Sokan valljuk: nincs nagyobb érték, mint a szabadság. Ez a hitünk egyben azt is jelenti, hogy a korlátok a legkevésbé sem a barátaink. Miért halljuk mégis úton-útfélen - még a felvilágosult és jámbor társaink szájából is -, hogy ezekre égető szüksége van az embernek?

Biológia korlátainkat nyilván kénytelenek vagyunk elfogadni. Futógyorsaságunk a kanyarban sincs a gepárdéhoz képest; aligha bírjuk ki másfél-két percnél tovább a víz alatt; s a repülés sem tartozik az erősségeink közé. Ezekkel azért együtt lehet élni, már csak azért is, mert az idők során feltaláltuk a sportautót, az oxigénpalackot és a repülőgépet is. Nem nehéz belátni, hogy belső korlátokra kifejezetten szükségünk van, elég, ha csak arra gondolunk, hogy reggel be kéne érnünk a munkahelyünkre, hogy nem kívánunk brutális sörhasat növeszteni, s hogy utódainkról is szeretnénk tisztességesen gondoskodni. A konfucianizmus egyik szent könyve, a Ji King így fogalmaz: "Az embernek nem valók a korlátlan lehetőségek. Az erőssé váláshoz éppen a kötelességen keresztül vezető, önként vállalt korlátozás szükséges." Mindezekkel kevesen szállnának vitába, azonban mi a helyzet a külső, mesterséges korlátokkal? Szükség van-e olyan tiltó intézkedésekre, amelyeket a közösség, a társadalom, az állam fogalmaz meg az egyénnel szemben?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre racionális módon felelni tudjunk, muszáj segítségül hívnunk természetes erkölcsi érzékünket. Ha csupán érzelmeinkre, beidegződéseinkre, jobb-, vagy baloldali ideológiai hagyományainkra támaszkodunk, aligha fogjuk megtalálni a morálisan helyes válaszokat. A legelemibb etika szerint mindaz, ami az egyének szabadságát összességében növeli, az támogatandó, ami pedig csökkenti, az simán elvetendő. A bürokratikus korlátoknak csakis akkor van erkölcsi alapjuk, ha az egyén szabadságának védelmét szolgálják. Ha minden egyes központi intézkedést ezen egyszerű elv mentén vizsgálunk, rövid gondolkodás után laikus állampolgárként is képesek leszünk megítélni, hogy helyes, avagy helytelen korlátozással van dolgunk.

1. ÖNPUSZTÍTÁS - A morál ott kezdődik, hogy mindenki azt tesz a saját testével, amit csak akar. Semmiféle központi hatalom nem rendelkezhet arról, hogy miként öltözünk, milyen frizurát viselünk, s hogy miféle életmódot folytatunk. Tudatos emberként persze igyekszünk megóvni magunkat, gyermekeinket és barátainkat is az önpusztító szenvedélyektől, ám pontosan tudjuk, hogy nincs jogunk a másik felnőtt ember helyett döntéseket hozni. Mindezt figyelembe véve sem az alkohol-, sem a drogfogyasztás, sem a prostitúció, sem pedig az eutanázia nem tiltható. Nem sorolható ide a dohányzás, amely a passzív környezet egészségét is károsítja, ebből fakadóan a közösségi terekben való korlátozása kifejezetten üdvözlendő.

2. BIZTONSÁGI KORLÁTOK - Mindazon tetteink, melyek mások testi épségét veszélyeztethetik, el kell hogy viseljenek bizonyos társadalmi korlátokat. (A saját szabadságom sohasem növelhető a másik ember szabadságának terhére.) A munkavédelmi és tűzvédelmi előírások betartása joggal kérhető számon az egyénen és a vállalkozásokon úgyszintén. Hasonló a helyzet a sebességkorlátozással is, leszámítva a kisstílű lehúzásokat az indokolatlan 30-as táblákkal és a bokorban meglapuló pandúrokkal. (Valódi jogállamban súlyos következményei volnának az alaptalanul kihelyezett tábláknak és bírságolásoknak.) Sokáig azt gondoltam, hogy a biztonsági öv használata is magánügy, hiszen legfeljebb önmagunkat veszélyeztetjük, ha nem kapcsoljuk be. Mióta felhívták a figyelmemet arra, hogy a komolyabb közlekedési baleseteknél az autóból kirepülő emberi testek újabb baleseteket okozhatnak, hamar beláttam, hogy morálisan elfogadható előírásról van szó.

3. SZÓLÁSSZABADSÁG - Az általam egyébiránt igen kedvelt Puzsér Róbert a közelmúltban, egy vele készült interjúban mottójaként említette a Voltaire-nek tulajdonított idézetet: "Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd." Sokan vagyunk, akik ugyanígy gondoljuk. Puzsér azonban másfél percen belül a következőt is kibökte: "Betiltanám az összes óriásplakátot és a filmeket szétszabdaló reklámblokkokat." Nos, ez az, ami borzasztó skizofrénnek hat. Az óriásplakát - és minden reklámhordozó, vagy egyéb kommunikációs platform - használata a szólásszabadság része. Amikor az autópályák mentén, vezetésbiztonsági okokra hivatkozva tiltják, azzal egyet lehet érteni. (A másik ember fizikai épségének védelme magasabb rendű szabadságjog, mint a reklámozó kommunikációhoz való joga.) De minden egyéb tiltás - függetlenül attól, hogy politikai cenzúráról, avagy kultúr-elitista hőzöngésről van szó - tökéletesen immorális elgondolás.

4. JELKÉPEK HASZNÁLATA - Vörös csillag, horogkereszt, török félhold, Dávid-csillag, feszület... Ezek mindegyike alkalmas lehet arra, hogy bárkiben rossz érzést, vagy akár félelmet váltson ki. Túlérzékenyek ugyanezt elmondhatják a Fradi címer, a Metallica logo, vagy akár a Mercedes embléma kapcsán is. Ami viszont szikár tény: a jelképek önmagukban képtelenek fizikai fájdalmat, szenvedést, kárt okozni. Ennek megfelelően tiltásuk is tökéletesen értelmetlen, ahogyan kötelezővé tételük úgyszintén. Az identitását ki-ki maga választja meg, s amíg nem árt vele másnak, nincs miért pánikot kelteni.

5. KÖRNYEZETVÉDELEM - Amikor Mózes megjelent a Sínai-hegy lábánál a két kőtáblával, a Föld népessége nem volt nagyobb, mint a mai Olaszországé. Az ipari forradalomra ekkor még több mint háromezer évet várni kellett. Mindez azt jelenti, hogy az ember - a többi élőlényhez hasonlóan - nem csinált túl nagy rumlit a bolygón, olyat közel sem, amely a Föld természetes adottságait veszélyeztette volna. Éppen ezért hiába keresnénk olyat a parancsolatok között, hogy "Óvd a környezetedet!". Mára egészen más a helyzet. Több mint hétmilliárdan nyüzsgünk a bolygón, s kezdjük teljesen lepusztítani. Mivel a környezetszennyezés olyan tett, amellyel fizikailag ártunk - esetenként konkrétan megmérgezzük a másikat - épp ideje volna, hogy a Föld védelme olyan szintű erkölcsi követelménnyé váljon, mint a "Ne ölj!", vagy a "Ne lopj!" parancsolatok. Ha létezik értelmes funkciója a kormányzatoknak és a világszervezeteknek, úgy a környezetvédelem feltétlenül ide sorolható. Már csak azért is, mert ez egy tipikusan olyan probléma, amelyet a piac - szemben csaknem minden egyébbel - képtelen megoldani. (A Föld légköre például természeténél fogva köztulajdon, s mint ilyen, józan számítás szerint mindig is kívül fog esni a piac hatókörén.)

6. GAZDASÁGI SZABÁLYOZÓK - Akár jobboldali, akár baloldali kormányzat irányít egy adott országot, mindegyik elsősorban azokkal az intézkedéseivel igazolja önnön létét, szükségességét, nélkülözhetetlenségét, amelyekkel durván beavatkozik a gazdaság működésébe, magáénak követelve olyan funkciókat, amelyeket egyébiránt a piac is tökéletesen ellátna. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy teljesen értelmetlen, bürokratikus korlátok emelkednek, melyek vagy egy-egy lobbicsoportnak kedveznek a többiek kárára, vagy kifejezetten mindenkit csak hátráltatnak. Az előbbire példa az Uber betiltása a taxisok nyomására. Az utóbbi kapcsán megemlíthetjük a vasárnapi zárva tartás elrendelését (itt idővel azért észbe kapott a kabinet), illetve számos olyan központi előírást, melyek sem az embereket, sem a környezetet nem védik, így morálisan indokolatlanok, feleslegesek, gátlók. Csak hogy egy régi vesszőparipámat említsem: belsőépítészet. Bárki, aki megvásárol egy kész lakást, olyan módon alakítja át a tereket és funkciókat, ahogy a kedve tartja, elég, ha a statikai követelményeknek eleget tesz. Akár a nappali közepére is állíthatja a fajanszot, ha úgy kívánja, senkinek nincs joga beleszólni, s ez így helyes. Igen ám, de a kivitelezőt számtalan előírás köti, nem fog sem építési, sem használatbavételi engedélyt kapni, ha ezektől eltér. Lehet, hogy az átadás másnapján már dőlnek is a frissen festett falak, ha a megrendelő extrém igényeket támaszt, s hajlandó költeni a bürokrácia okozta többletmunkára. Halvány fogalmam sincs, miért jó a központi hatalomnak tökéletesen értelmetlen korlátokat emelnie.

Sorolhatnánk még napestig a hétköznapi létezés apró-cseprő ügyeit, a csendrendelettől kezdve a városi állattartáson át a hajléktalanok problémaköréig. Ha morálisan helyes szemlélettel közelítjük az adott kérdéseket, úgy a válaszaink is helyesek lesznek. Nem tudom eléggé hangsúlyozni az erkölcs fontosságát.

Kettős mérce. Itt kezdődik minden. Ádám és Éva. Gyümölcslopás. Hihetetlenül fontos, hogy a Biblia is gyakorlatilag ezzel indít, felállítva egy olyan világ kereteit, mely mára már - minden nosztalgikus sirám ellenére - jórészt érvényét vesztette. Az Ószövetség még nyíltan kiáll a tekintélyelvűség mellett. Felfesti egy olyan Isten képét, mely ugyan szerető és gondoskodó, ám mindeközben haragvó, féltékeny és büntető is egyben. Egy olyan Istenét, aki bár - papíron - az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezzel együtt a legkevésbé sem kezeli egyenrangú félnek. Megmutatja a jó és rossz tudásának fáját, majd minden magyarázat nélkül egyszerűen tiltottnak minősíti. Nekünk, szánalmas alattvalóknak, nincs is más dolgunk, mint hogy kérdőjelek nélkül elfogadjuk e korlátot. Ez volna az alapmodell. A vicc az, hogy akármilyen megmosolyogtató is ez az Isten-ember viszony egy 21. századi tudattal, mégis a mai napig erre építjük a világunkat. Az apa-fia kapcsolatot ugyanúgy, mint az állam-polgár viszonyt. Ebből a kettős mércéből eredeztethető csaknem minden emberi frusztráció, gyűlölködés, konfliktus és agresszió, amit valaha látott a bolygó.

"Ábrahám Istenét úgy lehet szeretni vagy félni, mint egy apát: hol a jóindulata, hol meg a haragja a nagyobb. Minthogy Isten az apa, én vagyok a gyerek. Még nem nőttem ki teljesen a mindentudás és mindenhatóság ábrándjából. Még nem vagyok képes tárgyilagosan számba venni az ember voltomból eredő korlátokat, a tudatlanságomat, a gyámoltalanságomat. Még igényt tartok rá, mint a gyerek, hogy legyen egy apa, aki megszabadít, aki szemmel tart, aki megbüntet, egy apa, aki kedvel, mikor engedelmes vagyok, akinek hízeleg a magasztalásom, és akit felbőszít az engedetlenségem. Nem kétséges, hogy az emberek többsége a személyes fejlődésében nem haladta meg ezt a gyermeteg fokozatot." - így ír Erich Fromm A szeretet művészete című klasszikus művében. Az igazi gondot nem elsősorban az jelenti, hogy még mindig itt tart a világ, sokkal inkább az, hogy generációról generációra ugyanezt az attitűdöt örökítjük át utódainknak is. Ha létezik egyetlen olyan kérdés, amelyben konzervatívok, liberálisok és baloldaliak is nagy egyetértést mutatnak, úgy az a gyermeknevelés kérdése. A tekintélyelvűség a legtöbb családban evidencia: apa/anya megmondta, punktum. Hiába állítja minden kutatás, hogy az életképes, együttműködő és kiegyensúlyozott utódokhoz az empatikus és szeretetteljes nevelés vezet. Egy közelmúltbeli felmérés szerint az amerikai szülők kétharmada fontosabbnak tartja, hogy gyermekeikből jó állampolgárok váljanak, mint hogy boldogok legyenek. Ez azért sok mindent elárul... Ha valaki arról beszél - ahogy én is teszem -, hogy érdemes az utódokat egyenrangú félként kezelni, megadva számukra a kellő tiszteletet, a legtöbbször csak legyintés, vagy flegma, torz mosoly a válasz. A magam részéről mindig ragaszkodom hozzá, hogy amennyiben közlök egy szabályt, annak igyekszem megvilágítani az értelmét is. Ez az egyetlen útja ugyanis annak, hogy leszármazottaim elfogadják és bensőségesítsék az adott előírást. Ezzel ki is fogtam a szelet az intellektuális lázadás vitorlájából; a kérdéses szabály be nem tartása innentől kezdve következhet lustaságból, vagy feledékenységből, de semmiképpen sem morálisan megsüvegelendő, világfelfedező kíváncsiságból.

A keresztény teológia szerint a bűn a szabad akarat következménye, vagyis teljes egészében emberi felelősség. Ez az elgondolás legalább három ponton téves. Egyrészt: a Teremtő alkothatott volna olyan világot is, amelyben elvi lehetőség sincs a bűnre, miközben a szabad akarat szárnyalhat, ezernyi tisztábbnál tisztább örömforrás közt válogatva. Nem így történt. Másrészt: amennyiben az ember Isten teremtménye, úgy érdeklődő, kíváncsi, mindent megtapasztalni kívánó természete is az. Kár ezért minket okolni. Harmadrészt: ha már az ember megkapta azt a jogot, hogy dönthet saját sorsának ezernyi, kisebb-nagyobb kérdése felől, úgy a Teremtő megtehette volna, hogy - akár egy jó szülő - már a kezdetektől felkészít bennünket a helyes életvezetésre, bepillantást engedve a világ működésébe. Képzeljük csak el, hogy mi magunk miként járnánk el hasonló esetben! Birtoklunk egy hatalmas kertet, csupa pazar gyümölcsfával, melyek közül egyetlen egynek mérgező a termése. Amíg pici a gyerkőc, nyilván a közelébe sem engedjük. Ahogy cseperedik, időről időre mesélünk neki a halált hozó gyümölcsről, durva videókat vetítve azokról az eltorzult arcú, fájdalmasan összecsukló szerencsétlenekről, akik megkóstolták. S mire felserdül, s  elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül bóklásszon, addigra szellemileg is felvértezetté válik, pontosan ismerve a rá leselkedő veszélyeket. Nos, a Teremtés könyvében szó sincs ilyesmiről. Nem az önálló életre való felkészítés zajlik, hanem szimpla próbatétel. Mint amikor bekötjük szeretőnk szemét, azt súgva a fülébe, hogy bízzon bennünk, nem fogja megbánni... Ez erotikus játéknak elmegy, de világot nem építenénk erre a megközelítésre. Egy érett embernek nem csupán joga, de felelőssége is, hogy megismerje az őt körülölelő világot, s hogy mindig mindent megkérdőjelezzen. Az ószövetségi szellemiség csak akkor nyerő, ha magunkban eldöntöttük: soha nem is kívánunk felnőtté válni.

Oké, pontosan tudjuk, hogy a bűnbeesés sztorija nem több jelképes történetnél. A valóságban az erkölcs - leszámítva azt a mélyen kódolt parancsot, hogy ne okozzunk fájdalmat a másiknak - teljes egészében az emberi kultúra terméke. Mindig értetlenül állok azon jelenség előtt, amikor egy morális parancsot bárki is attól érez  erősnek, mert Istennek tulajdonítja, s nem azért, mert széles körű emberi egyetértésben elfogadjuk. Gondoljunk csak bele: szülőként melyik a szívderítőbb állapot, amikor nekünk kell rendet vágnunk veszekedő gyermekeink közt, vagy ha ők maguk önállóan megállapodnak a játékszabályokról?  A szülői tekintélyelvűség - akármennyire káros is a gyerek egészséges személyiségfejlődését illetően - legalább a felmenők kényelmét, gőgjét, hatalomvágyát kielégíti. Az isteni tekintélyelvűségnek még csak ennyi értelme sincsen. Amikor a 21. században még mindig egy szigorú, atyai istenképet ápolunk, abból egészen extrém dolgok következnek. A vidámabb fejezetet azok a gyerekcsínyek jelentik, amelyekkel a hívők megpróbálják kijátszani a tökéletesen értelmetlen, de meg nem kérdőjelezhető parancsolatokat. Az ortodox zsidók például a világ több száz metropoliszában egy magasan húzódó dróttal - az eruvval - kerítik körbe a központi városrészeket, csak hogy szombaton is kimehessenek az utcára. Ez a huzal ugyanis szimbolikusan összekapcsolja a területet egyetlen nagy otthonná, amelyre így már nem igazak a szombatra vonatkozó tiltások. Érezzük mindannyian, hogy ebben nem csak az a vicces, hogy vagyonokat költenek az eruv folyamatos karbantartására, s még csak nem is az, hogy olvasószemüveget és könyvet így már vihet magával a hívő, ám tollat és esernyőt továbbra sem. (Hogy ezeket hogy találják ki...) Az igazán érthetetlen az, hogy vagy látom értelmét egy szabálynak, vagy nem. Ha nem látom, s ennél fogva nem is kívánom betartani, úgy miért e gyermeteg trükközés? Tényleg olyan rövidlátó volna a Mindenható, hogy nem veszi észre a csalást? Léteznek persze szomorúbb fejezetei is a tekintélyelvű vallások előírásainak, elég ha csak a Koránra gondolunk, amely 109 helyen szólítja fel a muszlimokat, hogy hárorút folytassanak a hitetlenekkel szemben.

"Olyan erkölcsösségre van szükségünk, amely az élet szeretetén, a növekedés és a valódi sikerek örömén, nem pedig elnyomáson és tilalmakon alapul."- írja Goethe, tökéletesen megfogalmazva a lényeget. Az autoriter szemlélet, a parancsok kérdőjelek nélküli végrehajtásának igénye a katonai szervezetekben abszolút helyénvaló. Az élet azonban nem háború, s az emberek - különösen a gyerekek - egyáltalán nem katonák. Nincs az a korkülönbség, sem társadalmi státuszbeli eltérés, mely felülírná a kölcsönös tisztelet alapkövetelményét. Ahogy a bevezetőben már utaltunk rá: az Ószövetség minden lapját átjárja a nyílt tekintélyelvűség. A jézusi megközelítés ezzel szemben 180 fokos fordulatot vesz, elég csak a tékozló fiúról szóló példázat apa-figurájára gondolnunk. A minta kétezer éve hever az orrunk előtt - s mi észre sem vesszük. Legyen tanár az ember, vagy akár csak szimpla szülő, akkor végzi helyesen és eredményesen a nevelés/oktatás kiemelten fontos feladatát, ha úgy kezeli a fiatalkorúakat, mintha azok tökéletesen egyenrangú partnerek volnának. Ha apáink útját járjuk, apáink nyomorát örökítjük tovább. A holnap elsősorban azon múlik, miként bánunk ma a gyermekeinkkel.

Ősrégi mítosz. Sokakban él egy olyan kép, mely szerint a túlsúlyosak jelentős része lelkileg kiegyensúlyozott és boldog, szemben a szikár, örömtelen, karót nyelt aszkétákkal. Nyilván érezzük, hogy ezúttal is a kizárólag végletekben gondolkodó, gyermeteg, fekete-fehér látásmóddal van dolgunk. A legtöbben természetesen az élet élvezetére szavazunk, s idegenkedünk a mosolytalan önsanyargatástól. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy a jó kedélyt a korlátlan hedonizmus alapozná meg legbiztosabban. A közelmúlt amerikai kutatásai arról számolnak be, hogy a közhiedelemmel ellentétben a súlyproblémákkal küzdők között lényegesen magasabb a depressziósok aránya, mint az átlagos testalkatúak közt.

Nem érdemes túl sok szót vesztegetni a kövérségből fakadó ezerféle problémára, ezeket - közvetlenül, vagy közvetve - mindannyian ismerjük, tapasztaljuk. Már a hétköznapi létezés is komoly kihívás egy túlsúlyosnak: megkötni a cipőt, utolérni a buszt, elférni a színházi székben... Az egészségügyi kockázatokról is tudunk: Magyarországon a halált okozó népbetegségek 93%-a az életmódból, ezen belül elsősorban az elhízásból fakad. Ám mindezek a problémák és bosszúságok eltörpülnek a negatív énképből eredő folyamatos frusztráció mellett. Amikor valaki nem érzi magát vonzónak; amikor az intim pillanatokban még a félhomály is sok, olyankor nehéz belehazudni a világ képébe, hogy ez a boldogság és kiegyensúlyozottság netovábbja. 

A jelen kényelmetlensége persze csupán a felszín. Érdemes egy pillanatra elmerülni a mélyebb rétegekben, esetenként a múltban, a súlyproblémák tudattalanba száműzött okait kutatva. Az elhízás hátterében a legtöbbször kisebb-nagyobb lelki problémák állnak. Sokan egész egyszerűen szeretethiányosak, vagy szexuálisan kielégítetlenek, s e gyötrő sóvárgást kívánják édességekkel és rágcsálnivalókkal enyhíteni, rendszerint egészen pusztító kalória bevitel mellett. Az sem ritka, amikor egy nő a gyermekvárás időszakát éli meg élete legszebb periódusának, ezért teste még hosszú időn át mintha ragaszkodna a gömbölyű formához. A túlsúly lehet egyfajta burok, védőréteg is azoknál a lányoknál, akik valamilyen oknál fogva félnek megélni nőiességüket. Egészen tipikus például azok esetében, akiket kisgyerek korukban szexuálisan molesztáltak. Az elhízást okozhatják önértékelési problémák, kommunikációs zavarok, depresszió, tehetetlenségérzés, elfojtott düh, hangulatzavarok és még ezerféle gond, vagy múltbeli trauma. Akárhogy is: a felsorolt nyavalyák egyike sem eredményez felszabadult, jó kedélyt.

Létezik egy Project Harpoon nevű, interneten szerveződött csoport, amely - hozzám hasonlóan - meggyőződéssel vallja, hogy a nők karcsún a legszebbek. A társaság azzal vált ismertté, hogy túlsúlyos modelleket és színésznőket fotoshoppoltak át vékonyra, a világ elé tárva a valóságot, mellé illesztve az ideális alternatívát. A dologból nagy botrány keveredett, elsősorban azért, mert kiszemeltjeik zöme épp azért harcol, hogy mindenki úgy fogadja el a testét, ahogy van. A történet itt kezd érdekessé válni. Ahhoz ugyanis mindenkinek joga van, hogy értelmetlen, vagy akár kifejezetten káros ideológiákért küzdjön. Az azonban enyhén szólva is megmosolyogtató, hogy hiszünk is egy eszmében, meg nem is. Ha ugyanis az érintett kövér celebek valóban úgy gondolják, hogy a túlsúly csupán ízlés dolga, ez esetben nincs miért megsértődniük. Ebből a szemszögből körülbelül annyi történt, mintha a hajszínüket fotoshoppolták volna barnáról szőkére. Nagy ügy. Ha viszont ők is ténylegesen belátják, hogy az elhízás minőségi kérdés, vagyis a sportos karcsúság értékesebb a kövérségnél, úgy az általuk képviselt ideológia hamisságáról rántják le a leplet. Ugyanis miért kéne mindenkinek elfogadnia a testét olyannak, amilyen, ha az messze van a vonzótól és egészségestől, s egyedül a tulajdonosán áll, hogy milyenre formálja? Az érintett sztárok sértettsége igen komoly frusztrációról árulkodik, nyomát sem látni a jó kedélynek.

A kövér ember nem bűnös - hirdeti Schobert Norbi 2010-ben megjelent könyve. Igaza is van a szerzőnek: az elhízás nem erkölcsi kategória. Mindenki azt tesz a testével, amit csak akar. Akár meg is betegítheti. Akár el is csúfíthatja. Azt a téveszmét ugyanakkor kár lenne benyelni, hogy nincs minőségi különbség a sportos és az elhízott test között, s hogy érdemes olyannak szeretni magunkat, amilyenek vagyunk. Ha igaz lenne a címbéli frázis, még az is kevés volna ahhoz, hogy egy józan ember valaha is megbarátkozzon az ormótlansággal. Ám látva, hogy a kövér ember a legritkább esetben kedélyes, végképp nem maradt semmi, ami a túlsúly mellett szólna.

"Mindennél fontosabb a halott iránt való tisztességtevés" - így mondják Maros megyében, Erdélyben. "Inkább megvonom a gyerek szájától a falatot, csak tisztességesen el tudjam temetni az uramat" - ilyet is hallani, értelemszerűen nem a felső-középosztálybeliektől. Amikor a sok százezret érő, vaskos aranyláncok a zaciban landolnak, nem ritkán azt jelzi: temetés lesz a családban. Úgy tűnik, mintha a végtisztesség megadására indokolatlanul sokat áldoznánk.

Egyik kedvenc filmjelenetem A nagy Lebowski című klasszikusból való. Miután a három elválaszthatatlan cimbora egyike meghal, a másik kettő a temetési vállalkozóval tárgyal a hamvak elszállításáról. A háromezer dolláros platina urnától villámgyorsan eljutnak a legalacsonyabb árfekvésű ajánlatig, a száznyolcvan dolláros alumínium tégelyig. A következő filmkockán már az óceán partján állnak, egyikük kezében egy fagylaltosdobozzal... Az már csak hab a tortán, hogy a szembeszél belekap a hamvakba, s vastagon beteríti őket... Akármilyen groteszk is e jelenet, sokkal közelebb áll hozzám, mint a kripták és mauzóleumok világa. A legkevésbé sem bánnám, ha hozzátartozóim egy fillért sem költenének a búcsúztatásomra, csak simán beleszórnának a Dunába. Az sem baj, ha fagyisdobozból. Sőt.

A gyász, a temetés, valamint a kapcsolódó hagyományok kultúránként igen eltérő képet mutatnak. Érdemes e népszokásokat háromféle motiváció szerint vizsgálni.

1. HIEDELMEK A TÚLVILÁG KAPCSÁN - Számos olyan népcsoport létezik, amely a mai napig úgy engedi utolsó útjára az elhunytat, hogy koporsójába pálinkát, zsebeibe pénzérméket rejtenek. Nyilván rém kínos volna, ha a másvilágra nincstelenül érkezne. Ártatlan szokás ez, nincs vele különösebb gond, ugyanakkor sokat elárul az érintettek gondolkodásmódjáról. Ha létezik olyan isteni hatalom, amely képes életre kelteni a halottat - akár reinkarnáció útján, akár a mennyországot célozva -, úgy arra a csekélységre már képtelen, hogy gondoskodjon az újjászületettről? Tényleg rászorul a Teremtő, hogy némi apróval megtámogassuk a feltámadást követő olajozott életkezdést? Ezek a kultúrák többnyire kegyeletsértésnek tekintik a hamvasztást is, hiszen e mozzanat nehezíti a test feltámadásának gördülékeny aktusát. Az iszlámot a mai napig e tiltás jellemzi, s a katolikus egyház is évszázadokon keresztül hasonló álláspontot képviselt. Csupán 1963-tól tartják megengedhetőnek a hamvasztást, ám azt is csak urnatemetőben való elhelyezés esetén, szétszórásról szó sem lehet. A reinkarnációban hívő hinduknál pont fordított a helyzet: muszáj elégetni a halottat, mert a lélek csak így képes elszabadulni a testtől, hogy újjászülethessen. Nem szükséges az isteni mindenhatóságra gondolnunk, hogy érzékeljük, e megkötések és korlátok mennyire irracionálisak. Nem is kell arra a fantáziaképre hagyatkoznunk, mely szerint Isten hatalmas (felhő alapú) szervereken őrzi genetikai kódjainkat, melyek alapján - a temetés módjától függetlenül - bármikor újra teremtheti testünket. Elég, ha a tapasztalati tényeknél maradunk: a test így is, úgy is elporlad, a zsebekbe rejtett érméknek pedig csupán a jövő régészei örülhetnek.

2. EMLÉKEZÉS - Létezik az emberben egy általános és végtelenül fals büszkeség, mely szerint imádjuk, ha ünnepelnek bennünket, ha emlékeznek ránk, ha megemlékeznek rólunk, még akkor is, ha erre semmiféle teljesítménnyel nem szolgáltunk rá. Erről szólnak a születésnapok, a névnapok, az esküvők és persze a síremlékek is. Az csak egy dolog, hogy amikor már a föld alatt nyugszunk, totálisan mindegy lesz számunkra, hogy bárki is emlékszik-e ránk. Az sem kérdés, hogy földi életünk produktumai, emberi kapcsolataink minősége fogja meghatározni, hogy az utókor miként őriz meg bennünket emlékezetében. "Nem halok meg egészen, énemnek fontosabb része túléli a temetésem" - írja Horatius, célozva arra, hogy művei életben tartják nevét. A legtöbben persze nem kerülünk be sem a történelemkönyvekbe, sem a tudományos lexikonok névmutatójába, de még a sportalmanachokba se. Valójában nem is igazán bánjuk. Ami viszont szívbemarkolóan szomorú, az az elhagyott, gondozatlan sírhelyek látványa. Talán a gyászoló házastárs még lelkesen kijár, s rendben tartja. Talán még a gyerekek is megfordulnak párszor a temetőben, ám elég két-három generáció, hogy már senki se ápolja az elhunyt emlékét. Természetesen a katolikus egyház is azzal a jó szándékkal preferálja a koporsós temetést a hamvasztással szemben, illetve azért ragaszkodik az urnatemetőben való elhelyezéshez a szétszórással szemben, hogy legyen egy hely, ahol emlékezhetünk, ahol imádkozni lehet az eltávozott lelki üdvéért. Igen ám, csakhogy imádkozni a nappaliban, a munkahelyen, vagy épp a kocsmában is tudunk. Az emlékezést nem befolyásolja a sírkő mérete, ára, díszítettsége. Megítélésem szerint az a legtisztességesebb eltávozás, ha halálunkkal a lehető legkevesebb terhet és pluszmunkát okozzuk az utókornak, különös tekintettel a sírgondozás évtizedekig tartó igényére. Kálvin nem tartozik a nagy kedvenceim közé, ám azt a puritánságot nagyra értékelem, mely szerint nem kívánt magának emlékművet, így a mai napig névtelen sírban nyugszik a genfi Plainpalais köztemetőben.

 3. A HOZZÁTARTOZÓK ÉRZELEMVILÁGA - Nyilvánvaló, hogy a temetés, a gyász elsősorban az életben maradtakról szól. Az érzelmek megélése, a veszteség feldolgozása, a kapcsolódó szokásrendszer e téren is elképesztő kulturális sokszínűséget mutat. Sokan azt vallják: a gyász magányos dolog. Mások szeretik közösségben megélni a fájdalmat, a halott melletti - sokszor napokig tartó - virrasztás kifejezetten közösségi élmény, mely a cigányságnál különösen jellemző, s része a buddhista gyászfolyamatnak is. A muszlim vallás esetén erre nincs lehetőség: az elhunytat mielőbb, lehetőség szerint még a halál napján el kell temetni, hogy lelke mielőbb Allahhoz térhessen. A hinduk azt vallják: sírni tilos, az a gyengeség és hitetlenség jele. A romák ugyanakkor kifejezetten megsiratják halottaikat, szabadon engedve minden feltörő érzelmet, s nem is értik, miként lehet hűvös önfegyelmet mutatva, befelé gyászolni. Léteznek egészen extrém megnyilvánulásai is a gyásznak. Egy ismerősöm kiadta egészen aprócska garzonját, s amikor a szokásos havi járandóság beszedését célozva felkereste bérlőjét, kissé megütközve konstatálta azt a zsúfoltságot, amelyet a fiatalember hatalmas szekrényei okoztak. Mint kiderült, elhunyt édesanyja ruháit, ágyneműit és egyéb személyes tárgyait őrizte bennük...

A temetkezés kérdése egyidős az emberiség történelmével, azonban jelentősége - az emberi tudat fejlődésével szinkronban - egyre változik. Antigoné még az életét sem tartotta drágának, csak hogy elföldelhesse halott bátyját. Ez a drámai attitűd abszolút megfelelt a korszellemnek, mely szerint a túlvilágra való megérkezés kifejezetten függ magától a temetéstől. Manapság már a halál utáni létezésben sem igazán hiszünk. Persze, titkon mindannyian azt reméljük, hogy lesz folytatása e 70-80 évnyi földi pályafutásnak. Mindenki vágyik a desszertre. Az is, akinek ízlett az ebéd, s az is, aki pocséknak találta (legalább az édességgel vigasztalódjon). Európában ugyan brutálisan csökken az egyházi temetések száma, ám még mindig ez a leggyakrabban igénybevett felekezeti szolgáltatás, évről évre messze megelőzve a kereszteléseket és házasságkötéseket. Logikus, hiszen halvány fogalmunk sincs, mi vár bennünket odaát, egy gyászmise valószínűleg nem ront a helyzeten. Ám akár szilárdan hiszünk a feltámadásban, akár csupán egy halvány reményként, amolyan bónuszjáték-esélyként tekintünk rá, civilizált emberként egyben egészen biztosak vagyunk: a temetkezés módja nem oszt, nem szoroz a túlvilági létünk alakulását illetően. Kizárt, hogy a díszes síremlék, a gazdagon berendezett kripta, a milliós költségvetésű szertartás, a többnapos virrasztás, vagy bármilyen kapcsolódó néphagyomány lesz az, amely szélesre tárja előttünk a mennyek kapuját. Talán értelmesebb volna az életre, s az élőkre koncentrálni. Talán ez jelentené a valódi tiszteletadást.

Három férfi beszélget a stúdióban, fél füllel hallgatom. Három egész értelmes fickó: Bogár, Boros, Bayer. Nem is mondanak rosszakat. Bogár László olyan imponálóan széles műveltségről tesz tanúbizonyságot, hogy csak lesek. A közgazdasági kérdéseken túl nagy magabiztossággal idéz költőket, filozófusokat, bárkit. Ha háromszáz évig élnék, akkor sem lennék képes ilyen felkészültségre szert tenni. Természetesen Boros és Bayer is méltó partnerei. Ám akármilyen nyitottan és érdeklődve figyelem őket, húsz-huszonöt perc múlva menetrendszerűen megérkezik az intellektuális hidegzuhany: "az individualista gondolkodásmód, a liberalizmus az oka minden földi bajnak" - állítják meggyőződéssel és nagy egyetértésben. Csupán az piszkálja a csőrömet, hogy még soha, egyetlen egy konkrétumot sem hallottam tőlük az individualizmus káros hatásait illetően.

Persze a kérdés nem új keletű, idestova több mint száz esztendeje terítéken hever. A 19. század végén Európa jelentős társadalomfilozófusai ütős vezércikkekben üzengettek egymásnak az individualizmust támadva vagy védve, s azóta is számtalan tanulmány és esszé született a téma mentén. Vasárnap, amíg családom életrevalóbb tagjai brutálisakat csobbantak a strand nagymedencéjében, jómagam egy nyugágyon elnyújtózva mohón vadásztam a kritikus hangvételű írásokra. A legtöbb nem bizonyult egyszerű olvasmánynak, elsősorban azért, mert a szerzőtől és a keletkezés idejétől függetlenül - Bogár Lászlóékhoz hasonlóan - jellemzően evidenciaként kezelte, hogy az individualizmus szétzilálja a társadalmat, s sokszor húsz-harminc oldalon keresztül egyáltalán nem esett szó a miértekről. Végül mindenütt találtam pár gyengécske érvet, a következőkben ezeken szaladok végig. (Meggyőződésem, hogy amennyiben kijelentjük valamiről, hogy káros, érdemes volna azzal kezdeni, hogy röviden indokoljuk is állításunkat.)

1. METAFIZIKA - Az első vádpont szerint individualista nézőpontból minden olyan gondolat, amely a világot nem a tapasztalás és a tudomány felől közelíti - Isten, halál utáni élet, lélekvándorlás, stb. - üres képzelgésnek minősül. Ez a megállapítás megítélésem szerint helyénvaló, ugyanakkor ebben az attitűdben semmi károsat nem látok, sőt. Pont az a valódi probléma, ha nem a tényekre építjük a világunkat.

2. ISTENI TÖRVÉNYEK - Mivel egy individualista társadalomban ki-ki maga dönti el, hogy milyen világnézetet vall, így az isteninek mondott törvények elveszítik általános érvényüket. Természetesen ez a vádpont is megállja a helyét. A világ legtermészetesebb dolga, hogy magunk választjuk meg hitünket, s mindazt, ami ebből következik.

3. HAGYOMÁNYOK - A individualista ember nem tiszteli a hagyományokat, csupán érdekei mentén szelektál közöttük. Nocsak. Tán nem ugyanezt teszi a Teremtő is? Oly sokszor idéztem már Darwin idevágó mondatait: "A természetes szelekció az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza." Ez a bírálat is igaz, és abszolút dicséretes, hogy az individualizmus az evolúció isteni útján jár.

4. IRÁNYMUTATÁS - Amikor a jövőért aggódók a társadalom széthullásáról beszélnek, nagy szívjósággal azokra a talajt vesztett emberekre gondolnak, akik a mai kor sokszínűségében nem találják kapaszkodóikat. Pozitív példaként említik a középkort, amikor még mindenkinek könnyű volt igazodni egy egységes világképhez. Morális tekintetben e felvetés több sebből is vérzik. Egyrészt: miért kéne az önálló gondolkodás képességével megáldott embereknek e magasabb tudati szintről visszalépniük, csak azért, hogy a gondolkodásra képtelenek biztonságban érezhessék magukat? Másfelől: Ha valaki egy sokszínű világban, számtalan vallás és filozófia közt nem talál semmi olyat, amit követhetne, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy valójában nem is keres semmit. Miért volna kötelességünk, hogy e szellemi renyheségben élőkért aggódjunk?

Vagyok olyan perverz, hogy autómban, a rádióállomások közt szörfözve néha elidőzök egy-egy vallásos csatornánál. Pár napja egy lelkész nagy lelkesedéssel idézte a bibliai időket, amikor a házasságot még nem tekintették magánügynek, hanem kifejezetten közösségi aktusnak számított. A lánykérés, az újdonsült feleség átköltöztetése férjéhez - mind nyilvánosan, a falu népe előtt zajlott. Innentől kezdve nem csupán az egybekelés vált közüggyé, hanem a házasság további szakaszai úgyszintén, s ez a lelkész szerint kifejezetten frankó, hiszen a közösség így őrködni képes tagjai erkölcsi tisztasága felett... Az csak egy dolog, hogy a magam részéről hányni tudnék az effajta erkölcscsőszködés láttán. A valóság az, hogy a vázolt pozitív iránymutatás a gyakorlatban a legkevésbé létezik. Szinte sosem látok olyat, hogy egy közösség ténylegesen felemelné elesett tagjait. A legtöbb életvezetési probléma - szociális alulvértezettség, társkapcsolati gondok, anyagi nehézségek, túlsúly, betegség - abszolút tabutémának minősül. A szerencsétlenek jó esetben kapnak egy buksisimit és marad minden a régiben. Ha pedig a közösség testületileg lép fel, az lehet felelősségre vonás, meghurcolás, ítélkezés, de kizárt, hogy tényleges segítségnyújtás, vagy pozitív iránymutatás legyen.

5. POLITIKA - Az individualisták a közélet számára is problémát jelentenek. Szemben az engedelmes birkatömeggel, egyéni elképzeléseik miatt szavazóként is nehéz megnyerni őket. Ráadásul minden meglévő intézményi berendezkedést kritikával illetnek... Skandalum. Ugye, megjegyezni is felesleges: ez lenne a normális, az elvárható attitűd minden egyes polgártól.

6. EGYÜTTMŰKÖDÉS - Az individualizmus egyes bírálói szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy egy olyan világban, ahol mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, s magasról tesz a közösségi érdekekre, lehetetlenné válik a társadalmi együttműködés. Ez - az eddigi felvetésekkel szemben - tökéletesen alaptalan vád. A piacgazdaság minden egyes aktusa az együttműködésről szól. Vevő és eladó, munkaadó és munkavállaló, vagy épp hitelező és adós között. Ezeket az üzleti kapcsolatokat messzemenően az egyéni érdekek mozgatják. Ahhoz azonban, hogy önös szempontjainkat sikerre vigyük, muszáj a másik fél szükségleteit is fegyelembe vennünk. Valójában - akármilyen furcsának is tűnik - éppen az individualisták a legjobb közösségépítők. Egy olyan elköteleződés ugyanis, amelyet szabad akaratunkból, saját, jól felfogott érdekünkből táplálkozik, összehasonlíthatatlanul erősebb minden egyéb, külső körülmények által alakított közösségi összetartozásnál. Személyes tapasztalatom, hogy éppen azok, akik mindennél fontosabbnak hirdetik a közösség eszményét, többnyire a legmegbízhatatlanabbak, s adott szavukra a legkevésbé sem építhetünk.

7. TÁRSADALMI REND - Sokan hajlanak arra, hogy az individualizmust összekeverjék az erkölcsi relativizmussal. Természetesen tökéletesen hamis az a bírálat is, mely szerint az individualista szemlélet kizárja, hogy a társadalom egy általánosan elfogadott morális bázisra épülve biztonságosan és rendben működjön. Éppen ellenkezőleg: pont az individualizmus szabadságeszménye biztosítja ezt az etikai alapvetést. Ne ölj, ne lopj, ne alkalmazz fizikai erőszakot és kényszert, s legyen jogod az önvédelemre! Nem egy bonyolult program, ráadásul csaknem minden vallást és filozófiát közös nevezőre hoz. Kell ennél több?

8. IDENTITÁS - Az individualizmus eltörli a társadalmi identitást - így a nyolcadik, egyben utolsó vádpont. Alig hiszem, hogy ez szükségszerűen így volna. A szabadság tisztelete, az emberi jogok, a humanizmus - ezek olyan megkérdőjelezhetetlen értékek, melyeket nyugodtan fel lehet hímezni a zászlóra. Nem is kérdés, hogy ezek jelentik társadalmi identitásom alapjait, s hogy azokkal érzek valódi testvériséget, akik ugyanezen értékeket vallják. Nem ismerek lelkesítőbb eszmét a 19. századi, klasszikus liberalizmusnál. Miért volna ez kevés valódi kovásznak?

Aligha van igaza Charlotte Bronte-nak. Vagy ha mégis, úgy címbéli mondása Konok Péterre egész biztosan nem áll. Ő ugyanis pár nappal ezelőtti Facebook-posztjában bejelentette: a Szabadfogás című műsor megszűnésével elveszítette munkáját, így most pénzt kér. Egyenesen az olvasóktól.

Rögtön az elején igyekszem leszögezni: amit tesz, abban az égvilágon semmi erkölcsileg kifogásolható sincsen. Ha valakinek nincs kedve elhelyezkedni a munkaerőpiacon, azt kár erőltetni. Ha az olvasók - megélhetését segítendő - önkéntes alapon összedobnak egy kisebb-nagyobb összeget, lelkük rajta. Amivel bajom van, az elsősorban az elegancia. Egész pontosan: annak totális hiánya. Létezik a köztudatban egy kép a nagybetűs FÉRFI kapcsán, melyet magam is osztok: életképes, a legnehezebb helyzetekből is feláll, nem panaszkodik, mások előtt könnyet nem ejt, s csupán akkor kér segítséget, ha valóban pokoli nagy a baj, ha ténylegesen elégett minden, s egyedül áll az üszkös falak között. Az igazi, vonzó FÉRFI kelléktárában alapvető elem, hogy számára minden könnyű és problémamentes, vagy legalábbis kívülről úgy fest. Konok Péter - úgy tűnik - nem ilyen ember; ezzel a bejegyzésével egyszer s mindenkorra ki is írta magát a nagybetűs FÉRFIAK közül.

Negyvenkilenc éves. Történész. Már épp elég élettapasztalatra és bölcsességre tett szert, hogy értéket nyújthasson, ugyanakkor még éppen elég fiatal ahhoz, hogy aktív, teremtő életet éljen. Sok rosszat el lehet mondani Magyarországról, ám az egészen biztos, hogy manapság bárki talál munkát, aki beszéli az anyanyelvünket és minimum átlagos intelligenciaszinttel bír. Ha akarna, szerintem fél perc alatt kapna egy tanári állást. Ha magam lennék a helyében, végső esetben akár egy árufeltöltői munkakört is elvállalnék. Még abban is nagyságrendekkel több eleganciát látok, mint a virtuális kalapozásban.

Nem mindenki tehető felelőssé a saját sorsáért. Egy közép-afrikai kisgyerek például a legkevésbé sem tehet arról, hogy nyomorba született. A felnőttkori szegénység - egy egészséges, intelligens, európai ember esetén - már egészen más lapra tartozik, s bizonyos, hogy hibás életvezetésből fakad. Konok Péternek közel ötven esztendeje volt rá, hogy megnyugtató mértékű megtakarításokat pakoljon össze, valamiért mégsem tette. Már annak idején is értetlenül ráncoltam a homlokom, amikor tele volt a sajtó Paudits Béla anyagi nehézségeivel, illetve Vikidál Gyula hasonló természetű problémáival. Hogy lehet az, hogy csillogóan sikeres pályafutásokat ilyen pénzügyi hullámvölgyek tarkítanak? Konok Péter kéregetése különösen kínos, bár még mindig eggyel szimpatikusabb, mint az anyagi függésben élő bértollnokok hozzáállása, akik karfájukat szorítva képesek bármilyen véleményt megfogalmazni, amíg megfizetik őket. Konok őszintesége és intellektuális függetlensége - megítélésem szerint - megkérdőjelezhetetlen, s lássuk be, ez azért képvisel némi értéket. (Valójában ez lenne az alap egy normális világban.)

Hiszem tehát, hogy Konok Péter azt mondja, azt írja, amit gondol, abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy világlátása merőben téves. Önmagát baloldali anarchistának definiálja, ami sok mindent megmagyaráz. Érdemes egy percre elidőzni e fogalomnál. Az anarchia - mint tudjuk - állam nélküli társadalmat jelent. Hogy ez csupán utópia, avagy hosszú távú realitás, ennek kapcsán nem mernék jóslatokba bocsátkozni. Egy biztos: minél kisebb az állam, annál nagyobb személyes szimpátiával viseltetek iránta. Ugyanakkor egy olyan szabad világban, ahol  nem létezik központi hatalom, minden társadalmi funkciót a civil szférának kell ellátnia. Ez történhet önkéntes alapon - ezt hívjuk piaci versenynek; avagy erőszakkal - itt a működtető lehet valamiféle maffiaszervezet, illetve visszatérhetünk az alig két mondattal ezelőtt lebontott államhoz. (Jó-jó, ez utóbbi kettő néha összecsúszik, láttunk már ilyet.) Ha a piacra bízzuk a világ folyamatainak megszervezését, úgy boldogan tapsolok, ám ebben semmiféle baloldaliság nem jut szerephez. Ha nincs piac, ha nem az önkéntes alapon történő üzlet a legfőbb működtető erő, úgy minden a pusztulás, a leépülés felé vezet, a kérdés csak az, hogy erőszakkal és gyorsan, vagy csendes elsorvadással. Azt kell észrevenni, hogy a baloldali anarchia valójában fából vaskarika, önmagát kizáró, önmagát rövidtávon felszámoló rendszer. Csupán az az érthetetlen számomra, hogy Konok Péternek ez miért nem világos, neki ezt mindenkinél jobban kéne tudnia. Történész, a baloldali radikalizmusok kutatója. Éppen elég ismerettel bír ahhoz, hogy tökéletesen átlássa: a kommunista eszme nem csupán a gyakorlatban vérzett el, de már elméleti szinten is működésképtelen.

Bevallom őszintén, nem sok Szabadfogást néztem végig. Ami viszont feltűnt: akár napi politikáról, akár gazdaságról, akár férfi-női viszonyokról, vagy egyéb társadalmi kérdésekről folyt a szó, szinte nem találkoztam olyan Konok hozzászólással, amellyel egyet tudtam volna érteni. Mintha két külön bolygón léteznénk. Udvariatlan leszek, de már a megjelenésével sem vagyok kibékülve. Túlsúlyos. Mosolytalan. Dohányos. Ápolatlan. Ezek egyenként is szinte megbocsáthatatlanok, így, egy csomagban kapva különösen sokkolóak. Az utca tanulatlan emberénél szimpla igénytelenségnek nevezném, nála mindezek kapcsán érzek valamiféle szándékoltságot. Mintha ez volna a hiteles baloldali imidzs - a vesztesek habitusa. Mintha ez volna maga a baloldaliság - elesettnek lenni, elhanyagoltnak látszani, egymás vállán sírni és soha fel nem kelni. (Alig egy órával ezelőtt együtt kondiztam egy afrikai származású fociedzővel. Semmi hasonló nincs bennünk: ő fekete és muszlim hívő, én fehér vagyok és Jézus-követőnek vallom magam. Ám a srác életvidámsága és teljesítmény-orientáltsága miatt olyan testvériséget éreztem közöttünk, amelyhez hasonlót Konok Péter kapcsán aligha mondhatnék el.) Őszintén hiszem, hogy önmagában nincs semmi szégyellnivaló a gyengeségben, a szegénységben, az elesettségben. De ebből az állapotból egyetlen kivezető út létezik: erősödni, gazdagodni, felállni. Vesztesből győztessé válni - ha kell, munkával és erőfeszítéssel, de mindenképpen egy pozitív, szerethető karakter kialakításával. Még az sem gáz, ha nem sikerül. Csupán egyetlen szégyenteljes állapot létezik: feladni, vesztesnek megmaradni, s erre filozófiát alapozni. Ez maga a pokol. De szó szerint.

"Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát!" - Ezzel az intéssel zárul a tíz szűzről szóló jézusi példabeszéd. A sztori közismert: a lányok a menyegzőre érkező vőlegényt várják az éjszaka közepén, ám a balgák mécseséből elfogy az olaj. Felkerekednek, hogy pótolják, azonban távollétükben beállít a vőlegény, s ők kívül rekednek a lagzin. Nem egy túlbonyolított történet, és az egyházi értelmezés is hasonlóképpen szimpla: meg kell térni, amíg nem késő, különben buktuk a feltámadást. Ezzel önmagában nem is volna gond; még az sem teljesen kizárt, hogy tényleg van élet a halál után. Az a hozzáállás azonban döbbenetes és érthetetlen, amellyel számos keresztény prédikátor megközelíti a kérdést. A legjellemzőbb szónoki fordulat: ha tudnánk a végítélet pontos időpontját, úgy bizonyára halogatni kezdenénk megtérésünket. Végtelenül szomorú az a hitetlenség, amely ebből a világlátásból árad. A prédikátor tán el sem tudja képzelni, hogy a krisztusi útmutatás a földi létezés minőségét is jelentősen emelheti. Hiszen ha Jézus tanításának követése bizonyíthatóan pazarabb életet eredményez e világon, úgy miért is halogatnánk bármit?

Meggyőződésem, hogy a számtalan keresztény téveszme mindegyike a címbéli frázisban sűrűsödik össze. Amióta az eszemet tudom, mindig, mindenhol ezt látom, ezt hallom. Ferenc pápa szerint: "Nem könnyű keresztény életet élni, de szép." II. János Pál sem gondolta másként: "A mai világban erőtöket felülmúló vállalkozásnak tűnik jó kereszténynek lenni." Mintha az egész vallásos hit csupán egy gyötrelmes mártíromság volna. "A szentség útja keskeny út." Avagy: "A csodához vezető út nehéz terepen vezet keresztül." Biztos bennem van a hiba, de nálam nagyon nem áll össze a matek.

AZ ÉLET NEHÉZ - ISTENNEL MÉG NEHEZEBB - NO DE MAJD A HALÁL UTÁN...

Az a határozott benyomásom, hogy mindhárom premissza tökéletesen hamis. Sokkal inkább így látom:

AZ ÉLET KIAPADHATATLAN ÖRÖMFORRÁS - EGY JÓ FILOZÓFIA/VALLÁS SEGÍT, HOGY MÉG KÖNNYEBB ÉS MÉG ÖRÖMTELIBB LEGYEN - A FENE SE TUDJA, VÁNDOROL-E A LÉLEK BÁRHOVÁ

Az a vicc az egészben, hogy semmi sem áll olyan távol magától a krisztusi tanítástól, mint ez a fájdalmas, verejtékszagú kereszténység. "Az én igám édes, az én terhem könnyű." - Abszolút tévúton jár az egyház, ha szembefordul Jézus legfontosabb mondataival.

"Isten útja nehéz út" - vallották a savanyú ábrázatú egyházatyák évszázadokon keresztül, s e hamis alapra számos téveszmét hordtak fel. A következő felsorolásban csupán azok szerepelnek, amelyekre az elmúlt hónapok során egy-egy teljes posztot szenteltem:

1. ÁTEREDŐ BŰN - Eleve vétkesen érkezünk e világra. Fincsi kezdés. ("Ma született gyermekben is benn a vétek")

2. TEKINTÉLYELVŰSÉG - Éljen a görnyedt alázat! ("Ember szava nem Isten szava")

3. SZENVEDÉSKULTUSZ - Talán a legperverzebb mind közül. ("A szenvedés nemesít")

4. SÁTÁN - Ami a jóságos Isten arculatába nem fért bele, arra kitalálták az ördög karakterét. ("Az ördög nem alszik")

5. POKOL - Fura, hogy egyesek a mai napig hisznek benne. ("Ha nem lenne pokol, olyanok lennénk, akár az állatok")

6. A SZEXUALITÁS DÉMONIZÁLÁSA - Kézenfekvő út, ha uralkodni kívánunk a lelkek felett. ("Párzás után minden állat szomorú")

7. SZEGÉNYSÉGKULTUSZ - Az önsorsrontás magasiskolája. ("Az evangélium középpontja a szegénység")

8. VAKHITRE NEVELÉS - Érthetetlen, hogy a hit miért értékesebb a tapasztalásnál. ("Aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza")

9. ALTRUIZMUS - Hogy képzeljük, hogy a saját boldogságunk az első? ("Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak")

10. TÖRVÉNYVALLÁS - Az a legtutibb, ha minden lélegzetvétel szabályokhoz kötött. ("A kis bűn is bűn")

Elég csak végigtekintünk e tízes listán. Minden tétel arról szól, miként lehet megnyomorítani az embert. Ezeket alapul véve tényleg joggal hisszük, hogy Isten útja piszkosul nehéz. Amikor a felsoroltakat téveszméknek nevezem, állításomat nem csupán az indokolja, hogy önmagukban is pusztító ostobaságok, melyek szembemennek minden józan morális megfontolással, hanem az is, hogy az égvilágon semmi közük a jézusi tanításhoz. Valójában teljesen ellentétesek az evangéliumok szellemiségével.

Egy botcsinálta, névtelen blogger hirdethet bármit. Ám egy valamirevaló vallási ideológiának - amely tömegbázist kíván építeni és fenntartani - muszáj vonzó képet mutatnia. Az nem megy, hogy azt mondjuk, ez nehéz út és kész. Egy szabad világban minden vallás ugyanolyan szellemi árucikk, mint az összes egyéb eszmei áramlat. Tiszta sor, hogy létezett valaha az emberi tudatnak egy olyan gyermeteg szintje, amikor még a pokol, az áteredő bűn és a szenvedéskultusz is működőképes marketingelemnek számított. Vagy még korábban, amikor még az Ószövetség istene diktált: "Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is, három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem". A fenyegetésre építő, negatív reklám is jó reklám: a Procter & Gamble részvényeseinek totál mindegy, hogy a ragyogóan fehér fogsor iránti vágyunk, avagy a szuvasodástól való félelmünk miatt vásároljuk a cég termékét. Azt kéne csillogó szemmel észrevenni, hogy a kereszténység életellenes dogmái - azon túl persze, hogy sosem voltak tartozékai a jézusi alapcsomagnak - immáron motivációs eszközként sem hatékonyak. Ideje volna az élet túlcsorduló örömét hirdetni az aszketizmus és lemondás helyett.

A legtöbb filozófiai irányzat felteszi magának a kérdést: az ember alapvetően romlott vagy szent? Nyilvánvalóan persze egyik sem, még akkor sem, ha a keresztény teológia egyik alappillére, hogy mindegyikünk nyakig sáros. Minden kultúrában voltak és lesznek pszichopaták, ahogy nemeslelkűek is, ám egyikre sem szabad társadalmat építeni. Az átlagos ember jószándékú, mindemellett alapvetően önérdekű, s ez abszolút rendben is van így. Azok az eszmék működőképesek és előremutatóak, amelyek megvédik az átlagembert a pszichopatáktól, ezen felül hagynak mindenkit szabadon lélegezni. Egy ilyen világban valóban könnyű létezni és bűntelennek megmaradni. Mélyen hiszem, hogy minden tisztességes vallásnak az volna a feladata, hogy többletterhek kiosztása helyett inkább megkönnyítse hívei életét. Ha úgy tetszik, akár az Istenhez vezető utat is.

"Az a néző, aki erőfeszítés nélkül akar igazi élményhez jutni, becsapja önmagát, elszalasztja azt a lehetőséget, amit a jó előadás kínál." - írja Novák János, a Kolibri színház igazgatója. Gondolatával nincs egyedül, kismilliószor hallottuk már, hogy a befogadónak hasonlóképpen meg kell dolgoznia a varázslatért, ahogy a művésznek, alkotónak. Meggyőződésem, hogy ez is csupán üres téveszme, mely elsősorban az előadói felelősségtől való szabadulást célozza. A "kettőn áll a vásár" hétköznapi igazsága sohasem érvényesülhet egyirányú kommunikáció esetén.

Tiszta sor, hogy emeli az élmény minőségét, ha passzív félként is a lehető legteljesebb mértékben odatesszük magunkat. Jobban élvezzük azt a koncertet, ahol ismerősek a felcsendülő számok, s nagyobb lelkesedéssel lépünk be a képtárba, ha már tudunk egyet s mást a festőről. Ám mindez nem jelenti azt, hogy befogadóként izzadságos erőfeszítéssel tartoznánk, illetve hogy bármiféle felelősségünk volna katarzis dolgában. Egy színházi előadásnak, egy filmnek, egy irodalmi, zenei, képzőművészeti műnek, továbbá egy tudományos előadásnak, tanórának, prédikációnak, politikai szónoklatnak önmagában, minden külső körülménytől függetlenül kell figyelemfelkeltőnek, izgalmasnak, lebilincselőnek lennie. Sohasem az olvasó, a néző, a hallgató a hibás, ha leteszi a könyvet, kisétál a moziból, vagy cédét vált. Arról nem is beszélve, hogy a történelem előrehaladtával hihetetlen mértékben terebélyesedik az emberi kultúra. Ami kétszáz éve még komoly tudományos műveltségnek számított, az manapság egy átlagos tinédzser szintje. Amit ötven esztendeje popkultúrának neveztek, az a mainak csupán aprócska töredéke. A 21. században elképesztően sok művészeti alkotás, tudományos ismeret, filozófiai gondolat, vallás, eszme és egyéb mém tülekedik a kultúra piacán, egymással harcolva a néző/hallgató/olvasó figyelméért. Ilyen bőség idején különösen értelmetlen dolog azt várni a fogyasztótól, hogy ő maga is küzdjön meg az élményért. Őszintén hiszem, hogy a legmesszemenőbb módon ki kell szolgálni a befogadó igényeit, tökéletesen függetlenül attól, hogy magaskultúráról, vagy igénytelen bóvliról beszélünk. Ami a kutyának sem kell - legyen bármilyen tökéletesen kimunkált alkotás - az annyit is ér.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a művészeti alkotások világát, úgy alapvetően háromféle minőségi kategóriáról beszélhetünk. Az első a mainstream alsó szegmensében keresendő, a legiskolázatlanabb rétegeket célzó kultúrgagyi: szirupos Romana és Júlia magazinok, tucatfilmek, Dáridó Lajcsival. Az elitizmus katonái tűzzel-vassal irtanák az ilyesmit, megítélésem szerint helytelenül. Igaz ugyan, hogy az igénytelen alkotások nem sokat tesznek hozzá az ember felemelkedéséhez, ugyanakkor valós piaci igényeket elégítenek ki és az égvilágon senkinek sem ártanak ezzel. Amíg lesz kereslet a bóvlira, mindaddig kínálat is lesz. A másik végpontot a magaskultúra jelenti, Wagnerrel, Bartókkal, a közönséges földi halandók számára érthetetlen irodalmi művekkel, posztmodern, absztrakt festményekkel. Önmagában ezzel a világgal sincs semmi gond, az ínyencek szükséglete legalább olyan szent, mint bárki másé. Amivel problémám van, az egyrészt a bevezetőben már taglalt szemlélet: a magaskultúra minden esetben energiabefektetést vár el a befogadótól. Másrészt - és ez a súlyosabb gond - a különböző kormányzatok többnyire feladatuknak tekintik a népművelést, így az általuk kiemelkedőnek ítélt művek, előadások finanszírozását is. Az eredmény: nézhetetlen filmek, olvashatatlan irodalmi alkotások - sűrű adóforintokból. (Számos olyan költségvetési kiadás létezik, amelyet szívünk szerint nullára redukálnánk, ám valószínűleg a legtöbben a kulturális ráfordításokkal kezdenénk a sort. Egész egyszerűen azért, mert a fogyasztó sokkal pontosabban ismeri a saját szükségleteit, mint az állam, így a zsebében hagyott pénzt is olyan könyvekre, koncertekre és színházi előadásokra fordíthatja, amelyeket maga is preferál, szemben a központilag erőltetett kulturális produktumokkal.) A harmadik minőségi kategória - megítélésem szerint emberi fogyasztásra elsősorban ez alkalmas - a mainstream felső rétege; az a szűk szegmens, ahol a közönségsiker és a szakmai elismerés találkozik. Dire Straits, Guns 'N Roses, Quimby; Guy Ritchie és Martin McDonagh filmjei; a Beugró című előadássorozat; Sebestyén Balázsék rádióműsora és persze sorolhatnánk napestig. Éppen ezek az alkotók és produktumaik szemléltetik a legfényesebben, hogy semmi szükség a kultúra állami finanszírozására, az igazi értékek külső támogatás nélkül is megszületnek; továbbá igazolják azt is, hogy a befogadónak az égvilágon semmi dolga sincsen, csak hátradőlni és élvezni az előadást.

Ahogy már fent is említésre került: a befogadót felelőssé tevő hamis attitűd nem csupán a művészeti produktumoknál jelentkezik. Az oktatás terén ugyanez a helyzet. Ha egy tanár nem képes arra, hogy diákjai figyelmét megragadja és lekösse, úgy tökéletesen alkalmatlan a pedagógusi pályára. (Mondani sem kell, hogy az erősen központosított állami oktatás a legkevésbé sem kedvez a tanári állomány minőségi javulásának.) A különböző eszmei áramlatok, filozófiák és vallások is hasonló cipőben járnak. A demokráciákban, ahol nem létezhet sem állampárt, sem államvallás, csakis azok az irányzatok maradhatnak élők és népszerűek, amelyek a széles néptömegek számára befogadhatóak és lelkesítőek. Ha az az általános vélekedés, hogy "nehéz jó kereszténynek lenni", az ezúttal sem annak a jele, hogy az igét befogadó hívekkel van a baj, sokkal inkább annak, hogy maga a hirdetett ige sántít valahol. (Nyilván már kitalálta az értő Olvasó, hogy a magam részéről az egyházak állami finanszírozását is megszüntetném.) Túl a közösségi kommunikáción, a magánélet frontján sem látunk egyebet. Ha nem tudunk a másik számára itt és most értéket nyújtani; ha azt várjuk, hogy ő maga is váljon elkötelezetté és tegyen hozzánk hasonló erőfeszítéseket a kapcsolatépítés során, úgy végzetes tévedésben vagyunk, s kudarcunk borítékolható. Ha Ádám az első randira hatalmas virágcsokorral érkezik, ám Éva ezt egyáltalán nem értékeli, úgy a hiba a legkevésbé sem a befogadó oldalán keresendő. Nem mondhatjuk azt, hogy milyen rendes fiú, igazán megérdemelne egy második esélyt. Ha az egyre zsémbesebb nagymama már nem bizonyul szórakoztató társaságnak, úgy kár az unokákat felelőssé tenni, ha idővel elmaradnak. Ha közösségi élményre és figyelemre vágyunk, az a minimum, hogy szerethető és izgalmas személyiséget alakítunk ki, enélkül még soha, senkinek sem sikerült.

Immáron jó pár esztendeje annak, hogy Nagy Bandó Andrást csúnyán megtréfálták egy Kész Átverés Show keretében. A közönség - mely előtt fellépni készült - teljes egészében be volt avatva, azzal a határozott instrukcióval, hogy tilos nevetni, vagy bármilyen módon tetszést nyilvánítani az előadáson. Nagy Bandó hamar kiszúrta, hogy itt valami nem stimmel. Nem volt nehéz, hisz olyan még sosem történt vele, hogy percek óta beszél és sehol egy apró mosoly. Kilépve a szerepéből, barátságosan meg is szólította a nézőket: "Mi van magukkal? Fáradtak?" Mire egy borízű hang: "Várjuk a poénokat!" Rövidesen persze véget ért a rémálom és előkerült a pezsgő, ám azt a néhány percet a színpadon senkinek sem kívánom. Ha létezik igazi kín, igazi szégyen, igazi kiszolgáltatottság, úgy egy rideg, faarcú közönség előtt szerepelni feltétlenül ilyen. Léteznek persze olyanok, akik egy egész életet leélnek így, azzal az apró különbséggel, hogy közönségük mentes minden előzetes instrukciótól. Tanárok, évtizedeken át ásítóan unalmas órákat tartva. Prédikátorok, egyre idősebb, fásultabb és hézagosabb hallgatósággal. Anyakönyvvezetők, a legelcsépeltebb frázisgyűjteményeket ismételgetve. Politikusok, mindenfajta karizma nélkül. Meg nem értett művészek, akik nevét sosem ismeri meg a nagyvilág. Talán mind őszintén hiszik, hogy "kettőn áll a vásár", s hogy nem csupán az ő felelősségük, ha szavaik süket fülekre találnak. Pokoli tévúton járnak.

Amikor a "nagy nap" kifejezést használjuk, kapásból, kérdőjelek nélkül mindenki az esküvőre gondol. Nem a VB-döntőre, nem a Nobel-díj átadására, de még csak nem is egy diplomaosztóra, vagy bármire, ami mögött valós teljesítmény áll. Persze, nincs is azzal baj, hogy magánéletünket tekintjük az elsődleges boldogságforrásnak. (Magam is így vagyok ezzel; bizonyosan nem éreznék ilyen túlcsorduló életörömöt, ha nem volna családom.) Mégis olyan fura, hogy egy szerelmi történet pont azon kiragadott pillanatát tartjuk ünneplésre méltónak, amikor Éva belegyömöszöli Ádámot egy szmokingba és az oltár elé rángatja, hogy egy abszolút felelőtlen ígéretet kipréseljen belőle. Mintha senki sem arra a villámcsapásszerű délutánra kívánna emlékezni, amikor először megpillantották egymást. Nem is arra a hetekig tartó elszánt ostromra, míg végül Ádám levette Évát a lábáról. Nem azt a nagyszerű emberi teljesítményt méltatjuk, ahogy Éva kihordja és megszüli közös gyermekeiket és a legkevésbé sem azt a tudatos és gyengéd törődést, amellyel évtizedeken át életben tartják az egymás iránti vágyat. Dehogy. Az igazi "nagy nap" a vadló betörésének és karámba terelésének napja. A többi - mintha csak hab lenne a tortán.

Oké, világos. A lányokat évszázadok óta így szocializálják. Már az anyatejjel is azt szívják magukba, hogy életük semmihez sem fogható nagy pillanata az lesz, amikor ott állnak majd talpig fehérben, s az egész násznép őket csodálja. S akit sosem vezetnek az oltár elé - legyen bár öt gyereke, odaadó társa és elképesztően tartalmas, sikeres, boldog élete - annak osztályrésze csakis az örök szégyen lehet. Azt volna érdemes tisztán látni, hogy tökéletesen legitim a lányok stabil kapcsolatra való igénye. Ha már gyermeket szülnek valakinek, akkor az a minimum, hogy az adott férfi megbízható és felelősségteljes legyen, aki részt vesz az utódok felnevelésében is, ne egy szimpla tenyészcsődör, aki holnap már messze jár. Igen ám, csakhogy pont erre valók az évezredes párválasztó ösztönök, valamint erről szól az egymás megismerésének folyamata is: kirostálni a hosszú távra alkalmatlan jelölteket. Ahogy a Honeybeast együttes zseniálisan megénekli az Így játszom című slágerében: "Nem fáj fej, csak a baj van veletek, egyensúlyt nem ígér a szemetek". Amikor egy nő másfél-két év együttélés után sem képes eldönteni, hogy megbízhat-e a másikban, az nem csupán a partnerre nézve kínos, de a saját ösztöneit és emberismeretét tekintve legalább olyan mértékben. Ha viszont a srác átment a megbízhatósági teszten, úgy mi szükség a formális elköteleződésre?

A házasságkötések kapcsán persze nem csupán tartalmi tekintetben találunk kifogásolnivalót. Rendszerint formai szempontból is botrányosak. Már az időzítés is sokat elárul az ünnepeltekről. Mi is a legjellemzőbb esküvői időpontválasztás? Pont az ilyen nap, mint a mai: szombat, a nyár kellős közepén. Az érintetteknek meg sem fordul a fejében, hogy a meghívottak egy jelentős része nyaralna, hosszú hétvégére menne, esetleg fesztivállátogatást tervez. Mivel "ez életük nagy napja", mi sem természetesebb, mint hogy a násznépnek is minden gondolata e körül forog, s örömmel kurtítják meg nyaralásukat, áldozzák fel hétvégéjüket, csak hogy lássák egybekelésüket. Ha a házasulandók csak épp egy egészen apró szociális intelligenciával bírnak - ahogy látjuk, ez a legritkább eset -, már az is elég ahhoz, hogy az esküvőt májusra, szeptemberre, esetleg június elejére szervezzék. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen kínos az, amikor a negyvenfokos kánikulában az elfolyó szemfesték fekete csíkokat fest a menyasszony arcára...

Ha van valami, ami igazán felszabadult, örömteli és emlékezetes lehetne, az a szertartást követő lakodalom. A filmeken mindig parádés mulatságokat látunk, függetlenül attól, hogy temperamentumos olasz, ortodox zsidó, avagy bazi nagy görög lagziról van szó. A valóságban azonban a legritkább esetben tapasztalunk ilyet. A legtöbbször olyanok szervezik a partit, akik azelőtt még egy nyamvadt házibulit sem ütöttek össze sohasem. Százezreket költenek asztaldíszekre, ültetőkártyákra és egy csomó totál felesleges körítésre, s egyedül azon spórolnak, amin a legkevésbé szabadna: felkérik Mulatós Misit, hogy leharcolt szintijén 3+2 slágereket tolva szolgáltassa a talpalávalót. A művelt közönség meg döbbenten feszeng, s azon agyal, mennyire kellene berúgni ahhoz, hogy képes legyen fintorgás nélkül végigmulatni az estét. Néha a hordónyi alkohol megteszi a hatását, s másnap, szaggató fejfájással az eseményről készült videókat bámulva meglepődve konstatáljuk, hogy bizony mi is ott vonatoztunk a tömegben, miközben Misi barátunk Demjén Rózsi klasszikusát hozta, képzettségének és hangterjedelmének megfelelő művészi színvonalon. De még ez a kétes értékű banzáj is csupán üdítő kivétel - a legtöbb lagzi igazi katasztrófa, kínos feszengés, ahol nem azért várjuk türelmetlenül az esküvői tortát, mert bármi is belénk férne még, csakis azért, mert azt követően talán már nem olyan cinkes, ha lelép az ember.

Nehéz elmenni szó nélkül a menyasszonytánc intézménye mellett, hiszen csaknem minden lagzi kötelező részeleme, függetlenül attól, hogy eldugott kisközségben, avagy nagyvárosban járunk. Bevallom, ritkán érzek ilyen erős szekunder szégyent. Az ara kézről kézre jár, miközben telik a kondér... Teljesen rendben van a nászajándék, még akkor is, ha az borítékban kerül átadásra. De legalább diszkréten menne... Amitől pedig végképp rosszul vagyok, az a vőfélyek ténykedése. Ez egy olyan klassz partielem lehetne! Talán még az sem volna lehetetlen, hogy felrázzon egy erősen punnyadt násznépet. Ám ehhez a szellemesség, a friss és személyre szabott versszakok és a profi rímeltetés volna az alapkövetelmény, ilyesmivel azonban eleddig egyszer sem találkoztam. Körülbelül ez az a színvonal, amiért 80-90 ezer forintot is elkérnek: "Kedves vendégeim, üljenek rendjében, Ott künn a konyhában megmondták már nékem, Hogy készen az étel, fel is hordjuk szépen, Tudom jól ízlik majd, mindenféleképpen." József Attila, Szabó Lőrinc és Arany János hazájában - ez valami egészen botrányos.

Legyünk persze sportszerűek, előfordulnak azért egészen jól sikerült lagzik is. Jómagam harminc-negyven lakodalomban biztosan megfordultam, közülük kettő egészen parádés hangulatban telt. Olyan esküvői partin is jártam, ahol a fenti ízléstelenségeknek nyomát sem láttam: a finoman sznob jazzbanda csupán háttérzenét szolgáltatott a vacsorához, s valójában senki sem készült eszelősen nagy dáridóra. Szóval: vegyes a kép, léteznek kivételek, ám a lagzik többségére nyugodtan mondhatom, hogy rém kellemetlenek.

Így mulatunk hát. Ünnepet állítunk a bizalmatlanságnak, amikor családunk és barátaink körében szent fogadalommal odaígérjük egymásnak a jövőt, mellyel még mi magunk sem rendelkezünk. Majd mindezt lekísérjük egy erősen felejthető, népi hagyományokkal kínosan terhelt, többmilliós költségvetésű lakodalommal. Nos, úgy tűnik, tényleg erősen irracionális lény az ember.

A párkapcsolatok, házasságok kapcsán olyan elképesztően sok tévhit él a köztudatban, hogy vaskos köteteket lehetne megtölteni velük. Az egyik legelterjedtebb hiedelem, hogy létezik valahol a világban egy ember, akit csak azért alkotott meg a Teremtő, hogy a társunk, a kiegészítőnk, a másik felünk legyen. Szívmelengető gondolat, akárcsak a Mikulás, vagy a Fogtündér létezése, ám a realitása semmivel sem nagyobb, mint ez utóbbiaké, még akkor sem, ha hajlamosak vagyunk hosszabb ideig hinni benne.

Nyilván nem árt, ha olyan társsal kötjük össze az életünket, akivel jól illeszkedünk testileg, szellemileg, értékrendek tekintetében, illetve genetikailag úgyszintén. Az utódok biológiai fittségét jelentősen segíti, ha genetikai tökéletlenségeink nem öröklődnek tovább, így ösztönösen azokhoz vonzódunk, akik egészségesek, kiváltképp azokon a részterületeken, melyeken mi magunk esetleg problémákkal küzdünk. (Mint ismeretes, a közeli rokonok közötti frigy is azért tiltott, mert az esetleges génhibák kijavításának drasztikusan csökken az esélye.) A megfelelő kapcsolódás igénye a gyakorlatban azt eredményezi, hogy ezer potenciális partnerjelölt közül maximum két-három olyan akad, akivel érdemes lehet komoly terveket szőni. Gyors fejszámolás után arra juthatunk, hogy ha nem is sok, de néhány száz alkalmas pályázó bizonyosan fellelhető a nagyvilágban, semmiképpen sem egyetlen konkrét, személyre szabott NAGY Ő létezik. Azonban nem is ez a legnagyobb gond a "te vagy a másik felem" téveszme kapcsán. Sokkal inkább problémás az ebből következő attitűd, amely a párkapcsolatot egy boltívszerű lelki közösségnek hiszi. Leonardo da Vincitől tudjuk, hogy "a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik". Sokan azt gondolják, hogy valójában erről szól a házasság: külön-külön ugyan erőtlenek vagyunk, de egymást megtámasztva - hiszen erre születtünk! - talán elbírjuk az élet terheit. Nem állítom, hogy működésképtelen modell, de hogy fényévekre van az optimális életstratégiától, abban egészen biztos vagyok.

Amikor kimondom, hogy "te vagy a másik felem", azzal egyidejűleg elismerem, hogy egymagam nem vagyok kész, nem vagyok teljes, nem vagyok egész. Csupán egy visszafogott 50%-ot tudok felmutatni, mely onnantól, hogy megtalálta a hozzá - látszólag - tökéletesen illeszkedő másik 50%-ot, már sziámi ikerként, összenőve kíván létezni. Ez a hozzáállás szüli a tipikus párkapcsolati téveszméket: mindent együtt kell csinálni; kötelező lemondani az egyéni igények egy jelentős részéről; közössé kell tenni a pénzügyeket; a problémákat együttes erővel kell megoldani; tilos a másik előtt titokban tartani bármit; osztozni kell a másik hangulataiban, érzéseiben is. Ha a nejem szeret valakit, azt nekem is kell; ha viszont ki nem állhatja, úgy én sem kedvelhetem... Nyilvánvaló, hogy mindez totál gyermeki szint; még nyomokban sem tartalmaz érett világlátást.

Meggyőződésem, hogy éppen a hétköznapok permanens testközelsége teszi tönkre a szerelmet. Az első néhány randi még valóságos ünnep; mindkét fél igyekszik a legjobb formáját hozni, s a találkozások minden perce szikrázó izgalom és túlfűtött gyönyör. Azután elröppen pár hónap, s a mámor helyét átveszik a kütyük, a távirányítók, a gázszámla és a zokni mosás. Lehet erre lemondóan legyinteni, hogy ez a világ rendje, apád is így csinálta. Attól, hogy ez az általános minta, még nem válik követendővé. Az igazán jó frigyet az jellemzi, hogy a találkozások megőrzik ünnep jellegüket. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a felek nem lógnak állandóan egymás nyakán. Ami az együtt töltött, minőségi idő fontosságát illeti, szinte minden párkapcsolati tanácsadó kihangsúlyozza. Arról már sokkal kevesebben beszélnek, hogy legalább ilyen lényeges a felesleges és kínos együttlétek elkerülése. Kevés szánalmasabb jelenséget ismerek annál, mint amikor Ádám egy éjszakába nyúló pókerversenyen vesz részt, Éva pedig órákon keresztül ott unatkozik mögötte. Ha valaki szeretné kiplakátolni magáról, hogy mennyire értéktelen, hogy mennyire társfüggő, hogy mennyire nincs saját élete, úgy ezt a vonalat feltétlenül tudom javasolni. Hasonlóan megmosolyogtató, amikor a házastársak kölcsönösen szabadságot vesznek ki a munkahelyükön, hogy a másikat elkísérjék hivatali ügyintézésre, vagy orvosi vizsgálatra. Itt persze már megjelenik a törődés, a féltés is, mint pozitív motiváció, ám ez is kevés ahhoz, hogy palástolja: úgy tekintünk a másikra, mint egy önállótlan gyerekre.

Kishont Ferenc A boldog házasélet titka című humoreszkjében felfedi a tökéletes megoldást. "Az utolsó levelezőlap, amelyet a múlt év nyarán küldött nekem, igen szívélyes hangú volt. Mindketten büszkék vagyunk, hogy saját erőnkből, intellektuális színvonalon megoldást találtunk a mindennapi házasélet apróbb problémáira..." Túl a szatírán: azért van ebben valami. Minél kevesebbet pakolunk a közös hátizsákba, minél lazábbra engedjük a kölcsönös függés kötelékét, annál szűkebb platformot teremtünk a vitára, a nézeteltérésre, a veszekedésre. Amennyiben Ádám ideális kapcsolatban él, úgy egy katasztrofális lapjárású estét követően Éva "Hogy ment?" kérdésére könnyedén válaszolhatja: "Vacakul, majdnem százezret buktam." Nem kell magyarázkodnia, nem kell elszámolnia, de titkolóznia sem, ugyanakkor nem is vár sem vigaszt, sem egy kölcsönhúszast fizetésig. Tudja, hogy neje valami ilyesmit válaszol majd: "Nyugi, legközelebb majd kifosztod őket. S most ahelyett, hogy belekezdenél, miként mákolták le a királyszettedet, inkább töltsük valami értelmesebbel az éj hátralevő részét..."

"Te vagy a másik felem" - egyetlen józan ember sem szeretné ezt hallani a társától, pláne ha az illető komolyan is gondolja. Összehasonlíthatatlanul szerencsésebb, ha két egész, önállóan is boldogságra kész ember találkozik egymással. Két félember összeolvadásakor nem csak a menny, de a pokol is összeér. Érett szerelmesek azonban képesek rá, hogy elsősorban a felsőbb régióikat fűzzék össze, megosztva a másikkal az áldást, s a kapun kívül hagyva a kicsinyesség átkait. Nem tűnik lehetetlennek.