Ahogy minden évben, Orbán Viktor idén is megtartotta beszédét Tusnádfürdőn. Szokásának megfelelően ezúttal is a politikai filozófia játékterére merészkedett, s e tekintetben üdítő volt hallgatni; az elmúlt harminc esztendőt felidézve nemigen emlékszem  senki másra, aki aktív politikusként - pláne miniszterelnökként - megkísérelte volna definiálni az általa képviselt ideológiát és értékrendet. Az elhangzottak ugyanakkor számos kérdést vetnek fel.

"A liberálisok szerint a világon mindenhol - de Európában különösen - minden emberi kapcsolatot és társadalmi viszonyt a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok mintájára kell átalakítani. Ha akarom, vállalom, ha nem akarom, nem vállalom. Ha akarom, belelépek, ha akarom, kilépek belőle." - fejtegeti Orbán. Kifejezetten lényeges pontra tapint, valójában ez az alfája és ómegája mindennek, többek közt a hazaszeretetnek is; kár, hogy a gondolat ennyiben marad. Így, ebben a formában ugyanis nem több, mint populista és demagóg sugalmazás, amely abszolút méltatlan a politikai filozófia műfajához. A miniszterelnök azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy létezik bármi olyan, amely magasabb rendű a személyes boldogságnál, az egyéni érdeknél, valamint az ezeket szolgáló üzleti megállapodásoknál. A baloldali elemzők ilyenkor Mészáros Lőrinc ingatlanvagyonát és Tiborc István terepjáróját szokták felemlegetni, amelyek enyhén szólva is elhiteltelenítik a gondolat komolyságát. A lényeg azonban nem ez. Sokkal fontosabb, hogy a közérdek, az elköteleződés és az önfeláldozás önmagukban is csupán üresen kongó, patetikus szavak, nincs mögöttük semmi. Ha Orbán csak egy percig is komolyan gondolja, hogy "a lazán szerveződő üzleti kapcsolatok" nem szolgálnak megfelelő mintául emberi kötődéseink és társadalmi viszonyaink számára, úgy érvelnie kellene a felbonthatatlan házasságok mellett és muszáj lenne kihangsúlyoznia a külföldi munkavállalás bűnös mivoltát. Nem vitás, hogy léteznek a középkorban rekedt, valódi elmebetegek, akik hajlamosak ködös eszméket előnyben részesíteni a személyes boldogság természetes igényével szemben. Orbán Viktor azonban nem ilyen. Ő pontosan tudja, hogy a konzervatív máz csak színtiszta kamu.

Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, ha a miniszterelnök számára az ország érdeke az első. Ez a dolga. Az is rendben van, hogy a kormányközeli média ebben támogatást nyújt. Az viszont már rém vicces, amikor Bayer Zsoltiék komplett tévéműsorokat szerveznek olyan témák köré, mint a hovatartozás kérdése. Ezekben hosszasan képesek érvelni amellett, hogy nem létezik európai identitás, ezzel szemben nemzeti identitás nagyon is. A baloldal persze pont az ellenkező nótát húzza: a nacionalizmus szerintük kerülendő, míg az európaiság kifejezetten érték. Ezek olyan szintű viták, mint az óvodásoké a homokozóban. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindezek csupán mítoszok, ha úgy tetszik, interszubjektív valóságok. Azért van érték a magyarságtudatban - és természetesen az európiai identitásban is - mert elég sokan hiszünk ezekben. Hasonlóan ahhoz, mint amikor Barcelona szurkolónak, Aerosmith rajongónak, vagy épp kereszténynek valljuk magunkat. Világos, hogy nem lehet bensőséges kapcsolatunk minden honfitársunkkal, vagy minden Barca-drukkerrel, pláne minden Jézus-követővel. Az egyén számára csupán önmaga, s szűk szociális környezete - családja, baráti köre - az, amely kézzelfogható valóságot jelent. Minden egyéb csupán mesterséges és ködös ideológia. Amikor tehát azon rugózunk, hogy független nemzetek Európáját, avagy Európai Egyesült Államokat szeretnénk, tökéletesen felesleges erkölcsi mázzal tálalni a kérdést, mintha bármelyik álláspont morálisan magasabb szintet képviselne. Számunkra csupán egyetlen dilemma létezik: a kettő közül melyik szolgálja jobban személyes elégedettségünket. A kommunizmus évtizedei alatt boldogan feladtuk volna formális függetlenségünket, hogy egy nyugat-európai birodalomhoz tartozzunk. Ha visszarepülhetnénk 1848-ba, talán háromszor is meggondolnánk, hogy indítsunk-e szabadságharcot a Habsburgok ellen. Jól hangzik, hogy "a nemzet mindenek felett", s van abban valami patetikus emelkedettség, amikor a közérdek szentségéről szólunk. Ám ha képesek vagyunk négyszeres fizetésért pár száz kilométerrel nyugatabbra költözni, vagy ha szívesebben házasodunk egy kedélyes olasszal, mint egy mogorva hazánkfiával, úgy azonnal belátjuk, hogy mindez üres propagandalufi csupán. A globalizáció önmagában nem színtiszta áldás, és nem is színtiszta átok. Viszont megkerülhetetlen. Annyi a feladatunk, hogy kimazsolázzuk belőle mindazt, ami számunkra hasznot hajt és értéket jelent. 

"Egy liberális rendszerben az a szabály, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti. Ez az egyéni cselekvés iránytűje. Ezzel szemben az, ami most nálunk van, vagy amit most próbálunk felépíteni, egy más erkölcsi iránytűt követ, s azt mondja, visszatérve egy ismert igazsághoz, hogy amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak. Sőt, amit azt akarod, hogy veled megcselekedjenek, te is tedd meg a másiknak." - Orbán sportot űz abból, hogy a liberális eszmét szembeállítja a kereszténységgel. Ez megint egy totálisan meddő kísérlet, a két ideológia közt egyáltalán nincs kibékíthetetlen ellentét. Ahogyan azt ő maga is kifejti, a liberalizmus a kereszténység talaján gyökerezik. Amiről viszont már nem beszél: a vallási dogmák elhagyását követően alig marad különbség e két világ közt. Az eredetileg Platóntól származó, de Jézus által is hirdetett aranyszabály és a liberális alapelv egy és ugyanaz. Ha azt szeretném, hogy tiszteljék a szabadságomat - ami egy morális minimumelvárás - úgy nekem is tisztelnem kell a másik szabadságát. Vagyis: egészen pontosan azt cselekszem, amit szeretném, hogy velem is cselekedjenek. A miniszterelnök által felemlített iránytűk precízen egyfelé mutatnak, ez a fejtegetése is színtiszta kamu.

Természetesen tudjuk, hogy mire megy ki a játék, s Orbán Viktor sem csinált titkot belőle. Pár éve - ugyanezen a fórumon - bevezetett (valójában átvett) egy szerencsétlen kifejezést, az "illiberális" jelzőt, mely már akkor is rosszul hangzott, s azóta sem vált szalonképessé. Egy jó ideje ment már a keresgélés, hogy miként lehetne megszabadulni e kínosan csengő frázistól, s úgy tűnik, most megszületett az új forma: "keresztény szabadság", jelentsen is ez bármit. Orbán pontosan tudja, hogy a politikai választás a szavak csatája, így aztán érdemes óvatosan bánni velük, hogy azok a lehető legszélesebb körben követőkre leljenek. Ez persze elég megerőltető kötéltánc. A paletta egyik oldalán szitokszónak számít a "globális" és az "internacionális", míg a másikon a "nemzeti" hangzik rosszul. Az egyiken elveszítette korábbi fényét a "liberális" jelző, a másikon az "illiberális" veri ki a biztosítékot. S bár olybá tűnik, senki sem szorgalmazza, hogy tisztázzuk a szavak tényleges jelentését - hiszen a tisztánlátás többnyire békét teremt, ebben pedig egyik fél sem érdekelt - az mindenesetre megnyugtató, hogy a "szabadság" még őrzi pozitív csengését. Orbán Viktor pedig abban bízhat, hogy még véletlenül sem kerül a közelébe olyan riporter, aki rákérdez majd, hogy a "keresztény szabadság" mitől más, mitől speciális. Mert akkor muszáj volna újfent mellébeszélnie.

Karácsony Gergely pártja, a Párbeszéd június végén indítványt nyújtott be a Parlamentnek az ország jövő évi költségvetése kapcsán. Az anyagot, mely ötféle új adó bevezetését szorgalmazza - köztük az oligarchákra, az offshore-lovagokra, a nagybirtokosokra és a milliárdosokra kivetett adókat - a kormánypárti többség júliusban simán elutasította. A baloldal főpolgármester-jelöltje mindeközben a Tiborcz-adó bevezetésével kampányol, melyet a félmilliárd forintnál értékesebb ingatlanokra vetne ki.

A hazai ellenzék időről időre előhúzza a “fizessenek a gazdagok” kártyát. Legutóbb a 2018-as választási kampány során Botka László próbálkozott meg azzal, hogy az MSZP-nek valódi baloldali arculatot fessen. Ez az igyekezet azonban minden esetben számos sebből vérzik. Az egyik probléma az, hogy a közelmúltban még Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, Kapolyi Lászlóval és számos további dúsgazdag figurával felálló pártnak nehéz elhitetnie, hogy a nélkülözők oldalán áll. Legalább ilyen súlyos gond, hogy a szocialista kormányok ténykedését többnyire a megszorítások jellemezték, melyeket csaknem minden társadalmi réteg megérzett, talán csak az igazán tehetősek nem; ez az örökség sem teszi igazán hitelessé az üzenetet. Létezik mindezeken túl egy harmadik, az előzőeknél is mélyebb és súlyosabb probléma, amely a baloldali elveket valló politikusok és filozófusok legnagyobb kihívása: az emberek fejébe újra és újra bele kell verni azt a képtelenséget, mely szerint erkölcsös dolog az egyik ember kirablása azért, hogy a másikat helyzetbe hozzuk. Karácsonyék a morális alapot a fideszesek által ellopott pénzek visszaszerzésében igyekeznek megjelölni, ám ez sem több, mint olcsó hangulatkeltés. Nem szükséges túlságosan magas választói intellektus annak belátására, hogy az egyes adók kizárólag értékek és értékhatárok mentén kerülnek megállapításra, s még véletlenül sem vizsgálják az adott pénzek származási helyét. Egy hatszázmilliós villa után akkor is pontosan ugyanannyit fog fizetni a tulajdonosa, ha egy élet megfeszített munkája áll mögötte, mint akkor, ha egyetlen rafinált korrupciós ügyletből való.

A Párbeszéd központi forrásból biztosított alapjövedelmet ígér. Persze, ők jelenleg mondhatnak bármit. Olyan messze vannak a kormányzati pozíciótól, mint jómagam Milák Kristóf friss világcsúcsának megdöntésétől. Az alapjövedelem kérdése ugyanakkor önmagában is rém izgalmas. Egyesek lelkesednek érte és a földi mennyország alapkövének tekintik, míg mások kifejezetten ódzkodnak tőle. Svájcban három éve népszavazást tartottak a téma kapcsán, melyen a választók 77%-a nemet mondott. Tekintsünk kicsit északabbra: Izland állampolgárai számára ingyenes a háztartásokban használt energia, ami felér egy aprócska alapjövedelemmel. Amikor morális síkon igyekszünk megítélni a kérdést, érdemes egyetlen pontra fókuszálnunk: szükséges-e hozzá mások kirablása, avagy az állam önmagában is elég forrással rendelkezik ahhoz, hogy többletadók kivetése nélkül is megvalósítsa. Amikor egy ország jelentős kőolajvagyonnal, megújuló energiát biztosító technológiával, vagy egyéb közvagyonnal bír, s már nincsenek nélkülözhetetlen infrastrukturális beruházásigényei, megítélésem szerint semmi kivetnivaló sincs az alapjövedelem bevezetésében. Ám amikor csak és kizárólag azért találunk ki új adóformákat, hogy az azokból származó bevételeket osztogathassuk, valójában újfent a kommunizmus ajtaján dörömbölünk. Arról nem is beszélve, hogy a tehetős vállalkozók ez esetben duplán szívnak. Az általános alapjövedelem ugyanis szűkíti a munkaerő-kínálatot és felfelé tornázza a béreket. (Aki egy ilyen tejjel-mézzel folyó Kánaánban is dolgozni kíván, azt muszáj lesz komolyan megfizetni.) Vagyis a gazdaság aktív kulcsszereplői nem csupán saját zsebből fogják finanszírozni a semmittevést, de ezzel párhuzamosan a személyi jellegű ráfordításaik is az egekig emelkednek.

A világ államainak nagy többsége természetesen nem rendelkezik olyan mesés vagyonnal, amelyből az általános alapjövedelem finanszírozható volna, vagyis marad a klasszikus sarcolás. Az alapvető közgazdaságtani ismeretekkel sem rendelkező, tanulatlan választói rétegek számára ez nem okoz gondot - sem morális, sem intellektuális szinten. Nyilvánvalóan ők jelentik a hasonló javaslatok elsődleges célközönségét. A valamelyest érettebben gondolkodók már felismerik, hogy nem érdemes levágni a fejős teheneket, így olyan adónemeket támogatnak, melyek - megítélésük szerint - a legkevésbé fogják vissza a gazdaságot. Ingatlanadóról, vagyonadóról, progresszív jövedelemadóról beszélnek, szentül meggyőződve arról, hogy a mesés gazdagság jéghegyének csúcsáról úgy lehet csipegetni, hogy az senkinek sem fáj. Szerintem óriási tévedésben vannak. Tényleg elhiszi bárki, hogy egy racionálisan gondolkodó vállalkozónak kevésbé böki a csőrét, ha ugyanazt az összeget luxusadónak nevezve veszik el tőle, mintha a munkavállalói után megfizetendő járuléknak hívnák? Aki ezt komolyan gondolja, az tökéletesen elfeledkezik arról, hogy az érintettek mitől váltak vagyonossá. Jellemzően attól, hogy képesek teljes körűen átlátni saját bevételeiket és kiadásaikat, továbbá gondolatban mindig egy lépéssel mások előtt járnak. A szóban forgó vállalkozónak nyilván lesz annyi esze, hogy nem vásárol 499 milliónál drágább villát, ha félmilliárd az értékhatár, vagy ha mégis, birtokát felosztja több, kisebb ingatlanra. Ha pedig adóhatóság kitartóan kekeckedik vele, egyszerűen lelép az országból, ahogyan azt a francia milliárdosok többsége is megtette, Svájcba, illetve más, környező államokba költözve.

Amikor a gazdagok megadóztatása kerül napirendre, az érvelés során általában megjelenik a kérdés pszichológiai síkja is. A témában folytatott kutatások mindegyike azt igazolta, hogy a pénz elsősorban a nehéz körülmények közt élők körében boldogít, egy bizonyos vagyoni szint fölött pedig már semmilyen módon nem fokozza az elégedettséget. Ha kizárólag ezt az egy szempontot tartanánk szem előtt, úgy a vagyonadó és a progresszív jövedelemadó abszolút védhető volna. A történelem azonban már számos alkalommal megtanított bennünket arra, hogy erőszakkal senkit sem lehet boldoggá tenni. Minden bizonnyal Robespierre, Lenin és Hitler is mélyen hitt abban, hogy egy jobb világot épít a régi helyére, miközben mindegyikük valóságos mészárszéket hozott létre. Egy tisztességes és erkölcsös társadalomban senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy igyekezzen jobb és kiegyensúlyozottabb emberré válni; hogy egészségesen éljen, sportoljon, diétázzon, tanuljon, fejlődjön, dolgozzon. Arra meg pláne nem, hogy önmérsékletet gyakoroljon, s jótékony célokra fordítsa azon többletforintjait, melyek személyes boldogságát már nem fokozzák tovább.

"Ahogy a régebbi korokban, most is munkamegosztás van az elit és a tömegek között. A középkori Európában az arisztokraták gondtalanul szórták a pénzt luxusra, míg a parasztok takarékoskodtak és a fogukhoz vertek minden garast. Mára megcserélődtek a szerepek. A gazdagok nagy odafigyeléssel kezelik vagyonukat és befektetéseiket, a kevésbé jómódúak pedig hitelt vesznek fel, hogy autókat és televíziókat vásárolhassanak, amelyekre semmi szükségük." - írja Yuval Noah Harari Sapiens c. bestsellerében. Csupán egy dolog nem változott. A középkorban is azokat adóztatták, akik takarékosan és felelősségteljesen gazdálkodtak, s ma is azokat akarják.  

Virginia államban július elsejével életbe lépett az a törvénymódosítás, mely szerint immáron a hamisított bosszúpornó közzététele is illegális. A technológia irreleváns; a kézi és a szoftveres retusálás is ugyanazon megítélés alá esik. A jogszabály értelmében akár egy év börtönnel és 2500 dollár pénzbüntetéssel sújtható mindaz, aki az érintett hozzájárulása nélkül erotikus tartalmú, kamu képeket, videókat pakol a netre. 

Magának a bosszúpornó jelenségének büntethetősége nem új keletű. Magyarországon 2014 óta elzárás jár az elkövetőknek, s civilizált országok többségét ugyanez jellemzi. Három esztendeje Kaliforniában 18 év börtönt kapott az a "vállalkozó", aki egy erre a célra létrehozott oldalt üzemeltetett; az elhagyott vagy megcsalt férfiak ide tölthették fel exeik meztelen fotóit, videóit. Hogy a 18 év börtön sok vagy kevés; hogy a hamisított képekért járó 1 év és 2500 dollár bünti méltányos-e, ezeken lehet polemizálni. Az azonban nem lehet vita tárgya, hogy maga a jelenség aljas, kisstílű és erkölcsileg mélyen elítélendő. Amikor azon folyik a diskurzus, hogy morális tekintetben a történelem mely korszakai voltak emelkedettebbek, a jelen kérdést mindenképpen érdemes felemlíteni. Mert mi a helyzet manapság? A korszellemet semmiféle prüdéria nem jellemzi. Mindenki azt tehet a testével, amit csak szeretne. Amikor azonban valaki visszaél mindezzel és a másik megszégyenítésére hajt, arra ugrunk. Megítélésem szerint ez az, ami erkölcsileg kifogástalan hozzáállás. Most vessünk egy pillantást a múltra! Történelmünk során - kevés kivételtől eltekintve - prűdebbnél prűdebb korszakok váltogatták egymást. A különböző vallások évszázadokon keresztül jogot formáltak arra, hogy beleszóljanak az egyén hálószobai ügyeibe, s a számukra nem tetsző románcokat kíméletlenül büntették. A melegek még hatvan évvel ezelőtt is majdnem mindenütt büntetőjogi üldözésre számíthattak. Amikor azonban a megszégyenítő célzatú büntetésekre tekintünk, azt látjuk, hogy a könyörülettel és az empátiával együtt a szemérmesség is elvész. A megfeszítetteket rendszerint ruhátlanul rögzítették keresztjükre, ahogyan a pellengérre állítottak is sok esetben meztelenek voltak. A Trónok harca ötödik évadának záróepizódjában Cerseit, az anyakirálynőt - a főpap döntése nyomán - hajzuhatagától és ruháitól megfosztva terelik végig a város főutcáján, miután vallomást tesz egy házasságon kívüli kapcsolatáról. Természetesen e szégyenmenet sem minden historikus előzmény nélkül pattant ki a forgatókönyvíró fejéből, a történelem bőven produkált hasonlókat. Legutóbb 2015-ben, Kínában látott hasonlót a nép, amint egy hűtlenséggel vádolt feleségnek fehérneműben kellett végigmasíroznia a zsúfolt utcákon, "el akarom adni a testem" felirattal a nyakában, míg férje terepjáróban ülve követte... Döbbenetes az effajta, egyébiránt minden logikát nélkülöző, perverz embertelenség. Az egyénnek nincs joga szabadon birtokolni a testét, s pironkodnia kell vágyai és természetes késztetései miatt, ugyanakkor bárki bármikor szabadon megszégyeníthető. Ha az érintett bűne a paráznaság, nem az volna logikus lépés, hogy büntetését (ha már ilyen egyáltalán szóba jön) nyakig begombolkozva töltse le, ezzel is demonstrálva a bírái által helyesnek tartott, szemérmes attitűdöt? A megszégyenítő jellegű lemeztelenítés hátterében többnyire a legalantasabb káini kielégületlenség és irigység húzódik. (Neked jó volt? Akkor most mi is élvezkedünk egy kicsit a te kontódra. Mindegy, mit fizetsz érte.) Ugyanez a beteg, kicsavart, középkori gondolkodásmód uralja a 21. században a bosszúpornót közzétevők elméjét is.

"Ha egy bűn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, kik voltunk és mit tettünk." - Az idézet a 47 Ronin című szamurájfilmből való, ám akár a Trónok harcából is származhatna, melyben talán nincs is olyan szereplő, aki ne akarna elégtételt venni valamely sérelme miatt. Jézus mindezzel szemben a megbocsátást hirdeti. Tanítványa kérdésére - "Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” - így felel: "Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer." Nyilvánvaló, hogy e két tudati szint között brutális a szakadék. A gyermekek és a gyermeki szinten álló primitív népek nem is igen tudnak mit kezdeni a jézusi tanítással. A mindenáron való megtorlás igénye valójában a természetes igazságérzetből fakadó ősi reflex. Érettség, kultúra és némi intelligencia kell hozzá, hogy az ember belássa feleslegességét és mérgező hatását. A revansnak csupán egyetlen legitim oldala létezik: ha az önvédelemről szól, s későbbi atrocitásokat igyekszik megelőzni. A bosszúpornó esetén ilyesmiről természetesen szó sincs. Itt csupán a legalantasabb motivációk jelennek meg, mégpedig erősen túlzó formában. Mert mi is a bűne a másiknak? Lelépett? Félrelépett? Már mást szeret? Na bumm. Egyszer minden kaland véget ér. Az érett ember ilyenkor hálát ad a sorsnak az együtt töltött pillanatokért, békésen továbblép és exének a legjobbakat kívánja. Jóllehet ez a fajta felnőttség csak keveseket jellemez, ám némi könyörületesség azért mindenkitől elvárható. Ha az illetőt valóban szerettük, az égvilágon semmi sem teszi indokolttá és elfogadhatóvá, hogy brutálisan megalázzuk, lelkileg megnyomorítsuk, csak mert alábbhagyott az irántunk való lángolása.

Igazán távol áll tőlem, hogy a bosszúpornó kérdése kapcsán az áldozatokat kezdjem hibáztatni. Sietek is leszögezni: a morális felelősség kizárólag azé, aki a másik bizalmával visszaélve közzéteszi a diszkrét kezelésért kiáltó fotókat, videókat. Az áldozat hibája egyedül a könnyelműség. Egy nőnek - mert természetesen túlnyomórészt nőneműekről van szó - az egyik legfontosabb kincse az a csalhatatlan ösztön, amellyel partnereit kiválasztja. Egy érett nő a zsigerei mélyén érezni fogja, hogy melyik férfi az, akiben megbízhat, s melyik az, amelyiket távolról el kéne kerülnie. A rideg prédikátorok igencsak tévúton járnak, amikor az ösztönök elnyomását hirdetik, s a paráznaságot tekintik bűnnek. A szexuális szabadság önmagában áldás és ajándék. Az átok minden esetben az ostobaság, s az az önként vállalt süketség, amellyel az érintett elnyomni igyekszik a veszélyre figyelmeztető ösztönök dörömbölését. A hamisítványok esetén ugyanakkor még elővigyázatlanságról sem beszélhetünk; ezen a pályán még a legszendébbek is totálisan védtelenek.

S hogy a bosszú bármiféle módja édes lenne? Alig hiszem. Magam sem vagyok szent, engem is könnyű kihozni a sodromból. A bosszú azonban - s ezen belül is a bosszúpornó - mindennek a legalja. Egészen döbbenetes, hogy a jogalkotóknak ilyesmivel kell foglalkozniuk a 21. században. Már rég ki kellett volna nőnünk ezeket a béna gyermekbetegségeket.

Mindannyian ismerjük azt a mosolyt fakasztó jelenséget, ahogyan az egészen kicsi gyerkőcök bújócskáznak. Ha ők nem látnak, akkor őket sem láthatják - így a gyermeki logika. A szomorú csak az, amikor még felnőttkorban is így élünk, a tudatosság leghalványabb jele nélkül. Pedig nem tűnik túl nagy elvárásnak, hogy minél szélesebb látókört kialakítva minél nagyobb szeletét érzékeljük a minket körülölelő környezetnek. Sőt, talán még az sem lehetetlen, hogy belássuk: azon túl sem ér véget a világ.

Érett felnőttként, ha bújócskáznánk, igyekeznénk olyan fedezéket választani, amely tökéletesen elrejt, miközben mi magunk mindent látunk. Meg sem fordulna a fejünkben, hogy eltakarjuk a szemünket, hisz pontosan tudjuk: muszáj érzékelnünk mindazt, ami körülöttünk zajlik. Amikor tudatosságról beszélünk, elsősorban arra a nyitottságra és érzékenységre gondolunk, amellyel a minket érő impulzusokat kezeljük. Agyunk a környezetünkről, saját testünkről és érzéseinkről nagyságrendileg négyszáz milliárd bit információt dolgoz fel másodpercenként, ám ebből csak alig kétezer bitre figyelünk. Vagyis minden, amit ténylegesen észlelünk, csupán a jéghegy csúcsa. Kizárólag azt vesszük észre, amit szokásaink megengednek, miközben figyelmünk simán átsiklik a fennmaradó hatalmas információtömeg, a számtalan lehetőség irdatlan jéghegyének nem látható része felett. Ez persze azt jelenti, hogy amit valóságnak élünk meg, az csupán az elménk által szubjektív módon kiszűrt és korlátozott információk meglehetősen szerény halmaza. Mindezzel szemben az igazán tudatos ember olyan éberséggel sétál át az életen, hogy azt még Columbo hadnagy is megirigyelné. 

A reflexiókra való nyitottság tekintetében az emberiség alapvetően két csoportra osztható. Az egyik az éles szem és a hegyes fül stratégiáját követi; elfogadja, tűri, esetenként akár szomjazza is a visszajelzéseket. Hisz abban, hogy több szem többet lát, és mások megfigyeléseiből is gazdagodhat, építkezhet. A másik az önként vállalt vakság és süketség mellett kötelezi el magát. Retteg a kritikus hangoktól, így inkább saját kis szűk odújába zárkózik. Ismerjük azt a típust, amelyik azonnal felpattan és elmenekül, ha kínos témák kerülnek napirendre. Mások inkább felemelik a hangjukat és agresszíven a szavunkba vágnak, hátha így elkerülhetik, hogy kimondjuk a számukra oly nyugtalanító mondatokat. S persze vannak olyanok is, akik nincsenek felvértezve az efféle homlokzatvédő stratégiákkal. Szemük vibrálása, szájuk remegése árulkodik arról, ha számukra veszélyes vizekre tévedtünk. A magam részéről az empátia odáig terjed, hogy érzékelem a másik kínját. De egy centivel sem tovább. Egyszerűen nem vagyok hajlandó cinkostársnak szegődni az önkéntes vakság útján. Ha ezzel elveszítek egy emberi kapcsolatot, úgy az annyit is ért. Bevallom: nem is értem a mimózák univerzumát. Ha ennyire törékeny az önbizalmuk, az énképük, a hitük, a világnézetük, úgy nem az lenne cél, hogy megerősítsék azokat? A gátlásos zártság a legtöbb esetben vaskos tudatlansággal és éretlenséggel is párosul. Aki ugyanis tisztában van önmagával, továbbá érzékeli és ismeri az őt körülölelő világot, az aligha jön zavarba bármitől. A sötétben tapogatózóktól ugyanakkor sosem fogjuk ezt hallani: "ehhez nem értek, mesélj róla!" Egy bizonyos szint alatt ugyanis ez a mondat felvállalhatatlan; az érintett számára még az sem világos, hogy az adott tudás alapvetően elvárható volna-e tőle, vagy csupán periferikus mellékzöngéről van szó.

Az intelligencián, az önbizalmon és a gátlásokon túl számos egyéb tényező befolyásolhatja, hogy képesek vagyunk-e nyitott szemmel járni a világban. Az önként vállalt vakság egyik tipikus esete az, amikor tudatmódosító szereknek adjuk át magunkat, hogy azok valamiféle alternatív valóságba - bágyadt részegségbe, habkönnyű lebegésbe, tünékeny eufóriába, vagy épp színes látomásokba - kalauzoljanak. Liberális lelkem azt mondja: mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak akarja. A magam részéről azonban sokkal többre értékelem a tiszta tudatosságot a tompa mámoroknál. Ha egy fél üveg bourbon whiskey után még jól artikuláltak a szavaim, világosak az érveim, s képes vagyok parádés döntéseket hozva behúzni egy pókerversenyt, olyankor pont azt élvezem a leginkább, hogy bármennyire is ellazultam, a fejem tiszta maradt, uralom a cselekedeteimet, tökéletesen érzékelem a világot és jelen vagyok a pillanatban. Aki az italt, vagy a drogokat menekülésre, felejtésre, kontrollvesztésre, a valóságból való kiszakadásra, egy másik univerzum keresésére használja, hitem szerint kifejezetten önpusztító úton jár. 

"Legyetek éberek" - mondja Jézus, és valójában az evangéliumokba foglalt tanításának minden szava a tiszta tudatosságot hirdeti. A megvalósult keresztény vallás ugyanakkor számtalan ponton szembemegy a krisztusi útmutatással, e téren különösen. Ahhoz, hogy az ember a legmagasabb tudati szinteket, a megvilágosodás spirituális szféráit ostromolja, először is nyitott szem és nyitott elme szükséges. Az Egyház ebben a legkevésbé sem érdekelt. Már a keresztelés szertartása is rendkívül sokatmondó. A pap az érintett homlokára apró keresztet rajzol, ezzel jelképesen lezárja a tobozmirigyhez kapcsolódó láthatatlan szervet, a "harmadik szemet" (ha úgy tetszik: a hatodik fő csakrát); az intellektus, a tisztánlátás és az intuitív gondolkodás központját. Most képzeljük el, hogy Isten valóban létezik, mégpedig oly módon, ahogyan azt a katolikusok hiszik. Megteremtette az univerzumot, s azóta is bújócskát játszik velünk. Ül mennybéli trónján, s nemigen ad semmiféle életjelet magáról. Vajon egy ilyen Isten mit érez, amikor teremtményei megtagadják a játékot, s tekintetüket eltakarva még csak meg sem próbálják felkutatni? Amikor évszázadokon keresztül vakon követik a szent iratokban foglaltakat, anélkül, hogy szemüket valóban az égre emelnék? Ha ez az Isten létezik, úgy valószínűleg szörnyen szenved az unalomtól, s csupán akkor csillan fel a szeme,  amikor nagy ritkán megjelenik a színen egy Newton, egy Einstein, vagy épp egy Stephen Hawking, akik egy kicsivel mindig közelebb merészkednek a nagy titokhoz. Amikor eszembe ötlik, hogy egészen 1962-ig - csaknem kétezer esztendőn át - a misék nyelve a latin volt, mindig az Óz a csodák csodája című filmre asszociálok. Vajon az egyházi vezetők attól féltek, hogy ha bepillantást engednek a kulisszák mögé, kiderülhet, hogy a liturgia csupán fellengzős parasztvakítás? Persze, a hívek vakságban és kiszolgáltatottságban tartása korántsem merül ki a pusztán szimbolikus rituálékban. Robert Sarah bíboros az Isten vagy a semmi című könyvben így nyilatkozik: "Emlékszem, mennyire fellázadtam egy katolikus karitatív szervezet nyilvános jelszavát hallva, amely szinte sértette a szegényeket: 'Harcoljunk a zéró szegénységért!' (...) Igen, a szegénység krisztusi érték. Szegény az, aki tudja, hogy saját maga által képtelen élni. Szüksége van Istenre és másokra, hogy kibontakozzon és növekedjen. Ezzel ellentétben a gazdagok senkitől sem várnak semmit. Ők saját szükségleteiket ki tudják elégíteni anélkül, hogy felebarátjukat, vagy Istent hívnák segítségül." Ha van valami, amitől igazán kinyílik a bicska a zsebemben, úgy ez a világlátás feltétlenül az. Adott egy magas rangú egyházi vezető, aki nyíltan megvallja: az embereket alávetettségben kell tartani, mert ha megtanulják kontrollálni az életüket, többé nem lesz szükségük a vallásra. Arcpirító. Arról az apró logikai bukfencről nem is beszélve, hogy minél tehetősebb valaki, annál több terméket és szolgáltatást tud igénybe venni, ezáltal annál inkább támaszkodik felebarátai munkájára. És persze ő maga is annál több szolgálatot tehet másoknak. Csak az a fránya autonómia... na, az nagyon zavarja az egyház felkent papját.

Ami a tisztánlátás elősegítését illeti, természetesen a világi hatalom sem teljesít jobban. Az állam ugyanúgy abban érdekelt, hogy tájékozatlanok, ostobák és vakok maradjunk. Ezt szolgálja a centralizált oktatás, a központi propaganda, valamint a Föld egyes részein a magas fokú cenzúra. A politikai marketinget immár nyolcvan éve a goebbelsi útmutatás formálja: "Ha egy hazugságot elég sokáig, elég hangosan és elég gyakran ismételsz, az emberek el fogják hinni." A náci propagandaminiszter tökéletesen tisztában volt vele, miként működik a néplélek.

Annyi a világ, amennyit látunk belőle? Nem gondolnám. Hitem szerint még a töredékét sem ismerjük. De ha ég bennünk a vágy, hogy felfedezzük, először is fel kéne emelni a fejünket. Az volna a minimum, hogy legalább azokat az igazságokat észrevegyük, amelyek egyenesen kibökik a szemünket.

"Az alkotás nem ismer kényszert, a művészet mindig szabad" - így szól Vaszilij Vaszilijevics Kandinszkij orosz író (és festő) ismert mondása. A magam részéről annyit tennék hozzá: bárcsak így lenne! Az emberi természet azonban olyan, hogy mindent az uralma alá kíván hajtani, a cenzúra által az egyes művészeti megnyilvánulásokat is. Minél betegebb egy társadalom, annál több gondolatkorlátot épít és visel el. A britek ismét szintet léptek: a szigetországban a napokban életbe lépett az a jogszabály, mely szerint a továbbiakban tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak mostantól - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. Totális agyrém. Számomra a legsötétebb kommunista időket idézi.

Pár hónapja keresztények százai tiltakoztak a Haifai Művészeti Múzeum bejáratánál, követelve, hogy távolítsák el Jani Leinonen finn művész McJézus című, a tüntetők szerint vallásgyalázó alkotását. (Láttunk már ennél sokkal durvábbakat is, példának okáért: keresztre feszített disznót.) Még élénken emlékszünk a 2015-ös párizsi terrortámadásra a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, melyet néhány, Mohamedet ábrázoló karikatúra miatt követtek el. Az egész nyugati kultúra a szólásszabadságra (és ennek részeként természetesen a művészet szabadságára) épül. Arra a toleranciára, mely képes elviselni, ha egyesek másként látják a világot, akár oly módon, hogy az számunkra bántó, vagy egyenesen sértő. Eszünkbe sem jut azt az álláspontot képviselni, hogy a blaszfémia minden megnyilvánulását üldözni és tiltani kéne, pláne nem, hogy a párizsi vérengzőknek igazat adjunk. Hasonló a helyzet a szexualitás terén is: gyakorlatilag eltűntek a tabuk. Azok a pornográf alkotások, melyekért alig pár száz éve simán máglyára küldték volna az embert, ma a hétköznapjaink legtermészetesebb részei. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy miért kell a régiek helyett új tabukat felállítani. A legfurább az, hogy Shakespeare, Adam Smith és John Lennon hazájában mindezt lazán benyeli és elfogadja az istenadta nép.

Persze, nem ez az első alkalom, hogy Nagy-Britanniában a hatóságok - tökéletesen szerepet tévesztve - megnyirbálják a marketingvilág művészi szabadságát. Három éve azzal az indokkal tiltottak be egy Gucci-reklámot, hogy az abban szereplő modellt egészségtelenül vékonynak találták. 2017-ben a Rimmel hirdetését tették tiltólistára, mert megítélésük szerint Cara Delevigne szemöldökét az utómunkálatokban természetellenesen dolgozták meg. Mintha valami rossz vicc lenne, vagy egy másik csillagrendszer totalitárius világában játszódó nyomorult sci-fi. A mostani jogszabályváltozást többek közt az a 70 ezer aláírás indukálta, mely egy Protein World nevű diétás italmárka reklámfilmjének sugárzása ellen gyűlt össze, az abban szereplő bikinis modell miatt. Az új rendelkezés értelmében a továbbiakban tilos olyan hirdetést közölni, amely kapcsolatba állítja a testi adottságokat a párkapcsolati sikerekkel... Döbbenet. Tényleg létezik a Földön olyan eszelős, aki tagadná évezredek evolúciós tapasztalatát? Vagy épp ellenkezőleg: mivel pontosan tudják, hogy a fizikai vonzerő döntő tényező a szerelemben, azt gondolják, hogy a szerencsétlen külsővel rendelkezők ettől majd jobban érzik magukat? Esetleg olyan ambiciózus célok vezérlik a jogszabály alkotóit, hogy az új, kikényszerített trend képes lesz megváltoztatni a legelemibb emberi ösztönöket? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy ha a Coke light reklámjában az ablaktisztító alpinistát egy kopaszodó, pocakos színész alakítja, akire az irodista csajok ugyanúgy rágerjednek, mint az eredeti verzióban szereplő szálkás szépfiúra, úgy ez a hazugság a valóságban is működni fog? Nem is értem, mi a cél, miben reménykednek. A Dove már jó ideje ráállt erre a trendre: kampányaiban - a kozmetikai hirdetéseket jellemző bombázók helyett - kifejezetten átlagos nőket szerepeltet. Hogy ez jó vagy sem? Csakis az értékesítési adatok döntik el. Ám az, hogy a hatóságok akarják megszabni a marketingkommunikáció irányvonalát - egyszerűen vérlázító.

Nem állítom, hogy szélsőséges esetben az államnak nincs joga a tiltáshoz. Ha a dohánytermékek hirdetési lehetőségei korlátozottak, azt még valahogy el lehet viselni. Azon sem akadunk ki különösebben, ha az ártó, agresszív vagy önveszélyes attitűdöket kerülendőnek ítélik. Képzeljünk el például egy energiaitalt népszerűsítő reklámfilmet, melyben a főszereplőt úgy felpörgeti az extra koffein, hogy elkezdi tövig nyomni a gázt a város szívében. A félperces film összeköti a terméket a korlátlan szabadság életérzésével, melyet az eszelős száguldozással azonosít. A fene se tudja, hogy egy ilyen spot hatására történne-e bármiféle valós baleset, ám jobb félni, mint megijedni: morális érzékünk nem háborogna nagyon, ha az illetékes hatóság elmeszelné a fenti ötletet. Az új brit jogszabályban azonban szó sincs ilyesmiről. Nem az egészség, vagy az emberi élet védelmét célozza, hanem egy puszta ideológia mentén száll síkra. Magyarországon a szocializmus évtizedei során megtapasztalhattuk, milyen az, amikor a dalszövegek, a regények, a filmek és persze a reklámok nem mehetnek szembe a központi világnézettel. A britek nincsenek felvértezve e közvetlen tapasztalással, talán ezért hajlandóak önként magukra csatolni a szellem és a lélek bilincseit.

Az ügy mindenesetre ezer sebből vérzik. A jogszabály életbe léptetésétől kezdve vékony jégen kezdenek járni a szigetországi marketingesek, hiszen gyakorlatilag bármire ráfogható a nemi sztereotípia vádja, így aztán bármi azonnal betiltható. A kreatívok számára egyetlen biztonságos út maradt: ha elkezdenek egy fordított világot építeni. A makulátlan reklámfilmekben eztán minden esetben a nők ülnek majd a volánnál, női karakterek lesznek a menedzserek, sőt az autószerelők és bányászok is; míg a konyhában és a gyerekek körül a férfiak fontoskodnak majd. De ne is álljunk meg itt! Ha 70 ezer aláírás elegendő bármilyen eszelős rendelet kihirdetéséhez, holnap talán kampányt indít valamelyik agyhalott a kifli, mint fallikus szimbólum ellen. A magam részéről már meg sem lepődnék az új brit péktörvényen, mely kizárólag a zsömlét tartja kívánatosnak...

"Mi vagyunk az első generáció, amely a saját bőrén érzi a klímaváltozás hatását és az utolsó, aki még tehet ellene." - Barack Obama elhíresült mondatával a legtöbben tökéletesen egyetértünk. Azzal is nehéz lenne vitába szállni, hogy a globális felmelegedésért, az erdőirtásokért, a légszennyezésért, számos állatfaj kipusztulásáért és a termőföldek kizsigereléséért a homo sapiens a felelős. Nem kívánnék amellett sem érvelni, hogy nincs nagy baj, majd csak lesz valahogy. Végzetes hiba volna a fejünket a homokba dugni. Amikor viszont előkerülnek a klasszikus, aszkéta mennydörgések - sokkal kevesebbet kéne fogyasztanunk, visszafogottságot kellene mutatnunk, muszáj volna alább adni az igényeinkből -, ezekkel már a legkevésbé sem tudok azonosulni.

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb földlakó szinte semmit sem tud a klímaváltozásról, vagy legalábbis nem mutat a téma iránt különösebb érdeklődést. Tőlük hiába várnánk a csodát. Ugyanakkor azok sem tehetnek túl sokat, akik e téren igazán tudatosak. Ha a piros lámpánál leveszem a lábam a pedálokról, az autóm motorja automatikusan kikapcsol, s a monitor büszkén újságolja, hogy e rövidke szünettel néhány gramm szén-dioxiddal kevesebb jutott a légkörbe. Vajon mennyit számít ez a semmiség? Valójában járhatnék metróval is - és ha a belvárosba tartok, így is teszek -, ám a legtöbb esetben a környezetvédelmi szempontokon túl semmi egyéb nem motivál; az utazás ár-érték arányát tekintve egyértelműen a kocsim mellett döntök. (Esetleg vehetnék elektromos autót, ha nem volna lényegesen drágább a benzinesnél.) Persze, minden kornak megvannak a maga szentjei, akik egy nemesebb cél érdekében hajlandóak a saját önös érdekeivel szemben cselekedni. Én nem vagyok ilyen. És pontosan tudom: a többség sem ilyen. Egyetlen társadalmat sem építhetünk a szentekre. A környezetvédelmet azzal szolgáljuk a legjobban, ha a fogyasztókat érdekeltté tesszük benne, s még véletlenül sem úgy, hogy áldozatokat várunk tőlük.

A visszafogottság követelése nem csupán az egyén dimenziójában problémás. Makroszinten ugyanúgy lehetetlen küldetés. Az evolúció - és ezen belül a gazdasági evolúció - csupán egyetlen irányt ismer: a hatékonyság és a komplexitás folytonos növekedését. Mondhatnánk, hogy holnaptól járjon mindenki lovon, ám pontosan tudjuk: abban a pillanatban dőlne össze a teljes civilizáció. Biztathatjuk a földlakókat alacsonyabb fogyasztásra, ám ez elkerülhetetlenül recesszióhoz, hosszútávon pedig összeomláshoz vezetne. Sokkal intelligensebb volna elfogadni, hogy a komplexebb rendszerek összetettebb problémákat szülnek, s a megoldásainkat is érdemes volna ezekhez igazítani. Egészen bizonyos, hogy az emberiség energiafelhasználása a jövőben sem fog csökkenni. Ugyanakkor tudjuk: a Nap önmagában is korlátlan erőforrás, mely képes lenne minden energiaigényünket sokszorosan kielégíteni. És akkor még nem beszéltünk a szélről, a folyók és tengerek mozgásáról, valamint a geotermikus erőforrásainkról. Egészen bizonyos, hogy utazni sem fogunk kevesebbet. A mai autók azonban már sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Nem fogunk kevesebbet fogyasztani, így termelni sem. A technológia fejlődésének köszönhetően ugyanakkor ma már lényegesen kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egységnyi érték előállításához, mint azelőtt. Megkezdtük a tengerek megtisztítását. Új erdőket telepítünk. Európában és az Egyesült Államokban radikálisan csökkent a szmog mértéke. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot, melyet újrahasznosítunk. A tudatosság és a technika együtt csodákra képes, hitem szerint még arra is, hogy megmentsük ezt a bolygót. Chris Goodall Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében azon véleményének ad hangot, mely szerint ökológiai lábnyomunk akár 75 százalékkal is csökkenthető anélkül, hogy életminőségünket feláldoznánk érte. A magam részéről azt gondolom, hogy a múltba révedés és az aszketizmus hirdetése nemhogy felesleges, de a megoldással egyenesen ellentétes irányú. A már ismert és a még ismeretlen zöld technológiák elképesztő piaci lehetőséget jelentenek, és egyértelműen a jövő húzóágazatai lehetnek.

Amikor az ökológiai lábnyomunk csökkentését célozzuk, nem mehetünk el szó nélkül a Föld túlnépesedése mellett sem. Több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy bolygónk lakossága elérje a kétmilliárd főt, majd egyetlen nemzedék (a II. világháború után születettek) alatt hét és fél milliárdra nőtt. A kérdés csak az, hogy mekkora a Föld eltartóképessége - ám erre senki sem tudja a választ. Egyesek szerint akár 15 milliárd embert is elbír, mások szerint ötmilliárdnál, vagy az alatt húzódik a határ, melyet hosszútávon eltarthat. Az igazán aggályos kutatók szerint egymilliárdra kellene csökkennie az emberiség létszámának ahhoz, hogy planétánk visszanyerje ökológiai egyensúlyát. Egy biztos: a termőtalaj negyedét már tönkretettük, a vad- és halállomány túlnyomó többségét elfogyasztottuk. Egészen nyilvánvaló, hogy ökológiai tekintetben mindannyian azzal tennénk a legjobbat a Földnek, ha utódok nélkül távoznánk. (Ez még akkor is igaz, ha egy tízgyerekes mozambiki család együtt sem hagy akkora ökológiai lábnyomot, mint egy dízelterepjáróval közlekedő, naponta félkilós sztéket elpusztító texasi farmer.) Igen ám, de akkor mégis kinek a számára akarnánk megmenteni a bolygót? Arról nem is beszélve, hogy gyermeket vállalni nem csupán semmihez sem fogható örömforrás, de a legelemibb emberi alapjog is egyben, mely senkitől sem megtagadható. Egészen biztosan boldogabb hely lenne az univerzum, ha a harmadik világban végre felismernék a tudatos családtervezés előnyeit, s már nem kívánnák a saját nyomorukat hét-nyolc utódra továbbörökíteni. Ám ez nem elsősorban ökológiai kérdés. Ami pedig a nyugati civilizációt illeti, nálunk - néhány kivételes országtól eltekintve - mindenütt markáns népességfogyást és jellemzően apró családokat találunk. Ebben a térségben csak a gyakorló elmebetegek hangoztatják a "mentsd meg a Földet, ne vállalj gyereket!" szlogent.

Stephen Hawking, a tavaly elhunyt zseniális kozmológus szerint a Föld minden optimizmus mellett sem lesz képes további évezredekre otthont adni az emberiségnek. Rövid válaszok a nagy kérdésekre című, legutolsó könyvében így fogalmaz: "Úgy gondolom, vészes hanyagsággal kezeljük bolygónk jövőjét. Jelenleg ugyan nincs hova mennünk, de hosszú távon az emberi faj nem tehet fel mindent egy lapra, azaz egy bolygóra. Remélem, legalább addig elkerülhetjük a betlit, mire megtanuljuk, hogyan meneküljünk el a Földről." Természetesen Hawking is elengedhetetlennek tartja a környezetvédelmi intézkedéseket, a végső megoldást azonban egyértelműen a világűr gyarmatosításában látja: "Ha nem hagynánk el a Földet, az olyan lenne, mintha hajótöröttként egy lakatlan szigetre vetődnénk, és meg sem próbálnánk elmenekülni. Fel kell derítenünk a Naprendszert, hogy megtudjuk, hol találhatók az emberek számára alkalmas életkörülmények." Talán igaza van. Talán az ükunokáim számára mindez kézzel fogható valósággá válik. Jómagam azonban még egészen biztosan ezen a planétán fogom befejezni pályafutásomat, s boldogabb lennék, ha a világ kormányai elsősorban a Föld megmentésén fáradoznának.

A Hír TV Háttérkép című műsorának múlt csütörtökön ismét sikerült pár intellektuális mélyrepülést bemutatnia. A téma a zöld mozgalom, melynek kapcsán Bayer Zsolt kijelenti: "A globalizáció akarása és a környezetvédelem eleve egymást kizáró premissza. Nem lehet a kettőt egyszerre akarni, mert hogyha valaki meg akarja védeni a Földet, annak be kell látnia, hogy a globalizáció ennek a legnagyobb ellensége." Érvek sehol, csupán egy erősen megkérdőjelezhető gondolat, önmagával magyarázva. Bevallom, napok óta tűnődöm e kijelentésen, de képtelen vagyok megfejteni az értelmét. A magam részéről azt látom, hogy bolygónk csakis globális módon menthető meg. Elég a Dunára gondolni: fél Európán végigfolyik. Lehet hazánk olyan mintaállam, amely csakis a legalaposabban tisztított vizeket engedi a folyóba, ha minden más ország szennycsatornának használja. Még látványosabban igaz ez a légkörre, melynek megóvása - nyilvánvaló módon - csakis nemzetközi összefogással lehetséges. Bogár Lászlóhoz kötődik a következő fájdalmas kijelentés, mely szerint az emberiségnek "vissza kellene régiesülni", hogy élhessünk még néhány száz évig. (Bár saját bevallása szerint maga sem tudja, hogyan kéne belevágni. Nyilván sehogy.) E ponton - pozitív példaként - megemlítésre kerül az a parasztgazda, aki háromezer éven keresztül mindent újrahasznosított. A magam részéről kevés dologtól idegenkedem ennyire, mint az effajta burkolt, manipulatív árukapcsolástól. Ez nagyjából olyan, mintha azt mondanánk: a nácik jól szabott egyenruhát viseltek, ezért vissza kell hozni az ő világukat. Nyilvánvaló nonszensz. Sokkal tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy elődeink életviteléből érdemes eltanulni és a modern világba beépíteni a használható fejezeteket - lásd: újrahasznosítás - anélkül, hogy a letűnt, nyomorúságos korokat sírnánk vissza. Nem vitás, hogy a Földet meg kell menteni. Ha létezik olyan probléma, melyet a szabad piac önmagában képtelen kezelni, úgy a környezetvédelem ilyen. Ebből fakadóan: ha van adekvát alkalmazási területe a különböző adóknak és támogatásoknak; ha van létjogosultsága bármiféle gazdasági előírásnak, szabályzásnak, tiltásnak és szankciónak, úgy a Föld ökológiai egyensúlyának visszaállítása elfogadható hivatkozási alap lehet. Ha van áldásos hatása a globalizmusnak, úgy a bolygó megmentéséért folytatott egységes fellépés lehetősége feltétlenül ilyen. Ám hogy vissza kéne forgatni az idő kerekét; hogy le kéne mondani a jelenkor kényelméről; hogy komoly áldozatokat kellene hoznunk - ezek tökéletesen értelmetlen és alaptalan prédikációk csupán.

Amikor társadalmi egyenlőtlenségekről esik szó, a társalgás egy bizonyos pontján valamely hozzászóló részéről egészen biztosan elhangzik a "dzsungeltörvény", vagy a "farkastörvény" kifejezés, esetleg az "erősebb kutya baszik" elv felemlegetése. Mindezek persze erős felháborodás kíséretében, az igazságosság mellett érvelve, hiszen mégiscsak emberek volnánk, vagy mi a fene. Meggyőződésem, hogy ezeknek a véleményalkotóknak halvány fogalmuk sincs róla, miről is beszélnek.

Talán a kedves Olvasónak nem kell túlzottan megdolgoztatnia a fantáziáját ahhoz, hogy képes legyen elképzelni egy olyat tehetségkutató versenyt, amelyre ezrek jelentkeznek, ám csak tucatnyian kerülnek be az élő show-ba, ráadásul hétről hétre onnan is kipotyognak, s végül egy viheti el a fődíjat. Talán olyanról is hallottunk már, hogy egy topmenedzseri állást félszázan pályáztak meg, de csupán egy kapta meg az áhított pozíciót. Egy foci VB-n is harminckét csapat indul, ám mindössze egy lesz, amelynek tagjai a döntő után a magasba emelhetik a kupát. Nos, ezt hívják a dzsungel törvényének. Elárulná valaki, hogy mi a baj ezzel? 

Láttunk már olyat, amikor baloldali érzelműek altruista magatartásformákat igyekeztek belelátni az állati viselkedésbe. Az még gyakrabban előfordul, hogy a formális hierarchiákban, a tekintélyelvűségben, a diktatórikus viszonyokban gondolkodók hívják segítségül az állatvilágot, mint hivatkozási alapot. A valóság az, hogy mindkét megközelítés helytelen. A dzsungel törvénye nem bal- és nem jobboldali. Az állatvilág tagjai nem önfeláldozók, de nem is elnyomók. Egymáshoz való viszonyuk egy adott populáción belül is sokféle lehet, a kölcsönösségből és a közös génekből fakadó együttműködéstől kezdve a totális közönyön át egészen a véres versengésig. Egy fizikálisan jól fejlett hím gorilla például egészen biztosan csinos kis háremet gyűjt maga köré, s igyekezni fog, hogy nőstényeitől a többi - nálánál gyengébb - hímet távol tartsa. Az egyenlőséget hirdetők és a nőstény nélkül maradtak ezt bizonyára rém igazságtalannak találják. Érezhetnek így, szívük joga. Egyet viszont nem tehetnek (és mégis oly sokszor megteszik, félreértve a valóságot). Az alfahímet  nem vádolhatják erőszakkal, diktatórikus hajlammal, elnyomással. A falkavezér egyszerűen védi a sajátját. Az égvilágon semmit sem kényszerít a többi hímre, azok szabadon távozhatnak, vagy akár meg is küzdhetnek vele a pozícióért, illetve a nőstényekért. (Esetleg fű alatt be is lopózhatnak a féltve őrzött territóriumra, és suttyomban elkaphatnak egyet-egyet a csinosabb gorillalányok közül, ha a főnök épp szunyókál.) Az emberi társadalmakban előforduló diktatúrákban az alattvalókat a jogfosztottság és a röghöz kötöttség jellemzi. Az állati populációkban ilyesmit hiába keresnénk. A szándékos kegyetlenkedés is idegen attitűd az élővilágban, ismereteim szerint a kutatók csupán a csimpánzoknál figyeltek meg ilyet, s még náluk is kimerült a könnyed csínytevésekben. 

Amikor a társadalmi egyenlőtlenségeken keseregve a farkastörvény igazságtalanságát hozzuk szóba, először is tisztázni kéne a problémás paramétereket. Egy állati populációban kizárólag genetikai, vagy szerzett fizikai különbségekről beszélhetünk, melyeket érezhetünk ugyan igazságtalannak, ám sok egyebet nem tehetünk. A testi és szellemi paraméterek az emberi társadalmakban is jelentős különbségeket mutatnak, ám ezek olyan adottságok, melyek központi döntéssel nem kiegyenlíthetőek. Léteznek ugyanakkor sajátosan emberi tényezők, melyekre nagyon is hatással lehetünk; ilyen a vagyoni, illetve a törvény előtti egyenlőség kérdése. Az alábbi mátrix ezen paraméterek mentén jelöli ki a négy lehetséges társadalomszervező struktúrát.

Az alsó régióba kerültek azok társadalmi rendszerek, melyekben már a törvény előtti egyenlőség sem áll meg. (A kasztrendszernek nevezett szegmensbe tartoznak a rabszolgatartó és a feudális társadalmak is, további minden olyan berendezkedési forma, amelyben egy-egy réteg jogi kiváltságokat élvez.) Egészen nyilvánvaló, hogy ezek a struktúrák nem tarthatók fenn erőszak alkalmazása nélkül. A bal felső sarokban foglal helyet a marxi utópia, amelyben a jogi egyenlőséghez vagyoni egyenlőség is társul. Pontosan tudjuk, hogy ez a rendszer sem több, mint törékeny ábránd, hiszen a gazdasági egyenlőség csupán központi agresszióval érhető el, ezáltal viszont a jogi egyenlőség borul. (A gyakorlat is ezt igazolja: spontán módon, önkéntes alapon soha még nem szerveződött marxi társadalom, ahol pedig a kommunizmus felütötte a fejét, kivétel nélkül vérgőzös diktatúra alakult ki.) Az egyetlen olyan rendszer, amely elnyomó erőszak alkalmazása nélkül, a polgárok szabad akaratából felépülhet, az a liberális piacgazdaság. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy éppen ezt a mátrix-negyedet támadják a leggyakrabban, mondván, hogy milyen szörnyű, "a nagy hal megeszi a kishalat", a tőkés kizsákmányolja a munkást és hasonlók. A magam részéről egyetértek azzal, hogy a liberális piacgazdaságra igaz a leginkább, hogy a dzsungel törvényei irányítják. Azzal viszont nagyon is vitám van, hogy ezek a törvények kíméletlenek-e. A másik három felvázolt lehetőséghez képest messze ez a legszelídebb verzió.

"A dzsungel törvénye kegyetlen" - állítják oly sokan, s meg sem fordul a fejükben, hogy minden egyéb, ember alkotta társadalmi rendszer jóval brutálisabb és igazságtalanabb, mint az állatok egyszerű, szabad együttélési formája. Vajon van-e épeszű ember, aki visszasírja a nemesi előjogok, a földesúri kiváltságok világát? Vajon néhány elmebeteg neomarxistán kívül hisz-e még bárki abban, hogy a tehetségesek és a szorgalmasok totális kirablása jelöli ki az utat a földi Paradicsomba? A farkastörvények szelídíthetők és kiegészíthetők. Mondhatjuk azt, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", s ha az elesettek száma a teljes társadalomhoz képest csekély, úgy felkarolásuk nem is jelenthet különös gondot. Ám akármilyen jelentős evolúciós sikerekkel is büszkélkedhetünk, akármekkora egót, öntudatot és lelket is növesztettünk az elmúlt néhány tízezer év során, attól még az élővilág részei maradtunk, a természet törvényei továbbra is érvényesek ránk.

"A háborút elkerülni nem lehet, legfeljebb elhalasztani ellenségeid javára" - írja Niccoló Machiavelli a 16. század hajnalán. Persze, írtak ennél jóval cifrábbakat is a történelem során. Már egyáltalán az az általános vélekedés, mely szerint a fegyveres konfliktust negatív, kerülendő, immorális cselekedetnek tartjuk, meglehetősen fiatal gondolat.

A "ne ölj" parancsa olyan ősi, hogy minden valamirevaló, ismert kultúrában alapvető elvnek tekintették, gyakorlatilag az összes jelentős törvénygyűjtemény tartalmazta. Háborúban gyilkolni - ez valamiért mindig is kivételnek, megengedhetőnek, olykor dicsőségesnek számított. Nem csupán az agymosott spártaiak, a hódító rómaiak, az elmebeteg fasiszták és a mai napig a középkorban élő, militáns iszlamisták tekintettek, s tekintenek úgy a háborúra, mint valami szükségszerű és szent aktusra. A történelem során bölcsebbnél bölcsebb filozófusok, tudósok, írók és politikusok istenítették az intézményesített vérontást. Hegel szerint a háború olyan elengedhetetlen történelmi folyamat, amely lehetővé teszi a társadalom fejlődését. Lenin egyenesen így fogalmaz: "A forradalom az emberiség legnagyobb eksztázisa." Oké, Vlagyimir Iljics sok hülyeséget összehordott, tőle nem is várnék sokat, azonban Thomas Mann mondatán már végképp ki vagyok akadva: "Vajon a béke nem a polgári korrupció egy eleme csupán, míg a háború a megtisztulás, a felszabadulás és a remény ígéretét hordozza?" Írja mindezt annak az első világháborúnak a kitörésekor, melynek az égvilágon semmi értelme, épeszű indítéka nem volt.  

Ma már - lényegesen magasabb tudati szinten járva, mint valaha a történelem során - a civilizált emberiség pontosan tudja, hogy kevés ostobább dolog létezik, mint a háború. A fegyverek zaja ugyanis minden szinten negatív összegű játszmát eredményez. A hadviselőket ugyan megkülönböztethetjük aszerint, hogy győztesek, illetve legyőzöttek, azonban rendszerint az előbbiek is olyan brutális veszteségeket szenvednek el, melyeket figyelembe véve egészen biztosan jobban jártak volna egy békés konfliktuskezeléssel. Az egyén, a sorkatona szempontjából még aggasztóbb a helyzet. Vásárra viszi a bőrét egy olyan ügyért, amelyhez többnyire az égvilágon semmi köze. Valójában elég jó esélye van rá, hogy mindent elveszítsen, miközben aligha nyerhet bármit. Abszolút igaz a mondás: "egy háborúban nincsenek hősök, csak halottak". Ez nem az a befektetési csomag, amelyet a legtöbbünk jó szívvel választana.

Jóllehet az emberáldozatok mellett az anyagi veszteségek szinte említést sem érdemelnek, a legtöbb fegyveres konfliktusban ez utóbbiak sem jelentéktelenek. Magyarország például a második világháború alatt nemzeti vagyona 40 százalékának mondhatott búcsút. A szarvasmarha-állomány a felére csökkent, a juh- és sertésállomány 80 százaléka veszett oda. A gyáripar 54 százaléka, a közlekedési infrastruktúra csaknem 60 százaléka pusztult el. Brutális adatok. Létezik ugyan egy masszív tévhit, mely szerint a rombolás utáni rekonstrukció gazdaságélénkítő hatással bír, ezért ilyen értelemben akár a háború kedvező oldalát is megláthatjuk. Ugyanezek a hangok igyekeznek pozitívumokat keresni a nagy földrengésekben és egyéb természeti katasztrófákban. Komoly pénzügyi elemzők képesek leírni ilyeneket: "az újjáépítési munkálatok kezdete felhajtóerőt ad majd a gazdasági növekedésnek". Ezek nyilvánvaló ökörségek. Nem vitás, hogy ahol lakóházak dőlnek össze, ott az építőipar megrendelésállománya növekedni fog. Igen ám, de amikor az adott befektető lakóházat építtet, nem tud ugyanabból a pénzből szoftvereket fejleszteni, automata ipari gépsorokat gyártani, vagy épp orvosi kutatólaboratóriumokat finanszírozni. Szó sincs tehát arról, hogy a pusztításból bármi jó is következne. A gazdaság nem élénkül, csupán átstrukturálódik. Frédéric Bastiat, a híres francia közgazdász már a 19. században világossá tette mindezt (a betört kirakatüveg klasszikus dilemmája), ennek ellenére a téveszme a mai napig él a köztudatban. Most hunyjuk be a szemünket egy percre, s képzeljük el, micsoda elképesztő gazdagságban élnénk ma, ha elődeink sohasem háborúztak volna! A jólét ugyanis a legnagyobbrészt örökség kérdése. A 21. század semmihez sem hasonlítható kényelmét elsősorban annak köszönhetjük, hogy nagyapáink és dédapáink épületeket, utakat, hidakat, csatornahálózatot és ezeregy infrastrukturális vagyontárgyat hagytak ránk. Mi már bőven megtehetjük, hogy filmsorozatokat, tévés vetélkedőket és játékkonzolokat gyártsunk. Az unokáinkra valószínűleg még lazább élet vár - feltéve, hogy valamelyik idióta nem kezd el megint háborúsdit játszani.

Nem mehetünk el szó nélkül a kérdés morális vetülete mellett sem. A magam részéről tökéletesen egyetértek Janne Teller, a dán írónő szavaival: "Az én szememben a gyilkosság mindig csak gyilkosság. És mindegy, hogy ki hajtja végre. Egy személy egy másik ellen, vagy az egyik népcsoport a másik ellen." (Sanszos, hogy a történelem során sok esetben maguk a harcoló felek sem látták másként. Az első világháború idején nem volt ritka a frontbarátkozás; az angolok és a németek karácsony táján még futballmérkőzést is játszottak egymással.) Egészen nyilvánvaló, hogy az intézményesített öldöklés totális erkölcsi mélypontot jelent. Csupán az önkéntes alapon történő honvédő harc az egyetlen, amely morálisan elfogadható, semmi egyéb. Sokan a mai napig szenvedélyesen kiállnak a 15 éve megszüntetett kötelező sorkatonai szolgálat mellett, csupán megfontolásra érdemes érvet nem hallottam még soha senkitől. A honvédelem ugyanis egy szakma. Kiemelkedően fontos terület, ám akkor is csupán egy szakma. Olyan, akár a rendőrség, vagy a tűzoltóság. Vagy az oktatás. Vagy a vendéglátás. Hallottunk már valaha olyat, hogy az állam erőszakkal foglyul ejtett bárkit, hogy akarata ellenére rendőrt, tanárt, vagy pincért faragjon belőle? Pontosan ugyanilyen etikátlan és értelmetlen a kötelező sorkatonaság is. Egy közösség akkor működik jól, ha mindenki azzal foglalkozik, amit szeret, amihez ért. Mindig van az a pénz, amiért egyesek hajlandók rendőrnek, tanárnak, pincérnek, vagy épp katonának állni - ha épp a társadalom abból szenved hiányt.

A fentiek fényében csupán egy dolog érthetetlen. Miért szült a történelem ennyi brutálisan kegyetlen háborút? Az emberek meghalnak, nyomorékká válnak, földönfutóvá lesznek. Mindezekből fakadóan erkölcsös énünk is vadul tiltakozik minden vérontás és pusztítás ellen. A múltat szemlélve azt látjuk, hogy a fegyveres konfliktusok kirobbanásához elég néhány gátlástalan és aljas figura. Vágóhídra terelhető birkából viszont annál több kell. Beteg motivációk, túlfűtött szenvedélyek és primitív gondolkodásmódok szerencsétlen együttállása szül minden értelmetlen vérontást.

GŐG ÉS HATALOMVÁGY - Amikor Káin azt látta, hogy Isten számára kedvesebb testvérének, Ábelnek az áldozata, reagálhatott volna így: oké, majd holnap jobban igyekszem. Nem így döntött. Amikor Németország azt látta, hogy Anglia és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalmakat épített ki, míg ők kénytelenek voltak beérni Kamerunnal, Togóval, a mai Tanzániával, Namíbiával, illetve pár apró, csendes-óceáni szigettel, mondhatták volna, hogy ez van, majd feltaláljuk az autóipart és úgy válunk naggyá. Nem ez történt. A gőg és a hatalomvágy olyan erős kábítószerek, melyek tökéletesen blokkolni képesek a racionális elmét. Nézem a Trónok harcát, s ugyanezt látom: mindenki király, vagy királyné akar lenni, mindegy, milyen áron. Van ennek bármiféle értelme?

PSZICHOPÁTIA - Nero római császár, III. Ince pápa, VIII. Henrik, Nagy Péter cár, NapoIeon,  Frigyes Vilmos, II. Vilmos, Hitler, Sztálin, Szaddám Huszein... igen hosszú a történelmi névsor. Egy igazi pszichopata mindig kell ahhoz, hogy valahol háború törjön ki. A Trónok harca ezt is remekül láttatja: a sorozat hemzseg a pszichopata karakterektől. Kafka azt írja: "A háború a képzelőerő borzalmas kudarca." Tökéletesen igaza van, gyilkolni csak az képes, akibe az empátia minimuma se szorult, aki nem élő embert lát a túloldalon, hanem elvont ellenséget.

TÚLTENGŐ TESZTOSZTERON - Minden egészséges férfi ismeri azt az érzést, amikor harcolni akar, amikor bárkit széttépne, amikor alig várja, hogy csúnyán nézzenek rá, s már emelkedne is az ökle... Amikor a beköszönő kamaszkor sokszorosára emeli tesztoszteronszintünket, szinte bárkinek nekimennénk. A legtöbben a korral megszelídülünk, illetve megtaláljuk azokat a csatornákat, melyeken a felgyűlt feszültség legitim módon levezethető: semmi sem szolgálja olyan jól a békés együttélést, mint a különböző sporttevékenységek. Az említett filmsorozatban a puszta harci kedv is megjelenik az alapmotivációk közt; Robert király például másról sem beszél, mint hogy mennyire viszket a tenyere egy kis fegyverforgatásra. (Már az a tény, hogy a fizikai küzdelemhez való hozzáállásunk mennyire sokféle, önmagában is megkérdőjelezi a kötelező sorkatonai szolgálat értelmét és létjogosultságát.)

GAZDASÁGI ÉRDEK - A nomád rablótörzsektől a modern kori olajlobbikig a legtöbbször találunk némi gazdasági mozgatórugót is a háborúk hátterében. Sokszor csakis azt, semmi egyebet. Kevés erkölcstelenebbet tudok elképzelni. Egy teljesen szimpla helyzetben, ahol békés eszközökkel, vagyis üzletkötéssel is meg lehet szerezni az áhított javakat - márpedig csaknem mindent meg lehet - ott semmi helye sincs az erőszaknak. A gazdasági érdekből folytatott háborúk morális tekintetben a rablógyilkosságokkal állnak azonos szinten.

HAMIS IDEOLÓGIÁK - A társadalmi elit egy dologhoz mindig is jól értett: a cinikusan hazug ideológiák megfogalmazásával sosem volt gondja. Hazaszeretet, hősiesség, hazafias kötelesség - ezek a történelmi mészárszékek jellemző hívószavai. A vallási vezetők felelőssége is óriási. A jézusi tanítás gyakorlatilag egyet jelent az erőszakmentességgel, ennek ellenére az elmúlt évszázadok során a katolikus egyház számos teológusa és lelkésze hagyta jóvá a fegyveres agresszió alkalmazását, mi több, definiálták azt is, mikor jogos a háború, s milyen jog érvényes háború idején (jus ad bellum, jus in bello). 

ELÉGTELEN DIPLOMÁCIA - A kommunikációs készség egy bizonyos szintje alatt az ember folyamatosan aknamezőn lépked. A kocsmai késelések oroszlánrészének hátterében tökéletesen pitiáner ügyek állnak, csupán a felek képtelenek a konfliktust békésen, a szavak szintjén rendezni. Afrikában nem ritkán komoly törzsi háborúk robbannak ki egészen jelentéktelen okokból. Marshall B. Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció rendszerének kidolgozója moderátorként számos alkalommal részt vett törzsek közötti konfliktuskezelő tárgyalásokon. Előfordult olyan, hogy röpke két óra alatt teljes megértést és békét teremtett a felek között, miután azok heteken keresztül gyilkolták egymást. 

BIRKA TÖMEG - Egy olyan társadalomban, amelynek tagjai megfelelő öntudattal, szabadsággal és jóléttel bírnak, lehetetlen háborút kirobbantani. Egy bizonyos tudati szint felett az értelem felülírja a hatalmi gőgöt, lepergeti magáról a hamis ideológiákat és képessé tesz a diplomácia eszközeivel érvelni a nyers erőszak alkalmazása helyett.

"A háborút elkerülni nem lehet" - állítja Machiavelli. Szerintem meg nagyon is. Igaz, hogy csaták és békekötések híján a történelemkönyvek ma jóval vékonyabbak lennének, s aligha kínozhatnánk a diákokat ezernyi megjegyzendő évszámmal. A háborúk többsége nemhogy elkerülhető, de az egyes államoknak szinte nincs is egyéb legitim feladatuk, mint hogy békét és biztonságot teremtsenek. Ezért tartanak fenn honvédelmet, határőrséget, rendőrséget, külügyminisztériumot, diplomata hálózatot, atomfegyvereket. Az intézményesített vérontás beteg, őrült, irracionális tett, nem is lehetne Kurt Vonnegutnál jobban megfogalmazni: "Háborúra emlékezve, úgy volna tán helyes, ha levetnők ruhánkat, kékre mázolnánk magunkat, és egész nap négykézláb járnánk, és röfögnénk, akár a disznó. Ez bizony jobban illenék az alkalomhoz, mint a fennkölt szónoklatok, a zászlólengetés meg az olajozottan működő ágyúk."

Amikor Gróf Széchenyi Istvánt politika ellenfele, Kossuth Lajos a legnagyobb magyarként emlegette, alig hiszem, hogy nagyon mellétrafált volna. Széchenyi oly sokat tett az ország felemelkedéséért, hogy lényeges projektjeit, kezdeményezéseit, alkotásait egy rövidke posztban szinte felsorolni sem lehetne. S bár szellemiségét manapság elsősorban a konzervatívok méltatják, gondolatai és tettei az adott korban kifejezetten progresszívnek számítottak. Törvény előtti egyenlőséget hirdetett; síkra szállt a liberalizált tulajdonviszonyok és a szabad kereskedelem mellett; támogatta a nemesi adómentesség eltörlését. Jómagam - liberális elveket vallva - abszolút példaképnek tekintem. Csupán a címbéli mondásával van némi vitám.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - ez a gondolat végtelenül nemes és nagylelkű, ám alig hiszem, hogy általános érvénnyel bírna. Széchenyi hatalmas dolgokat vitt véghez, mindazonáltal ehhez - a jó szándékon és a bölcsességen túl - anyagi erőforrási is bőséggel adottak voltak. Az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család sarjaként szükségletpiramisának alsóbb régióival nemigen kellett törődnie. Mondhatnánk: nem tette földönfutóvá az a gesztus sem, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel az MTA felállítása érdekében. Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a vagyonos emberek jelentős része manapság is nagy hangsúlyt fektet a jótékonyságra, a nagyívű társadalmi célok megvalósítására. Demján Sándor közel hétmilliárd forintot költött fiatal tehetségek felkarolására, mozgássérültek támogatására és egyéb karitatív célokra. Leonardo DiCaprio dollármilliókat áldoz környezetvédelmi projektekre. Bill Gates is azon dolgozik, hogy valahogy megmentsük bolygónkat az ökológiai katasztrófától. Persze, mi mást is kezdhetnének e hírességek a pénzükkel, befolyásukkal, szabadidejükkel? Három-négy alkalom után már Bora Bora is dögunalom, muszáj magasabb célokat kijelölni. A földlakók túlnyomó többsége azonban sosem jut el erre a pontra. Akinek az energiáit teljességgel felemészti a létfenntartás és az utódok gondozása, az sosem fog álmatlanul forgolódni a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés miatt.

Nagy emberek nagy tetteit látva gyakran felsóhajtunk és a mesés önzetlenségről kezdünk áradozni, szemben a hétköznapok rút egocentrizmusával. Meggyőződésem, hogy helytelenül tesszük. A magam részéről teljes egészében Georg Klein, a magyar származású svéd rákkutató meglátását osztom: "Valóban önzetlen cselekedetek nem léteznek. Aki mégis ezt állítja, az hamis és félrevezető frázisokat hangoztat, és szándékosan félreértelmezi az ember pszichológiáját." Természetesen a nemes tettek értékéből az égvilágon semmit sem vesz el az, hogy hátterében ugyanúgy önző motivációk állnak, ahogyan a kapzsiságból, a hatalomvágyból, vagy épp a hedonizmusból fakadó cselekedetekében. Mindezt nem azért kell világosan látni, hogy a másokért vállalt nagyszerű erőfeszítések fényét elvegyük. Szó sincs erről. Sokkal inkább az a cél, hogy világossá váljon: a tettek értékét a legkevésbé sem a belső mozgatórugók határozzák meg. Amikor egy súlyos közlekedési baleset után élet és halál közt lebegek, s egy kitűnő sebész keze nyomán sikerül visszatáncolnom a földi Paradicsomba, olyankor aligha számít bármit, hogy ezt a remek orvost az emberbarátság, a szakmai büszkeség, vagy épp a pénzéhség vezérli. Igazából tökéletesen mindegy. Ennek a mellékkörülménynek legfeljebb az ő lelki egészsége szempontjából lehet jelentősége. Bár mindez a napnál is világosabb, a többség valamiért mégis képtelen átlátni. Ha egy könnyed társasági beszélgetés során szóba kerül, hogy Schobert Norbi, Rubint Réka, Lifetilt Tomi, Emily Skye, Brian Hawn, vagy bármely életmódguru ezrek életét emeli magasabb szintre, menetrendszerűen érkezik a magyaros reakció: "ki ne találd már, hogy önzetlenül teszik, nagyon is jól keresnek ezzel..." És??? Mit számít ez? Mi több, jómagam azt gondolom: minél vastagabbra hízik a bankszámlájuk, annál hitelesebben képviselik elveiket, termékeiket, szolgáltatásaikat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy halmozottan hátrányos nemzet vagyunk. Évszázadokon keresztül hallgattuk a katolikus hazugságot az altruizmus üdvözítő voltáról, majd negyven éven át ugyanez a lemez ment, csak már kommunista nyelvezettel. Szomorú látni, hogy nem csupán a nagyszüleim és a szüleim, de részben még a saját generációm tagjai, a mai negyvenesek is erősen sérültek. Ideje volna már a sarokba hajítani azt az ostoba és pusztító mentalitást, amely mindenkitől önzetlenséget vár, s ez alapján hoz ítéletet a másik ember felett. Pokoli zsákutca.

S hogy miért nem létezik valódi önzetlenség? Egyszerűen azért, mert az evolúció nem igazán díjazza. Amit mi elnagyoltan altruizmusnak nevezünk, az valamilyen formában mindig önző génjeink játéka csupán.

1. BIZNISZ - Egy-egy populáción belül már az állatvilágban is számos példát látunk az együttműködésre. Ennek egyik legtermészetesebb motivációja az üzletszerű kölcsönösség: én  kurkászlak téged, cserébe te is kurkászol engem. Ha elmulasztanád viszonozni kedves szívességemet, holnap már hiába számítasz rám. Az ellenérték természetesen lehet bármi; a csimpánzoknál a szexért húst csereügylet kifejezetten jellemző a hímek és a nőstények között.
2. ROKONSZELEKCIÓ - Egy percig sem lepődünk meg azon, ha egy nősténymedve akár élete árán is védelmezi kicsinyeit. Ez az ösztön az embernél is alapvető. Valójában az állatvilágban megfigyelhető, altruizmusnak ható jelenségek döntő többsége a rokonszelekcióból fakad. A méheknél a steril nőstények dolgozóként segédkeznek anyjuknak a további utódok létrehozásában. Egyes madárfajok hangjelzéssel figyelmeztetik társaikat a ragadozó közeledtére, s ezzel magukat sodorják veszélybe. A földimókus ugyanezt teszi, speciális füttyjelet alkalmazva. Ezekre az önfeláldozó gesztusokra is kielégítő magyarázattal szolgálnak az önző gének, hiszen az adott csoportban szinte kivétel nélkül rokonok is tartózkodnak. 
3. SZEXUÁLIS SZELEKCIÓ - Az evolúciós biológusok szerint a látszólag önzetlen gesztusaink egy részét a szexuális szelekció hívta életre, magyarul: imponálni szeretnénk a csajoknak. A férfiak például nagyságrendekkel gyakrabban adnak aprót az utcai koldusnak, ha épp egy becserkészendő nővel sétálnak, mintha egyedül lennének.
4. TÁRSADALMI ELISMERÉS - Megfigyelték, hogy lelkesebben és gyakrabban mennek véradásra azok, akik ezért karszalagot vagy kitűzőt kapnak, ami lehetővé teszi, hogy mások már messziről tudják, hogy ők vérdonorok. Ezeket az embereket a társadalom, de szűkebb társaságuk is nagyra tartja, és a munkaadók is szívesebben alkalmazzák őket.
5. ÖNBECSAPÁS - "Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal." - Paulo Coelho meglátása is feltétlenül idekívánkozik. Az altruizmus gyakran nem egyéb, mint beteg játszma, a megoldatlan kérdések szőnyeg alá söprésének elősegítője. A legtöbben találkoztunk már ilyen személyiséggel: soha semmire, de főleg önmagára nincs ideje, mert oly nagy szükség van rá mások életének egyengetésében, miközben a sajátja romokban hever.
6. LELKI EGÉSZSÉG - Amikor nem várunk viszonzást, nincs vérrokon a láthatáron, se meghódítandó nő, továbbá abban is biztosak lehetünk, hogy jótettünkről az égvilágon senki sem értesül, valamint beteg játszmát sem folytatunk, olyankor sem kizárt, hogy a nemes utat választjuk. Talán ez az a konstelláció, melynek kapcsán a leginkább elhisszük, hogy mégiscsak létezik valódi önzetlenség. Az igazság azonban az, hogy még amikor kiegyensúlyozott háttérrel irgalmas szamaritánusként viselkedünk, olyankor is a saját belső szükségleteinket elégítjük ki. Elménk a másodperc tört része alatt elvégzi azt a számítást, mely összeveti ráfordításainkat és a várható pszichológiai profitot. A tudat, mely szerint jó emberek vagyunk, érző szívvel és segítőkész kezekkel, szinte megfizethetetlen. Minél súlyosabb a katasztrófa, annál nagyobb az esélye, hogy részt veszünk a mentésben. Ugyanakkor: minél nagyobb áldozatot kíván tőlünk az aktív segítségnyújtás, annál valószínűbb, hogy mégiscsak távol maradunk. Szimpla matek.
   

A valódi önzetlenség hiányának egyenes következménye, hogy számos eszmerendszer tökéletesen ingatag alapokon áll. A kommunizmus és az intézményesített kereszténység tipikusan ilyen, de az önfeláldozó hazafiasságot elváró nemzet is ugyanide sorolható. "Haljon meg a haza értem!" - kiáltott fel James Joyce, s ezt a mondatot sokan a mai napig botrányosnak ítélik, holott morális tekintetben még nagyítóval sem találnánk benne semmi kivetnivalót. Száz éve még dicső tettnek, mi több, erkölcsi kötelességnek számított, hogy az ember - ha a szükség úgy kívánja - az életét adja a hazájáért. Ez ugyanúgy igaz volt magyarra, franciára, németre. Mára ebből az attitűdből nem sok maradt. A konzervatívok ezt morális hanyatlásnak látják, abszolút tévesen. Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy a saját életünkre is tisztelettel tekintünk, vagyis képesek vagyunk szembenézni mérhetetlen önzésünkkel. Eljutni a racionalitás azon fokára, ahol világosan látjuk, hogy nincs értelme ideológiákért tűzbe menni, lényegesen magasabb tudati szintet feltételez, mint a lánglelkű mártíromságé. A közelmúltban magam is rákaptam a Trónok harca című sorozatra, mely nem csupán pazarul naturalisztikus képi világával és akciódús cselekményével veszi le az embert a lábáról, de a középkori mentalitást is kiválóan tálalja. Kevés kivételtől eltekintve a szereplők mindegyike hataloméhes, dölyfös és forrófejű. Mindezt persze muszáj nemes csomagolással fedni, így a kulcsszavak: becsület, hűség, kötelesség. Csupán egyetlen karakter létezik, aki tudatosság terén magasan a többiek fölé emelkedik, groteszk módon épp Tyrion, a törpe személyében. Ő az, aki képes megőrizni könyörületességét, méltóságát és erkölcsi tartását anélkül, hogy a gőg legkisebb jelét is mutatná. Amikor fenyegetően megkérdik tőle, hogyan szeretne meghalni, így felel: "Nyolcvanévesen az ágyamban, borral a hasamban, farkammal egy asszony szájában." Alig hiszem, hogy létezik ennél tisztességesebb és igazabb válasz.

"Akkor élsz, ha másokért élsz" - állítja Széchenyi, de sokan még ezt is képesek cifrázni: "A másokért való szenvedés váltja meg a lelket." Ezek már Keszei István költő szavai, melyek számomra oly idegenül csengenek, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hitem szerint az egyik legnagyobb téveszme az, amikor a világot az önzés és az önzetlenség mentén kívánjuk két térfélre osztani. Mivel önzetlen cselekedetek nem léteznek, sokkal reálisabb volna okos és ostoba önzésről beszélni. Ez utóbbi a szűklátókörűségtől egészen a kegyetlenkedésig terjedhet, míg előbbi segít újrafogalmazni a legnagyobb magyar mondását: "Akkor élsz igazán, ha elsősorban magadért élsz. Saját vágyaidat pedig úgy tudod a legteljesebb mértékben kielégíteni, ha másokét is szem előtt tartod."