Léteznek olyan filozófiák, melyek kötelező jelleggel elvárják az embertől a jóságot, a nagyvonalúságot, az altruizmust. Ezt a merőben téves megközelítést igyekszik erősíteni Paulo Coelho címbéli mondása is.

Popper Péter egy rádiós beszélgetés során mesélte el azt a történetet, melynek főszereplője egy indiai szolga, aki egy bágyadt csütörtök délutánon simán leszúrta a munkaadóját. Az esemény nagy vihart kavart a helyi sajtóban, hiszen meglehetősen ritka, hogy egy gyakorlatilag családtagnak számító alkalmazott hasonlót cselekedjen. Tetténél már csak a magyarázata volt szokatlanabb. Brutális lépését ugyanis azzal indokolta, hogy munkaadója megemelte a fizetését... Nos, kétségkívül nem egy tipikus mozgatórugó. A szolga azonban tisztában volt főnöke anyagi helyzetével. Pontosan tudta, hogy az üzlete nem szárnyal; nem hogy nem megy jobban a bolt, mint két éve, amikor őt alkalmazásba vette, de forgalma jelentősen vissza is esett. Abból pedig, hogy e gyengébb időszakban is képes béremelést adni, arra következtetett, hogy az elmúlt két esztendőben kifejezetten alulfizette őt. Munkaadója - bár ismerte szerény életkörülményeit, s hogy népes családot tart el egyetlen jövedelemből - nem azért alkalmazta alacsony bérért, mert nem tudott, hanem mert nem akart többet fizetni. Ezen aztán úgy bepöccent, hogy kénytelen volt kést rántani... Az ilyen és ehhez hasonló történeteken rendszerint mosolyogva túllépünk, mondván, hogy más kultúra, más gondolkodásmód, más morál, mint a miénk. Amikor azonban az erkölcsről elmélkedünk, mély meggyőződéssel, hogy létezik általános érvényű, korokon és földrajzi helyeken átívelő, szívbe írt törvény, olyankor muszáj eltűnődni a cselekmény szereplőinek attitűdjén. Abban feltétlenül igaza van a szolgának, hogy a hónap végi boríték már régóta lehetett volna vastagabb is, vagyis főnöke kihagyott egy kézenfekvő lehetőséget a jótettre. Nemdebár?   

Amikor morális iránytűt keresünk, Jézus tanítása a legtöbb esetben megfelelő támpontnak bizonyul. Témánk kapcsán a szőlőmunkásokról szóló példabeszédét érdemes felidéznünk. Ha valaki nem ismerné a sztorit: egy gazda munkásokat fogad a szőlőjébe, s mindegyikkel egy dénáros napidíjban állapodik meg. Igen ám, de a munkaidő komoly eltéréseket mutat; többen hajnaltól estig robotolnak, mások csak napközben csatlakoznak, páran pedig csupán késődélután érkeznek. Este mindenki megkapja a jussát: megkülönböztetés nélkül fejenként egy dénárt. A reggeltől szolgálatban állók persze méltánytalannak érzik a helyzetet és hőzöngeni kezdenek, ám a tulaj gyorsan lehűti a kedélyeket: "Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?" Bevallom, az egyik kedvenc példázatomról van szó. Jézus ezekkel a mondataival ugyanis lefekteti a civilizált emberiség és a kapitalista gazdaság erkölcsi alapjait. Egy tisztán piaci környezetben nem csupán arról van szó, hogy a magántulajdon szent, de arról is, hogy mindenki ténylegesen azt teheti a sajátjával, amit csak akar, feltéve, hogy nem árt vele szándékosan másoknak. Nem kizárólag abban dönthetünk önállóan, hogy kit alkalmazunk, vagy mi magunk milyen munkát vállalunk el, hanem abban is, hogy a piac szereplői közül kinek vagyunk hajlandóak szolgáltatást nyújtani vagy árut értékesíteni, s hogy mindezeket milyen díjszabás mellett tesszük. „Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?” A válasz egyértelmű: de igen! Az igazságosság - a krisztusi etika szerint - nem azt jelenti, hogy a szőlősgazda mindenkivel hajszálpontosan ugyanolyan feltételek mentén szerződik. Az igazságosság abban áll, hogy a felek saját, szabad akaratukból, kölcsönös elégedettség mellett megállapodnak, s ehhez korrekt módon tartják magukat. A szabadság és az egyenlőség örök dilemmája kapcsán Jézus egyértelműen az előbbi mellett foglal állást.

Amikor a hirtelen haragú indiai szolga, vagy bármelyik szélsőbaloldali ámokfutó, esetleg épp Paulo Coelho számonkér bárkit az elmaradt jó cselekedeteit hiányolva, az legalább három ponton problémás.

1. FILOZOFIKUSAN az jelenti a legnagyobb ellentmondást, hogy kötelező bőkezűséget várunk el a másiktól, miközben mi magunk a lehető legapróbb jelét sem adjuk ennek a nagyvonalúságnak. Az ugyanis ott kezdődik, hogy biztosítjuk a másik számára a döntés lehetőségét. Amikor a másik ember pénztárcájában kotorászunk, amikor azt firtatjuk, hogy szüksége van-e ekkora vagyonra, hogy kívánatos-e többet adakoznia, olyankor kicsinyes vájkálásunkkal pont leromboljuk a nagyvonalúságra való buzdítás elvi talapzatát.
2. MORÁLIS TEKINTETBEN a totális káoszt látjuk. Ha szeretnénk a világot végletesen leegyszerűsíteni, úgy a társadalmat három kategóriába sorolhatjuk. Az első polcra kerülnek a bűnözők, akik valódi és súlyos vétkeket követnek el embertársaik ellen. A következő szint az átlagpolgároké, akik ugyan nem dicsekedhetnek számos és jelentős jó cselekedettel, ám nem is ártanak senkinek. A legmagasabb régióba pedig felültethetjük a szenteket, akiknek élete maga a permanens jóság és altruizmus. A történetbeli indiai szolga a szentséget várná el munkaadójától, s mivel e tekintetben csalódnia kell, ő maga egyenesen bűnözővé válik, vagyis két szinttel távolodik el a saját maga által felállított etalontól. Ugyanez a morális hullámvasút jellemzi a kommunistákat és a tekintélyelvű vallások fanatikusait is; akár harcolnak is a békéért, s gyilkolnak is a szeretetért. Röhejes.
3. PRAKTIKUSAN a gazdaság úgy épül, hogy a vállalkozók igyekeznek minél többet megtartani a nyereségből, többek között a további befektetések céljából. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy újabb munkahelyek jöjjenek létre, hogy a társadalom a lehető legdinamikusabb módon gazdagodjon. Ez persze minden épeszű ember számára világos, csupán a Popper-sztori szolgája, s pár igazán vaskalapos kommunista látja másképp. Ők valamiért nem akarnak messzebbre tekinteni a napról napra tengődés nyomorúságán. A világ rengeteget változott az elmúlt pár ezer évben, egy valami azonban sosem volt, s feltehetően nem is lesz másképp: a szegénységet egyedül a koncentrált tőke képes felszámolni. Ha csak ennyit megtanítanának az általános iskolákban, talán a kommunizmus beteg eszméje sem fertőzné tovább az újabb és újabb generációk tudatlan fiataljait.  

Pénz, erő, hatalom, szabadidő, kedvesség, figyelmesség, derű, szeretet - ezek mind olyan áldások és pozitív energiák, melyekből érdemes minél többet birtokolnunk, elsősorban azért, hogy számolatlanul, szinte korlátok nélkül osztogathassuk. Valójában a tehetős emberek egyik fő kiváltsága és luxusa az, hogy adhatnak. Ennek a fényűzésnek azonban minden öröme és mámora szertefoszlik, amennyiben köszönetet, hálát, ne adj' isten viszonzást remélünk cserébe. Pláne, ha azt is elvárnánk a másik embertől, hogy ő maga is kapcsoljon át adakozó üzemmódba. Ez olyan, mintha előzetesen előírnánk, hogy elképesztő gazdagságban, pazar körülmények közt kell élnie. Nyilvánvalóan semmi közünk ahhoz, hogy a másik ember miként rendezi be a saját világát. Az egyetlen, amit joggal elvárhatunk, hogy ő is adja meg számunkra ugyanezt a szabadságot. Mindez azt vonja maga után, hogy - szemben a címbéli Coelho idézettel - morális tekintetben KIZÁRÓLAG az elkövetett rossz alapján ítélkezhetünk. Ezen túlmenően természetesen jár a taps és a konfettieső minden nagyvonalúságnak. Már csak azért is, mert az egészséges lelkű ember őszinte örömöt érez a másik luxusba hajló jólétének láttán. Nemdebár?

Pár napja Magnus Söderlund agymenésén röhög a világ. A stockholmi közgazdaság-tudományi főiskola docense szerint ugyanis a klímakatasztrófától csak úgy menekülhetünk meg, ha fehérjeszükségletünket nem tenyészállatokból elégítjük ki, hanem ehelyett elfogyasztjuk a halottainkat. Igaz ami igaz: elsőre elég meredek gondolatnak tűnik. Tekintve, azonban hogy lépten-nyomon másról sem papolok, mint hogy ne döntsünk zsigerből, hagyományból, megszokásból, ezúttal sem mondhatok mást. Próbáljuk meg komolyan venni az ürgét, már csak azért is, mert a problémafelvetése kétségkívül helyes: élelmezési rendszerünk a jelen formájában hosszútávon fenntarthatatlan.

Először is játsszunk el a gondolattal, hogy egy csúnya autóbalesetben az életünket veszítjük, ugyanakkor belső szerveink perfekt állapotban maradnak. Volna-e kifogásunk az ellen, hogy vesénket, májunkat, vagy szívünket egy arra rászoruló kapja meg? A legtöbben minden gondolkodás nélkül vágjuk rá, hogy semmi gond, mi már úgysem használjunk; a legtöbb, amit alkatrészeinkből kihozhatunk, az, ha életeket mentünk meg általuk. Lépjünk eggyel tovább: most képzeljük el azt, hogy tagjai vagyunk annak az uruguayi rögbicsapatnak, amelynek Chilébe tartó repülőgépe 1972. október 13-án egy hófödte hegycsúcsnak ütközve lezuhan az Andokban. A katasztrófa kapcsán készült regényből és filmből (Életben maradtak) tudjuk, hogy a 3600 méter magasságban rekedt túlélők egy idő után kénytelenek voltak halott társaik húsával táplálkozni. Ha történetesen mi is az áldozatok táborát gyarapítanánk, kegyeletsértőnek ítélnénk-e, ha formás, de már egyébre nem használható combizmunk jelentené a túlélést társainknak? A legtöbben természetesen ezen sem botránkoznánk meg, s az meg végképp eszünkbe sem jutna, hogy e kényszerű kannibalizmus a feltámadásunk teljességét veszélyeztetné. Mindezen gondolatjátékok azért szükségesek, hogy lássuk: Magnus Söderlund felvetése nem azért bődületes baromság, mert újszerű, mert meghökkentő, mert sokak szemében kegyeletsértő. Az extrém helyzetek igazolják, hogy ezen szempontok nem feltétlenül relevánsak.

Amikor egy gazdasági döntést hozunk - és táplálkozásunk megszervezése tipikusan gazdasági kérdés - a kereslet és a kínálat viszonya, a helyettesítő termékek kínálata, valamint az ár-érték arányok minden esetben meghatározóak lesznek. Mindezt természetesen Magnus Söderlundnak is illene tudni, ha már a stockholmi közgázon oktat. Ha a nép nyelvén kívánjuk megfogalmazni a dilemmát: elhunytjaink húsának elsőosztályú csemegének kell lennie, vagy pedig - az uruguayi rögbijátékosokhoz hasonlóan - irgalmatlan ínséges időket kell élnünk ahhoz, hogy a svéd lángelme javaslatának legyen némi létjogosultsága. Az első feltevést gyorsan meg tudjuk válaszolni. Tisztán táplálkozástudományi szempontból tekintve az emberhús megfelelő fehérjeforrásnak tekinthető. Az új-guineaiak szerint kifejezetten ízletes, leginkább a sertésre emlékeztet. Néhány apróságról azonban érdemes szót ejteni. A Föld civilizált részein az átlagos élettartam nyolcvan év. A hőre oldható kötőszövet - mely a hús porhanyósságának záloga - a korral rohamosan csökken. Ez azt jelenti, hogy egy tipikus európai halott elmajszolása aligha nyújthat kiemelkedő kulináris élvezetet. Az sem mellékes körülmény, hogy az emberhús fogyasztása jelentős egészségügyi kockázattal is jár. Pár évtizede Új-Guineában jellemző betegségnek számított a szellemi képességek gyors hanyatlását, az izomkoordináció elvesztését, majd idővel halált okozó kór, az ún. kuru. Ez a fertőző szivacsos agysorvadás emberi változata, amely az orvostudomány feltételezése szerint kizárólag az emberi hús fogyasztása révén terjed. A minőségi problémákon túl említést érdemel a mennyiség kérdése is. Az öreg kontinens átlagos lakója 80-90 kiló húst fogyaszt évente - lényegesen kevesebbet, mint az ausztrálok, az argentinok, vagy épp az USA-beliek. Az elhalálozottak e nagyságrendnek egészen kis töredékét tudnák csak biztosítani. Magyarországon például a tavalyi 131.100 haláleset a hazai hússzükséglet kevesebb mint 5 %-át elégíthetné ki.  

Legalább ilyen lényeges, hogy az állati hús számos helyettesítő termékkel kiváltható, s ezek mindegyike lényegesen vonzóbb alternatívát jelent, mint a halottak elfogyasztása. A mesterségesen előállított hús már ma is létezik, még ha egyelőre megfizethetetlenül drága is. (A tőke jellemzően oda áramlik, ahol egy tényleges szükségletből fakadóan komoly profitot remélhet. Jelenleg ömlik a pénz a műhús-szektorba, többek közt Bill Gates és Leonardo DiCaprio is az üzletág jelentős befektetője.) Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete pár éve Ehető rovarok címmel jelentetett meg egy komolyabb tanulmányt, melyből kiderül, hogy a rovarok táplálkozástudományi szempontból kiválóak és a hagyományos húsfehérjékhez igen hasonlóak. A tengeri moszatok ugyancsak táplálóak: számos ásványi anyagot, vitamint, nyomelemet és fehérjét tartalmaznak, ráadásul előállításuk sem kerül semmibe. És akkor még a hagyományos vegetáriánus táplálkozásról nem is beszéltünk, amely bármilyen távol is áll a legtöbbünktől, még mindig barátságosabb ötletnek tűnik, mint a végelgyengülésben elhunyt szomszédasszonyból készítendő hortobágyi húsos palacsinta.

Túllépve a földhözragadt, praktikus fejezeteken, a kérdés filozófiai szempontból is izgalmas. A homo sapiens egész történelme során azon munkálkodott, hogy életkörülményeit egyre elviselhetőbbé, kényelmesebbé tegye. E folyamat során - egészen a legutóbbi évtizedekig - a legkevésbé sem aggódott a természetért, holott már a vadászó-gyűjtögető periódusban is emlősállatok százait pusztította ki. Önmagával sem tett mindig jót, hiszen egészségügyi szempontból a mezőgazdaságra, majd az iparra való átállás is pusztítónak bizonyult. Mindezekkel együtt is a cél világos volt: a jobb élet reménye. Persze, minden kornak megvoltak a maga aszketikus prófétái, akik böjtre és visszafogottságra intettek. Magnus Söderlundhoz hasonló csodabogarat azonban eleddig még nemigen produkált a történelem. A 21. században, amikor az emberiség sosem látott jólétet élvez, ilyen pokoli életminőség-romlást meghirdetni - egészen hajmeresztő. Tegyük fel, hogy a svédnek abszolút igazsága van: kizárólag azzal menthetjük meg a klímát, a bolygót, a homo sapienst, ha holnaptól felfaljuk hulláinkat. Vajon érdemes-e ilyen áron továbbpörgetni a történelem kerekét? Alig hiszem. Akkor már inkább tartsunk egy komolyabb búcsúbulit, rengeteg sztékkel, hagymás rostélyossal, s mindennel, ami belefér.

"A zsenit és az őrültet csupán egy hajszál választja el egymástól" - így szól a klasszikus mondás, melynek egyébiránt az égvilágon semmi valóságalapja sincs. Léteznek persze szórakozott professzorok, akik annyira beleragadnak a flow-ba, annyira egy pontra fókuszálnak, hogy körülöttük akár meg is szűnhetne a világ, észre sem vennék. Ők azonban a legkevésbé sem őrültek. Nincs rá bizonyíték, hogy a kiemelkedő intelligencia fogékonnyá tenné az embert a pszichológiai zavarokra. Épp ellenkezőleg: a skizofréniában szenvedők intelligenciahányadosa például jellemzően alacsonyabb, mint az átlagnépességé. Hogy Magnus Söderlund őrült-e vagy sem, azt valószínűleg nem én fogom eldönteni, a zseni jelzőt azonban egészen biztosan nem fogjuk ráaggatni. Már az is sokat elárul róla, hogy a szélsőbaloldali ideológia megszállottja, ebben a táborban pedig meglehetősen ritka kincs a józanság. Mondjuk, én sem vagyok teljesen normális, hogy a hullaevés problematikáján tíz másodpercnél tovább elmerengtem.

Számos pszichológiai kísérlet igazolja, hogy mennyire megvezethetőek vagyunk, ha meg kell ítélnünk valaminek az értékét. Rendszerint a bekerülési költség meghatározó: ha valamiért sokat fizetünk, azt hajlamosak vagyunk ezzel arányos megbecsülésben részesíteni. Valójában erre az önpusztító logikára épülnek a különböző törzsi és modern beavatási szertartások is. Megalázás, kínzás, csonkítás... mindig is furának tartottam, ha egy közösséghez való tartozás ilyen belépődíjat követel.

A Szudán déli részén élő dinka törzs meglehetősen dinka rituáléval ünnepli a fiúk férfivá érését. A leborotvált fejű srácok törökülésben helyezkednek el egymás mögött, s átszellemülten sorolják őseik neveit. A szertartás vezetője eközben egy éles késsel vonalakat vág a fejbőrükbe egészen addig, míg ki nem alakul a klánra jellemző minta. Ezek a vágások annyira mélyek, hogy sok esetben még az elhaltak koponyáján is látszanak a bemetszések nyomai. A vanatui őslakosok beavatási szertartása egy fincsi bangee jumping. A srácok harminc méter magasból vetik le magukat egy olyan indával a lábukon, mely nem igazán rugalmas, de nem is szakadásbiztos... A mandanoknál négy teljes napot kell alvás nélkül kibírni, majd a beavatandókat a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre, ahol addig kell mosolyogniuk, amíg elájulnak. Ha ez még nem volna elég, a végén levágják a kisujjukat is. Dél-Afrikában is vidám az élet: évente átlagosan ötven fiatal fiú hal meg, harminc pedig búcsút mondhat a nemi szervének a hentes módjára végrehajtott körülmetélések miatt. Természetesen a lányok sem maradnak ki a jóból, a harmadik világban a beavatás számukra egyet jelen a megcsonkítással. Egyes helyeken csak a csiklót, másutt a kis- és nagy szeméremajkakat és a hüvelybemenetet is eltávolítják. A legmegdöbbentőbb az, hogy ezt a tökéletesen értelmetlen, fájdalmas, sőt egész életre megnyomorító aktust szinte minden esetben olyan asszonyok végzik, akik maguk is átestek ezen. A modern kori beavatási rítusok kevésbé véresek, ám legalább ilyen értelmetlenek, gyakran megalázóak és esetenként akár még halálosak is lehetnek. Az esztendő ezen szakaszában, a gólyatáborok idején a megkerülhetetlen ivászati verseny csaknem minden egyetemi kollégium repertoárjában szerepel, s nem ritka, hogy alkoholmérgezéssel végződik. A levetkőztetés, a megkötözés, a csicskáztatás, az undorító dolgok kötelező elfogyasztása - romlott étel, hányás - szintén visszatérő elemek, különösen az angolszász felsőoktatás világában.

A legtöbbünk számára tökéletesen érthetetlen, hogy ezek az elmebeteg rituálék miként tudtak generációról generációra átöröklődve a mai napig fennmaradni. A magyarázat egyszerű: három oldalról is támogatást nyernek. A beavatandó a közösség teljes jogú tagjává kíván válni. Fél az elszigetelődéstől, a kirekesztettségtől, a magánytól, így inkább vállalja a kínokat. (Ha egészen kisgyerek, nem is tehet mást, meg sem kérdezik.) A beavatást végzők részéről a szadisták perverz öröme a fő motiváció, s ha nagy néha ilyesmiről nincs is szó, könyörtelenségről minden esetben beszélhetünk. És végül a harmadik, talán legerősebb pillér maga a hagyomány. Az a pusztító elgondolás, hogy bármi a világon széppé és értékessé nemesül csak azért, mert apánk is így csinálta. Az tényleg meg sem fordul a fejünkben, hogy apánk is lehet sík hülye, vagy legalábbis ő is járhat tévúton? Az ember öntudatra ébredésének egészen korai szakaszát jellemzi az a felismerés, hogy a tradíció önmagában semmiféle értéket sem képvisel. Amikor személyiségfejlődésünk során privát útravalónkat állítjuk össze, hátizsákunkba - optimális esetben - nem az ősi/modern ismérv alapján válogatunk, csakis az éltető/mérgező tengelyen értékelünk. A Sydneyben működő Newcastle Egyetem egyik diákja - megragadva a hagyomány lényegét - igazán költőien fogalmaz: "Úgy bánunk veled, mint a szarral, hogy aztán jövőre te is úgy bánj valakivel, mint a szarral. Ez egy beteges körforgás." A tapasztalat azt mutatja, hogy a központi, rendeleti tiltások meglehetősen erőtlenek mind a törzsi, mind a kollégiumi kegyetlenkedések megfékezése terén. Az sem reális célkitűzés, hogy az oroszlánok egyszer csak megszelídülnek, s áttérnek a vegetáriánus kosztra, magyarul: aki élvezi a szadista játékokat, az aligha fog önként lemondani róluk. A magam részéről a másik két pillért bombáznám. Egyfelől: amint már fent utaltam rá, érdemes volna megértetni az alacsony tudati szinten vegetálók millióival, hogy a tradíciók nem feltétlenül jók, pláne nem kötelező érvényűek. Másfelől: az egyén szintjén is hasznos volna megtanulni, hogy képesek legyünk adott esetben nemet mondani. Már csak azért is, mert a beavatási szertartás tétje minden esetben a közösséghez való tartozás kiérdemlése. S ugyan ki akar egy olyan klub büszke tagjává válni, melyet a primitív rituálék kegyetlenkedése fémjelez?

Ahhoz, hogy a beavatási szertartások beteges körforgása véget érjen, nem ártana, ha születnének olyan bölcs és nagyvonalú generációk, melyek képesek felismerni: csak azért, mert mi szívtunk, nem kell törvényszerűen az utánunk jövőknek is szívniuk. Hányszor halljuk a kötelező sorkatonai szolgálatot visszasíróktól: minket is bevittek, a fiainknak sem fog ártani! Vagy tekintsük a papi cölibátus örökösen visszatérő problémáját! Hetven feletti aggastyánok döntenek a kérdésről, akiknek már minden mindegy. Miért nem kívánják, hogy a fiatalok számára elviselhetőbb legyen a papi hivatás? Ha minden nomád törzsben csak egyetlen értelmes és öntudatos asszony volna, aki tisztában lenne a körülmetélés értelmetlenségével; akinek fogalma lenne róla, hogy a testi szerelem élvezete milyen elképesztő mértékben emeli az életminőséget, úgy az adott közösségben villámgyorsan megszűnne a kislányok ostoba és drasztikus megcsonkítása.

Természetesen nem minden beavatási szertartás brutális. Ismerünk egy sor olyan civilizált aktust is, melyek nem járnak sem fájdalommal, sem megalázással. Sok egyéb mellett ilyen a keresztelő, a cserkészavatás, vagy épp a lovaggá ütés. Ezek sokkal inkább a ceremónia ünnepi jellegére koncentrálnak, nincs is velük az égvilágon semmi baj. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy életünk meghatározó emberi kapcsolatai - családi kötelékeink, barátságaink, szerelmeink -, melyek olyan biztos hátteret adnak számunkra, hogy ennek birtokában fel sem merülhet a magány és az elszigeteltség érzése - az égvilágon semmiféle avatási rituáléért sem kiáltanak. Megszületünk, s azonnal a teljes jogú tagjává válunk a családnak, függetlenül attól, hogy apánk tart-e tejfakasztó mulatságot, vagy sem. Barátságokat kötünk, ám soha fel sem merül bennünk, hogy ezeket bármiféle rítussal felavassuk. Szerelmesek leszünk, olyan tejfehér eufória-ködbe bújva, melyet egyetlen nomád törzs, vagy egyetemi klub sem varázsolhat a tagjainak - s ez a semmihez sem fogható mámor is tökéletesen ingyenes; ha a másik figyelméért meg is kell küzdeni, egészen biztosan nem értelmetlen és formális próbatételek útján.

Úgy tűnik, megúszhatatlan, hogy némiképp racionálisabbá váljunk. Nyilvánvaló zsákutca, ha a "befizettük, végigesszük" elv alapján beleragadunk egy kínos élethelyzetbe, s a már kicsengetett belépődíjból fakadóan végképp elköteleződve arról győzködjük magunkat, milyen fantasztikus döntést hoztunk. Az már régen rossz, ha azért nem tudunk kilépni egy mérgező kapcsolatból, mert nem is oly rég hárommilliót költöttünk a lagzira. Vagy ha azért maradunk egy szekta kötelékében, mert az elmúlt húsz évben jövedelmünk tíz százalékát nekik adományoztuk. A tudatosság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk uralni a pillanatot; nem a múltba kapaszkodunk görcsösen, hanem tekintetünket a jelenre szegezzük. Ha már képesek vagyunk analitikus módon szétszálazni az elménkben összegubancolódott, de nem feltétlenül összetartozó idősíkokat és egyéb elemeket, a következő lépcsőfok lehet az a felismerés, hogy a tradíció, a tagdíj, a beavatás célja éppen ez a fejbéli káosz, ez a pszichikai árukapcsolás. Pontosan azért költenek milliókat az esküvőkre, hogy minél kínosabb legyen felbontani a házasságot. Pontosan azért fizetnek horribilis hozzájárulást a szektatagok, mert egy idő után már nem lehet homlokzatvesztés nélkül kiszállni a buliból, s kevés fájdalmasabb dolog létezik, mint saját idiótaságunk beismerése. És pontosan azért kíméletlenek a törzsi és modern beavatási rítusok, hogy ebből fakadóan értékesnek tekintsük a klubtagságot. Hiszen csak egy hülye szenvedne a semmiért... E ponton pedig meg is érkeztünk a harmadik lépcsőfokhoz, amikor már képesek vagyunk nemet mondani minden túlárazott belépődíjra. Egy érett és öntudatos világban a primitív beavatási szertartásokra való invitálások határozott és gyors válaszokat kapnak: "Nagyon megtisztelő, de ezt most kihagynám..."

Nincs még egy olyan kérdés, amely annyira megosztaná a katolikus tábort, mint a fogamzásgátlás témaköre. Az egyház hivatalos álláspontja hosszú-hosszú idő óta változatlan: csakis a természetes családtervezést tartja elfogadhatónak, minden egyebet bűnösnek titulál. A hívek oroszlánrésze ugyanakkor magasról tesz minderre; egy közelmúltbeli felmérés szerint a németországi templomlátogatók közel 90%-a használ valamiféle mesterséges fogamzásgátló eszközt. Az egyházi vezetők számára világos, hogy mindössze két út áll előttük: vagy lecövekelnek a múltban, s a letűnt korok tekintélyelvűségéhez ragaszkodva megmaradnak egy olyan muzeális ideológia védelmezőinek, melyet ma már senki sem vesz komolyan; vagy lassan ráébrednek, hogy a hitelességüket csakis úgy őrizhetik meg, ha igyekeznek a valósághoz alkalmazkodni. Úgy tűnik Ferenc pápa e kérdés kapcsán hajlik a változásra: a témát vizsgáló bizottság felállítása legalábbis erre enged következtetni.

Ami a katolikus álláspont gyökereit illeti: a Biblia nemigen érinti a kérdést. Jézus például soha egyetlen szót sem ejt a fogamzásról, illetve a fogamzásgátlásról. Mindez azt jelenti, hogy az egyházat az elemi morálon túl valójában semmi sem köti, irányvonalát szabadon kialakíthatja és megfogalmazhatja. Keresztény szexuáletikáról csupán Szent Ágoston óta beszélhetünk. Vaskalapos gondolatát jól ismerjük: minden egyesülésnek a gyermeknemzésre kell irányulnia. Ezen a teljesen öncélú, aszkéta világlátáson az egyház már régen túllendült, a fogamzásgátlás kapcsán azonban mindeddig hajthatatlannak tűnt. A 20. század valamennyi, a kérdést érintő pápai nyilatkozata kitartott az ortodox álláspont mellett. Legutóbb 1968-ban, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája rendelkezett a helyes születésszabályozásról. E dokumentum megalkotását hosszú előkészítő munka előzte meg, s az érintett bizottságban mindvégig többségben voltak a változást sürgetők. Talán a projektet kísérő számos kiszivárogtatás és sajtóbotrány is szerepet játszott abban, hogy a kezdetben nyitottságot mutató egyházfő végül maradt a hagyományos nézet mellett.

A tisztánlátás érdekében: a természetes családtervezés azt jelenti, hogy az aktus mindenfajta védekezés nélkül végbemegy - még a megszakítás sem jöhet szóba (!) -, az érintettek egyetlen sansza a teherbeesés elkerülésére az, hogy hanyagolják a termékeny napokat. Erre többféle lehetőség is kínálkozik: a Billings-módszer (nyákmegfigyelés), a Sensiplan eljárás (tüneti hőmérőzés), illetve ezek valamiféle kombinálása. S hogy miért az ördögtől való a gumióvszer, sőt még a megszakított közösülés is? Egyszerűen azért, mert az egyház szerint minden egyesülésnek magában kell hordoznia a gyermeknemzés lehetőségét - kell hagyni némi játékteret Istennek. Nos, ez az a gondolkodásmód, amely igazi fából vaskarika. Az ágostoni logika - akármilyen megmosolyogtatóan értelmetlen is - legalább egyszerű és következetes: kizárólag akkor szexelünk, ha utódokra is vágyunk. Silány egy élet, de van benne rendszer. A jelenleg hivatalos egyházi álláspont azonban a józan logika oldaláról is védhetetlen. Ha végiggondoljuk, valójában kétféle elképzelés húzódhat meg a háttérben, s mindkettő tarthatatlan.

1. AZ EGYHÁZ HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha ez így van, akkor valójában Isten kicselezése zajlik. Ez esetben teljesen felesleges arról papolni, hogy a Teremtőre bízzuk magunkat, mert szó sincs ilyesmiről. Továbbá: innentől kezdve az égvilágon semmi alapja sincs annak, hogy az óvszert, a pesszáriumot, esetleg a megszakított közösülést bűnösnek mondják, hiszen ezek és a favorizált módok között nincs számottevő különbség az alapelvet illetően.

2. AZ EGYHÁZ NEM HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha így áll a helyzet, az talán még több problémát vet fel. Praktikusan ez azt jelenti, hogy az egyház valójában kitart az ágostoni elv mellett, vagyis a szex csakis a gyermeknemzést szolgálhatja. Ennek értelmében mellébeszélés mindaz, amit a test teológiájáról, és a szexualitásról, mint legitim örömforrásról, a házasság kovászáról prédikálnak. Jelenti azt is, hogy a híveket továbbra is gyerekként kezelik, akiknek az égvilágon semmi joguk arra, hogy a sorsukat irányítsák. Már a családtervezés kifejezés is totál kamu és átverés: nincs és nem is lehet szó semmiféle tervezésről. Az az eszményi, ha úgy élünk, mint az állatok: a tudatosság leghalványabb jele nélkül. De ezzel még nincs vége. Ha az egyház tudja, hogy az általa kínált módszer tökéletesen bizonytalan, szemben például az óvszerhasználattal, az azt is jelenti, hogy a legkevésbé sem hisz Isten mindenhatóságában. Kétezer éve Mária még képes volt szüzen szülni. Ma már egy hajszálvékony gumival is kibabrálhatunk a Teremtővel? Valami itt nagyon nem kerek. Továbbmegyek: ha bármiféle eldöntendő kérdés kapcsán úgy kérném az Úr válaszát, hogy feldobnék egy pénzérmét, azonnal megkapnám az istenkísértés vádját. Ha törvényes házasságban védekezés nélkül szeretkezem, olyankor minden esetben istenkísértést hajtok végre, mégis: ennek meg tapsol az egyház. Ki tudja ezt követni?

A kérdés az elemi morált tekintve is számos sebből vérzik.

1. Nincs az a hatalom, mely két felnőtt ember szabad akaratából megvalósuló szexuális viszonyát bármilyen módon korlátozhatná, anélkül, hogy lábbal ne tiporná magát az erkölcsöt.

2. Ha egyes hívők hajlandók magukra aggatni az egyház bilincseit - szívük joga -, akkor különösen érdemes elgondolkodniuk azon, hogy mi is dogmagyárosok célja, illetve, hogy az helyes-e.  „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet!" - Ez a volna a kiindulópont. Csakhogy az elmúlt pár ezer évben nemhogy benépesítettük a bolygót, de jócskán túl is szaporodtuk. Fogalmunk sincs, hogy mekkora a Föld maximális eltartó képessége, ám a legtöbb természettudós egyetért abban, hogy messze túl vagyunk az optimális népességszámon. Már idáig is állatfajok ezreinek kellett kipusztulnia ahhoz, hogy mi ilyen brutális tömegben létezhessünk. Amikor az Amazonas-menti, lángoló dzsungel képeit látjuk, pontosan azért tartjuk ijesztőnek, mert azt vetíti előre, hogy idővel talán választanunk kell majd az oxigén és a táplálék között. Alig hiszem, hogy a 21. század elején megkérdőjelezhetetlen értéknek kellene tekinteni a nagycsaládot, sokkal inkább önzésnek gondolom. Személy szerint nekem is két gyermekem van - életem legjobban sikerült alkotásai, személyes önzésem csúcstermékei. Imádnám, ha húsz év múlva unokáim is születnének, ám nem ringatom abban az illúzióban magam, hogy ezzel feltétlenül használnánk a világnak. A gének önző játékáról van szó csupán, nincs ebben semmi morális magasság.

3. Ha valamiért továbbra is ragaszkodnánk a hatgyerekes családmodellhez, mint erkölcsi etalonhoz, akkor sem állíthatjuk, hogy kötelező jelleggel mindenkinek ez az útja. Számtalan embert ismerünk, akik tökéletesen alkalmatlanok a szülői szerepre. Tudunk olyanokról is szép számmal, akik egy, legfeljebb két gyermeket viszonylag tisztességesen képesek felnevelni, a nagycsaládos álmok azonban messze meghaladják a teljesítőképességüket. Az érvényben lévő egyházi álláspont ezeket az egyéni különbségeket sem veszi figyelembe.

4. Lépjünk túl mindezeken! Induljunk ki abból, hogy féltucat gyerek alatt nincs megváltás; mindenkinek kutya kötelessége, hogy egy permanens óvodává alakítsa a nappaliját! A vizsgált vallási kívánalom ez esetben is tökéletesen értelmetlen. Ahhoz ugyanis, hogy sok utódot vállaljunk, elég egy általános nyitottság, nem kell minden egyes együttlétnek erről szólnia. Ha például egy házaspár egyik tagja sincs még 30 esztendős, de máris összehoztak egy teljes röplabda-csapatot, mit tegyenek hátralévő életéveikben?

5. Érdemes megnézni a Föld azon szegmenseit, amelyekben nincs megfelelő kultúrája a fogamzásgátlásnak. Kétféle következményt láthatunk: brutális nyomort, avagy az abortuszok irgalmatlanul magas arányát. Kubában például a terhességek 60%-a (!!!) végződik magzatelhajtással. Tényleg ez lenne a katolikus egyház által vizionált ideális világ?

A katolikus álláspont védelmezői valójában egyetlen pozitívumot tudnak megemlíteni a természetes családtervezés mellett, ez pedig az elnevezése: természetes. Ha létezik igazán álságos érvelés, úgy ez feltétlenül annak tekinthető. Mitől természetesebb a nyákmegfigyelés az óvszerhasználatnál? Az eszköztelensége miatt? Ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy a futás és az úszás természetes sportok, ám a foci és a kajak már kerülendő. A hőmérőzés esetén még ez a gyengécske szempont sem áll meg. Dr. Reuss András, evangélikus teológus kiválóan megfogalmazza a lényeget: "Lombos fa alá szaladni a zápor elől természetes dolog, de esernyő alatt keresni védelmet már valami mesterséges? El lehet-e képzelni természetesebb valamit, mint a Teremtőtől kapott értelmet, ami kiemel az élővilágból?" Történelme során az emberiség parádés dolgokat alkotott. Létrehoztuk a mezőgazdaságot, az ipart és az informatikát; forradalmasítottuk a közlekedést; legyőztük a pusztító járványokat; s feltaláltuk a rock and rollt. Ezek mindegyike elrugaszkodást jelent az érintetlen természettől, mégsem ágál ellenük az egyház. Csak az a nyamvadt gumióvszer... Az aztán tényleg az ördög műve. Amennyiben a természetes kifejezésen egészségre ártalmatlant értünk, úgy valóban el kell ismerni a Billings-módszer és a Sensipan eljárás előnyét számos fogamzásgátló tablettával szemben. A lehetséges mellékhatások azonban arra egészen biztosan nem teremtenek alapot, hogy ez utóbbit kifejezetten bűnösnek ítéljük. A mechanikai fogamzásgátlással szemben pedig ez az érv is tökéletesen érvényét veszíti.

Azt gondolom, egyáltalán nem véletlen, hogy a téma kapcsán született legjelentősebb egyházi állásfoglalás, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája éppen 1968-ban, a szexuális forradalom idején látott napvilágot. Fél évszázaddal ezelőtt a vallási vezetők közvetlenül érezhették a földcsuszamlásszerű változásokat. Láthatták, hogy a modern fogamzásgátló eszközök miként alakítják át a társadalmakat, sosem látott szabadságot adva az embereknek. Talán megrémültek ettől a szabadságtól, s főként attól, hogy e ponton végképp kicsúszik a kezükből a gyeplő. Ha a hívők urai lesznek saját sorsuknak, saját szexualitásuknak, s már végképp nem marad semmi, amiért bűntudatot érezhetnének, úgy talán magára az egyházra sem lesz szükségük többé. Hitem szerint ez a gondolkodásmód csak arra jó, hogy az embereket végleg elidegenítse a vallástól. Hoványi Márton katolikus (!) teológus tökéletesen fogalmaz: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni."

"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer" - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. A bűnbánat és a gyónás mindig is kiemelkedő szerepet játszott a keresztény vallásban. Az egyház szemszögéből értem a dolgot, a hívőkéből tekintve annál kevésbé. Olyan ez, mintha életünk nagy részét azzal töltenénk, hogy betegségekről és gyógymódokról beszélgetünk. Mintha mindig lenne velünk valami súlyos gond. Az igazság az, hogy a magam részéről a legritkább esetben szoktam betegségekről diskurálni. Az elmém - minden nyavalyám ellenére - kifejezetten az egészségre fókuszál.

Ahhoz persze, hogy bűnbánatról beszélhessünk, bűntudatra is szükség van. Nem gondolom, hogy pszichopata volnék, ám ezt a fogalmat legfeljebb hírből ismerem. A morál világát meglehetősen egyszerűnek látom: amit bűnösnek tartok - gyilkosság, lopás, nemi erőszak, egyéb fizikai agresszió, vagy azzal való fenyegetés -, olyat semmilyen körülmények között sem cselekszem. Ezzel gyakorlatilag kész is vagyunk: garantált a tiszta lelkiismeret. A legtöbben azonban - valamiféle érthetetlen okból - nem így működnek. Ha megkérdezünk száz embert, hogy szoktak-e bűntudatot érezni, kilencvenhét azonnal bólogat. Többségük a gyakori forrófejűségre hivatkozik, kisebb hányaduk pedig egészen megmosolyogtató tettekre.

Ami a hirtelen felindulást illeti, bevallom, a legkevésbé sem értem a problémát. A legtöbbünk számára világos, hogy a magasabb tudati szinteket - ahová megfontoltan igyekszünk - a buddhista nyugalom, s az a pazar attitűd jellemzi, mely derűs arcot kölcsönöz minden sértés, bántás és sorscsapás esetén is. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez - sajnálatos módon - csupán távoli cél, amíg ide elérünk, ezerszer borulunk ki apró-cseprő hülyeségeken. Ám ebben nincs semmi tragikus. Néha paprikásak vagyunk és nem abban a tónusban reagálunk, ahogyan az kívánatos volna. Ilyenkor semmiből sem áll elismerni, hogy tényleg nem így kellett volna. De ennyi. Ezek nem azok a mozzanatok, amiért egy egészséges embert mardosna a lelkiismeret. A tettlegesség persze egészen más tészta, arra semmiféle felmentést sem ad a hirtelen harag. Az emberré válás minimuma, hogy nem rántunk kést minden barátságtalan pillantás esetén.

A másik tipikus bűntudat-forrás a belső morális meggyőződéssel nem rendelkező, folyton aggályoskodók számára a számos vallási előírás és társadalmi elvárás, melyekre az egészséges lelkűek magasról tesznek. Lelkiismeret-furdalást érezni azért, mert kihagytunk egy vasárnapi misét, mert nem látogatjuk nagyszüleink sírját, mert messziről elkerüljük a gyóntatófülkét, vagy mert nem a rokonságnak tetsző párt választottunk - totális röhej. Akinek örömöt, megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ad a templom-, vagy temetőlátogatás, esetleg a családnak való megfelelés, annak sokkal inkább hiányt, kielégületlenséget kellene éreznie ilyenkor, mely könnyedén orvosolható. Bűntudatról beszélni olyan esetekben, amikor nincs sértett, nincs áldozat - totálisan önpusztító magatartás. Ahogy a keresztény vallás legtöbb mérgező építőeleméért, természetesen a permanens bűntudattal terhelt attitűdért is elsősorban Pál apostol a felelős: "Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Bevallom, ennél nagyobb zagyvaságot ritkán olvasok. Gyakorlatilag minden gondolata tökéletesen értelmetlen, a következtetései pedig abszolút logikátlanok és zavarosak. Döbbenetes, mennyire távoli ez az evangéliumok stílusától. Jézus mindig világosan fogalmaz, elég is egyszer elmondania az adott üzenetet. Pál ezzel szemben minduntalan dagályosan és terjengősen ír; mintha egy ostobaság attól nyerne értelmet, ha hatszor egymás után megismételjük. Szegény rómaiak, ha egyáltalán olvasták levelét, valószínűleg csak pislogtak, hogy mit is akarhat ez az ember...

Szentmártoni Mihály, jezsuita teológus a közelmúltban megjelent, Az örömteli szentgyónás titka c. könyvében kétségtelen tényként közli, hogy hívők többsége - még számos pap és szerzetes is - egyszerűen viszolyog a gyónástól. Kínpadként élik meg, hiszen lelkükben, legintimebb szférájukban egy kívülálló vájkál. A szerző szerint ez az idegenkedés a gyóntatófülkében játszódó, kétfelvonásos dráma első felével magyarázható. Ez a rész - a bűnök megvallása és az értük való felelősség vállalása - mindig megalázó és fájdalmas érzés. Ezzel szemben a második felvonásban Isten lép a színre, aki vétkeinkkel együtt is szeret bennünket, aki megbocsát, s ez végtelenül örömteli és felszabadító érzés. Számomra ez a világlátás minden elemét tekintve borzasztó idegen. Már rögtön elején: miért is kínos a felelősségvállalás? Tucatnyi filmet tudnék felsorolni, melyben a dráma egy ostoba, gázolásos balesettel indul, melyet követően a sofőr pánikba esik és továbbhajt. Az ijedtség oka százféle lehet: alkoholos befolyásoltság, gyorshajtás, lopott autó, magas társadalmi státusz, vagy épp a fiatalkor éretlensége. Azonban ezek egyike sem írja felül az elemi morált. A józan ember ilyenkor azonnal mentőt hív és feladja magát a rendőrségen. A cserbenhagyás nem csupán erkölcsileg elfogadhatatlan, de pszichikailag is komoly terhet pakol az elkövetőre. A felelősségvállalás szinte minden esetben felszabadító erejű, el sem tudom képzelni, hogy mi olyan fájdalmas e mozzanatban. A második felvonás, az isteni megbocsátás innentől kezdve tökéletesen értelmetlenné válik. A szerző pszichológus, így tisztában kell lennie azzal, hogy a felelősségvállalás aktusával megtettük a lehető legnagyobb lépést az önmagunknak való megbocsátás útján. Valójában Isten sem kommunikál velünk semmilyen más módon, csakis a lelkiismeretünk útján. Mindez azt jelenti, hogy egy érett, felnőtt embernek semmi szüksége arra, hogy egy pap közölje vele a Teremtő nagylelkű gesztusát.

Megszólalásaiban Ferenc pápa gyakran kesereg azon, hogy a hívek egyre ritkábban keresik fel a gyóntatószéket. Szerintem sokkal inkább örülnie kéne. Amikor végre felismerjük, hogy az évszázadokon át bűnnek hazudott cselekedetek valójában senkit sem bántó ártatlanságok; amikor ráébredünk, hogy az önmagunkért való felelősségvállalás nem fájdalmas, sokkal inkább lelkesítő; amikor elérkezünk arra a szintre, hogy már képesek vagyunk megbocsátani magunknak, s nem gyártunk több felesleges szorongást - mindezt inkább ünnepelni kellene. Talán lassan mégis elkezdünk felnőtté válni.

Talán a leghülyébb közmondás, amit ismerek. Jelzésértékű, hogy élőbeszédben eleddig csakis szürke és fantáziátlan figurák szájából hallottam, akik jellegtelenségükből igyekeztek erényt kovácsolni. Elég reménytelen próbálkozás.

A legszembetűnőbb módon akkor találkozunk a közmondás szellemében élőkkel, amikor társkereső oldalak kínálatát böngészve kiszúrunk egy-egy igazán figyelemreméltó jelöltet. Bevallom: számomra sokszor nem csupán sokkoló, de egyben értelmezhetetlen is az élmény. Aki még arra is képtelen, hogy egyetlen nyamvadt fotó erejéig önmaga legjobb arcát mutassa, az mégis mit vár? Arról nem is beszélve, hogy 2019-ben már nem csupán a netes társkeresésnek, de ezen belül magának a profilkép elkészítésének is könyvtárnyi az irodalma, két kattintásra bárkitől. Elképesztő ostobaság és igénytelenség olyan fényképet felrakni, melyet megpillantva még az érintett is villámgyorsan továbblapozna, vagy talán hangosan fel is röhögne. Még az is előfordulhat, hogy ezek az emberek tényleg elhiszik, hogy az öndicséret büdös, s már a kezdet kezdetén a másik arcába kívánják tolni a kozmetikázatlan valóságot. Tényleg döbbenetes. (Miközben e sorokat gépelem, a blogajánlóban a következő cím jelenik meg: "Nem tetszett a körözési fotója, küldött másikat". Stephen Murphy, egy angol bűnöző - miután három napja ott virított az arca a plakátokon - egy helyi lapnak juttatta el új, előnyösebbnek ítélt fényképét, cserére felkínálva. Nos, ezt hívom én igényességnek.)

Önmagunk fényezése természetesen nem merülhet ki abban, hogy előnyös profilképet választunk. Minden olyan élethelyzetben, ahol a külső környezet döntése markánsan alakítja sorsunkat - állásinterjú, randi, képviselő választás - alapvető, hogy személyünket a lehető legalkalmasabb jelöltnek állítsuk be. Ezerszer halljuk a jól csengő ostobaságokat: "légy önmagad"; "nincs fontosabb, mint a teljes őszinteség" és hasonlók. E silány útravalóknak csakis akkor van bármi értelmük, ha James Bondnak, vagy Názáreti Jézusnak hívnak bennünket. Ezekben az esetekben valóban nincs szükségünk semmi verbális tuningra. Ám ha mégsem így lenne, ha csupán közönséges földi halandók volnánk, messze a tökéletességtől, úgy elengedhetetlen, hogy - diszkréten és stílusosan - az egekig hájpoljuk magunkat. Az átlagember örök frusztrációja, hogy látszólag egy áthidalhatatlan szakadék tátong a képességei és a vele szemben támasztott, sokszor csupán vélt elvárások között.  Kizárólag a magabiztosság és a tudatos önmenedzsment jelentik a kiutat az ilyenfajta szorongásból. Ha izzad a tenyerünk a bemutatkozáskor, ha remeg a hangunk az izgalomtól, ha szóba hozzuk bizonytalanságunkat alkalmasságunk kapcsán - nem sok jóra számíthatunk.

A dolog innentől kezdve már elsősorban stílus kérdése. Az Audi-slusszkulcs kényszeres villantása, a több kilóra rúgó aranykészlet állandó viselése, a folyamatos kérkedés - ezek az öndicséret olyan formái, melyek ha nem is büdösek, de civilizált környezetben mindenképpen visszafelé sülnek el. Itt nem is az a gond, hogy az érintettek csupán egyetlen dimenzióban, az anyagi javak síkján igyekeznek bizonyítani. Legalább ilyen súlyos probléma a végtelen ízléstelenség is. Egy visszafogottan viselt Patek Philippe, vagy egy minőségi anyagból készült, jól szabott öltöny nagyságrendekkel elegánsabb, ráadásul sokkal megbízhatóbban reprezentálja a vagyont, a pénzügyi biztonságot. Ugyanígy: önmagunk sztárolása a verbális kommunikáció szintjén sem viseli el a harsány hencegést. Ez persze nem jelenti azt, hogy szerényen hallgatnunk kéne mindarról, amit legszívesebben a homlokunkra írnánk. Azt viszont feltétlenül, hogy muszáj becsomagolnunk az üzenetet. Mindazt, amire büszkék vagyunk, amire úgy igazán felvágnánk, amit legszívesebben belekiabálnánk a világba, érdemes minden esetben oly módon szóba hozni, mintha a beszélgetésbe szervesen illeszkedő spontán elem, jelentéktelen mellékkörülmény volna: "Velem is pont ugyanez történt, amikor Washingtonban, a Fehér Házban dolgoztam. Képzeld, megyek a folyosón..."

Elvétve még manapság is találkozni olyan bárgyú, naiv széplelkekkel, akik őszintén vallják a címbéli közmondás igazságát. Szerintük önmagunk feltupírozása nem más, mint olcsó szélhámosság, közönséges csalás. Legalább négy szinten tévednek.

EVOLÚCIÓ - Koponyánkban hosszú-hosszú évezredek óta egy meglehetősen túlméretezett hardver, egy csaknem másfél kilós agy dübörög, melyet - lássuk be - az elmúlt pár száz esztendőt leszámítva az emberiség nemigen használt semmire. Ugyanígy: nagyságrendileg negyvenezer éve kialakult a tagolt beszéd, ennek ellenére konfliktusainkat egészen a legutóbbi korokig mindig fegyveres agresszióval igyekeztünk rendezni. Mi több, a mai napig létezik számos globális méretű probléma, melyeket képtelenek vagyunk megoldani, holott az együttműködés legfontosabb eszköze már a vadászó-gyűjtögető korban rendelkezésre állt. (Egy mamut csapatmunkában történő elejtéséhez aligha volt szükség Arany János szókincsére, nyelvi fordulataira.) Tekintve, hogy az evolúció sohasem pazarló, a téma szakértői hajlanak arra, hogy mindezek, az adott kort tekintve feleslegesnek tetsző adottságok és képességek a szexuális szelekció termékei, vagyis kifejezetten az udvarlás céljából alakultak ki. Amikor tehát egy csillagos nyáresten andalogva történeteinket úgy színezzük, hogy ezzel önmagunk ázsióját emeljük, valójában evolúciós küldetésünknek teszünk eleget.

PSZICHOLÓGIA - A személyiségfejlődés klasszikus dinamikája a következőképpen fest: elképzeljük azt a kívánatos karaktert, amellyé válni szeretnénk, majd igyekszünk minden élethelyzetben úgy viselkedni, mintha az áhított cél máris megvalósult volna. Elménket ezzel a módszerrel tudjuk a leghatékonyabban magunk mellé állítani; előbb-utóbb elkerülhetetlenül azzá válunk, akit magunk elé vetítünk. Amikor egy randin, vagy egy állásinterjún valamelyest kozmetikázunk magunkon, az pontosan ennek az építő folyamatnak a része.

ERKÖLCS - Amikor megkíséreljük, hogy magunkról a lehető legvonzóbb képet fessük, az nem jelentheti azt, hogy ordas hazugságokkal traktáljuk beszélgetőpartnerünket. Nem mondjuk, hogy mi tanítottuk gitározni Slasht, vagy hogy ott voltunk a Holdra szálláskor. Csupán arról van szó, hogy kreatív oldalunkat megvillantva, szolidan használjuk a színes ceruzát. Valószínűleg nem fogunk a pokolra jutni, ha egy-egy sztorit úgy mesélünk el, mintha velünk esett volna meg, s nem mint ahogy a valóságban: egy ismerősünk távoli ismerősével. A helyszín, az időpont és az egyéb körülmények is szabadon variálhatók, ahogyan a helyzet drámaisága megköveteli: talán izgalmasabbnak hangzik, ha egy kihalt, éjszakai mellékutcába helyezzük a cselekményt, s nem a kora délutáni körúti forgatagba, ahol és amikor az ténylegesen játszódott. S persze a történetbeli ellenfelünk sem egy csenevész kiskamasz, hanem három tagbaszakadt börtöntöltelék lesz...

ÉRTÉKPREFERENCIA - Azok a régi vágású fickók, akik megingathatatlanul hisznek a színtiszta őszinteségben, bizonyára úgy gondolják, hogy ez egy mindenek felett álló, univerzális valuta, mely minden élethelyzetben értéket képvisel. Óriásit tévednek. Puzsér Róbert - találóan - így fogalmaz: "A nők nem akarnak téged. A nők egy ideát akarnak, melyet ha fel tudsz építeni bennük magadból, akkor abból még szex is lehet." Valóban így van. Hiába hisszük, hogy jelentőséggel bír a lelkesedésünk, az elkötelezettségünk, a szenvedélyünk, a befektetett időnk, energiánk és pénzünk. Pláne az egyenességünk. A megismerkedéskor, a kapcsolat korai szakaszában ezek majdhogynem hátrányt jelentenek. A hatékony önfényezés ebben a periódusban maga a brutális színészkedés: eljátszani a flegmát, aki bár a legjobb formáját hozza, de tulajdonképpen jól elvan, tökéletesen kiegyensúlyozott, s nem igazán számít neki, hogy mi lesz a kaland vége. Kell ehhez lelkierő: elhitetni, hogy véletlen volt a találkozás, spontán ötletként jött a város legjobb étterme, s a vakszerencsén múlott, hogy épp felszabadult egy kétszemélyes asztal a legdiszkrétebb sarokban.

Amikor egy-egy állást meghirdetve kasztingot rendezek, minden alkalommal találkozom olyan jelöltekkel, akik - lemondva az öndicséret áldásos eszközéről - a teljes őszinteséget választják. Nyugodtan mondhatnák, hogy "ez egy rövidebb szakmai periódus volt az életemben", ehelyett nyíltan elfecsegik, hogy alig egy hónapot dolgoztak az adott munkahelyen. Minden kockázat nélkül kamuzhatnának munkakörük összetettségét illetően is, mégis inkább bevallják, hogy csupán jelentéktelen feladatokat bíztak rájuk. Persze, próbálok segíteni rajtuk. Elmondom, hogy a legközelebbi állásinterjún - mert a hallottak után sanszos, hogy nem ez lesz az utolsó - érdemes volna használni a púdert és kissé rafináltabban kommunikálni. Természetesen a rutintalanság nem tragédia; az egész élet másról sem szól, mint a folyamatos tanulásról és a fejlődésről. Ezzel együtt is bitang jó lenne, ha életünk fontos állomásaira már felkészülten érkeznénk. 

Hetek óta más sem folyik a csapból, mint a "LOVEISLOVE". A Coca-Cola annyit egészen biztosan elért, hogy a mai napig uralja a közbeszédet a médiában és a magánélet szféráiban egyaránt.

Amit feltétlenül látni kell: a Coca-Cola egy piaci vállalkozás. Amíg nem követ el törvénytelenséget, addig úgy kommunikál, ahogy csak akar. Egyetlen józan szempontja lehet: a profit. Ha képes növelni a forgalmát, úgy kampánya vérprofi, ha nem, úgy totális baklövés. És ugyanígy: a fogyasztónak is joga van lelkesedni vagy tiltakozni, akár még tüntetést is szervezhet, ahogyan ezt a Mi Hazánk Mozgalom meg is tette. Többek között ettől oly szép a liberális demokrácia. (Hiszen tudjuk: a demokrácia természeténél fogva nem is lehet más, csakis liberális.)

A közéleti vita persze nem elsősorban arról szól, hogy a Coke marketingstratégiája üzleti szempontból mennyire sikeres. Sokkal inkább arról, hogy a meleg srácokkal operáló, rövid életű plakátok milyen tudatformáló hatást gyakorolnak - teljesen függetlenül attól, hogy a reklámkampányt folytató cégnek van-e ilyen szándéka. Az első kérdés: kívánatos cél-e a melegek társadalmi elfogadottságának növelése? A magam részéről azt gondolom: igen. (Ne kezeljük ezt sem evidenciaként! A liberális demokrácia LÉNYEGE, hogy minden non-agresszív álláspont legitimnek számít.) A második felvetés: a Coca-Cola kampánya, a Pride, és az egyéb, hasonlóan látványos akciók megfelelően szolgálják-e ezt a célt? Hitem szerint a legkevésbé sem. A ma még homofób attitűddel élőkben - és elvileg ők lennének a tudatformálás célközönsége - mindez sokkal inkább felháborodást és haragot kelt. Az elfogadás sokkal gyorsabb, hatékonyabb, bensőségesebb és őszintébb, ha a nép gyermeke pozitív példákkal szembesül. Elton John, George Michael, Lakatos Márk, Kajdi Csaba "Cila", vagy épp a szomszéd srác a negyedikről - száz számra ismerünk olyan szerethető figurákat, akikről transzparens módon tudható, hogy melegek, s nem hogy rossz érzésünk nincs velük kapcsolatban, de legszívesebben megölelgetnénk mindet. (Szegény George Michaelt már aligha fogjuk.) Egészen biztos vagyok abban, hogy ők jelentik a megoldást, ők az igazi reklámarcok. Amikor a számtalan előítélettel élő átlagember lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a homoszexuálisok közvetlenek, barátságosak és együttműködőek, az minden kampánynál többet ér. "Ti legyetek a föld sója!" - így az Írás. Körülbelül erről a küldetéstudatról szól.

A Coke-kampány ellen tiltakozók egyik legsűrűbben hangoztatott érve a fiatalkorúakra gyakorolt hatás, mely szerint a mintát látva nem csupán elfogadókká válnak, de akár maguk is a homoszexualitás útjára lépnek. E felvetés kapcsán két dolgot érdemes megvizsgálni. Az első, hogy e fordulat lehetséges-e, a másik, hogy problémát jelent-e mindez. Amennyiben biztosak lehetnénk abban, hogy a szexuális orientáció 100%-ban genetikailag determinált, úgy mosolyogva le is söpörhetnénk a kérdést az asztalról. A legtöbben hajlamosak vagyunk magunkból kiindulni, s a saját működési mechanizmusunkat általános érvényűnek gondolni. Focimeccs után belépünk a zuhanyzóba, ahol rajtunk kívül még tucatnyi cimboránk szappanozza magát, s az erotikus vágy lesz a legutolsó, amit érzünk ilyenkor. Persze nem azért, mert a srácok némelyike igencsak messze áll a tökéletességtől. Egyszerűen úgy vagyunk drótozva, hogy a világ összes kampánya is kevés volna, hogy szexuális orientációnkat a legkisebb mértékben is megingassa. Láttunk már olyan riportfilmet is, melyben meleg férfiak életükben először érintenek női szeméremtestet. Idegenkedő arckifejezésük elárulja, hogy az ő irányultságuk is sziklaszilárd. Mindezekből azonban nem következtethetünk arra, hogy minden földlakó esetén ennyire fekete-fehér a kérdés. Ismerünk olyan kutatásokat, amelyek eredménye szerint a minta, a szocializáció erős befolyással lehet a fiatalkorúakra képlékeny szexuális orientáció esetén. Mindez azt jelenti, hogy a tudatformálók felelőssége óriási. Amíg a tudomány mindezt nem cáfolja, amíg nem szállít egyértelmű bizonyítékokat annak kapcsán, hogy a környezeti hatások indifferensek a nemi érdeklődés kialakulását illetően - és ilyenek egyelőre hosszú évtizedek kutatásait követően sem állnak rendelkezésre -, addig szerencsésebb volna az óvatosság és a visszafogottság a tudatformálás terén.

Most jön a keményebb dió: vajon problémát jelent-e, ha a szocializáció hatására egy fiatalkorú szexuális irányultsága megváltozik? Kevesen vitatnánk, hogy az elfojtás pokoli dolog. Ha a társadalmi elvárások egy tisztán homoszexuális hajlamút heteró létformára kényszerítenek, vagy fordítva, az csaknem elviselhetetlen lehet. Lépjünk ezen túl, s képzeljük magunkat egy olyan kiforratlan gyermek helyébe, aki potenciálisan többféle orientációban is képes megtalálni a saját testi-lelki kiteljesedését. Kijelenthetjük-e bármelyik létformáról, hogy kívánatosabb a többinél? Ha nem, ha a szexualitás minden formáját pontosan ugyanolyan értékesnek tartjuk, úgy megint csak nincs miről beszélni. Tök mindegy, hogy gyerekeink melegek, leszbikusak, vagy heteroszexuálisak lesznek, így egyetlen rossz szavunk sem lehet bármiféle tudatformáló kampány kapcsán. Ha viszont képesek vagyunk minőségi rangsort felállítani a szexuális irányultságok között, úgy rögtön visszatérhetünk a társadalmi kampányok felelősségéhez. És miért ne tehetnénk? Talán azért, mert azonnal ránk sütik, hogy homofóbok vagyunk? Ebben speciel igazuk is lesz, amennyiben morális verdiktet mondunk ("bűn a homoszexualitás"), vagy ha ízlésbeli ítéletet fogalmazunk meg ("gusztustalan, ha kézen fogva mennek az utcán"). A homofóbia vádja ugyanakkor a legkevésbé sem áll meg, ha a különböző szexuális orientációkat objektív mércével vetjük össze. Ha így teszünk, azt fogjuk látni, hogy a homoszexuális magatartásforma a legkevésbé komplex, tekintve, hogy az utódnemzés lehetőségét aligha hordozza magában. A heteroszexuális lét ilyen tekintetben jócskán többet ígér. Mindkettőnél komplexebb ugyanakkor a biszexuális irányultság; itt semmiről sem kell lemondani. Hasonlóképpen gondolkodhattak a Trónok harca alkotói is: Oberyn, Dorne hercege az egyik legpengébb karakter az egész sorozatban. David Bowie is belekóstolt szinte mindenbe. Legendás mondatát sokan ismerjük: "A feleségemmel úgy találkoztam, hogy egy időben ugyanazzal a fickóval keféltünk..."

Természetesen az utódnemzés képessége csak egyetlen ismérv, ha nem is jelentéktelen. Aki nem vágyik saját családra, annak mindez tökéletesen indifferens. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy - szexuális irányultságtól függetlenül - a legtöbben szeretünk családban élni. Témánk kapcsán a legtöbb társadalmi vita épp akörül forog, hogy a meleg és leszbikus párok megfelelő nevelőszülők-e örökbefogadás esetén. Mindez világosan jelzi, hogy ők is  vágynak a gyerekzsivajra, akárcsak a heteroszexuálisok.

"Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." Az ószövetségi intelem nyilvánvalóan a múlté. A világ civilizált része már elfogadta, hogy mindenki úgy szeret, ahogy a szíve, az ösztöne és a tudatos döntése diktálja. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a különböző szexuális orientációkat nem rangsorolhatnánk objektív mérce szerint. Amikor a szülők elsöprő többsége azt reméli, hogy gyermeke nem lesz homoszexuális, az nem azért van, mert bűnösnek, szégyellnivalónak tartja, vagy mert undort érez, esetleg mert azt gondolja, hogy így kevésbé tudná szeretni csemetéjét. A legtöbben egész egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy egy heteroszexuális létforma komplexebb boldogságcsomagot ígér. Ami pedig a társadalmi tudatformálást illeti: optimális esetben a cél a homoszexuális embertársaink teljes elfogadása, nem pedig a homoszexuális létforma népszerűsítése. Minden, ami az előbbit szolgálja, nemes és kívánatos; s minden, ami az utóbbit, az kifejezetten kerülendő. Aki szerint ez homofób gondolkodás, az valóban nincs tisztában a szavak jelentésével.

Ülünk a pókerasztalnál. Baloldali szomszédom - egy korombeli, negyvenes srác - azon kesereg, hogy barátainak túlnyomó többsége már külföldön keresi kenyerét. Fejemben gyorsan végigfuttatom közeli ismerőseim nem rövid névsorát, s erős fejvakarás után egyetlen olyan cimborámat tudom megemlíteni, aki egy amerikai állásajánlatot elfogadva a tengerentúlon próbált szerencsét. Mindenki más hazai vizeken vitorlázik. Néha, borgőzös esteken előfordul, hogy végigtekintek barátaimon - jogászok, közgazdászok, építési vállalkozók, fuvarozók, egy-egy biológus, orvos, fogtechnikus - s kitör belőlem, hogy pár száz kilométerrel arrébb bármelyikünk a sokszorosát kereshetné. Mégis, eszünk ágában sincs új életet kezdeni bárhol másutt a világban. Ennek természetesen semmi köze a hazaszeretethez, vagy más, hasonlóan ködös, ám hangzatos ideához. A nagyon is kézzelfogható, szociális kötelékeink tartanak bennünket itthon. Azok az emberi kapcsolataink, melyek mindennél többet érnek. Persze, lehetséges, hogy senki sem pótolhatatlan. Ám ember legyen a talpán, aki egy ilyen terebélyesen gazdag szociális környezetet pillanatok alatt felépít a semmiből, idegen kultúrában, idegen nyelvterületen.

Alig hiszem, hogy létezik bárki, aki oly nagyra értékeli az individualista szemléletet, mint jómagam. Az égvilágon semmi másban nem hiszek, csakis az önzésben, az egyéni érdekben. Felszínesen tekintve ezt a világlátást könnyen össze lehet kapcsolni az elszigetelődéssel és a magánnyal, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz. Mi több: hitem szerint nem csupán szerelem, de barátság is csak egész és autonóm emberek között jöhet létre. A közösségnek ugyanis nem az az elsődleges célja, hogy szükség esetén legyen kire támaszkodnunk. Összetartó habarcsnak ez végtelenül gyenge. Sokkal fontosabb, hogy mindazt az áldást, amelyből ilyen-olyan módon részesülünk, legyen kivel megosztani. Az elmúlt 25 évben legalább két-háromezer társasági eseményt szerveztem: házibulik, pókerestek, focimeccsek, vetélkedők, társasjáték, Római parti fröccsözések, s persze muszáj a legénybúcsúkat is megemlítettem. Ám egy kezemen meg tudom számolni azokat az eseteket, amikor azért ragadtam telefont, hogy kalákát verbuváljak költöztetésemhez, vagy lakásfelújítás utáni sittpakoláshoz. A közösségépítés leghatékonyabb módja, ha felkínálunk valamiféle vonzó programot, melyre lehetetlen nemet mondani.

A konzervatív gondolkodásúak az élőhely szerinti, véletlen formálta közösségekért lelkesednek. Falu, szülőföld, haza... Nem állítom, hogy e természetes populációk nem működőképesek, ám mégsem valódi közösségek. Ezek egyikét sem a tudatos és önkéntes választás, nem is a közös érdeklődési kör formálta, csakis a vakszerencse - vagy épp a balsors, ha az elviselhetetlen szomszédokra gondolunk. A baloldali érzelműek a hasonló társadalmi helyzetet tekintik a legfőbb összetartó erőnek. Munkások, akiket egytől egyig kizsákmányolnak; nők, akiket a férfiak elnyomnak; kisebbségek, akik jogfosztottságban élnek. A valóság az, hogy ezeket a csoportokat, sem tekinthetjük valódi közösségeknek, hiszen a kollektív sérelmen túl semmi egyéb köteléket nem látunk. Az igazi barátságok - és az ezekre épülő közösségek - csakis önkéntes alapon, kölcsönös szimpátiára, illetve valamiféle közös értékrendre, és/vagy érdeklődési körre támaszkodva jöhetnek létre, szinte tökéletesen függetlenül az élőhelytől és a társadalmi pozíciótól. 

Sohasem értettem a magányos embereket. Az érzést persze - ideig-óráig - mindannyian megtapasztaljuk: kollégium, katonaság, külföldi kiküldetés, vagy csupán a kamaszkor pár elcseszett augusztusi hete, amikor minden cimbora másfelé nyaral. Ám a barátságok hiánya hosszútávon számomra értelmezhetetlen. Ezzel szemben tele a net az olyan sirámokkal, hogy nincs az a csapat, amellyel kirándulni, vakációzni lehetne, vagy csupán összejönni egy könnyed, szombat esti társasjátékozásra. "A férjem egy igazán rendes, de eléggé magának való ember lett, akinek egyáltalán nincsenek barátai." - Fura például, amikor egy nő csak évekkel az oltártól való távozás után szembesül azzal, hogy egy szélsőségesen introvertált alakkal kötötte össze az életét. Világos, hogy eltelhet pár rózsaszín hét, amikor nem is kell más, csak a szerelem, meg egy bungaló a tengerparton. Ám idővel a mámor alábbhagy, az ember visszatér a városba, s a józan hétköznapok azért csak fejbe kólintják előbb-utóbb... "Egyetlen barátnőm volt, ám ő is egymás után négyszer mondta le a megbeszélt találkozót, mindig közvetlenül előtte, mert gondjai akadtak..." Léteznek olyanok, akik mindent egy lapra kívánnak feltenni. Ha kellően széles a baráti kör, az ilyen semmirevaló, megbízhatatlan ismerősök számát még a telefonból is törölni lehet - és nem is kell várni a negyedik átejtésig. "A suliban is én voltam az, aki kullogott mindig a többiek után, akit mindenki lerázott és levegőnek nézett." Kétségkívül nem születtünk egyformának. A szépek, a vidámak és a szellemesek mindenütt nagyobb népszerűségnek örvendenek. Már csak ezért is érdemes széppé, vidámmá és szellemessé válni. Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, ám odáig azért feltétlenül érdemes feltornászni magunkat. Fontos megérteni: a barátság esélyét úgy tudjuk megteremteni, ha képesek vagyunk valamiféle értéket nyújtani másoknak. Az a minimum, hogy kellően szórakoztatóvá válunk. "Sokáig azt hittem, hogy barátságaim jó minőségűek és mélyek, ám rá kellett jönnöm, hogy mind sekélyes volt és értéktelen..." Sokféle barát létezik. Van, aki könnyed és felszínes, viszont a legnagyobb partiarc. A másik filozofikus alkat, akivel mélyenszántó minden eszmecsere. A harmadiknak hatalmas teherautója és szerszámkészlete van, s fél órán belül befut, ha hívja az ember. A negyedik a lélek gyámolítója, akinek sírni lehet a vállán, ha valaki ilyen igényekkel él. Érdemes mindenkit a helyén kezelve megbecsülni. Attól, hogy valaki magasról tesz Nietzsche gondolataira, még bőven lehet piszok jó teniszpartner.

Az MTA kutatási eredményeit látva muszáj megállapítani, hogy a fenti panaszáradat nem egy jelentéktelenül szűk réteg sajátja. Mi, magyarok, kifejezetten rosszul állunk e téren, egy átlagos tajvani például háromszor-négyszer akkora baráti körrel bír, mint egy hazánkfia. Honfitársaink csaknem negyedének egyetlen olyan barátja sincs, akivel megoszthatná legféltettebb titkait; kétharmada pedig legfeljebb 4 közeli ismerőst képes felvonultatni. Ez valami brutális kép: a magyar társadalom alig 10%-a számol be olyan kielégítően széles szociális környezetről, amelyben nem fenyegeti az elmagányosodás. Végtelenül lehangoló. Természetesen szó sincs arról, hogy nem lennénk tisztában a baráti kötelékek fontosságával. A probléma sokkal inkább az, hogy pocsék mintákat követünk. Az például általános norma, hogy a házasságkötés után elkezdjük leépíteni a cimborákat. A felek egyszerűen nem nézik jó szemmel, ha a másik továbbápolja korábbi kapcsolatait. Döbbenet. Kicsinyes, önpusztító kisajátítás, melynek eredményét néha csak hosszú évek múltán érezni, mikorra már mindent felégettünk magunk körül. A felmérés azt is egyértelműen igazolta, hogy Magyarországon a kor előrehaladtával csökken a barátságok száma. Míg a fiatalok egészen jól elbandáznak, úgy a vének egyre szűkülő szociális kört tudhatnak magukénak. Ez is valódi agyrém. Igaz ugyan, hogy egy bizonyos kor után már elindul a biológiai lemorzsolódás, ám addig is egy teljes élet áll rendelkezésünkre, hogy baráti hálónkat egyre terebélyesebbé szőjük. Ha valaki hatvanesztendősen nem tud nagyobb házibulit szervezni, mint a huszadik születésnapján, az valamit nagyon elbénázott a felnőttévei során.

Jobb egy erszény, mint két barát? E nyomorúságos időket idéző közmondás nyilvánvaló téveszme, azonban nem csupán az üzenete hamis, már a dilemma felvetése is erősen megkérdőjelezhető. Az MTA szociológiai kutatásai ugyanis egyértelműen azt igazolják, hogy minél tehetősebb és magasabb státuszú az ember, annál több barátja van, és fordítva. (E kutatási eredmények egyébiránt azt a vallási meggyőződést is alaposan fenékbe billentik, mely szerint a gazdagok lelki nyomorban élnek, míg a szegények egymást segítő, szolidáris szeretetben.) Az örökös fanyalgók ilyenkor rendszerint azzal rukkolnak elő, hogy a vagyonosokhoz nyilván érdemes dörgölőzni, így társaságaik tele lesznek érdekbarátságokkal. Esetenként persze ez sem kizárt, azonban közel sem ez a meghatározó kapocs. Sokkal fontosabb az, hogy a magas jövedelmeket és a széles szociális kört ugyanazok személyiségvonások hozzák létre: nyitottság, mosoly, érzelmi intelligencia, együttműködésre való készség. A lényeg: többnyire egyáltalán nem kell választani a pénz és a barátság között. Az igazán karizmatikus személyiségek képesek bárhol a világon irigylésreméltó jólétet és valódi közösséget varázsolni maguk köré.

Régi és visszatérő vitatéma, hogy a keresztény vallást milyen mértékben jellemzi a prűd szexellenesség. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy az egyház a testiséget mélyen megveti és az ördögtől valónak tartja; míg mások úgy látják: csupán a helyes mederbe kívánja terelni a természetes emberi vágyakat és szükségleteket. Vajon melyik áll közelebb az igazsághoz?

Nietzsche úgy vélte: az egyház meg akarta mérgezni az éroszt, ám az nem halt bele, csupán megbetegíteni sikerült. Nehéz volna találóbban megfogalmazni. Már a Bibliában is azt látjuk, hogy amikor a szexualitás kérdése terítékre kerül, szinte kivétel nélkül valamiféle tiltás kíséri. Az Ótestamentumban helyenként ilyen finomságokra lelni: "Szövetséget kötöttem szemeimmel, hogy fiatal lányokra nem nézek vágyakozva." Mintha ez ilyen egyszerű volna... Az Újszövetségben két különböző attitűd jelenik meg: Jézus alig-alig érinti a témát, Pál viszont annál sűrűbben; a paráznaság elleni bibliai kirohanások oroszlánrésze az ő nevéhez fűződik. Ami a pápákat illeti, a legtöbben - egészen különböző okokból - nem sok maradandót tettek hozzá a szexualitás kérdéséhez. Valójában egészen II. János Pál beiktatásáig kellett várni, hogy egy egyházfő végre viszonylag fesztelenül nyilatkozzon a testiségről: "Új teológiára van szükség, amely távol a prűd tiltásoktól elmagyarázza, hogy a szexuális etika hogyan felel meg tökéletes módon szívünk legmélyebb, a szeretet és az egység iránti vágyainak." A katolikus vallás elmúlt kétezer esztendejét látva már az is bitang nagy dolog, ha egy pápa egyáltalán felismeri, hogy a kérdés - a keresztény vallás fennmaradását tekintve - kulcsfontosságú, hiszen az egyház álláspontját a világ a vállalhatatlan, teljes prüdériával azonosítja. Sokkal tovább azonban II. János Pál sem jut. Szerinte a szexualitás a halál kultúráját hozza magával, amennyiben az élet és a szeretet ellen irányul. Csupán arról az apróságról feledkezik el, hogy a szex önmagában SOHA nem irányulhat az élet és a szeretet ellen. Elvi képtelenség.

Ha belegondolunk, rém izgalmas kérdés, hogy testi szükségleteink közül miért pont a szex bökte leginkább a nagy vallásalapítók és egyházatyák csőrét. A hét főbűn között a bujaság mellett megjelenik a torkosság és a restség is. De ennyi. Pár jelentéktelen böjti előíráson túl egyetlen egyházi regula sem szabályozza a kalóriabevitel mértékét, a fogyasztható tápanyagok körét, vagy azt, hogy mikor, milyen társaságban étkezzünk. Arról sem szól a fáma, hogy mi számít lustaságnak, hogy mennyi a munkával/sporttal töltött ideális heti óraszám, vagy hogy mely foglalkozások és szabadidős tevékenységek kedvesek az Úr előtt. Mindezekkel szemben a szexualitás kérdésköre nagyon is konkrét és merev szabályrendszerrel bír, gyakorlatilag betarthatatlan szigorúság mellett. Ez már csak azért is fura, mert a torkosság és a restség számtalan betegséghez vezet, melyek nem csupán az érintett, de a környezete számára is komoly terhet jelentenek. Az egyház mégsem tartja bűnnek sem az elhízást, sem a láblógatást. A bujaság kapcsán ugyanakkor semmiféle egészségkárosító hatásról sem beszélhetünk, sőt. A környezetünknek sem ártunk vele - feltéve persze, hogy elég vastagok és hangszigeteltek a falak. Valamiért mégis a szex lett a fekete bárány, a bűnök bűne, az egyenes út a kénköves kárhozatba.

Az csak egy dolog, hogy a keresztény egyház a házasságon kívüli szexualitás minden formáját bűnösnek mondta, s mondja manapság is. A középkorban azonban még a házasságon belüli nemi érintkezést is merev szabályok jellemezték. A 4. és 11. század között számos konkrét tiltást írtak elő a házastársak számára:

• tilos volt az érintkezés menstruáció idején 3-6 napig,
• a terhesség idején, illetve a szülés utáni tisztulás bő egy hónapos időszakában,
• a hagyományos böjti napokon: szerdán és pénteken,
• az Úr napján: vasárnap, illetve az azt megelőző éjszakán,
• nagyböjt idején,
• adventkor,
• néhány egyéb keresztény ünnepnapon.

Mindent egybevetve átlagosan havi 3-4 nap maradt, amikor bűntudat nélkül hancúrozhattak a törvényes házasságban élők. Kész szerencse, hogy nem volt tévé; ezt a pár nyamvadt estét már nem rabolhatta el sem a Bajnokok Ligája, sem a Barátok közt.

Persze - legyinthetnénk - ez csupán a sötét középkor, ma már minden egész másképp van. Ez egyébiránt igaz is, csakhogy az egyháznak nem az attitűdje, sokkal inkább a befolyása változott. Vegyük például a tönkrement házasságok esetét! Az egyház szerint a válás nem opció. Tök mindegy, mekkorát hibáztunk az oltár előtt, vagy hogy milyen elviselhetetlenné, embertelenné, mérgezővé vált a kapcsolat az évek során. Ha valamelyik fél kilép ebből a cudar cirkuszból, az a továbbiakban csakis akkor veheti magához Krisztus testét, ha innentől teljes önmegtartóztatásban él. Ha ugyanis új viszonyba kezdene - akár polgári házasság keretein belül - azt egyházi szemmel házasságtörésnek kellene tekinteni. Pontosan érezzük, hogy a vallásformálók fantáziáját nem az mozgatja, hogy híveik mitől lesznek boldogok. Még csak az sem, hogy miként lehetne rendbe hozni a félresiklott frigyeket. Szó sincs ilyesmiről. Csupán az elmebeteg szívatás, csak nehogy be kelljen látni az ezerszer elbukott dogmák kapcsán, hogy tökéletesen értelmetlenek. "Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza." Annyi realitásérzékük azért akad az egyházi vezetőknek, hogy felismerik: a házasságok jelentős hányada nem egy életre szól. Ennél tovább azonban nem mernek tekinteni. (Vagyis: a válás még csak-csak elnézhető. Csak az a förtelmes szex... Na az nagyon nem kéne.) Valójában könnyű belátni, hogy az égvilágon senkinek sem használunk azzal, ha Ádámból és Évából szerzeteseket faragunk csak azért, mert egymást képtelenek boldoggá tenni. Szívnak ők is, és szívnak mindazok, akiknek ez a két ember jelenthetné a földi mennyországot, miközben senki sem nyer - totál negatív szaldójú játék. Ám ez a kutyát sem érdekli, az ostoba ideológiák tekintélye kiütéses győzelmet arat az értelem, a szeretet és az emberi boldogság fölött. Az egyetlen pszichológiai nyereség a középkorból itt ragadt, perverz hatalomvágyé: a kéjes csámcsogás, hogy még mindig lehetséges uralkodni pár erőtlen lélek felett.

Próbálom megérteni a dogmagyárosokat. A magam részéről például nem szeretem azt a világot, amelyben amelyben az emberek kést rántva rendezik nézeteltéréseiket. Valahogy nem vagyok híve a vérontásnak. Ezzel együtt is: ha két ember szabad akaratából úgy dönt, hogy megvívnak egymással, alig hiszem, hogy jogom lenne megállítani őket. Az a gyanúm, hogy az egyház úgy van a testiséggel, mint jómagam az erőszakkal. Idegenkedik, undorodik és tart tőle, így a lehető legalacsonyabb szintre szorítaná - csakhogy ezt az ellenérzését sosem fogja nyíltan elismerni. Ahogyan azt sem, hogy a hívek idővel felnőnek, s képessé válnak felelős döntéseket hozni saját szexualitásuk kapcsán.

Nemrég ért véget a Trónok harca című sorozat. A nyolc évadra visszatekintve azt látjuk, hogy a valódi hősök mindegyikét a libidója mozgatta legerősebben. Robb Stark, Havas Jon, Tirion, Jamie Lannister, Samwell Tarly - valamennyiük életében akadt egy-egy olyan nőügy, mely felborított mindent - esküt, fogadalmat, háborús érdeket, józan életösztönt. Velük szemben sorakoznak fel az aszexuális karakterek - élükön Joffrey királlyal - akik kevés kivételtől eltekintve kíméletlenül kegyetlenek. A forgatókönyvírók természetesen nem hasraütésszerűen formálták a szereplők jellemét. A történelem számos aszexuális figurát vonultat fel, akiket sokszor kiemelkedő agresszivitás és vallásos, világmegváltó szándék jellemez. Az Isten óvjon meg bennünket az ilyenektől!

Robert Sarah, a 74 éves, guineai származású bíboros Isten vagy a semmi c. könyvéből meglehetősen pontos képet kaphatunk annak kapcsán, hogy hol tart ma a katolikus egyház. A szerző a hívők világában rendkívül ismert és népszerű, érthető módon: intelligens, művelt, egyszerre szenvedélyes és diplomatikus, helyenként kifejezetten költői, valamint elvitathatatlanul jó szándékú. Mindezekkel együtt is számos olyan gondolatot dédelget, melyekkel piszok nehéz azonosulni.

"Az ember csak akkor lesz valóban önmaga, ha a jót választja - magát gyermeki módon Istennek alávetve." Ez a mondat tökéletesen fémjelzi a teljes kötetet. Első ránézésre talán nem is találunk benne semmi különlegeset; látszólag nem több, mint a klasszikus monoteista attitűd felrajzolása. Ami izgalmas benne, az a csalárd érveléstechnika, a burkolt árukapcsolás. A mondat első felével nehéz volna vitatkozni: nyilván a jót érdemes választani, jelentsen is az bármit. A térítő szándékú ember éppen azért kezdi ilyen nyilvánvaló igazsággal, hogy aztán erre a betonalapzatra bármit ráépíthessen. A második félmondat ugyanis a legkevésbé sem következik az elsőből. Pontosan tudjuk: nincs szükség semmiféle alávetettségre, semmiféle ködös tekintély tiszteletére ahhoz, hogy a jót válasszuk, csupán józan morálra. Robert Sarah könyvében - hasonlóan némely politikushoz és újságíróhoz - ez a fajta rejtett, simlis meggyőzési manőver számos alkalommal tetten érhető. 

"Az Egyháznak emlékeztetnie kell arra, hogy az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése erkölcsi szabályok nélkül." Ezúttal is pontosan ugyanaz történik. Állít valamit, amit szekuláris szemmel ugyan nevetségesnek tartunk - "az élet lényege nem az evilági vágyak kielégítése" -, azonban a katolikus hit szempontjából tekintve ez is alapigazságnak minősül. Azonban nem áll meg e ponton, hanem nagyon is tudatosan odabiggyeszt még három szót: "erkölcsi szabályok nélkül". Folytatja elődei évezredes sumákságát: a felszín alatt, valahol a tudattalan mélyén megkísérelve összekapcsolni a vágyak kielégítését az erkölcstelenség fogalmával. Értem én, hogy ez a fajta csalárd kommunikáció nagy meggyőzőerővel bír. De miért van szüksége az egyháznak az ilyen szélhámoskodásra? Vagy egyszerűen annyira belejöttek az évszázadok során, hogy ma már képtelenek leállni és zsigerből így beszélnek? Számomra sokkal vonzóbb volna egy olyan vallási közösség, ahol mernek tisztességesen és világosan fogalmazni: "Az evilági vágyak kielégítése kulcsszerepet játszik a földi boldogság elérésében, s túlnyomó többségükben az égvilágon semmi bűnös sincsen. Ám mindezeken túl - egy magasabb szintű boldogság elnyeréséért - érdemes mindezeknél feljebb is tekinteni." Tényleg ennyire veszélyes volna, ha a tisztánlátást céloznák?

Sajnálatos módon akkor sem áll le a csúsztatásokkal, amikor igazán húsba vágó kérdések kerülnek terítékre: "Amikor Afrikában látom azokat az összegeket, amelyeket a Bill és Melinda Gates Alapítvány ígér, hogy hozzájáruljanak a nem férjezett lányok és asszonyok fogamzásgátlásához, így megnyitva az utat az abortuszhoz, nem tehetek mást, mint fellázadok a halál kultúrája ellen." A kommunikációs technika változatlan: összemosni a valót a hamissal, hátha a megkérdőjelezhetetlen igazság fényében a hazugság is igaznak tűnik. Tény ugyanis, hogy a Gates Alapítvány egyik legfontosabb projektje a fogamzásgátlás elterjesztése a fejlődő világban, ahol a kontrollálatlan népességrobbanás csak kilátástalanságot, nyomort és erőszakot szül. Ugyanakkor abortuszról természetesen szó sincs; a Microsoft-alapító és felesége a legmodernebb, intelligens gyógyszeradagoló technológiák fejlesztésén dolgoznak. Robert Sarah - híven a mainstream katolikus vonalhoz - idegenkedik a fogamzásgátlás minden formájától. Szíve joga, csupán az a dühítő, amikor a józan híveket úgy kívánja a saját oldalára állítani, hogy egyenlőségjelet tesz a legszelídebb módszerek és a brutális abortusz közé. Ami pedig még ennél is vérlázítóbb: a halál kultúrájának nevezi azt a törekvést, amely egy tudatosabb, kiegyensúlyozottabb és békésebb világot céloz. Mintha az élet kultúrája azt jelentené, hogy nincstelenek milliárdjai koplalnak a bolygón... Mindezeken túl a legfelháborítóbb az, hogy Nicolas Diat - aki e riportkönyvben a kérdező szerepét játssza - még véletlenül sem teszi fel az adekvát kérdéseket. A 260 oldalas kötetben egyetlen árva szó sem esik arról, hogy a bíboros miként oldaná meg Afrika legégetőbb problémáját. A maga részéről beéri ennyivel: "Ha szülőföldem tovább is szenved, ez azért van, mert az Ő tavasza előrehalad, az isteni terv szerint." Bravó.

Robert Sarah és az egyház felelőtlensége a harmadik világ kapcsán abban a téveszmében gyökerezik, mely szerint a nélkülözés üdvös dolog. "Az egyháznak nem a szegénység ellen kell küzdenie, hanem a nyomor ellen." Arról már nem szól a fáma, hogy e kettő közt mi a különbség, hogy mekkora az az egy főre eső jövedelem, ahol a nyomorból már átlépünk a szegénység szférájába. Arról viszont szívesen nyilatkozik, hogy miért kell a népet szegénységben tartani: "A gazdagság nagy szomorúságba és igazi emberi magányosságba torkollhat, ahol rettenetes lelki nyomorúság van. Ha egy embernek szüksége van ételre és gondozásra és mások felé fordulásra, ebből nyilvánvalóan következik az emberi szív kitágulása. Íme, ezért vannak a szegények legközelebb az Istenhez, és a legnagyobb szolidaritást élik meg egymás között." Döbbenetes ez a világlátás. Nem csupán azért, mert semmi köze a valósághoz - a szegénységgel többnyire nem a szolidaritás növekszik, hanem a frusztráltság, az irigység és az agresszió. Hanem azért is, mert ha még igaz is lenne, hogy a nincstelenség emeli fel a lelket, akkor sem szabadna társadalmi programot gyártani belőle. Aki vonzódik a mezítlábas puritánsághoz, a szemlélődő életmódhoz, a legmagasabb spirituális szintekhez, annak mindig nyitott a pálya, hogy önként és dalolva ezt az életutat válassza. Ám ezt kötelező optimumként tálalni minimum sportszerűtlenség. Mintha azt hirdetnénk, hogy az érzékenyebb hallás kifejlődése érdekében mindenki vakítsa meg magát. Számomra - és hitem szerint minden józan ember számára - sokkal inkább példaértékű Bill Gates életútja, aki vagyonát és befolyását arra használja, hogy valamivel jobb hellyé tegye ezt a bolygót. Az ő karrierjét nézve nyilvánvaló, hogy az anyagi jólét és a lelki nagyság a legkevésbé sem egymást kizáró tényezők. Sőt.

"Isten nem beszél, de kivehető a hangja" - állítja Robert Sarah. Ahogyan az egyház legtöbb papja, ő maga is sűrűn hivatkozik a Mindenhatóra, olyankor is, amikor erre semmi alap, vagy semmi szükség sincsen. "Isten elborzad az olyan rituáléktól, ahol az ember a saját elégedettségét keresi." Jómagam, még ha - minden fantáziámat megmozgatva - el is tudnék képzelni egy elborzadni képes Teremtőt, akkor sem venném a bátorságot, hogy ilyesmit kijelentsek. A fene se tudja, hogy ez a számunkra ismeretlen lény miben leli örömét és mitől borzong. Ráadásul a téma ezúttal a katolikus mise, amely - valljuk be őszintén - igazi dögunalom. Ha az afrikaiak ezt a sivár szertartást törzsi táncaikkal képesek valamelyest felrázni és élővé tenni, kár ezt negatívan beállítani. "Láttunk mindenfajta liturgiacsinálót és animátort, akik inkább találékonyak akartak lenni, hogy vonzóbbá és egyre kommunikatívabbá tegyék az embereknek a liturgiát, egyre több hívet belevonva és elfeledve, hogy a liturgia Istenért van." Mintha egy mindenható Istennek egy fikarcnyi szüksége is lenne rá, hogy mi, aprók és jelentéktelenek imádjuk és magasztaljuk őt. "A hit útja az ember részéről beleegyezés Isten akaratába. Az Atya parancsolatai az élet alaptörvénye, amely szeretetből adott beleegyezést kíván a részünkről." Igazi fából vaskarika. Mi történik, ha nem egyezünk bele a Mindenható akaratába? Isten megváltoztatja majd szándékát és törvényeit? Nyilván nem. Sokkal korszerűbb, érthetőbb és elfogadhatóbb volna, ha a bíboros olyan morális és pszichológiai igazságokról beszélne, amelyeket minden józan embernek - egyházon innen és túl - érdekében áll figyelembe venni. Ezekhez nincs szükség hitre, szeretetre, beleegyezésre, de még Istenre sem. Elég egy minimális tudatosság. "Hinni annyi, mint azt akarni, amit Isten akar, szeretni, amit Isten szeret, még akkor is, ha ez a kereszthez vezet." Robert Sarah gondolata gyönyörű végszót adhatna e poszthoz, ha lenne bármi értelme. Szinte sajnálom, hogy nincsen.