Az Echo TV Sajtóklub c. műsorának hétfői adásában - a szokásos tematikából erősen kiütköző módon - napirendre került a testi érintés kérdése is. Az apropót természetesen a fenti fotó szolgáltatta. Szó esett még a Juncker-puszikról, valamint Demszky Gáborról is, aki a 24.HU-n megjelent nagyinterjújában - többek között - a csábításról, s azon belül is az érintés hatalmáról beszélt. Pazar témafelvetés, csupán azt sajnálom, hogy a stúdióbeszélgetésben résztvevő konzervatív újságírók ezúttal is hozták szokásos formájukat, s értelmes reakció helyett a nézőnek be kellett érnie a bugyuta vaskalapossággal.

Egészen nyilvánvaló, hogy nem hétköznapi látvány, ahogy Macron Trump combján pihenteti kézfejét. Itt nem elsősorban azon akadunk fenn, hogy ez a fajta bizalmaskodás szembe megy a merev diplomáciai előírásokkal. A történelmet a jelen nagyágyúi írják, s ha tudatosan lazítani kívánnak a rugalmatlan elnöki etiketten, lelkük rajta. A magam részéről még tapsolok is hozzá. A megfelelő érintés közelebb hozza egymáshoz az embereket, s alkalmas arra, hogy a szavaknál mélyebben és őszintébbnek ható módon kifejezzük szimpátiánkat, bizalmunkat, nyitottságunkat, vagy akár dominanciánkat. Macron combsimije attól oly zavarbaejtő, hogy az érintésnek ez a módja nem igazán szokványos férfiak között, még az ezeréves cimborák között sem. Az amerikai elnök arcán látható döbbenet ennek is szól.

Demszky Gáborra is igaz, hogy házhoz megy a pofonért: "A nők nagyobb része, már azok, akik hajlandóságot mutatnak az ismerkedésre, hiperérzékenyek az érintésre. Nekem pedig van egy speciális vállfogásom. Még puszi sem kell. És akkor bármi megtörténhet." Az első mondat tökéletes életbölcsesség. A további három ugyanakkor gyermeteg kérkedés, ami aligha javít egy közéleti szereplő megítélésén. Az égvilágon semmi gond azzal, hogy a csábításról beszél. Az is belefér, hogy elmondja, ő maga egész ügyes vadásznak számít. (Mondjuk, az a tény, hogy hatvanöt évesen ötödször nősül, azt jelzi: nem teljesen amatőr a csajozásban.) A helyében azonban ennél mélyebben nem mentem volna bele. Több évtizednyi közszereplés után egyszerűen éreznie kéne, hogy nem beszélhet "speciális vállfogás"-ról, ha közben a komolyságát is szeretné megőrizni. Ez körülbelül Benkő Dániel szintje.

Azzal együtt, hogy az említett politikusok megnyilvánulásai valóban furák, a Sajtóklub véleményformálói is erősen megmosolyogtatóak, amikor a baloldaliság és a tapogatás összefüggéseit firtatják. Alig hiszem, hogy a testi érintések jellegét és intenzitását a politikai hovatartozás jelentősen formálná, s ha mégis, úgy a konzervatív ridegség okát a vallási prüdériából eredeztetném. Az mindenesetre végtelenül ostoba következtetés, hogy amennyiben a balosok sűrűn élnek az érintés eszközével, akkor a jobbosoknak inkább tartózkodónak kéne lenniük. Hiszen pontosan tudjuk: AZ ÉRINTÉS JÓ! Egy csecsemő elpusztul, ha nem érzi az anyai test melegét. Egy valamirevaló szülő még a kamasz gyerekeit is nap mint nap megöleli (már ha hagyják, persze). És ahogy Demszky is utal rá: a csajozásban elképesztő előnyt jelent, ha egy fiú mestere a spontán érintéseknek. Egy sikeres randi másról sem szól, csak a szexuális feszültség folyamatos feltornászásáról, s ennek elengedhetetlen eszköze az egyre intenzívebb és merészebb fizikai kontaktus. Arról nem is beszélve, hogy hamar kihűl az a kapcsolat, amelyikben a kezdeti fellángolást követően a felek idővel elfelejtik megérinteni egymást. Két (heteroszexuális) férfi közt némiképp más a helyzet. Az érintés itt is építő és helyénvaló, viszont - mivel nincs szexuális töltete - ebben az interakcióban a lehető legsemlegesebb testtájakra - kar, váll, hát - korlátozódik. Pontosan így indul a nők becserkészése is, csakhogy amíg ott - szándékoltan és tudatosan - idővel elkalandozik a kéz, férfiak közt ez aligha szül jó vért. És igen: a térd is tiltott zóna. Határozottan az.

Az Echo TV műsorát nézve a leginkább azon akadtam ki, ahogyan Szentesi Zöldi László érvelni igyekezett: "A szüleink és a nagyszüleink úgy neveltek minket, hogy lehetőleg idegen embereket nem fogdosol. Ez ilyen alapdolog, de úgy látszik, ez náluk kimaradt..." Ilyenkor felsír bennem az értelmiségi és legszívesebben a hajamat tépném. Egyrészt: megértem én, hogy a konzervatív arculat megköveteli az ősök tanításának lépten-nyomon való magasztalását, de nehogy már egy középkorú férfi attitűdjét a szüleitől kapott konkrét útravaló határozza meg... Ez valami vicc. Lehet, hogy a felmenőink helyesen és jól neveltek bennünket, ám felnőttkori  tudatunk már egy önálló, megszűrt, bensőségesített tartalmú tudat. Ami helytelen, az nem azért az, mert a szüleink annak látták, hanem mert mi magunk meggyőződtünk róla. Másfelől: az nem egy érdem, ha valaki jó nevelésben részesült. Van, aki intelligens és szerető környezetbe születik, s van, aki a legkevésbé sem. A sorsunk jelentős részét magunk alakítjuk, erre az egyre azonban egészen biztosan nincs ráhatásunk. Harmadrészt: elképesztően tudatos szülőnek kell lennie annak, aki a gyermekeit a metakommunikáció fogásaira oktatja; azt gyanítom hogy ez a családok egészen elhanyagolható töredékét jellemzi. És negyedszer: simán előfordulhat az is, hogy szüleink és nagyszüleink nettó hülyeségekkel tömték tele a fejünket. Akárhogy is: rém kínos egy ilyen érvet hallani komoly férfiember szájából.

Sokan még emlékszünk a brezsnyevi csókokra, s nem sírjuk vissza sem a kort, sem a szokásait. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy valami merev és távolságtartó világot kellene építenünk. A vallási prüdéria épp elég bajt okozott már a múltban, a jelenben pedig a metoo mozgalom igyekszik komoly falakat emelni férfi és nő közé. Ideje volna a testi érintést végre a helyén kezelni, tabuk és gátlások nélkül.

"Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." - E pazar, mára már szállóigévé vált felütéssel indítja Albert Camus híres regényét, a Közönyt. Nincs az az olvasó, aki ne kapná fel a fejét egy ilyen kezdésre; a blazírt érdektelenséget aligha lehetne kifejezőbben tálalni. Túllépve a művészi hatáskeltésen, számomra fura, hogy a közöny - mely önmagában egy érzelmileg semleges álláspontot jelenít meg - miért cseng a legtöbbek számára oly negatívan. "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny" - írja a Nobel-békedíjas Elie Wiesel, s Márai is hasonlóképpen gondolkodik: "Minden ellenségesség között a legveszélyesebb a közöny!" A címbéli mondás George Bernard Shaw-tól származik, a jelek szerint ő sem látja másként.

Természetesen létezik az érzéketlenségnek olyan extrém mértéke, amelytől kirázza az embert a hideg. A Gyilkos elmék c. sorozat pszichopatáit például bizonyosan nem nevezném követendő példaképeknek, ahogyan azokat sem, akik súlyos balesetet látva könnyű szívvel továbbhajtanak. Ugyanakkor a másik végletet sem tekintjük kívánatosnak: ha valaki minden kóbor kutyát befogad; ha azonnal repülőjegyet vált, amikor valamiféle távol-keleti természeti katasztrófáról értesül; vagy ha orvosként elsírja magát egy-egy súlyosabb betegség diagnosztizálásakor. Kell, hogy legyen egy optimális szintje az érzékenységnek.

Nyilvánvaló, hogy jelentős mértékben alkati kérdés, ki-ki hol helyezkedik el a TOTÁLIS KÖZÖNY - TELJES EMPÁTIA skálán. Ám közel sincs minden a génjeinkbe kódolva. Legalább ilyen lényeges az is, hogy egzisztenciális és mentális fejlődésünk mely szakaszában járunk. Üres tálból nem lehet enni adni - szokták mondani, s nehéz is volna vitatkozni ezzel. Ha mi magunk még nem értük el bőségnek azt a szintjét, melyben már rendelkezünk elégséges szabad energiával, idővel, avagy anyagi forrással, addig aligha leszünk képesek érzékenyen reagálni a világ bújára-bajára. (Ha másért nem, már csak ezért is érdemes mielőbb meggazdagodni.) A legtöbben még emlékszünk, milyen volt, amikor a friss jogosítvánnyal először ültünk a volán mögé. A figyelmünk 100%-át lekötötte, hogy ne csináljunk semmi hülyeséget. Eszünkbe sem jutott, hogy előzékenyen beengedjük magunk elé a másikat, pláne, hogy sávot váltsunk a könnyebb besorolása kedvéért. Észre sem vettük a többi autóst, legfeljebb azt az egyet, amelyik előttünk haladt. Nincs más út: egész egyszerűen fel kell nőni a megfelelő érzékenység eléréséhez. Egy csecsemő nem érez semmiféle empátiát, mert rajta kívül nincs más a világon - számára minden csupán önmagáról, s a puszta létfenntartásról szól. A tragédia az, amikor még hatvanévesen is ezen a szinten vegetálunk.

Azt kell világosan és tisztán látni, hogy a természet alapvető beállítottsága a közöny. Teljes téveszme az, hogy az evolúció - a természetes és szexuális szelekció által - könyörtelen és vérszomjas élőlényeket hozott létre, amelyek folyamatosan egymással küzdenek és versengenek. Az erdők állatai - hacsak nem egyazon tápláléklánc szereplői - többnyire békés közömbösséggel sétálnak el egymás mellett, szinte tudomást sem véve a másikról. Érthető, hiszen ahogyan az altruizmus, úgy az örökös harc is jelentős többletenergiákat igényel, a természet pedig alapvetően takarékos. A tigrisek, krokodilok és varacskos disznók tehát nem jók és nem rosszak - a morál ebben a dimenzióban értelmezhetetlen. Amikor arról beszélünk, hogy az emberiséget - sok egyéb mellett - az erkölcs emeli ki az állatvilágból, olyankor jó volna biztosan tudnunk, hogy etikai szabályaink valóban felfelé mozdítanak, s nem mélyebbre visznek. Az empátia, az érzékenység, a másokra való odafigyelés és az önkéntes adakozás például üdvözlendő értékek. Azonban az olyan erkölcsi rendszer, amelyben az önfeláldozás, az önmegtartóztatás és a jótékonykodás direkt módon megkövetelt, nem pozitív irányba lendít a közöny neutrális szférájából, hanem kifejezetten negatív tartományokba vezet. A magam részéről megemelem a kalapom minden szerzetes előtt, aki önszántából lemond a földi örömök jelentős részéről, hogy embertársait még nagyobb odafigyeléssel szolgálhassa. De ki ne találjuk már, hogy a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség önmagukban is bármiféle értéket képviselnek...

 ATTITŰDÖK ÉS TÁRSADALMI KONSTRUKCIÓK (VAJON MI KERÜL A KÉRDŐJEL HELYÉRE?)

Amióta csak ember él a Földön, valószínűleg azóta gyártjuk álmainkat egy eljövendő szép és jó világ kapcsán. Erről szólnak a különböző vallási fantáziák - köztük Jézus második eljövetelével, vagy a Jehova tanúinak színes kiadványaival, melyek illusztrációiban békésen heverészik egymás mellett a bárány és az oroszlán -, de még a szépségkirálynő-jelöltek szájába adott, erősen elhasznált "világbéke" szlogen is ezt a vonalat erősíti. Mintha Ádám és Éva sztorija ténylegesen megtörtént volna, s mi azóta is vágynánk vissza az elveszett Paradicsomba. Valójában nem is tűnik irreális vágynak a földi mennyország megteremtése, az viszont egészen bizonyos, hogy nem egyetlen hatalmas ugrással jutunk el oda, közvetlenül a pokolból elrugaszkodva. Az Ég felé vezető, sok ezer apró fokból álló lépcsősor a földi szférákon halad keresztül. A gyűlölet, ítélkezés és elnyomás tekintélyelvű légköréből nem terem semmiféle szeretet, az első lépést az ezektől való megtisztulás jelenti. Körülbelül ennek a folyamatnak a közepe felé jár ma az emberiség, miután a felvilágosodás során elkezdtük kidobálni régi, pokolbéli beidegződéseinket. Sokan idegenkedve szemlélik a modern kor közönyét, s nosztalgiával tekintenek vissza a vérgőzösen szenvedélyes, barbár múltba, holott sokkal építőbb volna előrefelé irányítani figyelmünket. A tradicionális vallások is azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy az idejétmúlt, poros és nehézkes dogmákból igyekeznek spiritualitást teremteni, ami tökéletes téveszme, fából vaskarika. Minden megvilágosodás a dogmák meghaladásával és elvetésével kezdődik.

Lehet azt mondani, hogy a szeretet és spiritualitás szintjén már nincs szükség morálra. Ez így is van, mégpedig azon egyszerű okból, mert ebben a régióban már alap, hogy nem bántjuk egymást. Addig azonban, a modern kor egocentrikus világában a legfontosabb iránytűnknek számít. (Ha tekintetünket egy pillanatra Svájcra vetjük, azt látjuk, hogy százezer főre 0,7 gyilkosság esik évente, amely az egyik legalacsonyabb érték a világon, miközben minden negyedik lakosra jut egy otthon tartott lőfegyver. A társadalom egy bizonyos tudati szintje fölött feleslegessé válnak az önvédelmi eszközök, ahogyan tiltásuk is ugyanolyan értelmetlen.) Lehet azt mondani, hogy a legmagasabb szinteken jelentőségét veszíti a racionalitás is. Igen ám, de utunk földi tartományában a vakhitet első körben a tudományra kell cserélnünk, hogy azután azt ugyancsak meghaladhassuk. Lehet azt mondani, hogy a szeretet régióiban már semmi sem olyan természetes és magától értetődő, mint az empátia, de sosem jutunk el idáig, ha lépcsőtúránk során nem számoljuk fel a kikényszerített jóság intézményeit. A közöny légköre hűvös ugyan, de összehasonlíthatatlanul enyhébb, mint a tekintélyelvű korok fagyos világa. Akik a régi időket sírják vissza, azoknál minimum Stockholm-szindrómára gyanakszom.

Mondhatjuk azt, hogy "a közöny az embertelenség esszenciája". Beleverhetjük gyermekeink fejébe, hogy legyenek jók mindhalálig. Büntethetjük őket szidással, tiltással, veréssel. Megkövetelhetjük, hogy kedvenc játékaikat zokszó nélkül engedjék át a másiknak. Kikényszeríthetjük a bocsánatkérést, ha helytelenül cselekednek. Csak ne csodálkozzunk azon, ha az erőszak eszközeivel a poklot építjük újra. Szeretethez csak szeretet vezet. A szabadság könnyű levegője és semleges közönye pedig az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy a szeretet légköre spontán módon, erőlködés nélkül, ha úgy tetszik: evolúciós szükségszerűségből kialakuljon.

A vallások oroszlánrészét meglehetősen merev struktúra jellemzi. Az étlap adott, muszáj végigenni, válogatásnak helye nincs. A katolikus egyházra mindez különösen igaz. XI. Piusz pápa 1928-as "Mortalium animos" kezdetű enciklikájában így fogalmaz: "Semmiképpen sem szabad hit dolgában a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra felosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bírni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr." Ha van igazán szomorú és lehangoló a vallásban, úgy ez a hozzáállás feltétlenül odasorolható.

Megértem én, ha egy katonai szervezetet a megingathatatlan fegyelem és a parancsok kérdés nélküli végrehajtása jellemez. Ez sem az én világom, s ebből is van baj bőven, ám az éles helyzetek többnyire valóban nem alkalmasak arra, hogy minden érintett szabadon kifejthesse véleményét, hogy demokratikus döntés szülessen, vagy hogy mindenki a saját elképzelése szerint cselekedjen. Ezzel szemben a vallásoknál az égvilágon semmi sem indokolja ezt a tekintélyelvű megközelítést. Egy olyan felekezet, amely komolyan veszi magát és a híveit, bőven megteheti, hogy étlapját rugalmasan alakítja. Egyrészt azért, mert változnak az idők, s a történelem és az egyéb tudományok fényében - ha úgy tetszik: a Teremtő Isten jóságának köszönhetően, ahogy egyre szélesebb bepillantást enged a kulisszák mögé - számos dogmatikus elemről világossá válik, hogy felesleges, vagy akár kifejezetten káros. Másrészt azért, mert sosem volt másképp: a vallások mindig is önkényes emberi döntések mentén formálódtak; a legelemibb morális szabályok kőbe vésésén túl gyakorlatilag minden alkotórészük szabadon változtatható. Irgalmatlan képmutatás a nyilatkozó Isten tekintélyére hivatkozni.

A köztudatban úgy él, hogy a Szentírás kanonizálása a 325-ös niceai zsinathoz kötődik, ám a vallásformálók nagy vonalakban már a 2-3. század során összeállították azt a menüsort, amit azóta is Bibliának nevezünk. Egy keresztény ember számára a Jézus tanítását bemutató evangéliumok bőven elégséges útravalóul szolgálnak. Ám a korai egyházatyák bizonyára vékonykának találták e műveket, s hogy az isteni kinyilatkoztatás tekintélyesen vaskossá duzzadjon, hozzácsaptak még egy sor, erősen megkérdőjelezhető értékű irományt. Az unalmasan dagályos, olvashatatlan, s a krisztusi gondolatokkal köszönőviszonyban sem lévő páli leveleket; János LSD-s hallucinációit Jelenések Könyve címen; illetve a teljes Ószövetséget, annak minden barbárságával és kegyetlenségével.

Bábel tornyának sztoriját például sosem értettem. Már negyven évvel ezelőtt, az óvodás hittanon is csak pislogtam, hogy vajon mi baja lehet a Teremtőnek. "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen" - így az emberek, s e félmondatban minden bűnük benne foglaltatik. Maguknak építenek (nem az Istennek) és nagyot akarnak alkotni. Förtelem. Az Úr persze gőgösen közbelép és - összezavarva az érintettek addig egységes nyelvét - meghiúsítja a nagyszabású vállalkozást. Döbbenet. Az még csak hagyján, hogy egy ilyen tanmese több ezer évvel ezelőtt megszületett. Nyilván kellett valami színes kis történet arról, hogy miként alakultak ki a különféle nyelvek. Ám ezt - egy ilyen kifordított morális köntösbe bújtatva - már annak idején sem lehetett könnyű lenyomni a népek torkán, hát még manapság. Adott egy csomó aktív, öngondoskodó és kreatív ember, akik otthont akarnak teremteni maguknak. Vágyaik az egekig érnek - ambiciózusak, kíváncsiak, nyitottak a lehetőségekre és a világ csodáira. Nos, ők a rosszak. Aztán jön az Úr - aki mellesleg képére és hasonlatosságára teremtette őket - és szétbarmol mindent. Ő a jó. Van ebben bármiféle erkölcsi logika? No persze, ha így beszélnek: "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, Isten dicsőségére!" -  valószínűleg máris minden frankó lett volna. Beteg egy istenkép, s tökéletesen védhetetlen, pedig a keresztény prédikátorok újra és újra nekifutnak, megpróbálkozva a lehetetlennel. Ha Isten létezik, és még jóságos is, úgy kétségkívül akkor a legbüszkébb ránk, amikor teremtő erőnk szárnyal, s - példának okáért - parádés felhőkarcolókat építünk.

Szodoma és Gomora történetében az az igazán bájos, ahogyan az ókor tudatlan embere tálalni képes egy számára megmagyarázhatatlan természeti katasztrófát. A régészek, akik a közelmúltban kiásták e bibliai városokat, a leletek között trinitit (sivatagi üveg) szilánkokat találtak; ez az anyag kizárólag extrém hőhatásra, például atomrobbanás következtében jöhet létre. Amikor egy aszteroida még becsapódás előtt darabjaira esik, az olyan légrobbanást képes okozni, mely a mai atomfegyverek erejével ér fel. Ez történt a szibériai Tunguskában is 1908-ban, ahol kétezer négyzetkilométernyi erdő vált semmivé pillanatok leforgása alatt, s feltehetően Szodomában és Gomorában is, a fellelt ásványok és a természetellenes, kitekeredett pózban talált csontvázak ugyancsak ezt támasztják alá.  "Az Úr pedig kénköves, tüzes esőt bocsátott Szodomára és Gomorára" - így az írás, mely tökéletesen megfelel annak a látványnak, amit egy légrobbanás szemtanúja érzékelhetett. Aki pedig egy ilyen ritka és brutális pusztítást okozó katasztrófát látott, az adott kor szintjén nem is gondolhatott másra, mint Isten büntetésére. A történet tehát minden jel szerint valós, csak a hozzáfűzött bibliai magyarázat az, ami meseszerű.

Imádom Ábrahám és Izsák sztoriját is. Adott egy vénember, aki egész életében másra sem vágyott, mint hogy utódot nemzhessen. Élete alkonyán teljesül álma: fia születik. Ekkor jön az isteni kész átverés show: az Úr, azt kéri tőle, ölje meg a gyermeket. A magam részéről általában értem a tréfát, s bírom a morbid poénokat is, de ezen nagyon nem tudnék röhögni. Egy ilyen felszólításra Ábrahámnak - ha csak egy hangyányi erkölcs is megszorult benne - egyetlen válasza lehet: NEM! Nincs az az isten, akinek a kedvéért ilyen bűnt elkövetnénk. És még csak az sem kell, hogy a saját gyerkőcünk legyen a kiszemelt áldozati bárány; egy ismeretlen kínait sem gyilkolnánk meg semmiféle parancsra, vagy isteni felkérésre. Totál gáz, hogy ilyenek az Ótestamentum példaértékű főszereplői: egy láthatatlan, beteg diktátor és egy ostoba, szervilis vénember. Abszolút kiábrándító.

S bár hosszasan lehetne sorolni még az Ószövetség sötétebbnél sötétebb fejezeteit, az aranyborjú közismert történetével be is fejezem. Míg Mózes a kőtábláit faragja, unatkozó népe - összedobva némi fukszot - egy aranyborjút önt magának. A Sínai-hegyről komótosan leballagó népvezért laza fesztiválhangulat várja: emberei énekelnek és táncolnak a szobor előtt. Mózes ezen erősen bepöccen és lekaszaboltat háromezer bálványimádót. Kedves kis sztori. Ha képesek vagyunk elfeledkezni arról, hogy három világvallás tartja példaértékűnek ezt a magatartást, valójában még egész tanulságosnak is mondhatnánk. Az aranyborjú története ugyanis pontosan bemutatja, miként működnek a diktatúrák. Először is kell hozzá egy eléggé birka nép. Amelyik képes egy szobrot istenként tisztelni, az már elég jó alapanyagnak tekinthető. Azután kell egy erős küldetéstudattal megáldott népvezér, aki nagy meggyőzőerővel tudja képviselni, hogy az egyik bálvány értékesebb a másiknál, mi több, halált érdemel, aki másképp látja. Nos, volt honnan lesniük a 20. századi vérengzőknek.

Kétségkívül igaz, hogy irodalmi tekintetben jópofa párosítás az Ótestamentum és az Újszövetség, az utóbbi számos helyen rímel az előbbire. Izsák elmaradt kivégzésére Jézus meggyilkolása a válasz, a bábeli zűrzavart pedig a pünkösdi csoda billenti helyre. Ezek művészi tekintetben parádés párhuzamok, ám annyit azért nem érnek, hogy ezek kedvéért a kereszténység az Ószövetséget is szent könyvnek tekintse. Az egyház persze tökéletesen tisztában van azzal, hogy a jézusi, humanisztikus szemlélet szinte összeegyeztethetetlen az Ótestamentum világképével. Védve a védhetetlent, olyan érvekkel szoktak előhozakodni, hogy lám, Jézus is ismerte és tisztelte az Írást. Alig hiszem, hogy ez bárkit is meggyőzne. Jézus zsidó volt, vagyis neveltetésének részét képezte az Ószövetség szövegével való megismerkedés. Másrészt tanító, akinek elemi szüksége volt rá, hogy tisztában legyen az adott korszellemmel, ami ellen oly gyakran szót emelt. A másik zseniális érv az Ószövetség mellett Jézus isteni mivolta, mely szerint ez a szerethető, békés, buddhista filozófus egy és ugyanaz a személy, mint Jahve, a zsidóság féltékeny, barbár és gyűlölködő istene. Ez már csak azért is súlytalan és megmosolyogtató gondolat, mert Jézus istenfiúságáról is emberi önkény, a fent már említett niceai zsinat döntött, közel sem egyhangú szavazás mellett. Arról nem is beszélve, hogy ha már Krisztusból istent kívánunk faragni, miért pont egy ilyen megkérdőjelezhető arculatú, terhelt múlttal és igen rossz marketinggel bíró Mindenhatóhoz rendeljük hozzá? Legalább indulhatott volna tiszta lappal...

Október közepén életbe lépett az új hajléktalantörvény. Azóta másról sem hallunk, csak tiltakozásokról, petíciókról, tüntetésekről. Gyurcsány Ferenc - szolidaritásként a fedél nélkül élőkkel - kicsiny frakciójával egy egész éjszakát a parlament lépcsőjén töltött. Hernádi Judit nem csak tüntetett, de az ATV-ben nyilatkozott is kiállása kapcsán. Egyik gondolata különösen megragadott: "Mi harcoltunk egymással és kárörvendtünk a másik vesztén. Az a baj, hogy kárörvendünk, és nem gondoljuk azt, hogy ő másképp gondolja, de nyilván jót akar." Időről időre számos olyan politikai és gazdasági kérdés kerül napirendre, amelyek kapcsán nehéz jóindulatot feltételezni egyik vagy másik félről. Ám amikor a társadalom legmélyebbre csúszott rétegéről, a hajléktalanokról van szó, alig hiszem, hogy bárki is ártó szándékkal közelítené a témát. A kérdés csupán az, hogy mit mond a józan morál, s hogy miként lehet az erkölcs szavát a gyakorlatba átültetni. 

Etikai síkon ismerjük az alapvetést: mindent szabad, amivel nem ártunk a másiknak. Bayer Zsolték - az új törvény védelmében - rendszeresen arról beszélnek, hogy a hajléktalanokat meg kell menteni önmaguktól. A morál szava ezzel szemben az, hogy mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak szeretné. Aki olvasta Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? c. könyvét, az pontosan tudja, hogy kevés olyan elegáns öngyilkosság létezik, mint a fagyhalál. Ha úgy döntök, hogy eldobom az életemet, s egy 21 éves Royal Salute társaságában belevetem magam a mínusz 20 fokos, téli éjszakába, akármilyen ostoba döntést is hoztam, senkinek sincs joga megállítani. Már magát a közterületen történő alkoholfogyasztást is számos önkormányzat rendeletben tiltja, holott ez aztán egy végképp ártalmatlan cselekedet, korlátozása totál feleslegesen csorbítja az ember szabadságjogait. Képzeljük el, hogy a langymeleg őszben a Liszt Ferenc tér egyik bárjának teraszán kedélyesen borozgatunk. Egy méterrel odébb egy hozzánk hasonlóan ápolt és szelíd fiatalemberekből álló társaság egy köztéri padon ülve ugyanannak a termelőnek a rozéját kortyolja. Mitől elfogadható az egyik, s tiltott a másik tett? Most változtassunk annyit a sztorin, hogy a padon ülő fiatalok mosdatlanok és irgalmatlan bűzt árasztanak. Érezzük a különbséget? Amikor a hajléktalanság problematikáját feszegetjük, bármilyen együttérzők is vagyunk, egyszerűen nem sétálhatunk el képmutató módon - becsukott szemmel és orral - mindazon ártalom mellett, amelyet a hajléktalanok jelentenek: bűz, kórokozók, a városkép tönkretétele.

Nem vitás: embertelen az a szélsőséges rendpártiság, amely semmibe veszi a hajléktalan honfitársaink alapvető jogait. És ugyanígy: embertelen az a szélsőséges baloldaliság, amely semmibe veszi a többségi társadalom alapvető jogait. (Az az áldozatközpontú szemlélet, amelyben a hajléktalanok érinthetetlenek, nem csupán morális tekintetben, de logikailag is kikezdhető. Amennyiben ugyanis a többségi társadalom érdekeit a szőnyeg alá söpörjük, úgy ők válnak áldozattá, s kezdődhet minden elölről.) Még Gyurcsány is - akit láthatóan meglepett, hogy fedél nélkül töltött éjszakája során elsősorban olyanok keresték fel, akik totál ki vannak bukva az aluljárók mocskától és bűzétől -, belátta hajnalra, hogy nem optimális megoldás az, ha mindenki ott hajtja álomra a fejét, ahol csak szeretné: "Meghallgattuk őket és érteni akartuk őket." Ha viszont megérkeztünk oda, hogy mindenki jószándékú, mindenki segíteni szeretni - nézd el nekem, kedves Olvasó, ezt a széplelkű naivitást -, s mindenki egyetért abban, hogy a hajléktalanoknak nem az utcán van a helyük, innentől nincs értelme hangos ideológiai csatákat vívni, hiszen a kérdés puszta technikai problémává egyszerűsödött. Figyelembe véve az érintettek valós szükségleteit, a következőkről érdemes beszélni:

• Van-e megfelelő számú férőhely a szállásokon és a nappali melegedőkben?
• Megfelelő minőségűek a rendelkezésre álló szállóhelyek? Többet nyújtanak, mint az aluljárók?
• Megoldható-e a koedukált elhelyezés a párok számára?
• Tekintve, hogy sok a panasz a lopásokra és verekedésekre, miként lehet javítani a szállások biztonságán?
• Van-e lehetőség speciális zsilipszobák létrehozására, amelyeket - ideig-óráig - ittasan is igénybe lehet venni?

Ha igazán egészséges nemzet volnánk, másról sem szólna a diskurzus, mint hogy miként lehet talpra állítani ezeket a periférián rekedt embereket. Kevés ennél szebb és nemesebb küldetést tudnék megnevezni. Ráadásul ez az a törekvés, amelyet minden jószándékú politikus és választópolgár fintorgás nélkül helyeselni tud. A baloldali érzelműek a segítségnyújtásnak, a jobboldali értékeket preferálók a társadalomba való visszatérésnek tapsolhatnak. Tiszta sor, hogy ez nem egy habkönnyű feladat. A hajléktalanok közel 90%-át jellemzi a masszív alkoholizmus, 57%-uk szorongó, 44,4%-uk pedig kifejezetten depressziós. Túlnyomó többségük számos fizikai betegségtől szenved, s az utcán eltöltött hosszú évek sokukat végképp elszoktatták a normális életviteltől, amelyben egy lakóingatlant kell fenntartani, annak minden kötelezettségével. Ezzel együtt is a szakvélemények szerint a fedél nélkül élők 20-25%-a rehabilitálható, ami ugyan nem magas arány, viszont borzasztó kár lenne lemondani róluk. A talpra állítást célozza a néhány fővárosi kerületben működő LÉLEK-program is (Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztencia-teremtési Közösségi program). A komplex újrakezdési csomag első lépésben fedelet nyújt, majd rögtön munkát is az önkormányzat valamely cégénél. Ha az érintett képes visszazökkenni a normál kerékvágásba, s látszik rajta, hogy immáron képes megállni a saját lábán, úgy idővel beköltözhet egy önkormányzati bérlakásba. Hogy nemzetközi példát is említsek: Utah államban 10 év alatt gyakorlatilag felszámolták a hajléktalanságot, ráadásul úgy, hogy közben a felére csökkentették a szociális kiadásokat. Egyszerű - bár komoly beruházás-igényű - megoldást választottak: apartmanházakat építettek, s minden fedél nélkülinek adtak egy lakást, függetlenül attól, hogy alkoholista, esetleg drogfüggő. Az eredmény sokakat meglepett: a többség - még ha káros szenvedélyeitől nem is mindenkinek sikerült megszabadulnia - sikeresen beilleszkedett a társadalomba, így ellátásuk a továbbiakban már nem jelentett semmiféle költséget. Abszolút pozitív metódus mindkettő, ilyenekből kellene minél több, s nem feltétlenül állami, vagy közigazgatási forrásokból. Nemes küldetése lehet bármely civil szervezetnek. 

A társadalomba való visszatérést természetesen nem lehet kikényszeríteni. Ha valaki nem kíván polgári létformát folytatni, ugyanakkor a hajléktalanszállók kötöttségét is nehezen viseli, számukra is lehet megoldás. Bódévárosokat, lakókocsi-telepeket nem csupán a harmadik világban, de még az Egyesült Államokban is találni. Idehaza is előfordulnak kunyhóépítők, akik a városokon kívül, senkit sem zavarva tengetik napjaikat; nem túl fényűzően, ám tökéletes szabadságban. Őket sem érdemes bolygatni, s tudtommal nincsenek is ilyen irányú tervek.

"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik" - tartja a mondás, ám ez közel sem ilyen egyszerű. Vágyakozhat a szív a Rózsadombra vagy bárhová, szerencsére nem a Tanácsköztársaság korában élünk, amikor bárkit simán ki lehetett penderíteni a tulajdonából. Az utcák, terek és aluljárók pedig közös tulajdonaink. Nincs az a közgyűlés, amely jóváhagyná a piszkos matracokat és a permanens húgyszagot.  

A népi-urbánus egymásnak feszülés immáron évszázados múltra tekint vissza. E két világ közt számos ideológiai, filozófiai, értékrendbeli eltérést érzékelünk. Itt ütközik össze legnyilvánvalóbb módon a közösségi és az individualista szemlélet; illetve a konzervatív és liberális világlátás. Amiről mindeközben a legritkábban beszélünk, az a kérdés - mára már szinte marginálissá vált - földrajzi dimenziója; az a brutális szakadék, amely a falusi és városi létforma közt húzódik. Vajon hol jobb az élet? Vajon melyik a 21. századi ember optimális élettere?

A technológiai fejlődés egy sor döntést meghoz helyettünk. A középkorban - amikor a népesség túlnyomó többsége még a mezőgazdasági szektorban húzta az igát - értelemszerűen a vidéki létforma volt a meghatározó. Jóllehet az ipari forradalom mindent fenekestül felforgatott, ezzel együtt is még sokáig a falusi romantika dominált. A legjelentősebb változást a legutóbbi évtizedek hozták. Még 1950-ben is a világ lakosságának mindössze 30%-a mondhatta magát városlakónak, mára ez az arány 53%-ra emelkedett, Magyarországon pedig megközelíti a 70%-ot. A vidék, az elmaradt térségek fejlesztése nem csupán hazai politikai törekvés, de az Európai Uniót ugyanúgy jellemzi, ám még így sem valószínű, hogy trend megfordulna. Amíg a városi bérek magasabbak a falusi fizetéseknél, addig a hűvös piaci racionalitás - a szülőföld minden valós és képzelt bája ellenére - a nagyobb települések felé fogja terelni a fiatalokat. A falvak elnéptelenedésének csupán két működőképes ellenszere ismert: a városiasodás illetve az idegenforgalom fejlesztése. Minden egyéb puszta szélmalomharc.

A vidéki létforma előnyeit jól ismerjük: természetközeliség, jó levegő, csend és nyugalom. A hátrányai pont ugyanezek. Amikor minden harmadik európai allergiás, már korántsem egyértelmű, hogy a jó levegőn a városon kívülit értjük. Az egyik legdurvábban allergizáló gyomnövény, a parlagfű pollenkoncentrációja például fő szezonban is egészen elviselhető Budapesten, miközben egy-egy Tisza-parti éjszaka során majd megfulladunk. A csend és nyugalom vonzó lehet egy túlpörgött, stresszes szervezet számára, mondjuk két-három napig. Idővel azonban az ingerszegény környezet nem pihentetően hat, sokkal inkább siváran. Ha kultúrára, szórakozásra, éjszakai életre szomjazunk, úgy ezt az igényünket kizárólag a nagyvárosi környezet lesz képes kielégíteni. Még egy Eger szintű városban is totál reménytelen a helyzetünk, ha bármiféle pörgésre vágynánk egy bágyadt kedd estén, tíz óra után. Gondolhatnánk, hogy legalább az egészséges táplálkozás feltételei adottak vidéken, hiszen helyben a friss zöldség, gyümölcs, tojás, baromfi. A valóság az, hogy a nagyvárosok sokkal szélesebb kínálatot nyújtanak még az élelmiszerek frontján is. Ha pedig történetesen vitaminra, proteinre, táplálék-kiegészítőre volna szükségünk, úgy bármely közepes méretű plázában legalább három ilyen üzletet fogunk találni, ezzel szemben egy átlagos község még egy szolid gyógynövényboltot sem lesz képes eltartani. Másutt már írtam: ha cukormentes üdítőt szeretnénk - melyek forgalma nagyvárosi környezetben meredeken emelkedik -, falusi üzletekben aligha találunk ilyet. Mindenkinek, aki a vidéki létforma egészséges volta mellett érvelne, azt javaslom, keressen fel pár kelet-magyarországi, elsősorban helyiek által látogatott strandot, s találjon olyan felnőtteket, akik nincsenek kifejezetten elhízva. Szinte reménytelen küldetés. A KSH adatai különösen beszédesek: a várható élettartam messze Budapesten a legmagasabb az egész országban, mind a férfiak, mind a nők körében.

Volt idő, amikor a városi elidegenedés abszolút slágertémának számított, különösen az irodalmi művekben és a country nótákban. Az alapsztori adott: a vidéki fiatal a városba kerül, ahol teljesen elveszettnek érzi magát. A községben, ahol felnőtt, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkinek köszönt, s rendszerint váltottak is pár jó szót egymással. A metropolisz forgatagában aztán nyoma sincs ennek a békés, családias légkörnek. A falusi idill képéhez a hagyományőrzésen túl a nyitottság, az elfogadás és az együttműködés társul, míg a város rideg, versengő és ellenséges. Ahogy a Bojtorján együttes is megénekli: "Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy. Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így." A kutatások mindazonáltal nem erősítik meg ezt a széles körben elterjedt képet. Az MTA Szociológiai Intézetének 2016-os felmérése szerint nem a város az elidegenedés terepe, hanem éppen a falvakban jelentkezik a kitaszítottság érzete. A versengést és az ellenségeskedést is sokkal inkább a vidéken élők tartják jellemzőnek. Az feltehetően igaz, hogy faluhelyen az emberek jobban odafigyelnek egymásra, azonban ez a figyelem a legtöbb esetben inkább teher, mint segítség. A városba költözés sokak számára valódi felszabadulás lehet; itt aztán magasról tehetünk rá, mit gondol a szomszéd. Az evolúciós pszichológiával foglalkozók gyakran felhívják a figyelmet arra, hogy az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 120-150 fő közt mozoghatott. Sokan ebből azt a hibás következtetést vonják le, hogy ma is ez jelentené az optimális településméretet. Robin Dunbar, az ismert angol antropológus szoros összefüggést talált az emlősök agymérete és társadalmi csoportmérete között, ez alapján az emberek hozzávetőlegesen 150 fővel képesek kényelmes és közvetlen kapcsolatot fenntartani. Azonban ahogyan az ősi klánok mérete, úgy a Dunbar-szám sem jelent semmi olyat, hogy a kisközségek jelentenék az ideális életteret, vagy hogy a nagyvárosokban nem lehetne kielégítő közösségi életet folytatni. Valójában a falusias életmódnak sem kell búcsút inteni még a metropoliszokban sem, elég csak a kertvárosi negyedekre gondolnunk.

Amikor igazán jó minőségű, 21. századi életről beszélünk, a legtöbben nem kívánunk lemondani a városi létezés előnyeiről: a karrier, a szórakozás és a kultúrafogyasztás ezernyi lehetőségéről. Ahhoz azonban, hogy mindez ne jelentsen betondzsungelt, zsúfoltságot, dugókat és szmogot, sokkal inkább emberi léptékű, élhető és inspiratív környezetet - vagyis hogy mindazt, amit a vidéki atmoszférában értékesnek találtunk, ide is átmentsük - van még teendő bőven. Ha Puzsér Róbert Sétáló Budapest programja egy ilyen jövőképet ígér, az számomra mindenképpen vonzó és támogatható.

"Először is szeretném világossá tenni, hogy 1956 nem a kommunizmus elleni harc volt. A felkelők sem akarták eltörölni azt. Ezt manapság gyakran helytelenül ábrázolják." - Így fogalmazott Horn Gyula 2006. október 22-én, a Die Weltnek adott interjújában. Érdekes gondolat.

Amikor október 23-án délután Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt, a tízezres diáktömeg fejében valószínűleg tényleg nem az járt, hogy pontosan miféle makroökonómiai berendezkedést alakítanak ki másnaptól kezdve. Amikor az este folyamán a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot és megostromolták a Rádió épületét, egészen biztosan nem azon filozofáltak, hogy az állami szerepvállalás milyen mértéke volna üdvözítő a gazdasági hatékonyság szempontjából. A néplélek ennél sokkal szimplább. Márai Sándor szívbemarkolóan pontosan festi le a közhangulatot a Mennyből az angyal c. költeményében: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: Elég volt." Ez ilyen egyszerű. Betelt a pohár. Elég volt. Elég volt a rendőrállamból, a brutalitásból, a nyomorból, s abból, hogy mindezt demokráciának, jólétnek és boldogságnak hazudták.

Sokat elárul a kor atmoszférájáról, ha egy pillanatra áttekintünk a barikád másik oldalára is. A forradalom leverését követően, a Kádárral, Marosánnal felálló, gazdasági reformot előkészítő kormánybizottság egyik decemberi ülésére Nagy Elek, a csepeli munkástanács elnöke - saját felszólalását idézve - így emlékezik vissza: "Államminiszter úr, maga szerint Magyarországon marha nagy szocializmus volt 56 előtt? (...) Ha nagyon igaz akarok lenni, akkor szerintem fasiszta diktatúra, mert mindegy, hogy zsidót égetnek el, vagy kulákot akasztanak fel. És nyugodtan nem hajthatja le a fejét egy tisztességes ember se, mert akkor viszik el, amikor akarják." A kulisszák mögött a kritikus hangvétel azért volt lehetséges, mert Kádár és Marosán sem érzett igazi lelkesedést a Rákosi-korszak iránt, különös tekintettel arra, hogy az ötvenes évek első felét ők maguk is börtönben töltötték. A szovjet tankok által hatalomra segített, új vezetés számára világossá vált, hogy a múlt nem folytatható, a diktatúrát muszáj puhítani, ám gazdasági nyitásról ekkortájt nemigen eshetett szó. Fél év múlva, 1957. május elsején a dísztribün szégyenletes hátterét Marx, Engels és Lenin arcképei adják, Kádár pedig ellenforradalomról és a szocialista Magyarország felépítéséről beszél. 

1956 hősei elsősorban a zsarnokság ellen léptek fel, s vonultak utcára. Ha szeretnénk komolyan elgondolkodni Horn Gyula szavain, úgy először is erős fantáziára lesz szükségünk. Ahhoz ugyanis, hogy elhiggyük: a kommunizmus nem jelent automatikusan zsarnokságot is, el kell tudnunk képzelni egy olyan szabad világot, amelyben a marxi utópia minden kényszer nélkül megvalósul. Azt kéne látnunk, hogy a világ legszabadabb országaiban - Svájcban, Ausztráliában, Új-Zélandon - sorra jönnek létre a kommunizmus apró sejtjei: a kibucok, termelőszövetkezetek. Az emberek önként lemondanak az általuk tulajdonolt vagyontárgyakról, s felajánlják a közösség részére. Ezekben az önzetlen gazdasági társulásokban a munka frontján mindenki a képességei szerinti maximumot nyújtja, s csupán annyit vesz el a megtermelt javakból, amennyit feltétlenül muszáj. Mindenki elégedett, a szájak a fülig érnek, így e marxista sejtek egyre nőnek és terjednek, míg végül az egész ország egy nagy és boldog kommunista családdá egyesül. Nos, ilyet nemigen látunk, pedig minden lehetőség adott hozzá. (Olyan ez, mint a kék zsiráf esete. Ha a kék szín bármiféle evolúciós előnyt hordozna, már rég találkoztunk volna ilyen példányokkal, s idővel talán ki is szorítanák a klasszikus megjelenésű populációt.)  Sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyomor pont azokat az országokat sújtja (Észak-Korea, Venezuela), amelyek a 20. század minden szörnyű tanulsága ellenére is ragaszkodnak a marxi gondolathoz. Nyilvánvaló, hogy az 56-os felkelők többsége nem rendelkezett átfogó közgazdasági műveltséggel, s egyáltalán nem ismerhették azokat a történelmi távlatokat, amelyeket mi már tisztán láthatunk. De egy szűk évtizednyi rémálom is elég volt számukra ahhoz, hogy kimondják: soha többé kommunizmust!

Október 23-ához közeledve sokan elgondolkodunk azon, hogy mi lett volna, ha... Vajon alakulhatott volna másképp is az ország sorsa? A hazai és külföldi levéltári anyagok feldolgozását követően egyértelműen megállapítható: az égvilágon semmi esélyünk sem volt arra, hogy a kommunista béklyótól megszabaduljunk. A Szovjetunió részéről stratégiai és presztízskérdésnek számított, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo fennmaradjon, s egy nyugati beavatkozást látva akár még a harmadik világháború kirobbanását is simán megkockáztatták volna. Nem kellett ezzel számolniuk, hiszen az Egyesült Államok és Európa szerencsésebb fele jobban féltette a saját fenekét annál, minthogy a segítségünkre siessenek; gyakorlatilag fel sem merültek ilyen irányú tervek. Az már egy reálisabb kérdés, hogy az elkövetkező Kádár-rendszerhez képest léteztek-e jobb, vagy akár cudarabb forgatókönyvek. A fantáziánk e téren könnyen szárnyal: elég Nagy Imrére vagy Gerő Ernőre gondolnunk. Előbbi talán képes lehetett volna az "emberarcú kommunizmus" című színmű megrendezésére - ez valami olyan világot takart volna, amely kifelé marxista képet mutat, befelé pedig egyre nagyobb szabadságot és jólétet teremt; utóbbiból a Rákosi-féle terror folytatását néznénk ki. Ám mindez csupán fikció - az adott helyen és időben Kádár volt az egyetlen olyan figura, akit a szovjet vezetés is támogatott, s idehaza is képes volt elfogadtatni magát mind a politikai körökben, mind a széles néprétegek előtt. Bűneit - hazájának elárulását és a forradalmat követő megtorlásokat - semmi sem menti, ám azt el kell ismerni, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit miért tesz. Érdemes megnézni a már említett 1957. május elsejei beszédét, abban minden ott sűrűsödik, amit a következő három évtizedről tudni érdemes. Az emelvényről azt harsogja: "Az októberi események után erre a május elsejénkre minden oldalról figyelnek", vagyis tudja és tudatja, hogy nem nagyon ugrálhatunk; majd  elvegyül a tömegben és mosolyogva smúzol a nép gyermekével. Megszorítva a kisemberek kezét, tökéletesen játssza el, hogy ő a magyarság jóságos megmentője, a lehető legjobb választás az ország számára. Politikai marketingből kétségkívül jeles.

Nem egyszer hallottam önmagukat liberálisnak vallóktól, hogy 56 már lejárt lemez, kár annyit rugózni rajta. Alig hiszem, hogy igazuk volna. Aki ténylegesen a szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, az mindig is a legszentebb ünnepek között fogja számon tartani. Még úgy is, ha tudjuk: eleve kudarcra volt ítélve. Egy olyan szégyenletes évszázadban, amelyben diktatúrát diktatúra követett; amelyben a magyarság többet szenvedett, mint valaha a története során, 1956 egy olyan fényesen kiemelkedő évszám, egy olyan nagyszerű pillanata a történelemnek, amelyre joggal lehetünk büszkék. Elődeink tanújelét adták annak, hogy nem vagyunk vágóhídra terelhető birkák, sokan az életükkel fizetve mindezért. Kevés felemelőbbet tudok elképzelni annál, mint amikor egy nép a kezébe veszi a sorsát és kiáll saját magáért. Örök példa mindannyiunk számára.

Egyre többet hallunk a Békés Iskolák programról, melynek célja a gyerekek közti - fizikai és verbális - bántalmazás visszaszorítása. Egy 2015-ös, nemzetközi felmérés szerint a magyar iskolákban minden ötödik diákot rendszeresen zaklatnak a társai. (Ez világviszonylatban átlagos értéknek számít, félúton a Hollandiában mért 9,3%-os és a hongkongi 32,3%-os szélsőértékek között.) A rivalizálás és az agresszió a gyerekek természetes ösztönéből fakad, ám hogy ez hová fut ki, nagyban függ a környezettől, a kívülállók hozzáállásától is. "A zaklató helyzeteket az olyan téveszmék is fenntartják, amelyeket a felnőttek működtetnek. Például ki ne hallotta volna már, hogy ugyan, ez a gyerekkor velejárója, én is kibírtam, ne is törődj vele. Okos enged, szamár szenved..."- írja Kempf Zita, az NLCafén megjelent, pár nappal ezelőtti cikkében.

Valójában közel sem egyszerű és magától értetődő az, hogy miként festene az optimális gyerektársadalom. Azt tűpontosan definiálni tudjuk, milyen az ideális felnőttvilág, ám ezt csupán mint távlati célt jelölhetjük meg. Az odáig vezető úton figyelembe kell venni a gyermeklélek sajátosságait; érzékenységét, felkészületlenségét is. Mindenesetre kezdjük azzal, hogy kijelöljük a végállomást! A fizikai erőszaknak természetesen a felnőtt társadalomban sincs semmi helye, az arányos önvédelem és a szabad akaratból kialakuló párbaj (a legártatlanabb sporteseménytől kezdve a legdurvább összeütközésig) ugyanakkor alapjognak tekinthető. A verbális agressziót tekintve kettős mércét alkalmazunk: a másikkal szemben engedékenységet, magunkkal szemben szigorúságot tanúsítunk. A szólásszabadságot olyan alapvető értéknek tekintjük, melyet - általános érvénnyel - semmilyen formában nem kívánunk korlátozni. Önmagunkkal szemben ugyanakkor kontrollt gyakorlunk, s igyekszünk úgy kommunikálni, hogy azzal ne okozzunk fájdalmat másoknak. Ez volna tehát a cél, már ami a morált illeti.

A kérdés nem csupán attól válik összetetté és izgalmassá, hogy a gyerekek érzelmileg még nem eléggé stabilak, hanem attól is, hogy a helyes kommunikáció még felnőttkorban is finom kötéltáncot jelent. Elmehetünk abba az irányba, hogy mindenki mindenkivel úgy bánik, mintha törékeny porcelánbabák volnánk, ám ezáltal valami szürreális és rém unalmas világot építenénk, melyből nem csupán a humort, de az őszinteséget és az intimitást is száműznénk. A tanártársadalom jó része - átesve a ló túloldalára - ezt az irányvonalat képviseli, s már a legapróbb cinkelést is szóval való bántalmazásnak ítéli. Ezeknek a galamblelkű, a humorérzéket hírből sem ismerő pedagógusoknak többnyire fogalmuk sincs, mi zajlik egy focipályán, egy pókerasztalnál, vagy akár egy jó hangulatú munkahelyen: az érintettek rommá szívatják egymást, lényegében mindenfajta tabu nélkül. Amíg csillog a szem és mosolyra húzódik a száj, addig aligha lehet megsértődni bármin. (Nálunk ugyanez megy otthon, kiskamasz gyerekeimet egészen pici koruk óta edzésben tartom. Szinte kizárt, hogy bármilyen jóindulatú élcelődésen kiakadjanak.) Ahhoz persze, hogy ez jól működjön, szükséges némi szociális intelligencia. Hajszálpontosan tudnunk kell, kinél-kinél hol húzódik az a határvonal, melyet nem léphetünk át anélkül, hogy sérülést okoznánk. Odáig azonban feltétlenül el kell merészkednünk, hogy a jó értelemben vett pimaszság minden szem gyümölcsét leszüretelhessük.

Az igazán szívszorító az, amikor még egy tanárember sem rendelkezik megfelelő érzelmi intelligenciával, s önnön népszerűségét többre értékeli, mint diákjainak lelki egészségét, így képes egy-egy poén kedvéért akár hiperérzékeny kamaszokat is megalázni. Jómagam számtalanszor tapasztaltam hasonlót annak idején, holott egyházi középiskolába jártam, s a jámbornak mondott szerzetesektől valahogy mindig többet várna az ember. Ahhoz, hogy békés iskolákat - s hosszú távon békés világot - teremtsük, az a minimális elvárás, hogy a pedagógusok megfelelő példát mutassanak. A második lépcsőfok, hogy legyen bennük szándék és képesség, hogy a gyengéket megvédjék a bántalmazóktól. A harmadik, és korántsem könnyű lépés, hogy segítsék a diákokat egy megfelelő értékrend kialakításában. Pontosan tudjuk, hogy egy kisgyerek számára önmagán kívül semmi más nem létezik, s ez így is van rendjén. Idővel aztán kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy él még vagy 7,5 milliárd ember a bolygón, s bár a saját szükségleteink továbbra is a legfontosabbak, ezeket nem elégíthetjük ki mások kárára. A szülők mellett a tanárok felelőssége óriási abban, hogy a kamaszokban az együttműködő attitűd kialakuljon. (Pokoli a baj, ha ez nem történik meg. Találkoztunk már elviselhetetlen vénemberekkel, akik még 70 évesen sem látnak tovább a saját szűk világuknál; s ismerünk örök áldozatokat is, akik sosem merték felvenni a kesztyűt. Mindkét szélsőség tragikus.) Amint már a bevezetőben is utaltunk rá, a Békés Iskolák program komoly hangsúlyt fektet arra, hogy kívülállóként se legyen senki passzív nézője, néma cinkosa az agressziónak. Ez talán a legnehezebb feladat, hiszen a gyerekekből - akik sokszor tele vannak félelemmel és szorongással - valódi hősöket kell faragni, akik hajlandók kiállni az embertelenséggel szemben. Fontos tudni, hogy ezek a bátrak komoly rizikót vállalnak. Ha a falkavezérek agresszívek - és erre mindig nagy az esély - úgy fellépésükkel fizikai épségük is veszélybe kerülhet. Kockáztatják a kiközösítést is, ami 10-12 éves korban katasztrofális lehet. Ráadásul, ha az osztályközösség éretlen, s értékrendje kezdetleges, úgy nem hősnek, hanem ünneprontónak, poéngyilkosnak titulálják majd őket, vagyis még morális síkon sem nyerik el jutalmukat. Hosszú távon persze mindenképpen ők a nyertesek, hiszen akiben már gyerekkorban kialakul az igazság melletti kiállás eszménye és elszántsága, azt felnőttkorában sem fogja a birkaként a vágóhídra terelni egyetlen diktatórikus szekta, vallás, vagy állam sem. Szóval: kétségkívül nemes küldetés, ám kifejezetten kemény nevelési munka is egyben; tanár legyen a talpán, aki frusztrált kiskamaszokból emelt fejű hősöket farag.

"Okos enged, szamár szenved" - Léteznek olyan helyzetek, amikor a címbéli mondás igaz lehet. Súlytalan, gyermeteg viták esetén - kié legyen a sárga homokozó lapát - feltétlenül alkalmazható. Azonban ahol az agresszió felüti a fejét, ott abban a minutumban érvényét veszíti. Engedni az erőszaknak, avagy kívülről, tétlenül végignézni azt - abszolút életellenes stratégia. Aki ezt szülőként, tanárként, vagy lelkipásztorként, mint erényt hirdeti, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy aljas. Akkor is, ha komolyan gondolja. Akkor meg pláne, ha maga sem hisz benne, csak könnyebb rávennie a gyereket az áldozatszerepre, mint megvédenie.

Egy héttel ezelőtt csaknem megismétlődött az olaszliszkai tragédia. A Borsod megyei Encsen egy 52 éves helyi nő elgázolt egy 5 esztendős, cigány származású kislányt. Az asszony megállt, kiszállt az autóból, hogy segítséget nyújtson, mire a gyerek rokonai azonnal körbevették, s két férfi "megöllek, kutya" felkiáltással nekiesett. Kiverték egy fogát, ütötték, rúgták, majd szétverték a kocsit is. Mi több, még a helyszínre érkező mentőautót is megrugdosták. A kislányt súlyos, de szerencsére nem életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, a két brutális agresszort pedig letartóztatták, ám viszonylag gyorsan el is engedték őket.

David R. Hawkins, amerikai orvos, a tudatkutatás kiemelkedő alakja szerint az emberiség 78%-a rémesen alacsony tudati szinteken vegetál, amelyeket a gyűlölet, a harag, a félelem, a szégyen és a bűntudat határoz meg. Talán durvának tűnik, hogy ötből négy földlakót olyan mély tudatlanság jellemez, hogy aligha várhatunk tőlük önálló morális megfontolásokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az írott történelem jelentős részében - köszönhetően a vallásoknak és más gyilkos ideológiáknak - kis híján a komplett emberiség ezeken a negatív szinteken tengődött, azt mondhatjuk, nem is olyan rossz a helyzet. Manapság azért látjuk drámainak az olaszliszkai lincselést és az encsi brutalitást, mert a 21. századra már meglehetősen szélesre nyílt az olló a korszellemnek megfelelő attitűd és a primitív magatartásformák között. "Sosem lesz békés az együttélés" - nyilatkozta lehangoltan Szeles András, a város fideszes polgármestere, hozzátéve: "Sajnos ez a szégyentleljes, felháborító és szomorú eset is azt bizonyítja, hogy vannak olyan emberek a közösségben, akik az általános emberi együttélési szabályokat nem tudják betartani, kivetkőztek emberi mivoltukból és állatias módon viselkedtek, ez a viselkedés pedig mindenféleképpen elfogadhatatlan. Ez a közösség évek óta ott él, és nem várható, hogy tagjai egyik pillanatról a másikra megváltozzanak." 

Valójában nem szükséges egetverő tudati szint ahhoz, hogy az elme - az encsi eset szemtanújaként - viszonylag gyorsan végigfuttassa a következő gondolat-, illetve cselekvéssort:

1. Segítséget nyújtok a megsérült kislánynak.
2. Tudatosítom, hogy baleset történt, szó sincs szándékos gázolásról.
3. Megállapítom, hogy a sofőr vétlen, szabályosan hajtott, nem tehet a balesetről.
4. Érzékelem, hogy az autó vezetője is sokkot kapott, igyekszem megnyugtatni.
5. Végiggondolom, hogy lehet-e személyes felelősségem, vagy tanulnivalóm a baleset kapcsán, megfelelően óvom-e gyermekeimet.
6. Figyelembe veszem, hogy az adott pillanatban tanúsított magatartásomnak milyen hatásai lehetnek.

Nem tartom eltúlzott igénynek, hogy a társadalom meghatározó többsége képes legyen végigzongorázni egy ilyen, viszonylag egyszerű gondolatmenetet, még felindult állapotban is. Tiszta sor, hogy a két brutális nőverőtől nem elvárható mindez, ám az a minimum talán igen, hogy legalább a második pontig eljussanak. Irgalmatlanul sötét lélek kell ahhoz, hogy bárkiről is szándékosságot feltételezzünk egy ilyen esetben, ahhoz meg különösen, hogy egy véletlen baleset miatt kiáltsunk bosszút. Arról nem is beszélve, hogy a spontán reakció még az első pontig sem jut el. Nem az az nyitómondat, hogy "mi van veled, kislány?", hanem az, hogy "megöllek, kutya!" Igazat kell adni a polgármesternek: ez nem egy tolerálható attitűd. Ezen a tudati szinten nem muszáj intelligenciát, empátiát, személyes felelősségvállalást, vagy a hosszú távú következményekkel való számvetést feltételezni senkiről. De annyit mindenképpen, hogy emberhez méltóan viselkedünk.

Első blikkre tehát azt látjuk, hogy a két bűnelkövető haragmenedzsmentje közel sem optimális. Elveszíteni a fejünket és azonnal tettlegességgel reagálni - ez valóban állatias szint. Ám ez csupán a felszín. Érdemes elidőzni egy percre az eset pár mellékszála körül, hogy legalább sejteni tudjuk, mi zajlik az ilyen ember fejében, lelkében. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy szétverik a gázoló autót, majd a mentőautót is megrugdossák. Azonnal eszünkbe jut Xerxész, a perzsa uralkodó, aki bosszúból megkorbácsoltatta a tengert, illetve a korai munkásmozgalom géprombolói. Van ebben valami megdöbbentő éretlenség, amikor a dühöt élettelen tárgyakra vetítjük ki. David R. Hawkins szavaival: "A fizikai külső rendkívül félrevezető. Sokan felnőttnek látszanak, de egyáltalán nem nőttek fel. Érzelmi életét tekintve a legtöbb ember még mindig gyerek. Az óvodában és a játszótéren uralkodó érzelmek a felnőttéletbe is átöröklődnek." Ugyanakkor ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy mindez csupán haragkezelési probléma (bár az is épp elég tragikus volna önmagában is). Az első reakciókat még magyarázhatja a felindultság. Azonban pár perc elteltével a pulzusszám és a vérnyomás visszaáll nyugalmi szintjére, s elvonul a lila köd. Ekkor már joggal várnánk, hogy az érintettek valamelyest magukba szállnak. Azonban szó sincs ilyesmiről. Az a korántsem elhanyagolható körülmény, mely szerint a brutálisan megvert nőt még meg is fenyegették, hogy rágyújtják a házát és megölik a lányát, arról árulkodik, hogy sokkal mélyebb a baj. Úgy tűnik, hogy ebben a cigány közösségben "becsületbeli" ügy a "szemet szemért, fogat fogért" elv érvényre juttatása. A gázolónak MUSZÁJ bűnhődnie, függetlenül attól, hogy van-e bármilyen felelőssége a történtekben. Mintha ettől állna helyre a világ egyensúlya. Vegyük észre és mondjuk ki, hogy ez egy olyan végtelenül primitív világlátás, amelynek semmi keresnivalója a 21. században. Ne legyen igaza az encsi polgármesternek, amikor azt mondja: "Sosem lesz békés az együttélés." Háromezer évvel ezelőtt - megfelelő minták hiányában - tényleg reménytelen lett volna hátrahagyni ezt az attitűdöt. Ma sem indulnánk jó eséllyel, ha Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Latin-Amerikában igyekeznénk azon, hogy a tudati szint valamicskét emelkedjen. Idehaza azonban nem csak megkerülhetetlennek, de lehetségesnek is tartom a pozitív elmozdulást, elég megnézni a városi cigányság egyre magasabb szintű integrációját. Nem tudom, mi a megfelelő út a paradigmaváltáshoz, de abban biztos vagyok, hogy százszor és ezerszer is el kell mondani: a bosszú, az agresszivitás nem jelent semmiféle értéket. Talán azért nem fektetünk erre különösebb hangsúlyt, mert számunkra annyira magától értetődő; ugyanakkor látjuk a közöttünk élő, hihetetlenül primitív, legjobb esetben is középkort idéző szubkultúrákat is, amelyekben mindez egyáltalán nem tűnik evidensnek. Az iskolának elképesztően komoly szerepe lehetne abban, hogy a következő generációkat már egy új, legalább a modern kornak megfelelő tudati szint jellemezze. Ha már bevezetésre került az erkölcstan oktatás, legalább használhatnánk valami hasznosra is.

Világos, hogy az encsi nőverők - egyelőre - nem látnak tovább a saját nagyon szűk világuknál. Mégsem haszontalan, ha kimondjuk, hogy tetteiknek milyen hosszú távú következményei lehetnek. Az egyik legszomorúbb az, hogy ezek után a legtöbben még véletlenül sem fognak megállni egy hasonló gázolás után. Nyilván hívják majd a mentőket és feladják magukat a rendőrségen, de nem fognak a sérült segítségére sietni, ha ezzel az életüket teszik kockára. Egészen döbbenetes: elég két ilyen elmebeteg eset ahhoz, hogy kiölje a jóérzésű ember legtermészetesebb zsigeri reakcióját, az azonnali segítségnyújtást. A másik negatív következmény az, hogy minden ilyen brutális tett piszok sokat ront a cigányság általános megítélésén. Sokan - bitang jó zenészek, vajdák, roma vállalkozók, városi értelmiségiek, kétkezi munkások s talán még pár jószándékú politikus is - évtizedek óta munkálkodnak azon, hogy a cigányságot honfitársainknak, barátainknak, testvéreinknek tekintsük. Nem kéne újra és újra lerombolni mindazt, amit eddig felépítettek.

Fél évvel a választások után még mindig a bevándorlás kérdése az első számú téma a hazai média jobboldali szárnyában. Akárhány kormánypárti politikus, illetve újságíró nyilatkozik a kérdésben, csaknem szóról szóra ugyanazt halljuk minden esetben: "Meg kell védenünk a vallásunkat, a szokásainkat, a biztonságunkat, a gazdaságunkat, a kultúránkat." Vagyis a konzervatívok az égvilágon mindent veszélyeztetve látnak, szemben a baloldali véleményformálókkal, akik továbbra is azt szajkózzák, hogy be kell fogadni mindenkit, nincs ebben semmi kockázat. Ez is egy olyan problémakör, ahol az ember úgy érzi: mintha két külön bolygón járnánk. Ideje volna elkezdeni józanul gondolkodni.

1. VALLÁS - Egy demokratikus társadalomban semmi szükség arra, hogy bárki is őrködjön bármelyik vallás felett. A vallásszabadság az, amit megőrizni érdemes. Egy normális világban a különböző egyházak kapcsán felesleges még az olyan megkülönböztető jelzések használata is, mint a "történelmi". Ahol mindenki szabadon gyakorolhatja a hitét; ahol az állam egyetlen ártatlan felekezetet sem tilt és nem is támogat; ahol minden egyházra ugyanazok a működési és adójogszabályok vonatkoznak, ott semmi értelme az olyan üres frázisoknak, mint hogy "meg kell védenünk a vallásunkat". Nyilvánvaló persze, hogy a fideszesek többsége is magasról tesz a keresztény hitre és tanokra, azonban a hívő szavazóbázis még mindig elég jelentős ahhoz, hogy az ilyen semmitmondó, tisztán jelképes üzenetek is kifizetődővé váljanak.

2. SZOKÁSOK - A hagyományok, szokások kérdése már eggyel összetettebb. Evidens ugyanis, hogy egyetlen bevándorló sem veszélyezteti megszokott rituáléinkat, amelyeket a négy fal között végzünk. Ugyanígy: minket sem érdekel, hogy a Nigerből, Pakisztánból, vagy Szíriából érkezők állítanak-e karácsonyfát, vagy locsolkodnak-e húsvétkor. A közterületeken való viselkedésnek ugyanakkor léteznek olyan civilizációs alapnormái, amelyeket joggal várnánk el bárkitől, legyen az őshonos, vagy bevándorló. Láttunk már migránsok után maradt szeméthegyeket, láttunk Európa utcáin ruhátlanul kóborlókat (hogy ezek miért mindig férfiak?), s láttunk olyat is, aki a szökőkútban mosta a fenekét. Igaz, hogy ezeknek a furcsaságoknak egy része büntethető. Az is igaz, hogy az érintettek idővel talán elsajátítják a kontinensre jellemző magatartási normákat. Ám mindezek mellett nem csodálkozom azon, ha az olasz, német és svéd polgárok egyre kevésbé türelmesek a hasonlóakat látva.

3. BIZTONSÁG - A leginkább húsbavágó téma a biztonság kérdése. Lehet azzal vádolni a jobboldali sajtóorgánumokat, hogy felnagyítják és eltúlozzák a problémát. Akár azt is mondhatjuk, már-már sportot űznek abból, hogy minden napra jusson valami szaftos, migránsok által elkövetett, erőszakos bűntett. Akárhogy is: épp elég baj az, hogy van mit bemutatni. Nyugat-Európában az iszlám fanatikusok által elkövetett terrorcselekmények, a no-go zónák kialakulása a nagyvárosokban, a sűrű késelések valamint szexuális támadások drasztikusan emelkedő száma joggal tűnik ijesztőnek. Ausztriában tavaly 1030 bűntettet hajtottak végre szúróeszközzel, ebből 635 eset bevándorlókhoz kötődik. Franciaországban 2013 és 2015 között 25,32-ről 30,06-ra nőtt a százezer főre jutó szexuális bűntettek száma, nálunk mindeközben 4,35-ről 2,45-re csökkent. A terrortámadásokat eleddig megúsztuk, s pár rossz hírű pesti utcát leszámítva no-go zónákat se nagyon tudunk megnevezni. Az erőszakos bűncselekmények száma évről évre csökken, azzal együtt is, hogy a tavaly elkövetett 158 gyilkosság még mindig szomorúan magas érték, európai összevetésben is. Minden statisztikán túl: a biztonságra irányuló társadalmi igény feltétlenül legitim. A tömeges bevándorlással járó, ilyen természetű kockázatokra legyinteni minimum felelőtlenség.

4. GAZDASÁG - Amikor egy bevándorló úgy érkezik az országba, hogy munkát vállal, s jövedelméből fedezi lakhatási és egyéb költségeit, nemigen hozhatunk fel releváns gazdasági érveket itt-tartózkodásával szemben. Amennyiben azonban állami támogatásra szorul, úgy az adófizető joggal kapja fel a fejét. Csak hogy érezzük a nagyságrendeket: Svédország 2015-ben 50,4 milliárd koronát, a magyar költségvetés 8%-ának megfelelő összeget költött a bevándorlás finanszírozására. Az volna kívánatos, hogy mi is megértsük a nyugat-európai álláspontot, s ők is képesek legyenek a mi szemszögünkből látni a világot. Akármilyen fura is ez számunkra, létezik pár ország, ahol olyan fokú jólét uralkodik, hogy a kormányzat szinte nem tudja mire elkölteni adóbevételeit. Tökéletesen kiépített infrastruktúra, széles szociális háló, pazar oktatás és egészségügy... A Földnek ezen szerencsés szegmenseiben érthetően merül fel az emberekben, hogy ezt a bőséget valamilyen szinten megosztanák a világ nincstelenjeivel. Magyarország ettől fényévnyi távolságra van. Bőven van mit javítani az oktatás, az egészségügy, a közlekedés és általában az infrastruktúra nívóján. Huszonnyolc éve álmodunk osztrák életszínvonalról, ám a rendszerváltás óta - a jelentős előrelépés ellenére - nemhogy csökkent volna, de még nőtt is a különbség. Amikor azt átlagpolgár azt tapasztalja, hogy a fővárostól még Vácig sem tud eljutni autópályán, olyankor joggal tűnődik el azon, hogy vajon miből akarunk mi bevándorlókat etetni? Nem lehet, hogy először a saját dolgainkat kéne rendbe szedni?

5. KULTÚRA - Ismét egy üres lufi. A kultúrába ugyanis az égvilágon minden beletartozik, az eddig felsoroltak különösképpen. Ha szűkebben értjük a fogalmat: attól biztosan nem kell tartanunk, hogy a bevándorlók elhalványítják Pilinszky János, Latinovits Zoltán, vagy Radics Béla emlékét. Az sem reális veszély, hogy át kéne írni az Egri csillagok befejezését. Rossz nyelvek mondhatják, hogy elég csak Bécsre tekinteni, ahol - bár a talapzata elkészült - mégsem lesz szobra Sobieski János lengyel királynak, az osztrák fővárosból a török megszállókat kiűző hősnek. Ám az igazság az, hogy erről legkevésbé a Bécsben élő török származásúak tehetnek. A bénázásnak egyedül a szavazatéhes városvezetés az oka, amely valamiért azt gondolja, hogy az emlékmű sértené a választójoggal rendelkező bevándorlók érzékenységét. Igazi elmebetegek.

Azt látjuk tehát, hogy a jobboldal bevándorlás-ellenes érveinek egy része üres lózung, semmi egyéb. A biztonsági és gazdasági szempontok viszont semmiképpen sem intézhetők el egyetlen kézlegyintéssel. Számos felmérés és egy népszavazás is világosan láttatja a magyar társadalom általános hozzáállását. Amennyiben a választások idején az önmagukat baloldalinak mondó pártok figyelembe vették volna a népakaratot, s programjukba beemeltek volna egy némiképp szigorú bevándorlás-politikát, úgy könnyűszerrel leválthatták volna az Orbán-kabinetet, de minimum szoros eredményt produkálhattak volna. Az a jelenség, hogy a kormánypártiak az idős, konzervatív, vidéki szavazók megnyerése érdekében a vallás, a szokások és a kultúra védelméről beszélnek, sokkal kevésbé zavarja a fiatal, liberális városlakókat, mint az, hogy az ellenzék pártjainak többsége - a választópolgárok akaratával szembemenetelve - bevándorlásbarát politikát hirdet, s még a valóban húsbavágó kérdéseket is lesöpri az asztalról. A Fidesz keresve sem találná ennél bénább és impotensebb ellenfelet.

Immáron hosszú-hosszú esztendők óta folyik a nagy ideológiai harc. A konzervatívok szerint a nők elsősorban feleségek és anyák, míg az igazán elszánt feministák kosztümös menedzserasszonyt faragnának mindegyikükből. Nem lehetne úgy, hogy a csajok maguk döntik el, milyen életpályát szeretnének?

Először is azt kéne látni, hogy még véletlenül sem vagyunk egyformák. Carl Gustav Jungtól tudjuk, hogy mindannyiunkban ott él az ellentétes nem tudattalan képviselője: az anima - a férfiben élő nő; illetve az animus - a nőben élő férfi. Fogalmazhatunk úgy is, hogy biológiai nemünktől függetlenül férfi- és női energiákból építkezünk, ki-ki a maga módján.

Ebből következik, hogy léteznek férfias nők és nőies férfiak, amellett, hogy a többséget azért a férfias férfiak és a nőies nők adják. A tudatosság valahol ott kezdődik, hogy megpróbáljuk elhelyezni magunkat ezen a palettán, beazonosítva építőelemeinket. Ez nem csupán a tűzhely és a csatatér közti választás szempontjából lényeges, de párkapcsolatainkat is jelentős mértékben meghatározza. Két megadó személyiség kapcsolata hamar kihűl és unalmassá válik, míg két szenvedélyes és kemény karakter viszonyát a folyamatos robbanás-közeli állapot fogja jellemezni. A nagyon férfias férfiak és nagyon nőies nők megfelelő energia-egyensúlyt teremthetnek egy közel-keleti típusú frigyben, csak az égvilágon semmi mondanivalójuk nem lesz egymás számára. A határozott üzletasszonyt pedig jól kiegészítheti egy introvertált, érzékeny költőpalánta, csupán felnézni nem lesz képes rá, így a természetes vágyat fogja nélkülözni viszonyuk. Az igazán szerencséseket a 65:35-ös arány jellemzi, ahol a biológiai nemnek megfelelően billen az energiamérleg.

Amikor a téma kapcsán valamiféle általános ideológiát igyekszünk a világra erőltetni, legalább két súlyos hibát elkövetünk. Az egyik az, hogy nem vesszük figyelembe a női nemen belül meglévő széles, akár markánsan eltérő karaktereket felvonultató személyiség-palettát. A másik az, hogy mind a fundamentalista, mind a feminista megközelítés ellenséget gyárt a két nemből. A címbéli frázisba belesűrűsödik a nők sok évszázados, megalázó alávetettsége. Ugyanakkor tökéletesen hamis a feminista látásmód is, amely úgy festi le a világot, mintha gyermeket nevelni és háztartást vezetni nettó szolgaság, míg munkát vállalni és karriert építeni színtiszta élvezet volna. Rutinos antifeministák ilyenkor azonnal előhúzzák a bányász-kártyát, emlékeztetve arra, hogy a feminista kvótakövetelések - érdekes módon - mindig a parlamenti és igazgatótanácsi helyekre vonatkoznak, sohasem a vájár állásokra.

A magam részéről semmiféle problémát nem látok abban, ha a biológiai, pszichológiai, szociológiai és történelmi ismereteinket összefésülve egy új tudományág jön létre, mely a nemek közti eltéréseket és hasonlóságokat kutatja. Azzal sincs baj, ha e terület iránt - természetes és érthető okokból - elsősorban feminista beállítottságúak érdeklődnek. Azt ugyanakkor már meglehetősen aggályosnak vélem, amikor egy tudományág nem az értelemre és a tapasztalati tényekre épít, hanem engedi, hogy az érzelmek és az ideológiai meggyőződések torzítsák. Az Indexen pénteken jelent meg az a cikk, amely beszámol három amerikai kutató - egy filozófus, egy matematikus és egy szerkesztő - hónapok óta tartó, kifejezetten szellemes szélhámoskodásáról. Összesen húsz, totálisan légből kapott, áltudományos cikket hoztak össze - elsősorban gender témakörben - melyek közül néhány meg is jelent valamelyik rangos, lektorált szakfolyóiratban. Elég volt hivatkozni pár kamustatisztikára, s alkalmazni a feminista szakzsargont, hogy egészen szürreális tanulmányok lássanak napvilágot. "A konceptuális pénisz, mint társadalmi konstrukció" című anyag egyenesen azt állította, hogy a férfi nemi szerv a felelős a klímaváltozásért. A portlandi ebek közt elharapódzó nemi erőszakról szóló tanulmányuk szerint a patriarchális rend leleplezése a kutyák világában is megkerülhetetlen és sokat segíthet az emberi nemi erőszak megértése terén. "A mi harcunk az én harcom: Szolidaritás-feminizmus, mint a neoliberális és egyéni választási feminizmusra adott interszekcionalista válasz" című cikkükbe a Mein Kampf egy részletét emelték át, ám ez is simán megjelent. Személyes kedvencem az az értekezés, mely szerint a hetero férfiak gyanúsan ritkán helyeznek fel maguknak szexuális eszközöket análisan, s ennek elsődleges oka az a félelmük, hogy melegnek néznék őket... Ahogy a három bajkeverő is megfogalmazza: a probléma azokkal a paradigmákkal, tanszékekkel és folyóiratokkal van, ahol a forradalmi hevület felülírja valóság megismerésének igényét. Jómagam különösen fájdalmasnak tartom az ilyen jelenségeket, hiszen amikor a hit kerül a tapasztalás elé, az minden esetben a középkort idézi, és méltatlan módon lejáratja magát a tudományt, az egyetlen hiteles kapaszkodónkat.

Minden filozófia, eszme, ideológia és tudományos tézis addig legitim, amíg a megismerhető igazságra épít és a társadalom elégedettségét szolgálja. Minden olyan irányzat, amely megkérdőjelezi a két nem egyenrangúságát és egyenjogúságát - akár az iszlám típusú patriarchális jogi aszimmetriával, akár a feministák kvóta igényével, illetve a férfiak permanens hibáztatásával - egészen biztosan nem az igazságosságot és a társadalmi békét építi. Tamás Gáspár Miklós így ír A dzsenderrendelet értelme c. eszmefuttatásában: "A férfiaknak minden okuk megvan a lelkiismeret-furdalásra - igen, mindannyiunknak -, a hatalom, a hierarchia, az egyenlőtlenség nem magától olyan, amilyen: csináljuk. A megbántott nők szenvedése és bánata nem csak objektív társadalmi tény. Valaki hibás érte." Ha mindezt száz évvel ezelőtt írja, egyetértenék vele. Ma, Európában semmiféle okunk sincs az ilyen irányú lelkiismeret-furdalásra. Ahogyan Sztálin és Hitler bűneiért; a gyarmatosító angolok, franciák és portugálok tetteiért, illetve az amerikai rabszolgatartók kegyetlenkedéseiért sem vagyunk felelősek. Egyszerűen azért, mert mindez már a múlt. A nők pontosan ugyanazokat a szabadságjogokat élvezik a kontinensen, amelyeket a férfiak, s ezzel a kérdést - morális és jogi szinten - le is lehet zárni. Amennyiben léteznek olyan nők, akik a mai napig elnyomva, megalázva vagy kihasználva, túlhajszolva érzik magukat, az már saját privát szférájukból, családjukból, párkapcsolatukból következik. A jó példa és az iránymutatás itt is jól jön, de azért ne az államtól és a jogszabályi környezettől várjuk, hogy meghatározza, miként kéne szeretnünk egymást. Vagy azt, hogy kinek van a helye a tévé előtt a kanapén, s kinek a konyhában.