk a közmondás szellemében élőkkel, amikor társkereső oldalak kínálatát böngészve kiszúrunk egy-egy igazán figyelemreméltó jelöltet. Bevallom: számomra sokszor nem csupán sokkoló, de egyben értelmezhetetlen is az élmény. Aki még arra is képtelen, hogy egyetlen nyamvadt fotó erejéig önmaga legjobb arcát mutassa, az mégis mit vár? Arról nem is beszélve, hogy 2019-ben már nem csupán a netes társkeresésnek, de ezen belül magának a profilkép elkészítésének is könyvtárnyi az irodalma, két kattintásra bárkitől. Elképesztő ostobaság és igénytelenség olyan fényképet felrakni, melyet megpillantva még az érintett is villámgyorsan továbblapozna, vagy talán hangosan fel is röhögne. Még az is előfordulhat, hogy ezek az emberek tényleg elhiszik, hogy az öndicséret büdös, s már a kezdet kezdetén a másik arcába kívánják tolni a kozmetikázatlan valóságot. Tényleg döbbenetes. (Miközben e sorokat gépelem, a blogajánlóban a következő cím jelenik meg: "Nem tetszett a körözési fotója, küldött másikat". Stephen Murphy, egy angol bűnöző - miután három napja ott virított az arca a plakátokon - egy helyi lapnak juttatta el új, előnyösebbnek ítélt fényképét, cserére felkínálva. Nos, ezt hívom én igényességnek.)

Önmagunk fényezése természetesen nem merülhet ki abban, hogy előnyös profilképet választunk. Minden olyan élethelyzetben, ahol a külső környezet döntése markánsan alakítja sorsunkat - állásinterjú, randi, képviselő választás - alapvető, hogy személyünket a lehető legalkalmasabb jelöltnek állítsuk be. Ezerszer halljuk a jól csengő ostobaságokat: "légy önmagad"; "nincs fontosabb, mint a teljes őszinteség" és hasonlók. E silány útravalóknak csakis akkor van bármi értelmük, ha James Bondnak, vagy Názáreti Jézusnak hívnak bennünket. Ezekben az esetekben valóban nincs szükségünk semmi verbális tuningra. Ám ha mégsem így lenne, ha csupán közönséges földi halandók volnánk, messze a tökéletességtől, úgy elengedhetetlen, hogy - diszkréten és stílusosan - az egekig hájpoljuk magunkat. Az átlagember örök frusztrációja, hogy látszólag egy áthidalhatatlan szakadék tátong a képességei és a vele szemben támasztott, sokszor csupán vélt elvárások között.  Kizárólag a magabiztosság és a tudatos önmenedzsment jelentik a kiutat az ilyenfajta szorongásból. Ha izzad a tenyerünk a bemutatkozáskor, ha remeg a hangunk az izgalomtól, ha szóba hozzuk bizonytalanságunkat alkalmasságunk kapcsán - nem sok jóra számíthatunk.

A dolog innentől kezdve már elsősorban stílus kérdése. Az Audi-slusszkulcs kényszeres villantása, a több kilóra rúgó aranykészlet állandó viselése, a folyamatos kérkedés - ezek az öndicséret olyan formái, melyek ha nem is büdösek, de civilizált környezetben mindenképpen visszafelé sülnek el. Itt nem is az a gond, hogy az érintettek csupán egyetlen dimenzióban, az anyagi javak síkján igyekeznek bizonyítani. Legalább ilyen súlyos probléma a végtelen ízléstelenség is. Egy visszafogottan viselt Patek Philippe, vagy egy minőségi anyagból készült, jól szabott öltöny nagyságrendekkel elegánsabb, ráadásul sokkal megbízhatóbban reprezentálja a vagyont, a pénzügyi biztonságot. Ugyanígy: önmagunk sztárolása a verbális kommunikáció szintjén sem viseli el a harsány hencegést. Ez persze nem jelenti azt, hogy szerényen hallgatnunk kéne mindarról, amit legszívesebben a homlokunkra írnánk. Azt viszont feltétlenül, hogy muszáj becsomagolnunk az üzenetet. Mindazt, amire büszkék vagyunk, amire úgy igazán felvágnánk, amit legszívesebben belekiabálnánk a világba, érdemes minden esetben oly módon szóba hozni, mintha a beszélgetésbe szervesen illeszkedő spontán elem, jelentéktelen mellékkörülmény volna: "Velem is pont ugyanez történt, amikor Washingtonban, a Fehér Házban dolgoztam. Képzeld, megyek a folyosón..."

Elvétve még manapság is találkozni olyan bárgyú, naiv széplelkekkel, akik őszintén vallják a címbéli közmondás igazságát. Szerintük önmagunk feltupírozása nem más, mint olcsó szélhámosság, közönséges csalás. Legalább négy szinten tévednek.

EVOLÚCIÓ - Koponyánkban hosszú-hosszú évezredek óta egy meglehetősen túlméretezett hardver, egy csaknem másfél kilós agy dübörög, melyet - lássuk be - az elmúlt pár száz esztendőt leszámítva az emberiség nemigen használt semmire. Ugyanígy: nagyságrendileg negyvenezer éve kialakult a tagolt beszéd, ennek ellenére konfliktusainkat egészen a legutóbbi korokig mindig fegyveres agresszióval igyekeztünk rendezni. Mi több, a mai napig létezik számos globális méretű probléma, melyeket képtelenek vagyunk megoldani, holott az együttműködés legfontosabb eszköze már a vadászó-gyűjtögető korban rendelkezésre állt. (Egy mamut csapatmunkában történő elejtéséhez aligha volt szükség Arany János szókincsére, nyelvi fordulataira.) Tekintve, hogy az evolúció sohasem pazarló, a téma szakértői hajlanak arra, hogy mindezek, az adott kort tekintve feleslegesnek tetsző adottságok és képességek a szexuális szelekció termékei, vagyis kifejezetten az udvarlás céljából alakultak ki. Amikor tehát egy csillagos nyáresten andalogva történeteinket úgy színezzük, hogy ezzel önmagunk ázsióját emeljük, valójában evolúciós küldetésünknek teszünk eleget.

PSZICHOLÓGIA - A személyiségfejlődés klasszikus dinamikája a következőképpen fest: elképzeljük azt a kívánatos karaktert, amellyé válni szeretnénk, majd igyekszünk minden élethelyzetben úgy viselkedni, mintha az áhított cél máris megvalósult volna. Elménket ezzel a módszerrel tudjuk a leghatékonyabban magunk mellé állítani; előbb-utóbb elkerülhetetlenül azzá válunk, akit magunk elé vetítünk. Amikor egy randin, vagy egy állásinterjún valamelyest kozmetikázunk magunkon, az pontosan ennek az építő folyamatnak a része.

ERKÖLCS - Amikor megkíséreljük, hogy magunkról a lehető legvonzóbb képet fessük, az nem jelentheti azt, hogy ordas hazugságokkal traktáljuk beszélgetőpartnerünket. Nem mondjuk, hogy mi tanítottuk gitározni Slasht, vagy hogy ott voltunk a Holdra szálláskor. Csupán arról van szó, hogy kreatív oldalunkat megvillantva, szolidan használjuk a színes ceruzát. Valószínűleg nem fogunk a pokolra jutni, ha egy-egy sztorit úgy mesélünk el, mintha velünk esett volna meg, s nem mint ahogy a valóságban: egy ismerősünk távoli ismerősével. A helyszín, az időpont és az egyéb körülmények is szabadon variálhatók, ahogyan a helyzet drámaisága megköveteli: talán izgalmasabbnak hangzik, ha egy kihalt, éjszakai mellékutcába helyezzük a cselekményt, s nem a kora délutáni körúti forgatagba, ahol és amikor az ténylegesen játszódott. S persze a történetbeli ellenfelünk sem egy csenevész kiskamasz, hanem három tagbaszakadt börtöntöltelék lesz...

ÉRTÉKPREFERENCIA - Azok a régi vágású fickók, akik megingathatatlanul hisznek a színtiszta őszinteségben, bizonyára úgy gondolják, hogy ez egy mindenek felett álló, univerzális valuta, mely minden élethelyzetben értéket képvisel. Óriásit tévednek. Puzsér Róbert - találóan - így fogalmaz: "A nők nem akarnak téged. A nők egy ideát akarnak, melyet ha fel tudsz építeni bennük magadból, akkor abból még szex is lehet." Valóban így van. Hiába hisszük, hogy jelentőséggel bír a lelkesedésünk, az elkötelezettségünk, a szenvedélyünk, a befektetett időnk, energiánk és pénzünk. Pláne az egyenességünk. A megismerkedéskor, a kapcsolat korai szakaszában ezek majdhogynem hátrányt jelentenek. A hatékony önfényezés ebben a periódusban maga a brutális színészkedés: eljátszani a flegmát, aki bár a legjobb formáját hozza, de tulajdonképpen jól elvan, tökéletesen kiegyensúlyozott, s nem igazán számít neki, hogy mi lesz a kaland vége. Kell ehhez lelkierő: elhitetni, hogy véletlen volt a találkozás, spontán ötletként jött a város legjobb étterme, s a vakszerencsén múlott, hogy épp felszabadult egy kétszemélyes asztal a legdiszkrétebb sarokban.

Amikor egy-egy állást meghirdetve kasztingot rendezek, minden alkalommal találkozom olyan jelöltekkel, akik - lemondva az öndicséret áldásos eszközéről - a teljes őszinteséget választják. Nyugodtan mondhatnák, hogy "ez egy rövidebb szakmai periódus volt az életemben", ehelyett nyíltan elfecsegik, hogy alig egy hónapot dolgoztak az adott munkahelyen. Minden kockázat nélkül kamuzhatnának munkakörük összetettségét illetően is, mégis inkább bevallják, hogy csupán jelentéktelen feladatokat bíztak rájuk. Persze, próbálok segíteni rajtuk. Elmondom, hogy a legközelebbi állásinterjún - mert a hallottak után sanszos, hogy nem ez lesz az utolsó - érdemes volna használni a púdert és kissé rafináltabban kommunikálni. Természetesen a rutintalanság nem tragédia; az egész élet másról sem szól, mint a folyamatos tanulásról és a fejlődésről. Ezzel együtt is bitang jó lenne, ha életünk fontos állomásaira már felkészülten érkeznénk. 

Hetek óta más sem folyik a csapból, mint a "LOVEISLOVE". A Coca-Cola annyit egészen biztosan elért, hogy a mai napig uralja a közbeszédet a médiában és a magánélet szféráiban egyaránt.

Amit feltétlenül látni kell: a Coca-Cola egy piaci vállalkozás. Amíg nem követ el törvénytelenséget, addig úgy kommunikál, ahogy csak akar. Egyetlen józan szempontja lehet: a profit. Ha képes növelni a forgalmát, úgy kampánya vérprofi, ha nem, úgy totális baklövés. És ugyanígy: a fogyasztónak is joga van lelkesedni vagy tiltakozni, akár még tüntetést is szervezhet, ahogyan ezt a Mi Hazánk Mozgalom meg is tette. Többek között ettől oly szép a liberális demokrácia. (Hiszen tudjuk: a demokrácia természeténél fogva nem is lehet más, csakis liberális.)

A közéleti vita persze nem elsősorban arról szól, hogy a Coke marketingstratégiája üzleti szempontból mennyire sikeres. Sokkal inkább arról, hogy a meleg srácokkal operáló, rövid életű plakátok milyen tudatformáló hatást gyakorolnak - teljesen függetlenül attól, hogy a reklámkampányt folytató cégnek van-e ilyen szándéka. Az első kérdés: kívánatos cél-e a melegek társadalmi elfogadottságának növelése? A magam részéről azt gondolom: igen. (Ne kezeljük ezt sem evidenciaként! A liberális demokrácia LÉNYEGE, hogy minden non-agresszív álláspont legitimnek számít.) A második felvetés: a Coca-Cola kampánya, a Pride, és az egyéb, hasonlóan látványos akciók megfelelően szolgálják-e ezt a célt? Hitem szerint a legkevésbé sem. A ma még homofób attitűddel élőkben - és elvileg ők lennének a tudatformálás célközönsége - mindez sokkal inkább felháborodást és haragot kelt. Az elfogadás sokkal gyorsabb, hatékonyabb, bensőségesebb és őszintébb, ha a nép gyermeke pozitív példákkal szembesül. Elton John, George Michael, Lakatos Márk, Kajdi Csaba "Cila", vagy épp a szomszéd srác a negyedikről - száz számra ismerünk olyan szerethető figurákat, akikről transzparens módon tudható, hogy melegek, s nem hogy rossz érzésünk nincs velük kapcsolatban, de legszívesebben megölelgetnénk mindet. (Szegény George Michaelt már aligha fogjuk.) Egészen biztos vagyok abban, hogy ők jelentik a megoldást, ők az igazi reklámarcok. Amikor a számtalan előítélettel élő átlagember lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a homoszexuálisok közvetlenek, barátságosak és együttműködőek, az minden kampánynál többet ér. "Ti legyetek a föld sója!" - így az Írás. Körülbelül erről a küldetéstudatról szól.

A Coke-kampány ellen tiltakozók egyik legsűrűbben hangoztatott érve a fiatalkorúakra gyakorolt hatás, mely szerint a mintát látva nem csupán elfogadókká válnak, de akár maguk is a homoszexualitás útjára lépnek. E felvetés kapcsán két dolgot érdemes megvizsgálni. Az első, hogy e fordulat lehetséges-e, a másik, hogy problémát jelent-e mindez. Amennyiben biztosak lehetnénk abban, hogy a szexuális orientáció 100%-ban genetikailag determinált, úgy mosolyogva le is söpörhetnénk a kérdést az asztalról. A legtöbben hajlamosak vagyunk magunkból kiindulni, s a saját működési mechanizmusunkat általános érvényűnek gondolni. Focimeccs után belépünk a zuhanyzóba, ahol rajtunk kívül még tucatnyi cimboránk szappanozza magát, s az erotikus vágy lesz a legutolsó, amit érzünk ilyenkor. Persze nem azért, mert a srácok némelyike igencsak messze áll a tökéletességtől. Egyszerűen úgy vagyunk drótozva, hogy a világ összes kampánya is kevés volna, hogy szexuális orientációnkat a legkisebb mértékben is megingassa. Láttunk már olyan riportfilmet is, melyben meleg férfiak életükben először érintenek női szeméremtestet. Idegenkedő arckifejezésük elárulja, hogy az ő irányultságuk is sziklaszilárd. Mindezekből azonban nem következtethetünk arra, hogy minden földlakó esetén ennyire fekete-fehér a kérdés. Ismerünk olyan kutatásokat, amelyek eredménye szerint a minta, a szocializáció erős befolyással lehet a fiatalkorúakra képlékeny szexuális orientáció esetén. Mindez azt jelenti, hogy a tudatformálók felelőssége óriási. Amíg a tudomány mindezt nem cáfolja, amíg nem szállít egyértelmű bizonyítékokat annak kapcsán, hogy a környezeti hatások indifferensek a nemi érdeklődés kialakulását illetően - és ilyenek egyelőre hosszú évtizedek kutatásait követően sem állnak rendelkezésre -, addig szerencsésebb volna az óvatosság és a visszafogottság a tudatformálás terén.

Most jön a keményebb dió: vajon problémát jelent-e, ha a szocializáció hatására egy fiatalkorú szexuális irányultsága megváltozik? Kevesen vitatnánk, hogy az elfojtás pokoli dolog. Ha a társadalmi elvárások egy tisztán homoszexuális hajlamút heteró létformára kényszerítenek, vagy fordítva, az csaknem elviselhetetlen lehet. Lépjünk ezen túl, s képzeljük magunkat egy olyan kiforratlan gyermek helyébe, aki potenciálisan többféle orientációban is képes megtalálni a saját testi-lelki kiteljesedését. Kijelenthetjük-e bármelyik létformáról, hogy kívánatosabb a többinél? Ha nem, ha a szexualitás minden formáját pontosan ugyanolyan értékesnek tartjuk, úgy megint csak nincs miről beszélni. Tök mindegy, hogy gyerekeink melegek, leszbikusak, vagy heteroszexuálisak lesznek, így egyetlen rossz szavunk sem lehet bármiféle tudatformáló kampány kapcsán. Ha viszont képesek vagyunk minőségi rangsort felállítani a szexuális irányultságok között, úgy rögtön visszatérhetünk a társadalmi kampányok felelősségéhez. És miért ne tehetnénk? Talán azért, mert azonnal ránk sütik, hogy homofóbok vagyunk? Ebben speciel igazuk is lesz, amennyiben morális verdiktet mondunk ("bűn a homoszexualitás"), vagy ha ízlésbeli ítéletet fogalmazunk meg ("gusztustalan, ha kézen fogva mennek az utcán"). A homofóbia vádja ugyanakkor a legkevésbé sem áll meg, ha a különböző szexuális orientációkat objektív mércével vetjük össze. Ha így teszünk, azt fogjuk látni, hogy a homoszexuális magatartásforma a legkevésbé komplex, tekintve, hogy az utódnemzés lehetőségét aligha hordozza magában. A heteroszexuális lét ilyen tekintetben jócskán többet ígér. Mindkettőnél komplexebb ugyanakkor a biszexuális irányultság; itt semmiről sem kell lemondani. Hasonlóképpen gondolkodhattak a Trónok harca alkotói is: Oberyn, Dorne hercege az egyik legpengébb karakter az egész sorozatban. David Bowie is belekóstolt szinte mindenbe. Legendás mondatát sokan ismerjük: "A feleségemmel úgy találkoztam, hogy egy időben ugyanazzal a fickóval keféltünk..."

Természetesen az utódnemzés képessége csak egyetlen ismérv, ha nem is jelentéktelen. Aki nem vágyik saját családra, annak mindez tökéletesen indifferens. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy - szexuális irányultságtól függetlenül - a legtöbben szeretünk családban élni. Témánk kapcsán a legtöbb társadalmi vita épp akörül forog, hogy a meleg és leszbikus párok megfelelő nevelőszülők-e örökbefogadás esetén. Mindez világosan jelzi, hogy ők is  vágynak a gyerekzsivajra, akárcsak a heteroszexuálisok.

"Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." Az ószövetségi intelem nyilvánvalóan a múlté. A világ civilizált része már elfogadta, hogy mindenki úgy szeret, ahogy a szíve, az ösztöne és a tudatos döntése diktálja. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a különböző szexuális orientációkat nem rangsorolhatnánk objektív mérce szerint. Amikor a szülők elsöprő többsége azt reméli, hogy gyermeke nem lesz homoszexuális, az nem azért van, mert bűnösnek, szégyellnivalónak tartja, vagy mert undort érez, esetleg mert azt gondolja, hogy így kevésbé tudná szeretni csemetéjét. A legtöbben egész egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy egy heteroszexuális létforma komplexebb boldogságcsomagot ígér. Ami pedig a társadalmi tudatformálást illeti: optimális esetben a cél a homoszexuális embertársaink teljes elfogadása, nem pedig a homoszexuális létforma népszerűsítése. Minden, ami az előbbit szolgálja, nemes és kívánatos; s minden, ami az utóbbit, az kifejezetten kerülendő. Aki szerint ez homofób gondolkodás, az valóban nincs tisztában a szavak jelentésével.

Ülünk a pókerasztalnál. Baloldali szomszédom - egy korombeli, negyvenes srác - azon kesereg, hogy barátainak túlnyomó többsége már külföldön keresi kenyerét. Fejemben gyorsan végigfuttatom közeli ismerőseim nem rövid névsorát, s erős fejvakarás után egyetlen olyan cimborámat tudom megemlíteni, aki egy amerikai állásajánlatot elfogadva a tengerentúlon próbált szerencsét. Mindenki más hazai vizeken vitorlázik. Néha, borgőzös esteken előfordul, hogy végigtekintek barátaimon - jogászok, közgazdászok, építési vállalkozók, fuvarozók, egy-egy biológus, orvos, fogtechnikus - s kitör belőlem, hogy pár száz kilométerrel arrébb bármelyikünk a sokszorosát kereshetné. Mégis, eszünk ágában sincs új életet kezdeni bárhol másutt a világban. Ennek természetesen semmi köze a hazaszeretethez, vagy más, hasonlóan ködös, ám hangzatos ideához. A nagyon is kézzelfogható, szociális kötelékeink tartanak bennünket itthon. Azok az emberi kapcsolataink, melyek mindennél többet érnek. Persze, lehetséges, hogy senki sem pótolhatatlan. Ám ember legyen a talpán, aki egy ilyen terebélyesen gazdag szociális környezetet pillanatok alatt felépít a semmiből, idegen kultúrában, idegen nyelvterületen.

Alig hiszem, hogy létezik bárki, aki oly nagyra értékeli az individualista szemléletet, mint jómagam. Az égvilágon semmi másban nem hiszek, csakis az önzésben, az egyéni érdekben. Felszínesen tekintve ezt a világlátást könnyen össze lehet kapcsolni az elszigetelődéssel és a magánnyal, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Mi több: hitem szerint nem csupán szerelem, de barátság is csak egész és autonóm emberek között jöhet létre. A közösségnek ugyanis nem az az elsődleges célja, hogy szükség esetén legyen kire támaszkodnunk. Összetartó habarcsnak ez végtelenül gyenge. Sokkal fontosabb, hogy mindazt az áldást, amelyből ilyen-olyan módon részesülünk, legyen kivel megosztani. Az elmúlt 25 évben legalább két-háromezer társasági eseményt szerveztem: házibulik, pókerestek, focimeccsek, vetélkedők, társasjáték, Római parti fröccsözések, s persze muszáj a legénybúcsúkat is megemlítettem. Ám egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor azért ragadtam telefont, hogy kalákát verbuváljak költöztetésemhez, vagy lakásfelújítás utáni sittpakoláshoz. A közösségépítés leghatékonyabb módja, ha felkínálunk valamiféle vonzó programot, melyre lehetetlen nemet mondani.

A konzervatív gondolkodásúak az élőhely szerinti, véletlen formálta közösségekért lelkesednek. Falu, szülőföld, haza... Nem állítom, hogy e természetes populációk nem működőképesek, ám mégsem valódi közösségek. Ezek egyikét sem a tudatos és önkéntes választás, nem is a közös érdeklődési kör formálta, csakis a vakszerencse - vagy épp a balsors, ha az elviselhetetlen szomszédokra gondolunk. A baloldali érzelműek a hasonló társadalmi helyzetet tekintik a legfőbb összetartó erőnek. Munkások, akiket egytől egyig kizsákmányolnak; nők, akiket a férfiak elnyomnak; kisebbségek, akik jogfosztottságban élnek. A valóság az, hogy ezeket a csoportokat, sem tekinthetjük valódi közösségeknek, hiszen a kollektív sérelmen túl semmi egyéb köteléket nem látunk. Az igazi barátságok - és az ezekre épülő közösségek - csakis önkéntes alapon, kölcsönös szimpátiára, illetve valamiféle közös értékrendre, és/vagy érdeklődési körre támaszkodva jöhetnek létre, szinte tökéletesen függetlenül az élőhelytől és a társadalmi pozíciótól. 

Sohasem értettem a magányos embereket. Az érzést persze - ideig-óráig - mindannyian megtapasztaljuk: kollégium, katonaság, külföldi kiküldetés, vagy csupán a kamaszkor pár elcseszett augusztusi hete, amikor minden cimbora másfelé nyaral. Ám a barátságok hiánya hosszútávon számomra értelmezhetetlen. Ezzel szemben tele a net az olyan sirámokkal, hogy nincs az a csapat, amellyel kirándulni, vakációzni lehetne, vagy csupán összejönni egy könnyed, szombat esti társasjátékozásra. "A férjem egy igazán rendes, de eléggé magának való ember lett, akinek egyáltalán nincsenek barátai." - Fura például, amikor egy nő csak évekkel az oltártól való távozás után szembesül azzal, hogy egy szélsőségesen introvertált alakkal kötötte össze az életét. Világos, hogy eltelhet pár rózsaszín hét, amikor nem is kell más, csak a szerelem, meg egy bungaló a tengerparton. Ám idővel a mámor alábbhagy, az ember visszatér a városba, s a józan hétköznapok azért csak fejbe kólintják előbb-utóbb... "Egyetlen barátnőm volt, ám ő is egymás után négyszer mondta le a megbeszélt találkozót, mindig közvetlenül előtte, mert gondjai akadtak..." Léteznek olyanok, akik mindent egy lapra kívánnak feltenni. Ha kellően széles a baráti kör, az ilyen semmirevaló, megbízhatatlan ismerősök számát még a telefonból is törölni lehet - és nem is kell várni a negyedik átejtésig. "A suliban is én voltam az, aki kullogott mindig a többiek után, akit mindenki lerázott és levegőnek nézett." Kétségkívül nem születtünk egyformának. A szépek, a vidámak és a szellemesek mindenütt nagyobb népszerűségnek örvendenek. Már csak ezért is érdemes széppé, vidámmá és szellemessé válni. Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, ám odáig azért feltétlenül érdemes feltornászni magunkat. Fontos megérteni: a barátság esélyét úgy tudjuk megteremteni, ha képesek vagyunk valamiféle értéket nyújtani másoknak. Az a minimum, hogy kellően szórakoztatóvá válunk. "Sokáig azt hittem, hogy barátságaim jó minőségűek és mélyek, ám rá kellett jönnöm, hogy mind sekélyes volt és értéktelen..." Sokféle barát létezik. Van, aki könnyed és felszínes, viszont a legnagyobb partiarc. A másik filozofikus alkat, akivel mélyenszántó minden eszmecsere. A harmadiknak hatalmas teherautója és szerszámkészlete van, s fél órán belül befut, ha hívja az ember. A negyedik a lélek gyámolítója, akinek sírni lehet a vállán, ha valaki ilyen igényekkel él. Érdemes mindenkit a helyén kezelve megbecsülni. Attól, hogy valaki magasról tesz Nietzsche gondolataira, még bőven lehet piszok jó teniszpartner.

Az MTA kutatási eredményeit látva muszáj megállapítani, hogy a fenti panaszáradat nem egy jelentéktelenül szűk réteg sajátja. Mi, magyarok, kifejezetten rosszul állunk e téren, egy átlagos tajvani például háromszor-négyszer akkora baráti körrel bír, mint egy hazánkfia. Honfitársaink csaknem negyedének egyetlen olyan barátja sincs, akivel megoszthatná legféltettebb titkait; kétharmada pedig legfeljebb 4 közeli ismerőst képes felvonultatni. Ez valami brutális kép: a magyar társadalom alig 10%-a számol be olyan kielégítően széles szociális környezetről, amelyben nem fenyegeti az elmagányosodás. Végtelenül lehangoló. Természetesen szó sincs arról, hogy nem lennénk tisztában a baráti kötelékek fontosságával. A probléma sokkal inkább az, hogy pocsék mintákat követünk. Az például általános norma, hogy a házasságkötés után elkezdjük leépíteni a cimborákat. A felek egyszerűen nem nézik jó szemmel, ha a másik továbbápolja korábbi kapcsolatait. Döbbenet. Kicsinyes, önpusztító kisajátítás, melynek eredményét néha csak hosszú évek múltán érezni, mikorra már mindent felégettünk magunk körül. A felmérés azt is egyértelműen igazolta, hogy Magyarországon a kor előrehaladtával csökken a barátságok száma. Míg a fiatalok egészen jól elbandáznak, úgy a vének egyre szűkülő szociális kört tudhatnak magukénak. Ez is valódi agyrém. Igaz ugyan, hogy egy bizonyos kor után már elindul a biológiai lemorzsolódás, ám addig is egy teljes élet áll rendelkezésünkre, hogy baráti hálónkat egyre terebélyesebbé szőjük. Ha valaki hatvanesztendősen nem tud nagyobb házibulit szervezni, mint a huszadik születésnapján, az valamit nagyon elbénázott a felnőttévei során.

Jobb egy erszény, mint két barát? E nyomorúságos időket idéző közmondás nyilvánvaló téveszme, azonban nem csupán az üzenete hamis, már a dilemma felvetése is erősen megkérdőjelezhető. Az MTA szociológiai kutatásai ugyanis egyértelműen azt igazolják, hogy minél tehetősebb és magasabb státuszú az ember, annál több barátja van, és fordítva. (E kutatási eredmények egyébiránt azt a vallási meggyőződést is alaposan fenékbe billentik, mely szerint a gazdagok lelki nyomorban élnek, míg a szegények egymást segítő, szolidáris szeretetben.) Az örökös fanyalgók ilyenkor rendszerint azzal rukkolnak elő, hogy a vagyonosokhoz nyilván érdemes dörgölőzni, így társaságaik tele lesznek érdekbarátságokkal. Esetenként persze ez sem kizárt, azonban közel sem ez a meghatározó kapocs. Sokkal fontosabb az, hogy a magas jövedelmeket és a széles szociális kört ugyanazok személyiségvonások hozzák létre: nyitottság, mosoly, érzelmi intelligencia, együttműködésre való készség. A lényeg: többnyire egyáltalán nem kell választani a pénz és a barátság között. Az igazán karizmatikus személyiségek képesek bárhol a világon irigylésreméltó jólétet és valódi közösséget varázsolni maguk köré.

Régi és visszatérő vitatéma, hogy a keresztény vallást milyen mértékben jellemzi a prűd szexellenesség. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy az egyház a testiséget mélyen megveti és az ördögtől valónak tartja; míg mások úgy látják: csupán a helyes mederbe kívánja terelni a természetes emberi vágyakat és szükségleteket. Vajon melyik áll közelebb az igazsághoz?

Nietzsche úgy vélte: az egyház meg akarta mérgezni az éroszt, ám az nem halt bele, csupán megbetegíteni sikerült. Nehéz volna találóbban megfogalmazni. Már a Bibliában is azt látjuk, hogy amikor a szexualitás kérdése terítékre kerül, szinte kivétel nélkül valamiféle tiltás kíséri. Az Ótestamentumban helyenként ilyen finomságokra lelni: "Szövetséget kötöttem szemeimmel, hogy fiatal lányokra nem nézek vágyakozva." Mintha ez ilyen egyszerű volna... Az Újszövetségben két különböző attitűd jelenik meg: Jézus alig-alig érinti a témát, Pál viszont annál sűrűbben; a paráznaság elleni bibliai kirohanások oroszlánrésze az ő nevéhez fűződik. Ami a pápákat illeti, a legtöbben - egészen különböző okokból - nem sok maradandót tettek hozzá a szexualitás kérdéséhez. Valójában egészen II. János Pál beiktatásáig kellett várni, hogy egy egyházfő végre viszonylag fesztelenül nyilatkozzon a testiségről: "Új teológiára van szükség, amely távol a prűd tiltásoktól elmagyarázza, hogy a szexuális etika hogyan felel meg tökéletes módon szívünk legmélyebb, a szeretet és az egység iránti vágyainak." A katolikus vallás elmúlt kétezer esztendejét látva már az is bitang nagy dolog, ha egy pápa egyáltalán felismeri, hogy a kérdés - a keresztény vallás fennmaradását tekintve - kulcsfontosságú, hiszen az egyház álláspontját a világ a vállalhatatlan, teljes prüdériával azonosítja. Sokkal tovább azonban II. János Pál sem jut. Szerinte a szexualitás a halál kultúráját hozza magával, amennyiben az élet és a szeretet ellen irányul. Csupán arról az apróságról feledkezik el, hogy a szex önmagában SOHA nem irányulhat az élet és a szeretet ellen. Elvi képtelenség.

Ha belegondolunk, rém izgalmas kérdés, hogy testi szükségleteink közül miért pont a szex bökte leginkább a nagy vallásalapítók és egyházatyák csőrét. A hét főbűn között a bujaság mellett megjelenik a torkosság és a restség is. De ennyi. Pár jelentéktelen böjti előíráson túl egyetlen egyházi regula sem szabályozza a kalóriabevitel mértékét, a fogyasztható tápanyagok körét, vagy azt, hogy mikor, milyen társaságban étkezzünk. Arról sem szól a fáma, hogy mi számít lustaságnak, hogy mennyi a munkával/sporttal töltött ideális heti óraszám, vagy hogy mely foglalkozások és szabadidős tevékenységek kedvesek az Úr előtt. Mindezekkel szemben a szexualitás kérdésköre nagyon is konkrét és merev szabályrendszerrel bír, gyakorlatilag betarthatatlan szigorúság mellett. Ez már csak azért is fura, mert a torkosság és a restség számtalan betegséghez vezet, melyek nem csupán az érintett, de a környezete számára is komoly terhet jelentenek. Az egyház mégsem tartja bűnnek sem az elhízást, sem a láblógatást. A bujaság kapcsán ugyanakkor semmiféle egészségkárosító hatásról sem beszélhetünk, sőt. A környezetünknek sem ártunk vele - feltéve persze, hogy elég vastagok és hangszigeteltek a falak. Valamiért mégis a szex lett a fekete bárány, a bűnök bűne, az egyenes út a kénköves kárhozatba.

Az csak egy dolog, hogy a keresztény egyház a házasságon kívüli szexualitás minden formáját bűnösnek mondta, s mondja manapság is. A középkorban azonban még a házasságon belüli nemi érintkezést is merev szabályok jellemezték. A 4. és 11. század között számos konkrét tiltást írtak elő a házastársak számára:

• tilos volt az érintkezés menstruáció idején 3-6 napig,
• a terhesség idején, illetve a szülés utáni tisztulás bő egy hónapos időszakában,
• a hagyományos böjti napokon: szerdán és pénteken,
• az Úr napján: vasárnap, illetve az azt megelőző éjszakán,
• nagyböjt idején,
• adventkor,
• néhány egyéb keresztény ünnepnapon.

Mindent egybevetve átlagosan havi 3-4 nap maradt, amikor bűntudat nélkül hancúrozhattak a törvényes házasságban élők. Kész szerencse, hogy nem volt tévé; ezt a pár nyamvadt estét már nem rabolhatta el sem a Bajnokok Ligája, sem a Barátok közt.

Persze - legyinthetnénk - ez csupán a sötét középkor, ma már minden egész másképp van. Ez egyébiránt igaz is, csakhogy az egyháznak nem az attitűdje, sokkal inkább a befolyása változott. Vegyük például a tönkrement házasságok esetét! Az egyház szerint a válás nem opció. Tök mindegy, mekkorát hibáztunk az oltár előtt, vagy hogy milyen elviselhetetlenné, embertelenné, mérgezővé vált a kapcsolat az évek során. Ha valamelyik fél kilép ebből a cudar cirkuszból, az a továbbiakban csakis akkor veheti magához Krisztus testét, ha innentől teljes önmegtartóztatásban él. Ha ugyanis új viszonyba kezdene - akár polgári házasság keretein belül - azt egyházi szemmel házasságtörésnek kellene tekinteni. Pontosan érezzük, hogy a vallásformálók fantáziáját nem az mozgatja, hogy híveik mitől lesznek boldogok. Még csak az sem, hogy miként lehetne rendbe hozni a félresiklott frigyeket. Szó sincs ilyesmiről. Csupán az elmebeteg szívatás, csak nehogy be kelljen látni az ezerszer elbukott dogmák kapcsán, hogy tökéletesen értelmetlenek. "Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza." Annyi realitásérzékük azért akad az egyházi vezetőknek, hogy felismerik: a házasságok jelentős hányada nem egy életre szól. Ennél tovább azonban nem mernek tekinteni. (Vagyis: a válás még csak-csak elnézhető. Csak az a förtelmes szex... Na az nagyon nem kéne.) Valójában könnyű belátni, hogy az égvilágon senkinek sem használunk azzal, ha Ádámból és Évából szerzeteseket faragunk csak azért, mert egymást képtelenek boldoggá tenni. Szívnak ők is, és szívnak mindazok, akiknek ez a két ember jelenthetné a földi mennyországot, miközben senki sem nyer - totál negatív szaldójú játék. Ám ez a kutyát sem érdekli, az ostoba ideológiák tekintélye kiütéses győzelmet arat az értelem, a szeretet és az emberi boldogság fölött. Az egyetlen pszichológiai nyereség a középkorból itt ragadt, perverz hatalomvágyé: a kéjes csámcsogás, hogy még mindig lehetséges uralkodni pár erőtlen lélek felett.

Próbálom megérteni a dogmagyárosokat. A magam részéről például nem szeretem azt a világot, amelyben amelyben az emberek kést rántva rendezik nézeteltéréseiket. Valahogy nem vagyok híve a vérontásnak. Ezzel együtt is: ha két ember szabad akaratából úgy dönt, hogy megvívnak egymással, alig hiszem, hogy jogom lenne megállítani őket. Az a gyanúm, hogy az egyház úgy van a testiséggel, mint jómagam az erőszakkal. Idegenkedik, undorodik és tart tőle, így a lehető legalacsonyabb szintre szorítaná - csakhogy ezt az ellenérzését sosem fogja nyíltan elismerni. Ahogyan azt sem, hogy a hívek idővel felnőnek, s képessé válnak felelős döntéseket hozni saját szexualitásuk kapcsán.

Nemrég ért véget a Trónok harca című sorozat. A nyolc évadra visszatekintve azt látjuk, hogy a valódi hősök mindegyikét a libidója mozgatta legerősebben. Robb Stark, Havas Jon, Tirion, Jamie Lannister, Samwell Tarly - valamennyiük életében akadt egy-egy olyan nőügy, mely felborított mindent - esküt, fogadalmat, háborús érdeket, józan életösztönt. Velük szemben sorakoznak fel az aszexuális karakterek - élükön Joffrey királlyal - akik kevés kivételtől eltekintve kíméletlenül kegyetlenek. A forgatókönyvírók természetesen nem hasraütésszerűen formálták a szereplők jellemét. A történelem számos aszexuális figurát vonultat fel, akiket sokszor kiemelkedő agresszivitás és vallásos, világmegváltó szándék jellemez. Az Isten óvjon meg bennünket az ilyenektől!

Robert Sarah, a 74 éves, guineai származású bíboros Isten vagy a semmi c. könyvéből meglehetősen pontos képet kaphatunk annak kapcsán, hogy hol tart ma a katolikus egyház. A szerző a hívők világában rendkívül ismert és népszerű, érthető módon: intelligens, művelt, egyszerre szenvedélyes és diplomatikus, helyenként kifejezetten költői, valamint elvitathatatlanul jó szándékú. Mindezekkel együtt is számos olyan gondolatot dédelget, melyekkel piszok nehéz azonosulni.

"Az ember csak akkor lesz valóban önmaga, ha a jót választja - magát gyermeki módon Istennek alávetve." Ez a mondat tökéletesen fémjelzi a teljes kötetet. Első ránézésre talán nem is találunk benne semmi különlegeset; látszólag nem több, mint a klasszikus monoteista attitűd felrajzolása. Ami izgalmas benne, az a csalárd érveléstechnika, a burkolt árukapcsolás. A mondat első felével nehéz volna vitatkozni: nyilván a jót érdemes választani, jelentsen is az bármit. A térítő szándékú ember éppen azért kezdi ilyen nyilvánvaló igazsággal, hogy aztán erre a betonalapzatra bármit ráépíthessen. A második félmondat ugyanis a legkevésbé sem következik az elsőből. Pontosan tudjuk: nincs szükség semmiféle alávetettségre, semmiféle ködös tekintély tiszteletére ahhoz, hogy a jót válasszuk, csupán józan morálra. Robert Sarah könyvében - hasonlóan némely politikushoz és újságíróhoz - ez a fajta rejtett, simlis meggyőzési manőver számos alkalommal tetten érhető. 

"Az Egyháznak emlékeztetnie kell arra, hogy az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése erkölcsi szabályok nélkül." Ezúttal is pontosan ugyanaz történik. Állít valamit, amit szekuláris szemmel ugyan nevetségesnek tartunk - "az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése" -, azonban a katolikus hit szempontjából tekintve ez is alapigazságnak minősül. Azonban nem áll meg e ponton, hanem nagyon is tudatosan odabiggyeszt még három szót: "erkölcsi szabályok nélkül". Folytatja elődei évezredes sumákságát: a felszín alatt, valahol a tudattalan mélyén megkísérelve összekapcsolni a vágyak kielégítését az erkölcstelenség fogalmával. Értem én, hogy ez a fajta csalárd kommunikáció nagy meggyőzőerővel bír. De miért van szüksége az egyháznak az ilyen szélhámoskodásra? Vagy egyszerűen annyira belejöttek az évszázadok során, hogy ma már képtelenek leállni és zsigerből így beszélnek? Számomra sokkal vonzóbb volna egy olyan vallási közösség, ahol mernek tisztességesen és világosan fogalmazni: "Az evilági vágyak kielégítése kulcsszerepet játszik a földi boldogság elérésében, s túlnyomó többségükben az égvilágon semmi bűnös sincsen. Ám mindezeken túl - egy magasabb szintű boldogság elnyeréséért - érdemes mindezeknél feljebb is tekinteni." Tényleg ennyire veszélyes volna, ha a tisztánlátást céloznák?

Sajnálatos módon akkor sem áll le a csúsztatásokkal, amikor igazán húsba vágó kérdések kerülnek terítékre: "Amikor Afrikában látom azokat az összegeket, amelyeket a Bill és Melinda Gates Alapítvány ígér, hogy hozzájáruljanak a nem férjezett lányok és asszonyok fogamzásgátlásához, így megnyitva az utat az abortuszhoz, nem tehetek mást, mint fellázadok a halál kultúrája ellen." A kommunikációs technika változatlan: összemosni a valót a hamissal, hátha a megkérdőjelezhetetlen igazság fényében a hazugság is igaznak tűnik. Tény ugyanis, hogy a Gates Alapítvány egyik legfontosabb projektje a fogamzásgátlás elterjesztése a fejlődő világban, ahol a kontrollálatlan népességrobbanás csak kilátástalanságot, nyomort és erőszakot szül. Ugyanakkor abortuszról természetesen szó sincs; a Microsoft-alapító és felesége a legmodernebb, intelligens gyógyszeradagoló technológiák fejlesztésén dolgoznak. Robert Sarah - híven a mainstream katolikus vonalhoz - idegenkedik a fogamzásgátlás minden formájától. Szíve joga, csupán az a dühítő, amikor a józan híveket úgy kívánja a saját oldalára állítani, hogy egyenlőségjelet tesz a legszelídebb módszerek és a brutális abortusz közé. Ami pedig még ennél is vérlázítóbb: a halál kultúrájának nevezi azt a törekvést, amely egy tudatosabb, kiegyensúlyozottabb és békésebb világot céloz. Mintha az élet kultúrája azt jelentené, hogy nincstelenek milliárdjai koplalnak a bolygón... Mindezeken túl a legfelháborítóbb az, hogy Nicolas Diat - aki e riportkönyvben a kérdező szerepét játssza - még véletlenül sem teszi fel az adekvát kérdéseket. A 260 oldalas kötetben egyetlen árva szó sem esik arról, hogy a bíboros miként oldaná meg Afrika legégetőbb problémáját. A maga részéről beéri ennyivel: "Ha szülőföldem tovább is szenved, ez azért van, mert az Ő tavasza előrehalad, az isteni terv szerint." Bravó.

Robert Sarah és az egyház felelőtlensége a harmadik világ kapcsán abban a téveszmében gyökerezik, mely szerint a nélkülözés üdvös dolog. "Az egyháznak nem a szegénység ellen kell küzdenie, hanem a nyomor ellen." Arról már nem szól a fáma, hogy e kettő közt mi a különbség, hogy mekkora az az egy főre eső jövedelem, ahol a nyomorból már átlépünk a szegénység szférájába. Arról viszont szívesen nyilatkozik, hogy miért kell a népet szegénységben tartani: "A gazdagság nagy szomorúságba és igazi emberi magányosságba torkollhat, ahol rettenetes lelki nyomorúság van. Ha egy embernek szüksége van ételre és gondozásra és mások felé fordulásra, ebből nyilvánvalóan következik az emberi szív kitágulása. Íme, ezért vannak a szegények legközelebb az Istenhez, és a legnagyobb szolidaritást élik meg egymás között." Döbbenetes ez a világlátás. Nem csupán azért, mert semmi köze a valósághoz - a szegénységgel többnyire nem a szolidaritás növekszik, hanem a frusztráltság, az irigység és az agresszió. Hanem azért is, mert ha még igaz is lenne, hogy a nincstelenség emeli fel a lelket, akkor sem szabadna társadalmi programot gyártani belőle. Aki vonzódik a mezítlábas puritánsághoz, a szemlélődő életmódhoz, a legmagasabb spirituális szintekhez, annak mindig nyitott a pálya, hogy önként és dalolva ezt az életutat válassza. Ám ezt kötelező optimumként tálalni minimum sportszerűtlenség. Mintha azt hirdetnénk, hogy az érzékenyebb hallás kifejlődése érdekében mindenki vakítsa meg magát. Számomra - és hitem szerint minden józan ember számára - sokkal inkább példaértékű Bill Gates életútja, aki vagyonát és befolyását arra használja, hogy valamivel jobb hellyé tegye ezt a bolygót. Az ő karrierjét nézve nyilvánvaló, hogy az anyagi jólét és a lelki nagyság a legkevésbé sem egymást kizáró tényezők. Sőt.

"Isten nem beszél, de kivehető a hangja" - állítja Robert Sarah. Ahogyan az egyház legtöbb papja, ő maga is sűrűn hivatkozik a Mindenhatóra, olyankor is, amikor erre semmi alap, vagy semmi szükség sincsen. "Isten elborzad az olyan rituáléktól, ahol az ember a saját elégedettségét keresi." Jómagam, még ha - minden fantáziámat megmozgatva - el is tudnék képzelni egy elborzadni képes Teremtőt, akkor sem venném a bátorságot, hogy ilyesmit kijelentsek. A fene se tudja, hogy ez a számunkra ismeretlen lény miben leli örömét és mitől borzong. Ráadásul a téma ezúttal a katolikus mise, amely - valljuk be őszintén - igazi dögunalom. Ha az afrikaiak ezt a sivár szertartást törzsi táncaikkal képesek valamelyest felrázni és élővé tenni, kár ezt negatívan beállítani. "Láttunk mindenfajta liturgiacsinálót és animátort, akik inkább találékonyak akartak lenni, hogy vonzóbbá és egyre kommunikatívabbá tegyék az embereknek a liturgiát, egyre több hívet belevonva és elfeledve, hogy a liturgia Istenért van." Mintha egy mindenható Istennek egy fikarcnyi szüksége is lenne rá, hogy mi, aprók és jelentéktelenek imádjuk és magasztaljuk őt. "A hit útja az ember részéről beleegyezés Isten akaratába. Az Atya parancsolatai az élet alaptörvénye, amely szeretetből adott beleegyezést kíván a részünkről." Igazi fából vaskarika. Mi történik, ha nem egyezünk bele a Mindenható akaratába? Isten megváltoztatja majd szándékát és törvényeit? Nyilván nem. Sokkal korszerűbb, érthetőbb és elfogadhatóbb volna, ha a bíboros olyan morális és pszichológiai igazságokról beszélne, amelyeket minden józan embernek - egyházon innen és túl - érdekében áll figyelembe venni. Ezekhez nincs szükség hitre, szeretetre, beleegyezésre, de még Istenre sem. Elég egy minimális tudatosság. "Hinni annyi, mint azt akarni, amit Isten akar, szeretni, amit Isten szeret, még akkor is, ha ez a kereszthez vezet." Robert Sarah gondolata gyönyörű végszót adhatna e poszthoz, ha lenne bármi értelme. Szinte sajnálom, hogy nincsen.

Ahogy minden évben, Orbán Viktor idén is megtartotta beszédét Tusnádfürdőn. Szokásának megfelelően ezúttal is a politikai filozófia játékterére merészkedett, s e tekintetben üdítő volt hallgatni; az elmúlt harminc esztendőt felidézve nemigen emlékszem  senki másra, aki aktív politikusként - pláne miniszterelnökként - megkísérelte volna definiálni az általa képviselt ideológiát és értékrendet. Az elhangzottak ugyanakkor számos kérdést vetnek fel.

"A liberálisok szerint a világon mindenhol - de Európában különösen - minden emberi kapcsolatot és társadalmi viszonyt a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok mintájára kell átalakítani. Ha akarom, vállalom, ha nem akarom, nem vállalom. Ha akarom, belelépek, ha akarom, kilépek belőle." - fejtegeti Orbán. Kifejezetten lényeges pontra tapint, valójában ez az alfája és ómegája mindennek, többek közt a hazaszeretetnek is; kár, hogy a gondolat ennyiben marad. Így, ebben a formában ugyanis nem több, mint populista és demagóg sugalmazás, amely abszolút méltatlan a politikai filozófia műfajához. A miniszterelnök azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy létezik bármi olyan, amely magasabb rendű a személyes boldogságnál, az egyéni érdeknél, valamint az ezeket szolgáló üzleti megállapodásoknál. A baloldali elemzők ilyenkor Mészáros Lőrinc ingatlanvagyonát és Tiborc István terepjáróját szokták felemlegetni, amelyek enyhén szólva is elhiteltelenítik a gondolat komolyságát. A lényeg azonban nem ez. Sokkal fontosabb, hogy a közérdek, az elköteleződés és az önfeláldozás önmagukban is csupán üresen kongó, patetikus szavak, nincs mögöttük semmi. Ha Orbán csak egy percig is komolyan gondolja, hogy "a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok" nem szolgálnak megfelelő mintául emberi kötődéseink és társadalmi viszonyaink számára, úgy érvelnie kellene a felbonthatatlan házasságok mellett és muszáj lenne kihangsúlyoznia a külföldi munkavállalás bűnös mivoltát. Nem vitás, hogy léteznek a középkorban rekedt, valódi elmebetegek, akik hajlamosak ködös eszméket előnyben részesíteni a személyes boldogság természetes igényével szemben. Orbán Viktor azonban nem ilyen. Ő pontosan tudja, hogy a konzervatív máz csak színtiszta kamu.

Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, ha a miniszterelnök számára az ország érdeke az első. Ez a dolga. Az is rendben van, hogy a kormányközeli média ebben támogatást nyújt. Az viszont már rém vicces, amikor Bayer Zsoltiék komplett tévéműsorokat szerveznek olyan témák köré, mint a hovatartozás kérdése. Ezekben hosszasan képesek érvelni amellett, hogy nem létezik európai identitás, ezzel szemben nemzeti identitás nagyon is. A baloldal persze pont az ellenkező nótát húzza: a nacionalizmus szerintük kerülendő, míg az európaiság kifejezetten érték. Ezek olyan szintű viták, mint az óvodásoké a homokozóban. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindezek csupán mítoszok, ha úgy tetszik, interszubjektív valóságok. Azért van érték a magyarságtudatban - és természetesen az európiai identitásban is - mert elég sokan hiszünk ezekben. Hasonlóan ahhoz, mint amikor Barcelona szurkolónak, Aerosmith rajongónak, vagy épp kereszténynek valljuk magunkat. Világos, hogy nem lehet bensőséges kapcsolatunk minden honfitársunkkal, vagy minden Barca-drukkerrel, pláne minden Jézus-követővel. Az egyén számára csupán önmaga, s szűk szociális környezete - családja, baráti köre - az, amely kézzelfogható valóságot jelent. Minden egyéb csupán mesterséges és ködös ideológia. Amikor tehát azon rugózunk, hogy független nemzetek Európáját, avagy Európai Egyesült Államokat szeretnénk, tökéletesen felesleges erkölcsi mázzal tálalni a kérdést, mintha bármelyik álláspont morálisan magasabb szintet képviselne. Számunkra csupán egyetlen dilemma létezik: a kettő közül melyik szolgálja jobban személyes elégedettségünket. A kommunizmus évtizedei alatt boldogan feladtuk volna formális függetlenségünket, hogy egy nyugat-európai birodalomhoz tartozzunk. Ha visszarepülhetnénk 1848-ba, talán háromszor is meggondolnánk, hogy indítsunk-e szabadságharcot a Habsburgok ellen. Jól hangzik, hogy "a nemzet mindenek felett", s van abban valami patetikus emelkedettség, amikor a közérdek szentségéről szólunk. Ám ha képesek vagyunk négyszeres fizetésért pár száz kilométerrel nyugatabbra költözni, vagy ha szívesebben házasodunk egy kedélyes olasszal, mint egy mogorva hazánkfiával, úgy azonnal belátjuk, hogy mindez üres propagandalufi csupán. A globalizáció önmagában nem színtiszta áldás, és nem is színtiszta átok. Viszont megkerülhetetlen. Annyi a feladatunk, hogy kimazsolázzuk belőle mindazt, ami számunkra hasznot hajt és értéket jelent. 

"Egy liberális rendszerben az a szabály, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti. Ez az egyéni cselekvés iránytűje. Ezzel szemben az, ami most nálunk van, vagy amit most próbálunk felépíteni, egy más erkölcsi iránytűt követ, s azt mondja, visszatérve egy ismert igazsághoz, hogy amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak. Sőt, amit azt akarod, hogy veled megcselekedjenek, te is tedd meg a másiknak." - Orbán sportot űz abból, hogy a liberális eszmét szembeállítja a kereszténységgel. Ez megint egy totálisan meddő kísérlet, a két ideológia közt egyáltalán nincs kibékíthetetlen ellentét. Ahogyan azt ő maga is kifejti, a liberalizmus a kereszténység talaján gyökerezik. Amiről viszont már nem beszél: a vallási dogmák elhagyását követően alig marad különbség e két világ közt. Az eredetileg Platóntól származó, de Jézus által is hirdetett aranyszabály és a liberális alapelv egy és ugyanaz. Ha azt szeretném, hogy tiszteljék a szabadságomat - ami egy morális minimumelvárás - úgy nekem is tisztelnem kell a másik szabadságát. Vagyis: egészen pontosan azt cselekszem, amit szeretném, hogy velem is cselekedjenek. A miniszterelnök által felemlített iránytűk precízen egyfelé mutatnak, ez a fejtegetése is színtiszta kamu.

Természetesen tudjuk, hogy mire megy ki a játék, s Orbán Viktor sem csinált titkot belőle. Pár éve - ugyanezen a fórumon - bevezetett (valójában átvett) egy szerencsétlen kifejezést, az "illiberális" jelzőt, mely már akkor is rosszul hangzott, s azóta sem vált szalonképessé. Egy jó ideje ment már a keresgélés, hogy miként lehetne megszabadulni e kínosan csengő frázistól, s úgy tűnik, most megszületett az új forma: "keresztény szabadság", jelentsen is ez bármit. Orbán pontosan tudja, hogy a politikai választás a szavak csatája, így aztán érdemes óvatosan bánni velük, hogy azok a lehető legszélesebb körben követőkre leljenek. Ez persze elég megerőltető kötéltánc. A paletta egyik oldalán szitokszónak számít a "globális" és az "internacionális", míg a másikon a "nemzeti" hangzik rosszul. Az egyiken elveszítette korábbi fényét a "liberális" jelző, a másikon az "illiberális" veri ki a biztosítékot. S bár olybá tűnik, senki sem szorgalmazza, hogy tisztázzuk a szavak tényleges jelentését - hiszen a tisztánlátás többnyire békét teremt, ebben pedig egyik fél sem érdekelt - az mindenesetre megnyugtató, hogy a "szabadság" még őrzi pozitív csengését. Orbán Viktor pedig abban bízhat, hogy még véletlenül sem kerül a közelébe olyan riporter, aki rákérdez majd, hogy a "keresztény szabadság" mitől más, mitől speciális. Mert akkor muszáj volna újfent mellébeszélnie.

Karácsony Gergely pártja, a Párbeszéd június végén indítványt nyújtott be a Parlamentnek az ország jövő évi költségvetése kapcsán. Az anyagot, mely ötféle új adó bevezetését szorgalmazza - köztük az oligarchákra, az offshore-lovagokra, a nagybirtokosokra és a milliárdosokra kivetett adókat - a kormánypárti többség júliusban simán elutasította. A baloldal főpolgármester-jelöltje mindeközben a Tiborcz-adó bevezetésével kampányol, melyet a félmilliárd forintnál értékesebb ingatlanokra vetne ki.

A hazai ellenzék időről időre előhúzza a “fizessenek a gazdagok” kártyát. Legutóbb a 2018-as választási kampány során Botka László próbálkozott meg azzal, hogy az MSZP-nek valódi baloldali arculatot fessen. Ez az igyekezet azonban minden esetben számos sebből vérzik. Az egyik probléma az, hogy a közelmúltban még Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, Kapolyi Lászlóval és számos további dúsgazdag figurával felálló pártnak nehéz elhitetnie, hogy a nélkülözők oldalán áll. Legalább ilyen súlyos gond, hogy a szocialista kormányok ténykedését többnyire a megszorítások jellemezték, melyeket csaknem minden társadalmi réteg megérzett, talán csak az igazán tehetősek nem; ez az örökség sem teszi igazán hitelessé az üzenetet. Létezik mindezeken túl egy harmadik, az előzőeknél is mélyebb és súlyosabb probléma, amely a baloldali elveket valló politikusok és filozófusok legnagyobb kihívása: az emberek fejébe újra és újra bele kell verni azt a képtelenséget, mely szerint erkölcsös dolog az egyik ember kirablása azért, hogy a másikat helyzetbe hozzuk. Karácsonyék a morális alapot a fideszesek által ellopott pénzek visszaszerzésében igyekeznek megjelölni, ám ez sem több, mint olcsó hangulatkeltés. Nem szükséges túlságosan magas választói intellektus annak belátására, hogy az egyes adók kizárólag értékek és értékhatárok mentén kerülnek megállapításra, s még véletlenül sem vizsgálják az adott pénzek származási helyét. Egy hatszázmilliós villa után akkor is pontosan ugyanannyit fog fizetni a tulajdonosa, ha egy élet megfeszített munkája áll mögötte, mint akkor, ha egyetlen rafinált korrupciós ügyletből való.

A Párbeszéd központi forrásból biztosított alapjövedelmet ígér. Persze, ők jelenleg mondhatnak bármit. Olyan messze vannak a kormányzati pozíciótól, mint jómagam Milák Kristóf friss világcsúcsának megdöntésétől. Az alapjövedelem kérdése ugyanakkor önmagában is rém izgalmas. Egyesek lelkesednek érte és a földi mennyország alapkövének tekintik, míg mások kifejezetten ódzkodnak tőle. Svájcban három éve népszavazást tartottak a téma kapcsán, melyen a választók 77%-a nemet mondott. Tekintsünk kicsit északabbra: Izland állampolgárai számára ingyenes a háztartásokban használt energia, ami felér egy aprócska alapjövedelemmel. Amikor morális síkon igyekszünk megítélni a kérdést, érdemes egyetlen pontra fókuszálnunk: szükséges-e hozzá mások kirablása, avagy az állam önmagában is elég forrással rendelkezik ahhoz, hogy többletadók kivetése nélkül is megvalósítsa. Amikor egy ország jelentős kőolajvagyonnal, megújuló energiát biztosító technológiával, vagy egyéb közvagyonnal bír, s már nincsenek nélkülözhetetlen infrastrukturális beruházásigényei, megítélésem szerint semmi kivetnivaló sincs az alapjövedelem bevezetésében. Ám amikor csak és kizárólag azért találunk ki új adóformákat, hogy az azokból származó bevételeket osztogathassuk, valójában újfent a kommunizmus ajtaján dörömbölünk. Arról nem is beszélve, hogy a tehetős vállalkozók ez esetben duplán szívnak. Az általános alapjövedelem ugyanis szűkíti a munkaerő-kínálatot és felfelé tornázza a béreket. (Aki egy ilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánban is dolgozni kíván, azt muszáj lesz komolyan megfizetni.) Vagyis a gazdaság aktív kulcsszereplői nem csupán saját zsebből fogják finanszírozni a semmittevést, de ezzel párhuzamosan a személyi jellegű ráfordításaik is az egekig emelkednek.

A világ államainak nagy többsége természetesen nem rendelkezik olyan mesés vagyonnal, amelyből az általános alapjövedelem finanszírozható volna, vagyis marad a klasszikus sarcolás. Az alapvető közgazdaságtani ismeretekkel sem rendelkező, tanulatlan választói rétegek számára ez nem okoz gondot - sem morális, sem intellektuális szinten. Nyilvánvalóan ők jelentik a hasonló javaslatok elsődleges célközönségét. A valamelyest érettebben gondolkodók már felismerik, hogy nem érdemes levágni a fejős teheneket, így olyan adónemeket támogatnak, melyek - megítélésük szerint - a legkevésbé fogják vissza a gazdaságot. Ingatlanadóról, vagyonadóról, progresszív jövedelemadóról beszélnek, szentül meggyőződve arról, hogy a mesés gazdagság jéghegyének csúcsáról úgy lehet csipegetni, hogy az senkinek sem fáj. Szerintem óriási tévedésben vannak. Tényleg elhiszi bárki, hogy egy racionálisan gondolkodó vállalkozónak kevésbé böki a csőrét, ha ugyanazt az összeget luxusadónak nevezve veszik el tőle, mintha a munkavállalói után megfizetendő járuléknak hívnák? Aki ezt komolyan gondolja, az tökéletesen elfeledkezik arról, hogy az érintettek mitől váltak vagyonossá. Jellemzően attól, hogy képesek teljes körűen átlátni saját bevételeiket és kiadásaikat, továbbá gondolatban mindig egy lépéssel mások előtt járnak. A szóban forgó vállalkozónak nyilván lesz annyi esze, hogy nem vásárol 499 milliónál drágább villát, ha félmilliárd az értékhatár, vagy ha mégis, birtokát felosztja több, kisebb ingatlanra. Ha pedig adóhatóság kitartóan kekeckedik vele, egyszerűen lelép az országból, ahogyan azt a francia milliárdosok többsége is megtette, Svájcba, illetve más, környező államokba költözve.

Amikor a gazdagok megadóztatása kerül napirendre, az érvelés során általában megjelenik a kérdés pszichológiai síkja is. A témában folytatott kutatások mindegyike azt igazolta, hogy a pénz elsősorban a nehéz körülmények közt élők körében boldogít, egy bizonyos vagyoni szint fölött pedig már semmilyen módon nem fokozza az elégedettséget. Ha kizárólag ezt az egy szempontot tartanánk szem előtt, úgy a vagyonadó és a progresszív jövedelemadó abszolút védhető volna. A történelem azonban már számos alkalommal megtanított bennünket arra, hogy erőszakkal senkit sem lehet boldoggá tenni. Minden bizonnyal Robespierre, Lenin és Hitler is mélyen hitt abban, hogy egy jobb világot épít a régi helyére, miközben mindegyikük valóságos mészárszéket hozott létre. Egy tisztességes és erkölcsös társadalomban senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy igyekezzen jobb és kiegyensúlyozottabb emberré válni; hogy egészségesen éljen, sportoljon, diétázzon, tanuljon, fejlődjön, dolgozzon. Arra meg pláne nem, hogy önmérsékletet gyakoroljon, s jótékony célokra fordítsa azon többletforintjait, melyek személyes boldogságát már nem fokozzák tovább.

"Ahogy a régebbi korokban, most is munkamegosztás van az elit és a tömegek között. A középkori Európában az arisztokraták gondtalanul szórták a pénzt luxusra, míg a parasztok takarékoskodtak és a fogukhoz vertek minden garast. Mára megcserélődtek a szerepek. A gazdagok nagy odafigyeléssel kezelik vagyonukat és befektetéseiket, a kevésbé jómódúak pedig hitelt vesznek fel, hogy autókat és televíziókat vásárolhassanak, amelyekre semmi szükségük." - írja Yuval Noah Harari Sapiens c. bestsellerében. Csupán egy dolog nem változott. A középkorban is azokat adóztatták, akik takarékosan és felelősségteljesen gazdálkodtak, s ma is azokat akarják.