A vállalkozók és a könyvelők számára új és izgalmas időszak következik: november 22. az első olyan határdátum, amikorra az ÁFÁ-t már a NAV kalkulálja, s nem a társasági bevallás alapján fizetünk. A személyi jövedelemadó kiszámításával és postára adásával a legtöbben már évek óta nem bajlódunk, az ÁFA azonban jócskán nagyobb falat; ennek központi kezeléséhez elengedhetetlen, hogy a Nagy Testvér mindig mindent lásson - az online számlázóprogramok és pénztárgépek is ezt a célt szolgálják.

S hogy mindez jó, vagy sem? Nem egyszerű kérdés. Egy biztos: ha érdemben állást kívánunk foglalni, az a minimum, hogy legyen egy tiszta és átfogó képünk annak kapcsán, milyen adórendszert tartanánk optimálisnak. A magam részéről a következő szempontokat látom a leglényegesebbeknek:

• ALACSONY MÉRTÉKŰ ADÓK - Ettől még igen messze járunk. Az elmúlt éveket mindenesetre a folyamatos adócsökkentés jellemezte, ami üdvözlendő tendenciát jelent. Orbán Viktor a tegnapi Fidesz-kongresszuson a következő tíz év terveiről beszélt, külön kiemelve az alacsony adók politikáját.
• SZERÉNY HATÓSÁGI APPARÁTUS - A NAV létszáma az utóbbi esztendőkben folyamatos csökkenést mutat: éves átlagot tekintve 22.442 fő volt a csúcs, jelenleg 19.500 főnél tartunk. (A Hivatal kiadásait e kedvező trend alig érinti; a személyi jellegű ráfordítások immáron három esztendeje változatlanul 140 milliárd forintot tesznek ki.) Ha ehhez hozzászámítjuk az önkormányzatok adóügyekért felelős munkatársait - három-négyezer fő - úgy azt fogjuk találni: minden kétszázadik hazai munkavállaló e területen tevékenykedik. Ez valami brutál magas szám.
• EGYSZERŰ ADÓRENDSZER - Hat éve folyamatosan csökken az adónemek száma Magyarországon. 2015-ben még hatvanféle bőrt nyúztak le rólunk, idén már csak 52 adófajtával találkozunk. Mondani sem kell: ez még mindig irgalmatlanul sok.
• MÉLTÁNYOSSÁG - Azok fizessenek, akik a központi szolgáltatásokat igénybe veszik, illetve akik miatt az állami bürokráciát fenntartjuk. Elképesztően fontos szempont ez is, de - egy-két jelképes elemtől eltekintve - szinte meg sem jelenik a mai struktúrában.
• TISZTA, ÁTLÁTHATÓ GAZDASÁG - Ami elvitathatatlan: a jelen változásai ebbe az irányba viszik az országot. Ember legyen a talpán, aki ÁFÁ-t akar csalni a továbbiakban!
• ÖNKÉNTESSÉG - Hab a tortán, de ha már álmodozunk, említsük meg ezt a szempontot is. Egy ideális társadalomban minden kifizetés önkéntes, így a közterhek is azok. A továbbiakban fogunk látni példát e némiképp utópisztikus elképzelésre is.

Mindezek után nézzük, miként festenek azok a lehetséges modellek, amelyek - a lehető legteljesebb mértékben - megfelelnek a fenti szempontoknak! Az alábbi három elgondolás közös abban, hogy kifejezetten egyszerűek; mindössze egyetlen adónemmel kalkulálnak. Ez értelemszerűen magával vonja, hogy megvalósításukhoz, működtetésükhöz sem szükséges sokezres stáb. Az pedig - ha már álmokat szövünk - alapvető, hogy alacsony mértékű adókról beszélünk. A legfontosabb kívánalmaknak mindjárt eleget is tettünk. Ha mindehhez hozzárendeljük a NAV jelenlegi informatikai infrastruktúráját - a Nagy Testvér mindent lát -, úgy a transzparencia sem kérdés többé. Innentől elég csupán az apró finomságokra fókuszálni.

TERMÉKADÓ

Ez a szisztéma érintetlenül hagyja a jövedelmeket valamint a különböző vagyonelemeket, és kizárólag a fogyasztáson keresztül szedi a sarcot. A törvényalkotó kijelöli azokat a termékeket és termékcsoportokat, amelyek terhelik a környezetet, egészségkárosodáshoz vezetnek, vagy forgalmazásuk egyéb, indokolt szempont alapján visszaszorítandó. Az adó beépül az árucikk fogyasztói árába és az elszámolási időszak végén a központi költségvetésben landol. Valójában a jövedéki adó termékkörének kiszélesítéséről van szó, ugyanazon metódus szerint. A méltányosság vitán felül álló; ha egy repülőút ökológiai lábnyoma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint egy színházi előadásé, úgy a repülőjegyek árában markánsan megjelenik a termékadó, szemben a színházjegyekkel. A közteherviselés ezen módja nem idegen a hazai gyakorlattól, a már említett jövedéki adón túl hasonló természetű a chipsadó (hivatalos nevén: népegészségügyi termékadó), mely a sós rágcsákat és a cukros üdítőket érinti, éves szinten tízmilliárd forinttal gyarapítva a költségvetést. Ugyanitt említendő a csomagolóanyagokat, akkumulátorokat, gumiabroncsokat, elektromos berendezéseket és vegyipari termékeket terhelő környezetvédelmi termékdíj, mely évente 60-80 milliárd forintot terel az államkasszába. Látjuk: ez az adóforma immáron komoly hagyományokkal bír. Egy miniállam egypólusú adórendszerében elgondolkodtató volna mindent erre a szálra felfűzni.

ENERGIAADÓ

A termékadó egy speciális formájáról beszélünk, amikor az energiaadó ötletét szellőztetjük. Ebben a konstrukcióban kizárólag a különböző energiahordózók felhasználásának mértékében fizetjük közterheinket. Az ipari vállalatok üzemeltetői jellemzően mélyen a zsebükbe nyúlnak; a szolgáltatók szerényebben, a lakosság pedig szinte meg sem érezné e sarcot. A lehető legegyszerűbb szisztéma és egész jól rímel a környezetterhelés nagyságrendjére is. (Annyi finomítást bele lehet vinni, hogy a zöld energiák - amennyiben ez technikailag lehetséges - kikerülhetnek az adóval terhelt körből.)

TRANZAKCIÓS DÍJ

A harmadik modell Ayn Rand fantáziájának gyümölcse, 1964-ben vetette papírra Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében. "Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező, nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Izgalmas és megfontolandó elgondolás ez is, hozzátéve, hogy természetesen a legapróbb kereskedelmi ügylet - akár egy doboz gyufa értékesítése - is szerződés, így ide sorolható. Ebben a modellben már megjelenik az önkéntesség is; a méltányosság pedig megkérdőjelezhetetlen, hiszen a díjfizetők egy egészen konkrét szolgáltatást élvezhetnek. Az már csak hab a tortán, hogy a rendszer elbírja a potyautasokat is: a rendőség és a határvédelem - melyek finanszírozása, akárcsak a polgári igazságszolgáltatásé, ugyancsak a tranzakciós díjak terhére történik - a teljes társadalom szolgálatában áll.

Egy szó mint száz: lehetne egészen elviselhető adórendszereket is kreálni, ha volna rá társadalmi szándék. Ehhez persze az lenne a minimum, hogy búcsút intsünk a gondoskodó állam hamis eszményképének, és megtanuljunk felelősséget vállalni a saját döntéseinkért. Nincs az megírva sehol, hogy a bevételeink felét az államnak kell elköltenie helyettünk, mert jobban ismeri egészségügyi, kulturális és egyéb szükségleteinket, mint mi magunk. Az ötletelésből felrévedve, a realitás talajára visszaérkezve azt kell tapasztalnunk, hogy nagyon nem a vázolt irányokba halad a világ. A hazai ellenzék jó ideje progresszív SZJA-val és újabb adónemekkel riogat - e téren aligha hoznak jobb világot. A kormányzópárt ugyancsak elkötelezett a gigantikus méretű állam mellett. Mellettük annyi szól, hogy legalább az adópolitika tekintetében jó vonatra szálltak: a közterhek mértéke egyre csökken, a rendszer pedig folyamatosan tisztul és egyszerűsödik. Csak remélni tudom, hogy az ÁFA-bevallás új, fordított metódusa sikeresen debütál majd a tervezettnél hosszabbra nyúlt tesztidőszak után.

Helyreigazítás: Felhívtam a könyvelőmet. Az E-ÁFA bevezetését ismét elhalasztották. Múlt héten, amikor a fenti sorokat gépeltem, még nem erre készültünk. A poszt többi része ettől még megállja a helyét, csupán a bevezető mondatot írta felül a történelem.

"Orbán gyáva." "A kabinet egymásnak ugrasztja a munkavállalókat és a munkáltatókat." "A kormány kibújik a felelősség alól" - Ilyen és ezekhez hasonló kritikákat hallunk nap mint nap, mióta bejelentésre került: a munkáltatók megkövetelhetik alkalmazottaiktól a koronavírus elleni védőoltást. Vajon mennyire jogosak e bírálatok?

Amíg csupán indulattól fűtött ellenzéki médiumok rugóztak ezen, a magam részéről simán legyintettem. Onnantól azonban, hogy Puzsér Róbert és Schiffer András is beálltak a károgók sorába, talán már érdemes eggyel komolyabban venni a szóban forgó álláspontot. "Mire szolgál ez az illiberális feudalizmus Magyarországon, ha Orbán Viktor, amint egy kicsit kényelmetlenebb döntéssel szembesül, azt rögtön átruházza a cégekre?" - így előbbi. Az LMP egykori elnöke igyekszik még erősebben fogalmazni: "Ez az orbáni világkép, hogy a munkaadók teljhatalmat élveznek a dolgozók felett. Ebben a kaszárnya-kapitalista szemléletben Orbán Viktor nem talál semmi kivetnivalót." 

Mondjuk ki: a lehető legüresebb hisztiről van szó, amivel valaha csak - kormánykritikaként tálalva - előrukkoltak. Mert miről is beszélünk? Adott egy munkaadó és egy munkavállaló - két tökéletesen egyenrangú tárgyalópartner - akik minden esetben megállapodnak a munkavégzés feltételeiről. Előbbi rendszerint számos speciális kívánalmat megfogalmaz: megszabhatja az adott tevékenység helyét, idejét, módját, eszközeit; de előírhatja egyenruha, vagy védőfelszerelés viselését úgyszintén (mi több: speciális masszázsszalonokban akár ezek teljes mellőzését is). Egy tökéletesen liberális világban az állam abszolút kimarad ebből a buliból: 100%-ig a szerződő felekre bízza az együttműködés körülményeinek, sarokpontjainak lefektetését. Nos, pontosan érezzük, hogy egy védőoltás megkövetelésében nincs semmi extrém; lazán beilleszthető a munkáltatói elvárások sorába és ugyanilyen lazán lehet nemet is mondani rá. Puzsér, Schiffer és az összes fintorgó fordítva ül a lovon: a kormány ezúttal a gazdasági szereplők mozgásterét tágította, szabadságát bővítette, ami minden esetben üdvözlendő - már ha az ember egyáltalán értéknek tartja a szabadságot.

Tudjuk: Schiffer ízig-vérig baloldali figura, és a gazdasági kérdések frontján Puzsér is szocialistának vallja magát. Ez azt jelenti, hogy eszményképük a gondoskodó állam, amely nem csupán fizikai és jogbiztonságot teremt polgárainak, de saját döntéseiktől is megvédi őket. Mi több: meg is hozza helyettük a lényeges döntéseket. Két kifejezetten értelmes fickót látunk, akik valamiért hagyták, hogy gondolkodásmódjukat foglyul ejtse a tömény marxizmus. Ők maguk semmit sem tartanak olyan gonosznak, ártalmasnak és a kisemberre nézve veszélyesnek, mint a velejéig romlott burzsoáziát, a munkaadókat... Schiffer álláspontja különösen groteszk: kifejti, hogy csupán veszélyhelyzeti engedéllyel rendelkező vakcinákról van szó, ezért kötelezővé tételük központilag aligha lehetséges. Elmondja azt is, hogy ő maga is felvette az oltást, mert ezt tartja biztonságosabb megoldásnak. Mármost ezekből hogy következik az, hogy Orbán gyáva? Hogy következik az, hogy a dereguláció, a munkaadók természetes szabadságának visszaállítása erkölcstelen húzás? Schiffer érvei éppen a kormánydöntés logikai és morális alapjait visszhangozzák. Értem én, hogy úton-útfélen bizonyságot kell adni a kabinettel szembeni kritikus attitűdnek, de arra azért érdemes volna odafigyelni, hogy mondataink minimum konzekvensek maradjanak.

Pontosan ugyanez történt három évvel ezelőtt is, amikor a munka törvénykönyve túlórára vonatkozó fejezetének liberalizálását az ellenzék - rém demagóg módon, de kifejezetten kreatívan - elnevezte rabszolgatörvénynek, majd erre alapozva tüntetéseket is szervezett. Ott sem volt szó semmi egyébről, csupán bénító, adminisztratív korlátok lebontásáról, mégis azt láttuk megdöbbenve, hogy egyesek képesek az utcára menni és felháborodottan tiltakozni megnövekedett szabadságuk miatt...

Lassan a 21. század derekán járunk, ám - köszönhetően a marxi ideológia évszázados tudatrombolásának - az átlagpolgár a mai napig nem képes különbséget tenni szabadság és kényszer; saját döntés és kötelező diktátum között. Ez valami egészen elkeserítő. Mert hogy is van ez valójában? Az ember nem választhatja meg sem a szüleit, sem a születésének helyét, így jellemzően az állampolgárságát sem. A munkahelyét ugyanakkor nagyon is; akár minden szembejövő felkérésre bátran mondhat nemet. Mindebből következik, hogy az adott ország törvényei kötelező diktátumok; akkor is, ha egyetértünk azokkal (csecsemőkori védőoltások), vagy zsigerből elutasítjuk azokat (hajviseletre vonatkozó előírások Észak-Koreában). Szemben a "társadalmi szerződéssel", ami egy tisztán jelképes fogalom, a munkaszerződés nagyon is konkrét és kézzelfogható dokumentum, amely két egyenrangú fél önkéntes megállapodását tükrözi. A világ természetesen változik, ennek megfelelően egy munkaviszony feltételrendszerét nem lehet évtizedekre előre bebetonozni, a felek időről-időre újratárgyalhatják azt. Az állampolgárság ezzel szemben nem ilyen; egy etikus kormányzat még katasztrófahelyzetekben sem hozhat olyan döntést, amely radikálisan szűkíti polgárainak mozgásterét. Puzsér álláspontja egészen hajmeresztő: "Csak hát jövőre választás lesz. És hát ez a kötelezővé tett oltás nem nagyon népszerű." Tényleg az a baj, ha egy kormány attitűdje találkozik a választópolgárok szándékával, miközben minden érintett morálisan helyes álláspontot képvisel? Ez maga az éden, mit lehet ezen kifogásolni??? (Ha Puzsér gondolatát továbbvisszük, pillanatok alatt eljutunk oda, hogy a kormánynak be kéne tiltania a dohánytermékek és a szeszes italok forgalmazását, továbbá kötelezővé kellene tennie a rendszeres testmozgást is minden magyar ember számára...)

A Portfolio hírportálon tegnap délután jelent meg Zsoldos Ákos írása, melyben a koronavírus elleni vakcina kötelezővé tétele mellett érvel. Kifejti: "A kormányzatok azért hoznak az egyének érdekét sértő döntéseket, mert az a teljes társadalom érdeke. Így tehát hiába gondolják azt sokan bármilyen okból, hogy nem akarják felvenni az oltást, ha a társadalom érdeke azt kívánja, az államnak vannak olyan szempontjai, sőt, a mindennapokban alkalmazott elvei, amelyek alapján az egyén akaratával szemben kikényszeríthető erejű döntést hozhat. A kérdés inkább így hangzik: megteheti-e, hogy nem vezeti be a kötelező védőoltást?" Ha mindezt egy szélsőbalos, vagy fundamentalista keresztény oldalon olvasom, egy szót sem szólnék. No de a Portfolio alapvetően egy gazdasági elemző portál! Egy ilyen orgánum esetén az ember a piac, vagyis a szabadság feltétlen tiszteletét várná. Miként lehetséges, hogy már itt is a kollektivista hangok dominálnak? És a szerző még azon csodálkozik, hogy - hihetetlenül meggyőző érvelése ellenére - a koronavírus kapcsán Európa egyetlen kormánya sem vezette be a kötelező védőoltást... Agyrém.

Az az igazság, hogy a legtöbben vajmi keveset tudunk a feketék és fehérek viszonyáról a nagy amerikai olvasztótégelyben. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy az Egyesült Államok 1865-ig rabszolgatartó társadalomként működött. Értjük azt is, hogy a 13. számú alkotmánykiegészítéssel (a rabszolgaság megszüntetésével) még nem jött el a Kánaán a feketék számára; a következő száz év során még számos negatív megkülönböztetést kellett elszenvedniük. Nagyjából ez minden, amire a múlt kapcsán rálátásunk nyílik. Manapság ugyanakkor - kiváltképp George Floyd halála óta - nap mint nap kapjuk a híreket a woke mozgalom, illetve a BLM ténykedéseiről és térnyeréséről, s már mindenki számára világos, hogy nem az egyenjogúság a kérdés, hanem nyíltan a feketék többletjogairól folyik a diskurzus. Vajon hogyan jutottunk el idáig? Vajon mi történt 1970 és 2020 között, a jogi egyenlőség időszakában? Vajon létezett-e egyetlen pillanatnál több a történelemben, amikor - a józanságnak és a tiszta erkölcsnek megfelelően - az inga pontosan középen állt?

Kár lenne tagadni: afroamerikai testvéreink élete 1865 után nem vált egy csapásra könnyű sétagaloppá. Még a rabszolgákat felszabadító Abraham Lincoln is így nyilatkozott ez idő tájt: "Nem vagyok és soha nem is voltam amellett, hogy megteremtsük a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségét, sem pedig, hogy a négerekből szavazókat vagy bírákat faragjunk, sem, hogy tisztségek viselésére képezzük ki őket, vagy hogy vegyes házasságot kössenek fehér emberekkel. Ráadásul azt is mondom, hogy van egy olyan fizikai különbség a fehér és fekete faj között, amely, azt hiszem, örökre lehetetlenné teszi, hogy a két faj a társadalmi és politikai egyenlőség alapján együtt éljen. És amennyiben nem élhetnek így, miközben megmaradnak együtt, meg kell legyen a feljebb és lejjebb álló pozíciója, és én, akárcsak bárki más, amellett vagyok, hogy a feljebb álló pozíciót a fehér faj töltse be." S bár a 14. alkotmánykiegészítés (1868) állampolgárságot; a 15. (1870) pedig szavazati jogot biztosít a feketéknek, azért Lincoln attitűdje még sokáig meghatározó maradt. A 20. század első fele a diszkrimináció és a szegregáció jegyében telt; a faji megkülönböztetéseket rögzítő törvények eltörlése csak 1954-től került napirendre. Egészen addig a gyerekeket elkülönítve oktatták, a buszon a feketéknek át kellett adni a helyet a fehéreknek, az pedig egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy különböző rasszbéliek szerelembe essenek egymással. (A vegyes házasságokat tiltó törvényeket felszámolásáig 1967-ig kellett várni.) E kesernyés, átmeneti időszakot számos díjnyertes film is feldolgozta; A számolás joga és a Zöld könyv egészen parádésak.

'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Valódi színvakságot hirdetett, precízen kijelölve azt a pontot, ahol az inga középen áll; ahol nem léteznek kollektív bűnök, sem kollektív többletjogok; ahol a bőrszín sem előnyt, sem hátrányt nem jelent; ahol csakis egyéni szabadságjogok léteznek, ám azokat maradéktalan tisztelet övezi. Ez maga a klasszikus liberális álláspont, melyet - hitem szerint - minden jóérzésű ember magáénak vallhat. Egészen szívderítő, hogy ehhez az attitűdhöz - bő fél évszázaddal ezelőtt - még a New York Times is csatlakozni tudott. 1963. augusztus 4-i vezércikkében ezt olvashatjuk: "Ne az legyen a kérdés, hogy egy bőrszín, külső, vagy kultúra alapján felismerhető csoportnak, mint olyannak biztosítva vannak-e a jogai. Nem - a kérdés az, hogy van-e olyan amerikai egyén, függetlenül bőrszíntől, külsőtől, vagy kultúrától, akit mint amerikait megfosztottak a jogaitól. Ha az egyénnek minden joga és kiváltsága biztosítva van, ami a törvény és az alkotmány szerint megilleti, akkor nem kell aggódnunk a csoportok és a tömegek miatt - azok valójában nem léteznek, csak szófordulatként." (Pazar mondatok, s nem csupán azért, mert kiválóan igazolják az individualista szemlélet morális igazát mindenféle kollektivista iskolával szemben; de azért is, mert remekül érzékeltetik a korszellem változását. Ötvennyolc évvel ezelőtt az akkor is progresszívnek számító New York Times még olyan álláspontot képvisel, melyet manapság már csak a konzervatívok és a jobboldali liberálisok.) Az ember azt gondolhatná, hogy e ponton fél lábunkat már be is tettük a földi mennyországba. Igaz ugyan, hogy a déli államokban még sokak tudatát tartja fogva a rasszizmus, ám a korszellem és ezzel párhuzamosan a faji megkülönböztetést eltörlő törvények mintha lassan létrehoznának egy élhető világot. A valóság azonban nem ez: az inga két másodpercig sem pihen meg középen, hanem azonnal túllendül. Még csak 1963. szeptemberében járunk, alig pár nappal vagyunk túl Martin Luther King zseniális beszédén, amikor Ayn Rand Rasszizmus című esszéjében már egy új jelenségről tudósít: "A fekete vezetők legújabb követeléseivel az ellentmondások, a rövidlátó pragmatizmus és az elvek iránti cinikus megvetés elérte a tetőpontját. Ahelyett, hogy a faji diszkrimináció ellen harcolnának, annak legalizálását és érvényesítését követelik. Ahelyett, hogy a rasszizmus ellen harcolnának, faji kvóták bevezetését követelik. Ahelyett, hogy a társadalmi és gazdasági kérdések 'színvakságáért' harcolnának, azt hirdetik, hogy a 'színvakság' gonosz, és hogy a bőrszínt elsődleges szemponttá kell tenni. Ahelyett, hogy az egyének egyenlő jogáért harcolnának, fajalapú kiváltságokat követelnek. Azt követelik, hogy faji alapú kvótákat vezessenek be a foglalkoztatásba, és hogy az állásokat faji alapon osszák szét, arányosan egy adott rassz helyi lakosságban kitett százalékával."

Látjuk tehát: szó sincs arról, hogy pár évig, pláne évtizedig békés kiegyensúlyozottság jellemezné az amerikai közéletet a kérdés kapcsán. Ahogyan Dél-Afrikában a fehérek kegyetlenkedését szinte átmenet nélkül követte a feketék bosszúhadjárata, valami hasonlót tapasztalunk az Egyesült Államokban is, még ha jóval szelídebb formában is. 1963-tól napjainkig csupán annyi történt, hogy az akkor még radikálisnak és immorálisnak mondott pozitív diszkrimináció és kvóta-kultúra mára a politikai gondolkodás fősodrába került. A New York Times 1963. július 23-án még így fogalmaz: "Azt követelni, hogy az állások huszonöt (vagy bármilyen más) százalékát a feketéknek (vagy bármely más csoportnak) adják, egyetlen alapvető ok miatt helytelen: egy kvótarendszert kíván meg, ami önmagában diszkrimináló. (...) Ez a lap régóta harcol a bírók közötti vallási kvóta ellen, ugyanennyire ellenezzük a faji kvótákat az állások terén, a legmagasabb pozícióktól a legalantasabbig." Gyönyörűség ilyen sorokat olvasni, ám pontosan tudjuk, hogy mindez már a múlté. A New York Times idővel letért e liberális vonalról, s ma már ennek szöges ellentétét képviseli. Az ideológiai váltás persze nem egy hatvan éven át elnyújtott, lineáris folyamat, néhány sarokpont jól kiragadható. A legutóbbi ilyen évszám 2014, amikor a NYT cikkeiben hirtelen a sokszorosára ugrottak a téma használt kulcskifejezései: rasszizmus, rendőri brutalitás, marginalizált csoport, vagy épp társadalmi igazságosság. Nyilvánvaló, hogy a progresszív sajtó komoly szerepet játszik a Great Awokening felpörgetésében. A gyökerek azonban jóval régebbre nyúlnak vissza, még akkor is, ha a folyamat mára szürreális módon túlpörgött. Olyannyira, hogy manapság a fehér demokraták nagyságrendekkel érzékenyebbek a diszkrimináció minden valós vagy vélt megnyilvánulására, mint maguk a feketék valaha is voltak. Még emlékszünk az 1992-es Bumeráng című filmre, melyben Tyler (Martin Lawrence) elmagyarázza Marcusnak (Eddie Murphy), hogy a biliárd rasszista játék, hiszen a fehér golyó uralja az asztalt... Ez ekkortájt még tömény szatírának számított. Mára elértük az őrület azon fokát, amikor ugyanezt immáron komoly képpel is elő lehet adni.

Az Egyesült Államokban - az indián őslakosságot leszámítva - gyakorlatilag mindenki bevándorló, vagy bevándorló leszármazottja. Regények, filmek, emlékiratok százaiból tudjuk, hogy az olaszok, az írek, a magyarok, vagy épp a lengyelek beilleszkedése sem ment mindig zökkenőmentesen; számos diszkriminációt, atrocitást és megvető pillantást kellett elszenvedniük, különösen a 19. század során. (A már említett Zöld könyv című filmremek egyik fő karaktere az olasz származású, így valamelyest lenézett Tony Vallelonga, ami sajátos pikantériát ad a történetnek.) Egy biztos: a mai napig széles egyetértés övezi a kérdést, hogy e fehér bevándorlóknak kizárólag a személyes teljesítménye az egyetlen eszköze a beilleszkedésre, a boldogulásra, az esetleges előítéletek letörésére. És ez így helyes; sosem hallottunk olyanról, hogy az amerikai írek vagy magyarok bármiféle kvótaköveteléssel léptek volna fel, vagy különleges bánásmódra tartottak volna igényt. Az a szégyenletes tény, hogy az Egyesült Államokban élő feketék egy részének felmenői rabszolgaként kerültek az országba, évszázadok elteltével aligha indokol kivételezést; a jogi aszimmetriára bizonyosan nem ad morális alapot. Ayn Rand precízen fogalmaz: "Az állami tulajdonú létesítményekben és intézményekben helyénvaló megtiltani minden diszkriminációt: az államnak egyik polgárát sem áll jogában hátrányosan megkülönböztetni. És ugyanebből az elvből adódóan az államnak nem áll jogában egyes polgárait előnyösen megkülönböztetni mások kárára. Nem áll jogában a magántulajdon jogát megsérteni azzal, hogy megtiltja a diszkriminációt a magántulajdonú intézményekben."

Izgalmas időket élünk. Dollármilliókat kereső fekete sportolók, színészek és zenészek siránkoznak még ma is, önmagukat az elnyomottak áldozati pozíciójába helyezve. A fene se tudja, hogy mit hoz a holnap, mindenesetre üdvös lenne végre egyszer s mindenkorra megállítani azt az ingát, pláne úgy, hogy pontosan ismerjük az egyetemes erkölcs által egzakt módon kijelölt középpontot. Egyelőre azonban - nagyon úgy tűnik - egyre csak távolodunk attól.

Egyik barátom - nevezzük Gyurkának - pár napja némi kritikát fogalmazott meg egy Facebook-bejegyzésem kapcsán, ám észrevételét egy zárt Viber-csoportban tette közzé. Megkérdeztem, hogy miért nem Facebookon szól hozzá, mire ő az állására hivatkozott, melyet egy multinacionális nagyvállalatnál tölt be. Vastagon keres, kényelmesen megél belőle, cserébe befogja a száját; politikai és egyéb társadalomfilozófiai kérdésekben nem foglal állást nyilvánosan. A munkaszerződésében természetesen nincs ilyen kitétel, ám ismerve a cég belső attitűdjét, inkább nem kockáztat. Jómagam - akinek ez a fajta rabság elképzelhetetlen és vállalhatatlan volna - ilyenkor kérdések sokaságával küzdök:

1. Vajon tényleg az állásukkal játszanak az érintettek?
2. Megéri ez nekik?
3. És miért jó a multiknak az ideológiai röghöz kötés?
4. Milyen világot teremt, ha ez lesz az általános attitűd?

Többé-kevésbé ismerjük a multik vállalati kultúráját. Egyesek belülről, a bőrükön megtapasztalva; mások csupán kívülről, a híradásokból, avagy ismerőseik közvetítésével. Muszáj leszögezni: természetesen nem egy egységes, a korszellemhez katonás fegyelemmel igazodó képet látunk; egyes nemzetközi nagyvállalatok élen járnak a jóemberkedésben és az ezt kikényszerítő agymosásban, más cégek csak lomhán, minden forradalmi hevület nélkül követik a hangadókat. Az sem egységes, hogy mely társadalmi kérdésekre kerül a hangsúly. A trend mindenesetre nagyon is kitapintható.

A multinacionális társaságok mérete és szervezeti felépítése már önmagában is jelentősen determinálja a munkavállalói állomány összetételét. Mivel a központi irányítás valahol nyugaton található, a végeken dolgozók döntési kompetenciája, előrejutási esélye és szakmai fejlődési lehetősége meglehetősen korlátozott. A fizetés jellemzően átlag feletti, a szárnyaló kreativitás és az önmegvalósítás azonban hiú remények: e munkahelyek elsősorban a szürke, egyéniségtől és önálló gondolattól mentes zsoldosoknak valók. Persze, csak az menjen katonának, aki ilyet szeret: értelmetlen meetingek a végtelenségig; erőltetett csapatmunka; a végzettséghez képest jóval alacsonyabb szintű feladatok; agresszív főnökök; nyilvános megalázások jellemzik a multi-létet. E nagyvállalatoknak érdemes jól belőni új alkalmazottaik kognitív képességeit: a használhatatlan idiótákkal aligha tudnak mit kezdeni, a kiemelkedő tehetségeket ugyanakkor megfojtja ez a légkör. Marad a szürke átlag, amely képes gépként működni, és elfogadja, hogy nem a csillogó intellektusa és az innovatív meglátási miatt alkalmazzák. Nos, ez pontosan az a réteg, amely a lehető legalkalmasabb mindenféle érzékenyítő propaganda kritikátlan befogadására és bensőségesítésére.

Néhány évtizeddel ezelőtt a világ nagyvállalatai csupán azzal foglalkoztak, ami alapvető küldetésük: a hatékony termelés megszervezésével, valamint forgalmuk folyamatos bővítésével. A tolerancia - a másság békés elfogadása - már akkortájt is alapvető értéknek számított, hiszen aligha segítette volna a gördülékeny működést, ha a különböző bőrszínű, vallású, vagy szexuális irányultságú dolgozók összeverekedtek volna a futószalag mellett. Manapság azonban a tolerancia - mely joggal elvárható mindannyiunktól - már aligha elég. A multik többsége azon munkálkodik, hogy alkalmazottaik egyenesen lelkesedjenek e sokszínűségért, s váljanak a teljes egyenlőség elkötelezett híveivé. Ezt elősegítendő rendszeres workshopokat, fejtágítókat, érzékenyítő tréningeket szerveznek; támogatják a cégen belüli kisebbségi platformok létrejöttét; mi több: sok helyütt elvárják a melegfelvonuláson való részvételt is. (A Citi,  az IBM, a Vodafone, a Google és még egy sor globális nagyvállalat rendszerint vezérigazgatói szinten képviselteti magát a Budapest Pride-on.) "Próbálj kevésbé fehér lenni" - Ez már a Coca-Cola elhíresült szemináriumának az üzenete, melyben a fehér szolidaritással való szakítást, valamint az alázatosságot igyekeznek a fehér dolgozók fejébe verni. Az ideológiai fősodorból való kikacsintás végzetes lehet; gondoljunk csak Ákos esetére a T-Commal, avagy Petri Zsolt elbocsátására a Hertha BSC-ből. A permanens agymosás indoklása természetesen mindig ugyanaz: "A sokféleség és a befogadó környezet jótékonyan hat a vállalatok teljesítményére." Bevallom, még soha életemben nem találkoztam olyan tanulmánnyal vagy kimutatással, amely meggyőzően igazolta volna e ráfordítások megtérülését.

Egy másik cimborám - hívjuk őt Kálmánnak - igazi eltévedt lélek; a fene se tudja, mit keres multi környezetben. Ő ugyanis a legkevésbé sem hajlandó szótlan engedelmességgel végigbólogatni ezeket az átnevelő táborokat. Valódi trollként belülről torpedózza a rendszert - bár ez legfeljebb pillanatnyi jókedvét fokozza, karrierálmait aligha segíti elő. Legutóbbi munkaadója intranet fórumán a következő kommentet helyezte el: "Már most élénk kíváncsisággal várom, miként készül a cég a november 19-i nemzetközi férfinapra. Vajon lesz-e hasonló megemlékezés, mint ami nőnapon történt?" A legkevésbé sem lepte meg, hogy hozzászólása nem élt meg tíz percnél többet, a vállalati cenzúra szinte azonnal törölte. Kálmán - tényleg egy beteg troll - nem hagyta annyiban: "Ejnye, de ostoba vagyok, biztosan véletlenül töröltem az előbbi kommentem. Hogy ne korlátozzam a szabad véleménycserét, mely társasági alapérték, ezért megismétlem..." És persze megismételte. Mondani sem kell: ezúttal két percig sem maradt az üzenőfalon. És mondani sem kell: nem ettől a multitól fog nyugdíjba vonulni... (Harmadszor is visszarakta, majd hazament. Másnap már a divízióvezető irodájában kezdett.)

Bár fura világ ez, de sokunk számára egyáltalán nem ismeretlen. Engem például kifejezetten Kádár gulyáskommunizmusára emlékeztet: keress jól (vagy lopd haza a gyárat), csak tartsd a szád és ne politizálj! Részemről még mindig érthetetlen, miként lehetett egy országot harminc évre elaltatni, de érzékelhető módon sikerült. Valami hasonlót látni manapság a nyugati végeken, elsősorban Németországban. Szegényekkel sikerült elhitetni, hogy minden, ami önmagukért való kiállás, az maga a tömény nácizmus. Ettől a bélyegtől persze olyannyira rettegnek, hogy inkább asszisztálnak a vörös, a zöld, vagy épp a szivárványszínű fasizmushoz, csak nehogy szembe kelljen nézniük feldolgozatlan traumájukkal. Így születik meg az a feltétlen engedelmesség, amelyet évszázadokon át megkövetelt az egyház, majd a hadsereg, s végül napjainkban a multinacionális vállalati környezet.

Befejezésképpen térjünk vissza Gyurka barátomhoz, aki erősen félti a multinacionális munkaadójánál betöltött pozícióját, így tartózkodik minden nyilvános véleményformálástól, különösen ami a faji, etnikai, vagy szexuális kisebbségeket illeti. A sors fura fintora, hogy Gyurka - miközben maga is szenved e szájtapasztól, s a legkevésbé sem tartja helyesnek sem a cenzúrát, sem az elvárt vagy megkövetelt öncenzúrát - lelkes szurkolója a kormányváltásnak. Meglátásom szerint ez maga a tömény Stockholm-szindróma. Egy bántóan beteg környezetben él, ám ahelyett, hogy ennek megszüntetésén, vagy legalább enyhítésén dolgozna, inkább kiterjesztené e légkört; hatalomra segítve mindazokat, akik maguk is a mainstream balos ideológiát képviselik, így a fokozott véleménydiktatúrát, a cenzúra-kultúrát, a politikai korrektség mérgező levegőjét hoznák magukkal. Érti ezt bárki is?

"Lehet fotómodell, lehet színésznő, a színpad csillaga;

Lehet Orsolya, lehet Ildikó, vagy Annamária.

De a szívem előtte csukva áll,

Rómeó csak Júliára vár."

(KFT: Rómeó)

A helyzet az, hogy mi, férfiak nem várunk nagy csodákat a nőktől. Amikor életünk párját - vagy legalábbis meghatározó állomásait - keressük, a szemünk előtt nem egy befolyásos menedzserasszony képe lebeg, sem pedig egy verhetetlen műveltségű géniuszé. Az sem dob fel bennünket, ha vagyonos, ha a világ pénzét megkeresi. Ezek - a legtöbbünk számára - totál másodlagos szempontok. Amire vágyunk, az először is egy vonzó, fiatal test, amelynek minden porcikája a termékenységet hirdeti. Másodszor: szomjazzuk a mosolyt, a kedvességet, azt az érzelmi kiegyensúlyozottságot, amely nem csupán a békés együttélést ígéri, de egyben azt is, hogy az illető képes lesz megbirkózni az anyaság terheivel. Harmadszor pedig: ahhoz, hogy a másik ne pusztán szerető, majd ne csupán gyermekeink anyja, de méltó társunk is legyen, elengedhetetlen, hogy tudjunk kapcsolódni egymáshoz szavakkal, gondolatokkal, humorral, értékrenddel. Az intimitás a kölcsönös testi vággyal indul, a szeretetteljes egymásra tekintésben folytatódik és a másik legapróbb rezdüléseinek megértésében tetőzik. Nos, ez volna az etalon. Ehhez képest hol állunk, hol áll az átlagember és hol az a szint, amivel megbékélhetünk?

Ha körbenézünk, csekély számú eszményi kapcsolat mellett egy sor olyat látunk, amelyek nyilvánvalóan erős kompromisszumokkal terheltek. A túlsúlyos-zsémbes-haragos kombót például sosem értettem - hitem szerint akkor már érdemesebb szingliként létezni. No de nem vagyunk egyformák; egyeseknek bármilyen elviselhetetlen kapcsolat jobb a magánynál. Ezzel szemben mások még a legpazarabb kikötőkben sem képesek lehorgonyozni. Egy biztos: ahhoz, hogy a jövőnkről felelősséggel dönteni tudjunk, muszáj a nőkhöz pontértékeket rendelni, annak függvényében, mennyire felelnek meg intimitásigényünknek. Ez persze valamelyest szubjektív skála, olyan tekintetben, hogy az egyes jelölteket hová soroljuk. Az egyes fokozatok azonban a nagy többségnél pontosan ugyanúgy festenek.

1. SOHA, BOTTAL SE
2. BETEGESEN SOVÁNY VAGY ORMÓTLANUL TÚLSÚLYOS
3. NEM KÖVÉR, DE TÚLSÚLYOS VAGY FIÚSAN LAPOS
4. MAJDNEM ÁTLAGOS KÜLSEJŰ
5. ÁTLAGOS
6. NEM FELTŰNŐ SZÉPSÉG, DE JÓ KISUGÁRZÁSÚ, KOMOLY HIBA NÉLKÜL
7. KIFEJEZETTEN JÓ NŐ, SZÉLES MOSOLLYAL
8. CSÚCSKATEGÓRIA, VARÁZSLATOS SZEMÉLYISÉGGEL
9. TÖKÉLETES, DE AZ ÁTLAG SZÁMÁRA ELÉRHETETLEN
10. ILYEN NEM LÉTEZIK

Nem véletlen, hogy az első pár szinten csakis a külsőségek játszanak szerepet, ugyanis aligha jutunk ennél tovább; a másik beható megismerése szinte kizárt. (Mert minek is, ugyebár?) Lényeges, hogy a házsártosság, életuntság, műveletlenség, frigiditás, ideggyengeség, fantáziátlanság, passzív-agresszív attitűd akár két-három pontot is ronthat bárkin, feltéve, hogy van még hová... Pontosan tudjuk: a férfiak 80-85%-a a harmadik és a hatodik szint közti intervallumon válogat, egyrészt azért, mert jobbra aligha pályázhat; másfelől abból a profán okból kifolyólag, hogy a nők 80-85%-a éppen ezekbe a kategóriákba sorolható.

Az önmagára valamit is adó férfiember - aki nem kíván egész hátralévő életében társa miatt szenvedni és szégyenkezni - rendkívül körültekintően választ, nem csupán fizikai, de pszichikai minőség tekintetében is: "Ha egy férfi egy intelligens, magabiztos és erős nőhöz vonzódik, egy hősies nőhöz, akkor az egy bizonyos lélekről tanúskodik. Ha ehelyett egy felelőtlen, tehetetlen nőhöz vonzódik, akinek a gyengesége mellett férfiasnak érezheti magát, akkor az egy másikfajta lélekről tanúskodik. És ha egy ijedt nőhöz vonzódik, akinek nincs ítélőképessége és normái, és ezért nem érez mellette szégyent, akkor az ezzel megint csak megmutatja önmagát" - írja Nathaniel Branden Az öröm pszichológiája című esszéjében. Tudjuk: ösztönös vonzódásainkban jelentős szerepet játszanak hordozott traumáink is. Biztosak lehetünk abban, hogy a sérült lelkűekkel csak régi, mérgező játszmáinkat indítjuk újra. Én mindenkit inkább arra biztatnék, hogy a pszichikailag egészséges, kiegyensúlyozott csajokat részesítse előnyben.

Hogy a megfelelő társ kiválasztása mennyire nem könnyű feladat, arról a gyermektelen házaspárok magas száma is árulkodik. Világos: az esetek egy részében tudatos döntés, hogy az érintettek nem kívánnak utódokat nemzeni és szülni - ez tök oké, az ő életük, lelkük rajta. Olyan is előfordul, hogy szervi akadály nehezíti, vagy teszi lehetetlenné a gyermekáldást. Sokkal gyakoribb azonban a funkcionális meddőség, amikor a terméketlenségre nincs semmiféle orvosi magyarázat. Itt szerepet játszhat a szorongás, a stressz, s az a belső, kimondatlan bizonytalanság, hogy a partner mégsem az igazi... Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor válás a sztori vége, s az új kapcsolatában mindkét félnek szinte azonnal összejön a gyerkőc. Kétségtelen tény: ez a párválasztás legnehezebb aspektusa. Itt aligha segít bármiféle pontrendszer; néha a legharmonikusabbnak tűnő házasságok is erre a sorsra jutnak. Lélekbúvár legyen a talpán, aki képes feltárni a valós okokat.

No de vissza a pontozáshoz! A feminista narratíva szerint ez valami elfogadhatatlan bűntett. Hogy jövünk ahhoz, mi férfiak, hogy a csajokat pontozni merészeljük? Borzalom! Skandalum! Cameron Combs, egy washingtoni cég nemváltó műtéten átesett IT managere a Time-nak arról számolt be, milyen nyers és lekezelő humor jellemzi a férfiak társalgását, ha nincs a közelben női munkatárs. ‚‚A nők külsejének pontozása kedvelt elfoglaltság a férfi kollégák körében. Ezeket a beszélgetéseket nőként sosem hallhattam volna. Most azonban más a helyzet. Mert, ha egy férfi lép be a terembe, nem hagyják abba, így cenzúrázatlanul hallhatom a poénokat és a megjegyzéseiket.’’ Érdekes ez az újdonsült, mélyen álszent nyugati világ. (Idehaza még akkor is nyíltan toljuk a szexista poénokat és a csajok külsejének minősítését, ha teljesen vegyes a társaság.) Pár hónapja nagy botrányt kavart a hír, mely szerint Sydney-ben, egy anglikán iskolában a 15-16 éves fiú tanulóknak - egy 25-ös skála segítségével - meg kellett alkotniuk a számukra tökéletes nőt. A választható szempontok közt megjelent a népszerűség, a hűség, a humorérzék, a bölcsesség, a megbízhatóság, a fizikai vonzerő és persze a keresztény értékrend tisztelete is. A folytatás - mit ad Isten - a szokásos: a gimnázium igazgatója levélben kért bocsánatot a szülőktől a furcsa tananyag miatt... Vicces. Egyszer tényleg elmagyarázhatná valaki, hogy miért kell Canossát járni az ilyesmiért. (Nekem nyolc esztendőn át kellett orosz nyelvet tanulnom. A gimiben atomfizikát próbáltak a fejembe verni. Manapság a nyugati óvodák némelyikébe transzvesztiták járnak érzékenyíteni. Ezekért nem kéne bocsánatot kérni?) A feminista képmutatás pazar példáját látjuk; a közösségi hangadók úgy tesznek, mintha a nők sosem pontoznák a férfiakat. Pedig nagyon is megteszik, muszáj is nekik. Enélkül aligha tudnák rangsorolni jelöltjeiket. (Még ha nem is fogalmaznak meg konkrét pontszámokat, értéksorrendet minden esetben képesek felállítani két, vagy több pasi között.) Mi több: a nők pontrendszere általában sokkal szigorúbb, mint a miénk; számukra az átlagos, vagy az alatti hímek gyakorlatilag láthatatlanok. Ezen a kifutón a hét pont a minimum, hogy a nők egyáltalán figyelemre méltassák a férfiembert.   

Ha van valami, amit minden férfitársamnak szívből kívánok, hogy legalább egyszer az életben sodorja el és forgószélként vigye magával egy olyan szenvedély, amelyben nincs helye a méricskélésnek. Amikor olyan elemi erejű női kisugárzással találkozik, hogy dalolva szemet tud hunyni az apróbb testi hibák felett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mámor pillanatai alkalmasak is az elköteleződésre. Ha már házasodásra adjuk a fejünket azt mindig érdemes a kijózanodás utáni periódusra időzíteni. És akkor ismételten nekiállhatunk a pontozásnak - immáron tökéletesen hideg fejjel. 

Tudom, hogy az ország fele akár Lucifert is beültetné a kormányfői székbe, annyira gyűlöli Orbánt. Tudom, hogy az október 23-án ünneplők létszámaránya a jövő évi választásokat tekintve nem sokat mond, már csak azért sem, mert a baloldalnak eleve skizofrén helyzet a kommunista diktatúra elleni forradalom megünneplése. Ezzel együtt is döbbenetes volt látni a különbséget a békemenet százezres sokasága és az ellenzék csenevész gyülekezete között.

A Mérce szerint a Kodály köröndig állt a hét-nyolcezres "tömeg". Nos, amikor Orbán Viktor beszédét követően végigsétáltunk a lezárt Andrássy úton, a köröndnél egy rendőrön és egy kutyáját sétáltató nyugdíjason kívül egyetlen lelket sem láttunk, s még hosszasan kellett gyalogolnunk, hogy egyáltalán emberekbe ütközzünk. Épp akkor értünk a könnyedén megközelíthető színpadhoz, amikor Karácsony befejezte beszédét és e szavakkal hívta a porondra Márki-Zay Pétert: "Magyarország következő miniszterelnöke..." Muszáj volt hangosan felnyerítenünk.

Az előválasztás győztese ezúttal sem kerekített lehengerlő szónoklatot, bár ezt talán még legodaadóbb hívei sem várják tőle; már az is komoly siker, ha nem bakizik nagyot. A téma adta magát: 1956 szellemét, forradalmi hangulatát kellett ráhúzni valahogy a jelen helyzetre: "Mi is történt 1956 október 23-án? A magyarok meguntak valamit. Megunták a pártállamot, a szellemi lemaradást, bezárkózást, lemaradást a nyugattól, az elszegényedést, vállalkozások, egzisztenciák ellehetetlenítését, a megfélemlítést, a politikai kinevezetteket, a kontraszelekciót, az orosz befolyás erősödését, a soha meg nem térülő nagyberuházásokat és ostoba látványberuházásokat, a lehallgatást és a megfigyelést. A koncepciós pereket, az agitációt, a sikerpropagandát, a gyűlöletkampányokat, azt, hogy mindig egy kiválasztott csoportot kellett utálni, s az összeesküvés-elméleteket. Ebből a pártállamból lett elege a magyaroknak 1956 október 23-án. És ebből lett nekünk is elegünk most." A párhuzam persze kézenfekvő, ám nyilvánvalóan ezer sebből vérzik. Ennyi demagógiát még ennek az alig pár ezer ellenzéki szimpatizánsnak a torkán sem lehet egykönnyen lenyomni. Bezárkózás, elszegényedés, orosz befolyás növekedése... még jó, hogy csupán hívatlan vendégként voltam jelen, mert MZP-rajongóként végtelenül rosszul esett volna, hogy ennyire hülyének néz.

"Ez a forradalom a kicsik forradalma volt. A kicsik forradalma, akik felálltak, és elzavarták a nagy gyereket, aki elvette az uzsonnájukat." Akárhogy is nézzük, ez a metafora rém szerencsétlen. A múltat tekintve: igen sokan vannak köztünk, akiknek hozzátartozóit az ötvenes években meghurcolták, megkínozták, vagy akár meg is gyilkolták. Számukra úgy tűnhet, mintha MZP bagatellizálni akarná a Rákosi-rendszer rémtetteit. (Pedig nem.) Ha viszont a jelenre fókuszálunk, könnyen juthatunk arra: az ellenzéknek csupán az fáj, hogy elvették az uzsonnájukat, hogy jelenleg nem ők tartják kezükben az államkincstár kulcsát. Ez is igazi szónoki bravúr: egyetlen mondattal két öngólt is lőni...

"Nem azt nézték, amikor a puskát töltötték, amikor az orosz tankok ellen küzdöttek, hogy akik jobbról, vagy balról mellettük vannak, azok milyen ideológiát képviselnek, vagy éppenséggel melyik párthoz tartoznak, tartoznak-e párthoz." A szokásos mosakodás - úgy látszik - ezúttal is elkerülhetetlen. Mivel Orbán minimum akkora diktátor, mint Rákosi, így mellette még a vállalhatatlan Jobbik és a még vállalhatatlanabb DK is valódi angyalseregletnek tűnik. Ez az összevetés kívülről nézve továbbra is megmosolyogtató, ám a fanatikus hívek közt azért működhet. Hiszen mindannyian találkoztunk már olyan elvakultakkal, aki bár éltek az ötvenes években, de elméjüket és emlékeiket már tökéletesen elhomályosítja a gyűlölet, s hittel hiszik, hogy a párhuzam - csak így szárazon, konkrétumok nélkül - megállja a helyét. Fura lény az ember. A Fidesz-szavazók legalább ilyen intenzív ellenszenvet éreznek Gyurcsány iránt, de még soha senkitől nem hallottam, hogy Rákosihoz hasonlították volna. Egyszerűen azért, mert nem reális; Fletó akármennyi disznóságot is elkövetett, az ötvenes évek rémuralmát akkor se hozhatta volna vissza, ha ez lett volna vágyai netovábbja.

"Teljes nemzeti összefogással most megmutathatjuk, hogy mi vagyunk a többség!" Talán mind közül ez volt a legkínosabb mondat, amit MZP-nek ki kellett mondania szombat délután. A színpadon állva jól láthatta, hogy igazán hézagos ez a többség, miközben tisztában lehetett a ténnyel, mely szerint alig egy órával korábban Orbán hallgatósága az Andrássy úttól csaknem a Szabadság-hídig elért. S mindez Budapesten, ahol az ellenzék messze a legerősebb... Világos persze, hogy a valódi meccset 2022 tavaszán játsszák majd. Ám ezen a délutánon, a bemelegítő mérkőzésen nagyon nem lettem volna Márki-Zay helyében.

A Heritage Foundation felmérése szerint az Egyesült Államokban mért gazdasági szabadság évről évre szűkül. Ez meglátszik a világ országainak rangsorában elfoglalt pozícióin is: 2015-ben még a Földgolyó 12. legszabadabb gazdaságát mondhatták magukénak; három évvel később már csak a 18-adikak, majd újabb három esztendő elteltével csupán a 20. hely az övék. A magyarázat a különböző ideológiai alapú döntésekben keresendő, melyek nyomán a piaci működés egyre több korlátba ütközik.

A hétfői hírek egy újabb ilyen korlátról számoltak be: Evan Low demokrata képviselőnek - harmadszori nekifutásra - sikerült elfogadtatnia egy olyan jogszabályt, mely szerint a kaliforniai áruházaknak a továbbiakban nemi megkülönböztetés nélkül kell árulniuk a gyerekeknek szánt termékek egy részét, például a játékokat és a higiéniás cikkeket. A nagyobb üzletekben ki kell alakítani egy, a nemek szempontjából semleges részleget is. A képviselő így kommentálta a döntést: "Be kell fejeznünk a megbélyegzést azzal kapcsolatban, hogy mi elfogadható bizonyos nemek számára, és hagynunk kell a gyerekeket, hogy gyerekek lehessenek. Remélem, hogy ez a törvényjavaslat több vállalkozást ösztönöz Kaliforniában és az Egyesült Államokban, hogy elkerüljék a káros és elavult sztereotípiák erősítését." 

Számomra úgy tűnik, hogy a törvényt jegyző politikus kifejezetten cinikus. A vállalkozások ösztönzéséről beszél, miközben rendeleti eszközzel igyekszik kikényszeríteni egy megkérdőjelezhető ideológiának való megfelelést, messze túlnyúlva a józan morál szabta hatáskörén. De tényleg: hogy jön egy állami bürokrata ahhoz, hogy beleszóljon egy piaci vállalkozás legbelső ügymenetébe, meghatározva termékkínálatát és áruházának kialakítását? Az már csak hab a tortán, hogy mindezt arcátlan módon cukiságba csomagolja. Ez az orwelli kommunikáció az egykori kommunista országokat idézi, amelyek mind a "népi" és a "demokratikus" jelzőket aggatták magukra, holott egyiknek sem volt halvány köze sem a demokráciához.

Tiszta sor, hogy létezhetnek olyan központi szabályok, amelyek a piaci vállalkozások számára korlátokat állítanak, azonban ezeknek csakis akkor lehet létjogosultsága, ha fogyasztót, a munkavállalót, vagy épp a környezetet védik az adott cég tevékenységének káros, vagy veszélyes hatásaival szemben. Helyénvaló, hogy betartjuk a tűz- és munkavédelmi előírásokat; hogy működik a tőzsdefelügyelet; s hogy egyetlen társaság sem mérgezheti büntetlenül a folyókat és a levegőt. A balesetek, a katasztrófák, a környezeti károk mind-mind mások egészségét, tulajdonát, vagyis végső soron a szabadságát veszélyeztetik, és sem piaci vállalkozás, sem természetes személy nem terjesztheti ki a szabadságát mások szabadságának rovására. Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Egy áruház működése nem fenyeget senkit és semmit; akkor sem, ha a Barbie babát és a Matchbox autót külön polcra helyezi, és akkor sem, ha összeönt mindent egyetlen konténerbe.

S hogy mit jelent majd mindez a gyakorlatban? Az érintett áruházak kétféle módon reagálhatnak. A kézenfekvő megoldás az új jogszabálynak való formális, minimális megfelelés: eltávolítani néhány "boys" és "girls" feliratot, s kiakasztani pár "every kid" táblát. A vevők észre sem fogják venni a különbséget - s a többség számára világossá válik, mennyire értelmetlen és felesleges az új törvény. Ha viszont a dolog nem úszható meg ennyivel, mert a kiegészítő rendeletek látványos átalakításokat írnak majd elő, úgy e kiskereskedelmi egységeknek muszáj lesz jelentős költségekbe verniük magukat. Ennek forrása lehet egy általános áremelés, esetleg valamiféle speciális, erre a célra elkülönített állami támogatás. Egyik esetben a fogyasztók, a másikban az adófizetők finanszírozzák majd az ideológiai ámokfutás legújabb őrületét. Végső soron arra jutunk, hogy a Kalifornia kormányzója által aláírt jogszabály - melyet a józanabb demokrata képviselők épp úgy elleneztek, mint a republikánusok - a legjobb esetben hatástalan és észrevehetetlen lesz; rosszabb esetben pedig Kalifornia népét szegényíti majd (mint minden felesleges bürokratikus korlát).

Manapság trendi dolog arról filozofálni, hogy a piaci társaságoknak van-e bármiféle társadalmi felelőssége, vagy elég az, ha kizárólag a profitra koncentrálnak. Jómagam a Nobel-díjas Milton Friedmannal értek egyet, aki az utóbbi álláspontot képviseli. Ettől függetlenül természetesen üdvözlendő minden olyan nemes társadalmi cél, amelyet egyes nagyvállalatok meghirdetnek, függetlenül attól, hogy a menedzsment őszinte elkötelezettségéből fakad, avagy puszta marketingcélokat szolgál. Az Európai Bizottság is folyamatosan napirenden tartja a kérdést, mi több: irányelveket fogalmaz meg; az ezeket követő gazdasági társaságok önkéntessége ugyanakkor elvitathatatlan. Lehet előnyben részesíteni a nők, vagy épp a kisebbségek munkavállalását; lehet a törvényi előírásokon felül zöldíteni a céget és környezetét; lehet munkahelyi képzéseket szervezni; lehet támogatni a sportot, a kultúrát, avagy a helyi infrastruktúrát - a lényeg, hogy mindez fakultatív. És ugyanígy: a fogyasztók és a befektetők is (vásárlásaikkal, illetve részvényjegyzéseikkel) szabadon döntenek arról, hogy értékelik-e e vállalati erőfeszítéseket. Mindez bőven belefér a kapitalizmus eszköztárába. Amikor azonban törvényi hatalommal kezdik attitűdváltásra kényszeríteni a társaságokat, ott már a szocializmus síkos és veszélyes lejtőjére keveredtünk. Arról nem is szólva, hogy a gyerekek nemi semlegességének sulykolása aligha sorolható a megkérdőjelezhetetlen társadalmi értékek közé.

Abban feltétlenül megállapodhatunk, hogy a jó szándékú emberek - legyenek bár konzervatívok, liberálisok, vagy épp radikális baloldaliak - mind-mind egy élhetőbb világról álmodnak. A kérdés csupán az, hogy szemléletük, ideológiájuk, illetve az ebből fakadó cselekedeteik mennyire szolgálják e világmegváltást.

Évezredek óta ismert pszichológiai alapigazság, hogy képtelenek vagyunk átformálni a másik embert. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki marad az, aminek született, azt azonban nagyon is, hogy bármiféle változás csakis belülről fakadhat. Jézus így fogalmaz: "Kívülről semmi nem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná." Talán az Újszövetség legfontosabb mondata. Mondhatnak ránk bármit: szidhatnak, kritizálhatnak, sértegethetnek - csakis rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezekkel. És ugyanígy: lehet tiltani, korlátozni, verni és bebörtönözni a jóra való nevelést szem előtt tartva; soha a büdös életben nem faragtak még szentet senkiből ezen a módon. (Pontosan tudjuk: az erőszakos bűnözőket csaknem kivétel nélkül bántalmazták a szülei. Az agresszió csupán agressziót szül; valakin muszáj leverni a gyerekkorban begyűjtött sérelmeket.) A kérdés ezek után már csak az: miért ragaszkodik a balos gondolkodás ehhez a nyilvánvaló zsákutcához? Miért akarja mindenáron makulátlanná formálni a MÁSIK embert?

Induljunk ki a konzervatívok, a klasszikus liberálisok, a normalitást hirdetők világképéből! Ők úgy tekintenek az emberiségre, mint egy sokszínű közösségre, amelynek minden egyes tagja hordoz pozitív és negatív tulajdonságokat egyaránt. Senki sem szent és senki sem elátkozott; szinte teljes mértékben az egyéntől függ, hogy mit kezd az adottságaival, miként építi fel életét - függetlenül mindenki mástól. A balos szemlélet ettől gyökeresen eltérő. Ebben az elképzelt mesevilágban minden fekete és fehér - mindig minden szituációban felmutatható egy gonosz óriás és egy elnyomott törpe. Az erkölcsi fölény természetesen kivétel nélkül az utóbbié, hiszen őt mocsok módon elnyomják. Törpénk akkor is áldozat, ha történetesen ő maga az agresszor. Ez a narratíva könnyedén befogadható a nép egyszerű gyermeke számára, aki sosem fogja feltenni a kérdést: vajon az óriás és a törpe miért ne élhetnének békében egymás mellett? Egyáltalán: miért gondoljuk, hogy mindig minden a hatalomról szól, még akkor is, ha az érintettek között semmiféle hierarchikus különbség sincsen? (Azért kezicsókolom, mert ha nincs forradalmi hevület, úgy egyáltalán nem marad szerepe a radikális baloldaliságnak. Tökéletesen öncélú a sztori.) Lássuk csak: a jakobinusok idején a gonosz óriás szerepét az arisztokraták játszották. A bolsevikok szemében a tőkések és földbirtokosok adták az ellenségképet; a feministáknál a férfiak; a BLM esetében a fehérek; az LMBTQ aktivistáinak perspektívájából pedig a heteroszexuálisok. Minden józan ember számára világos, hogy egyetlen kisebbség sem képviselheti a kizárólagos és nyilvánvaló erkölcsi igazságot csak azért, mert kisebbség. Itt azonban sokkal többről is szó van, mint puszta morális helyzetértékelésről. Ha valóságként fogadnánk el a balos narratívát, úgy kötelességünknek kéne éreznünk az erkölcsi rossz elleni fellépést. Ebben a neomarxista mennyországban már nem elégedhetünk meg a klasszikus liberális alapeszménnyel, mely szerint elég az, ha fizikailag nem bántjuk a másikat, ha tiszteljük a szabadságát. Szeretetteljessé, adakozóvá, a végletekig tapintatossá is kell válnunk. Mindenkinek, kivétel nélkül. Ez központilag háromféle úton érhető el. A kemény diktatúrák egyszerűen kiirtják, avagy börtönbe zárják a nemkívánatos elemeket (Sztálin, Pol Pot, Rákosi, hosszú a sor). A puha diktatúrák megelégszenek azzal, ha mindenki álszent módon eljátssza a megírt szerepet, a lélek belső háborgásával nem sokat törődnek (Kádár-rendszer, vagy épp a jelen Németországa). A harmadik út az átnevelésé, amely a legkevésbé sem egyszerű mutatvány.

Ha már a baloldali gondolkodás - mint már annyiszor a történelem során - újfent megteremtette a kinevelendő ÚJ EMBER eszményképét, tekintsük meg ennek épülési fázisait! A posztmodern kor erkölcsi relativistái imádják összekutyulni a dolgokat, ám mi ne hagyjuk magunkat, inkább igyekezzünk megkülönböztetni egymástól az eltérő szinteket!

1. NE ÖLJ, NE LOPJ! - Minden működő társadalom alapkívánalma, hogy polgárai ne kezdeményezzenek erőszakot. Ez a magatartás megkövetelhető, kikényszeríthető. Semmi köze a jóemberkedés bónuszfokozataihoz. (Ha úgy tetszik: ez a kötelező tananyag, minden egyéb fakultatív, szorgalmi feladatnak minősül.)
2. SZERETET, TAPINTAT, ELFOGADÁS - Ezek már mind olyan pluszok, amelyek üdvösek és üdvözlendők, ám a legkevésbé sem előírhatók. Minden ember, aki szeretetteljesen és kellő tapintattal viseltetik a másik iránt; aki képes nagyvonalúan tolerálni minden ártalmatlan másságot, valójában a saját lelki egészségét alapozza meg mindezek által. Ám ahogyan a fizikai egészséget, a sportolást és a helyes táplálkozást sem lehet kikényszeríteni, ugyanúgy a szellem, a tudat, a psziché sem fejleszthető az érintett szándéka ellenére.
3. ÖNFELADÁS, ALTRUIZMUS - Ez az a fokozat, ahol az erkölcs és a pszichológia szintjeit követően elérkezünk a vallások világába. Itt már nem csupán arról van szó, hogy hozzuk ki magunkból a maximumot, hanem ellenkezőleg: az önpusztítás veszi kezdetét. "Fehér vagyok, tehát bűnös. Megpróbálok kevésbé fehér lenni. " Avagy: "Nem szülök gyereket, hogy csökkentsem a családom ökológiai lábnyomát." Ezek ma mainstream mantrák, melyek a szerzetesek attitűdjét idézik. Mondani sem kell: tökéletesen szembemennek az ember alaptermészetével. Arról nem is beszélve, hogy az aszkéta, önostorozó szerzetesi létforma még a legvadabb inkvizíciós időkben is extrém, szabadon választható életútnak számított, míg manapság szinte elvárás. Hála az égnek: ez a világ annyira távol áll az átlagembertől, hogy aligha lehet a természetévé tenni. (Az egyháznak kétezer év alatt sem sikerült altruista lényt faragni az egészségesen önző homo sapiensből.) A tapintatra hivatkozó, önfeladást megkövetelő attitűd sokszor valódi tragédiákhoz vezet, néha azonban csak szimplán megmosolyogtató. Két héttel ezelőtt Lucas Paquetá, a Lyon játékosa sárga lapot kapott egy esernyőcselért. A női játékvezető szerint a brazil fiú meg akarta alázni ellenfelét... Az idiótaság ilyen fokán már Neymar is kiakadt, mint írta: "A játék halálát jelenti, ha egy cselért is büntetnek." Nos, itt tart a világ.

Bevallom: tényleg nem értem. Ha igaz a balos narratíva, úgy adott a gonosz óriás, aki fafejű, ostoba, gyarló, nem lát túl a saját önös érdekein; illetve vele szemben ott áll a kedves és felvilágosult törpe, aki maga az elfogadás és a nyitottság. Vajon e kettő közül melyik a formálhatóbb alapanyag? Nyilvánvalóan az utóbbi, így aztán a legkevésbé sem világos számomra, hogy a posztmodern érzékenyítő vallás papjai miért a nehezebb útra esküsznek. Tényleg a nevelhetetlen vaskalaposokból kell szentet faragni? Miért nem választják az egyszerűbb utat? Adott egy egészséges gondolkodású, a világra jól reflektáló törpe, akit a törvények megvédenek az óriástól, s csupán annyi gondja marad, hogy kissé frusztrált az óriás méretei miatt. Miért nem a rugalmas és nagyszerűen alakítható törpét kezdjük el edzeni, hogy előbb-utóbb ő is erősnek és sebezhetetlennek érezze magát? A kérdés persze költői, a válasz pedig nyilvánvaló: azért, amiért a szívműtétet sem a hentesekkel végeztetjük. A baloldali megközelítés erre alkalmatlan; ez a konzervatívok és liberálisok útja. Arról nem is szólva, hogy maga az alapnarratíva is totál kamu: a törpe semmivel sem nyitottabb, semmivel sem elfogadóbb és semmivel sem formálhatóbb, mint az óriás. Csupán irigy és zaklatott. És persze teljességgel fejlődésképtelen.

Azt kell észrevenni, hogy a posztmodern kor érzékenyítő vallása nem csupán ideológiai gyökérzete kapcsán mutat összetéveszthetetlen hasonlóságot a marxizmussal, de a kifutását tekintve sem végezheti másként. A szabadságvágy, a versengés és az önérdekűség olyan mélyen kódolt, a túlélést biztosító ösztönkésztetések, amelyeket neveléssel kiirtani lehetetlenség, pszichológiai nonszensz. Így aztán vagy eljön végre a kijózanodás ideje, vagy épp a legdurvább diktatúrák előszobájában állunk. Adja az ég, hogy az előbbi szcenárió érvényesüljön.

George A. Akerlof és Robert J. Shiller Balekhalászat című könyve 2015-ben jelent meg (magyar fordításban egy évvel később). A szerzők Nobel-emlékdíjas közgazdászok, akik elkötelezett hívei a piacgazdaságnak, ugyanakkor kötelességüknek érezték, hogy felhívják a figyelmet a piaci működés vadhajtásaira, hátulütőire is. Hiánypótló alkotásról van szó, hiszen a klasszikus makroökonómia csupán keresletről és kínálatról, valamint ezek egyensúlyáról értekezik, a háttérben meghúzódó szükségletek mélységeit, valódiságát nem firtatja. Ez már a viselkedési közgazdaságtan terepe, ám még itt sem igazán jellemző, hogy a balekokra és a balekhalászokra fókuszálnának.

A kötet Keynes jóslatával indít, aki 1930-ban úgy látta: száz év múlva az amerikaiak nyolcszor annyit fognak keresni, tele lesznek szabadidővel és egyáltalán nem szenvednek majd filléres problémáktól. A jövendölés első fele csaknem telitalálatnak tűnik: Az Egyesült Államokban 2010-ben az egy főre jutó GDP öt és félszerese a nyolcvan évvel korábbinak (és minden esély megvan rá, hogy 2030-ra elérje a nyolcszoros értéket). A jóslat további részei azonban - egyelőre - kifejezetten falsnak tetszenek: a többség továbbra is teljes munkaidőben dolgozik és hó végén már azon aggódik, miként fogja befizetni a számláit. Hogy a fenébe lehetséges ez? - kérdezhetjük joggal. A legtöbben azt gondolják, hogy némi plusz jövedelem minden gondjukat megoldaná, aztán kiderül, hogy a világ minden vagyona sem elég.

A szerzők beszámolnak arról a kísérletről, amelyben csuklyásmajmokat tanítottak a pénz használatára. Ezek a kifejezetten értelmes állatok hamar megtanulták a bankjegyek szerepét a piaci működésben, különösen úgy, hogy nagy kedvencükre, a mályvacukros gyümölcstekercsre tehettek szert a bankókért cserébe. (A majmok némelyike idővel odáig ment, hogy szexet kínált a pénzért...) Nem vitás, hogy ezeknek az állatoknak az égvilágon semmi szükségük az ilyenfajta édességekre, mi több, nagy mennyiséget fogyasztva kifejezetten ártanak maguknak. Ámde ennek felismeréséhez némi tudatosság kéne - ezt hiába várnánk tőlük. Akerlof és Shiller ezek után a könyvben mindvégig e kísérlet által ihletett képet használják: a majmok ott ülnek a vállunkon és rossz döntések felé terelnek bennünket. Ez nem csupán költői, de rém tapintatos megfogalmazás is egyben; így nem kell kimondaniuk, hogy alapvetően mi magunk is ostoba ösztönlények vagyunk, akik felesleges, vagy akár káros dolgokra szórják el a pénzüket. A szerzők szerint "azért kerülünk könnyen a balekhalászok hálójába, mert szeretjük viszonozni a kapott ajándékokat és szívességeket; kedveskedni akarunk azoknak, akiket szeretünk; nem szívesen lázadunk a hatalom ellen; igyekszünk másokat követve meghozni a viselkedésünkre vonatkozó döntéseinket; arra törekszünk, hogy döntéseinknek legyen belső konzisztenciájuk; és irtózunk a veszteségektől."

Mindezeket követően lássuk, melyek azok a területek, amelyek valódi balekokat faraghatnak belőlünk:

• MARKETING - A szerzők az első helyen említik a hirdetéseket, melyek akkor igazán hatékonyak, ha egy történetet mesélnek el, mégpedig oly módon, hogy "narratíváikat sikerül átoltani a fogyasztók narratíváiba." A magam részéről reklám szakirányon végeztem; imádom a marketing minden elemét, ezzel együtt is meggyőződésem, hogy egy többé-kevésbé racionális fogyasztóra alig-alig hatnak a hirdetések. Ha néhanap vásárolunk is reklámok alapján, akkor sem olyan termékek irányába csábulunk el, amelyre semmi szükségünk sincsen.
• IMPULZÍV VÁSÁRLÁS - A szupermarketek kialakítása rendkívül tudatos: az alapvető szükségleteket kielégítő termékeket mindig leghátul helyezik el, hogy végig kelljen menni az egész üzleten. A pénztár közelében a csábítás már végképp a tetőfokára hág: csokoládé, rágógumi, miazmás. Az elrendezés pszichológiája nyilvánvalóan működik, ám kizárólag azoknál, akik a spontaneitásnak élnek. Ha előre eltervezzük, hogy miket pakolunk a kosárba és puritán módon ragaszkodunk is e tervhez, úgy nincs az a kreatív belsőépítész, aki kiénekelné a bankjegyeket a pénztárcánkból.
• DOHÁNYZÁS, NYERŐGÉPEK, EGÉSZSÉGTELEN ÉLELMISZEREK - Gyakorlatilag mindenki tisztában van vele, hogy ezek ártalmasak és függőséget okoznak. A cigarettázás 80-90 évvel ezelőtt még elegánsnak és menőnek számított, ma már inkább kínos, és a dohányosok zöme folyamatosan a leszokással küzd. A szerencsejátékosok többsége is pontosan tudja, hogy hosszútávon csakis veszíthet, továbbá a chipset zabálók előtt is világos, hogy ez irányú falánkságuk nem szolgálja a sportos karcsúságot. Nyugodtan nevezhetjük balekhalásznak az üzletág kínálati oldalának szereplőit, ám a döntés itt is a fogyasztóé. Semmiből sem áll nemet mondani mindezekre. És ugyanígy: mindenkinek joga van a pocsék minőségű életre is, ha azt választja.
• REJTETT TULAJDONSÁGOK - A legjobb példa a tintasugaras nyomtató. A készülék maga nem kerül sokba, azonban a rendszeresen cserélendő tintapatront csillagászati áron adják (akár az eszköz értékének kétharmadáért), miközben minderről - a beszerzés pillanatában - a vásárlók 97%-ának halvány fogalma sincsen. Mondani sem kell: némi körültekintéssel ez a pont is lazán kivédhető.
• HITELKÁRTYA - Természetesen nem elég csupán felkelteni a vásárlási vágyat, eszközt is kell adni a fogyasztó kezébe... A szerzők szerint a (brutális kamatozással működő) rendszeres hitelkártya-használat a fő oka annak, hogy az amerikaiak többsége felelőtlenül költekezik és nem jön ki a havi jövedelméből. A magam részéről ide sorolnám a nyaralásra és a plazmatévére felvett gyorshiteleket és a zálogházi ügyleteket is. A számos ostoba népi bölcsesség között elvétve akad megszívlelendő is, ilyen például az "addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér" alapelv is. Csupán elhatározás kérdése: nem kötünk hitelkártya-szerződést, nem vásárolunk hitelre. Ha vágyunk tárgyára sikerül elég pénzt összespórolnunk saját forrásból, akkor lehet létjogosultsága a költésnek. Egyébként aligha.

A felsorolásban szereplő tételek mindegyike alkalmas arra, hogy eltérítsen bennünket erőforrásaink optimális felhasználásától. Közös jellemzőjük ugyanakkor az is, hogy egyszerűek, az átlagember számára is átláthatók. Egyik esetben sincs arról szó, hogy szélhámosság, csalás, vagy mérgezés áldozatai lennénk - balekságunkat mi magunk választjuk, s ennek az esetek többségében tökéletesen a tudatában is vagyunk. A szerzők mindezeket a PSZICHOLÓGIAI BALEKHALÁSZAT kifejezéssel illetik.

Léteznek azonban olyan területek is, amelyek a közönséges földi halandó számára nem igazán áttekinthetők. Akerlof és Shiller ezekben az esetekben az INFORMÁCIÓS BALEKHALÁSZAT elnevezést használják.

• GYÓGYSZERIPAR - A könyv számos olyan példát hoz, amelyben megfelelő tesztelés nélkül dobtak piacra új készítményeket. A Vioxx nevű fájdalomcsillapító kapcsán csak jóval a bevezetését követően fedezték fel, hogy jelentősen megnöveli a szívroham kockázatát. A gyógyszer éves forgalma 2004-re - amikor végre kivonták a forgalomból - már elérte a 2,5 milliárd dollárt, miközben csak az Egyesült Államokban 90--100 ezer szívrohamot okozott, melyek egynegyede halállal végződött. A Premarin - nők klimax utáni hormonpótló készítménye - sok ezer emlőrákos megbetegedésért felelős. Amerikában a figyelemzavaros gyerekeket Ritalinnal tömik, melynek hosszú távú mellékhatásai egyelőre ismeretlenek.
• PÉNZÜGYI BEFEKTETÉSEK - Az összetettebb pénzügyi manőverek, a származtatott ügyletek sokszor annyira bonyolultak, hogy nem csupán az átlagember nem látja át, de esetenként még a hitelminősítő intézetek sem. E téren aligha elégséges a fogyasztó/befektető óvatossága, az értékpapír-felügyelet tevékenysége szükséges és áldásos lehet - már ha képesek megelőzni a lufigyártást és a nagy kipukkanásokat. A szerzők számos gazdasági visszaélést vonultatnak fel, jómagam egyet emelnék ki ezek közül. A "főhős" a ma már 75 esztendős Michael Milken, aki nem csupán pénzügyi zseni, de megnyerő szélhámos is volt egykoron. Trükkjének lényege az a szómágia, amelyet a közéletben, a politikában manapság is nap mint nap alkalmaznak. A "bóvlikötvény" kifejezés az 1970-es években olyan alacsony besorolású értékpapírokat takart, melyeket "bukott angyalok" (egykor sikeres, később lecsúszott, de még stabilan működő vállalatok) bocsátottak ki, s valójában meglehetősen magas hozamot produkáltak. Milken zsenialitása nem csak abban állt, hogy hosszú évtizedek statisztikáit elemezve felfedezte e jövedelmező szektort, hanem abban is, hogy sikerült a piac ezen szegmensét jelentősen felhígítania gyenge, rosszul teljesítő papírokkal, melyekre immáron valóban ráillett a bóvlikötvény kifejezés. És vajon lesz-e olyan, aki képes szétválasztani a búzát a konkolytól, ha azt kévében árulják?

Vegyük észre, hogy a pszichológiai és az információs balekhalászat nem vehető egy kalap alá. Mivel az utóbbi minden esetben speciális szakterületet érintő, komplex kérdés, ezeknél elkél a segítség valamiféle külső, ellenőrző szerv formájában.

Ami a fogyasztói preferenciákat illeti, alapvetően kétféle megközelítés létezik. A piacpárti gondolkodás szerint minden szükséglet szent. Mi több, a világot az viszi előbbre, hogy újabb és újabb termékek és szolgáltatások jelennek meg, olyanok, amelyekről azelőtt nem is álmodhattunk (vagyis nem lehettek ilyen szükségleteink). Alig pár száz éve még csaknem a teljes emberiség mezőgazdasági munkát végzett. Manapság a társadalom egészen vékonyka szegmense képes előállítani a Föld teljes élelmiszer-szükségletét, a többiek mind olyan területen tevékenykednek, amelyekre kellő arroganciával rásüthetjük a felesleges - és ebből fakadóan a balekhalász - jelzőt. Gondoljunk csak az autógyártásra! A központi zár, az elektromos ablakemelő, vagy épp a klímaberendezés huszonöt éve még extra felszereltségnek számított, ma már ezek alapvetők. Mondanánk azt, hogy ezek totál feleslegesek, hiszen a Lada1200-asban kézzel is le tudtuk tekerni az ablakot? A magam részéről azt gondolom, hogy mindenre, amit a piac kínál, érdemes pozitív nyitottsággal tekinteni. Ha mi magunk puritánok is vagyunk, s a termékek és a szolgáltatások döntő többsége hidegen hagy bennünket, másnak ugyanezek ettől még bőven értéket jelenthetnek. "A standard közgazdaságtanban alapszabály, hogy az emberek mindig olyan döntést hoznak, amellyel maximalizálhatják jólétüket. Van ennek a feltevésnek fantázianeve is: kinyilvánított preferenciák, vagyis az emberek kinyilvánítják, milyen döntésektől lesz jobb nekik. Ez a feltevés természetesen szöges ellentéte annak az általunk vallott elvnek, amely szerint az, amit az emberek tényleg akarnak (ami jó nekik), nem azonos azzal, amiről azt hiszik, hogy akarják (a vállukon ülő majom preferenciái miatt)." A szerzők az utószóban felvillantják e klasszikus balos gondolatot, melyből az égvilágon semmi sem következik. Igazuk van: gyakran hozunk rossz döntéseket, de ettől még aligha kéne gyámság alá venni a teljes társadalmat.

Amikor a Balekhalászat c. könyv baloldali beállítottságú olvasó kezébe kerül, az első reakciója természetesen az, hogy lám, egy újabb bizonyíték a kapitalizmus gonoszságára és fenntarthatatlanságára! Hála az égnek, azért nem mindenki kezd azonnal kommunista kiáltványt fogalmazni, mindazonáltal még a józanabbak is szigorú állami ellenőrzéseket, korlátozásokat és tiltásokat sürgetnek. Alig hiszem, hogy ez lenne a helyes út. Nem vitás, hogy a mindenkori állam messze legfontosabb feladata, hogy megvédje polgárait, úgy is, mint fogyasztókat. No de ne önmaguktól!! Épp ezért: muszáj megkülönböztetni a transzparens balekfogást az átláthatatlan szélhámosságtól. A szerzőket e téren dicséret illeti; ahogy fent már kitértünk rá: pszichológiai és információs balekhalászatról beszélnek, pontosan oda helyezve a demarkációs vonalat, ahová kell. (Kár, hogy nem hangsúlyozzák ki a lényeget: az utóbbi igényel beavatkozást, az előbbi semmiképpen sem.) Hiába mondja Puzsér, hogy be kéne tiltani a reklámokat, ez csupán saját, szubjektív őrülete - mindenki tudja, hogy a hirdetések befolyásolni, manipulálni kívánnak és ennek megfelelően is viszonyulunk hozzájuk. Hiába mondják mások, hogy be kéne tiltani a dohányzást (én magam is gyűlölöm a cigifüstöt), mindenkinek szíve joga, hogy tönkretegye magát. A kevésbé átlátható területeken ugyanakkor nagyon is van szerepe az ellenőrzésnek; ez lehet állami feladat, de végezhetik akár piaci szereplők is. Természetesen megkerülhetetlen, hogy mindenki felelősséget vállaljon (és felelősségre vonható legyen) a döntéseiért; a termelő és az ellenőrző szerv is épp úgy, akárcsak a végső felhasználó. Mert azért a fogyasztó sem komplett idióta.