Tegnap este tejfakasztó mulatsággal ünnepeltük egy barátom fiának születését. A gyerkőc a meglehetősen egyedi Bátor nevet kapta. Nem kellett túlságosan bátorra inni magunkat, hogy szóvá tegyük, milyen sűrűn fogják majd cinkelni a srácot a haverjai, amikor nem mer majd parázson járni, bekötött szemmel motorozni, vagy épp az iskola bombanőjétől telefonszámot kérni. Mert ugye, a név kötelez... Világos persze, hogy a valóságban szó sincs ilyesmiről. Sem a név, sem a szállóige eredeti formája szerinti nemesség sem kötelez semmire, ahogy a származás egyéb aspektusai sem. Az életünket és a nevünket ajándékba kaptuk, azokba sok beleszólásunk nem volt. E ponton akár le is zárhatnánk a kérdést, ám úgy posztunk kínosan rövid maradna. Szerencsére léteznek érdemi tanulságai a témának, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Ha a szüleinktől kapott nevünkért nem is tartozunk semmiféle felelősséggel, annál inkább azokért a nevekért, melyeket mi magunk választunk. Ezúttal nem térünk ki a művésznevek periférikus problémakörére, bár kétség kívül beszédes az is, amikor valaki a Kefir, a Szamóca, a Rocco, vagy épp a Terry Black nevet használja. Sokkal hétköznapibb az a döntés, amelyet a lányból lett asszonyok hoznak a házasságkötéskor. Létezik a régimódi megoldás, amikor Szabó Piroskából egyetlen tollvonással Kovács Józsefné válik. Manapság egyre ritkább ez a forma, s ennek elsősorban az az oka, hogy szimbolikusan a nő teljes önfeladását hirdeti, aminek szerencsére nincs már nagy divatja. A másik végletet a lánykori név változatlan formában történő meghagyása jelenti, ez ellen meg az az érv szól, hogy semmilyen módon sem jelzi a családi állapotot. Ismerünk pár köztes megoldást is: Kovácsné Szabó Piroska, Kovács Piroska, Kovács-Szabó Piroska stb. Természetesen ezekben az esetekben sem a név az, ami bármire is kötelezne. Semmivel sem fog jobb vacsorát készíteni, vagy kevésbé hűtlenkedni az a feleség, aki viseli férje nevét, mint az, aki nem, ám ezzel együtt is sokat elárul saját magáról, a világképéről és a nőiségéről az, hogy milyen nevet választ.
A leggyakoribb eset természetesen az, amikor gyermekeinknek adunk nevet. Ez egyáltalán nem kis felelősség és számtalan módon hibázhatunk. A legkézenfekvőbb ballépés a hagyományőrző eljárás: amikor a családban generációkon keresztül öröklik ugyanazt a keresztnevet. Ez nem csupán fantáziátlan és unalmas, de benne van az a kimondatlan elvárás is, hogy apáink útján kell járni, elődeink álmait kell megvalósítani. Mintha azt sugallná, hogy a címbéli szállóigének bármiféle igazságtartalma lenne. Ugyancsak a konzervatív vonalról jön a második hibalehetőség is, amikor valamely ősrégi rokon után egy vastagon poros nevet kap a 21. századi újszülött. Jaj szegény Kázméroknak, Tivadaroknak, Margitoknak és Irmáknak! Természetesen a másik véglet is kerülendő, a mai latin-amerikai szappanoperákból sem választ nevet egyetlen jó ízlésű szülő sem. Borítékolható, hogy a Rikárdó, az Armandó és az Eszmeralda nevek nem fognak előnyt jelenteni a későbbiekben, a karrierépítés során sem. Bár az eddigiekhez képest bocsánatos vétek, ezzel együtt sem szerencsés, amikor kifejezetten gyakori, elcsépelt nevet adunk utódainknak. Volt olyan munkahelyem, ahol ha Lacit kiáltottak, egyszerre kilencen fordultunk oda... Ha a fenti hibákat sikerül elkerülnünk, már csak arra kell odafigyelnünk, hogy a választott keresztnév tökéletesen passzoljon a vezetéknévhez; legyen zenéje, harmóniája, összhangja e kettőnek. Egy igazán dallamos névnél nemigen adhatunk szebb indulóajándékot világra jövő gyermekünknek. Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső... Csoda, hogy zseniális költőkké váltak? Már a nevük is maga a muzsika.
