Bárhol, bármikor, ha kiejtjük azt a szót: elkötelezettség, mindenki elismerően csettint, mintha valamiféle tényleges, megkérdőjelezhetetlen érték került volna terítékre, mint az egészség, vagy a szépség. Pedig az elkötelezettség közel sem ilyen. Egy láncról, egy bilincsről beszélünk, melyet morálisan ugyan elfogadhatóvá tesz, hogy önként vállaltuk, ám értelmet ettől még egyáltalán nem nyer. Ahogy Ákos is megénekli: "A hűség a legkegyetlenebb béklyó..."

Amikor hűségről és elköteleződésről beszélünk, vegyük észre, hogy évszázadok pátosza tapad e kifejezésekhez, nemes és magasztos fogalmakként tekintünk rájuk. Vajon akkor is így érzünk, ha a nácik Hitler iránti hűségére és elkötelezettségére gondolunk? A tisztánlátáshoz vezető első lépés, hogy megszabadítjuk fogalmainkat a történelmi múltban rájuk rakódott érzelmi tónusoktól, s igyekszünk elfogadni: a legjobb esetben is semleges kifejezésekkel van dolgunk. Gondoljunk csak bele: ha elköteleződtem a Fradi mellett, úgy aligha lehetek az Újpest szurkolója is egyben. Ez a zöld-fehérek szempontjából megsüvegelendő, az UTE táborából tekintve ugyanakkor főbenjáró bűn; egy ausztrál szörfbajnok, vagy egy kolumbiai kokaincsempész szemével nézve pedig érdektelenül semleges. Ha képesek vagyunk kettőt hátralépni és onnan tekinteni a világra, sokkal objektívebb képet kaphatunk. Az elkötelezettség valójában nem más, mint a görcsös ragaszkodás szépen csomagolt kifejezésmódja. Mi pedig működünk annyira érzelemvezérelt módon, hogy szinte mindig a díszítés alapján döntünk. Még a szavak jelentését illetően is.

"A vak elkötelezettség egy elmélet mellett nem intellektuális erény, hanem intellektuális bűn." - írja a tudományfilozófus Lakatos Imre, s nem is vallana különösebb bölcsességre, ha ezzel vitába szállnánk. Természetesen jogunk van hozzá, hogy ragaszkodjunk bármiféle eszméhez, dogmához és babonához, még akkor is, ha a tudomány és a tapasztalat ezerszer bebizonyította hamisságát, csak kár ezt erénynek beállítani. Magát az elköteleződést kizárólag akkor nevezhetjük pozitívnak, ha valódi értékre irányul. Tekintsük alapnak, hogy elköteleződünk az élet, a szabadság, az erőszakmentesség, a szeretet, az igazság és az emberségesség mellett! Amikor a világ az egyéb elkötelezettségeink hiányát kéri rajtunk számon, érdemes végiggondolni, hogy ezek összhangban állnak-e alapvető értékeinkkel. Egy konzervatív szemléletű számára az Isten-haza-család szentháromsága felülírhatatlan. Ám mit kezdjünk az olyan vallásokkal, amelyek szembemennek az életigenléssel és a szabadsággal? Legyünk-e hűek egy olyan hazához, amelyet katonai diktatúra irányít? Ragaszkodjunk-e mérgező szüleinkhez, akik nem csupán gyermekkorunkat tették tönkre, de azóta sem mutatnak semmiféle változást (pláne megbánást)? Maradjunk-e agresszív és alkoholista házastársunkkal, csak mert valaha örök hűséget fogadtunk? Szívből sajnálom mindazokat, akiknek ilyen a vallásuk, a hazájuk, vagy épp a családjuk, de még jobban sajnálom őket vaskalapos elkötelezettségük miatt, amiért nem tudnak továbblépni beteg világukból.

A cudar realitás az, hogy személyes mikrokörnyezetünkben nem jut mindenki számára hely, s választásainkat - szemben a konzervatív gondolattal - rendszerint nem faji, nemzeti, vagy rokonsági alapon hozzuk. Olyanokkal fogunk barátkozni és üzletelni, adott esetben olyanok iránt fogunk elköteleződni, akikben megbízunk, akik számunkra kedvesek, akik hozzánk hasonló értékrendet vallanak, teljesen függetlenül a családi kötelékektől. Akik negatívak, akik visszahúznak, akik energiavámpírok, továbbá képtelenek a változásra, azokra tudatos ember nem fecsérli az idejét, még akkor sem, ha egészen közeli rokonról van szó. "Kénytelen voltam apósomat bevenni a vállalkozásba, s most áll a bál..." avagy "az anyám és a nejem megölik egymást, s én nem tudom, melyik pártjára álljak..." - ismerősek az ehhez hasonló, megmosolyogtató mondatok? Ezer balhét és konfliktust megspórolhatunk, ha a családi viszonyokat a helyükön kezeljük, s eleve lehetetlenné tesszük, hogy a familiáris elkötelezettség szentségére hivatkozva kihasználjanak bennünket.

Nem vitás, hogy a házasság intézménye az első, amely legtöbbünknek azonnal beugrik, ha az elköteleződés szóba kerül. E fronton - szemben a szülőfölddel és a felmenőkkel - legalább elmondhatjuk, hogy magunk választottunk. Ez már egy okkal több, hogy hajlandók legyünk elköteleződni, de vajon elég is ennyi, hogy bilincsbe verjük magunkat? És szükséges-e egyáltalán? Pszichológusok, tanítók, lelki vezetők hada harsogja a fülünkbe mióta világ a világ, hogy ettől lesz tartós egy kapcsolat; hogy éppen a visszafordíthatatlanság érzete miatt mozgósítjuk energiáinkat krízishelyzetek idején. Még az is lehet, hogy alacsony tudati szinteken -  ahol az egyén nem látja át sem a saját szükségleteit, sem a lehetőségeit - ez valóban így működik. De annyira jó lenne már, ha a normáinkat nem mindig a legprimitívebb rétegekhez igazítanánk! Egy tudatos embernek az égvilágon semmi szüksége az ásó-kapa-nagyharang felbonthatatlanságára ahhoz, hogy egy párkapcsolatot kielégítően működtessen; hogy a krízishelyzeteket profin menedzselje, s hogy kitartson választottja mellett, ha minden lehetőséget figyelembe véve ez tűnik a legjobb forgatókönyvnek. (Valójában ez a házasfelek egyetlen feladata: folyamatosan fenntartani a másik meggyőződését, hogy keresve sem találna jobbat.) Az elkötelezettségre hivatkozva beleragadni egy rossz kapcsolatba - a leggyilkosabb életstratégia, amit csak el lehet képzelni. Ha pedig jól érzem magam a másik társaságában, ha működik a kémia, ha képesek vagyunk felnőtt módon kommunikálni, úgy valójában már csak elrontani lehet. Az egymással való bánásmód nagyságrendekkel többet nyom a latban, mint az oltár előtt kimondott igen.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik legelemibb elköteleződésre sem képesek. Léteznek linkek, akik ígérnek, fogadkoznak, ám szavuk semmit sem ér - érdemes azonnal törölni telefonszámukat. És ismerünk spontán figurákat, akik folyamatosan a pillanatban élnek, s képtelenek igent mondani bármire, ami a jövőt érinti. Ez utóbbi teljesen elfogadható karakter, morálisan kikezdhetetlen, csak tervezni nem lehet vele. Amikor mi remélünk elkötelezettséget a másiktól, valójában azt kell felmérnünk, mi is a célunk az illetővel. Ha sürgősen szükségünk van egy vízszerelőre, úgy semmit sem szeretnénk jobban hallani, mint azt az ígéretet, hogy másfél órán belül fixen megjelenik. Teszünk arra, hogy léteznek nála olcsóbb, vagy jobb szakemberek, akik esetleg, talán, ha úgy jön ki a lépés, be tudnak ugrani. Ilyenkor mindennél fontosabb az elköteleződés. A párválasztás egészen más játék. Tegyük fel, hogy két jelöltünk van: az egyik minden létező szempontból tökéletes, ám képtelen az elköteleződésre; a másik átlagos, ugyanakkor egészen biztosak lehetünk a hűségét illetően. Melyik mellett tesszük le voksunkat? Ami engem illet: gondolkodás nélkül az előbbit választom.

Elköteleződés egy életen át... van ennek bármiféle értelme? Vajon a barátságok kapcsán miért nem beszélünk hűségről, féltékenységről és kizárólagosságról? Nyilván azért, mert a barátság egy tiszta, két ember egészséges önzésén nyugvó kapcsolat, ezért lehet bármilyen intim, mély és bizalmas; lehet bármilyen kivételes és pótolhatatlan, sosem kiált nyilatkozatok, fogadalmak és ígéretek után. Őszintén hiszem, hogy a jó párkapcsolatok, házasságok alapja - a mindent felperzselő testi szenvedélyen túl - csakis a barátság lehet. Elköteleződést várni a szerelemben - számomra semmi mást nem jelent, csak gyengeséget, félelmet és mélységes bizalmatlanságot.

"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz." - Ezek Konrád György szavai, s a magam részéről nem is szállnék vitába velük. Arra viszont határozottan felkapom a fejem, amikor ezt hallom: Európa egyes városaiban - a nem keresztényekkel szemben mutatott tapintatból - a karácsonyi vásárt a továbbiakban téli vásárnak nevezik. Vajon hogy rímel ez Konrád György szavaira?

A jelenkor igazi tragédiája, hogy problémáink egy része nem elbeszélhető. Aki támogatja a téli vásár elnevezést, az a másik tábor szemében azonnal gerinctelen, gyökértelen, idegen hatalmakat szolgáló, keresztényellenes komcsivá válik; aki pedig ragaszkodik a karácsonyi vásárhoz, arra gyorsan rásütik az idegengyűlölő, rasszista jelzőket. Borzasztó szomorú, hogy itt tartunk: 2018-ban alig lehet nyílt beszélgetéseket folytatni abszolút jelképes ügyek mentén.

Ennek a látszólag nagyon szimpla kérdésnek számos rétege lefejthető. Tekintsük külső kéregnek magát a valóságot! A nem keresztényeken, akikkel szemben az adott önkormányzatok tapintatot kívánnak mutatni, nem a buddhistákat, nem a Krisna-hívőket, de még csak nem is az ateistákat kell értenünk; a gesztus a nagyszámú muszlim bevándorlónak szól. Csakhogy Jézust az iszlám vallás prófétájának tekinti, így születésének ünneplése a legkevésbé sem sérti őket. A megkérdezett muszlim hívők rendszerint nem is értik, miért volt szükség a névváltoztatásra.

A második réteg legyen a morálé. Ennek értelmében mindenki úgy nevezi a saját tulajdontárgyait, szellemi alkotásait és rendezvényeit, ahogy csak akarja. Egyikünkben sem okozott gyógyíthatatlan lelki sebeket, amikor a közkedvelt Raider csokiszelet egyik pillanatról a másikra Twix felirattal került a boltok polcaira. Azt is túléltük, amikor a Pannon GSM-ből Telenor lett, arra meg már szinte nem is emlékszünk, hogy a Kika áruházat valaha Michelfeitnek hívták. Az érintett vásárok névadó tulajdonosa az adott önkormányzat, s ha döntésük nem tetszik a polgároknak, a következő helyi választások során simán lecserélhetik a gárdát. Hasonló felháborodást keltett egy évvel ezelőtt, amikor a Lidl eltüntette termékei csomagolásáról a kereszteket, többek között Santorni híres Anastasis-templomának képéről is retusálták. A dühös kommentelők persze megrohamozták a német áruházlánc Facebook oldalát, ami önmagában teljesen rendben is van: érthető, hogyha hangot adnak véleményüknek. Ám akárhogy is: a Lidl úgy csomagol, ahogy csak akar. Ha az új dizájn nagyobb forgalmat eredményez, úgy helyesen döntöttek, ha szerényebbet, úgy hatalmas baklövést követtek el. Világosan látnunk kell: pusztán jelképekről és szimbólumokról beszélünk, e kérdéseknek nincs semmiféle önmagukon túlmutató morális vetülete.

Tekintsük harmadik szintnek a minőség kérdéskörét! Amikor önszántunkból változtatunk bármin - lecseréljük a hűtőszekrényt, elvégzünk egy nyelvtanfolyamot, diétába kezdünk - annak csakis akkor van értelme, ha egy magasabb minőséget nyerünk egy alacsonyabb helyett. Ha a világ - szüleink extrém ízléséből következően - Ödönnek szólít bennünket, ám mi lényegesen boldogabbak lennénk Tivadarként, úgy valószínűleg lesz egy sétánk valamelyik anyakönyvvezetőhöz. S miért ne lenne? Amikor a Nádor utcát 1968-ban átkeresztelték Münnich Ferenc utcának, a Kádár-rezsim nyilvánvalóan értékesebbnek találta az új nevet a réginél. Ugyanez volt az oka az 1990-es váltásnak, amikor visszakapta a Nádor utca nevet. A Mikulás sem úszta meg: néhány évtizedig Télapó néven futott, majd visszaállt a rend, s a jellegtelen, kommunista elnevezés lassan teljes feledésbe merül. Vagy talán mégsem? Ugyanis arra sem gondoltunk soha, hogy a karácsony negatív kifejezés volna, melynél a tökéletesen neutrális "téli" jelző is szerencsésebb választás. Amikor mély empátiával a dagadt helyett teltet; büdös helyett szúrós szagút mondunk, olyankor tisztán érezzük a minőségi különbséget, s hogy ezáltal a tapintat nemes és nagylelkű útján járunk. A "karácsonyi" és a "téli" jelzők közt nincs ilyen minőségi különbség. Itt mindössze a fűszertől, az egzotikus jellegétől fosztjuk meg az eseményt. Csupán kulturális sótlanságot teremtünk, mintha egy helyi ízeket preferáló éttermet egy McDonalds-ra cserélnénk.

Merüljünk még mélyebbre, s célozzuk meg a kérdés pszichológiai-pedagógiai vonulatát! Feledkezzünk most el mindenféle nagyhatalmi játszmáról, összeesküvés-elméletről és kicsinyes politikai érdekről! Kezeljük a kérdést úgy, hogy a legmesszemenőbb jószándékot feltételezzük a döntéshozókról! Erről a talapzatról tekintve adott egy igen  fejlett nyugat-európai kultúra, mely kifejezetten magas - már-már spirituális - tudati szinten áll, ahol könnyedén mond le az olyan jelképes dolgokról, mint egy-egy esemény elnevezése. (Egyébiránt tényleg boldog világ lenne a miénk, ha ez a fajta buddhista elengedés jellemezné.) Másfelől - a régmúltat idéző, törzsi kultúrával bíró - bevándorlókat látunk, akiknek minél zökkenőmentesebb beilleszkedését szeretné elősegíteni az empatikus anyaország. A cél természetesen egy olyan nyitott és liberális társadalom megteremtése, ahol szabadon virágozhat minden virág, ahol békésen megfér egymás mellett a katolikus templom, a mecset és a zsinagóga is. A kérdés csupán az, hogy ehhez a célhoz milyen út vezet. Tényleg helyes pedagógia az, ha a kölcsönös elfogadás áhított régiójába úgy kívánjuk felemelni az alacsonyabb tudati szinten lévőket, hogy közben szemérmesen elrejtjük a saját kultúránkat? Simán lehet, hogy valóban két lépéssel előrébb járunk, s számunkra már tényleg édes mindegy, hogy karácsonyi, vagy téli vásárnak nevezzük a fahéjillatú sokadalmat. Ám nagyvonalú gesztusunk - minden jószándékunkkal együtt is - valószínűleg csak arra lesz jó, hogy az elfogadást és a kulturális sokszínűséget hírből sem ismerőknek el se kelljen indulniuk ezen a tudattágító kiránduláson. Túlzó tapintatunkkal nekik ártunk a legtöbbet: esélyt sem teremtünk számukra, hogy felzárkózhassanak. Olyan ez, mintha a hatéves és a hároméves gyerekünk veszekedne azon, hogy kié legyen a sárga homokozó lapát, s mi minden esetben úgy rendeznénk a vitát, hogy a kisebb javára döntünk. Ezzel nem csak a nagyobbikat haragítjuk magunkra, de a kicsiben is elvágjuk a fejlődés lehetőségét, s tán egy élet is kevés lesz, hogy az együttműködő attitűd gyökeret verjen benne. 

"A tapintat a szeretet bimbós ága." -  Persze, persze, némi tapintat mindig jól jön. Ám a szeretet legalább ilyen mértékben megköveteli az őszinteséget is. A folytonos, kritikátlan buksisimi csupán arra jó, hogy kimerevítse a pillanatot, s konzerváljon egy olyan helyzetet, amely nagyon is fejlődésért kiált. Ha valakit szeretünk, úgy az a minimum, hogy nem rejtegetjük előle a valóságot. 

Morvai Krisztinával nem igazán vagyunk egy platformon. Ő a konzervatív értékeket képviseli, jómagam a klasszikus liberális eszmében hiszek. Az ember elsőre úgy vélné, hogy ezek a hitrendszerek fényévnyi távolságra vannak egymástól. Mégis, amikor pár napja megnéztem az R56 Sörözőben felvett, vele készült beszélgetést, egyetlen másodpercig sem munkált bennem, hogy a gondolkodásmódunkban lévő különbségeket keressem, annyira magával ragadott a személyisége.

Morvai Krisztina életteli, mosolygós, szenvedélyes, energikus és lelkes - már ezek elégségesek ahhoz, hogy az EP képviselőasszony levegyen a lábamról. Azt érzem, hogy pozitív küldetéstudattal bír, s ténylegesen tenni szeretne a világ jobbításáért. Nyílt és szókimondó, ráadásul valódi egyéniség: mer különc lenni, mer különbözni még a hozzá hasonló nézeteket vallóktól is. Ilyen tekintetben a liberális Puzsér Róbertre és a marxista Tamás Gáspár Miklósra emlékeztet (azzal az apró megjegyzéssel, hogy TGM megkeseredett és filozófiája vállalhatatlan).

Csupán a rend kedvéért említem meg Morvai Krisztina társadalomfilozófiájának azon elemeit, amelyekkel nem tudok azonosulni. A riportban arról beszél, hogy mindenkinek van valamiféle küldetése, ezért senki sem mondhat le önmagáról, sem emberi méltóságáról. A társadalomnak kötelessége, hogy megfékezze a prostitúciót, az alkoholizmust és minden egyéb önpusztító cselekvést. Liberálisként úgy vélem, hogy üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amely önkéntes segítségnyújtást jelent, ám senkit sem szabad az akarata ellenére boldogítani. Az emberi méltóságnak az is a része, hogy mindenki saját maga dönthet a sorsa felől, még akkor is, ha önpusztító utat választ. Morvai elmesél egy történetet, amely egy franciaországi búcsúban játszódik. A célbadobó játék élő céltáblája egy helyi szerencsétlen, akin jót röhög a közönség, ha eltalálják. A dilemmából - lemondhat-e az ember a saját méltóságáról - végül jogi ügy kerekedett, s a francia bíróság úgy döntött: senki sem hozható ilyen helyzetbe. Az csak egy dolog, hogy a saját cimboráinkat mi is szívesen megsorozzuk (mert a barátság intimitásába ez bőven belefér), ám egy idegen ember megalázásán aligha tudnánk szórakozni, s pláne nem vennénk benne részt tevékenyen. Ugyanakkor az legalább ilyen megalázó, ha az embereket súlyos szellemi fogyatékosként kezeljük, akik nem képesek dönteni saját sorsuk felett, s nem mellesleg egy számukra vonzó pénzkereseti forrástól fosztjuk meg őket. Veszélyes terep ez, hiszen ha engedjük, hogy az állam - bármilyen szinten, bármilyen jószándékkal - beleszóljon az egyén magánéletébe, akkor onnan - filozofikus értelemben - mindössze egyetlen lépés, hogy Észak-Koreában találjuk magunkat, s a kormányzat már a hajviseletünk szabályzására is jogot formálhat. A másik, amivel problémám van, az a konzervatívoknál elengedhetetlen hagyománytisztelet, a tradicionális közösségekhez való feltétlen ragaszkodás. Jómagam abban hiszek, hogy bármiben találhatunk értéket, még a legősibb rituálékban is, ám semmit sem fogadhatunk el pusztán a múlt tekintélyére alapozva. A szokásainkat, a kultúránkat, az emberi kapcsolatainkat mind érdemes átengedni a saját szűrőnkön, s csupán azokat megtartani, amelyeknek nem járt még le a szavatossági ideje. Ennyit a különbségekről.

Meglehetősen ritka az, hogy politikus - párthovatartozástól függetlenül - magáról a morálról ejtsen szót. Nagyon bírom, hogy Morvai Krisztinától ez egyáltalán nem idegen: "Az erkölcsileg felnőtt ember az, akinek van egy szilárd, belső lelkiismerete, és döntési helyzetben ez a szilárd, belső lelkiismeret ad neki iránymutatást, nem pedig az aktuális hasznosság." Ez annyira alapvető, hogy jómagam ezt tekintem az emberré válás minimumának. Valójában nem is tesszük túl magasra a lécet a tudati skálán: csupán a becsületesség szintjéről beszélünk, messze a szeretet, az empátia és a spiritualitás szintjeitől. Ám még ez is bőven elég lenne a földi Paradicsom megteremtésére, ha az emberiség nagyobb hányada képes lenne hozni ezt a nívót. (Visszautalva a bevezetőre: Puzsér és TGM is attól hiteles, hogy süt róluk az erkölcsi felnőttség, még ha számos kérdésben jelentősen tévednek is.) Kifejezetten szimpatikus, ahogy az EP képviselőasszony az egyén önmagáért vállalt felelősségéről beszél, mintha a saját gondolataimat hallanám vissza: "Rossz környezetből jöttél? Veled is úgy bántak, mint az állattal, gyerekkorodban? (...) Ez most már a te életed, felnőtt vagy, fel kell emelned a fejed." Ugyanígy a hajléktalanok kapcsán is: "Próbálj meg talpra állni, itt vagyunk melletted." A beszélgetés során többször is szóba kerül az önfejlesztés, az önképzés fontossága, s ezzel összefüggésben a Jobbik eredeti célkitűzéseit is megemlíti: "Az emberi méltóság volt a program középpontjában és gyakorlatilag a polgárosodás, tehát odaállni az emberek mellé és segíteni abban, hogy mondjuk vállalkozóvá váljanak." Tökéletesen egyetértek azzal a gondolatával is, mely szerint ideje lenne világosan beszélni arról, hogy a politikai közélet szereplői valójában milyen világot kívánnak építeni, ezen belül hogyan látják a polgár és az állam egymáshoz való viszonyát. Méltatlanul kevés szó esik erről, holott ez volna a kulcsa mindennek. Persze, amíg a jobb- és a baloldal is terebélyes, nagy hatalommal bíró államban gondolkodik, addig aligha kerülnek terítékre az ehhez hasonló kérdések. Az egyórás interjú alatt Morvai Krisztina számos vesszőparipámat érinti, többek között amikor politikai ellenfeleiről beszél, s azon vágyáról, hogy szeretne belelátni a fejükbe. Nos, ha volna három kívánságom, az egyik egészen biztosan az volna, hogy néhány embernek - akárcsak pár órácskára - beköltözhessek az elméjébe. Az övébe speciel felesleges volna, mert ugyanazt látnám odabent, mint amit hallok idekint: a gondolatai tiszták és következetesek, még ha nem is értek velük mindenben egyet. Puzsér Róbert koponyáját már izgalmasabb terepnek látom: érdekes volna megtudni, hogy a liberális attitűd miként fér meg a reklámok gyűlöletével és betiltásának szándékával. Egy kirándulás TGM elméjében pedig maga lehetne tömény csoda: megérteni azt hogy egy igazán széles látókörű és nagy tudású ember miként tud Marxért rajongani... Elsőként mindenesetre Ferenc pápa fejébe fészkelném be magam. Tényleg furdal a kíváncsiság, mit gondol, mit érez ott legbelül: miként lehet a világ szegényeit és nyomorultjait felemelni anélkül, hogy személyes felelősségvállalásukat egy hangyányit is növelnénk.

A mai közéletet erősen az jellemzi, hogy az ideológiai hovatartozással mindenki kap egy bélyeget, hogy ennek alapján gyűlölhessük, vagy rajongjunk érte. Morvai Krisztina az élő példa rá, hogy nem érdemes előre beskatulyázni senkit, helyesebb inkább a gondolataira, a szavaira és a tetteire figyelni, minden esetben feltételezve a jószándékot. Hiába igyekeztek ráragasztani a Nyilas Barbie gúnynevet, nem igazán vert gyökeret, hiszen a Barbie-jellegből legfeljebb a szőkeség stimmel, a nyilas jelzőből még annyi se. Ha kell, kiáll a nők és az elnyomottak jogaiért, máskor harcosan védi szülőhazáját, ahogy az igazság iránti elkötelezettsége diktálja. Nagyon bírom ezt a nőt.

Cristiano Ronaldo, Steve Jobs, Robbie Williams, Hosszú Katinka... Léteznek olyanok, akik számára semmi sem lehetetlen. Ahol a tehetség találkozik a kitartással, ott a határ valóban a csillagos ég. Azonban mi lesz velünk, közönséges földi halandókkal?

Valójában háromféle út áll előttünk. A többség a legpocsékabb megoldást választja: bele sem vágnak, el sem kezdenek élni. Képesek 60-70 évet eltölteni önmaguk börtönében, szidva a rendszert, a főnököt, a nagypolitikát és a házmestert (csak önmagukkal ne kelljen szembenézni). Csupán remélni lehet, hogy ez a mentalitás - egyre távolodva a Kádár-éra langyos mocsarától - lassan a múlt ködébe vész, még akkor is, ha mind a bal- mind a jobboldali propaganda elsősorban erre a frusztrált és irigy attitűdre épít. A másik véglet az, amikor elhisszük, hogy számunkra sincs lehetetlen, s akkora nagy fába vágjuk fejszénket, melyhez képtelenek vagyunk felnőni. A harmadik út a realitásé és a komforté: amikor tisztában vagyunk a képességeinkkel és lehetőségeinkkel, s ezekkel jól sakkozva úgy érezzük magunkat győztesnek és az élet császárának, hogy mindeközben nem követünk el önbecsapást, de nem is kell az erőn felüli teljesítményt hajszolnunk.

Alain de Botton, korunk egyik ismert filozófusa az Egy barátságosabb, szelídebb sikerfilozófia c. előadásában így beszél: "Szenvedésünk egyik oka, hogy sznobok vesznek körül bennünket. (...) Kicsoda a sznob? Az, aki kiragadja egy kis részedet, és ez alapján állapítja meg, hogy voltaképpen milyen ember is vagy. A sznobizmus uralkodó fajtája manapság a munka-sznobizmus. Perceken belül belebotlunk egy partin, amikor felteszik nekünk a 21. századra jellemző, tipikus kérdést: Mivel foglalkozol? És a válaszunktól függően az emberek vagy hihetetlenül örülnek, hogy megismertek, vagy az órájukra pillantanak és kimentik magukat." Tökéletes helyzetrajza a nyugati társadalmaknak, de tegyük mindjárt hozzá: nem csupán az a sznob, aki a társadalmi pozíciónk alapján dönti el, hogy fontosak vagyunk-e számára, de mi is, ha a lelki egyensúlyunkból ez bármennyire is kibillent bennünket. Alain de Botton szerint a sznob ellentéte az anya, aki a szeretetét nem teszi függővé az eredményeinktől. Ám rögtön bővítsük is ezt a kört a valódi barátokkal, akik pontosan ugyanazzal a lelkesedéssel vesznek részt a szerda esti pókerpartin és a pénteki focin, akár bankigazgatók vagyunk, akár pizzafutárok. Szóval: ha kívül szeretnénk maradni a teljesítménykényszertől frusztrált sznob világon, az egyik legfontosabb teendőnk, hogy tartós barátságokat építünk.

Ha stabil emberi kapcsolataink meg is teremtik a mókuskerékből való menekvés szociális hátterét, azért van még teendő bőven. Muszáj úgy strukturálnunk a világunkat, hogy a szükségleteink és lehetőségeink egyensúlyba kerüljenek, ez pedig sokszor leheletfinom kötéltáncot igényel. Amennyiben a nagy többség életét egy keresztrejtvényábrához hasonlítjuk, melyet kötelességtudóan, adott meghatározások szerint kell kitölteni, úgy a tudatos létezés analógiája egy optimizer feladvány lehet: mondjuk egy 10x10-es üres négyzetháló, melybe a lehető legtöbb európai főváros nevét kell bepréselni a scrabble szabályai szerint. Akik a teljesítmény fokozását választják, azoknak minden arról szól, hogy egyre tágítsák kereteiket, s lehetőség szerint egy 11x11-es, vagy akár 12x12-es ábrával dolgozhassanak, ahol szinte minden elfér, s nem kell azon agyalniuk, hogy a végén Brüsszel vagy Budapest marad ki. Akik viszont a kényelmes élet hívei, azoknak érdemes profivá válni a scrabble játékban, vagyis megtanulni gazdálkodni a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Anélkül, hogy analógiánkban túlságosan mélyen elmerülnénk, két fontos jelenségre azért felhívnám a figyelmet. Először is: kezdeti ábránk tökéletesen üres. Ellentétben a skandináv keresztrejtvénnyel, ide azt írunk, amit csak szeretnénk. Lehet, hogy a végén még London is kimarad, pedig szívünk szerint azzal indítanánk, viszont Ankarát valahogy mégis csak sikerül begyömöszölnünk a jobb alsó sarokba. Felnőtt emberek vagyunk, az égvilágon senki sem dönti el helyettünk, hogy napi tíz órát dolgozzunk, vagy mindössze kettőt; hogy hat gyereket vállaljunk, vagy csupán egyet; hogy a Rózsadombra költözzünk, vagy Balassagyarmatra. Másodszor: aki szeret játszani a szavakkal, s valaha találkozott már optimizer rejtvénnyel, az pontosan tudja, mekkora belefeledkezés, mekkora flow, mekkora szellemi örömforrás egy ilyen típusú alkotófolyamat. Életünk optimalizálása ugyanilyen parádés élvezet: sakkozni az idővel, a pénzzel, az energiával és az élettérrel, úgy, hogy végül minden fontos dologra jusson elég, s még véletlenül se bánjunk pazarlóan egyikkel sem - kifejezetten jó móka. 

Azt mondják: "a nő minden teret betölt", s hazudnék, ha azt állítanám, hogy személyes tapasztalataim ettől merőben eltérőek. Ha csak az újabb és újabb cipőkre és táskákra gondolunk, egy átlagos nőt tekintve már ezek is egy teljes gardróbszobát képesek elfoglalni, ha egy pillanatra nem figyelünk oda. Az a férfi, aki ennek a cunaminak a beérkező oldalon kíván gátat emelni, valószínűleg semmit sem tud a másik nemről. Egy nő addig igazi nő, amíg vásárol; s ha elapadnak az újabb és újabb lábbelik, ruhák és kiegészítők, elhervad, mint az öntözetlen virág. A mindent elborító ár csakis úgy fékezhető meg, hogy a másik oldalon elvezetjük a felesleget. Ha egy asszony tudja, hogy a gardrób mérete fix, s csakis akkor vásárolhat új szandált, ha kidob egy régit, az általában vállalható kompromisszumot jelent. Számtalan olyan ismerősöm van, akik el sem tudják képzelni az életüket 150 négyzetméternél kisebb ingatlanban. Lelkük rajta. Azonban ha végzünk egy gyors és szimpla számítást, érdekes dolgokat fogunk látni. Magyarországon az átlagos nettó kereset jelenleg 220.000 forint. Ez azt jelenti, hogy egy 40 éves munkaviszonnyal százmilliós vagyont lehetne összepakolni. Ez talán elég is egy 150 négyzetméteres ház megvásárlásához, viszonylag elfogadható környéken, ám akkor nem számoltunk azokkal az apróságokkal, hogy a következő évtizedekben lesznek egyéb kiadásaink is, valamint hogy a százmillióra itt és most lesz szükség, s nem negyven év múlva. Ha ugyanezt az ingatlant bérelni szeretnénk, az ugyanúgy felemészti a teljes átlagfizetést. Mindebből az következik, hogy életminőségünk javításának legkézenfekvőbb módja, hogy optimális méretű otthont választunk. A zsúfoltság és a szűk terek is beteggé tesznek, azonban számtalan kreatív módja létezik, hogy egy 60-80 négyzetméteres kecót kényelmessé és élhetővé tegyünk, akár egy többgyermekes család számára is. A számtalan belsőépítészi megoldás közül csak párat említenék: mobil falak japán mintára; szekrénybe, könyvespolcba épített, kihajtható asztal és ágy; nagy belmagasság esetén vertikális tárolás, a lakás felső szegmensét hasznosítva. Nyilvánvaló persze, hogy a lakóingatlan mérete státuszszimbólum is. Ezen a sznob-hatáson a bevezetőben már említett módon mi magunk könnyedén átlibbenhetünk, már csak asszonyainkat kell meggyőzni arról, hogy a mértékletesség erény. Baj akkor van, ha minden barátnő valóságos palotában él, ám ez esetben valószínűleg a párválasztásnál nyúltunk mellé. Ilyenkor marad a búskomor blues: "Teérted hajtok, mindened meglegyen..."

"A határ a csillagos ég...." Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is le akarnám törni a lelkesedését. Még ha nem is vagyunk kimagasló tehetségek, akkor is százszor jobb elbukni, mint soha meg sem próbálni. De talán akkor járunk a legjobban, ha reális célokat tűzünk magunk elé. Úgy nem csupán a csalódástól kíméljük meg magunkat, de attól is, hogy a túl magasra pakolt léc látványa bénítólag hasson, avagy ellenkezőleg: magunkból kifordult fanatikussá formáljon. Ha álmaink elérhetőek, úgy sohasem fogjuk a világot hibáztatni a kudarcainkért, de megszakadni sem az önként vállalt teher súlya alatt. Szóval: csak lazán.

Az Echo TV Sajtóklub c. műsorának hétfői adásában - a szokásos tematikából erősen kiütköző módon - napirendre került a testi érintés kérdése is. Az apropót természetesen a fenti fotó szolgáltatta. Szó esett még a Juncker-puszikról, valamint Demszky Gáborról is, aki a 24.HU-n megjelent nagyinterjújában - többek között - a csábításról, s azon belül is az érintés hatalmáról beszélt. Pazar témafelvetés, csupán azt sajnálom, hogy a stúdióbeszélgetésben résztvevő konzervatív újságírók ezúttal is hozták szokásos formájukat, s értelmes reakció helyett a nézőnek be kellett érnie a bugyuta vaskalapossággal.

Egészen nyilvánvaló, hogy nem hétköznapi látvány, ahogy Macron Trump combján pihenteti kézfejét. Itt nem elsősorban azon akadunk fenn, hogy ez a fajta bizalmaskodás szembe megy a merev diplomáciai előírásokkal. A történelmet a jelen nagyágyúi írják, s ha tudatosan lazítani kívánnak a rugalmatlan elnöki etiketten, lelkük rajta. A magam részéről még tapsolok is hozzá. A megfelelő érintés közelebb hozza egymáshoz az embereket, s alkalmas arra, hogy a szavaknál mélyebben és őszintébbnek ható módon kifejezzük szimpátiánkat, bizalmunkat, nyitottságunkat, vagy akár dominanciánkat. Macron combsimije attól oly zavarbaejtő, hogy az érintésnek ez a módja nem igazán szokványos férfiak között, még az ezeréves cimborák között sem. Az amerikai elnök arcán látható döbbenet ennek is szól.

Demszky Gáborra is igaz, hogy házhoz megy a pofonért: "A nők nagyobb része, már azok, akik hajlandóságot mutatnak az ismerkedésre, hiperérzékenyek az érintésre. Nekem pedig van egy speciális vállfogásom. Még puszi sem kell. És akkor bármi megtörténhet." Az első mondat tökéletes életbölcsesség. A további három ugyanakkor gyermeteg kérkedés, ami aligha javít egy közéleti szereplő megítélésén. Az égvilágon semmi gond azzal, hogy a csábításról beszél. Az is belefér, hogy elmondja, ő maga egész ügyes vadásznak számít. (Mondjuk, az a tény, hogy hatvanöt évesen ötödször nősül, azt jelzi: nem teljesen amatőr a csajozásban.) A helyében azonban ennél mélyebben nem mentem volna bele. Több évtizednyi közszereplés után egyszerűen éreznie kéne, hogy nem beszélhet "speciális vállfogás"-ról, ha közben a komolyságát is szeretné megőrizni. Ez körülbelül Benkő Dániel szintje.

Azzal együtt, hogy az említett politikusok megnyilvánulásai valóban furák, a Sajtóklub véleményformálói is erősen megmosolyogtatóak, amikor a baloldaliság és a tapogatás összefüggéseit firtatják. Alig hiszem, hogy a testi érintések jellegét és intenzitását a politikai hovatartozás jelentősen formálná, s ha mégis, úgy a konzervatív ridegség okát a vallási prüdériából eredeztetném. Az mindenesetre végtelenül ostoba következtetés, hogy amennyiben a balosok sűrűn élnek az érintés eszközével, akkor a jobbosoknak inkább tartózkodónak kéne lenniük. Hiszen pontosan tudjuk: AZ ÉRINTÉS JÓ! Egy csecsemő elpusztul, ha nem érzi az anyai test melegét. Egy valamirevaló szülő még a kamasz gyerekeit is nap mint nap megöleli (már ha hagyják, persze). És ahogy Demszky is utal rá: a csajozásban elképesztő előnyt jelent, ha egy fiú mestere a spontán érintéseknek. Egy sikeres randi másról sem szól, csak a szexuális feszültség folyamatos feltornászásáról, s ennek elengedhetetlen eszköze az egyre intenzívebb és merészebb fizikai kontaktus. Arról nem is beszélve, hogy hamar kihűl az a kapcsolat, amelyikben a kezdeti fellángolást követően a felek idővel elfelejtik megérinteni egymást. Két (heteroszexuális) férfi közt némiképp más a helyzet. Az érintés itt is építő és helyénvaló, viszont - mivel nincs szexuális töltete - ebben az interakcióban a lehető legsemlegesebb testtájakra - kar, váll, hát - korlátozódik. Pontosan így indul a nők becserkészése is, csakhogy amíg ott - szándékoltan és tudatosan - idővel elkalandozik a kéz, férfiak közt ez aligha szül jó vért. És igen: a térd is tiltott zóna. Határozottan az.

Az Echo TV műsorát nézve a leginkább azon akadtam ki, ahogyan Szentesi Zöldi László érvelni igyekezett: "A szüleink és a nagyszüleink úgy neveltek minket, hogy lehetőleg idegen embereket nem fogdosol. Ez ilyen alapdolog, de úgy látszik, ez náluk kimaradt..." Ilyenkor felsír bennem az értelmiségi és legszívesebben a hajamat tépném. Egyrészt: megértem én, hogy a konzervatív arculat megköveteli az ősök tanításának lépten-nyomon való magasztalását, de nehogy már egy középkorú férfi attitűdjét a szüleitől kapott konkrét útravaló határozza meg... Ez valami vicc. Lehet, hogy a felmenőink helyesen és jól neveltek bennünket, ám felnőttkori  tudatunk már egy önálló, megszűrt, bensőségesített tartalmú tudat. Ami helytelen, az nem azért az, mert a szüleink annak látták, hanem mert mi magunk meggyőződtünk róla. Másfelől: az nem egy érdem, ha valaki jó nevelésben részesült. Van, aki intelligens és szerető környezetbe születik, s van, aki a legkevésbé sem. A sorsunk jelentős részét magunk alakítjuk, erre az egyre azonban egészen biztosan nincs ráhatásunk. Harmadrészt: elképesztően tudatos szülőnek kell lennie annak, aki a gyermekeit a metakommunikáció fogásaira oktatja; azt gyanítom hogy ez a családok egészen elhanyagolható töredékét jellemzi. És negyedszer: simán előfordulhat az is, hogy szüleink és nagyszüleink nettó hülyeségekkel tömték tele a fejünket. Akárhogy is: rém kínos egy ilyen érvet hallani komoly férfiember szájából.

Sokan még emlékszünk a brezsnyevi csókokra, s nem sírjuk vissza sem a kort, sem a szokásait. Ám ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy valami merev és távolságtartó világot kellene építenünk. A vallási prüdéria épp elég bajt okozott már a múltban, a jelenben pedig a metoo mozgalom igyekszik komoly falakat emelni férfi és nő közé. Ideje volna a testi érintést végre a helyén kezelni, tabuk és gátlások nélkül.

"Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." - E pazar, mára már szállóigévé vált felütéssel indítja Albert Camus híres regényét, a Közönyt. Nincs az az olvasó, aki ne kapná fel a fejét egy ilyen kezdésre; a blazírt érdektelenséget aligha lehetne kifejezőbben tálalni. Túllépve a művészi hatáskeltésen, számomra fura, hogy a közöny - mely önmagában egy érzelmileg semleges álláspontot jelenít meg - miért cseng a legtöbbek számára oly negatívan. "A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny" - írja a Nobel-békedíjas Elie Wiesel, s Márai is hasonlóképpen gondolkodik: "Minden ellenségesség között a legveszélyesebb a közöny!" A címbéli mondás George Bernard Shaw-tól származik, a jelek szerint ő sem látja másként.

Természetesen létezik az érzéketlenségnek olyan extrém mértéke, amelytől kirázza az embert a hideg. A Gyilkos elmék c. sorozat pszichopatáit például bizonyosan nem nevezném követendő példaképeknek, ahogyan azokat sem, akik súlyos balesetet látva könnyű szívvel továbbhajtanak. Ugyanakkor a másik végletet sem tekintjük kívánatosnak: ha valaki minden kóbor kutyát befogad; ha azonnal repülőjegyet vált, amikor valamiféle távol-keleti természeti katasztrófáról értesül; vagy ha orvosként elsírja magát egy-egy súlyosabb betegség diagnosztizálásakor. Kell, hogy legyen egy optimális szintje az érzékenységnek.

Nyilvánvaló, hogy jelentős mértékben alkati kérdés, ki-ki hol helyezkedik el a TOTÁLIS KÖZÖNY - TELJES EMPÁTIA skálán. Ám közel sincs minden a génjeinkbe kódolva. Legalább ilyen lényeges az is, hogy egzisztenciális és mentális fejlődésünk mely szakaszában járunk. Üres tálból nem lehet enni adni - szokták mondani, s nehéz is volna vitatkozni ezzel. Ha mi magunk még nem értük el bőségnek azt a szintjét, melyben már rendelkezünk elégséges szabad energiával, idővel, avagy anyagi forrással, addig aligha leszünk képesek érzékenyen reagálni a világ bújára-bajára. (Ha másért nem, már csak ezért is érdemes mielőbb meggazdagodni.) A legtöbben még emlékszünk, milyen volt, amikor a friss jogosítvánnyal először ültünk a volán mögé. A figyelmünk 100%-át lekötötte, hogy ne csináljunk semmi hülyeséget. Eszünkbe sem jutott, hogy előzékenyen beengedjük magunk elé a másikat, pláne, hogy sávot váltsunk a könnyebb besorolása kedvéért. Észre sem vettük a többi autóst, legfeljebb azt az egyet, amelyik előttünk haladt. Nincs más út: egész egyszerűen fel kell nőni a megfelelő érzékenység eléréséhez. Egy csecsemő nem érez semmiféle empátiát, mert rajta kívül nincs más a világon - számára minden csupán önmagáról, s a puszta létfenntartásról szól. A tragédia az, amikor még hatvanévesen is ezen a szinten vegetálunk.

Azt kell világosan és tisztán látni, hogy a természet alapvető beállítottsága a közöny. Teljes téveszme az, hogy az evolúció - a természetes és szexuális szelekció által - könyörtelen és vérszomjas élőlényeket hozott létre, amelyek folyamatosan egymással küzdenek és versengenek. Az erdők állatai - hacsak nem egyazon tápláléklánc szereplői - többnyire békés közömbösséggel sétálnak el egymás mellett, szinte tudomást sem véve a másikról. Érthető, hiszen ahogyan az altruizmus, úgy az örökös harc is jelentős többletenergiákat igényel, a természet pedig alapvetően takarékos. A tigrisek, krokodilok és varacskos disznók tehát nem jók és nem rosszak - a morál ebben a dimenzióban értelmezhetetlen. Amikor arról beszélünk, hogy az emberiséget - sok egyéb mellett - az erkölcs emeli ki az állatvilágból, olyankor jó volna biztosan tudnunk, hogy etikai szabályaink valóban felfelé mozdítanak, s nem mélyebbre visznek. Az empátia, az érzékenység, a másokra való odafigyelés és az önkéntes adakozás például üdvözlendő értékek. Azonban az olyan erkölcsi rendszer, amelyben az önfeláldozás, az önmegtartóztatás és a jótékonykodás direkt módon megkövetelt, nem pozitív irányba lendít a közöny neutrális szférájából, hanem kifejezetten negatív tartományokba vezet. A magam részéről megemelem a kalapom minden szerzetes előtt, aki önszántából lemond a földi örömök jelentős részéről, hogy embertársait még nagyobb odafigyeléssel szolgálhassa. De ki ne találjuk már, hogy a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség önmagukban is bármiféle értéket képviselnek...

 ATTITŰDÖK ÉS TÁRSADALMI KONSTRUKCIÓK (VAJON MI KERÜL A KÉRDŐJEL HELYÉRE?)

Amióta csak ember él a Földön, valószínűleg azóta gyártjuk álmainkat egy eljövendő szép és jó világ kapcsán. Erről szólnak a különböző vallási fantáziák - köztük Jézus második eljövetelével, vagy a Jehova tanúinak színes kiadványaival, melyek illusztrációiban békésen heverészik egymás mellett a bárány és az oroszlán -, de még a szépségkirálynő-jelöltek szájába adott, erősen elhasznált "világbéke" szlogen is ezt a vonalat erősíti. Mintha Ádám és Éva sztorija ténylegesen megtörtént volna, s mi azóta is vágynánk vissza az elveszett Paradicsomba. Valójában nem is tűnik irreális vágynak a földi mennyország megteremtése, az viszont egészen bizonyos, hogy nem egyetlen hatalmas ugrással jutunk el oda, közvetlenül a pokolból elrugaszkodva. Az Ég felé vezető, sok ezer apró fokból álló lépcsősor a földi szférákon halad keresztül. A gyűlölet, ítélkezés és elnyomás tekintélyelvű légköréből nem terem semmiféle szeretet, az első lépést az ezektől való megtisztulás jelenti. Körülbelül ennek a folyamatnak a közepe felé jár ma az emberiség, miután a felvilágosodás során elkezdtük kidobálni régi, pokolbéli beidegződéseinket. Sokan idegenkedve szemlélik a modern kor közönyét, s nosztalgiával tekintenek vissza a vérgőzösen szenvedélyes, barbár múltba, holott sokkal építőbb volna előrefelé irányítani figyelmünket. A tradicionális vallások is azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy az idejétmúlt, poros és nehézkes dogmákból igyekeznek spiritualitást teremteni, ami tökéletes téveszme, fából vaskarika. Minden megvilágosodás a dogmák meghaladásával és elvetésével kezdődik.

Lehet azt mondani, hogy a szeretet és spiritualitás szintjén már nincs szükség morálra. Ez így is van, mégpedig azon egyszerű okból, mert ebben a régióban már alap, hogy nem bántjuk egymást. Addig azonban, a modern kor egocentrikus világában a legfontosabb iránytűnknek számít. (Ha tekintetünket egy pillanatra Svájcra vetjük, azt látjuk, hogy százezer főre 0,7 gyilkosság esik évente, amely az egyik legalacsonyabb érték a világon, miközben minden negyedik lakosra jut egy otthon tartott lőfegyver. A társadalom egy bizonyos tudati szintje fölött feleslegessé válnak az önvédelmi eszközök, ahogyan tiltásuk is ugyanolyan értelmetlen.) Lehet azt mondani, hogy a legmagasabb szinteken jelentőségét veszíti a racionalitás is. Igen ám, de utunk földi tartományában a vakhitet első körben a tudományra kell cserélnünk, hogy azután azt ugyancsak meghaladhassuk. Lehet azt mondani, hogy a szeretet régióiban már semmi sem olyan természetes és magától értetődő, mint az empátia, de sosem jutunk el idáig, ha lépcsőtúránk során nem számoljuk fel a kikényszerített jóság intézményeit. A közöny légköre hűvös ugyan, de összehasonlíthatatlanul enyhébb, mint a tekintélyelvű korok fagyos világa. Akik a régi időket sírják vissza, azoknál minimum Stockholm-szindrómára gyanakszom.

Mondhatjuk azt, hogy "a közöny az embertelenség esszenciája". Beleverhetjük gyermekeink fejébe, hogy legyenek jók mindhalálig. Büntethetjük őket szidással, tiltással, veréssel. Megkövetelhetjük, hogy kedvenc játékaikat zokszó nélkül engedjék át a másiknak. Kikényszeríthetjük a bocsánatkérést, ha helytelenül cselekednek. Csak ne csodálkozzunk azon, ha az erőszak eszközeivel a poklot építjük újra. Szeretethez csak szeretet vezet. A szabadság könnyű levegője és semleges közönye pedig az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy a szeretet légköre spontán módon, erőlködés nélkül, ha úgy tetszik: evolúciós szükségszerűségből kialakuljon.

A vallások oroszlánrészét meglehetősen merev struktúra jellemzi. Az étlap adott, muszáj végigenni, válogatásnak helye nincs. A katolikus egyházra mindez különösen igaz. XI. Piusz pápa 1928-as "Mortalium animos" kezdetű enciklikájában így fogalmaz: "Semmiképpen sem szabad hit dolgában a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra felosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bírni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr." Ha van igazán szomorú és lehangoló a vallásban, úgy ez a hozzáállás feltétlenül odasorolható.

Megértem én, ha egy katonai szervezetet a megingathatatlan fegyelem és a parancsok kérdés nélküli végrehajtása jellemez. Ez sem az én világom, s ebből is van baj bőven, ám az éles helyzetek többnyire valóban nem alkalmasak arra, hogy minden érintett szabadon kifejthesse véleményét, hogy demokratikus döntés szülessen, vagy hogy mindenki a saját elképzelése szerint cselekedjen. Ezzel szemben a vallásoknál az égvilágon semmi sem indokolja ezt a tekintélyelvű megközelítést. Egy olyan felekezet, amely komolyan veszi magát és a híveit, bőven megteheti, hogy étlapját rugalmasan alakítja. Egyrészt azért, mert változnak az idők, s a történelem és az egyéb tudományok fényében - ha úgy tetszik: a Teremtő Isten jóságának köszönhetően, ahogy egyre szélesebb bepillantást enged a kulisszák mögé - számos dogmatikus elemről világossá válik, hogy felesleges, vagy akár kifejezetten káros. Másrészt azért, mert sosem volt másképp: a vallások mindig is önkényes emberi döntések mentén formálódtak; a legelemibb morális szabályok kőbe vésésén túl gyakorlatilag minden alkotórészük szabadon változtatható. Irgalmatlan képmutatás a nyilatkozó Isten tekintélyére hivatkozni.

A köztudatban úgy él, hogy a Szentírás kanonizálása a 325-ös niceai zsinathoz kötődik, ám a vallásformálók nagy vonalakban már a 2-3. század során összeállították azt a menüsort, amit azóta is Bibliának nevezünk. Egy keresztény ember számára a Jézus tanítását bemutató evangéliumok bőven elégséges útravalóul szolgálnak. Ám a korai egyházatyák bizonyára vékonykának találták e műveket, s hogy az isteni kinyilatkoztatás tekintélyesen vaskossá duzzadjon, hozzácsaptak még egy sor, erősen megkérdőjelezhető értékű irományt. Az unalmasan dagályos, olvashatatlan, s a krisztusi gondolatokkal köszönőviszonyban sem lévő páli leveleket; János LSD-s hallucinációit Jelenések Könyve címen; illetve a teljes Ószövetséget, annak minden barbárságával és kegyetlenségével.

Bábel tornyának sztoriját például sosem értettem. Már negyven évvel ezelőtt, az óvodás hittanon is csak pislogtam, hogy vajon mi baja lehet a Teremtőnek. "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen" - így az emberek, s e félmondatban minden bűnük benne foglaltatik. Maguknak építenek (nem az Istennek) és nagyot akarnak alkotni. Förtelem. Az Úr persze gőgösen közbelép és - összezavarva az érintettek addig egységes nyelvét - meghiúsítja a nagyszabású vállalkozást. Döbbenet. Az még csak hagyján, hogy egy ilyen tanmese több ezer évvel ezelőtt megszületett. Nyilván kellett valami színes kis történet arról, hogy miként alakultak ki a különféle nyelvek. Ám ezt - egy ilyen kifordított morális köntösbe bújtatva - már annak idején sem lehetett könnyű lenyomni a népek torkán, hát még manapság. Adott egy csomó aktív, öngondoskodó és kreatív ember, akik otthont akarnak teremteni maguknak. Vágyaik az egekig érnek - ambiciózusak, kíváncsiak, nyitottak a lehetőségekre és a világ csodáira. Nos, ők a rosszak. Aztán jön az Úr - aki mellesleg képére és hasonlatosságára teremtette őket - és szétbarmol mindent. Ő a jó. Van ebben bármiféle erkölcsi logika? No persze, ha így beszélnek: "Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, Isten dicsőségére!" -  valószínűleg máris minden frankó lett volna. Beteg egy istenkép, s tökéletesen védhetetlen, pedig a keresztény prédikátorok újra és újra nekifutnak, megpróbálkozva a lehetetlennel. Ha Isten létezik, és még jóságos is, úgy kétségkívül akkor a legbüszkébb ránk, amikor teremtő erőnk szárnyal, s - példának okáért - parádés felhőkarcolókat építünk.

Szodoma és Gomora történetében az az igazán bájos, ahogyan az ókor tudatlan embere tálalni képes egy számára megmagyarázhatatlan természeti katasztrófát. A régészek, akik a közelmúltban kiásták e bibliai városokat, a leletek között trinitit (sivatagi üveg) szilánkokat találtak; ez az anyag kizárólag extrém hőhatásra, például atomrobbanás következtében jöhet létre. Amikor egy aszteroida még becsapódás előtt darabjaira esik, az olyan légrobbanást képes okozni, mely a mai atomfegyverek erejével ér fel. Ez történt a szibériai Tunguskában is 1908-ban, ahol kétezer négyzetkilométernyi erdő vált semmivé pillanatok leforgása alatt, s feltehetően Szodomában és Gomorában is, a fellelt ásványok és a természetellenes, kitekeredett pózban talált csontvázak ugyancsak ezt támasztják alá.  "Az Úr pedig kénköves, tüzes esőt bocsátott Szodomára és Gomorára" - így az írás, mely tökéletesen megfelel annak a látványnak, amit egy légrobbanás szemtanúja érzékelhetett. Aki pedig egy ilyen ritka és brutális pusztítást okozó katasztrófát látott, az adott kor szintjén nem is gondolhatott másra, mint Isten büntetésére. A történet tehát minden jel szerint valós, csak a hozzáfűzött bibliai magyarázat az, ami meseszerű.

Imádom Ábrahám és Izsák sztoriját is. Adott egy vénember, aki egész életében másra sem vágyott, mint hogy utódot nemzhessen. Élete alkonyán teljesül álma: fia születik. Ekkor jön az isteni kész átverés show: az Úr, azt kéri tőle, ölje meg a gyermeket. A magam részéről általában értem a tréfát, s bírom a morbid poénokat is, de ezen nagyon nem tudnék röhögni. Egy ilyen felszólításra Ábrahámnak - ha csak egy hangyányi erkölcs is megszorult benne - egyetlen válasza lehet: NEM! Nincs az az isten, akinek a kedvéért ilyen bűnt elkövetnénk. És még csak az sem kell, hogy a saját gyerkőcünk legyen a kiszemelt áldozati bárány; egy ismeretlen kínait sem gyilkolnánk meg semmiféle parancsra, vagy isteni felkérésre. Totál gáz, hogy ilyenek az Ótestamentum példaértékű főszereplői: egy láthatatlan, beteg diktátor és egy ostoba, szervilis vénember. Abszolút kiábrándító.

S bár hosszasan lehetne sorolni még az Ószövetség sötétebbnél sötétebb fejezeteit, az aranyborjú közismert történetével be is fejezem. Míg Mózes a kőtábláit faragja, unatkozó népe - összedobva némi fukszot - egy aranyborjút önt magának. A Sínai-hegyről komótosan leballagó népvezért laza fesztiválhangulat várja: emberei énekelnek és táncolnak a szobor előtt. Mózes ezen erősen bepöccen és lekaszaboltat háromezer bálványimádót. Kedves kis sztori. Ha képesek vagyunk elfeledkezni arról, hogy három világvallás tartja példaértékűnek ezt a magatartást, valójában még egész tanulságosnak is mondhatnánk. Az aranyborjú története ugyanis pontosan bemutatja, miként működnek a diktatúrák. Először is kell hozzá egy eléggé birka nép. Amelyik képes egy szobrot istenként tisztelni, az már elég jó alapanyagnak tekinthető. Azután kell egy erős küldetéstudattal megáldott népvezér, aki nagy meggyőzőerővel tudja képviselni, hogy az egyik bálvány értékesebb a másiknál, mi több, halált érdemel, aki másképp látja. Nos, volt honnan lesniük a 20. századi vérengzőknek.

Kétségkívül igaz, hogy irodalmi tekintetben jópofa párosítás az Ótestamentum és az Újszövetség, az utóbbi számos helyen rímel az előbbire. Izsák elmaradt kivégzésére Jézus meggyilkolása a válasz, a bábeli zűrzavart pedig a pünkösdi csoda billenti helyre. Ezek művészi tekintetben parádés párhuzamok, ám annyit azért nem érnek, hogy ezek kedvéért a kereszténység az Ószövetséget is szent könyvnek tekintse. Az egyház persze tökéletesen tisztában van azzal, hogy a jézusi, humanisztikus szemlélet szinte összeegyeztethetetlen az Ótestamentum világképével. Védve a védhetetlent, olyan érvekkel szoktak előhozakodni, hogy lám, Jézus is ismerte és tisztelte az Írást. Alig hiszem, hogy ez bárkit is meggyőzne. Jézus zsidó volt, vagyis neveltetésének részét képezte az Ószövetség szövegével való megismerkedés. Másrészt tanító, akinek elemi szüksége volt rá, hogy tisztában legyen az adott korszellemmel, ami ellen oly gyakran szót emelt. A másik zseniális érv az Ószövetség mellett Jézus isteni mivolta, mely szerint ez a szerethető, békés, buddhista filozófus egy és ugyanaz a személy, mint Jahve, a zsidóság féltékeny, barbár és gyűlölködő istene. Ez már csak azért is súlytalan és megmosolyogtató gondolat, mert Jézus istenfiúságáról is emberi önkény, a fent már említett niceai zsinat döntött, közel sem egyhangú szavazás mellett. Arról nem is beszélve, hogy ha már Krisztusból istent kívánunk faragni, miért pont egy ilyen megkérdőjelezhető arculatú, terhelt múlttal és igen rossz marketinggel bíró Mindenhatóhoz rendeljük hozzá? Legalább indulhatott volna tiszta lappal...

Október közepén életbe lépett az új hajléktalantörvény. Azóta másról sem hallunk, csak tiltakozásokról, petíciókról, tüntetésekről. Gyurcsány Ferenc - szolidaritásként a fedél nélkül élőkkel - kicsiny frakciójával egy egész éjszakát a parlament lépcsőjén töltött. Hernádi Judit nem csak tüntetett, de az ATV-ben nyilatkozott is kiállása kapcsán. Egyik gondolata különösen megragadott: "Mi harcoltunk egymással és kárörvendtünk a másik vesztén. Az a baj, hogy kárörvendünk, és nem gondoljuk azt, hogy ő másképp gondolja, de nyilván jót akar." Időről időre számos olyan politikai és gazdasági kérdés kerül napirendre, amelyek kapcsán nehéz jóindulatot feltételezni egyik vagy másik félről. Ám amikor a társadalom legmélyebbre csúszott rétegéről, a hajléktalanokról van szó, alig hiszem, hogy bárki is ártó szándékkal közelítené a témát. A kérdés csupán az, hogy mit mond a józan morál, s hogy miként lehet az erkölcs szavát a gyakorlatba átültetni. 

Etikai síkon ismerjük az alapvetést: mindent szabad, amivel nem ártunk a másiknak. Bayer Zsolték - az új törvény védelmében - rendszeresen arról beszélnek, hogy a hajléktalanokat meg kell menteni önmaguktól. A morál szava ezzel szemben az, hogy mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak szeretné. Aki olvasta Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? c. könyvét, az pontosan tudja, hogy kevés olyan elegáns öngyilkosság létezik, mint a fagyhalál. Ha úgy döntök, hogy eldobom az életemet, s egy 21 éves Royal Salute társaságában belevetem magam a mínusz 20 fokos, téli éjszakába, akármilyen ostoba döntést is hoztam, senkinek sincs joga megállítani. Már magát a közterületen történő alkoholfogyasztást is számos önkormányzat rendeletben tiltja, holott ez aztán egy végképp ártalmatlan cselekedet, korlátozása totál feleslegesen csorbítja az ember szabadságjogait. Képzeljük el, hogy a langymeleg őszben a Liszt Ferenc tér egyik bárjának teraszán kedélyesen borozgatunk. Egy méterrel odébb egy hozzánk hasonlóan ápolt és szelíd fiatalemberekből álló társaság egy köztéri padon ülve ugyanannak a termelőnek a rozéját kortyolja. Mitől elfogadható az egyik, s tiltott a másik tett? Most változtassunk annyit a sztorin, hogy a padon ülő fiatalok mosdatlanok és irgalmatlan bűzt árasztanak. Érezzük a különbséget? Amikor a hajléktalanság problematikáját feszegetjük, bármilyen együttérzők is vagyunk, egyszerűen nem sétálhatunk el képmutató módon - becsukott szemmel és orral - mindazon ártalom mellett, amelyet a hajléktalanok jelentenek: bűz, kórokozók, a városkép tönkretétele.

Nem vitás: embertelen az a szélsőséges rendpártiság, amely semmibe veszi a hajléktalan honfitársaink alapvető jogait. És ugyanígy: embertelen az a szélsőséges baloldaliság, amely semmibe veszi a többségi társadalom alapvető jogait. (Az az áldozatközpontú szemlélet, amelyben a hajléktalanok érinthetetlenek, nem csupán morális tekintetben, de logikailag is kikezdhető. Amennyiben ugyanis a többségi társadalom érdekeit a szőnyeg alá söpörjük, úgy ők válnak áldozattá, s kezdődhet minden elölről.) Még Gyurcsány is - akit láthatóan meglepett, hogy fedél nélkül töltött éjszakája során elsősorban olyanok keresték fel, akik totál ki vannak bukva az aluljárók mocskától és bűzétől -, belátta hajnalra, hogy nem optimális megoldás az, ha mindenki ott hajtja álomra a fejét, ahol csak szeretné: "Meghallgattuk őket és érteni akartuk őket." Ha viszont megérkeztünk oda, hogy mindenki jószándékú, mindenki segíteni szeretni - nézd el nekem, kedves Olvasó, ezt a széplelkű naivitást -, s mindenki egyetért abban, hogy a hajléktalanoknak nem az utcán van a helyük, innentől nincs értelme hangos ideológiai csatákat vívni, hiszen a kérdés puszta technikai problémává egyszerűsödött. Figyelembe véve az érintettek valós szükségleteit, a következőkről érdemes beszélni:

• Van-e megfelelő számú férőhely a szállásokon és a nappali melegedőkben?
• Megfelelő minőségűek a rendelkezésre álló szállóhelyek? Többet nyújtanak, mint az aluljárók?
• Megoldható-e a koedukált elhelyezés a párok számára?
• Tekintve, hogy sok a panasz a lopásokra és verekedésekre, miként lehet javítani a szállások biztonságán?
• Van-e lehetőség speciális zsilipszobák létrehozására, amelyeket - ideig-óráig - ittasan is igénybe lehet venni?

Ha igazán egészséges nemzet volnánk, másról sem szólna a diskurzus, mint hogy miként lehet talpra állítani ezeket a periférián rekedt embereket. Kevés ennél szebb és nemesebb küldetést tudnék megnevezni. Ráadásul ez az a törekvés, amelyet minden jószándékú politikus és választópolgár fintorgás nélkül helyeselni tud. A baloldali érzelműek a segítségnyújtásnak, a jobboldali értékeket preferálók a társadalomba való visszatérésnek tapsolhatnak. Tiszta sor, hogy ez nem egy habkönnyű feladat. A hajléktalanok közel 90%-át jellemzi a masszív alkoholizmus, 57%-uk szorongó, 44,4%-uk pedig kifejezetten depressziós. Túlnyomó többségük számos fizikai betegségtől szenved, s az utcán eltöltött hosszú évek sokukat végképp elszoktatták a normális életviteltől, amelyben egy lakóingatlant kell fenntartani, annak minden kötelezettségével. Ezzel együtt is a szakvélemények szerint a fedél nélkül élők 20-25%-a rehabilitálható, ami ugyan nem magas arány, viszont borzasztó kár lenne lemondani róluk. A talpra állítást célozza a néhány fővárosi kerületben működő LÉLEK-program is (Lakhatási, Életviteli, Lelki-segítségnyújtási és Egzisztencia-teremtési Közösségi program). A komplex újrakezdési csomag első lépésben fedelet nyújt, majd rögtön munkát is az önkormányzat valamely cégénél. Ha az érintett képes visszazökkenni a normál kerékvágásba, s látszik rajta, hogy immáron képes megállni a saját lábán, úgy idővel beköltözhet egy önkormányzati bérlakásba. Hogy nemzetközi példát is említsek: Utah államban 10 év alatt gyakorlatilag felszámolták a hajléktalanságot, ráadásul úgy, hogy közben a felére csökkentették a szociális kiadásokat. Egyszerű - bár komoly beruházás-igényű - megoldást választottak: apartmanházakat építettek, s minden fedél nélkülinek adtak egy lakást, függetlenül attól, hogy alkoholista, esetleg drogfüggő. Az eredmény sokakat meglepett: a többség - még ha káros szenvedélyeitől nem is mindenkinek sikerült megszabadulnia - sikeresen beilleszkedett a társadalomba, így ellátásuk a továbbiakban már nem jelentett semmiféle költséget. Abszolút pozitív metódus mindkettő, ilyenekből kellene minél több, s nem feltétlenül állami, vagy közigazgatási forrásokból. Nemes küldetése lehet bármely civil szervezetnek. 

A társadalomba való visszatérést természetesen nem lehet kikényszeríteni. Ha valaki nem kíván polgári létformát folytatni, ugyanakkor a hajléktalanszállók kötöttségét is nehezen viseli, számukra is lehet megoldás. Bódévárosokat, lakókocsi-telepeket nem csupán a harmadik világban, de még az Egyesült Államokban is találni. Idehaza is előfordulnak kunyhóépítők, akik a városokon kívül, senkit sem zavarva tengetik napjaikat; nem túl fényűzően, ám tökéletes szabadságban. Őket sem érdemes bolygatni, s tudtommal nincsenek is ilyen irányú tervek.

"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik" - tartja a mondás, ám ez közel sem ilyen egyszerű. Vágyakozhat a szív a Rózsadombra vagy bárhová, szerencsére nem a Tanácsköztársaság korában élünk, amikor bárkit simán ki lehetett penderíteni a tulajdonából. Az utcák, terek és aluljárók pedig közös tulajdonaink. Nincs az a közgyűlés, amely jóváhagyná a piszkos matracokat és a permanens húgyszagot.  

A népi-urbánus egymásnak feszülés immáron évszázados múltra tekint vissza. E két világ közt számos ideológiai, filozófiai, értékrendbeli eltérést érzékelünk. Itt ütközik össze legnyilvánvalóbb módon a közösségi és az individualista szemlélet; illetve a konzervatív és liberális világlátás. Amiről mindeközben a legritkábban beszélünk, az a kérdés - mára már szinte marginálissá vált - földrajzi dimenziója; az a brutális szakadék, amely a falusi és városi létforma közt húzódik. Vajon hol jobb az élet? Vajon melyik a 21. századi ember optimális élettere?

A technológiai fejlődés egy sor döntést meghoz helyettünk. A középkorban - amikor a népesség túlnyomó többsége még a mezőgazdasági szektorban húzta az igát - értelemszerűen a vidéki létforma volt a meghatározó. Jóllehet az ipari forradalom mindent fenekestül felforgatott, ezzel együtt is még sokáig a falusi romantika dominált. A legjelentősebb változást a legutóbbi évtizedek hozták. Még 1950-ben is a világ lakosságának mindössze 30%-a mondhatta magát városlakónak, mára ez az arány 53%-ra emelkedett, Magyarországon pedig megközelíti a 70%-ot. A vidék, az elmaradt térségek fejlesztése nem csupán hazai politikai törekvés, de az Európai Uniót ugyanúgy jellemzi, ám még így sem valószínű, hogy trend megfordulna. Amíg a városi bérek magasabbak a falusi fizetéseknél, addig a hűvös piaci racionalitás - a szülőföld minden valós és képzelt bája ellenére - a nagyobb települések felé fogja terelni a fiatalokat. A falvak elnéptelenedésének csupán két működőképes ellenszere ismert: a városiasodás illetve az idegenforgalom fejlesztése. Minden egyéb puszta szélmalomharc.

A vidéki létforma előnyeit jól ismerjük: természetközeliség, jó levegő, csend és nyugalom. A hátrányai pont ugyanezek. Amikor minden harmadik európai allergiás, már korántsem egyértelmű, hogy a jó levegőn a városon kívülit értjük. Az egyik legdurvábban allergizáló gyomnövény, a parlagfű pollenkoncentrációja például fő szezonban is egészen elviselhető Budapesten, miközben egy-egy Tisza-parti éjszaka során majd megfulladunk. A csend és nyugalom vonzó lehet egy túlpörgött, stresszes szervezet számára, mondjuk két-három napig. Idővel azonban az ingerszegény környezet nem pihentetően hat, sokkal inkább siváran. Ha kultúrára, szórakozásra, éjszakai életre szomjazunk, úgy ezt az igényünket kizárólag a nagyvárosi környezet lesz képes kielégíteni. Még egy Eger szintű városban is totál reménytelen a helyzetünk, ha bármiféle pörgésre vágynánk egy bágyadt kedd estén, tíz óra után. Gondolhatnánk, hogy legalább az egészséges táplálkozás feltételei adottak vidéken, hiszen helyben a friss zöldség, gyümölcs, tojás, baromfi. A valóság az, hogy a nagyvárosok sokkal szélesebb kínálatot nyújtanak még az élelmiszerek frontján is. Ha pedig történetesen vitaminra, proteinre, táplálék-kiegészítőre volna szükségünk, úgy bármely közepes méretű plázában legalább három ilyen üzletet fogunk találni, ezzel szemben egy átlagos község még egy szolid gyógynövényboltot sem lesz képes eltartani. Másutt már írtam: ha cukormentes üdítőt szeretnénk - melyek forgalma nagyvárosi környezetben meredeken emelkedik -, falusi üzletekben aligha találunk ilyet. Mindenkinek, aki a vidéki létforma egészséges volta mellett érvelne, azt javaslom, keressen fel pár kelet-magyarországi, elsősorban helyiek által látogatott strandot, s találjon olyan felnőtteket, akik nincsenek kifejezetten elhízva. Szinte reménytelen küldetés. A KSH adatai különösen beszédesek: a várható élettartam messze Budapesten a legmagasabb az egész országban, mind a férfiak, mind a nők körében.

Volt idő, amikor a városi elidegenedés abszolút slágertémának számított, különösen az irodalmi művekben és a country nótákban. Az alapsztori adott: a vidéki fiatal a városba kerül, ahol teljesen elveszettnek érzi magát. A községben, ahol felnőtt, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkinek köszönt, s rendszerint váltottak is pár jó szót egymással. A metropolisz forgatagában aztán nyoma sincs ennek a békés, családias légkörnek. A falusi idill képéhez a hagyományőrzésen túl a nyitottság, az elfogadás és az együttműködés társul, míg a város rideg, versengő és ellenséges. Ahogy a Bojtorján együttes is megénekli: "Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy. Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így." A kutatások mindazonáltal nem erősítik meg ezt a széles körben elterjedt képet. Az MTA Szociológiai Intézetének 2016-os felmérése szerint nem a város az elidegenedés terepe, hanem éppen a falvakban jelentkezik a kitaszítottság érzete. A versengést és az ellenségeskedést is sokkal inkább a vidéken élők tartják jellemzőnek. Az feltehetően igaz, hogy faluhelyen az emberek jobban odafigyelnek egymásra, azonban ez a figyelem a legtöbb esetben inkább teher, mint segítség. A városba költözés sokak számára valódi felszabadulás lehet; itt aztán magasról tehetünk rá, mit gondol a szomszéd. Az evolúciós pszichológiával foglalkozók gyakran felhívják a figyelmet arra, hogy az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 120-150 fő közt mozoghatott. Sokan ebből azt a hibás következtetést vonják le, hogy ma is ez jelentené az optimális településméretet. Robin Dunbar, az ismert angol antropológus szoros összefüggést talált az emlősök agymérete és társadalmi csoportmérete között, ez alapján az emberek hozzávetőlegesen 150 fővel képesek kényelmes és közvetlen kapcsolatot fenntartani. Azonban ahogyan az ősi klánok mérete, úgy a Dunbar-szám sem jelent semmi olyat, hogy a kisközségek jelentenék az ideális életteret, vagy hogy a nagyvárosokban nem lehetne kielégítő közösségi életet folytatni. Valójában a falusias életmódnak sem kell búcsút inteni még a metropoliszokban sem, elég csak a kertvárosi negyedekre gondolnunk.

Amikor igazán jó minőségű, 21. századi életről beszélünk, a legtöbben nem kívánunk lemondani a városi létezés előnyeiről: a karrier, a szórakozás és a kultúrafogyasztás ezernyi lehetőségéről. Ahhoz azonban, hogy mindez ne jelentsen betondzsungelt, zsúfoltságot, dugókat és szmogot, sokkal inkább emberi léptékű, élhető és inspiratív környezetet - vagyis hogy mindazt, amit a vidéki atmoszférában értékesnek találtunk, ide is átmentsük - van még teendő bőven. Ha Puzsér Róbert Sétáló Budapest programja egy ilyen jövőképet ígér, az számomra mindenképpen vonzó és támogatható.

"Először is szeretném világossá tenni, hogy 1956 nem a kommunizmus elleni harc volt. A felkelők sem akarták eltörölni azt. Ezt manapság gyakran helytelenül ábrázolják." - Így fogalmazott Horn Gyula 2006. október 22-én, a Die Weltnek adott interjújában. Érdekes gondolat.

Amikor október 23-án délután Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt, a tízezres diáktömeg fejében valószínűleg tényleg nem az járt, hogy pontosan miféle makroökonómiai berendezkedést alakítanak ki másnaptól kezdve. Amikor az este folyamán a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot és megostromolták a Rádió épületét, egészen biztosan nem azon filozofáltak, hogy az állami szerepvállalás milyen mértéke volna üdvözítő a gazdasági hatékonyság szempontjából. A néplélek ennél sokkal szimplább. Márai Sándor szívbemarkolóan pontosan festi le a közhangulatot a Mennyből az angyal c. költeményében: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: Elég volt." Ez ilyen egyszerű. Betelt a pohár. Elég volt. Elég volt a rendőrállamból, a brutalitásból, a nyomorból, s abból, hogy mindezt demokráciának, jólétnek és boldogságnak hazudták.

Sokat elárul a kor atmoszférájáról, ha egy pillanatra áttekintünk a barikád másik oldalára is. A forradalom leverését követően, a Kádárral, Marosánnal felálló, gazdasági reformot előkészítő kormánybizottság egyik decemberi ülésére Nagy Elek, a csepeli munkástanács elnöke - saját felszólalását idézve - így emlékezik vissza: "Államminiszter úr, maga szerint Magyarországon marha nagy szocializmus volt 56 előtt? (...) Ha nagyon igaz akarok lenni, akkor szerintem fasiszta diktatúra, mert mindegy, hogy zsidót égetnek el, vagy kulákot akasztanak fel. És nyugodtan nem hajthatja le a fejét egy tisztességes ember se, mert akkor viszik el, amikor akarják." A kulisszák mögött a kritikus hangvétel azért volt lehetséges, mert Kádár és Marosán sem érzett igazi lelkesedést a Rákosi-korszak iránt, különös tekintettel arra, hogy az ötvenes évek első felét ők maguk is börtönben töltötték. A szovjet tankok által hatalomra segített, új vezetés számára világossá vált, hogy a múlt nem folytatható, a diktatúrát muszáj puhítani, ám gazdasági nyitásról ekkortájt nemigen eshetett szó. Fél év múlva, 1957. május elsején a dísztribün szégyenletes hátterét Marx, Engels és Lenin arcképei adják, Kádár pedig ellenforradalomról és a szocialista Magyarország felépítéséről beszél. 

1956 hősei elsősorban a zsarnokság ellen léptek fel, s vonultak utcára. Ha szeretnénk komolyan elgondolkodni Horn Gyula szavain, úgy először is erős fantáziára lesz szükségünk. Ahhoz ugyanis, hogy elhiggyük: a kommunizmus nem jelent automatikusan zsarnokságot is, el kell tudnunk képzelni egy olyan szabad világot, amelyben a marxi utópia minden kényszer nélkül megvalósul. Azt kéne látnunk, hogy a világ legszabadabb országaiban - Svájcban, Ausztráliában, Új-Zélandon - sorra jönnek létre a kommunizmus apró sejtjei: a kibucok, termelőszövetkezetek. Az emberek önként lemondanak az általuk tulajdonolt vagyontárgyakról, s felajánlják a közösség részére. Ezekben az önzetlen gazdasági társulásokban a munka frontján mindenki a képességei szerinti maximumot nyújtja, s csupán annyit vesz el a megtermelt javakból, amennyit feltétlenül muszáj. Mindenki elégedett, a szájak a fülig érnek, így e marxista sejtek egyre nőnek és terjednek, míg végül az egész ország egy nagy és boldog kommunista családdá egyesül. Nos, ilyet nemigen látunk, pedig minden lehetőség adott hozzá. (Olyan ez, mint a kék zsiráf esete. Ha a kék szín bármiféle evolúciós előnyt hordozna, már rég találkoztunk volna ilyen példányokkal, s idővel talán ki is szorítanák a klasszikus megjelenésű populációt.)  Sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyomor pont azokat az országokat sújtja (Észak-Korea, Venezuela), amelyek a 20. század minden szörnyű tanulsága ellenére is ragaszkodnak a marxi gondolathoz. Nyilvánvaló, hogy az 56-os felkelők többsége nem rendelkezett átfogó közgazdasági műveltséggel, s egyáltalán nem ismerhették azokat a történelmi távlatokat, amelyeket mi már tisztán láthatunk. De egy szűk évtizednyi rémálom is elég volt számukra ahhoz, hogy kimondják: soha többé kommunizmust!

Október 23-ához közeledve sokan elgondolkodunk azon, hogy mi lett volna, ha... Vajon alakulhatott volna másképp is az ország sorsa? A hazai és külföldi levéltári anyagok feldolgozását követően egyértelműen megállapítható: az égvilágon semmi esélyünk sem volt arra, hogy a kommunista béklyótól megszabaduljunk. A Szovjetunió részéről stratégiai és presztízskérdésnek számított, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo fennmaradjon, s egy nyugati beavatkozást látva akár még a harmadik világháború kirobbanását is simán megkockáztatták volna. Nem kellett ezzel számolniuk, hiszen az Egyesült Államok és Európa szerencsésebb fele jobban féltette a saját fenekét annál, minthogy a segítségünkre siessenek; gyakorlatilag fel sem merültek ilyen irányú tervek. Az már egy reálisabb kérdés, hogy az elkövetkező Kádár-rendszerhez képest léteztek-e jobb, vagy akár cudarabb forgatókönyvek. A fantáziánk e téren könnyen szárnyal: elég Nagy Imrére vagy Gerő Ernőre gondolnunk. Előbbi talán képes lehetett volna az "emberarcú kommunizmus" című színmű megrendezésére - ez valami olyan világot takart volna, amely kifelé marxista képet mutat, befelé pedig egyre nagyobb szabadságot és jólétet teremt; utóbbiból a Rákosi-féle terror folytatását néznénk ki. Ám mindez csupán fikció - az adott helyen és időben Kádár volt az egyetlen olyan figura, akit a szovjet vezetés is támogatott, s idehaza is képes volt elfogadtatni magát mind a politikai körökben, mind a széles néprétegek előtt. Bűneit - hazájának elárulását és a forradalmat követő megtorlásokat - semmi sem menti, ám azt el kell ismerni, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit miért tesz. Érdemes megnézni a már említett 1957. május elsejei beszédét, abban minden ott sűrűsödik, amit a következő három évtizedről tudni érdemes. Az emelvényről azt harsogja: "Az októberi események után erre a május elsejénkre minden oldalról figyelnek", vagyis tudja és tudatja, hogy nem nagyon ugrálhatunk; majd  elvegyül a tömegben és mosolyogva smúzol a nép gyermekével. Megszorítva a kisemberek kezét, tökéletesen játssza el, hogy ő a magyarság jóságos megmentője, a lehető legjobb választás az ország számára. Politikai marketingből kétségkívül jeles.

Nem egyszer hallottam önmagukat liberálisnak vallóktól, hogy 56 már lejárt lemez, kár annyit rugózni rajta. Alig hiszem, hogy igazuk volna. Aki ténylegesen a szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, az mindig is a legszentebb ünnepek között fogja számon tartani. Még úgy is, ha tudjuk: eleve kudarcra volt ítélve. Egy olyan szégyenletes évszázadban, amelyben diktatúrát diktatúra követett; amelyben a magyarság többet szenvedett, mint valaha a története során, 1956 egy olyan fényesen kiemelkedő évszám, egy olyan nagyszerű pillanata a történelemnek, amelyre joggal lehetünk büszkék. Elődeink tanújelét adták annak, hogy nem vagyunk vágóhídra terelhető birkák, sokan az életükkel fizetve mindezért. Kevés felemelőbbet tudok elképzelni annál, mint amikor egy nép a kezébe veszi a sorsát és kiáll saját magáért. Örök példa mindannyiunk számára.