Van abban valami erős önirónia, ahogyan Oliviero Toscani, a Benetton egykori kreatív vezetője beszél a marketingről. A címben szereplő, nem túl hízelgő megállapításon kívül ilyeneket állít: "A reklám a szeretet ellentéte. Mindent ígér, de nem nyújt semmit. A reklám a fogyasztás vallásának katekizmusa, bárgyú képi világa, hitvallása. Úgy árusítja nekünk a boldogságot, ahogy az egyház hajdan a búcsúcédulákat." Persze, nem ő az egyetlen, pláne nem a legelvakultabb kritikusa a marketingkommunikációnak. Felidézni sem tudnám, hányszor, hány embertől hallottam már, hogy mindez ördögtől való, gonosz manipuláció, az elme beszennyezése. Az általam ismert leghevesebb bíráló Puzsér Róbert, aki legszívesebben betiltaná az óriásplakátokat és a filmek közti hirdetéseket is. "A reklám erőszak. A reklámblokk sorozatos erőszak" - állítja az önmagát liberálisnak (!) tartó publicista.

Ahhoz, hogy a marketinggel kapcsolatban reális és egészséges attitűdöt tudjunk kialakítani, először is érdemes volna megismernünk, honnan ered egyáltalán. Él a fejünkben egy olyan kép, mely szerint a piacgazdaság első időszakát a technokrata szemlélet formálta: az egyre hatékonyabb gépek, gépsorok megalkotása jelentette a fő csapásirányt, s csupán a múlt század második felében jelenik meg markánsan a reklám, mint vásárlásösztönző eszköz. Ebben természetesen sok igazság van. Az ipari forradalmat követően a tömegtermelés még hosszú évtizedekig olyan elképesztő felvevőpiaccal bírt, hogy aligha kellett jelentős hangsúlyt fektetni a hirdetésekre. Ebből fakadóan sokan vélik úgy: a reklám elsősorban arról szól, hogy bőséges árukínálat idején tökéletesen felesleges termékeket sózzon a gyanútlan fogyasztókra. Azonban, ha jobban megnézzük, a marketing nem a legutóbbi 50-60 év találmánya. Rádióreklámok közel száz évvel ezelőtt is léteztek. A londoni hetilapokban már a 17. századtól megjelentek a különböző hirdetések. Mehetünk még tovább: az ókori rómaiak is használtak cégéreket és reklámfelirattal ellátott amfórákat. Ám ez még mindig csak az írott történelem. A marketing mindezeknél sokkal ősibb és mélyebb jelenség. Olyannyira, hogy nem csupán az emberre, hanem az állatvilág fejlettebb szegmensére is jellemző. A legkreatívabbak talán a lugasépítő madarak, akik saját méretükhöz mérten valóságos palotákat emelnek azzal a kizárólagos céllal, hogy nőstényeiket elbűvöljék. Minél nagyobbak, minél díszesebbek ezek az építmények, annál jobb és hatékonyabb reklámot jelentenek az adott hím, illetve génjei számára. Valójában nem sok egyéb funkcióval bírnak: egy gyors légyott, s a nőstény már messze is jár, s egész máshol neveli fel fiókáit. Az ember kapcsán ugyanezt látjuk: gyakorlatilag minden, ami díszes és pazarló; minden, ami nem a közvetlen túlélést szolgálja, a szexuális szelekció produktuma. Mindaz, amit kultúrának, művészetnek, nyelvnek, filozófiának, tudománynak, illetve vallásnak nevezünk, egyetlen közös céllal jött létre, ez pedig a reklám. Minden költemény, ecsetvonás, gitárszóló, tudományos tétel és matematikai bizonyítás gyökere egy és ugyanaz: a férfi önmagát, a saját nagyszerűségét reklámozza a nő előtt, annak elnyerése érdekében. (Ezt persze a festőművész és a matekprofesszor is tagadni fogja, s elhivatottságra és szakmai szenvedélyre hivatkoznak majd. Mindez nem félrebeszélés, csupán többnyire nem lesznek tisztában az evolúciós eredettel.)

"A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek, hogy valaminek örülni fognak" - írja Rejtő Jenő. Bármilyen cinikusnak is tűnik, ez egy abszolút elfogadható megközelítés. Amikor megszólítjuk a bárpultnál ülő szende szőkét, ugyanez a célunk: elhitetni vele, hogy jobban jár velünk, mint nélkülünk. Aztán persze lesz ami lesz, ki tudja azt előre, mindenesetre evolúciós küldetésünknek teszünk eleget azzal, hogy vesszük a bátorságot és kezdeményezünk. Számomra borzasztó érdekes, hogy Puzsér Róbert tökéletesen érti a párkapcsolatok dinamikáját; a szerepjátszás, az önreklámozás kikerülhetetlen fontosságát az udvarlási szakaszban, csak valamiért képtelen továbbvinni ezt a gondolatot. Ha egy férfi számára megengedett, hogy párválasztáskor, saját személyének piacra dobása során a lehető legjobb képet mutassa, a lehető leghatékonyabban hívja fel magára a figyelmet, úgy ugyanez miért volna ördögtől való egy árucikk, vagy egy szolgáltatás esetében? Számos olyan fickót ismerek, akiknek az égvilágon semmi esztétikai érzékük sincs, idegenkednek a divatos ruháktól, ügyetlenek a csajozásban és gyűlölnek mindent, aminek köze van a marketinghez. Ez akármilyen szerencsétlen összképet is ad, legalább konzekvens attitűdnek tekinthető. A háttérben meghúzódhat vallási bigottság, aszexualitás, erős belső gátoltság, avagy ezek bármiféle cudar elegye. Az egészséges férfi ettől fényévnyi távolságra áll: tisztában van a marketing elemi fontosságával és a legapróbb mozdulataival is önmagát reklámozza. Ugyanígy tesz termékeivel és szolgáltatásaival is.

Számos reklámpszichológus és kommunikációs kutató elvégezte már azt a kísérletet, amelyben tökéletesen gyanútlan amatőröket kérnek fel kreatív hirdetés megalkotására. Egy tipikus példa: az érintettet leültetik egy kamerával szemben, kezébe nyomnak egy csokoládészeletet, amelyet pár perc gondolkodási idő elteltével reklámoznia kell. Az eredmény persze pontosan az, amit várunk. "Hmmm, de finom..." avagy "Ez a világ legjobb csokija!" esetleg: "Ezt vegye, ezt egye..." Tragikus, de nem is várhatunk többet azoktól, akik nem ebben a szakmában utaznak. Ha belegondolunk, ez pont olyan, mintha az lenne a legjobb csajozós dumánk, hogy "gyere, jó lesz!" A helyzet az, hogy amikor 30-40 ezer évvel ezelőtt az ősember fűzte az ősasszonyt, valójában még ennyire se futotta. Azóta azonban az érzelmek kifejezése terén fejlődtünk valamicskét. A tűz körüli, monoton dobpergéstől eljutottunk a Guns 'N Roses November Rain-jéig; az artikulátlan hörgéstől pedig az olyan magasságokig, mint Szabó Lőrinc Semmiért egészen c. költeménye. Egészen fura az, hogy őszintén tapsolunk az igényes művészeti produktumoknak, miközben átkozzuk a reklámokat, holott édestestvérekről van szó. Azonos evolúciós háttérrel bírnak: mindkettőt a szexuális szelekció hívta életre. Azonos a céljuk: érzelmeket generálni, ezáltal hatni a befogadóra, egy szóval: udvarolni. Minél magasabb szinten űzzük egyiket, vagy másikat, annál hatékonyabbak lehetünk az adott területen. Miért gondoljuk azt, hogy a reklám erőszak? Ha így lenne, úgy minden művészi alkotásról is elmondhatnánk ugyanezt. Sőt. Minden kimondott emberi szóról is. 

Ha van valami, amiért a reklámokat erőszakosabbnak érezhetjük, mint minden egyéb kommunikációt, az elsősorban az intenzitás mértékéből fakadhat. Szabó Lőrinc verseibe viszonylag ritkán botlunk bele véletlenszerűen, míg hirdetésekbe lépten-nyomon. Talán úgy érezhetjük magukat, mint a szőke bombázó a pultnál, aki percenként kap ilyen-olyan ajánlatot, mely egy idő után meglehetősen fárasztóvá tud válni. A magam részéről azonban irigylem a szőke bombázók problémáit. Elképzelem, ahogy ülök a pultnál, s a kisujjamat sem kell megmozdítanom ahhoz, hogy elárasszanak a megkeresések... Most képzeljük magunkat egy kifejezetten csúnya lány szerepébe, aki hiába ül órákon keresztül a bárban, senki rá sem néz. Körülbelül ilyen a különbség az árubőséggel és intenzív marketinggel működő fogyasztói társadalom és a szürke hiánygazdálkodás között. Amennyiben a szőkeség megfelelően tudatos, úgy él a lehetőségeivel és elfogadja a legjobb ajánlatokat, ha pedig csendes magányra vágyik, egyszerűen kisétál a bárból. Így vagyunk mi is a hirdetésekkel: ha unjuk azokat, simán továbbléphetünk rajtuk, vagy átkapcsolhatunk más csatornára, esetleg a reklámblokk alatt kisomfordálhatunk a konyhába egy újabb doboz sörért. Akik azt állítják, hogy a reklám erőszak, azok valószínűleg el sem tudják képzelni azt, hogy az ember akár működhet tudatos felnőttként is. Talán meg sem fordul a fejükben, hogy a világ nem csupán gyanútlan, éretlen és mohó kisgyerekekből áll, akik azonnal elmennek a legelső cukrosbácsival. A reklámok tiltása - néhány speciális esetet leszámítva - a legkevésbé sem helyes út. Nem csupán azért, mert durva beavatkozás a gazdaság működésébe és a szólásszabadságba, de a befogadót sem segíti. Az ilyen intézkedések ahelyett, hogy érett, szelektálni és nemet mondani képes felnőtteket nevelnének, inkább konzerválják a felelőtlen gyerekkort azáltal, ahogy befogják az ember fülét. Pedig alig hiszem, hogy a reklámok az ellenállhatatlan szirének hangján szólnának.

A Kaliforniában élő, 44 éves Annabelle Jefferson beperelte szüleit, kétmillió dollár kártérítést követelve tőlük örökölt rondasága miatt. Igaz ami igaz, valószínűleg tényleg nem sok kozmetikai világcég kérné fel reklámarcának. Nem csoda, hogy kinézetéből fakadóan depressziós és házasságai is megromlottak. "Amikor az első válóperem zajlott, volt férjem azt mondta a bírónak, hogy minden reggel, amikor meglátta az arcomat, hányingere lett, és gyakran ki is kellett rohannia a mosdóba. Az utolsó férjem gyakorlatilag vak volt, de egy sikeres szemműtét után visszanyerte látását. A következő héten elvált tőlem." - panaszolta a nő. Annabelle szerint a csúnya embereknek nem volna szabad megengedni, hogy reprodukálják magukat, ő maga sem szül gyereket. Odáig elmegy, hogy kormányprogramot sürget a rondák sterilizálására. Amikor a Rádió1 múlt keddi, reggeli adásában mindez szóba került, Sebestyén Balázs azon igyekezett, hogy Vadon Janiék ne kezdjenek komoly és mély moralizálásba, hiszen ez csupán egy könnyed bulvárhír egy szórakoztató műsorban. Ha Balázséknál ezúttal nem is fért bele, azért a sztoriban jócskán akad erkölcsi továbbgondolnivaló.

Az első szó ezúttal is az együttérzésé. Pokoli lehet egy ilyen testben élni. Mellébeszél, vagy egyenesen hazudik az, aki azt állítja: "a szépség nem minden". Persze, olyan értelemben igaz a mondás, hogy a jó külső önmagában nem old meg mindent. Ám abban a tekintetben semmiképpen sem, hogy hiánya bármivel is pótolható lenne, különösen egy nő esetében. Még egy férfi élete sem lehet kielégítően teljes, ha soha nem tapasztalja meg a valódi vágyat a másik szemében, s valljuk be, ehhez azért egy minimálisan vonzó megjelenés elengedhetetlen. Ugyanez egy nő életében valóságos tragédia; nincs az a szívjóság, kedvesség, csillogó intelligencia vagy üde szellemesség, amely kompenzálhatná a fizikai szépség hiányát. Ilyen tekintetben feltétlenül érthető Annabelle depressziója. Már az is valóságos csoda, hogy miként tudott három (!!!) férfit is rávenni arra, hogy feleségül vegyék. A hozzá hasonló adottságú nők többsége még egy erősen alkoholgőzös, egyéjszakás kalandot sem igen tud összehozni élete során.

Ami a szülőkkel szembeni pert illeti, itt azért erősen túllőtt a célon. Sem a jog, sem a morál nem áll mellé e kérdésben. Még Amerikában, az igazán dörzsölt ügyvédek hazájában sem tudok olyan eljárást elképzelni, ahol Annabelle egyetlen centtel is megkopaszthatná öregeit. Ám ami még fontosabb: semmi erkölcsi alapja sincs szüleivel szemben, legalábbis a per tárgyát illetően. Kapott egy életet, ez mindenképpen ajándék. Ha nem tetszik neki, bármikor eldobhatja, senki sem kényszerítheti arra, hogy szenvedését még hosszú évtizedekre elnyújtsa. (Bár nagy valószínűséggel most jönnek majd a legjobb időszakai, a vénség ráncai ugyanis jótékonyan fedik a természetes csúnyaságot. A fene se mondja meg egy idős emberről, hogy mindig is ronda volt, vagy csupán a hosszú évek karmolták az arcát ilyenné.) Ha szüleit bármiért is felelősségre lehet vonni - csakis erkölcsi, semmiképpen sem jogi értelemben - az talán az, hogy nem tanították meg lányukat arra, miként kell kamatoztatni szerény talentumait. Az öregek természetesen csupán Annabelle gyermekkori kínjaiért felelősek, egy felnőtt nőnek már önállóan is illene tudnia, hogy mit kezdjen magával. A jelek szerint ezzel nem sokat foglalkozik; ránézésre nem barátja sem a sport, sem a kozmetika, hogy a komolyabb szépészeti beavatkozásokról ne is beszéljünk. Piszok nehéz úgy erkölcsi alapot teremteni bármilyen panaszáradathoz, ha mi magunk egyébként nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a boldogulásunkért.

Annabelle szülei, a 76 éves Ruby és a 82 esztendős Robert

Annabelle hozzáállásában nem a szülei ellen folytatott per jelenti a morális mélypontot. Washingtonban kíván lobbizni azért. hogy a Kongresszus törvényt hozzon a megfelelő szépség-mércét nem teljesítők sterilizálására. A felvetés természetesen nem történelmi előzmény nélküli. 1907 és 1938 között az USA államainak több mint a felében sterilizálták a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat. Finnországban 1929-től az örökletes betegségben szenvedőket, Dániában 1934-től a szellemi fogyatékosokat, Norvégiában a szellemi fogyatékosokat és az önellátásra képteleneket. A hitleri Németország - látva és lemásolva a felsorolt példákat - 1934 és 1939 között négyszázezer embert sterilizált; vakokat, süketeket, színesbőrűeket, s mindenkit, akit alacsonyabb rendűnek ítélt. Alig hiszem, hogy hosszasan kellene ecsetelni az eljárás embertelenségét. Mindenkinek alapvető joga, hogy maga döntse el, szeretne-e utódokat létrehozni, vagy sem. Még akkor is, ha történetesen irgalmatlanul ronda.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem kéne megemelni a kalapunkat mindazok előtt, akik képesek a szabad akaratból fakadó bölcs önmérsékletre. Ismerek olyan autista srácot, aki nem kívánja továbbörökíteni génállományát. Imádja a nőket, de gyermekvállalásra nem vállalkozik; egyszerűen nem kíván semmiféle szenvedést okozni potenciális utódainak. Egy másik ismerősöm épp elég drogot és alkoholt fogyasztott élete első harminc évében ahhoz, hogy ne akarjon gyereket, mondván: ilyen életvitel után aligha maradt épp spermája. Kevés vagyok ahhoz, hogy megítéljem, félelmeik mennyire megalapozottak. Azt sem tudom, hogy a terhesség 11-14. hetében esedékes genetikai vizsgálat a Down, Patau és Edwards kóron, valamint a látható fizikai rendellenességeken kívül kiszűr-e minden lényeges kóros elváltozást. Idővel bizonyára eljutunk odáig, hogy egy komplex magzatvizsgálat még arra is fényt derít majd, hogy milyen lesz a gyerkőc várható külső megjelenése 5, 10, vagy akár 20 éves korában. (Ez persze újabb morális dilemmát szül majd: megengedett-e elvetetni egy minden tekintetben egészséges, csúnya gyereket?) Egy biztos: a kellő önmérséklet önmagában üdvözlendő. Egyetlen szülő sem felel azért, hogy gyereke gyönyörű és makulátlan legyen, s hogy tökéletesen kipárnázott, boldog életet éljen, azért viszont feltétlenül, hogy az alapokat biztosítsa számára. Egészen biztosan bűnt követ el az az apa és anya, akiknek az utódaira a borítékolható kín, nyomorúság és kilátástalanság vár. Ha Annabelle felvetéseinek jelentős része értelmetlen, immorális és túlzó is, azért az alapproblémára mindenképpen érdemes volna odafigyelni.

Pár éve egy internetes férfifórumon feltettem ezt a kérdést: "Mit választanátok, egy szép és boldog gyereket, akit kakukkfiókaként neveltek fel, avagy egy csúnya és boldogtalan srácot, aki vér a véretekből?" Számomra megdöbbentő, hogy a válaszadó fiúk 90%-a az utóbbi mellett tette le a voksát. Lehet, hogy velem van a baj, de kevés dolgot hiszek olyan lényegesnek, mint hogy ne okozzunk felesleges szenvedést senkinek. Ha ennek az az ára, hogy génjeinket nem örökítjük tovább, akkor azon az áron.

Amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélhetünk, azóta folyamatosan kongatják a vészharangot, mondván: ez a gazdasági rendszer halálra van ítélve. Válságok idején e hangok különösen felerősödnek. Nouriel Roubiani amerikai közgazdász szerint igazat kell adni Marxnak: a kapitalizmus lassan felszámolja önmagát, elsősorban az egyenlőtlenségek és individualista természete miatt. Serge Latouche francia filozófus, a nemnövekedés elméletének kidolgozója szerint egyenesen szakítani kell a kapitalizmussal, a termékek reklámozását pedig szabályozni kellene. Tamás Gáspár Miklós is hasonlóképpen látja: "A kapitalizmust meg kell haladni, mert a kapitalizmus maga is ezt mondja." A fene se tudja, honnan veszik ezeket az ostobaságokat. A legtöbb vészmadár képes hosszú oldalakat teleírni, avagy órákon keresztül beszélni arról, hogy a piaci versenyre épülő világ ideje lejárt. Csupán azokról a jelentéktelen részletkérdésekről felejtenek el említést tenni, hogy mire alapozzák mindezt; hogy mi következik majd a kapitalizmus után; s hogy miként lehet bármilyen más rendszert működtetni erőszak alkalmazása nélkül.

Először is, érdemes volna egy pillantást vetni a puszta tényekre. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját gazdasági szabadság tekintetében. A kutatásban résztvevők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságának mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Leegyszerűsítve a kérdést, arra kíváncsiak: miként áll a verseny a (kapitalista) szabad piac és a (szocialista) állami bürokrácia között. A 2018-as listán mindössze hat olyan ország szerepel, amely a Heritage Foundation értékelése szerint valódi gazdasági szabadságot élvezhet (ez 80 feletti pontértéket jelent a 100-as skálán), s csodák csodája, ezek mindegyike kiemelkedően magas egy főre jutó GDP-vel is bír. Svájc a második, Írország a negyedik, Szingapúr a nyolcadik, Ausztrália a tizedik, Új-Zéland a tizenkilencedik, Hong Kong pedig a huszonnegyedik helyen áll a népességre vetített nemzeti össztermék tekintetében. A második hullámban Kanada, Izland, Luxemburg, Norvégia és az Egyesült Államok esetén ugyancsak azt látjuk, hogy a magas szabadságfok (70 és 80 pont között) kiemelkedő gazdasági teljesítményt és jólétet eredményez. Az sem meglepő, hogy a sort Kuba, Venezuela és Észak-Korea zárja (31,9; 25,2; és 5,8 ponttal), s a szabadság hiánya mindhárom esetben együtt jár a szánalmasan alacsony GDP-vel. A közép-kelet-európai térségben a balti államok mellett Csehország dicsekedhet még viszonylag alacsony állami szerepvállalással, s ez a nemzeti össztermék tekintetében is érezteti hatását. Azt látjuk tehát, hogy az emberiség jóléte szoros összefüggést mutat az egyes országokban tapasztalható gazdasági szabadság, vagyis a kapitalizmus mértékével. Egyenes arányról nyilván nem beszélhetünk, hiszen a történelmi múlt és az olajkészlet is jelentős GDP-formáló tényező, ám a kapcsolat letagadhatatlan.

A második kérdés: vajon mi jöhet a kapitalizmus után? Erik Olin Wright amerikai szociológus azon ritka marxisták egyike, akinek legalább van némi homályos elképzelése a jövő lehetséges útjait illetően. Szerinte az antikapitalizmusnak négy alapvető stratégiája létezik.

1. A kapitalizmus MEGDÖNTÉSE erőszakos, forradalmi cselekedet, a demokratikus környezet fenntartása mellett lehetetlen.
2. A kapitalista társadalomból való KIVONULÁS egyéni, öncélú tett, aligha lehet elérni vele bármit is.
3. A kapitalizmus MEGSZELÍDÍTÉSE valójában szociáldemokrata kormányzást takar és a jóléti állam megteremtését célozza.
4. A kapitalizmus ALÁÁSÁSA pedig munkások által tulajdonolt és működtetett termelőszövetkezetek létrehozását jelenti, melyek békésen, hazai pályán győzik le tőkés rendszert, elsősorban azzal, hogy elszívják előle a szükséges munkaerőt. Az ingyenes internetes tartalmak, valamint a nyílt forráskódú szoftverek ugyancsak ezt a folyamatot segíthetik.

Erik Olin Wright a 3. és 4. pont kombinálásában lát némi halvány esélyt a kapitalizmus meghaladására. Külön-külön ezeket elégtelennek gondolja, ám együtt talán célt érnek. Radikális baloldali beállítottsága ellenére van olyan józan, hogy ő sem fogadna nagyobb összeggel e stratégia sikerére, de egyszerűen nem tud elképzelni egyebet.

Bevallom őszintén: nem igazán értem a marxista álmodozókat. Tamás Gáspár Miklós például - saját elmondása szerint - egész életében szinte mást sem tett, csak olvasott. Olyan elképesztő ismerettömeg lehet a fejében, amelyet egy átlagos földi halandó el sem tud képzelni. Miként lehetséges az - és ugyanez a kérdés vonatkozik a többi, idézett, baloldali gondolkodóra is -, hogy ez a roppant méretű történelmi, filozófiai, közgazdasági és szociológiai tudás a marxizmusban sűrűsödik össze? Miféle szoftver az, amely ilyen mérhetetlenül nagy információtömegből is ezt az eredményt szűri le? Az, hogy a történelmi példák sem hatnak rájuk kijózanítóan, még magyarázható oly módon, hogy ezek egyike sem volt valódi kommunizmus, csupán diktatórikus államkapitalizmus. Szemben ezekkel, a mai marxista ideológusok többsége nem hirdet erőszakot, vagyis hinniük kell abban, hogy az általuk képviselt eszme magasabb szintű a kapitalizmus gondolatánál, s jobban szolgálja az emberiség általános elégedettségét. Ez azt jelentené, hogy egy kellően szabad környezetben - az evolúció logikája szerint - a tiszta kommunizmus automatikusan megvalósulna. Bár alig hiszem, hogy ennek a legcsekélyebb reális alapja is lenne, ezzel együtt is teljes mellszélességgel támogatni tudok minden olyan törekvést, amely az emberiség szabadságát növeli. Gazdasági tekintetben ez a korrupció visszaszorítását, az adók és járulékok csökkentését és a feleslegesen korlátozó jogszabályok eltörlését jelenti. Ám még csak nem is kell szingapúri szintű szabadság ahhoz, hogy a társadalom - ha úgy tartja kedve - megkezdje a kapitalizmus aláásását, illetve megszelídítését. A legtöbb országban semmi sem tiltja, hogy a munkások termelőszövetkezeteket hozzanak létre, ahogyan azt se, hogy egyéni vállalkozóként tevékenykedjenek, vagy Kft-t alakítsanak. A marxistáknak bizonyára rossz hír, de ezek is szerves részei a piacgazdaságnak. Ha holnaptól semmilyen más társasági forma sem létezne, mint a termelőszövetkezet, az attól még bőven kapitalizmus volna. A jóléti társadalom megteremtésének lehetősége ugyanúgy adott: ahol léteznek baloldali pártok és programok, azok demokratikus választások keretében pozícióba hozhatók. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy két évvel ezelőtt Svájcban a polgárok 76,9 %-a utasította el az alapjövedelem gondolatát az arról szóló népszavazáson. Ez minimum jelzésértékű: úgy tűnik, hogy az igazán gazdag és nagy szabadsággal bíró népek a legkevésbé sem szeretnének túllépni a kapitalista létformán.

Nehéz volna azt állítani, hogy a piac mindenre gyógyírt jelent. A környezetvédelemre vonatkozóan nem igazán képes érvényes válaszokkal előrukkolni. A harmadik világ nyomorát sem képes egy-kettőre felszámolni, elsősorban azért, mert az alacsony szintű tőkejavak és a brutális túlnépesedés a legkevésbé sem jelentenek harmonikus termelési kombinációt. A korrupcióval szemben is tehetetlen, ám ez sem a piac természetéből fakad, ellenkezőleg. A tőke és a politika összefonódása pont a szabad piaci viszonyokat rombolja. Tekintve azonban, hogy az Adam Smith által felvázolt klasszikus kapitalizmus egyet jelent a gazdasági szabadsággal, nemigen képzelhető el ennél magasabb szintű rendező elv. Aki azt állítja, hogy "a kapitalizmusnak befellegzett", az nem csupán a történelem realitását tekintve, de filozófiai értelemben is valamit nagyon csúnyán benézett.

Egyre gyakrabban hallunk a Kínában bevezetésre kerülő társadalmi kreditrendszerről, mely jelenleg még teszt jelleggel fut, 2020-tól azonban a teljes lakosságra kiterjesztve élesítik. Hogy mi is ez? Valójában egy szimpla osztályzási struktúráról van szó: a rendszer egy 800 pontos skálán méri, ki mennyire jó állampolgár. A bűncselekmények, szabálysértések, vagy akár az egészségtelen életmód jelei is csökkentik e pontértéket, míg a kormányzatnak tetsző mozzanatok emelhetik. A szisztéma hátterét a fejlett technika adja: 200 millió (kültéri és beltéri) kamera pásztázza folyamatosan a kínaiak hétköznapjait, intelligens képelemző rendszerrel kiegészítve. Az internethasználat és az okostelefonos alkalmazások ugyancsak bőséges és elérhető információforrást jelentenek, ahogyan a banki, egészségügyi és egyéb központi adatok úgyszintén. Az ily módon felépülő társadalmi kreditrendszert - mely pontosan rögzíti, ki hol járt, kivel beszélt, mit vásárolt stb. - a kínai kormány modern államigazgatásnak nevezi, mások digitális diktatúrának mondják. Vajon melyek az igaz, s melyik a téveszme?

Először is érdemes leszögezni, hogy a kínai szisztéma egyetlen eleme sem új, mindet láttuk már ilyen-olyan formában. Régen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az állam elképesztően sokat tud rólunk; részben az egyes közigazgatási szervek egymás közti kommunikációja révén, részben piaci szereplőktől nyert adatok útján. Kétségünk sem lehet róla, hogy az adóhatóság hozzáfér minden banki tranzakciónkhoz, értesül ingatlanvásárlásainkról, gépkocsi-beszerzéseinkről. Kamerarendszereket is láttunk már, s az sem újdonság, hogy bizonyos paraméterek szerint osztályzásra kerülünk; elég csak a banki hitelminősítésekre és a KHR (BAR) listára gondolni, avagy azokra a pozíciókra, melyek betöltéséhez erkölcsi bizonyítvány, átvilágítás, backround check szükséges. Az internetes böngészők és a közösségi oldalak használatával mi is gyakorlatilag tálcán kínáljuk preferenciáinkat, érdeklődési köreinket, hogy aztán célzott reklámok formájában villámgyorsan visszaköszönjenek. A kínai társadalmi kreditrendszer újszerűsége elsősorban komplexitásában mutatkozik, ahogyan magába szív és feldolgoz minden lehetséges fellelhető információt; másfelől abban a szemérmetlen nyíltságban, ahogy felvállalja: egyáltalán nem vagyunk egyenlők. Amikor a zseniális Black Mirror sorozat Zuhanórepülés című epizódját néztem (3. évad 1. rész), melyben az egyes emberek pontozták egymást, így kényszerítve a másikat a helyes, vagy épp a képmutató viselkedésre, végig azon kattogott az agyam, hogy mennyiben jó és elfogadható, avagy káros az, ha polgártársainkat látva rögtön ott villog a fejük mellett aktuális pontértékük is. Meggyőződésem, hogy morális tekintetben meglehetősen összetett kérdésről van szó.

Kezdjük a pozitív oldallal! Egészen nyilvánvaló, hogy létezésünk sikerességét és elégedettségét jelentős mértékben meghatározza emberismeretünk. "Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók" - így a bölcs közmondás, és valóban: elképesztően sok múlik azon, kivel barátkozunk, kivel üzletelünk, kivel szerelmeskedünk. Semmiféle társadalmi kreditrendszer nem fogja kiváltani a mindennél fontosabb személyes benyomást, azonban az alacsony pontszámok mindenképp óvatosságra intőek lehetnek. A bűnözők feltehetően nem fognak tapsikolva lelkesedni egy ilyen struktúráért; nem csupán azért, mert előéletük komoly nyomot hagy besorolásukban, de azért sem, mert a brutális információmennyiség és a villámgyors adatfeldolgozás sokszorosára növeli a lebukás kockázatát bűntettek esetén. A többségi társadalom valójában ezzel nyer a legtöbbet, s ha van igazi feladata egy államszervezetnek, akkor a polgárok védelme feltétlenül ide sorolható. Természetesen a magas osztályzattal bírók lesznek a rendszer kiemelt nyertesei: élvezhetik a gyors hitelelbírálást, a kedvezményes lakásbérleti díjakat, a pazarul fizető állásokat és persze a legjobb helyeket a felkapott éttermekben. A társadalmi kredit arra is alkalmas lehet, hogy létrehozzon egy minden eddiginél igazságosabb közteherviselést. Amennyiben Ming egészséges életmódot folytat, sportol, s szinte sosem jár orvoshoz (mindez természetesen a központi adatbázisban fellelhető információ), szemben Hung-gal, aki mértéktelenül vedel, dohányzik, s ennek megfelelően egészségügyi ellátása is költségesebb, úgy simán megvalósítható, hogy Ming jelentős kedvezményt kap a társadalombiztosítási kötelezettségéből, míg a korhely Hung a normál díjszabást fizeti.

A kínaiak által megálmodott rendszer mindazonáltal nem fenékig tejföl, számos árnyoldallal is bír. Matthew Carney, az ausztrál ABC News tudósítója számol be az oknyomozó újságíró Liu Hu esetéről, amely két, csupán a legsötétebb diktatúrákban lehetséges elemet is látni enged. Írásai miatt az állampárt ellenségként tekint rá, ezért alacsonyan tartja kreditpontjait. Már az, hogy a kormány saját kénye-kedve szerint belenyúl a rendszerbe, önmagában megengedhetetlen. Egy etikus környezetben csakis a ténylegesen elkövetett bűntettek és szabálysértések ronthatják az egyén központi megítélését, illetve életmódja, amennyiben az többletköltséget okozhat egészségügyi ellátása tekintetében. A szava, a gondolata, a véleménye erre semmilyen módon nem lehet hatással. A következmények meglehetősen súlyosak: Liu Hu gyakorlatilag nem tudja elhagyni a várost, alacsony pontszáma miatt ugyanis nem tud vonatjegyet, vagy repülőjegyet foglalni. Megjegyezni is felesleges, hogy egy ilyenfajta kreditrendszer soha, semmilyen körülmények között nem működhet büntetőeszközként, s pláne nem korlátozhatja az egyén mozgásszabadságát. Ám itt még nincs vége a rémségeknek. A szisztéma könnyedén átlendül az olyan morális alapvetéseken is, hogy mindenki csupán önmagáért felelős. A megítélés ugyanis örökölhető, ráadásul a közvetlen környezet - rokonok, barátok, ismerősök - pontszáma is jelentős befolyásoló tényezőnek számít. Nem mintha nem lenne elég csapás valakinek, ha agresszív, bűnöző, alkoholista szülők gyermekeként jön a napvilágra, rögtön kap még egy bazi nagy keresztet a hátára. Kitalálni is nehezen tudnánk ennél erkölcstelenebb eljárást.

Látva a sötét oldalt, sokan elborzadnak, s masszív ellenszenvet kezdenek táplálni a technológiai újdonságok, az automata rendszerek, vagy épp a közösségi média iránt. Ez nyilván nem túl bölcs hozzáállás, hiszen ezek csupán eszközök, s egyedül az ember dönti el, hogy nemes, vagy alávaló cél szolgálatába állítja mindezeket. E tekintetben a demokratikus társadalmat az is megkülönbözteti az orwelli világtól, hogy az előbbiben biztosított a magánélet sérthetetlensége. Az állampolgár pontosan tudja, hogy a középületekben és a közterületen viselkednie érdemes; az eldobott csikkek és az utcán felejtett kutyapiszok után elkerülhetetlenül érkezni fog a pénzbírság. Ezzel egyidejűleg adott a lehetőség arra, hogy a privát szféráját bárki a nagyvilág elől rejtve tartsa. A magánkézben lévő ingatlanokat értelemszerűen csakis a tulajdonos kamerázhatja, mikrofonozhatja be. Akit zavar a városokra jellemző köztéri megfigyelés, szabadon elköltözhet egy kisközségbe, vagy akár egy tanyára. A közösségi oldalak látogatása, sőt egyáltalán a világháló használata is teljes mértékben önkéntes, senki sem szorít pisztolyt a halántékunkra, hogy bármit is posztoljunk a fészbukon. (Ismerek olyanokat, akik két számítógépet használnak, s csupán az egyik csatlakozik a netre, a másik tárolja a féltve őrzött, sötét titkokat...) A többség azzal is régóta tisztában van, hogy a diszkrét üzleti megbeszélések esetén szerencsés a tárgyalón kívül hagyni a mobiltelefonokat. Vásárlásainkról sem kell mindenkinek tudnia: a készpénzes fizetés rendszerint nem hagy semmiféle nyomot. Ha ismerjük a 21. századi technológiában rejlő lehetőségeket és veszélyeket, úgy - kihasználva az előbbieket és elkerülve az utóbbiakat - sosem válik valósággá, hogy "a Nagy Testvér mindent lát". Vagy ha mégis, úgy parádés gyorsasággal csomagoljunk össze, mert valami nagyon ijesztő helyre keveredtünk.

Szemben a vallásos keresztényekkel, a Bibliát csupán egy ember alkotta irodalmi műnek tekintem, semmiképpen sem szent és megkérdőjelezhetetlen alkotásnak. Ezzel együtt is elismerem, hogy van pár egészen figyelemreméltó fejezete. Már rögtön a felütésnél érdemes megfigyelni a teremtés aktusát, azon belül is elsősorban a folyamatos minőségellenőrzés funkcióját: "És látta Isten, hogy ez jó." Ebben a mondatban ott rejlik magának az evolúciónak a gondolata. Nem azt írja: "És mivel Isten megteremtette, ezért ez törvényszerűen jó, és az is marad az idők végezetéig; ehhez ember hozzá ne tegyen, rajta ne változtasson, fogadja el úgy, ahogy van." Szó sincs ilyesmiről. Még Isten is folyamatosan ellenőrzi, korrigálja magát, az életképes újításokat meghagyva, a működésképtelen megoldásokat elvetve. Ezt nevezzük természetes és szexuális szelekciónak. Ezt hívjuk Teremtésnek.

Még mindig a kezdeteknél maradva: "Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert." Kevés dolog létezik, ami annyira megkülönböztet bennünket legközelebbi rokonainktól, a többi állattól, mint az alkotás képessége, a kreativitás szárnyaló sokszínűsége. Az ember nem csupán produktuma a teremtésnek, de tudatos formálója is egyben. Ha már elfogadtuk ezt a megtisztelő lehetőséget, annyit minimum megtehetnénk, hogy nem fordítunk hátat az isteni metódusnak, hanem mi magunk is - az evolúció működéséhez hasonlóan - folyamatosan felülvizsgáljuk, átértékeljük a minket körülölelő világ elemeit. A vallási fundamentalizmus nem csupán megmosolyogtató és káros, de egyenesen szembe megy az isteni teremtéselvvel.

Lehet értelme annak, ha azt mondjuk: "Minden úgy jó, ahogy van." Ez a kijelentés azokra a ritka esetekre vonatkozhat, amikor nincs befolyásunk a dolgok alakulására - időjárás, baleset, vakszerencse -, s bölcs alázattal elfogadjuk, amit számunkra rendelt a sors. Ám minden egyéb esetben miénk a felelősség, hogy eldöntsük: változtassunk-e azon, ami megváltoztatható. Számomra egészen döbbenetes, hogy milyen ritkán élünk ezzel a sansszal. Manapság szinte nincs olyan területe az emberi létezésnek, amelynek kapcsán ne végeztek volna több tucatnyi pszichológiai, szociológiai, vagy épp élettani kutatást, ráadásul ezek jelentős része könnyen hozzáférhető. Számtalan régi beidegződésünk kapcsán bebizonyította a tudomány, hogy hasztalanok, avagy egyenesen pusztítóak. Miért vagyunk lusták a változásra?  Miért válunk méltatlanná a társteremtői szerepre? És miért bújunk oly sokszor a hagyományok mögé, mintha restségünk és gyávaságunk követendő érték volna? A következőkben néhány teljesen hétköznapi példát említek, melyek kapcsán a megszokás a mai napig diadalmaskodni képes a tudomány és a józan ész felett.

1. TÁPLÁLKOZÁS - Számos bejegyzésben említettem már: Európa legkövérebb nemzete a magyar, s ebben kulcsszerepet játszanak étkezéssel kapcsolatos beidegződéseink. Sokan a késsel keresztet rajzolnak a kenyér lapos felére, mielőtt megszegnék azt. Ebben a mozzanatban számos pozitívum lehet: köszönetnyilvánítás mindazoknak, akik részt vettek az előállításában; hálaadás mindennapi betevőnkért, emlékezés Jézusra és az utolsó vacsorára, stb. Negatív hozadéka ugyanakkor, hogy szent ételként tekintünk a fehér kenyérre, miközben kevés egészségtelenebb táplálékot tudnánk megnevezni. A jó hír az, hogy egyre kevesebb kenyeret fogyasztunk - a KSH adatai szerint 2002-ben még 63 kilogramm volt az egy főre jutó éves mennyiség, 16 év elteltével ez már csupán 37 kilogramm. A mérhetetlen cukorbevitel még nagyobb probléma. Vidéken még manapság is léteznek olyan üzletek, ahol hiába keresnénk light üdítőket. A boltos is csak kikerekedett szemmel közli, hogy mi vagyunk az elsők, akik ilyet szeretnénk... Amikor az okokat firtatjuk, a válasz szinte minden esetben az ismert téveszme: "Az édesítőszerek rákkeltők." Döbbenet. Az elmúlt 50 év MINDEN ilyen irányú kutatása egyértelműen igazolta, hogy a cukorfogyasztás százféle betegséget okoz, többek között a rák kialakulásában is jelentős rizikófaktornak számít. Az édesítőszereket még sűrűbben vizsgálják, s a szacharin fémes mellékízén, a xilit és a szorbit enyhe hashajtó hatásán túl semmi károsat nem jelzett egyik analízis sem. A különösen ártalmatlan aszpartámot világszerte több mint hatezer termékben használják édesítőszerként, immáron 50 esztendeje - nyilván ezért kerül oly sok internetes pletyka és álhír célkeresztjébe. A tudományos eredmények pár gombnyomással elérhetőek - mi mégis inkább Jocira, a nyolc általánost végzett kocsmárosra hallgatunk, hiszen ő autentikus szakértő, a neje a járási kórházban dolgozik segédápolóként...

2. HÁZASSÁG - A párkapcsolat is egy tipikusan olyan terület, amelynek kapcsán az emberiség túlnyomó többsége az ideológiai alapú szokásokból építkezik, s mit sem tud a témában fellelhető tudományos megfigyelésekről. Mióta Mózes leballagott a Sínai-hegyről a két kőtáblával, azóta tudjuk, hogy nem ildomos sem a paráználkodás, sem felebarátunk házastársának megkívánása. A valóság azonban az, hogy ezen szexuális korlátozások hasznosságát nemigen igazolja semmiféle kutatás. John M. Gottman - az Egyesült Államok egyik legismertebb párkapcsolati szakembere - munkatársaival több ezer önkéntes házaspárt vont be egyedülálló, minden apró részletre figyelmes kutatássorozatába. A vizsgálati alanyok egy különlegesen felszerelt lakásban - a szerelemlaborban - töltöttek el egy-egy hétvégét, ahol reggel 9 és este 9 között folyamatosan megfigyelték őket, szavaikat, gesztusaikat, arckifejezéseiket kamerák vették, a mellkasukon lévő érzékelők pedig rögzítették a stressz és a nyugalom minden lényeges testi megnyilvánulását. Az évek során olyan elképesztő adatmennyiséget sikerült felhalmozni és kielemezni, amelyek segítségével Gottman ma már 91%-os biztonsággal megmondja bármelyik párról, hogy tartós lesz-e a házasságuk, vagy sem, elég hozzá egy 15 perces gyors megfigyelés. A jól működő házasság 7 alapelve c. művében részletesen elmeséli kutatásainak eredményét. A kulcs természetesen az érzelmi intelligencia, mely az egymással való törődés minőségét nagyban meghatározza. Az esküvő előtti szexuális önmegtartóztatás és a testi hűség e téren semmiféle közvetlen hatást sem gyakorol.

3. SZAKKÉPZÉS - Nem csupán az általános oktatást jellemzi a múltba révedés és a tökéletesen felesleges információtömeg diákfejekbe erőltetése, a szakmunkásképzést tekintve mindez fokozottan igaz és még nagyobb problémát okoz. A kocsányos tölgy ugyanis harminc évvel ezelőtt is a bükkfavirágúak rendjébe tartozott, ahogyan a hangyasav képlete sem változott az esztendők során; legfeljebb annyit mondhatunk ezek kapcsán, hogy mindkét adat végtelenül érdektelen. A technológiai fejlődés ütemét figyelembe véve a szakképzés terén nem az a legnagyobb veszély, hogy feleslegesen sok tudást közvetít, sokkal inkább az, hogy csupán történelmet oktat, s a bizonyítvány megszerzése után a munka valódi világában újra kell tanulni az egész szakmát. Dübörög az építőipar, miközben a szakképzés a kanyarban sincs: a gépi vakolást, a térköves burkolást, a szárazépítést, vagy épp a monolit vasbetonépítést alig érinti a tanmenet. A festőknél nem tananyag a gipszkartonozás, pedig a gyakorlatban alapelvárás. Több tucatnyi szakma létezik, amelyet ma már többé-kevésbé az automatizáció jellemez, ám a szakmai tanterv még mindig a múlt századi, manuális technikákat erőlteti. Így volt ez annak idején is: amikor - huszonhét évvel ezelőtt - a látszerész szakmát tanultam, már nem volt olyan eldugott sarka az országnak, ahol nem automata gépek alakították méretre a szemüveglencséket. Mi mégis egy teljes évet töltöttünk azzal, hogy megtanultunk kézzel csiszolni. Az csak egy dolog, hogy tanáraink vinnyogva röhögtek béna vizsgadarabjainkon, hiszen mi is ezt tettük. Sokkal bántóbb az, hogy százszor többet ért volna a gépi technika gyakorlati elsajátítása, még akkor is, ha elég lett volna hozzá egy fél délelőtt. Helyénvalónak gondolom, hogy a szakmai képzésnek része a múltbéli eljárások felemlegetése, ám számomra mindig érthetetlen, ha az elavult technikákat el is kell sajátítani. Azon tűnődöm, hogy a mezőgazdasági iskolák rendelkeznek-e megfelelő ökörállománnyal ahhoz, hogy a tanulók hosszasan gyakorolhassák a korabeli szántás-vetés technológiáját...

Napestig lehetne sorolni a rossz beidegződések ezernyi példáját a gyermekneveléstől egészen a temetkezésig. Amikor egy ideológiai eredetű szokás felülírja az ésszerűséget, abból ritkán születnek szívderítő dolgok, a kérdés csupán az, hogy szánalmas önsorsrontás, vagy gyilkos tömegpusztítás az eredmény. Elsőre akármilyen furán is hat: ugyanaz a merev gondolkodási struktúra jellemzi a terrorcselekményeket elkövető vallási fanatikusokat, mint azt a családapát, aki lemondja az évek óta várt Guns 'N Roses koncertet, csak mert a feleségének egyazon időpontra esik a névnapja. Mindenki ismeri a klasszikus viccet, melyben a medve halállistát készít, s tájékoztatja az azon szereplőket. Az egyetlen józan érintett a nyuszika, aki felteszi az adekvát kérdést: "Te, medve, nem lehetne, hogy kihúzd a nevem a listáról?" A valódi röhej az, hogy ez ténylegesen ilyen egyszerű. Nem lehetne, hogy a százféle betegséget okozó cukrot valami jófajta édesítőszerre cseréljük? Nem lehetne, hogy figyelmen kívül hagyjuk a haszontalan vallási előírásokat? Nem lehetne, hogy elsősorban praktikus dolgokat oktatunk? Nem lehetne, hogy az asszony névnapját szombat helyett vasárnap ünnepeljük? Nem lehetne, hogy nem robbantjuk fel azt, aki másféle istenben hisz, mint mi magunk? Ostobaság volna elhinni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ha bármilyen elmebeteg szokás, hagyomány, vagy előírás megváltoztatásán gondolkodunk, nyugodtan idézzük fel a viccbéli medve válaszát: "Miért is ne?"

Imádom ezeket a régi, elmebeteg közmondásokat. Létezik modernebb változata is: "Aki sokat nevet, keveset elmélkedik." Az igazi kedvencem azonban a Prédikátor könyvéből való: "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív." Világos, hogy ezeken ma már csak vigyorgunk, ám tudatunk mélyén mégis magunkban hordozzuk e több ezer éves, végtelenül savanyú attitűdöt. Nem arról van szó, hogy nem értékeljük megfelelően a jókedvet, sokkal inkább arról, hogy a tanulást és a munkát a mai napig valami komor, súlyos és mosolytalan dolognak gondoljuk, amit muszáj a lehető legnagyobb komolysággal kezelni. Valamiért mindig szikkadt, örömtelen egyházatyák és rektorok képe jelenik meg előttem, akik féltékenyen figyelik a gondtalan fiatalságot, s ellenállhatatlan vágyat éreznek magukban, hogy letörjék az ifjak jókedvét. Akár még ideológiát is gyártanak hozzá.

A gyerekek mosolyát nem nehéz eltüntetni. Múlt heti hír, hogy újra bevezetik a testi fenyítést egy Georgia állambeli iskolában. A renitens diákok elfenekelését az erre a célra rendszeresített paddle - mángorlófához hasonló eszköz - szolgálja. Az iskola fontosnak tartja a fegyelmet, s korábban, amikor a testi fenyítés még megengedett és hétköznapi gyakorlat volt, a gyerekek jobb magaviseletet mutattak - így indokolta döntését az intézmény. Egy ilyen hír azért terjed villámgyors bulvárszárnyakon, mert magán az elfenekelésen a legtöbben azonnal kiakadunk. Ám a nyilatkozat első felén talán el sem gondolkodunk. Miért is olyan lényeges a fegyelem? Mert úgy könnyebb a tanárnak? Tényleg fontosabb a csend, rend, szigor, mint a gyerekek lelki egészsége? Mi a cél? Engedelmes, vágóhídra terelhető birkák kitenyésztése? Az intézkedésnek legitim hátteret ad, hogy a szülők közel harmada áldását adta e büntetési módra (a többieket nem bántják, csak pár napra kitiltják ebből az álomsuliból). Az elmúlt évtizedek során számos kutatás látott napvilágot annak kapcsán, hogy mit várnak a diákok felmenői az iskolától. Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét. Megdöbbentő adat. Nyilván nehéz volna elmarasztalni az iskolázatlan szülőket, hiszen valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy a suli akár jó hely is lehetne, másrészt  feltehetően nem mélyedtek el azokban a statisztikákban, amelyek a gyermekek bántalmazása és a későbbi bűnözői hajlam kialakulás között minden esetben szoros összefüggést mutatnak. Annál szomorúbb azonban, ha az iskolai vezetők sem ismerik ezeket. No de miért is várhatnánk, hogy egy tanintézmény tisztában legyen a tudomány álláspontjával?

Nem is kell elmenni a testi fenyítésig. Sokan gondoljuk úgy, hogy már maga a szigor is felesleges, sőt káros. A szigorúság gyakorlatilag a félelemre épít, s jómagam semmit sem szeretnék kevésbé látni a gyerekeim szemében, mint riadalmat, vagy rettegést. A diákokat persze hozzá lehet szoktatni a permanens félelemhez, ám az ilyen légkör aligha teszi lehetővé, hogy a kreativitás szárnyra kapjon. Az eredmény a legjobb esetben is a túlzott óvatosság lesz. Nincs a Földön olyan szülő, sem tanár, aki a szavak szintjén ne támogatná a talpraesett, bátor, érdeklődő, alkotó és újító mentalitást. Minden esetben helyeselni fogják, ha a gyerek életrevalónak mutatkozik, ha a sarkára áll, ha szembefordul az igazságtalansággal, ha felvállalja a konfliktust az ütődött osztálytársaival. Csak velük ne szemtelenkedjen! Csak az ő igazságukat meg ne kérdőjelezze soha! Ugye érezzük, hogy ez tökéletesen lehetetlen, egyenesen skizofrén elvárás? Ha jót akarunk a fiataloknak - s azt, hogy a jövő nemzedéke ezáltal már egy békésebb és elégedettebb világot építsen -, úgy nincs más választásunk, mint engedni a szülői és tanári gőgből, büszkeségből és tévedhetetlenségből. Valójában örülnünk kell minden olyan esetnek, amikor gyerekeink megkérdőjelezik kéréseinket, utasításainkat. Ahelyett, hogy elhatározásunkat kérlelhetetlen szigorúsággal lenyomnánk a torkukon, érdemes inkább érveket felsorakoztatni mellette, s őket is arra biztatni, hogy érveljenek a saját álláspontjuk mellett. Sőt, ha képesek meggyőzni bennünket, ne habozzunk megváltoztatni döntésünket! Aki azt gondolja, hogy ezen múlik a szülői tekintély, az az égvilágon semmit sem tud a nevelésről. Ez az egyetlen módja, hogy gyerekeinkből életképes, gondolkodó, tisztességes megállapodásokat kereső felnőtt váljon. Ha tűzzel-vassal ragaszkodunk a tekintély kikezdhetetlenségéhez, úgy kitermeltük a következő generáció bűnözőit, frusztrált nyomorultjait, vagy legjobb esetben nyílt lázadóit, akik idővel képesek lesznek ugyan az egészséges létezésre, de messze elkerülik a szülői házat.

"Kiben szapora a tréfa, terméketlen az ész." No persze. Éljenek a vértelen, száraz és unalmas tankönyvek! Természetesen léteztek olyan idők, amikor a társadalom két részre szakadt: a csekélyke írástudó mellett a népesség túlnyomó többsége a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezett. Ezek a korok minden bizonnyal értéknek tekintették a tudományos ismeretek végtelen komolyságát, hiszen a sűrű szakzsargonok - érthetetlenné és érdektelenné téve maguk körül mindent - átjárhatatlan falat emeltek a köznép és a műveltek közé. Amennyiben azonban hiszünk abban, hogy a tudás mindenkié, mi több: csakis a tudás az, amely morálisan és életminőség tekintetében felemelheti a világot, úgy érdemes volna érdekfeszítő módon tálalni azt, s tűzre vetni minden álmosító tananyagot. Ami pedig a könnyedséget és a humort illeti - nem ismerek jobb eszközt arra, hogy az átlaggyerek érdeklődését felkeltsük bármilyen téma iránt. Aki látott csak egyet is a "Zállatorvos" c. sorozat epizódjaiból, az tökéletesen megtapasztalhatta, miként lehet tanulni, ismeretekhez jutni oly módon, hogy a legkisebb erőfeszítést sem teszi az ember, csak önfeledten vigyorog tíz percen át. Valahogy így kéne oktatni. A nemzetközi fronton is megtapasztalható ez a trend, csupán két szenzációs könyvet említek az evolúció témaköréből: Joe Quirk - Prűdek és paráznák; P. W. Atkins - Teremtés. (Mondjuk, bajban lennék, ha valaki ötleteket várna tőlem, hogy az integrálszámítás középértéktételét miként kéne könnyed szellemességgel oktatni, ugyanakkor a történelmet, az irodalmat, a földrajzot, a biológiát, a filozófiát, a közgazdaságtant, vagy épp az alapszintű matekot simán lehetne.) A kellő lezserség és humor nem csupán a tárgyi tudás szintjét emelné a könnyebb befogadás által, de azzal, hogy lebontaná a tudomány tekintélyének vaskos és merev falát, egészen biztosan közelebb terelné a tanulókat a kritikus, gondolkodó, mindent megkérdőjelezni igyekvő attitűd felé.

"Tudás, bátorság, becsület" - ez már Bogár László jelmondata, megjelenítve az ideális polgár ismérveit. A magam részéről ezt egy abszolút pozitív és kívánatos attitűdnek látom. Már csak azon kellene elmorfondírozni, hogy mi viszi közelebb a világunkat ehhez a hármas csomaghoz. A tekintélyelvű, szigorú, merev szabályokra és kérlelhetetlen büntetésekre építő porosz pedagógia, avagy a támogató, megengedő, a pimasz kritikát is eltűrő oktatás? Tessék választani!

Minden szóbeszédnek van valamicske igazságmagja - gyakorlatilag ezt takarja a címbéli közmondás. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy e valóságtartalomnak mekkorának kell lennie. Hetven százalék? Húsz? Vagy elég csak 5? Pedig ez egyáltalán nem lényegtelen szempont.

Július végén, a 24.hu oldalán látott napvilágot Filippov Gábor politológus írása "A hibrid ellenforradalom kora" címmel. Ha valaki szeretne egy reális és kiegyensúlyozott képet kapni hazánk mai állapotáról, elég elolvasnia ezt az egyetlen - ha nem is rövid - cikket. A helyzetjelentés így indul: "Nem burokban élünk. Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia és a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a "mutálódott fasizmus" (Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is "az ötvenes évek visszatérése" vagy a "posztkommunista maffiaállam" (Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség." Később megemlíti azt a fura állapotot, mely szerint mintha két külön dimenzióban léteznénk: "Ezért is uralkodik például a magyar közbeszédben a szembenálló (az egyszerűség kedvéért: fideszes és nem fideszes) szekértáborok között a kölcsönösen egymást tagadó párhuzamos valóságok diskurzusa. Az egyik oldal joggal mutat rá a demokrácia és a jogállamiság súlyos leépülésére, az intézményesített autoriter gyakorlatok terjedésére, mindenekelőtt pedig a nyilvánosság és a pártverseny durván esélytorzító szerkezetére. Eközben a másik oldalnak is igaza van, amikor túlzónak minősíti a diktatúrázást, a fasizmussal, a sztálinizmussal való összevetést, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyja a (Magyarországon szerencsére nem létező) rendszerszintű erőszak jelentőségét, illetve a viszonylag szabad (bár fairnek már távolról sem mondható) választások meglétét."

Filippov Gábor nem tett semmi különlegeset. Csupán használta a szemét és az eszét. Igyekezett megfigyelni a körülötte zajló történelmet, s azt becsületesen bemutatni. Judith Sargentininek ugyanez lett volna a küldetése. Kár, hogy ebbe bele sem kezdett. Élt a fejében egy koncepció, s ahhoz keresett megfelelő muníciót régi jelentésekből, s nyíltan kormányellenes szervezetekkel készített interjúkból. Távol álljon tőlem, hogy jelentésének részletes elemzésébe kezdjek, elsősorban azért, mert ezt az elmúlt napok során már épp elegen megtették. Az Orbán-kabinethez közel álló Nézőpont Intézet tíz pontban cáfolta Sargentini vádiratát. Strassbourgi felszólalásában a kormányfő rámutatott, hogy a dokumentumban 37 helyen szerepelnek tárgyi tévedések. Még a kormánypártinak legkevésbé sem nevezhető, jobbikos Mirkóczki Ádám is úgy nyilatkozott az ATV-nek adott interjújában, hogy a jelentésben igaz elemek mellett szerepelnek konkrét hazugságok is. Csupán ízelítőképpen pár érdekes megállapítást azért ideollóznék. A 23. pontból: "Az OLAF 2016-ban zárta le egy 1,7 milliárd EUR értékű magyarországi közlekedési projekt vizsgálatát, amelyben több, ilyen nemzetközi építkezésekre szakosodott cég volt az érintett. A vizsgálat a projektek végrehajtása terén igen súlyos szabálytalanságokra, valamint lehetséges csalásokra és korrupcióra mutatott rá." Pontosan tudjuk, hogy a 4-es metróról van szó, mely beruházás csaknem teljes egészében a Demszky-korszakhoz köthető. A 45. pontból: "Az új tankönyvek még mindig tartalmaznak nemi sztereotípiákat, a nőket elsősorban anyaként és feleségként, és egyes esetekben az anyákat az apáknál kevésbé intelligensként ábrázolva." Hogy ezeket honnan veszi??? Csoda, hogy ez a mondat egyáltalán benne maradhatott a jelentésben, hiszen az anya és az apa kifejezések ma már nem igazán számítanak politikailag korrektnek... Ugyaninnen: "A nők továbbra is alulreprezentáltak a politikai életben, és nincsenek jogi követelmények a nemek közti egyenlőség előmozdítására a választási környezetben." Vagyis kvótát követel. Egy teljesen erkölcstelen, verseny- és szabadságellenes intézkedést sürget, teszi ezt a szabadságjogok nevében. Ügyes. Az 50. pontból: "Visszatérő probléma az antiszemitizmus, amely gyűlöletbeszéd, valamint a zsidók és a zsidó tulajdon ellen elkövetett erőszakos cselekmények formájában nyilvánul meg." Hol él ez a nő??? Mit tud? Mit látott? Mi az, amiről mi még csak nem is hallottunk? A 73. pontból: "2010 decembere óta, amikor Orbán Viktor kormánya megszavazta az úgynevezett sztrájktörvény módosítását, a sztrájk Magyarországon elvben jogellenes." Ez pedig egy a tökéletesen valótlan állítások közül, nem is érdemel több szót.

A szenvedélyektől erősen fűtött keddi vitanap után szerdán az Európai Parlament kétharmados többséggel jóváhagyta a Sargentini-jelentést. Egyetértek Kugyela Tamással, az Index újságírójával: "Magyarországon ez az eljárás nem fog változást hozni. Ráadásul csak egy szerencsésen időzített ürügy vagyunk egy nagyobb játszmában." Az az érzésem, hogy az egész hajcihőnek egyetlen kézzelfogható hatása lesz: Orbánból most csináltak igazi hőst. Már nem csupán nemzeti hős, de európai értelemben is azzá tették. Valószínűleg nem ez volt az eredeti szándék... És mindez azért lehetséges, mert Magyarországot egy ilyen silány, régen lezárt kérdéseket újra felemlegető, uniós hatáskörökön messze túlmenő, nagyrészt megkérdőjelezhető, helyenként egyenesen hazugságokat tartalmazó jelentés alapján kívánják meghurcolni. (Le a kalappal a Jobbik és az LMP előtt, akik nem voltak hajlandók igennel szavazni.) A demokráciáért aggódók legalább annyit megtehettek volna, hogy felkérnek egy Filippov Gábor szintű koponyát, aki képes viszonylag tárgyilagos képet festeni az országról, nem kérve számon olyat a kormányzaton, ami nem bűn, vagy legalábbis nem a kabinet bűne. Igaza van Kugyela Tamásnak, amikor azt írja: "Körülbelül mindegy, hogy mi áll a Sargentini-jelentésben." Tényleg nem számít. Ha a holland képviselőasszony azt találta volna beleírni, hogy a mai napig jurtában lakunk, kumiszt iszunk és péntekenként gyerekáldozatokat mutatunk be pogány isteneinknek, valószínűleg akkor is meglett volna a kétharmad. Úgy érzem magam, mintha a Tanú című filmet látnám: "Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet..."

Persze, ne legyünk naívak! Az a tény, hogy az Európai Parlamentet még a jelentésben szereplő nyilvánvaló tárgyi tévedések és valótlanságok sem zavarták, egyértelműen arra utal, hogy a mögöttünk hagyott kétnapos bohóckodás a legkevésbé sem Magyarországról szólt. Strassbourgban senkit sem érdekel, hogy az amerikai Heritage Alapítvány szerint gazdasági szabadság tekintetében megelőzzük Spanyolországot, Franciaországot és Portugáliát is, bár még ez is csupán az 55. helyezéshez elég. Azon sem mereng el senki, hogy az Economist idei toplistáján - mely a világ legélhetőbb nagyvárosokat rendezi sorba - Budapest a 34. helyen szerepel, maga mögé utasítva Londont, Prágát, Rómát és Stockholmot. Az ülés célja még véletlenül sem az volt, hogy hazánk valamivel szabadabb és boldogabb hellyé váljon. Az egész ügy sokkal inkább arról szól, hogy miként lehet megosztani a néppárti frakciót, s e kérdésben - úgy tűnik - Orbán éppen úgy érdekelt, ahogyan Macron is. Ezek önmagukban izgalmas hatalmi és pozíciós csaták, csak kár, hogy mindeközben egy országgal játszadoznak. Talán még ennél is nagyobb kár, ami a Sargentini-jelentés igénytelensége nyomán világossá vált: valódi intellektuális mélyrepülés jellemzi Európa mai vezetőit.

Él bennem egy idealizált világ képe, amelyben az emberek egytől egyig szabadok és józanok. Nem köti őket semmiféle külső korlát, sem belső kényszeresség. Csupa olyan dolgot tesznek, amelyek hasznosak, vagy élvezetesek. Esetleg: hasznosak, mert élvezetesek. Jómagam is igyekszem így élni, hiszen ez tűnik racionálisnak; valójában - a természetes és szexuális szelekció révén - ez az isteni teremtés logikája. Az értelmes létezéshez hozzátartozik az is, hogy kigyomlálunk minden káros, vagy csupán felesleges eszmét, gondolatot, cselekedetet, szokást és hagyományt. A magam részéről a dohányzást is idesorolom.

Csak a rend kedvéért: mindenki úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja. A cigarettázásnak mindössze két morális vetülete létezik. Az egyik a passzív környezet mérgezése, ezt figyelembe véve helyes elv a közösségi terekben való tiltás, vagy korlátozás. A másik költségvetési természetű: a dohányzás drasztikusan növeli a rák, az agyvérzés és a szívkoszorúér-betegségek kockázatát, ami - államilag finanszírozott egészségügyi ellátást alapul véve - nyilvánvalóan hat a központi kiadások mértékére. Mélyen erkölcstelen volna, ha e káros szenvedély mellékhatásait mások viselnék, így a dohánytermékek adótartalmának elvileg fedeznie kellene az egészségügyi többletköltségeket. Manapság idehaza minden szál cigaretta árának háromnegyede adótartalom (több mint a fele jövedéki adó, közel a negyede ÁFA), s az Európai Unió elvárása szerint ez még tovább növelendő (Brüsszel irányelve alapján a jövedéki adó mértékének legalább a 60%-ot el kell érnie).

Szó sincs tehát arról, hogy a dohányzás önmagában vétkes, elítélendő cselekedet volna, ám az egészen bizonyos, hogy brutálisan rontja az emberi élet minőségét. Az egészségügyi kockázatokat már említettük. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért hajszol bárki olyan szenvedélyt, amely előbb vagy utóbb egészen biztosan megbetegíti, ám ez csupán egyetlen - bár annál súlyosabb - szempont. Még azok is, akik nem várják meg a tüdőrákot, vagy lábuk érszűkület miatti amputálását, s még időben leszoknak, kivétel nélkül arról számolnak be, hogy összehasonlíthatatlanul jobban bírják a mozgást, a sportolást, mint azelőtt. Évente hozzávetőlegesen 360 millió doboz cigarettát adnak el idehaza, ez egy laza 40 ezer forintos költségtételt jelent fejenként - ebben az átlagértékben az újszülöttől az aggastyánig mindenki pöfékel. Figyelembe véve, hogy "csupán" minden harmadik magyar dohányzik, egy átlagos fogyasztó 120 ezer forintot költ évente; egy vérbeli nikotinfüggő ugyanakkor - aki nem éri be napi két doboznál kevesebbel - közel egymilliót is elfüstölhet egyetlen esztendő alatt. Arról nem is beszélve, hogy e függés a kiadási oldal mellett a bevételi oldalt is negatívan érinti: egy sor olyan munkafolyamat létezik, amelynek a hatékonyságát számottevően rontják a kényszerű cigiszünetek. Az egészségügyi és anyagi pusztításon túl a cigaretta képes a vonzerőnket is teljes romlásba dönteni. A nikotinos-kátrányos sárgásbarna fogkövek legalább annyit rontanak a megjelenésen, mint a rohamosan ráncosodó, öregedő arcbőr. És akkor még az elviselhetetlen bűzről nem is beszéltünk, amely a dohányosok autójából, lakásából, ruhájából, szakállából, bőréből és mindenek előtt a szájából árad. Minden fiatalkorú ismerősömnek azt szoktam javasolni: nyugodtan szokjanak rá a cigire, ha azt akarják, hogy a kutyának se legyen kedve csókolózni velük.

Nyilván nem a dohányzás az egyetlen káros szenvedély. A drogok ugyancsak tönkrevágják az egészséget. A szerencsejátékok hasonlóan költségesek. Az alkoholtól sem lesz finomabb a leheletünk. Ezeket sem ajánlanám jó szívvel a gyerekeimnek, de legalább érzékelem bennük az élvezet-faktort. Megértem azokat, akiket magával ragad a drogok különféle tudatmódosító hatása (azzal együtt, hogy sosem próbáltam egyet sem). Pontosan ismerem a szerencsejátékok semmihez sem fogható, bizsergető izgalmát. Ahhoz sem fér kétség, hogy pár pohár ital nagyszerűen hozzájárulhat az emelkedett hangulathoz, legyen szó szolid kerti sütögetésről, zúzós házibuliról, avagy ígéretes randiról valami szende szőkével. A cigarettában semmi ilyen jellegű örömforrást nem látok. Nem lazít el, nem kölcsönöz jókedvet, nem kecsegtet nyerési eséllyel. Valójában nem több egy rossz szokásnál, amelyet egyszer - ki tudja miért - a nyakába vesz az ember, hogy az esetek többségében sose szabaduljon. Egészen konkrétan azt érzem, hogy a dohányzás is hasonlóképpen működik, akár egy elhibázott házasság, egy pusztító vallás, egy mérgező ideológia, vagy egy meghaladott, idejétmúlt hagyomány. Nem látjuk semmiféle hasznát, sőt érezzük, ahogy elszívja erőnket, mégsem tudunk kilépni a fojtó ölelésből, mert annyira eggyé váltunk vele.

Ha már egyetlen épkézláb érvet sem tudunk felhozni a cigaretta mellett - és tényleg nem -, joggal merül fel a kérdés, hogy miért dohányzik minden hetedik földlakó, s minden harmadik magyar. Mivel valós élvezetet nem okoz, csakis a kínzó nikotinhiány enyhítését szolgálja, az adekvát kérdés sokkal inkább így hangzik: miért szoknak rá oly sokan? A válasz pontosan ugyanaz, mint a rossz házasságok, a pusztító vallások, a mérgező ideológiák és az idejétmúlt hagyományok esetén. Birkaszellem. A kiközösítéstől való félelem. Ha a brigádból majdnem mindenki szívja, hogyan maradhatnék ki? Ha az osztálytársak közül a többség már kipróbálta, és tényleg olyan felnőttesen áll a kezükben, pont én legyek az éretlen kölyök, akinek még ehhez sincs elég bátorsága? És valljuk be őszintén, a legtöbben példaképként tekintünk Hank Moodyra, a zseniális Kaliforgia c. sorozat David Duchovny által formált főszereplőjére, pedig az ő kezében is folyton ott a bláz, vagy épp a spangli. A gyerekeket különösen sajnálom, hiszen bennük folyamatosan munkál a bizonyítási vágy, a közösségi elfogadás feltétlen szükséglete, s a felnőtté válás igénye, miközben eszközkészletük többnyire még szegényes ahhoz, hogy egyéb készségekkel vívják ki a társaság elismerését és megbecsülését. A felnőtteknek ugyanakkor már bőven lehetne annyi eszük, hogy a beilleszkedés oltárán ne áldozzanak ekkorát. Nyilván nem fogunk meglepődni, ha ránézünk a statisztikákra: minél alacsonyabb az iskolázottság, annál nagyobb a dohányzás valószínűsége. Míg az alapfokú végzettségűek közül minden második hazánkfia cigarettázik, addig a diplomásoknak csupán a negyede (NDI, 2007).

"Egy szál cigi nem a világ" - állítják sokan, önmagukat nyugtatva, szembe menetelve a tudomány megállapításaival. A közelmúltban a British Medical Journal hasábjain közzétett kutatás szerint a naponta elszívott cigaretták számának jelentős visszafogása sem csökkenti megnyugtató módon a gyilkos betegségek kialakulásának kockázatát, csakis a teljes leszokás hoz átütő eredményt. Mióta Charlie huszonöt éve megénekelte, pontosan tudjuk: "Minden napra kell egy szippantás a jóból." Ezzel nehéz volna vitába szállni, ám ha választhatunk, lehetőség szerint ne a cigiből szippantsuk. Akkor már jöjjön inkább a "Jég dupla whiskyvel"...

Pár napja tele volt a net a 21 éves Claire Dalton sztorijával, aki pornót talált vőlegénye telefonján, ezért hét nappal a tervezett esküvő előtt kiadta a srác útját. A mormon egyház kötelékébe tartozó, mélyen vallásos lány családja egyesével felhívta mind a háromszáz meghívott vendéget, s nem csupán az eseményt mondták le, de részletesen el is magyarázták mindenkinek, miért marad el a nász...

Már az is elgondolkodtató, hogy egyáltalán miként került a fiú telefonja a lány kezébe. Claire blogbejegyzésében azt írja, ő csupán egy üzlet nyitvatartási idejére keresett rá, s teljesen véletlenül, az előzmények közt bukkant rá a szóban forgó erotikus tartalmakra. Ez akár még igaz is lehet, ám vélelmezhető, hogy a lánynak is van saját mobilja, vajon miért nem azt használta? Aki engedélyünk nélkül a telefonunk után nyúl, az jellemzően az elménkbe, a gondolatainkba kíván bepillantást nyerni, de mindenképpen tilosban jár, átlépve egy olyan határt, amelyet messzemenően tisztelnie kéne.  Két gyerek és huszonegy közösen eltöltött év után még a hivatalos leveleket sem bontom fel, amelyek az asszony nevére érkeznek, nemhogy a mobiljában, vagy a laptopjában kotorásszak. Csak a tisztánlátás kedvéért: pornót nézni - ízlés és szükséglet dolga, morálisan semleges terület. A vőlegény telefonjában kutakodni - a másik intim szférájának megsértése, erkölcsileg megengedhetetlen cselekedet.

És ugye, ez még csak a kezdet. Ami ezután következik, az maga a tiszta, keresztényi szeretet. Háromszáz telefonhívás - ez bőven elég ahhoz, hogy a srácot egy életre eláztassa, megbélyegezze minden ismerőse előtt. Claire így ír: "Szomorú vagyok, mert tudom, mennyire rombolja ez a jelenség a szeretetet, a családokat, a boldogságot." Az csak egy dolog, hogy szegény lánynak fogalma sincs nemhogy a pornóról, de láthatóan magáról a szexualitásról sem. Ám erkölcsi érzékének ilyen mértékű torzulása egészen döbbenetes. Pedagógiai okból kíván  bepillantást engedni a kulisszák mögé, miközben semmi mást nem ér el, mint hogy exvőlegényét még kilencvenéves korában is Pornós Pistinek hívja majd mindenki. Engem speciel a legkevésbé sem zavarna egy ilyenforma gúnynév, ám gyanítom, hogy a mormon közösségben ezek után nem ő lesz a legnépszerűbb tag. Egy biztos: a srácnak irdatlan szerencséje van, hogy még idejében megszabadult ettől az agymosott, idióta csajtól; alig hiszem hogy sokáig kibírták volna együtt a házasság kötelékében. A fiú valószínűleg akkor nyer a legtöbbet, ha a lánnyal együtt a mormonokkal is megszakít minden kapcsolatot.

Mint ismeretes, a mormon közösségben a testiség minden formája bűnösnek számít, ami nem házasfelek között történik, ilyenformán megvetendőnek tartják nem csupán a pornográfiát és a maszturbálást, de az esküvő előtti szexuális absztinencia is alapkövetelmény náluk. Joggal feltételezzük hát, hogy mindkét fiatal a nászéjszakára tartogatta magát. Ez persze az a fajta tökéletesen hasztalan önfegyelem és lemondás, amely soha, semmilyen formában nem térül meg, ám még ezzel volna a legkisebb gond. Az igazi problémát az jelenti, hogy az ártatlansághoz - esetünkben - nagyfokú tudatlanság is járul. Claire-nek nyilván fogalma sincs arról, hogy hány házasság megy tönkre azért, mert a felek szexuális étvágya ordító különbséget mutat - túlnyomórészt a férj az, aki éhesebb. Arról nem is beszélve, hogy a nők többsége csupán a negyvenes évei elejére éri el libidója csúcsát, míg a fiúknál már 17-18 évesen is kérlelhetetlenül dörömbölnek az ösztönök. Mindez azt eredményezi, hogy ami a menyasszonynak talán nem is jelent valódi önmegtartóztatást, az a vőlegénynek egy pusztító pokoljárás. Nem csupán az teszi tökéletesen bizonytalanná az ilyen házasságokat, hogy nem adnak lehetőséget maguknak egymás felfedezésére, még mielőtt késő lenne felismerni a bajt, hanem az is, hogy a testiség nem csupán a tettek, de a szavak szintjén is tabunak számít. Ha nem lehet róla előzetes ismereteket gyűjteni, ha nem lehet beszélni sem róla, úgy a legkisebb esély sincs arra, hogy a későbbiek során rendbe tegyék esetleges szexuális problémáikat, legyen szó akármilyen apró és gyorsan orvosolható gondról.

Arról, hogy a vallásosság és a pornófogyasztás általában milyen összefüggéseket mutat, egy közelmúltbeli amerikai kutatás számol be. Összesen 1300 vizsgált személy vett részt a hat évig tartó projektben, mely számos izgalmas megállapítással zárult. Azon talán nem fogunk meglepődni, hogy a hitükben megingathatatlan fanatikusok gyakorlatilag soha nem keresnek rá az erotikus tartalmakra. Akik viszont kifejezetten gyakran néznek pornót, azokról is elmondható, hogy az átlagnál lényegesen spirituálisabb beállítottságúak - nincsenek vallási kételyeik; a hitük és a szexualitásuk a legkevésbé sem üti egymást. A legérdekesebb a középmezőny, a mérsékelt pornófogyasztók tábora. Velük kapcsolatban kifejezetten jellemző megfigyelés, hogy a pornónézés növeli a vallási aktivitásukat. A magyarázat természetesen a bűntudatban rejlik; a sűrűbb ima és templomlátogatás ezt igyekszik ellensúlyozni. Claire vőlegénye egészen bizonyosan ebbe körbe tartozik: természetes emberi késztetései működnek ugyan, viszont feltehetően az ő elméjét is megfertőzte a címbéli, négyezer éves átok. (Annak idején a Mocsok macsók meséi című sorozat tökéletesen bemutatta e háromféle attitűdöt, bár vallási színezet nélkül, de ugyanezen lelki vívódások mentén.)

Amikor a különböző egyházak, szekták és szerzetesrendek tiltólistára teszik a szexet, többnyire azzal indokolják, hogy ne vonja el a figyelmet Isten szolgálatától. Ez annyira betegen hangzik, hogy rendszerint hangosan felnyerítek, amikor ilyet hallok vagy olvasok. Először is: ha valamit tiltunk, vagy szigorú korlátok közé szorítunk, annak sokszorosára növeljük az erejét, a jelentőségét. Ha engem személy szerint bármilyen külső erő, vagy belső meggyőződés korlátozna a testiségben, valószínűleg a nap 24 órájában máson sem járna az eszem. (Így azért akadnak olyan percek, amikor képes vagyok egyéb elfoglaltságaimra koncentrálni.) Másodszor: mit jelent az a kifejezés, hogy Istent szolgálni? Ki látott már olyan Istent, aki rászorult volna bármelyik ember szolgálatára? Ez teljes nonszensz. Isten - ha létezik - pont attól isteni, hogy mindenható, s az égvilágon senkire és semmire nincs szüksége. És harmadszor: pontosan ez a tömjénfüstös képmutatás az, amely elfordítja tekintetünket a másik embertől. Látjuk Claire esetét. Mélyen vallásos. Az Urat szolgálja. És ott van a vőlegénye, akit elvileg szeret, miközben úgy bánik vele, ahogyan legtöbben az ellenségeinkkel sem tennénk. Érzéketlen, magasról tesz a másik szükségleteire, kínjaira; nyomoz a telefonjában; majd lejáratja a fél világ előtt. Tényleg lehet ilyen jéghideg szívvel szolgálni az Urat?

"A szex mocskos dolog. Feltéve persze, hogy jól csinálják."- Woody Allent követve ma már a legtöbbször így hangzik a régi mondás. Kár, hogy a Claire-hez hasonlók elméje csupán a vallási vezetőik felé nyitott, s képtelen befogadni bármit, ami igazán emberi. Ha már pornót nem néz, legalább Woody Allen kultikus filmjeire rákereshetne.

Ismét egy olyan kérdéskör, ahol a világ mintha nem ismerné az árnyalatokat. A tradicionalisták a teljesítményt, a kiválóságot, a győzelmet éltetik, melyhez a szigorú nevelésen, a verejtékes munkán, a kudarcok megtapasztalásán és legyűrésén, illetve az ellenfelek kíméletlen eltiprásán át vezet az út. A galamblelkű progresszívek ezzel szemben az empátiát, a békés együttműködést éltetik, és kifejezetten károsnak tartják a versengést - a címbéli, Bartók Bélától származó mondás is erre utal. Vajon hol az igazság? Ezekben a percekben indul az iskolai tanév. Vajon gyermekeinket melyik szemléletmód szerint oktatják?

Csíkszentmihályi Mihály világhírű művének, a Flow-nak előszavában édesapját idézi: "Ne keverj munkát mulatsággal! A kettő nem megy együtt." A szerző - aki ezen atyai intelem elhangzásakor a hetedik életévét tapossa - így folytatja: "Ez volt az első alkalom, amikor biztos voltam abban, hogy a felnőtteknek sincs mindig igazuk. A saját tapasztalatomból tudtam, hogy munka és élvezet együtt is járhat; hogy a tudás gyökereinek nem muszáj keserűnek lenni." Manapság - csaknem nyolcvan esztendővel az ominózus mondat után - még mindig az az általános szemlélet, hogy az élet alapvetően küzdelmes és nehéz, s gyermekeinket is erre kell felkészíteni. Mark Bauerlein, amerikai pedagógus egyenesen amellett érvel, hogy a középiskolai tananyag legyen kevésbé érdekes és életszerű, tekintve, hogy az egyetem is unalmas lesz, a siker záloga pedig az, hogy a diákok képesek legyenek átrágni magukat azon, ami kötelező. Alfie Kohn Az elkényeztetett gyerek legendája c. munkájában ízekre szedi a tradicionalista oktatás és nevelés alapelveit. Számos kutatási eredménnyel támasztja alá, hogy az érdemjegyek, a sztenderdizált felmérők, a házi feladat, az osztályismétlés, a katonás szigor, s a büntető-jutalmazó szemlélet a legkevésbé sem szolgálják a fiatalkorúak későbbi sikerességét - azzal együtt, hogy a jelenüket egészen biztosan pokollá teszik. Mindezek csupán egy ideológiai meggyőződés részelemei, valójában az égvilágon semmi hasznuk sincs. Alfie Kohn szerint a nyugati kultúra szentül hisz a versengés jellemfejlesztő erejében, holott a kutatásokból világosan látszik, hogy gyakran agressziót, csalást, a győztesek iránti irigységet, s a vesztesek iránti megvetést szül, vagyis összességében kifejezetten negatív hatást gyakorol.

A magam részéről tökéletesen egyetértek azzal - mi több, a saját gyerekeim kapcsán is azt tapasztalom -, hogy az állandó és kötelező versenyeztetés frusztráló és kontraproduktív. Ezzel együtt is meggyőződésem, hogy a verseny önmagában értéket jelent. A legélvezetesebb szabadidős tevékenységek - sport, vetélkedők, kártya- és egyéb társasjátékok - alapvetően a versengésre épülnek, s a győzelem komoly motiváció és örömforrás is egyben. Azok, akiknek a vetélkedés inkább teher, mint élvezet, megtehetik, hogy nyugisabb hobbikat választanak - horgászni, keresztrejtvényt fejteni, vagy gyufaszálakból Eiffel-tornyot építeni ellenfelek nélkül is lehet. Igen ám, csakhogy az élet számos olyan helyzetet produkál, ahol a csendes, visszahúzódó alkatúak sem úszhatják meg a versenyt. Az üzleti szférában, a karrier-építésben és a párválasztásban is rendszerint számos potenciális jelölt közül kell a legjobbnak mutatkoznunk, ha sikerre vágyunk. Aki itt sem hajlandó ringbe szállni, annak be kell érnie azzal, amit a többiek maradékként meghagynak.

A progresszív nevelési irányzat szerint a gyereket nem lehet túlszeretni. Ezt magam sem vitatom, ugyanakkor számos olyan kisiskolást látok, akik nem csupán kényelmesek, elpuhultak és túltápláltak, de - talán mindezekből fakadóan - totálisan önbizalom-hiányosak is, és sírva szaladnak anyjukhoz, ha a társaik csúnyán néznek rájuk, vagy nem passzolnak nekik a focipályán. Egyáltalán nem gondolom, hogy a törődés, a babusgatás és kényeztetés bárkinek is ártana, sőt. Ám amelyik gyerekben nem alakul ki a megfelelő küzdőszellem, amelyik nem tud kiállni önmagáért, amelyik szemmel láthatóan önértékelési problémákkal küzd, ott azért komoly zűr lehet a szülői példamutatás vonalán.

Mi következik hát mindebből? Jó dolog a verseny, vagy sem? Itt az ideje, hogy rendet vágjunk a fenti érvekből fakadó gondolati dzsungelben. A valóság az, hogy csupán látszólagos ellentétről van szó, a versengő és az együttműködő attitűd nagyon is megfér egymással. Olyannyira, hogy a sikeresség záloga valójában nem más, mint megnyerni a legjobb együttműködőnek járó díjat. Az a tény, hogy a szabad világ működési kereteit - üzletben, barátságban és szerelemben egyaránt - a piaci verseny adja, még nem jelenti azt, életünket a vérre menő csatározások jellemeznék. A siker elsősorban azokhoz pártol, akik gyümölcsöző emberi kapcsolatokat képesek kiépíteni. Igaz, hogy a Coca-cola erős konkurenciaharcot vív a Pepsivel, ám ettől még az alkalmazottak hétköznapjait sokkal inkább az együttműködés hatja át - meg kell találni a kölcsönös elégedettséget a főnökkel, a beosztottakkal, a kereskedelmi partnerekkel és persze elsősorban a fogyasztókkal. A szabad verseny arról szól, hogy ki tudja a lehető legjobban kielégíteni a különféle emberi szükségleteket. Ebből következően a barátságos attitűd messze eredményesebb a harcias mentalitásnál. Valójában az is csupán egy ezerszer megcáfolt, gyenge mítosz, hogy a versengő világ a kevés számú győztes mellett vesztesek tömegét termeli ki. Optimális működés esetén mindenki nyer, de a túlnyomó többség egészen biztosan.

Mérő László A mezőny dicsérete című írásában rámutat, hogy valójában félreértjük a versenytársadalom lényegét: "A lényeg nem maga a verseny, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt mindig hozni kell. És ha megtaláljuk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is." Pontosan erről van szó: alapvetően nem másokkal vívunk ádáz csatákat, csupán azon kell dolgoznunk, hogy önmagunk legjobb verzióját felépítsük. Nyilvánvaló, hogy a teremtés nem mondható különösen igazságosnak, hiszen ordító különbségek lehetnek ember és ember közt. Mégsem teljesen igazságtalan, mert a legtöbbünk számára azért nem lehetetlen küldetés a felhőtlen létezés; elég, ha a vágyainknak és képességeinknek megfelelő utakat választunk, s hajlandóak vagyunk azokon végigmenetelni. (Háromszáz évvel ezelőtt, amikor apáink szakmáit és álmait vittük tovább, igazi szívás lehetett, ha valakiben nem volt kellő affinitás mindezekhez. Ma már ezerféle területen érvényesülhetünk, nincsenek kényszerpályák. Ha valaki a 21. század sokszínűségében sem talál olyat, amiben tehetséges, azzal tényleg komoly bajok lehetnek.) Mérő László cikkében példaként említi azt az ügyvédet, aki mindössze a századik legjobb a szakmájában. Ha megfeszülne, akkor is legfeljebb az ötvenedik helyig tudná felküzdeni magát, hiszen az élmezőnyt nála sokkal rátermettebb jogászok uralják. Felesleges is megszakadnia, ha elégedett az átlagos teljesítménnyel hozható századik pozícióval és az annak megfelelő javadalmazással. Ráadásul így még marad elég ideje és energiája olyan hobbiszerű tevékenységekre, amelyekben akár egészen kiváló is lehet. Semmi alapja annak a nyomasztó tévhitnek, hogy a versenytársadalomban napról napra erőnkön felül kell teljesíteni, különben villámgyorsan a vesztesek között találjuk magunkat.

"A verseny lovaknak való, nem embereknek." Szó sincs ilyesmiről! Csak ez is olyan, mint a sör, a tonik, a camembert, vagy épp az olajbogyó. Lesz, akinek azonnal ízlik, s lesz akinek lassabb a ráhangolódás. Amikor teljesítménykényszerről, önkizsigerelésről és atyai/tanári/főnöki/edzői szigorról beszélünk, ezek csupán a versengés szükségtelen árnyoldalai. Nem is igazán lehet szerethetővé varázsolni mindezeket, ahogyan az unalmas tananyagot és a házi feladatokat sem. (Emlékszem egy jó pár évvel ezelőtti riportfilmre, melyet a Polgár családdal készítettek. A maximalista nagypapa - Polgár László - szomorúan számolt be arról, hogy zseniális lányai nem követik az ő nevelési módszerét, s olyan felesleges dolgokra fecsérlik a gyerekek drága idejét, mint például a játszóterezés...) Érdemes volna a versenyre minden esetben - még akkor is, ha a tét óriási - puszta játékként tekinteni. Azonnal élvezhetővé, tiszta örömforrássá válik. Pont a címbéli mondás szülőatyja, Bartók ne tudná? Pedig két hegedűversenyt is komponált...