Vagyok olyan perverz, hogy végighallgattam Gyurcsány évértékelőjét. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember beleszagol a megsavanyodott tejbe; előre tudjuk, hogy kellemetlen élmény lesz, de valahogy mégsem tudunk ellenállni... Már az önmagában igen beszédes, hogy öt nappal a videó feltöltését követően még háromezren sem voltak kíváncsiak rá; s ez idő alatt hat lájkot és százhat diszlájkot sikerült begyűjtenie. A kommentelés persze le van tiltva, no de hogy is férne bele a vélemény szabadsága a demokrácia fő védelmezőjének elképzeléseibe? (Csupán összehasonlításképpen: Orbán, aki szintén nem örvend osztatlan népszerűségnek, egy nappal későbbi évértékelőjével eddig kilencvenezer megtekintésnél jár, kétezer lájk és 480 diszlájk mellett. Bárki hozzászólhat, s meg is jelenik mindkét tábor hangja.)

Amikor rászántam magam, hogy meghallgatom Fletó üzenetét, előzetesen három dolog érdekelt. 1. Mi a konkrét kritikája a jelenlegi kormányzás kapcsán? 2. Milyen alternatívát kínál helyette? 3. Milyen bevándorláspolitikát tart helyesnek? Az első kérdésre semmiféle választ nem kaptam. A másodiknál annyit megtudtam, hogy lázadni kell, ez mindannyiunk hazafias kötelessége, ám ezen túlmenően nem lettem okosabb. A harmadik kérdés többször is terítékre került a beszéd során, többnyire a maszatolás szintjén, de azért utalva a DK ez irányú elképzeléseire.

"Ha valaki nem hajlandó aláírni az ENSZ-szel egy megállapodást menekültügyben, annak esze ágában sincs rendezni ezt az egyébként valóban meglévő problémát." Gyurcsány jól látja: a Fidesznek a menekültkérdés állandó napirenden tartása elemi érdeke, hiszen tavaly ez az egyetlen téma is elég volt az újabb kétharmadhoz. No de tényleg az volna a megoldás, ha Magyarország kritika, ellenvetés és mindenfajta megjegyzés nélkül, szervilis főhajtással elfogadná az ENSZ ez irányú javaslatát? Ugyanis szó sincs arról, hogy Szíjjártóék zsigerből elutasították volna a kérdés megtárgyalását, mi több, még módosító javaslatokat is megfogalmaztak a megállapodás tervezet kapcsán.

"Mi mindenhez képest szerencsések vagyunk, mert a legtöbbünk, így, ahogy, de él. És a világ egy része meg nem él. És azt mondják nekünk, európaiaknak, hogy legalább valamit segítsetek, és ehhez jönnek olyanok, mint Salvini, meg Orbán, akik azt mondják: haljatok meg! Ők lennének a keresztények." Nyilván nem kell fennakadnunk a szónoki fordulaton, amely az olasz belügyminisztert és a magyar kormányfőt úgy állítja be, mint érzéketlen cserbenhagyókat. A lényeg az, hogy Gyurcsány látni engedi a bevándorlással kapcsolatos álláspontját, amely tökéletesen ellentétes a magyar társadalom túlnyomó többségének elképzelésével, de még a Jobbik politikájával is. Nincs ezzel baj, minden pártnak elemi joga, hogy népszerűtlen ügyeket támogatva szembemasírozzon az általános választói akarattal. Csak aztán ne csodálkozzon, hogy a kutya se kívánja kormányon látni. Attól pedig, hogy Fletó szerint a magyarok zöme rossz keresztény, szerintem a legtöbben még egészen jól alszanak.

"Ennek a választásnak történelmi értelemben egyetlen kérdése van. Olyan típusú világot szeretnénk Európában, amit ma leginkább Macron és Merkel neve fémjelez, egy erős, közösen fellépni tudó, a polgáraira vigyázó Európát, vagy jön a Salvini meg az Orbán." Itt majdnem hangosan felröhögtem. Tényleg Macron és Merkel vigyáz a legjobban a saját polgáraira? Talán érdemes lett volna e mondat előtt rápillantani a francia és a német kriminálstatisztikai adatokra, különösen ami a szexuális bűncselekményeket illeti.

Akárhogy is, Puzsérnak kell igazat adnom. Ha valaki le akarja váltani az Orbán-kabinetet, annak először az ellenzéket kell leváltania. 

Eric Berne Emberi játszmák c. műve - annak ellenére, hogy a szerző eredetileg terápiás szakembereknek szánta - széles körben ismert, mi több, minden idők egyik legnépszerűbb pszichológiai tárgyú munkája. Ez a zseniális könyv pazarul bemutatja, hogy tudattalanul folytatott beteges játszmáinkkal miként tesszük tönkre saját életünket, s mérgezzük meg környezetünkét. Arról ugyanakkor már sokkal ritkábban beszélünk, hogy Berne modellje nem csupán az egyén szintjén működik, de a közösség egészére nézve is alkalmazható. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy az emberi játszmák pszichológiai alapvetéseit a társadalomfilozófia dimenziójába átemeljük. 

Kezdjük az alapoknál! Eric Berne három különböző én-állapotot különböztet meg: Gyermek, Felnőtt és Szülő. Nem szerepekről van szó, hanem nagyon is valós lélektani realitásokról. Gyermek-énünk spontán, kreatív, örömorientált, lázadó és felelőtlen. A Szülő-én a tekintélyt, a szokások és hagyományok világát képviseli. A Felnőtt-én független, tárgyilagos, elemző; képes közvetíteni a másik két állapot között. Egy egészséges személyiségben mindhárom arculat megjelenik. A gondok mindig ott kezdődnek, amikor szemmel láthatóan felborul az egyensúly.

A mérgező emberi játszmák közös jellemzője, hogy a társadalmi és a pszichológiai síkok elcsúsznak egymástól, a kevéssé tudatos laikus számára tökéletesen rejtett módon. A felszínen az esetek túlnyomó többségében két autonóm Felnőtt interakciója zajlik, miközben a mélyben - észrevétlenül - egyéb én-állapotok veszik át az irányítást. Berne a következő kereskedelmi játszmával illusztrálja a folyamatot:

Eladó: Ez itt sokkal jobb minőségű, ám Ön aligha engedheti meg magának...

Háziasszony: Márpedig ezt fogom megvenni!

Nem kell különösebben éles szem hozzá, hogy kiszúrjuk, itt vérbeli manipuláció folyik. A kereskedő valójában a vevő Gyermek-énjét provokálja, aki be is kapja a horgot, s a másik elvárásának megfelelően reagál. Ha a háziasszony átlátna a szitán, így felelhetne: "Tökéletesen igaza van. Ez tényleg nem az én pénztárcámnak való." Ehelyett azonban engedi, hogy a gyermeki dac munkáljon benne, körülbelül ilyen belső monológot gyártva: "Micsoda pofátlan, nagyképű barom vagy! Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj? Majd én megmutatom neked, már csak azért is! Vagyok én olyan értékes és tehetős, mint bárki más!" A szerző harminchat különböző játszmát mutat be az alapműben, a későbbiekben pedig tovább bővíti e gyűjteményt, többek között a Szex a szerelemben c. kötetben, amelyben értelemszerűen párkapcsolati játszmákat elemez. Az iménti példa egy viszonylag egyszerűbb esetet mutat be, hiszen a két fél közül az egyik tökéletesen tudatos. Ha a másik is kapcsol, már vége is jelenetnek. Az élet ennél lényegesen összetettebb játszmákat is produkál, s meglehetősen tipikus eset az, hogy a szereplők egyike sem tudja, mit is tesz valójában. Az azonban a játszmák túlnyomó többségére igaz, hogy a felszínen Felnőtt-Felnőtt kommunikáció zajlik, és semmi egyéb nem kell az egészséges mederbe való visszatéréshez, mint hogy a tartalmat is ehhez igazítsuk. Egész egyszerűen muszáj tudatosítani magunkban, hogy mi történik, s félretéve a dacos Gyermeket és a fölényes Szülőt, Felnőtt-énünkkel érdemes reagálnunk. Jómagam ezerszer megkapom a kritikát: "Jó-jó, de az emberek többsége nem racionális módon viselkedik." Ez tökéletesen igaz. Én ugyanakkor másról sem beszélek, minthogy érdemes volna megpróbálni lépni egyet a racionalitás felé. Érdemes volna konfliktusok idején a Felnőtt-énünket elővenni.

Amint a bevezetőben is utaltam rá, ezek az én-állapotok nem csupán az egyénre jellemzők, de a klasszikus politikai irányvonalakat is markánsan alakítják. (És amint az egyes emberen belül mindhárom arculat értékes és nélkülözhetetlen, úgy a társadalmi színtéren is mindegyiknek helye és szerepe van.) A hagyományos baloldali gondolkodás elsősorban a Gyermek-énből táplálkozik. Örökös lázadó, állandó forradalmi hevület jellemzi. Ez egy egészséges mértékig kreatív és előremutató. Elősegíti a rossz hagyományok lebontását, az egyenjogúság megteremtését, a tekintélyelvű elnyomás megszüntetését. A ma már alig látható szociáldemokrata pártok - a jólétet és a harmóniát szemük előtt tartva - meg is álltak ezen a ponton. A Gyermek-én ugyanakkor türelmetlen, önfejű és felelőtlen is. Sokszor jár túlzó tévutakon, ahová magával rántaná akár a fél világot. Ilyen erőszakos és átgondolatlan kísérlet volt a kommunizmus is, csakhogy a baloldal legpusztítóbb és legszélsőségesebb megnyilvánulását említsem. A másik térfélen a Szülő-énre épülő konzervatív gondolkodást látjuk, annak minden pozitív és negatív megnyilvánulásával. A fontolva haladás valóban megvéd bennünket a nagy világégésektől, azonban a szokásokra, a hagyományokra, az isteni törvényekre, a kor és a származás tekintélyére való hivatkozást - szemben háromezer év gyakorlatával - ma már nehéz lenyomni a többség torkán. Ahogyan az egészséges egyénben, úgy egy egészséges társadalomban is nélkülözhetetlen a középutas, Felnőtt-énből fakadó attitűd, melyet nevezhetünk klasszikus liberalizmusnak, libertarianizmusnak,  objektivizmusnak, buddhizmusnak, vagy akár jézusi filozófiának is. Ennek az arculatnak is pontosan ugyanaz a szerepe közösségi szinten, mint az egyes emberben: közvetíteni a Gyermek és a Szülő én-állapot között. Az emberi játszmák esetén azt láttuk, hogy csaknem minden beteg folyamat megszüntethető azáltal, ha Felnőtt-üzemmódba kapcsolunk. Semmi meglepő sincs abban, hogy a társadalmi dimenziót tekintve pontosan ugyanez a helyzet. Ha képesek vagyunk felhagyni az öncélú forradalmárkodással, valamint a morálisan védhetetlen tekintélyelvűséggel, úgy a középutas, tudatos, analitikus és tárgyilagos józanság bármilyen össznépi konfliktust kezelni képes.

"Egyszer minden gyermek felnő" - sajnos ez az állítás fényévekre van a valóságtól. Léteznek koravének, akik már hétesztendősen is merev szabálykövetők, s infantilisek, akik még hetvenévesen is csak hőbörögni tudnak. Valójában a Felnőtt-attitűd a legritkább jószág. Persze, érthető. A forgatókönyvírók nem sűrűn álmodnak ilyen karaktereket, mert nem szolgálják jól a kusza cselekményt, a félreértéseket és a drámát. A hírekben is elsősorban a botrányhősök szerepelnek. A vallások és a politikai vezetők sem rajonganak a Felnőtt-mentalitásért, mert piszok nehéz manipulálni. Az egyén számára sem mindig vonzó a Felnőtt-énállapot, hiszen önbecsülést, gondolkodást, tudatosságot, őszinteséget, jó idegrendszert és önmagunkért vállalt felelősséget feltételez. Úgyhogy kizárólag azoknak ajánlom, akik békés jólétre vágynak. Mindenki más maradjon csak nyugodtan beteg játszmáinál, egyéni és össztársadalmi szinten egyaránt. 

Az csak egy dolog, hogy a középkor tudományos szintjén bármit le lehetett nyomni a népek torkán. Az is elnézhető, hogy a civilizáción kívüli, iskolázatlan törzsek annyira nem ismerik a nagyvilágot, hogy mind a mai napig istenségnek hisznek bármit, amit nem értenek. Még azon se akadunk ki különösebben, hogy néhány idióta - több száz évvel azután, hogy felfedezők sora körbehajózta a bolygót - kitalálta a lapos Föld koncepciót. Az azonban már mélyen elgondolkodtató, hogy az Egyesült Államokban - a világ egyik legfejlettebb országában - egy 2004-ben készült felmérés szerint a lakosság 45%-a (!!!) gondolta úgy, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig a mai formájában, valamikor az elmúlt tízezer év során...

Sietek leszögezni: természetesen nem az istenhittel van gondom. Kizárólag azzal a végtelenül ostoba szemlélettel, amely képtelen elfogadni az evolúció tényét, miközben ma már nincs egyetlen komolyan vehető természettudós sem, aki mást állítana. A kreacionisták - az ég tudja, miért - azt gondolják, hogy a teremtő Isten léte nem fér össze Darwin meglátásával. Ez már csak azért is erősen megmosolyogtató, mert az evolúciót, mint világformáló mechanizmust, mint Isten teremtő eszközét már a végtelenül óvatos katolikus egyház is évtizedek óta magáévá tette. Francis S. Collins az Isten ábécéje c. művében meggyőzően érvel amellett, hogy a tudomány és a hit a legkevésbé sem zárják ki egymást. A szerző világhírű természettudós, az egyik legjelentősebb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője. Könyvében mindvégig abszolút tisztességes marad: az evolúcióval kapcsolatban pontosan ugyanazokat a tényeket erősíti meg, amelyekre az ateizmus pápájának csúfolt Richard Dawkins is rendszeresen hivatkozik. Nem is tehetne másképp, hiszen fél életét az ember génállományának feltérképezésével töltötte, s az évtizedek alatt felhalmozódó tudás és tapasztalat számtalan ponton visszaigazolta Darwin felvetéseinek helyességét. Csupán egyetlen, de annál meggyőzőbb felfedezést említve: az emberben, a csimpánzban, de még az egerekben is találni olyan inaktív génszakaszokat, amelyek egymással tökéletesen megegyeznek. Ez vagy egy közös ősre enged következtetni, s egy olyan tulajdonságra, amely az emlősöknél már nem játszik szerepet; vagy pedig egy igazán furfangos Teremtőre, aki szándékosan kész átverés showt rendez: egyesével megalkotja a különböző fajokat, s mindben elrejti ugyanazt a használhatatlan elemet, mely csupán a megtévesztést szolgálja... A kreacionisták legerősebb ütőkártyáit az igazán összetett szervek - például a szem - jelentik, mondván, hogy ezeket biztosan nem formálhatta a természetes szelekció. Richard Dawkins egy teljes kötetet (A vak órásmester) áldoz arra, hogy az evolúció kapcsán felemlegetett tudományos rések többségét precízen és alaposan betömködje. Francis S. Collins is óva inti a hívőket attól, hogy a ma még fehér foltnak számító területekre, mint Isten közvetlen beavatkozási pontjaira tekintsenek, hiszen amint a tudomány betölti az adott űrt - és idővel borítékolhatóan ez történik -, abban a pillanatban válik nevetségessé az általuk ápolt istenkép. Összefoglalva: Az evolúció folyamatát a legapróbb baktériumoktól az ember kialakulásáig pontosan ugyanúgy látja a hitetlen Dawkins és a mélyen hívő Collins - ebben a projektben az indulást követően Istennek már nincs az égvilágon semmiféle szerepe. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi hisz egy tudatos alkotóban, aki magát az univerzumot, annak parádésan elegáns törvényeivel útjára indította. Ebben a kérdésben pedig aligha fogunk igazságot tenni közöttük.

Francis S. Collins egy érdekes nyelvi jelenségre is felhívja a figyelmet. Az elmélet kifejezés valójában kettős jelentéssel bír. A köznyelvben a még nem bizonyított felvetéseket is gyakorta nevezzük így, azzal együtt, hogy tudományos körökben ezekre az esetekre inkább a hipotézis szót alkalmazzák. A másik jelentés: tudásanyag, egy adott tudományág valamennyi leírt ténye. Amikor például zeneelméletről beszélünk, mindenki számára világos, hogy a muzsikában előforduló formai és lejátszási szabályokról van szó, és senki nem gondol arra, hogy a zene létezése egy puszta hipotézis, egy légből kapott felvetés volna. Amikor az evolúciós elmélet kifejezést használjuk, akkor sem az áll a háttérben, hogy valami bizonytalan sejtésről volna szó, holott számos laikus számára ez így csapódik le. Annyi különféle bizonyíték szól az evolúció ténye mellett, amennyiről még Darwin sem álmodhatott. Pedig amikor százötven éve papírra vetette elgondolását, még jócskán hipotézisnek számított. 

Ha néhány száz évvel ezelőtt járnánk, megérteném a kreacionistákat. Nem csupán azért, mert a tudomány akkortájt még nem sokat tudott az univerzum történetéről és a fajok kialakulásáról. A biológiai evolúció folyamata a mai laikus számára is épp oly megtapasztalhatatlan: pontosan ugyanolyan kutyát, macskát, kígyót, békát simogatunk gyerekkorunkban is, amilyet kilencvenesztendősen. Nyúlfarknyi életünk összemérhetetlen azokkal az évmilliókkal, amelyek a különféle élőlényeket formálták. A premodern korokban - a biológiai állandóságon túl - a létezés minden elemét a statikusság jellemezte. Aki földművelő családba született, annak jó eséllyel az unokái is szántó-vető emberek maradtak, ugyanabban a házban, ugyanazon bútorok között. A szomszéd tanyákat és falvakat is ugyanez a megmerevedett valóság jellemezte; az infrastruktúra, a technológia, a társadalmi és vagyoni helyzet sokszor generációkon keresztül alig változott. Nem beszélve azokról a népcsoportokról és társadalmi rétegekről, ahol a házasság is előre elrendezett intézményként működött, kizárva minden vágyat, versengést, és megmérettetést. Manapság egészen más a helyzet. Budapesten elég megnézni a Váci utat, hogyan festett hatvan éve, s miként manapság - szinte alig látunk olyan épületet, amely a régi időkből megmaradt. A gyárak helyén irodaházak emelkednek, ipari munkások helyett nyakkendős yuppikat látunk, kezükben okostelefonnal, s még véletlenül sem kalapáccsal. Az egész világunkat áthatja a permanens evolúció. Túl a gazdasági-technológiai fejlődésen: a korszellem, a divat, a szokások, a kultúra, a szerelem szférája, az egyéni felemelkedés számtalan lehetősége - minden társadalmi terület gyökeres változásokat mutat. Egy ilyen miliőben sokkal nehezebb elutasítani a természetes és szexuális szelekció gondolatát, hiszen itt van köztünk, a bőrünkön tapasztaljuk.

Számos zseniális - és kifejezetten humánspecifikusnak gondolt - találmány kapcsán azt tapasztaljuk, hogy azokat a természet már régen megalkotta. A hadászatban már jó ideje használták a radart, s volt is meglepetés, amikor a biológusok ráébredtek, hogy valójában a denevérek is ugyanezen technikával érzékelik a külvilágot. A marketingről is azt gondolhatnánk, hogy tipikusan a 20. századi ember kreálmánya, holott már az állatvilágban is jócskán tetten érhető a párválasztás frontján, ezerféle szexuális ornamens és pazarló rituálé formájában. (Aki tehát a reklámot ördögtől valónak gondolja, az egyszersmind az isteni teremtésről mond ítéletet.) Amikor a modern kor embere feltalálta a kapitalizmust és a liberalizmust, valójában nem tett mást, mint hogy pár száz évnyi Csipkerózsika-álom után visszatért természetes ösvényére, a szabad társadalmi evolúció útjára. Persze lehet morfondírozni azon, hogy egy tökéletesen akadálymentes versenyszféra milyen demográfiai változásokat eredményezne. Fel lehet sorolni azt a néhány területet, amelyet a hatalmi kontroll hiánya sebezhetővé tehet: erőszakmentesség, környezetvédelem és az elesettek felkarolása. Lehet azon vitatkozni - s valójában a politika és a társadalomfilozófia mást sem tesz - hogy az egyén szabadságát mennyire lehet, s mennyire érdemes korlátozni annak érdekében, hogy az össznépi elégedettséget maximalizálni lehessen. Ez mind legitim felvetés. Ugyanakkor ezek egyike sem kérdőjelezi meg azt a premisszát, hogy a szabad verseny az adott környezetben legrátermettebbek túlélését és szaporodását segíti.

Ha a természetes és szexuális szelekció megértése ennyire magától értetődő, úgy innen már csak egyetlen lépés az evolúció elfogadása. Ha egy adott populáció génállománya módosul - márpedig a szelekció ezt eredményezi - az idővel akár új fajok megjelenését eredményezheti. Már egyetlen génmutáció is olyan mélyreható változásokhoz vezethet, amelyek az élőlény külső megjelenését és életmódját is gyökeresen átformálhatják. A közelmúltban a Massachusettsi Egyetem evolúcióbiológusai ezt a folyamatot írták le az afrikai bölcsőszájú halak koponyájának és álkapcsának látványos átalakulását megfigyelve. A kreacionisták szerint egy-egy mutáció nem eredményezhet jelentős pozitív változást. Vagy semleges, vagy pusztító lehet az adott élőlényre nézve. Yinan Hu és Craig Albertson publikációja azt bizonyítja, hogy ez tökéletesen alaptalan elgondolás. A bölcsőszájú halak mutánsai másképpen táplálkoznak, így új élettereket képesek meghódítani. Valószínűleg csak idő kérdése, hogy egy új faj megjelenéséről lehessen beszámolni.

"Boldogok a tudatlanok." - Alig hiszem hogy így lenne. Az biztos, hogy könnyebben elfogadnak, s harcosabban védelmeznek bármilyen, számukra szimpatikus, de tudománytalan ideológiát, mint azok, akik hajlandóak valamelyest bepillantani a kulisszák mögé. A fene se érti ezt a szándékos vakságot. Talán sérti a méltóságukat, hogy rokonságban állunk a Föld minden állatával? Tényleg az adná az ember különlegességét, hogy semmi közünk a csimpánzokhoz és a bonobókhoz, s nem az, hogy - szemben a többi élőlénnyel - mi képesek vagyunk utánajárni a valóságnak? Vagy pedig attól rettegnek, hogy a Mindenható tekintélye forog kockán? Mennyivel elegánsabb egy fajról fajra haladó, szöszmötölős, kisüzemi jellegű teremtés, mint az evolúció zseniálisan nagyívű produkciója? Ha én volnék a Mennyei Atya, talán még meg is sértődnék azon, hogy a kreacionisták csupán ilyen béna, kézműves technológiát néznek ki belőlem. Ha már hiszünk a Teremtőben, legalább lássuk zseniálisnak. Ez volna a minimum. 

A bajtársiasság jó dolog. Kiállni a másikért. Érezni, hogy együtt a csapat. Hogy tűzön-vízen át. Igen ám, de mi van akkor, ha kiderül, hogy kígyót melengetünk a keblünkön? Mi van akkor, ha a mi kutyánk kölyke vállalhatatlan? Vajon meddig terjedhet az összefogás és a csapatszellem?

A bajtársiasság jó dolog, de nem mehet szembe az alapvető morális értékekkel. A magányos ámokfutók is képesek komoly zűrt okozni, ám csak idő kérdése, hogy lekapcsolják őket. A törzsi összefogás azonban sokszor olyan erős, hogy képes megvédeni még a legelvetemültebb pszichopatákat is. Ráadásul mindezt olyan nemesen csengő felhangok kíséretében, mint közösség, testvériség, család, nemzet, szolidaritás.

Az individualista világlátást számtalan támadás éri minden oldalról. Hűvösnek és önzőnek mondják, nem is alaptalanul. Azzal viszont értelemszerűen nem vádolható, hogy törzsi alapon kiállna bárkiért is, aki aztán világégést okoz. A konzervatív gondolkodásmódnak szerves része, hogy bármelyik családban akadhat egy-egy igazi fekete bárány, aki művelhet bármilyen kínos dolgokat, azért mégiscsak vér a vérünkből. A baloldaliaknál hasonló a helyzet, csak ők osztályalapon politizálnak; áldozatoknak kikiáltott csoportok védelmében - munkások, nők, melegek, nemzetiségek, hajléktalanok, bevándorlók, stb. - szállnak síkra. Ha védenceik kapcsán kiderül, hogy korántsem ártatlan széplelkek, képesek a végletekig eltussolni, csak nehogy csorba essen az adott közösség megítélésén.

Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője így fogalmaz: "A liberalizmus az erősek játéktere. Azt jelenti: takarítsuk el a verseny útjából az akadályokat! Én atléta vagyok, te hetvenéves és sánta, fussunk versenyt, aki hamarabb odaér, azé a díj.(...) Kik tudnak ezzel szembeszállni? Az izmos közép. Ezért a liberalizmus a közép feje fölött átnyúlva keres gyenge kisebbségeket, amelyeket felkarolva támadja a közepet. Szembefordítja a férfiakat a nőkkel, a heteroszexuálisokat a más irányultságúakkal, az etnikai többséget az etnikai kisebbséggel, az őslakosokat a migránsokkal, a kisegyházakat a nagy egyházakkal..." Ezek a mondatok tökéletesen tükrözik a mai jobboldali világlátást. A gondolat első fele speciel abszolút igazság. A klasszikus liberalizmus valóban az akadálymentes, szabad versenyt élteti, győzzön a jobbik felkiáltással. Tényleg az erősek sportja. A folytatás azonban már egy brutális csúsztatás. Nem mintha nem létezne a felvázolt, viszályteremtő törekvés. Csakhogy ennek az égvilágon semmi köze a liberális eszméhez. Valóban léteznek gátlástalan érdekcsoportok, akik a liberalizmusra hivatkoznak, miközben állami vezetőkkel szövetkeznek. Továbbá léteznek elborult tekintetű marxisták, akik szintén liberálisnak hazudják magukat. Egy normális világban ezekre a jelenségekre az volna a válasz, hogy lerántjuk a leplet, s rámutatunk: szó sincs szabadelvűségről. Ehelyett mi történik? A konzervatív oldal kapva kap az alkalmon, s - ha már oly sokan bemocskolták, miért is kéne tisztára mosni - egyetlen mozdulattal a szemétre hajítja a liberalizmus teljes filozófiáját. Kettőt egy csapásra, gondolják; a baloldallal együtt a középutas gondolkodást is száműzni lehet a közéletből. Minél többen élnek vissza a baloldalon a szabadelvűséggel, s minél szélsőségesebb és elmebetegebb filozófiákat dédelgetnek a bevándorlás és a gender kérdés terén, annál jobban radikalizálódik a jobboldal is. A legkevésbé sem véletlen Trump, Putyin Bolsonaro, Erdogan és Orbán Viktor sikere, az AFD előretörése Németországban, s a brutális káosz Franciaországban. Idehaza ráadásul nem is mostanság kezdődött mindez, hanem már közvetlenül a rendszerváltás után. 1989-ben álmodni sem lehetett szimpatikusabb pártokat, mint a tisztán liberális elveket valló SZDSZ és Fidesz. Majd alig telt el pár év, s a Szabad Demokraták máris a baloldalon, Horn Gyula ölelő karjában találták magukat, válaszul a Fidesz a jobboldalon keletkezett politikai vákuumba sodródott. Középen azóta is üres a tér: liberális pártot lassan 25 éve nem látott ez az ország.

Amikor azon tűnődünk, hogy a nacionalista bajtársiasság, a baloldali kollektivizmus, avagy a középutas individualizmus a legbarátságosabb, érdemes megvizsgálni, melyik okoz legkevesebb szenvedést a világnak. Legyünk annyira sportszerűek, hogy feltételezzük: mindegyik irányvonal a földi mennyország megteremtését célozza. A mód és az eszközkészlet azonban merőben különböző. A náci németek, a hódító iszlám, az ószövetségi zsidóság és valójában csaknem minden ókori és középkori nép úgy tekintett magára, mint kiválasztottra. A morális törvények is csupán házon belül voltak érvényesek, a többi, alacsonyabb rendűnek ítélt népet szabadon kifoszthatónak, kiirthatónak tartották. Ezeknek a barbár filozófiáknak az jelenti a földi Paradicsomot, ha mindenki más eltűnik, esetleg rabszolgaként létezhet. A baloldali gondolkodás ugyanígy ellenségképeket gyárt, s hasonlóképpen sztereotip módon. Elpusztíthatónak ítéli a tőkéseket, a földbirtokosokat és az uralkodókat, mert - a marxista érvelés szerint - kizsákmányolják a munkásokat, a parasztokat, a népet. Általános bűnbaknak kiáltja ki a férfiakat, mert uralkodni akarnak a nők felett. Megbüntetné a fehér embert, mert valaha nem tekintette egyenjogúnak a feketéket. Egy ingát látunk, amelyet a megvetés, a gyűlölet és az örökös bosszúvágy lendít jobbról balra, majd balról jobbra. Valamiért senki sem igyekszik megállítani, holott középen, a klasszikus liberális gondolkodásmód egészen szelídnek tűnik a másik kettőhöz képest. Itt ugyanis senki sem kíván embercsoportokat megsemmisíteni, de még csak egyéneket sem. A liberális gondolkodás szerint a negatív attitűdök - a rosszindulat, az elnyomás, a gyűlölködés, a bosszú - megszüntetésén át vezet az út a Kánaánba. Valójában ez maga a jézusi modell: nem a bűnös ember, hanem a bűn az, ami megvetendő. Éppen ezért egy liberális elveket valló magasról tesz a "mindenki egyért, egy mindenkiért" elvtelen bajtársiasságára, s nem fog megvédeni egy vérengző bajkeverőt még akkor sem, ha vérségi, vagy osztályalapon vele egyívású. És ugyanúgy: nem fog ártatlanokat bántalmazni, még akkor sem, ha egészen különböző kultúrából valóak.

Az ideológiai alapon történő bűnös-bújtatás kapcsán az elmúlt napok három egészen konkrét példát sodortak a látóterembe. Az első egy moziélmény, Az átkelés madarai című, valós eseményeket elmesélő, kolumbiai film, melyben a wayuu indián törzs hagyományai írják felül a józan morált. A kívülről érkező Raphayet üzleti érzékével, nyugati értékrendjével - és persze jelentős volumenű marihuána-kereskedelemmel - sosem látott jólétet hoz a nomád törzs életébe, azonban Leonidas, a família fekete báránya felrúg mindent, ami a békés együttműködésről szól. Az ősi tradíció szerint a család az első, így muszáj kiállni a bajkeverő mellett. Az eredmény: öldöklés és pusztítás. A második egy múlt heti bulvárhír: Az Eva Air légitársaság Los Angelesből Tajvanba tartó járatán egy kétmázsás, kerekesszékes utas - kézsérülésére hivatkozva - kitöröltette a fenekét az egyik utaskísérővel. Korábbi utazása során, amikor ezt megtagadták tőle, egyszerűen az ülésén végezte el a dolgát. Az ügy persze rém kínos, hiszen mozgássérültről van szó, aki hátrányos helyzetére hivatkozva gyakorlatilag bármit megtehet. Hasonlóképpen érinthetetlenek a bevándorlók is. Január huszadikán jelent meg Udo Ulfkotte, 2017-ben elhunyt német újságíró utolsó könyve, mely a tömeges bevándorlás és a szexuális bűncselekmények számának drámai növekedése közti összefüggést taglalja. Nem meglepő, hogy két évet kellett várni a megjelenésre, Németországban manapság nem egyszerű kiadót találni hasonló témák kapcsán...

"Mindenki egyért, egy mindenkiért." A bajtársiassággal semmi baj. Csak soha ne legyen elvtelen. Nincs olyan ember a Földön, szeressem bármennyire, álljon hozzám akármilyen közel, legyen apám, anyám, vagy a saját gyerekem, aki mellett kiállnék egy vitás helyzetben, ha nincsen igaza. A közösség fontos, akár a vér szavára, akár az elesettek iránti szolidaritásra épül. De az igazságot sohasem írhatja felül.

Minden szerelem véget ér egyszer, s a legtöbb esetben nem a nagyharanggal. A szakítás után még hetekig, hónapokig nem tér magához az ember, és semmit sem érez olyan gyötrelmesnek, mint amikor azt látja, hogy a másik már továbblépett. Ha van valami, ami még tovább fokozhatja a kínt, ha az új hősszerelmes nem egy ismeretlen figura, hanem nagyon is közeli rokon, barát, cimbora. Miért van az, hogy duplán kiborulunk attól, ha az exünk "házon belül" marad?

Ha rendelkezünk egy igazán fincsi, Dunára néző garzonnal, amit idővel kinövünk és nagyobba költöznénk, semmi sem természetesebb, mint hogy barátaink és ismerőseink számára ajánljuk fel első körben. Ha mi magunk imádtuk, nekünk tökéletesen megfelelt, úgy mindattól az áldástól és örömtől, amit számunkra jelentett, nyilvánvalóan a hozzánk közel állókat sem fosztanánk meg. Sőt, azt reméljük, hogy régi cimboránkat, akinek a kulcsokat átadjuk, ugyanolyan prímán kiszolgálja majd, mint ahogyan minket. Hasonlóképpen teszünk használt, de kiváló állapotban lévő verdánkkal, jól fizető munkahelyünkkel - ha csak lehetséges, a barátainkat hozzuk helyzetbe, ők élveznek elsőbbséget. A szerelemmel azonban mintha másként bánnánk. Ha exünkről kiderül, hogy öcsénkkel, unokatestvérünkkel, legjobb spanunkkal lép tovább, olyankor nem a megelégedettség csendes hullámain ringatózunk, sokkal inkább támad bennünk érthetetlen, tomboló vihar. Úgy érezzük magunkat, mint akit mindenki becsapott és elárult, még akkor is, ha ennek vajmi köze van a valósághoz.

Bármennyire is tipikus ez a sebzett-haragos attitűd, ettől még nem válik sem helyessé, sem törvényszerűvé. A világtörténelem számos békés, pozitív példával is szolgál. Közismert például Eric Clapton és George Harrison esete, akik azután is barátok és zenésztársak tudtak maradni, hogy Clapton lenyúlta az egykori Beatles-tag feleségét, Pattie Boyd-ot. Pedig náluk közel sem arról volt szó, hogy szimplán váltották egymást. Clapton éveken keresztül fűzte a házasságban élő nőt, már a Layla című, 1970-es slágert is Pattie ihlette. Megesett, hogy egy bulin, ahogy összebújva, meghitten beszélgettek, George rajtakapta és kérdőre vonta őket. Eric csak ennyit válaszolt: "Haver, szerelmes vagyok a feleségedbe."

PATTIE BOYD ÉS ERIC CLAPTON

Számtalanszor leírtam már, hogy a görcsös szerelemféltés mennyire kispályás megnyilvánulás. Hadd legyek ezúttal egy kicsit megengedőbb: létezik olyan élethelyzet, amikor a féltékenység valódi létjogosultsággal bír. Amikor nem kishitűségből és paranoiából építkezik, hanem nagyon is valóságos az alapja. Egy szakítás után, amikor az egyik fél még heves érzelmeket táplál, miközben a másik már szemmel láthatóan túllendült a románcon, s egy új fejezetet nyitott, az kétség kívül rém cudar állapot. A 90-es évek elején még viszonylag könnyű dolgunk volt. Internet, mobiltelefon, Viber, Messenger és egyéb platformok híján csupán az tudott valamit a másikról a szívszaggató búcsút követően, aki direkt felhívta, esetleg nyomozott, leselkedett utána. Manapság sokkal nehezebb a felejtés. A Facebook profilokról eltűnnek a régi, páros fotók és felkerülnek az újak, s a megtört szívűeknek csak pár kattintásba kerül, hogy sót szórjanak nyílt sebükre, naponta 10-12 alkalommal is akár. Ha létezik elfogadható érv az ellen, hogy szerelmünket közeli barát örökölje meg, akivel napi kapcsolatot ápolunk, úgy talán ezt az egyet megemlíthetjük. Tényleg buddhista szerzetes legyen a talpán, aki blazírt képpel képes végig asszisztálni az orra előtt szárba szökő új románcot.

No de ez minden. Nem tudok egyéb akceptálható érvet felhozni az ellen, hogy a lány kézről kézre járjon. Minden egyéb tiltakozás, ami nem a nettó fájdalomcsillapításról szól, óhatatlanul valami sötét és beteg titkot sejtet. Talán kiderül, s még a baráti körben is elterjed, hogy csapnivaló szerető voltam? Esetleg napvilágra kerülnek szégyellni valóan perverz szokásaim és vágyaim? Ezek is megbújhatnak a háttérben, de alig hiszem, hogy egy egészséges lelkű embernél hasonló félelmek egyáltalán felmerülnének. Beteg fejezetek híján viszont nem marad más, mint hogy örülünk a másik boldogságának. Ha jobban belegondolunk, ez egy olyan szerencsés mozzanat, amivel mindenki nyer. Sanszos, hogy a legtöbbet éppen mi, annak ellenére hogy jelenleg még nyakig ülünk az önsajnálatban. És nem csupán azért, mert épp az imént nyertük vissza a szabadságunkat, hogy ismét fejest ugorhassunk a nagybetűs kalandokba. Nem csak azért, mert esélyt kaptunk rá, hogy megtaláljuk azt, aki majd lényegesen jobban passzol hozzánk. Hanem azért is, mert felnőtté váltunk, s megtapasztalhattuk, hogy valójában mit is jelent az érzelmi nagyvonalúság. 

Imádom az LGT-t és természetesen a Mindenki című számmal sincs az égvilágon semmi baj. (Szőröstül-bőröstül Presser szerzeményről van szó, ám a szövege semmivel sem gyengébb a pazar Adamis és a zseniális Dusán költeményeknél.) Ebben a slágerben minden a helyén van, a három rövidke versszakban megfogalmazott valamennyi kívánalommal egyet lehet érteni. Amivel gondom van, az abból ered, hogy fejben mindenki megfogalmazza a maga kívánságlistáját. Mindenki felépíti a saját kis világát, meghatározva, hogy mi lenne a helyes, hogy a többieknek miként kéne élniük, s ezek az elvárás-csomagok többnyire a legkevésbé sem kompatibilisek egymással.

Az lenne jó, hogyha mindenki önzetlen és segítőkész volna; reggel pontosan beérne a suliba/munkahelyre, s ott szorgosan végezné feladatait; Wagnert és Bartókot hallgatna, Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvasna a gagyi popkultúra fogyasztása helyett; továbbá sportolna; egészségesen táplálkozna; részt venne a vasárnapi istentiszteleten és nem akarna kibújni az adófizetési kötelezettsége alól... Napestig lehetne sorolni a hasonlókat, ízlések és preferenciák szerint. Ezek kapcsán csupán négy aprócska problémát látok: Először is: rettenetesen unalmas volna a világ, ha a teljes társadalom egyazon értékrendet követné. Másodszor: ahogyan fent már említésre került, ez a hét és fél milliárd kívánságkosár a legkevésbé sem összeilleszthető. Harmadszor:a személyes elvárások jelentős hányada ostoba téveszmékre épül, nem vallana különösebb bölcsességre az ezeknek való feltétlen megfelelés. És végül negyedszer: mindezekből fakadóan az egyénileg preferált ezerféle viselkedési minta túlnyomó többsége nem kikényszeríthető. Az emberi élet és a tulajdon védelme minden valamirevaló kultúrában szent, de egy szabad társadalomban minden egyéb elem tisztán fakultatív.

A legtöbben például nagyra értékeljük az udvariasságot és a jó modort. Igyekszünk is ennek megfelelően létezni. Köszönünk, mosolygunk, beengedjük magunk elé a másik autóst. De mi van akkor, ha a másik nem köszön vissza, nem mosolyog, esetleg még arra sem képes, hogy kettőt villantson hálája jeléül? Ilyenkor jön a kiborulás, hogy micsoda bunkó, s hogy a legközelebb én is ilyen leszek, mert nem érdemel jobbat ez a világ... Miközben pontosan tudjuk, hogy ez mekkora ostobaság. Nyilvánvalóan az lenne jó, hogyha mindenki figyelmes és előzékeny volna a másikkal. Ugyanakkor ez egyáltalán nem elvárható senkitől. A gyerekeim is megjegyzik a hátsó ülésen, hogy mekkora tapló az ilyen, és semmi sem volna rosszabb, mintha mentegetni kezdeném az illetőt. A gyerkőcöknek természetesen igazuk van, és pontosan látniuk, érzékelniük kell, mi az a suttyóság, már csak azért is, hogy ők maguk messze elkerüljék az ilyenforma magatartást. Viszont azt is meg kell tanítanom nekik, hogy ezen nem húzhatják fel magukat. Ha a másik képtelen viselkedni, az az ő szegénysége, rám nem kell, hogy bármilyen módon visszahasson, pláne hogy a viselkedésemen változtassak. Itt két világ találkozott, s a kettő között nem jött létre semmiféle kapcsolódás. Ez nem tragédia. Mindketten békésen haladunk tovább.

A jó modorral kapcsolatos elvárás még hagyján. Igaz, hogy csalódások és pofonok szegélyezik az útját mindenkinek, aki a nagyvilággal szemben ilyen igényt támaszt, de vágyálmai legalább valódi értéket képviselnek. Létezik azonban egy sor olyan magatartási norma is, amely tökéletesen értéksemleges, sőt olyanok is, amelyek egyenesen károsak az egyénre, vagy akár az egész társadalomra nézve. A neutrális kívánalmak sora végtelen: viselj rendezett frizurát, házasodj meg, vállalj legalább három gyereket, válassz nyakkendős munkahelyet, kövesd az ősök szokásait és vallását stb. Itt lehet jó döntés az is, ha hallgatunk ezekre a hangokra, s ugyanilyen jó az is, ha tökéletesen ellentétes módon cselekszünk. Bizonyos elvárásokkal sokkal nagyobb a baj: az ezeknek való megfelelés az egyén számára valódi öngól. Közös jellemzőjük hogy ősrégi, végzetes téveszmékből táplálkoznak, és a legtöbbször olyan megkérdőjelezhetetlenül mélyen bevésődnek, hogy az érintettnek halvány fogalma sincs, mitől oly boldogtalan. Ilyen lehet a rasszizmus, a homofóbia, a merev szabálykövetés, az altruizmus, az aszketizmus, a szenvedéskultusz, vagy épp a jámborság összetévesztése a tutyimutyi önfeladással. Ezek közül egy is elég, hogy tönkrevágjon egy egész életet, mégis komplett ideológiák és vallások épülnek a felsoroltakra. Nem véletlen, hogy sem a kommunizmus, sem a hagyományos kereszténység nem virágzik szabad társadalmakban. Egyszerűen hibás kiindulópont az, amikor az emberi önzetlenségre építünk. A legpusztítóbbak természetesen azok a filozófiák, amelyek nem csupán az egyénre, hanem a teljes társadalomra veszélyt jelentenek - nácizmus, sztálinizmus, hódító iszlám, stb. Ezek közös gyökere az intézményesített erőszak, s innentől kezdve nincs is miről beszélni, ehelyütt már abszolút immorális vizeken járunk.

Amikor két, egymással nem illeszkedő világ összeér, e találkozásnak összesen háromféle kimenetele lehetséges. A középkori módi háborút jelentett makro-, s kocsmai késelést mikroszinten. Ezek a mára már szalonképtelenné vált lejátszási formák abból a szemléletből építkeztek, hogy az emberi élet nem jelent különösebb értéket, még az egészen jelentéktelen ideológiai eltérések is - Fradi vagy Újpest, Jahve vagy Allah - többet nyomnak a latban. A második út a káoszt élteti, manapság ez számit a legdivatosabbnak. Az Európai Unió például közel hetven éve formálódik, de még mindig lényegesen több a nyitott kérdés, mint a szabályozott, ezt látjuk a Brexit esetén is. A dolog úgy fest, mintha egy focibajnokságban a csapatok nem tudnának megállapodni a lesszabályt illetően, s a mérkőzések ezen elemét egy homályos, szürke zóna jellemezné. Nem járna különösebb szankció a lesre futásért, de amolyan illetlen dolognak számítana. Ez persze így szürreálisnak hat, de ha jobban belegondolunk, az egész létezésünket ehhez hasonló jelenségek kísérik végig. Nem illik, nem kéne, nem korrekt, visszaélés, kihasználás, kizsákmányolás, lelki bántalmazás... Az összes ehhez hasonló értelmetlen kifejezés annak az eredménye, hogy folyamatosan szürke zónákat teremtünk magunk körül. A harmadik út, a klasszikus liberális iskola - mely szerint minden megengedett, ami kölcsönösen önkéntes - elsősorban attól igazán működőképes, hogy kifejezetten kevés szabályt fektet le, ám azokhoz minden körülmények közt ragaszkodik. Ennek a filozófiának az a fő hozadéka, hogy egy tiszta és őszinte világot épít. Eltűnnek a szürke zónák, a lebegtetett témák, az elbeszélhetetlen kérdések. A liberális eszmerendszer keretei közt két összeférhetetlen világ találkozása semmiféle gondot nem okoz. Simán elsétálnak egymás mellett. (Ha mégsem így történne, mert csak az egyik fél békés szándékú, úgy a liberalizmus egyetlen etikus válaszreakciója az önvédelem lehet, s még véletlenül sem a bárgyú önfeladás.)

"És mindenki hagyná a másikat,

hogy énekeljen úgy, ahogy a szívéből fakad.

És mindenki várná a pillanatot,

mikor együtt fújhatjuk a dallamot."

Ezt hívjuk művészetnek. Presser egyetlen strófában összefoglalja azt, amit jómagam öt, erősen túllihegett bekezdésben fejtegetek. Ebben a négy sorban minden benne van. Az első kettő az individualizmust, az egyén senki által nem korlátozható szabadságát élteti. A záró sorok pedig rávilágítanak, hogy miként épülnek fel az igazi közösségek: különböző egyéniségek önkéntes együttműködéséből. Semmi csordaszellem. Semmi kényszer. Semmi izzadtságszag. Tökéletes üzenet egy tökéletes zenekartól.

Az idősek tiszteletét csaknem minden emberi kultúra alapvető értéknek tartja. A címbéli idézet arról tanúskodik, hogy ebben a szemléletben a Biblia is maradéktalanul osztozik. Ugyanakkor nincs olyan földlakó, aki nem gondolkodott még el soha azon, hogy a magas életkor valójában mitől is annyira tiszteletreméltó. Értékeljük a tapasztalatot és a hosszú esztendők bölcsességét? Igen ám, de sokan már harmincévesen nagyságrendekkel többet tudnak, mint mások valódi matuzsálemként. Támogatni szeretnénk az elesetteket? Jogos kívánalom, de egy mozgássérült kamasz jobban rászorul az odafigyelésre, mint egy fitt nyolcvanéves. Akármennyit is kapargatjuk, szálazzuk a kérdést, végül azt találjuk, hogy az eltelt esztendők önmagunkban az égvilágon semmiféle értéket sem képviselnek. Ha tiszteletet mutatunk egy aggastyán felé, az elsősorban magának az embernek szól, s minden józan logika szerint hasonló tiszteletet érdemelnek az érett középkorúak és a lezser tinédzserek is.

Anyám és apám még magázták a szüleiket. Az én generációmban ez már teljesen kiment a divatból, azonban a barátaink, osztálytársaink szüleit még kivétel nélkül mi is magáztuk. A gyerekeim nemzedéke ennek is búcsút intett: manapság már mindenki tegeződik mindenkivel, s ez annyira természetes és emberi, hogy nem is értem, miért nem volt mindig így. A csendőrpertu már önmagában is egy gyalázatos dolog, teljesen függetlenül attól, hogy rangbéli, vagy életkori különbségből fakad. A 21. század még sok furcsaságot hozhat, ám azt az ostoba, tekintélyelvű világot biztosan nem teremti újra, amelyben két ember formális egyenlőtlensége ilyen nyilvánvaló módon megmutatkozhat. Ez az aszimmetrikus viszony néha csupán ártatlanul megmosolyogtató, esetenként azonban akár katasztrófához is vezethet. Az előbbire Székelyföld szolgál példával, ahol nem ritka, hogy a fiatalabb testvér magázza az idősebbet, fordítva viszont ez nem áll. Ez akkor vicces igazán, amikor már mind a ketten nyolcvan fölött járnak... A csendőrpertu azért nem mindig ilyen vidám. Egy korábbi posztban szó esett már a Korean Air Cargo-hoz kötődő, feltűnően nagy számú légikatasztrófáról, ahol a vizsgálatok kiderítették, hogy elsősorban a kommunikáció volt a ludas. A koreaiaknál a tekintély rettenetesen fontos, maga a nyelv is - szemben a magázódás és tegeződés kétrétegű világával - hatféle (!!) tiszteletadási szintet különböztet meg. Végtelenül szomorú, hogy civilek százai veszítették életüket bagatell, műszakilag könnyen orvosolható problémák miatt, csak mert a vállalati kultúra szerint az első tiszt és a kapitány különböző szinteken állnak, s e hierarchikus viszonyba nem fér bele az egyenes beszéd.

Ismerek pár karót nyelt figurát, akik idegenkednek a mai, közvetlen hangvételtől, s ha már a csendőrpertu végképp szalonképtelenné vált, legalább a kölcsönös magázódás intézményét éltetnék. Ezzel önmagában nem is volna baj, csakhogy néha rettenetesen életidegen módon hat. Felidézni sem tudom, hogy hány olyan Orbán-interjút láttam, amelyet Bayer Zsolt készített, s minden alkalommal rém kínos volt végignézni azt a természetellenes erőlködést, ahogyan igyekeztek - egy teljesen felesleges formalitásnak megfelelve - a magázódás keretei közt megmaradni. Egy focipályán - ahol a kamasztól a nyugdíjasig, a mérnök úrtól a házmesterig mindenki ugyanazt a labdát kergeti - ugyanilyen röhejesnek hatna, ha a játékosok a "legyen kedves passzolni", vagy az "úgy vélem, hogy ön az imént szabálytalanságot követett el" kifejezésekkel operálnának. Mondjuk, egy erotikus kalandot fel tud dobni a kölcsönös magázódás, ám nyilvánvaló, hogy ez esetben sem a különleges tiszteletadásról van szó, sokkal inkább pikáns szerepjátékról. "Anyádat hívd, ne a 112-t!" - üzeni a magyar rendőrség az ostobaságok miatt betelefonálóknak, s ha van szimpatikus és üdítő jelenség a magyar közéletben, úgy ez a laza, közvetlen stílus feltétlenül annak mondható.

Léteznek olyanok, akik puszta hagyományőrzésből mutatnak megkülönböztetett tiszteletet az idősek felé, mások pedig abból a megfontolásból, hogy egyszer felettük is eljár az idő, s akkor talán ugyanezt a megbecsülést élvezik majd ők is a fiatalabb generációk részéről. "Annak az ifjúságnak, amely nem tiszteli az időseket, nincs jövője" - tartja a kínai bölcsesség. Hazai megfelelője a közmondások gazdag kosarából: "Nem akar öreg lenni, ki az öreget meg nem becsüli." Az indián törzseket és az ázsiai népeket tekintve ez az attitűd fokozottan jellemző. Bali szigetén mindig a legidősebbek voltak a törzs legmagasabb rangú tagjai, a közösség pedig feltétel nélkül engedelmeskedett nekik. Indiában sok helyütt még ma is a legöregebb rokon a családfő, de Koreában, Japánban és Kínában ugyanúgy kijár a tisztelet az előrehaladott korúaknak. Ahhoz azonban, hogy ez ne csupán egy kiüresedett, formális gesztusként éljen tovább, elengedhetetlen, hogy a vének valódi értéket tudjanak nyújtani a fiatalság számára. A legtöbb kultúrában ezt az élettapasztalatból eredő bölcsesség jelentette. Csakhogy amíg egy - technológiáját és életvitelét tekintve - generációkon keresztül változatlanul működő társadalomban ez az élettapasztalat megkérdőjelezhetetlen értéket képviselt, addig a jelenkor napról napra változó világában a régiek szellemi tőkéje erősen devalválódik. Az pedig külön rátesz egy lapáttal, hogy ma már minden tudás pár gombnyomással elérhető; míg 250-300 évvel ezelőtt nem csupán az internet hiányzott, de a túlnyomó többség még olvasni sem tudott. Maradt nagyapa, aki hideg téli estéken a kályha mellett mesélt a világ dolgairól, hogy unokái tátott szájjal hallgassák. Manapság cikkek százaival találkozunk, amelyekben az idősek tiszteletét kérik számon a fiataloktól, ám a legtöbb csak üres siránkozás, egyetlen valamirevaló érvvel sem találkoztam eleddig, mely kellően alátámasztotta volna ezt az igényt. Pedig a dolog nem bonyolult: azok az öregek élveznek valódi megbecsülést, akik a felgyorsult 21. században is praktikus útravalót tudnak nyújtani, s nem puszta nosztalgiaműsort vetítenek. Azt például a mai autókínálatot látva nehéz volna eladni, hogy a Lada 1200-as, vagy a Skoda 120-as milyen príma kis verdák voltak. Ugyanilyen megmosolyogtató a párás szemű megemlékezés a Metró együttes (méltán elfeledett) slágerei felett, miközben ma már Carbonfoolst, Kiscsillagot és Magashegyi Undergroundot hallgatunk. A valódi bölcsek pontosan tudják, hogy tudásuk mely része az, amely teljesen elavult, s melyik az, amely időtlen értéket képvisel. A morál alapjai például évezredek óta változatlanok, ahogyan a pszichológiai igazságok is ugyanúgy élnek tovább. Lehet, hogy nagyapó vasöntödei tapasztalatai már nem sokat érnek, de talán csajozós eszköztára nagyon is használható - csupán a hatvan éve még jól csengő mondatait kell leporolni és a mai stílushoz igazítani.  

Bevallom, Petőfi nem tartozik a nagy kedvenceim közé, és - szemben Arany Toldijával - a János Vitézből sem tudnék túl sok strófát felidézni. Most azonban, hogy ötödikes fiam tanmenetében napirendre került, négy sor 35 év távlatából is azonnal bevillant: "Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai." Ezt a kérlelhetetlen igazságérzetből fakadó forradalmi hevületet már kiskamaszként is nagyon bírtam. Petőfi nem vacakol: hősének szájába olyan pimasz mondatokat ad, melyek magasról tesznek a másik életkorára, s arra a máig élő, alaptalan elvárásra, hogy az idősebbet tisztelni muszáj. Természetesen a fiatal férfiak a világ minden létező kultúrájában forradalmárok; a hirtelen megugró tesztoszteronszint lázadóvá formálja mindannyiukat szüleikkel, tanáraikkal és általában az idősebbekkel szemben. Ha létezik igazán pazar történet, amely rávilágít, hogy ezt még a legjámborabb szülő sem tudja megúszni, úgy a tékozló fiúról szóló krisztusi példabeszéd pont ilyen. A tekintélyelvűséget hirdető prédikátorok ritkán említik meg, hogy Jézus nem is az atyai örökséget eltapsoló fiú karakterére fókuszál. Sokkal inkább apjáéra, akit a tökéletes szabadelvűség jellemez, s akit etalonként mutat be; valamint bátyjáéra, aki formálisan tisztelettudó, de messzemenően boldogtalan, s a sztori egyetlen negatív figurája. Számomra a legizgalmasabb az a tény, hogy a tékozló fiú meséje valójában egy ősrégi, buddhista történet, ugyanakkor a földhözragadt, besavanyodott báty karaktere már tisztán jézusi találmány. Az üzenet egyértelmű: az ószövetségi szemlélettel szemben a legkevésbé sem attól válunk példaértékűvé, ha kritikátlan tisztelettel viszonyulunk az előttünk járó generációkhoz. 

"Nem vagyok a magam ura..." - hajtogatja Victome de Valmont a kultikus Veszedelmes viszonyok című filmben, miközben brutális ridegséggel tapos Madame de Tourvel lelkébe. A John Malkovich által zseniálisan megformált szívtipró természetesen mellébeszél, ahogyan mi is tesszük oly gyakran. Elég csak a szakítás stílusára gondolni; senki sem tart pisztolyt a fejéhez, hogy efféle, kegyetlen mondatokat formáljon: "Az én szerelmem már az ön erényét is csak nagy nehezen élte túl." A kérdés mindazonáltal adott: lehetséges, hogy valóban nem vagyunk a magunk urai? Létezik az, hogy a szabad akarat csupán egy naiv illúzió?

Emberemlékezet óta foglalkoztatja a filozófusokat a szabad akarat problematikája, s ebbe a játékba az utóbbi évtizedek során a pszichológusok is beszálltak, számos kísérletet végezve és publikálva. A magamfajta, klasszikus liberális elveket valló ember számára mindez létkérdés. Ha a tudomány megcáfolhatatlanul kiderítené, hogy valójában mindannyian csupán genetikusan kódolt robotok vagyunk, s döntéseinkben a tudat vajmi kevés szerepet játszik, úgy minden, amiben valaha hittem - demokrácia, morál, akaraterő, önfejlesztés, személyes felelősségvállalás - egy csapásra értelmét vesztené. A fene se tudja, miként rendeznénk be egy ilyen világot, s hogy mit kezdenénk magunkkal - évszázados eszméinkkel, évezredes erkölcsi alapvetéseinkkel - egy ilyen forgatókönyv szerint. Szerencsére ettől - jelenlegi ismereteink szerint - igen távol vagyunk.

A szabad akarat létét megkérdőjelezni igyekvők leggyakrabban Benjamin Libet idegélettani kutató 1983-as kísérletsorozatára hivatkoznak. Az amerikai tudós időbeli csúszást talált a valóság és annak tudatos észlelése között. Ez tapintás esetén fél másodpercet, a látásnál még nagyobb eltérést jelent. Egyik kísérletében az EEG-elektródákkal felszerelt résztvevőknek fel kellett tenni a kezüket, s jelezni, hogy mikor hozták meg ezzel kapcsolatos döntésüket. Libet megállapította, hogy az agy csaknem fél másodperccel a döntés előtt már felkészül mozgásra, s ebből arra következtetésre jutott: szabad akaratunk pusztán illúzió. 2016-ban Adam Bear és Paul Bloom, a Yale egyetem kutatói is hasonló szemléletű publikációt jelentettek meg. Kísérleti alanyaiknak egy képernyőn megjelenő öt fehér körről kellett eldönteniük, hogy melyik fog pirosra váltani. A másodperc tört része alatt tippeltek és - csodák csodája - a 20%-os várható találati aránynál lényegesen jobban teljesítettek. Libet megállapításához hasonlóan ők is azzal magyarázták a jelenséget, hogy létezik egy szűk idősáv az agyi érzékelés és a tudatosulás között, s döntéseinket ebben az időrésben hozzuk. Azzal együtt, hogy ezek a kísérletek rém izgalmasak, a szabad akarat létéről nem sokat árulnak el. Amit Libet megfigyelt, az valójában egy készenléti potenciál, mely nem feltétlenül manifesztálódik tényleges cselekvésben. Bear és Bloom is azt találták, hogy amikor hosszabb időt adtak a döntésre, olyankor helyreállt a világ rendje, s résztvevők - romló produkcióval - immáron a 20 %-os matematikai esély szerint teljesítettek. (Ez a kutatás valójában az intuíciók természetéről árul el sokat.) A brit John-Dylan Haynes, aki maga is hasonló tesztvizsgálatokat végez, kihangsúlyozza: ezek a kísérletek a legkevésbé sem reprezentatívak életünk nagyobb döntéseit illetően.

Yuval Noah Harari, izraeli történész ugyancsak problémásnak véli a szabad akarat kérdését, ő azonban a mesterséges intelligenciában látja a gyakorlati veszélyforrást. Az élettudományokra hivatkozva azt állítja, hogy az ember valójában algoritmusok összessége, s nincs semmiféle megfejthetetlen belső hangja, lényege, lelke. Márpedig ha ez így van, úgy egy külső, átfogó megfigyelést végző algoritmus pontosan tudhatja, hogy mit érzünk és mire vágyunk, akár még nálunk is sokkal precízebben. Harari szerint az MI ily módon képes lesz átvenni tőlünk a szavazó és a piaci döntéshozó szerepét. Apró jeleit már érzékeljük ennek a most még futurisztikusnak tűnő világnak: az internetes reklámok és a Youtube tartalmak fogyasztói szokásaink alapján találnak meg bennünket, ez a jelenség közeli jövőben egyre szélesebb körben jelenik majd meg. Egy valamiről azonban nem feledkezhetünk el: amit az izraeli történész vizionál, az csupán technológiai lehetőség, nem pedig megkerülhetetlen kényszerűség. Valószínűleg 15-20 év múlva elég lesz csak rápillantani az okosóránkra, mely azonnal jelzi majd, hogy lecsökkent a magnéziumszintünk; hogy 150 kalóriával többet fogyasztottunk az optimális értéknél; hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt programja áll a legközelebb az általunk vallott értékekhez; vagy hogy három percen belül szembejön velünk álmaink nője. Mi azonban dönthetünk úgy, hogy magasról teszünk a magnézium utánpótlásra, a diétára, a politikára, vagy a tökéletes bombázóra, aki - az előrejelzésnek megfelelően - tényleg épp most sétált el mellettünk. Egy vezérigazgatónak sem muszáj mindig a tanácsadóit követni, még akkor sem, ha sohasem tévednek. Ahogy a cégvezető is megteheti, hogy saját preferenciái, érdeklődési köre, szeszélyei szerint jobban beleássa magát a termelési és az értékesítési folyamatokba, miközben a beszerzéssel, a bérszámfejtéssel, vagy épp a számvitellel kapcsolatban csupán a főbb adatokat ismerve hoz döntéseket; ugyanúgy mi is bőven válogathatunk: talán befektetési döntéseinket az algoritmusokra hagyjuk, de a lakberendezés és a vasárnapi menü kapcsán csakis a belső hangunkra hallgatunk. S persze az is meglehet, hogy tökéletesen megbízunk a mesterséges intelligenciában, s gyakorlatilag minden alkalommal megfogadjuk javaslatait. A döntést ez esetben is mi magunk hoztuk meg, még akkor is, ha formális aktussá redukálódik csupán. Még akkor is, ha környezetünk ezerféleképpen manipulál, átmossa agyunkat s dróton rángat bennünket. Már az a körülmény, hogy irgalmatlanul zavar mindegyikünket, ha sorsunkat érintő kérdésekben más mondja ki a végső szót helyettünk, bőven elég ahhoz, hogy továbbra is szentként tiszteljük a szabad akaratot. A felelősségérzet és a moralitás alapja az, hogy cselekvéseinket a sajátunknak érezzük, teljesen függetlenül elménk tudatos és tudattalan folyamataitól.

Végignézve a történelmen azt látjuk, hogy mindig az adott korszak technológiai színvonala volt az, amely meghatározta az adott társadalom struktúráját, gazdaságát, ideológiáját, vallását. A mezőgazdaság feltalálását követően mindenütt megjelentek a királyok, császárok, fáraók, fejedelmek, akik - mi sem természetesebb - isteni megbízólevéllel vezették a népet, vagy akár maguk is istenek voltak. A keresztény gondolkodásban hangsúlyosan megjelenő szabad akarat a gyakorlatban csupán cinikus frázisként élt, hiszen az egyházi és az uralkodói tekintély minden lényeges kérdést eldöntött. Legfeljebb arra volt elég, hogy megváltsuk a jegyünket egy képzelt mennyországba, ha itt a Földön békésen tűrünk minden embertelenséget és jogi aszimmetriát. A felvilágosodás és az ipari forradalom elhozta a kapitalizmust és a képviseleti demokráciát. Egy olyan világot teremtett, amelynek polgárai a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy mit jelent a szabad akarat: a tehetségeseknek és szorgalmasaknak sosem látott felemelkedést kínált. Most itt állunk a harmadik nagy, világformáló folyamat közepén, s azon tűnődünk, hogy az informatikai forradalom mit tesz majd a szabad akarattal, s miként strukturálja át társadalmainkat. A negatív forgatókönyvek szerint az ember - mint gondolkodó, döntéshozó, így úgy is, mint szavazó - teljesen elveszíti értékét a mesterséges intelligencia világában. A valóság az, hogy az egyén csak kétféle módon bukhatja politikaformáló hatalmát. Az egyik egy államnélküli világot, vagy minimális jogkörrel rendelkező államot feltételez, ahol a lényeges döntések nem a parlamentben, hanem tőzsdéken és az áruházakban dőlnek el. Ha az államok erősek maradnak, úgy a polgárok voksai is megőrzik értéküket, s csupán egy nyíltan antidemokratikus lépéssel foszthatók meg szavazójoguktól. A történelem jelen szakaszában egyik felvázolt szcenárió sem tűnik reálisnak. Jelenleg sokkal valószínűbbnek tartom a szabad akarat egyre fokozottabb térnyerését, amely abban ölthet testet, hogy a képviseleti demokráciát felváltja, vagy kiegészíti a közvetlen demokrácia intézményrendszere. Minél több olyan kérdés kerül napirendre, amiről az állampolgárok otthonukból, egyetlen gombnyomással dönthetnek, annál kevesebb társadalmi és politikai feszültség fogja terhelni világunkat. Ezt látjuk Svájcban, ahol a szélesebb körű közvetlen demokráciával működő kantonoknak nagyobb a makrogazdasági teljesítménye, mint a többié. Csupán a csorbult hatalmú politikusok járnak rosszul, ám értük aligha ejtünk könnyeket.

Akár az említett pszichológiai megfigyeléseket tekintjük, akár a mesterséges intelligenciában rejlő erős befolyásolási potenciált, adekvát következtetésünk nem lehet az, hogy nem létezik szabad akarat. Sokkal inkább azt látjuk, hogy annak érvényre juttatása nem mindenkinél azonos hatásfokkal működik. Egész egyszerűen különbözőek vagyunk impulzivitás tekintetben. Léteznek könnyen befolyásolhatóak, akik úsznak az árral, s léteznek tudatosak, akik sokkal határozottabban haladnak a saját maguk által kijelölt úton. Az impulzív embereknek valójában több akaraterőre van szükségük szabad akaratuk kinyilvánításához. A pszichológusok többsége sem állít mást: tudatosság és gyakorlás kérdése, hogy mennyire vagyunk a magunk urai.

A napokban sokadszorra is megnéztem az Amerikai szépség című zseniális filmet. Valamennyi karaktere telitalálat. Nem is lehet másképp, hisz mind egy-egy tökéletesen sztereotip figura. Az egykori katonatiszt (Chris Cooper) különösen ilyen. Tőle hallunk ilyen mondatokat, miután ököllel háromszor belemászik fia képébe: "Nem csinálhatod csak úgy azt, amihez kedved szottyan! Nem! Szabályok vannak! Rendnek kell lenni, érted? És fegyelemnek!" Ezek a kétségbeesett és nyomorult mondatok természetesen nem is a fiúnak szólnak, hanem saját magának, ám ez csupán a film végén válik nyilvánvalóvá, amikor a mélyen a tudattalanjába préselt homoszexuális késztetései a felszínre törnek. Attól tartok, hogy minden túlzó rendpártiság mögött valami hasonló félelem húzódik. Amikor rettegünk a káosztól, a sokféleségtől, a kontrollálhatatlanságtól, a legtöbbször a saját magunkban elzárt, irányíthatatlan tartalmakat kívánjuk erőnek erejével lakat alatt tartani.

Kezdjük azzal, hogy a magam részéről semmi bajom a renddel. Sőt! Őszintén szólva csaknem kényszeresen rendmániás vagyok. Imádom, ha a konyhában minden kézre áll és a megszokott helyén találom; ragaszkodom a regények és a cédék szerzők, illetve előadók szerinti betűrendjéhez a polcon; az irodámban minden dokumentum szigorúan felcímkézett iratrendező dossziéban pihen; s hülyét kapok azoktól a riportfilmektől, amelyekben a nyilatkozó tudós mögötti könyvszekrényt a tökéletes kuszaság uralja. Sokan állítják, hogy "a zseni átlátja a káoszt", csakhogy a legtöbben nagyon messze vagyunk a zsenitől. Ráadásul a rend nem csak átláthatóságot, de kényelmet és esztétikus formát is nyújt, s ezek olyan szinten emelik az emberi életminőséget, hogy aligha tudnék lemondani bármelyikről. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a privát dilimet nem kényszeríthetem rá senkire. Mindenkinek joga van az alacsonyabb minőségű létezésre. Lehet, hogy én magam fél órát sem bírnék ki Tamás Gáspár Miklós nappalijában, s már azon kapnám magam, hogy a könyvtárát rendezem, ám nagy valószínűséggel erre sosem kerül sor. Ő pedig úgy él, ahogy neki tetszik.

A baj tehát ezúttal sem azzal van, ha mi magunk kínos pedantériával rendezzük be az életünket, sokkal inkább azzal, ha ezt a világot másokra is erőszakosan rá kívánjuk kényszeríteni. Amikor a rendet, amely nem több és nem kevesebb, mint egyfajta minőségmérce, egy diktatórikus mozdulattal átemeljük a morál felségterületére. Érdemes eltűnődni egy percre azon, hogy mely társadalmi rendszerek azok, amelyek a legtöbb önjelölt rendőrt, besúgót, függöny mögül leselkedő házmestert kitermelik. A kommunizmus értelemszerűen ilyen. Egy olyan világban, ahol korlátozott a magántulajdon mértéke, s a közösségi vagyon a döntő, nyilvánvalóan mindenki bizalmatlanul, árgus szemmel figyeli a másikat, hogy mikor emel el egy nagyobb szeletet a közös tortából, mint amennyi a kényszerű egyenlősdi alapján neki járna. A fundamentalista társadalmakat pontosan ugyanez a mentalitás jellemzi, a különbség csak annyi, hogy itt nem az anyagi javak miatt méregetik egymást az emberek, hanem az "isteni" törvényeknek való megfelelést kérik számon a másikon. Az Újszövetség például másról sem szól, csak a farizeusok és írástudók - az ószövetségi törvényvallásból építkező - kisstílű, szőrszálhasogató, rideg mentalitásáról, melyet Jézus példás lezserséggel söpör le az asztalról. A szélsőbaloldali és az ultrakonzervatív megközelítés között pontosan félúton találjuk a klasszikus liberális attitűdöt, amely a legkevésbé kedvez a besúgóknak, feljelentőknek, önkéntes rendőröknek. Ez a világ ugyanis a másik szabadságának tiszteletén kívül semmiféle elvárást nem támaszt senki felé. Szemben a kommunizmussal, amely megköveteli a kommunista rend tiszteletét; illetve az ortodox berendezkedéssel, mely ragaszkodik őseink rendjének megőrzéséhez, a liberalizmus semmi ilyet nem kér és nem ellenőriz. Bárki lehet marxista, iszlám-hívő, anarchista, vagy bármi, egészen addig, amíg nem árt vele másnak.

Természetesen az "élni és élni hagyni" elvet követő, szabad világ sem működhet rendszabályok nélkül. Minden olyan tett korlátozható és büntethető, amellyel a másik embert veszélyeztetjük, vagy életminőségét rontjuk. Senki sem fogja Svájcot vérgőzös diktatúrának nevezni, csak mert súlyos összegeket perkálunk a gyorshajtásért, vagy a kocsiból kipöckölt cigarettacsikkért. Ezek az intézkedések egy általánosan preferált rendet szolgálnak, s az objektív módon érzékelhető negatív külső hatás adja morális alapjukat. Lehet azon vitatkozni, hogy a 120 km/h sebességhatár magas, vagy alacsony. Morfondírozhatunk azon, hogy a 280 frankos büntetés sok, vagy kevés. Egyben azonban mindannyian egyetértünk: az emberi élet védelménél nemigen létezik szentebb cél. Az általánosan preferált rend fogalmába ugyanakkor nem férhet bele egyetlen olyan követelmény sem, amely ártatlan, a külső környezetet objektív módon nem veszélyeztető tetteket kíván korlátozni. Egyetlen erkölcsösen működő hatalom sem szabályozhatja az emberek öltözködését, hajviseletét, kimondott és leírt szavait, pályaválasztását, időbeosztását, szexualitását, hitét. Pedig ezek mindegyikére láttunk már példákat.

Ha nagyon erős a fantáziánk, természetesen el tudunk képzelni olyan rendpárti világot, amely ideig-óráig működőképes. Ha a híres stanfordi börtönkísérletet - melyről tavaly kiderült, hogy kamu az egész - csupa buddhista szerzetessel végeznénk el, aligha lehetne filmet forgatni belőle. A világ azonban nem csak jámbor csuhásokból áll, s elég egyetlen porszem a gépezetben, máris borul minden. A liberális elveken nyugvó világ nem morális felsőbbrendűsége miatt működőképesebb minden másnál, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal nehezebb tönkretenni. Ahol nem szükséges egyenruhába bújni, egy irányba menetelni, ugyanazt gondolni és képviselni, továbbá mindezeket folyamatosan ellenőrizni, ott a meghibásodás lehetősége is szűkebb. Egy olyan világban, ahol mindenki úgy öltözik, úgy vetkőzik és úgy él, ahogy csak szeretne, ott a társadalmi rend megőrzése nagyságrendekkel könnyebben megvalósítható feladat.

Az egyik legtipikusabb és legprimitívebb téveszme az, amikor a zűrzavaros világ rendjét úgy kívánjuk helyreállítani, hogy elkezdünk dolgozni a másik ember megváltoztatásán. A harcos feministák a férfiakat; a radikális antifeministák a nőket; a homofóbok a melegeket; az iszlám követői a hitetleneket szeretnék gatyába rázni. Már önmagában az is egy tévképzet, hogy egy mérnökien precíz tervezésből fakadóan létezik valamiféle természetes rend. Függetlenül attól, hogy a teremtés Isten műve, vagy a puszta véletlené, azt látjuk, hogy a legtöbb teremtmény közel sem tökéletes. Teljesen felesleges idegpályákat és szerveket találunk a legegészségesebb emberi testben is, miközben azt tapasztaljuk, hogy ugyanazt az idegrendszert egymástól teljesen eltérő funkciókra használjuk. Ez utóbbi jelenség már önmagában is irdatlan káoszt képes teremteni az átlagember elméjében, hiszen még a kifejezetten racionális döntéseinkhez is számtalan - totál felesleges - érzelem kapcsolódik. Ezzel együtt is mindegyikünkben ott él a késztetés, hogy valamiféle kontrollált rendet alakítsunk ki a környezetünkben, ám nem mindenki jut el addig a józan - buddhista, jézusi, vagy ha úgy tetszik, liberális - felismerésig, hogy magunkon kívül senki mást nem tudunk megváltoztatni. A kommunizmusra, a nácizmusra, a fasizmusra, az iszlám hitre és a legtöbb szektára egyaránt jellemző az az elmebeteg elképzelés, hogy megteremt valamiféle új embert, ha kell, a legszélsőségesebb erőszak által. Nem csupán a morál, de a tapasztalat is tiltakozik ez ellen. Természetesen van remény arra, hogy a világot egy jobb hellyé varázsoljuk, ám ehhez még véletlenül sem a katonás rend, és az agresszív fegyelmezés vezet. Ha egyenként, önálló individuumként csak épp hogy elkezdenénk dolgozni önmagunk megismerésén és fejlesztésén, már az annyit dobna a világ általános tudati szintjén, hogy háromig sem kéne számolni, máris a földi mennyországban találnánk magunkat.

Meggyőződésem, hogy egy fejlett társadalom tudatosan törekszik arra is, hogy rendjének fenntartására a lehető legkevesebb lélekölő, ellenőrző-büntető munkakört alakítson ki. Fura volt a Tesztbeszéd című tévéműsorban az épp főpolgármesterségre készülő Puzsér Róbert szájából azt hallani, hogy megveti a BKV-ellenőröket, ám az mindenesetre tény, hogy ezek a karszalagos fickók valóban nem örvendenek magas össztársadalmi népszerűségnek. Hasonlóan alacsony presztízzsel bírnak a parkolóőrök, a halőrök és a közterület-felügyelők is. Az automatizáció egyik legnagyobb áldása az lesz, hogy ezek a lenézett és utálatos munkakörök egyszer s mindenkorra eltűnnek. Ami a tömegközlekedést illeti: számos európai nagyvárosban megfordultam az elmúlt huszonöt évben, s Budapesten kívül sehol sem találkoztam metró-jegyellenőrrel, mindenütt beléptető rendszer működött. Őszintén hiszem, hogy egy élhető világ megteremtéséhez azzal járulunk hozzá leghatékonyabban, ha közösségi rendmániánkat csupán a legszükségesebb területekre korlátozzuk, s azon belül is a lehető legcsekélyebb emberi erőforrást vesszük igénybe. Csupán a haragunk, mérgünk, frusztrációnk okát és céltábláit kell eltávolítani, s már készen is vagyunk. 

Ma már csak mosolygunk Luther címbéli kijelentésén. A katolikus inkvizíción ugyanakkor nehéz volna jóízűeket röhögni, holott az is pontosan erre az attitűdre épült. Mi, a felvilágosodás gyermekei azt hittük, ez a kor és ez a szemlélet már sohasem térhet vissza; a tapasztalatra épülő tudomány igazsága egyszer s mindenkorra legyőzte a vakhit dogmatikus világát. Naiv elképzelés volt. A középkor ismét kopogtat. Sőt, posztmodern jelmezben már itt is van közöttünk.

Az Index hétfői cikke arról tájékoztat, hogy kutatóintézete minden címétől megfosztotta a Nobel-díjas professzort, James Watsont. A kilencven esztendős biológus azt találta mondani egy dokumentumfilmben, hogy genetikánkból fakadóan lényeges a különbség a fehér és a fekete bőrű emberek intelligenciaszintje között, a fehérek javára. Kijelentése - melyet bulváros egyszerűséggel rasszista gyűlölködésnek titulálnak - komoly viharokat keltett a tudomány világában.

Amikor Giordano Brunot 1600-ban elevenen elégették, előzőleg - biztos ami biztos - kivágták nyelvét, azt azonban senki sem vizsgálta, hogy botrányos tanai - például hogy az univerzum végtelen - legalább nyomokban tartalmazhatnak-e tudományos igazságot. Egész egyszerűen szembement a korszellemmel, és ez sértette a katolikus egyház dogmáit és tekintélyét. Ma ugyanezt látjuk - szerencsére máglyák nélkül. Egy tudós állít valamit, ami ellentétes a posztmodern kor dogmáival, s azonnal a kispadra ültetik. A politikai korrektség kiütéssel győz a tudomány felett, s kijelenti: bizonyos kérdések nem képezhetik kutatás tárgyát, mert az érintettekre nézve ez sértő. De lássuk csak, ki sérteget kicsodát? Ha James Watson azt állította volna, hogy a fehér embereknek genetikai okból jobb a ritmusérzéke, szálkásabb az izomzata és hosszabb a pénisze, mint a feketéknek, valószínűleg csak mosolyogva legyintett volna mindenki, annyira képtelenség. Ám amikor az általános intelligencia kerül terítékre, legszívesebben rögtön kivágnák az ember nyelvét, csak nehogy még egy szót szóljon. Mindez végtelenül kontraproduktív: nincs az a reklámhadjárat, ami mélyebben bevési az emberek tudatába, hogy a feketék kevésbé intelligensek - függetlenül attól, hogy ebben van-e bármi igazság - mint az, ha hivatalosan tabuként kezeljük a témát. Ha jómagam afrikai srác volnék, sokkal bántóbbnak találnám ezt a politikailag korrekt megközelítést, mint a Nobel-díjas professzor kijelentését. A nyugati mainstream gondolkodás azonban nem csupán a feketéket sérti vérig, de a fehéreket legalább annyira. Ugyanis azt feltételezi, hogy amennyiben - megfelelő genetikai kutatással alátámasztva - tudományos ténnyé érne a professzor feltételezése, az fokozná a rasszizmust, zárttá és kirekesztővé tenne bennünket. Tényleg el tudja képzelni bárki, hogy a szőke, müncheni lány, aki kenyai udvarlójával az esküvőjére készül, egy ilyen hír hallatán behúzná a kéziféket és a lagzi lefújásán kezdene töprengeni? Az az érzésem, hogy a fő véleményformálók komplett idiótának nézik a teljes emberiséget, fehéret, feketét, tarkát egyaránt.

Semmi sem jellemzi jobban a mai közéletet, mint a fenti "Tessék választani!" című mém. A konzervatív üzenet világos: "Jobb ma egy fehér unoka, mint holnap két fekete bevándorló." Akármennyire is elutasítom a tömeges bevándorlást, az ilyen plakátokkal sem tudok egyetérteni, hiszen egyértelműen negatív mozzanatként állítja be Macron barátkozását a fekete bőrű srácokkal. Semmi értelme e szembeállításnak: a gyermekvállalás is megkérdőjelezhetetlen érték, ahogyan a rasszok közötti elfogadás is az. Az adekvát válasz az, hogy nem kell választani, s még véletlenül sem az, amit a Facebook tesz, kapásból cenzúrázva az ilyen mémeket. Mintha mindkét oldal azon dolgozna, hogy fokozódjon a gyűlölet.

A magam részéről nem hiszek semmiféle összeesküvés-elméletben, sem pedig milliárdosok ördögi terveiben. A jószándékot feltételezem minden szó és cselekvés mögött. Egyben viszont egészen bizonyos vagyok: a rasszizmus abból a primitív törzsi gondolkodásból fakad, amelyet az ismeretlentől való félelem táplál. Semmi sem képes annyira nevetségessé, értelmetlenné és végül semmissé tenni az idegengyűlöletet, mint a másik megismerése. Ennek viszont része az is, hogy nyíltan és szabadon beszélhetünk egymással és egymásról. A magam részéről híve vagyok a vérfrissítésnek, s leborulok az olyan gyönyörűségek előtt, mint ami az eltérő rasszok közös utódaiban oly gyakran megjelenik. Kifejezetten izgalmasnak és hasznosnak tartanám a különböző rasszok minél szélesebb körű genetikai vizsgálatát, továbbá azokat a kutatásokat is, amelyek a rasszok közötti keveredés hatásait veszik górcső alá. Ami az intelligencia kérdését illeti, az egyes országok átlagos IQ-ját rendszeresen mérik, többek között a brit Ulster Intézet is végez ilyen irányú kutatásokat. Sértődésre valójában nekünk is bőven volna okunk, az élmezőnyt ugyanis hosszú ideje változatlanul a fejlett gazdasággal bíró, távol-keleti nemzetek adják. James Watson botrányt kavaró állításával összhangban az afrikai országok valóban nem szerepelnek fényesen ezeken a felméréseken, ám ez még korántsem jelenti állításának igazolását. Akárhogy is: alig hiszem, hogy jó ötlet, ha mindezt tabuként kezeljük. A legtöbben semmivel sem fogjuk kevésbé kedvelni egyik népcsoportot sem, amelyről esetleg kiderül, hogy alacsonyabb intelligenciahányadossal bír. Sőt, azt gondolom, e tudás inkább megértőbbé és empatikusabbá formálna bennünket. Ami pedig a rasszok keveredését illeti: vagyunk egy páran, akik szívesen adnánk 10 pontot az IQ-nkból egy szálkás, kapucsínó testért és egy húszcentis péniszért cserébe...