George A. Akerlof és Robert J. Shiller Balekhalászat című könyve 2015-ben jelent meg (magyar fordításban egy évvel később). A szerzők Nobel-emlékdíjas közgazdászok, akik elkötelezett hívei a piacgazdaságnak, ugyanakkor kötelességüknek érezték, hogy felhívják a figyelmet a piaci működés vadhajtásaira, hátulütőire is. Hiánypótló alkotásról van szó, hiszen a klasszikus makroökonómia csupán keresletről és kínálatról, valamint ezek egyensúlyáról értekezik, a háttérben meghúzódó szükségletek mélységeit, valódiságát nem firtatja. Ez már a viselkedési közgazdaságtan terepe, ám még itt sem igazán jellemző, hogy a balekokra és a balekhalászokra fókuszálnának.

A kötet Keynes jóslatával indít, aki 1930-ban úgy látta: száz év múlva az amerikaiak nyolcszor annyit fognak keresni, tele lesznek szabadidővel és egyáltalán nem szenvednek majd filléres problémáktól. A jövendölés első fele csaknem telitalálatnak tűnik: Az Egyesült Államokban 2010-ben az egy főre jutó GDP öt és félszerese a nyolcvan évvel korábbinak (és minden esély megvan rá, hogy 2030-ra elérje a nyolcszoros értéket). A jóslat további részei azonban - egyelőre - kifejezetten falsnak tetszenek: a többség továbbra is teljes munkaidőben dolgozik és hó végén már azon aggódik, miként fogja befizetni a számláit. Hogy a fenébe lehetséges ez? - kérdezhetjük joggal. A legtöbben azt gondolják, hogy némi plusz jövedelem minden gondjukat megoldaná, aztán kiderül, hogy a világ minden vagyona sem elég.

A szerzők beszámolnak arról a kísérletről, amelyben csuklyásmajmokat tanítottak a pénz használatára. Ezek a kifejezetten értelmes állatok hamar megtanulták a bankjegyek szerepét a piaci működésben, különösen úgy, hogy nagy kedvencükre, a mályvacukros gyümölcstekercsre tehettek szert a bankókért cserébe. (A majmok némelyike idővel odáig ment, hogy szexet kínált a pénzért...) Nem vitás, hogy ezeknek az állatoknak az égvilágon semmi szükségük az ilyenfajta édességekre, mi több, nagy mennyiséget fogyasztva kifejezetten ártanak maguknak. Ámde ennek felismeréséhez némi tudatosság kéne - ezt hiába várnánk tőlük. Akerlof és Shiller ezek után a könyvben mindvégig e kísérlet által ihletett képet használják: a majmok ott ülnek a vállunkon és rossz döntések felé terelnek bennünket. Ez nem csupán költői, de rém tapintatos megfogalmazás is egyben; így nem kell kimondaniuk, hogy alapvetően mi magunk is ostoba ösztönlények vagyunk, akik felesleges, vagy akár káros dolgokra szórják el a pénzüket. A szerzők szerint "azért kerülünk könnyen a balekhalászok hálójába, mert szeretjük viszonozni a kapott ajándékokat és szívességeket; kedveskedni akarunk azoknak, akiket szeretünk; nem szívesen lázadunk a hatalom ellen; igyekszünk másokat követve meghozni a viselkedésünkre vonatkozó döntéseinket; arra törekszünk, hogy döntéseinknek legyen belső konzisztenciájuk; és irtózunk a veszteségektől."

Mindezeket követően lássuk, melyek azok a területek, amelyek valódi balekokat faraghatnak belőlünk:

• MARKETING - A szerzők az első helyen említik a hirdetéseket, melyek akkor igazán hatékonyak, ha egy történetet mesélnek el, mégpedig oly módon, hogy "narratíváikat sikerül átoltani a fogyasztók narratíváiba." A magam részéről reklám szakirányon végeztem; imádom a marketing minden elemét, ezzel együtt is meggyőződésem, hogy egy többé-kevésbé racionális fogyasztóra alig-alig hatnak a hirdetések. Ha néhanap vásárolunk is reklámok alapján, akkor sem olyan termékek irányába csábulunk el, amelyre semmi szükségünk sincsen.
• IMPULZÍV VÁSÁRLÁS - A szupermarketek kialakítása rendkívül tudatos: az alapvető szükségleteket kielégítő termékeket mindig leghátul helyezik el, hogy végig kelljen menni az egész üzleten. A pénztár közelében a csábítás már végképp a tetőfokára hág: csokoládé, rágógumi, miazmás. Az elrendezés pszichológiája nyilvánvalóan működik, ám kizárólag azoknál, akik a spontaneitásnak élnek. Ha előre eltervezzük, hogy miket pakolunk a kosárba és puritán módon ragaszkodunk is e tervhez, úgy nincs az a kreatív belsőépítész, aki kiénekelné a bankjegyeket a pénztárcánkból.
• DOHÁNYZÁS, NYERŐGÉPEK, EGÉSZSÉGTELEN ÉLELMISZEREK - Gyakorlatilag mindenki tisztában van vele, hogy ezek ártalmasak és függőséget okoznak. A cigarettázás 80-90 évvel ezelőtt még elegánsnak és menőnek számított, ma már inkább kínos, és a dohányosok zöme folyamatosan a leszokással küzd. A szerencsejátékosok többsége is pontosan tudja, hogy hosszútávon csakis veszíthet, továbbá a chipset zabálók előtt is világos, hogy ez irányú falánkságuk nem szolgálja a sportos karcsúságot. Nyugodtan nevezhetjük balekhalásznak az üzletág kínálati oldalának szereplőit, ám a döntés itt is a fogyasztóé. Semmiből sem áll nemet mondani mindezekre. És ugyanígy: mindenkinek joga van a pocsék minőségű életre is, ha azt választja.
• REJTETT TULAJDONSÁGOK - A legjobb példa a tintasugaras nyomtató. A készülék maga nem kerül sokba, azonban a rendszeresen cserélendő tintapatront csillagászati áron adják (akár az eszköz értékének kétharmadáért), miközben minderről - a beszerzés pillanatában - a vásárlók 97%-ának halvány fogalma sincsen. Mondani sem kell: némi körültekintéssel ez a pont is lazán kivédhető.
• HITELKÁRTYA - Természetesen nem elég csupán felkelteni a vásárlási vágyat, eszközt is kell adni a fogyasztó kezébe... A szerzők szerint a (brutális kamatozással működő) rendszeres hitelkártya-használat a fő oka annak, hogy az amerikaiak többsége felelőtlenül költekezik és nem jön ki a havi jövedelméből. A magam részéről ide sorolnám a nyaralásra és a plazmatévére felvett gyorshiteleket és a zálogházi ügyleteket is. A számos ostoba népi bölcsesség között elvétve akad megszívlelendő is, ilyen például az "addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér" alapelv is. Csupán elhatározás kérdése: nem kötünk hitelkártya-szerződést, nem vásárolunk hitelre. Ha vágyunk tárgyára sikerül elég pénzt összespórolnunk saját forrásból, akkor lehet létjogosultsága a költésnek. Egyébként aligha.

A felsorolásban szereplő tételek mindegyike alkalmas arra, hogy eltérítsen bennünket erőforrásaink optimális felhasználásától. Közös jellemzőjük ugyanakkor az is, hogy egyszerűek, az átlagember számára is átláthatók. Egyik esetben sincs arról szó, hogy szélhámosság, csalás, vagy mérgezés áldozatai lennénk - balekságunkat mi magunk választjuk, s ennek az esetek többségében tökéletesen a tudatában is vagyunk. A szerzők mindezeket a PSZICHOLÓGIAI BALEKHALÁSZAT kifejezéssel illetik.

Léteznek azonban olyan területek is, amelyek a közönséges földi halandó számára nem igazán áttekinthetők. Akerlof és Shiller ezekben az esetekben az INFORMÁCIÓS BALEKHALÁSZAT elnevezést használják.

• GYÓGYSZERIPAR - A könyv számos olyan példát hoz, amelyben megfelelő tesztelés nélkül dobtak piacra új készítményeket. A Vioxx nevű fájdalomcsillapító kapcsán csak jóval a bevezetését követően fedezték fel, hogy jelentősen megnöveli a szívroham kockázatát. A gyógyszer éves forgalma 2004-re - amikor végre kivonták a forgalomból - már elérte a 2,5 milliárd dollárt, miközben csak az Egyesült Államokban 90--100 ezer szívrohamot okozott, melyek egynegyede halállal végződött. A Premarin - nők klimax utáni hormonpótló készítménye - sok ezer emlőrákos megbetegedésért felelős. Amerikában a figyelemzavaros gyerekeket Ritalinnal tömik, melynek hosszú távú mellékhatásai egyelőre ismeretlenek.
• PÉNZÜGYI BEFEKTETÉSEK - Az összetettebb pénzügyi manőverek, a származtatott ügyletek sokszor annyira bonyolultak, hogy nem csupán az átlagember nem látja át, de esetenként még a hitelminősítő intézetek sem. E téren aligha elégséges a fogyasztó/befektető óvatossága, az értékpapír-felügyelet tevékenysége szükséges és áldásos lehet - már ha képesek megelőzni a lufigyártást és a nagy kipukkanásokat. A szerzők számos gazdasági visszaélést vonultatnak fel, jómagam egyet emelnék ki ezek közül. A "főhős" a ma már 75 esztendős Michael Milken, aki nem csupán pénzügyi zseni, de megnyerő szélhámos is volt egykoron. Trükkjének lényege az a szómágia, amelyet a közéletben, a politikában manapság is nap mint nap alkalmaznak. A "bóvlikötvény" kifejezés az 1970-es években olyan alacsony besorolású értékpapírokat takart, melyeket "bukott angyalok" (egykor sikeres, később lecsúszott, de még stabilan működő vállalatok) bocsátottak ki, s valójában meglehetősen magas hozamot produkáltak. Milken zsenialitása nem csak abban állt, hogy hosszú évtizedek statisztikáit elemezve felfedezte e jövedelmező szektort, hanem abban is, hogy sikerült a piac ezen szegmensét jelentősen felhígítania gyenge, rosszul teljesítő papírokkal, melyekre immáron valóban ráillett a bóvlikötvény kifejezés. És vajon lesz-e olyan, aki képes szétválasztani a búzát a konkolytól, ha azt kévében árulják?

Vegyük észre, hogy a pszichológiai és az információs balekhalászat nem vehető egy kalap alá. Mivel az utóbbi minden esetben speciális szakterületet érintő, komplex kérdés, ezeknél elkél a segítség valamiféle külső, ellenőrző szerv formájában.

Ami a fogyasztói preferenciákat illeti, alapvetően kétféle megközelítés létezik. A piacpárti gondolkodás szerint minden szükséglet szent. Mi több, a világot az viszi előbbre, hogy újabb és újabb termékek és szolgáltatások jelennek meg, olyanok, amelyekről azelőtt nem is álmodhattunk (vagyis nem lehettek ilyen szükségleteink). Alig pár száz éve még csaknem a teljes emberiség mezőgazdasági munkát végzett. Manapság a társadalom egészen vékonyka szegmense képes előállítani a Föld teljes élelmiszer-szükségletét, a többiek mind olyan területen tevékenykednek, amelyekre kellő arroganciával rásüthetjük a felesleges - és ebből fakadóan a balekhalász - jelzőt. Gondoljunk csak az autógyártásra! A központi zár, az elektromos ablakemelő, vagy épp a klímaberendezés huszonöt éve még extra felszereltségnek számított, ma már ezek alapvetők. Mondanánk azt, hogy ezek totál feleslegesek, hiszen a Lada1200-asban kézzel is le tudtuk tekerni az ablakot? A magam részéről azt gondolom, hogy mindenre, amit a piac kínál, érdemes pozitív nyitottsággal tekinteni. Ha mi magunk puritánok is vagyunk, s a termékek és a szolgáltatások döntő többsége hidegen hagy bennünket, másnak ugyanezek ettől még bőven értéket jelenthetnek. "A standard közgazdaságtanban alapszabály, hogy az emberek mindig olyan döntést hoznak, amellyel maximalizálhatják jólétüket. Van ennek a feltevésnek fantázianeve is: kinyilvánított preferenciák, vagyis az emberek kinyilvánítják, milyen döntésektől lesz jobb nekik. Ez a feltevés természetesen szöges ellentéte annak az általunk vallott elvnek, amely szerint az, amit az emberek tényleg akarnak (ami jó nekik), nem azonos azzal, amiről azt hiszik, hogy akarják (a vállukon ülő majom preferenciái miatt)." A szerzők az utószóban felvillantják e klasszikus balos gondolatot, melyből az égvilágon semmi sem következik. Igazuk van: gyakran hozunk rossz döntéseket, de ettől még aligha kéne gyámság alá venni a teljes társadalmat.

Amikor a Balekhalászat c. könyv baloldali beállítottságú olvasó kezébe kerül, az első reakciója természetesen az, hogy lám, egy újabb bizonyíték a kapitalizmus gonoszságára és fenntarthatatlanságára! Hála az égnek, azért nem mindenki kezd azonnal kommunista kiáltványt fogalmazni, mindazonáltal még a józanabbak is szigorú állami ellenőrzéseket, korlátozásokat és tiltásokat sürgetnek. Alig hiszem, hogy ez lenne a helyes út. Nem vitás, hogy a mindenkori állam messze legfontosabb feladata, hogy megvédje polgárait, úgy is, mint fogyasztókat. No de ne önmaguktól!! Épp ezért: muszáj megkülönböztetni a transzparens balekfogást az átláthatatlan szélhámosságtól. A szerzőket e téren dicséret illeti; ahogy fent már kitértünk rá: pszichológiai és információs balekhalászatról beszélnek, pontosan oda helyezve a demarkációs vonalat, ahová kell. (Kár, hogy nem hangsúlyozzák ki a lényeget: az utóbbi igényel beavatkozást, az előbbi semmiképpen sem.) Hiába mondja Puzsér, hogy be kéne tiltani a reklámokat, ez csupán saját, szubjektív őrülete - mindenki tudja, hogy a hirdetések befolyásolni, manipulálni kívánnak és ennek megfelelően is viszonyulunk hozzájuk. Hiába mondják mások, hogy be kéne tiltani a dohányzást (én magam is gyűlölöm a cigifüstöt), mindenkinek szíve joga, hogy tönkretegye magát. A kevésbé átlátható területeken ugyanakkor nagyon is van szerepe az ellenőrzésnek; ez lehet állami feladat, de végezhetik akár piaci szereplők is. Természetesen megkerülhetetlen, hogy mindenki felelősséget vállaljon (és felelősségre vonható legyen) a döntéseiért; a termelő és az ellenőrző szerv is épp úgy, akárcsak a végső felhasználó. Mert azért a fogyasztó sem komplett idióta.

Az már biztos, hogy 2022-ben, a választások másnapján nem sok állami vezető ül majd Jakab Péter irodája előtt... (Nem mintha ez így ment volna bármilyen forgatókönyv szerint.) Az, hogy Fekete-Győr miniszterelnöki reményei elfüstöltek, senkit sem lep meg igazán. (Voltak ilyenek egyáltalán?) A Jobbik elnöke ugyanakkor hónapokon át a legesélyesebb jelöltnek számított - legalábbis a felmérések szerint. Úgy tűnik, azért az ellenzéki szavazókban is van némi józanság.

Ami az előválasztás technikai részét illeti, a projekt egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Annak kapcsán, hogy a rendszer rögtön az első napon összeomlott, már sokan és sokat cikiztek-cikkeztek. Arról ugyanakkor kevesebben beszéltek, hogy a voksolás az újraindulás után is csigalassúsággal folyt. Egy-egy szavazó regisztrálása hosszú perceket vett igénybe, így a sorban állás a legtöbbeknek emberpróbáló hosszúságúra nyúlt. A választás titkossága is erősen megkérdőjelezhető, ugyanis mindenki, aki az urnákhoz járult, egyéni QR-kóddal ellátott szavazólapot kapott, amely a regisztrációt követően beolvasásra is került. Ez azt jelenti, hogy az előválasztás adatbázisát kezelők utólag könnyűszerrel azonosítani képesek a résztvevők döntését. (Nem mintha ebből komolyan profitálhatna bárki, csak ezek után nem mondható, hogy titkos szavazás történt.) Az már csak hab a tortán, ami az M3 -ason történt: egy betonoszlopnak csapódó autóból kismillió szavazólap szóródott a sztrádára szombaton...

Ami viszont annál lényegesebb: lássuk az állva maradt jelölteket!

MÁRKI-ZAY PÉTER (20,02%)

Minden kétséget kizáróan ő lehetne az ellenzéki összefogás valódi reménysége, tekintve, hogy a versenyben maradtak közül egyedül ő képes megszólítani a konzervatívokat, a mérsékelteket, a piacpártiakat. A jelöltek vitáin messze a legjózanabbul kommunikált. Nem pszichopata, de nem is töketlen, ráadásul városvezetőként már bizonyított. Mindezekkel együtt is aligha Márki-Zay lesz a végső befutó. Nem áll jelentős párt a háta mögött; valójában kakukktojásnak számított már az ötösfogatban is.

KARÁCSONY GERGELY (27,31%)

Budapest főpolgármesterének legnagyobb előnye a tökéletes szürkeség. Ez önmagában talán furán cseng, mindazonáltal - vetélytársaival összevetve - egyáltalán nem tűnik csekélységnek. Nem egy kifejezetten karizmatikus alkat, de legalább nem is ellenszenves. Nincs jogosítványa, nem beszél angolul, s kétéves városvezetési tevékenységét látva azt mondhatjuk: a legjobb, ha nem is tesz semmit. Alig hiszem, hogy bárki is látná benne a képességet az ország kormányzására, ám még így is egy géniusznak tűnt Fekete-Győr András mellett. És persze ne feledjük: ha az Egyesült Államok képes működni Joe Bidennel az élén, úgy semmi sem lehetetlen.

 DOBREV KLÁRA (34,76%)

Nem vitás, hogy a három állva maradt jelölt közül Klára asszony a legkompetensebb. Szemmel láthatóan vág az esze, jól kommunikál és ráadásképpen még az angollal is megbirkózik. Gondolhatnánk, hogy ennyi elég is a sikerhez, azonban a pozitívumok e ponton véget is érnek. Dobrev az ország legelutasítottabb politikusának felesége, s e skarlátbetűt aligha képes feledtetni. Arról nem is beszélve, hogy Gyurcsány száz helyen megírta, elmondta, hogy ámokfutásának lényeges elemeit annak idején nejével együtt ötölte ki... Hihetnénk, hogy a 21. században egy nőnek már önmagában a neme is hihetetlen előnyt jelent. A valóság ezzel szemben az, hogy Klára asszonyból pont a lányokra-asszonyokra jellemző lágyság hiányzik a leginkább. Mindent összevetve: A Fidesz szempontjából messze Dobrev az ideális kihívó. Személye szinte garanciát jelent az Orbán-kormányzás folytatására.

Márki-Zay Péter is hasonló álláspontot fogalmazott meg: szerinte sem lehet Dobrev Klárával választást nyerni, így fel is ajánlotta, hogy bizonyos feltételekkel hajlandó visszalépni Karácsony javára. Ebből - hitem szerint - nem lesz semmi. Márki-Zay piacpártisága és Karácsony radikális baloldalisága aligha összeilleszthető. De ez még a kisebbik gond - az elvek (ha vannak) többnyire másodlagosak a politikai célokhoz képest. Lényegesebb szempont, hogy Karácsony és a Gyurcsány házaspár sokszorosan elkötelezettek egymás mellett, hogy ezzel a finoman visszafogott kifejezéssel éljek. Karigeri semmi olyasmit nem fog bevállalni és aláírni, amit Gyurcsányék nem támogatnak.

Pár hét múlva már okosabbak leszünk, most csak annyi a biztos, hogy Jakab Péter nagyívű álmainak lőttek. Számára egyelőre marad a bohócsipka és az ahhoz tartozó szerep. De talán jobb is így mindenkinek...

Az mindig is világos volt, hogy a tőke oda áramlik, ahol a működési feltételei kedvezőek. Egy echte kommunista berendezkedésű ország például aligha számíthat jelentős befektetőkre, hiszen ideológiája nem tiszteli a magántulajdont, így egyetlen invesztált cent esetén sincs semmi garancia rá, hogy gazdája viszontlátja. Még azon sem lepődünk meg különösebben, amikor azt látjuk, hogy nagyvállalatok lobbistái - szimpla gazdasági érdekből - különböző háborúkba hajszolják az amerikai kormányt, s ehhez a manőverhez rendre a "demokráciaexport" jelenti az ideológiai fedősztorit. Azt azonban sosem gondoltuk volna, hogy pont a nagytőke lesz az, amely beáll az új baloldal mögé, s a világ legcinikusabb módján marxista eszméket hirdet majd, csak hogy piacait bővítse.

Ha e felvetés szürreálisnak tűnik, úgy a könnyebb megértés kedvéért képzeljünk el két fiktív karaktert! Nevezzük el őket: egyikül legyen Stan, a másik pedig Pan. Modellünkben jelenítse meg Stan a tudatos, puritán polgárt! Dolgozik, takarékoskodik, befektet. Sportol, odafigyel az egészségére. Csupán annyit fogyaszt, amennyire feltétlen szükséget érez. Használati tárgyait óvja, csakis akkor vásárol újat, ha a régi már tönkrement, elavult. A másik térfélen ott áll a felelőtlen, bohém Pan, aki úgy él, mintha nem lenne holnap. Az utolsó fillérnek is a fenekére ver; eszik, iszik, mulat, zsírpárnákat növeszt. Nincs saját ingatlantulajdona, a megtakarítások minden formája hidegen hagyja. Vajon kettőjük közül melyik az ideális fogyasztó? Nyilvánvalóan Pan és nem kizárólag abból a primer aspektusból, hogy jócskán több pénzt hagy a plázákban és éttermekben. Stan megtakarításai ugyanis nem csupán passzív pénzt jelentenek a fogyasztási oldalon, de befektetve, az üzleti életbe visszaforgatva veszélyes konkurenciát is képezhetnek a jelen termelővállalataival szemben. Utóbbiak számára az volna az ideális világ, ha Stan minden forintját, amelyet nem fogyasztásra fordít, azonnal átvezényelnénk Pan bankszámlájára. Ő majd tudni fogja, mi a dolga... A bibi csupán annyi, hogy a piac szereplői nem rabolhatják ki egymást, így muszáj segítségül hívni az államot. Nos, erről szól a 21. századi baloldaliság. Erről szól a segélyezés, a családi pótlék, a feltétel nélküli alapjövedelem, és természetesen a bevándorlás támogatása is. Elvenni Stan pénzét és odaadni Pannak. És ha már mindenki fogyasztott, amennyi belefért, úgy újabb Panokat terelni az akolba.

Érdemes figyelmünket a különböző pártok adópolitikájára irányítanunk. (Hiszen ha ki akarjuk tömni Pant, valamilyen módon el kell koboznunk Stan vagyonát.) Az egyszerűség kedvéért rendezzük három csoportba a számtalanféle adóformát!

• CÉGES ADÓK - társasági nyereségadó, iparűzési adó, munkáltatói járulékok, termékdíj stb.
• A MAGÁNSZEMÉLY ADÓI - személyi jövedelemadó, vagyonszerzési illeték, luxusadó stb.
• FOGYASZTÁSI ADÓK - általános forgalmi adó, jövedéki adó.

A céges adók értelemszerűen a gazdasági társaságokat érintik, Stan és Pan szemszögéből tekintve indifferensek. A következő kategória már nagyon is érinti őket, ám közel sem azonos mértékben. Mivel Stan többet dolgozik, többet is keres, megtakarítási is jelentősek, ingatlanba is fektet - mindezekből fakadóan a magánszemélyeket sújtó sarcok elsősorban őrá irányulnak, mértéküktől függetlenül. Ha ezek progresszív formát öltenek, úgy pláne. A harmadik kosárba helyeztük a fogyasztási adókat, melyek a teljes társadalmat szegényítik; termelőket és vásárlókat egyaránt. (Előbbieket azért, mert a termékekre rakódó adótételek az árat növelve a keresletet csökkentik.) Ennél a kategóriánál azonban megfordul képzelet szülte szereplőink érintettsége; ezúttal Pannal tolnak ki a törvényalkotók, ha magasra tornásszák az ÁFÁ-t és a jövedéki adók mértékét. Stan ugyanis alig fogyaszt, szinte meg sem érzi az ÁFA-kulcs pár százaléknyi emelését. Nem iszik, nem dohányzik, így aztán jövedéki adót is csak módjával fizet. E ponton bújjunk egy multinacionális nagyvállalat lobbistájának bőrébe, és próbáljuk elképzelni, miket sugdos a politikai döntéshozók fülébe. Logikus módon azt fogja indítványozni, hogy a céges és fogyasztási adók mértéke csökkenjen; ezzel párhuzamosan a tehetős polgárokat kizsigerelendő hozzuk vissza a progresszív jövedelemadót, s vezessünk be minél több vagyonadó-elemet. Nos, ez egy az egyben a baloldali pártok programja. Meglepődtünk? Aligha. 

A baloldali pártok ilyetén ügyeskedése meglehetősen hazug és ocsmány, de ezen nincs mit csodálkozni. Stan sosem lesz az ő tipikus szavazójuk, Pan annál inkább. Nekik az sosem fáj, ha közben összeomlik a társadalom. Minél szűkebb a középréteg, minél több az egyik napról a másikra élő, kiszolgáltatott elem, számukra annál kedvezőbb a helyzet. (A lobbistáktól megkapják a zsoldot, a naiv kisembertől pedig a szavazatát.) Sokkal nagyobb probléma, hogy a konzervatív oldal a legkevésbé sem kívánja átlátni ezt a világot. Ők többnyire hajlanak arra, hogy a globalista vállalatokat tegyék felelőssé minden földi rosszért. Pedig a multik csak a dolgukat végzik, a bűn mindig a korrupt politikusoké. A baloldaltól már csak történelmileg sem várhatunk semmi előremutatót és országépítőt; egyszerűen a lételemük, az alaptermészetük, a lényegük a jelen posztban felvázolt társadalmi bomlasztás. A politikai jobboldalnak azonban illő volna felismernie, hogy csakis az állam szerepének jelentős visszafogása eredményezhet jobb és tisztább világot. Lehet Marosán Györgyöt megszégyenítően habzó szájjal korrupciót kiáltani, ahogy azt Jakab Péter nap mint nap megteszi. Való igaz: a holdudvar helyzetbe hozása a legkevésbé sem sportszerű. De kérdem én: a nemzetközi lobbiérdekek kiszolgálása mitől az? Miért gondoljuk, hogy Stan nyílt kirablása szép és kívánatos tetté nemesül, csak mert Pan a kedvezményezett? Az ősbűn, a lopás már az adóztatás szintjén megjelenik. A többi már csak osztozkodás a koncon.

A magam részéről kifejezetten bírom Szanyi Tibort, mint jelenséget, mint karaktert. Nem sokan vannak/voltak az egykori - ma már szinte láthatatlan - MSZP-ben, akik kapcsán ugyanezt elmondhatnám. Angyalföld ex-szocialista fenegyerekét új formációja, az ISZOMM kapcsán a Politikai Hobbista stábja faggatta a napokban.

Hogy miért csípem Szanyi kapitányt? A szimpatikus oldalával ő maga is tisztában van: "Én ennek vagyok a híve, az egyenes, világos beszédnek. Egyébként én a XIII. kerületben nőttem fel politikailag, meg egyébként is, ott születtem (...) ez kicsit ötvözi az angyalföldi vagányt meg az újlipótvárosi jampit..." Sajnálatos módon a pozitívumok e ponton véget is érnek. Egyszerűen azért, mert a beszélgetés innentől kezdve a politikai filozófiák mentén folyik tovább, e téren pedig Szanyi teljességgel vállalhatatlan. Akkor is, ha gondolatait komolyan vesszük, és akkor is, ha teljes kamu minden egyes szava. Ez utóbbi sem kizárható, főként azok után, hogy Horn Gyula közismert alkoholproblémáit puszta legendának nevezi.

"Fogalmazzunk így: a világon mindenütt szociális válság van, és azért van szociális válság, mert a világon mindenütt kapitalizmus van. Ez az oka." Bevallom, e mondatnál erősen kikerekedett a szemem. Eleddig azt gondoltam, hogy a kommunista bohóc szerepe már le van osztva Thürmer Gyulának, és a Kádár-korszakot visszasíró - demográfiai okokból erősen szűkülő - választói piacon aligha fér el még egy csörgősipkás. Mármost két eset lehetséges: vagy nekem van igazam, és az ISZOMM - számottevő érdeklődés hiányában - villámgyorsan eltűnik a politikai süllyesztőben; avagy Szanyi kapitánynak, aki a bőrén érzi, hogy az Egyesült Államokban már igen divatos neobolsevik irányzat rövidesen kis hazánkba is begyűrűzik és fiatalok tömegeit fogja megszédíteni. E dilemmát majd a jövő eldönti, Szanyi mindenesetre nem árul zsákbamacskát: új pártja a 2022-es választási programját is Kádár János-tervnek keresztelte el...

"Gyakorlatilag ugyanazt mondjuk a kapitalizmusról, mint a fociról: ha minden csapat tökéletesen játszaná a focit, akkor nem lenne gól. Hogyha a kapitalizmus tökéletesen működne, akkor konkrétan nem lenne profit. Hiszen mindig lenne valaki, aki még jobban csinálja és akkor ez egy nagyjából zéró összegű játék." Ebben a rém ostoba kijelentésben az a legszomorúbb, hogy Szanyi kapitány maga is közgazdász. Ha ezt egy idióta bölcsész adja elő, az ember csak elnézően legyint egyet, hiszen honnan is tudná a szerencsétlen... No de aki járt a Közgázra, és ilyeneket mond, az vagy nagyon nem figyelt az előadásokon, vagy szándékosan félrebeszél. Ugyanis:

• Sosem lehet zéró összegű játszma az, amelyben a felek nem csak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külső forrásból is nyerhetnek. Márpedig a reálgazdaságra ez jellemző. A természet kincseit - kőolajat, fát, gabonát, halat, vadat, s mi jó falat - dolgozzuk fel. Már ez önmagában hordozza profit ígéretét.
• Amiről Szanyi beszél, az egy tisztán teoretikus modell. A várható nyereség akkor lenne zéró, ha minden erőforrásból korlátlan mennyiség állna rendelkezésre és végtelen számú szereplővel számolhatnánk. Ugye érezzük, hogy ezt a modellt elméleti közgazdászok alkották, kijelölve egy elérhetetlen végpontot, melynek semmi köze a való világhoz?
• Ha egy-egy népszerű, sokak által űzött szakmában - mezőgazdaság, élelmiszer-kiskereskedelem, stb. - az elérhető profit vészesen csökkenni kezd, a szereplők egy része új üzleti lehetőség után fog nézni, amely - újdonsága, ritkasága, kevesebb szereplője miatt - lényegesen magasabb nyereséggel kecsegtet. Ezen új utak száma ténylegesen korlátlan.
• Még ha valóban ott is tartanánk, hogy az elméleti modell érvényesülne - mindenki hibátlanul teljesítene és csaknem korlátlan erőforrással bírnánk, illetve csaknem végtelen szereplővel számolhatnánk - önmagában az sem jelentené a kapitalizmus kritikáját.

"A kapitalizmus az, hogy teneked van tulajdonod, annak bázisán alkalmazol valakit és nem adod oda neki a munkabérét. (...) A kapitalizmus törvényesített lopás. Azaz: a munkaerő, a dolgozó nem kapja meg azt az értéket, amit ő előállít, hanem ennek egy jelentős részét elviszi a tulajdonos." Hát, sosem gondoltam volna, hogy a 21. században még ilyen tömény marxizmust nyomnak majd a képembe. Mintha egy tizenöt éves kamasz nyilatkozna, aki sosem tanult sem történelmet, sem közgazdaságtant, de még csak nem is látott semmit a világból, csupán szimplán felmondja az alkesz faterjától hallott értéktöbblet-elméletet... Atyaég, ez az ember tényleg végigaludta mind a hatvanöt életévét? Szerencsére a műsor házigazdái korrektül helyrerakták az elmebajt: a tulajdonos befektet, kockáztat, szervez és felel a teljes vállalkozás sikeréért - az értéktöbblet természetesen őt illeti, legyen az pozitív, avagy negatív. (Érdekes a kommunisták világa: a pozitív profitot azonnal szétosztanák a munkások között, a veszteségről ugyanakkor hallani sem akarnak. Mennyire sportszerű ez a hozzáállás?) Már önmagában az is valami egészen pusztító morális mélységet jelez, amikor valaki ennyire nem tiszteli a magántulajdont és az üzleti megállapodások szentségét. Lopásnak hívja az önkéntes együttműködést, miközben a vállalkozók nyílt kirablását hirdeti... Ez maga az erkölcsi relativizmus, ez maga a téboly. "Akkor beszéljen valaki fair szituációról, hogyha ő, mint cégtulajdonos pont úgy él mint a munkásai." Igen, előbb-utóbb kibukik a tipikus proli arrogancia. Mégis, hogy jön ahhoz bárki, hogy előírja, miként éljen a másik ember? Jómagam számos céget vezettem már, ezzel együtt sem éltem soha fényűzőbb életet, mint a beosztottjaim. No de ez az én privát döntésem! Az kizárólag az én személyes ügyem, hogy milyen szinten maradok puritán. Azzal sem volna semmi gáz, ha bármelyik alkalmazottam luxusautóval járna, vagy rendszeresen Balin nyaralna. Egészen riasztó és döbbenetes ez a szégyentelen kukkolás a másik életében.

Ha valakit nem a tehetősek iránti zsigeri irigység mozgat, hanem ténylegesen szeretné megérteni a kapitalizmus alapvető vonásait, valójában elég tíz percet rászánnia a dologra. András Bence a Portfolio oldalán megjelent dupla cikkében (Pont a lényeget értik félre: Ez a rendszer természetesen jött létre, nem ránk erőltették, illetve: Ezért butaság az antikapitalizmus) közérthetően és tökéletesen elmagyarázza mindazt, amit valójában valamennyiünknek értenie kéne: "Lényegét tekintve ez a gazdasági rendszer nem szól másról, minthogy megengedjük az egyéneknek, hogy birtokolják a termeléshez szükséges eszközöket (a tőkét) és azt profitszerzés céljából maguk üzemeltessék." A Politikai Hobbista kispadjáról Megadja Gábor is egyszerű, de annál frappánsabb definíciót fogalmaz meg: a kapitalizmus mindössze annyit tesz, hogy az emberek szeretnek kereskedni egymással. Szanyi kapitány persze nem ért egyet ezzel a meghatározással (hogy is értene, még a végén kiderülne, hogy a világ legtermészetesebb jelenségét támadja), ezzel szemben igyekszik definiálni a szocializmust, mérsékelt sikerrel: "A baloldal nem valami humanitárius, vagy karitatív izé. A nevében is benne van, hogy az egész társadalomban gondolkodik. (...) Oké, legyen verseny, legyen csata, legyen harc, de a végén a győztes nem verheti agyon a vesztest. Tessék utána ugyanolyan boldogan és békében és egyenlőségben élni, mint azt megelőzően. Ez a szocializmus." Érti ezt a katyvaszt bárki is? De tényleg, ki akar agyonverni kicsodát? (Ez a baloldal örökké visszatérő, hazug toposza: a vesztest eltapossák. Természetesen szó sincs ilyesmiről. Pont az erőszakmentesség a lényeg.) De tényleg: létezik-e békésebb az önkéntes megállapodások világánál?

Mindezek után Szanyi képes megfogalmazni a következő mondatot: "Hadd mondjam azt, hogy  - ebben a műsorban is  - káprázatos zöldségeket tudtok beszélni a baloldalról és a szocializmusról." Kapitány, kapitányom... Neked legyen mondva...

A Meseország Mindenkié című könyv megjelenésével robbant be a magyar köztudatba, majd a pedofiltörvény elfogadásával vált állandó beszédtémává a gyerekek "érzékenyítésének" kérdése. A közhangulatot alapvetően két irányvonal formálja. A konzervatívok szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy fiainknak-lányainknak hittant tanítunk és vallásos nevelésben részesítjük őket, ugyanakkor messze elkerülendő, hogy a fősodortól eltérő szexuális irányultságokkal ismerkedjenek. A progresszívek pontosan fordítva látják: elemi szükségszerűségnek ítélik az LMBTQ-érzékenyítést, miközben valódi megrontásnak tartják az istenhit erőltetését. Jómagam ahhoz a generációhoz tartozom, akikre még ráerőltették a kisdobosok és az úttörők nyakkendőjét; az utánam következők már inkább cserkész-egyenruhába bújtak. Van ezekre bármiféle szükség? Vajon hol az igazság az ideológiai nevelést illetően?

Incze Dénes, a közelmúltban elhunyt katolikus esperes így ír A gyermekkori vallásos nevelés fontossága c. munkájában: "Minden szülőnek biztosítania kell gyermekei vallásos nevelését. Ennek a lényege: legyenek tudatában a gyermekek annak, hogy Isten létezik; legyenek tudatában a bűn ijesztő gonoszságának; lássák be a bűnbánat szükségességét; lássák meg életük célját: ami az istenszolgálat és az örök élet. Aki ezt a maga idejében elmulasztja, jóvátehetetlen hibát követ el gyermeke ellen." Bevallom őszintén: számomra ez rém ijesztő, még akkor is, ha magam ugyancsak ilyen környezetből jövök. Hajlok arra, hogy a progresszíveknek e téren igazuk van: ez tényleges megrontás. A gyerekek legyenek tudatában Isten létezésének? De hiszen ebben még mi magunk sem lehetünk biztosak! Nem tisztességesebb elmondani, hogy a spiritualitásnak százféle útja lehetséges, és rájuk bízni a majdani választást? Bűn és bűnbánat? Már egészen fiatalkorukban ültessük el bennük a szégyen és az önmegvetés csíráit? Nem volna elég, ha a morális alapokat tisztáznánk velük? Istenszolgálat és örök élet? Már most döntsük el helyettük, hogy légvárakra fogják építeni az életüket? Amikor a "valláskárosult" kifejezést használjuk, pontosan erre az útravalóra gondolunk. Erre a teljesen felesleges, nyomasztó pszichikai teherre, mely sokakat egy életen át frusztrál. Még Incze Dénes is belátja, hogy kamaszkorban sokan úgy rázzák le magukról a vallásos neveltetést, mint kutya a vizet - magam is így voltam ezzel. De nem mindenkinek adatik meg az áldás, hogy használni kezdi a tudatát. Osho mindenesetre jól látja: "Azt mondani egy gyermeknek, hogy higgyen Istenben, nonszensz, teljes képtelenség - nem azért, mert Isten nem létezik, hanem mert a gyermek még nem érzi a szomjúságot, a vágyakozást, a sóvárgást; még nem áll készen arra, hogy elinduljon az igazság, az élet végső igazságának felkutatására. (...) Ha megtérítik még azelőtt, hogy feltámadna benne a szomjúság a keresésre és a tudásra, akkor az egész élete hamis álélet lesz."

Ahogyan a vallások szószólói magasról tesznek a pszichológiai alapigazságokra (vagy ha érdeklődnek is irántuk, az ideológia mindenesetre kiütéssel győz a tudomány felett), a 21. század progresszív vonala ugyanígy figyelmen kívül hagy minden tudást, melyet a világ a gyermekek szellemi-lelki fejlődése kapcsán ez idáig felhalmozott. Ami például az óvodai érzékenyítést illeti, pontosan tudható, hogy a gyerekek ebben a korban még közel sem készek a szexuális tartalmak befogadására, mi több, még a toleráns magatartás megértésére, elsajátítására is bőven éretlenek. Ahogy Bagdy Emőke fogalmaz: "A gyereket is toleranciára kell nevelni, de ezt nem óvodáskorban kell megtenni. (...) Minden kornak megvan a saját nevelési feladata, de ennek nem az, hogy a megkülönböztetési érzékenységre neveljük a gyereket, mert ebben a korban a saját nemi identitás rögzítése a feladat, hogy a gyerekből egy harmonikus és kiegyensúlyozott felnőtt váljon, aki képes lesz majd elfogadni más ember devianciáit.” A legkevésbé sem csodálkozom, hogy az LMBTQ-aktivisták kiakadtak a pedofiltörvényen. Számukra semmi sem kedvezőbb, mint a zavarosban halászgatni. Bevallom: magam is szinte mindig a szabályozatlanság mellett érvelek, amikor a felnőtt társadalomról van szó. Itt azonban a gyerekekről beszélünk, akiket semmilyen szín alatt nem lehet kontroll nélkül elárasztani bármivel. (Kötelező hitoktatás sincs, erre is a szülőnek kell áment mondania.) Az igazán üdvös az lenne, ha megindulna valamiféle szakmai párbeszéd annak kapcsán, hogy a fiatalkorúak különböző életszakaszaihoz (3-6, 7-10, 11-14, 15-18) milyen tartalmak kapcsolhatók optimális nevelés esetén. (Értem én, hogy a pszichológia nem egy tökéletesen egzakt tudomány, ám az azért mégsem oké, hogy felkent szakértői ennyire különböző álláspontokat képviselnek.) Ehelyett inkább csak szimpla acsarkodást látunk. Ami viszont kifejezetten fura: a baloldaliság - elvileg - a gyengék és elesettek védelmét tűzi zászlajára. Ha létezik olyan társadalmi szegmens, amely feltétlen védelmet érdemel, úgy a gyermekek mindenképpen ide sorolhatók. Nos, miféle baloldaliság az, ahol a fiatalkorúak pszichikai fejlődése másodlagos szempont, mert az LMBTQ-kártya übereli a gyermekvédelmet? Kohán Mátyás, a Mandiner Kaliforniában nevelkedett újságírója személyes tapasztalatairól számol be: "Komoly részben az iskolai 'felvilágosító' munkának köszönhető az, hogy ezekből a srácokból LMBTQ-dzsihadisták lettek, és most ott rombolnak a BLM-tüntetéseken az elnyomatás ellen, kezükben az éppen aktuális iPhone-nal. Közben pedig pszichiáterhez járt az összes: mindegyik szorongó, alvás- és személyiségzavaros emberi roncs volt, nem kevesen marihuána-függők is. Soha ennyi boldogtalan embert egy helyen nem láttam, mint az Egyesült Államok leggazdagabb településének legdrágább iskolájában."

Mindenféle társadalmi berendezkedésnek kiváló lakmuszpapírja, hogy miként bánik a fiataljaival. Hogy igyekszik-e rájuk erőltetni valamiféle militáns, erőszakos, vagy épp beteg, önpusztító ideológiát, avagy meghagyja-e számukra a harmonikus, boldog, önfeledt gyermekkort. Ebben a tekintetben a skála negatív végpontját Spárta jelenti, ahol a fiúgyermekeket már hétéves korukban elszakították a családjuktól és kaszárnyába költöztették őket; miközben már első hét esztendejük sem a gyengéd gondoskodás jegyében telt, anyjuk ugyanis - a spártai ideológia szerint - meg sem ölelhette őket. A pozitív végpont - hitem szerint - a tökéletesen ideológiamentes nevelés. (Létezik egy sor olyan egyetemes érték - erőszakmentesség, elfogadás, becsület -, amelyeket idővel érdemes megjeleníteni. Ezek azonban olyan széles körben elfogadottak, hogy aligha húzhatnánk rájuk az ideologikus jelzőt.) Jómagam a rendszerváltás évében érettségiztem, így még volt szerencsém végignézni a szocialista eszme szánalmas kimúlását. Még részese voltam a nevetséges április 4-i és november 7-i ünnepségeknek, amelyeket már a nyolcvanas évek elején sem vett igazán komolyan senki. Mi csupán ott álltunk a béna egyenruhánkban, és azt éreztük, hogy az égvilágon semmi közünk sem Leninhez, sem az Aurórához, sem pedig a Vörös Hadsereghez. Valahogy úgy, mint a templomban. Hogy ránk erőltetnek valami rém idegen, abszolút érthetetlen, rettenetesen unalmas rituálét, amiről ösztönszinten érezzük: végtelenül hamis. (Ha nem lenne az, úgy nem kéne tukmálni, hanem magunk is zsigeri módon vágynánk rá.)

Őszintén hiszem, hogy minden ideológia, amelyet gyermekeink fejébe kívánunk verni, nem más, mint szimpla megrontás. Legyen szó a kommunizmus eszméjéről, a katolikus dogmákról, avagy a progresszívek érzékenyítő vallásáról. A felhőtlen gyermekkorhoz és az egészséges szellemi-lelki fejlődéshez azzal járulunk hozzá leginkább, ha engedjük, elősegítjük, hogy gyermekeink minden természetes élményt megtapasztaljanak, ami koruknak megfelelő és fizikailag veszélytelen. Érezzék a szülői gondoskodást, törődést és szeretetet; szabadon, elfojtások nélkül éljék meg önfeledt örömüket és toporzékoló dühüket; legyen részük számukra izgalmas játékban, kalandban, felfedezésben. Ennél többet aligha adhatunk számukra. És ha majd eljön az ideje, ők maguk lesznek, akik megkeresik a saját, testre szabott eszmei irányvonalukat. Szülőként, nevelőként legfeljebb példát mutathatunk - jót és rosszat egyaránt. Egy azonban bizonyos: nem lehet elég későn elkezdeni az ideológiai nevelést.

Lassan egy évtizede mást sem hallunk, csak hogy Magyarország népe brutális diktatúrában szenved. Persze, semmi sem egyszerűbb, mint ilyen és ehhez hasonló, súlytalan frázisokat megfogalmazni. Ha azonban nem csupán elvakult érzelmeink vezetnek, de szeretnénk valamivel tisztábban látni, érdemes figyelmünket a tényekre, illetve a kérdést vizsgáló felmérésekre irányítanunk.

Ha a szabadság mértékét elemezzük, úgy ezen belül a gazdasági szabadság kifejezetten jól mérhető. Az amerikai Heritage Foundation évről évre közzé teszi a Föld országainak listáját e tekintetben. A kutatást végzők elsősorban az üzleti élet, a kereskedelem, a beruházások, a tulajdonviszonyok szabadságát; a bürokrácia és az adók mértékét, illetve az államtól való függőséget vizsgálják. Kezdjük a lényeggel: Magyarország 2011-ben 66,6 pontot kapott, ez az 51. helyre volt elég; tíz évvel később 67,2 ponttal az 55. pozícióban találjuk magunkat. (A magasabb érték nagyobb szabadságfokot jelöl.) Azt látjuk tehát, hogy a Fidesz-éra alatt - összességében - nem romlott a helyzet, de nem is igen javult. Ezek az adatok nyilván csak akkor mondanak számunkra bármit is, ha más országokkal összevetve vizsgálhatjuk hazánkat. Lengyelország - ugyanezen időintervallumot tekintve - a 68. helyről jött fel a 41-edikre; Szlovénia a 66-odikról a 48-adikra; Bulgária a 60-adikról a 35-ödikre; Lettország az 56-odikról a 30-adikra; s még Románia is húsz pozíciót javítva a 43. jelenleg. Mind rosszabb helyzetből indultak, s most előrébb tartanak. A közép-kelet-európai blokkból egyedül Szlovákia a visszaeső; az impozáns 37. pozícióból csúsztak vissza a 61. helyre. Magyarország állapota tehát gazdasági szabadság tekintetében messze még a kiválótól, mindazonáltal Franciaországot (64.) és Olaszországot (68.) még így is jelentősen megelőzzük. Bepillantva a számok mögé, számomra leginkább az adóterhek mértéke beszédes. Nos, ezen a téren kifejezetten jól állunk: Európában kizárólag Románia, Bulgária és Litvánia kínál kedvezőbb feltételeket, miközben egy évtizeddel ezelőtt még tökéletesen versenyképtelennek számítottunk.

Túllépve a gazdasági kérdéseken, tűnődjünk el egy percre a politikai és magánéleti szabadság sarokkövein! Alapíthat-e pártot, közéleti mozgalmat bárki? Indulhat-e választásokon akárki? Leváltható-e a jelenlegi kabinet? Működik-e a gyülekezési szabadság? Rendezhet-e tüntetést bárki bármikor? Működik-e a szólás és sajtószabadság hazánkban? Megjelenhet-e bármilyen vélemény képernyőn, nyomtatásban, avagy az internetes portálakon? A válasz mindegyik kérdésre nyilvánvalóan: IGEN. (A hiszti rendszerint azon megy, hogy az állami kézben lévő médiumok kormányközeli tematikát, beszédmódot és álláspontokat erőltetnek, ám ez sosem volt másképp e hazában, s nem is Magyarország az egyetlen demokrácia, ahol ez a jellemző gyakorlat.) Ami a magánélet szabadságát illeti, a magam részéről a drogfogyasztáson és a melegházasságon kívül nemigen tudnék problémás kérdést felsorolni; valójában még ezek is csupán a társadalom aprócska szegmenseit érintik. Ami az előbbit illeti: Az EU-ban sincs egységes álláspont a drogfogyasztást illetően, s a szabadság-deficitet kiáltók sem hivatkoznak e pontra sohasem. A terjesztők és a fogyasztók így is megtalálják egymást, csupán az állam esik el némi adóbevételtől. A 2003-as, botrányba fulladt kendertüntetés óta nem is igen forszírozta senki a liberalizáció ügyét. A melegházasság problematikája annál inkább napirenden szerepel - érthető módon, hiszen ezen kívül aligha lehet egyebet felhozni az Orbán-rendszerrel szemben, még ha nagyítóval keressük is a szabadságjogok korlátait. Ami azt illeti, hitem szerint értem a homoszexuálisok problémáját. Bizonyára úgy érzik, hogy mivel egyneműek nem köthetnek törvényes házasságot Magyarországon, így az ő kapcsolatukat a társadalom nem tartja egyenrangúnak a heteroszexuális szerelemmel. Az elmém felfogja az érzékenyek sérelmét, de a tragédiát nem igazán érzem át. És nem azért, mert jómagam nem vagyok érintett, sokkal inkább azért, mert a házasságkötés aktusát egy abszolút jelképes mozzanatnak látom. Régimódi, értelmetlen, kiüresedett, a gyakorlatban nem múlik rajta semmi. Körülbelül olyan ez, mintha azon problémáznék, hogy nem kaphatok "kiváló dolgozó" érdemrendet. Ki a fenét érdekel?

Persze pontosan tudjuk, hogy a társadalmi, s főként a politikai természetű ügyekben sohasem a tények számítanak, csakis az érzések. Vagyis nem az az igazán fontos, hogy mennyire vagyunk szabadok, hanem elsősorban az, mennyire érezzük magunkat annak. Nos, ezt is megkérdezték: a Mediaworks Hírcentrum egy 12 uniós országot érintő közvélemény-kutatásról számol be, melyet 2021 május végén, június elején készítettek, összesen 16.267 fő részvételével. A kutatás fő csapásvonala: „Ön mennyire érzi magát szabadnak a mindennapokban, mennyire tudja képességeit kibontakoztatni, az Ön által helyesnek ítélt életvezetést megvalósítani?" A végeredmény sokakat meglepett (már csak azért is, mert a felmérésben oroszlánrészt vállalt az Open Society Foundationshöz köthető nemzetközi szervezet, az Európai Külügyi Kapcsolatok Tanácsa): Magyarország az első helyen áll, polgárai négyszer olyan szabadnak érzik magukat, mint a sereghajtó németek. A feltett kérdésre háromféle módon lehetett válaszolni: az alany érzése szerint teljesen szabad, részben szabad, avagy egyáltalán nem szabad. Idehaza a megkérdezettek 41%-a vallotta magát tökéletesen szabadnak, míg Németországban ez az érték mindössze 11%, és Ausztriában sem magasabb 15%-nál. Ezzel szemben Magyarországon csupán 12% állította önmagáról, hogy egyáltalán nem szabad, míg Németországban 49% (!!!), Ausztriában pedig 42% érzi a szabadság teljes hiányát. Ezek döbbenetes adatok, még akkor is, ha a felmérés több mint egy éves pandémiás időszakot követően készült, s a válaszokban a járvány miatti korlátozások hatása is markánsan megjelent. (Ugyanez a közvélemény-kutatás rákérdezett arra is, miként látja a polgár kormánya járványkezelését, a hozott intézkedések szigorúságát. Hazánk itt is az első helyen áll: a válaszadók 71%-a szerint a kabinet megfelelően járt el. A sor végén ezúttal Franciaország áll, ahol a megkérdezettek mindössze egyharmada gondolja így.)

Van ebben valami furcsa ellentmondás. Az EU bürokratái és a hazai ellenzék szerint Magyarország a kontinens fekete báránya, rajtunk kívül még Lengyelország az, ahol sáros csizmával tapossák az emberi jogokat, máshol mindenütt - különösen Európa nyugati felén - édeni állapotok uralkodnak. Érdekes, hogy az emberek nem így látják (a felmérés szerint a 12 vizsgált országból hazai polgárok érzik magukat a legszabadabbaknak, Lengyelország pedig az ötödik helyet tudhatja magáénak), továbbá a tények sem támasztanak alá különösebb demokrácia-deficitet. Érdekes az is, hogy az angol labdarúgó válogatott egy héten belül Budapesten és Varsóban is járt, és szervilisen térdeplő focistáik ugyanazt a füttykoncertet kapták mindkét fővárosban. (Sajnos a pályán már közel sem tudtuk azt nyújtani, amit a lengyelek...) A balos sajtó továbbra is kitart amellett, hogy ez skandalum, s néhány agymosott hívő el is hiszi nekik. Pedig gondoljuk csak át: Magyarország és Lengyelország olyan helyek, ahol szabad térdepelni és szabad fütyülni is. Ez maga a liberalizmus, ez maga a sokszínűség, ez maga a teljes véleményszabadság.

A Kosztolányitól származó mondás az idők során valódi szállóigévé érett, ám igazságtartalma ettől még szemernyit sem duzzadt. Oké, érezzük benne az alkotóember öniróniáját, mindazonáltal ha komolyan kívánjuk venni, pontosan ugyanazzal a hamissággal fogunk találkozni, mint a "teher alatt nő pálma"; a "nem is férfi az, aki nem volt katona"; vagy épp "a vessző és dorgálás bölcsességet ád" népi frázisok esetében. Ezek mindegyike azt kívánja elhitetni, hogy nem létezik belső tartás és motiváció; a hatékony ösztönzést kizárólag a külső, kényszerítő körülmények biztosíthatják. Akárhogy is: ez valami szörnyen pusztító gondolkodásmód.

A címbéli frázishoz illeszkedő világlátás két okból is mérgező. Egyrészt azért, mert tagadja a felelősségteljes, fegyelmezett, felnőtt mentalitást, ezáltal legitimálja a gyámságot, az irányítást, a kényszert, a másik ember szabadságának korlátozását. (Még mielőtt kapnék a fejemre: a határidők önmagukban jók és szükségesek, az égvilágon semmi baj velük. A gond a kérdéses szemléletmóddal van. Ha elhisszük, hogy külső, kényszerítő körülmények nélkül, pusztán belső motivációból fakadóan senki sem tenne semmit, úgy el fogjuk fogadni a tekintélyelvűséget, sőt annak erőszakos formáit is.) A vizsgált szállóige egyúttal tagadja azt is, hogy a munka valódi örömforrás is lehet. Mintha fintorogva-vonakodva csakis azért kezdenénk bele egy-egy feladatba, mert előbb-utóbb muszáj lesz. "Más a munka és más a szórakozás." Hallottunk már hasonlót? A legpusztítóbb téveszme mind közül.

Először is azt érdemes megvizsgálni, milyen a személyes viszonyunk a különböző határidőkkel. Emlékszünk még a diákévek vizsgaidőszakaira? Alapvetően kétféle felkészülési stílust láthattunk. Jómagam a tervező attitűdöt képviselem, így ha tíz napom és ezer oldal tananyagom volt egy szigorlatra, úgy igyekeztem katonásan, száz oldalanként a fejembe tölteni a tudást. De ismertem számos spontán, bohém, abszolút a pillanatnak élő figurát is, akik az első teljes hetet végigmulatták, hogy aztán a maradék három napban brutálisat finiseljenek, totál kialvatlanul járulva a vizsgáztató elé. Ezek az időmenedzsment-stílusok jellemzően a későbbiekben is tovább élnek. A szabadúszó létforma nyilván csak azoknak való, akik képesek optimálisan gazdálkodni az idővel, különben az élet embert próbáló, őrült hullámvasutazássá válik. Jómagam éveken át dolgoztam közös irodában pár építész barátommal. Ők aztán csúcsra járatták a bohém életmódot; a tervezésbe mindig csak akkor fogtak bele, amikor már vészesen közelgett a leadási határidő. Olyankor aztán éjjel-nappal folyt a munka, melyet rendszerint 20-30 óra alvás követett. Egyikük elmesélte: ha nyolc-tíz óra horpasztás után véletlenül felébredne - mert azért aludni sem egyszerű ilyen hosszan - mindig megiszik pár sört, hogy folytatni tudja a durmolást...  

A magam részéről feltétlen híve vagyok a kötetlen időbeosztásnak. Számomra a pokol hetedik bugyra az irodába feldúltan berongyoló főnök, aki azt harsogja: mindenki dobjon el mindent, új feladat a láthatáron! Előfordulhat, hogy néha tényleg ég a ház - különösen a sajtó, a politika, vagy épp a pénzügyek világában -, azonban a legtöbb kapkodás inkább a rossz szervezés eredménye, semmint a váratlan eseményeké. Számomra sokkal barátságosabbak a fix és jól kalkulált határidők. No nem azért, mert múzsául szolgálnának. Épp ellenkezőleg. Ha nem szorít a cipő, úgy sokkal könnyebben jön az ihlet, legyen szó bármilyen alkotófolyamatról. A szűk határidők alkalmasak ugyan arra, hogy az ember kipréseljen magából valami középszerű, felejthető vackot, ám ahhoz, hogy a kreativitás igazán szárnyra kapjon, megfelelő tér, szabadság, korlátlanság és gátlástalanság szükséges. Az intuíciót sem siettetni, sem kikényszeríteni nem lehet. Aki pisztolyt szegez az alkotó halántékához, az ne várjon remekműveket.

De ha nem a határidő, akkor vajon mi lehet a legjobb múzsa? Kosztolányit valójában a zöld színű tinta indította be, Karinthyt a piros. Schiller írás közben rohadt almákat szagolgatott.  Számos író és költő vall arról, hogy szerelem nélkül képtelen az alkotásra. Kishont Ferenc így ír az ihletettség kapcsán: "Hogyan íródik a humoreszk? Voltaképpen úgy kellene feltenni a kérdést, hogy már minek is ír egy úriember humoreszket? Többnyire a szerződéses munkaviszonyból kifolyólag. A hivatásos derűfakasztó magas szakszervezeti fizetést húz a tömegkommunikációs intézmények valamelyikétől, aminek ellenszolgáltatásaként köteles leszállítani minden áldott héten egy jókedvtől duzzadó dolgozatot, csütörtök délelőtt fél tízig. A hivatásos mókamester alapvető dilemmája, hogy miről kéne írni, kezicsókolom?" Kishont pazarul láttatja minden alkotó rémálmát, a pillanatnyi ötlettelenséget a határidő szorításában: "A fejem üres, mint a paksi sintér bugyellárisa nagypénteken. Kész katasztrófa. Ráadásul az utóbbi negyven évben e sorok íróját krónikus álomkór keríti hatalmába, valahányszor csak derűfakasztó tevékenységet kell gyakorolnia. Ez afféle pszichoszomatikus irodalmi fáradtság, ami az agyból indul ki, aztán szétterjed az egész testben, úgyhogy az íróember a legszívesebben hagyná az egészet a fenébe." És e pillanatokban pótcselekvések egész sora jelenik meg: "Nagy műgonddal kihegyezem a házban fellelhető összes ceruzát, s kétszer is kicserélem a ceruzahegyezőben lévő acélkésecskét, a maximális tökély elérése céljából. Ebből az alkalomból a körmeimet is levágom, tüntető lassúsággal. Kiveszek egy skatulyát az asztalfiából, és megszámolom a benne lévő rajzszögeket. Pont negyvenhat darab van benne. Majszolok egy kis nápolyit. Meg uborkát. (...) Mintegy negyedóra elmúltával eszembe jut, hogy ki kéne menni a kutyával. Nem kis megkönnyebbüléssel szerelem fel Max nyakára a láncos pórázt. A gyerekek kiabálnak, hogy a kutya tíz perccel ezelőtt volt kint. Hát aztán? Kivonszolom az oktalan állatot... "

Szerény véleményem szerint a legjobb múzsa nem más, mint maga a flow. Szinte mindegy, mi is az alkotás tárgya; vers, humoreszk, diplomamunka, vagy üzleti jelentés. Ha sikerül elmerülni az adott témában úgy, hogy megszűnik a külvilág, s az ember képes feloldódni az adott tevékenységben, olyankor megállíthatatlanul szárnyal a kreativitás. (Ez persze nem jelenti azt, hogy remekművek is születnek; ehhez azért némi tehetség sem árt, mindenesetre az alkotófolyamat gördülékenyen működik.) Számtalanszor előfordul, hogy egy gondolatot, egy szót, egy impulzust, egy apró élményt elültetünk az elménkbe, s a mag előbb-utóbb - a fene se tudja hogyan és mikor - egyszer csak szárba szökken. Talán épp zuhanyzás, vagy borotválkozás közben. Esetleg futás, vagy biciklizés során. Nincs élő ember, aki megmondaná, hogy a tudatba villanó ihlet a saját tudattalan tartalmakból sarjad, avagy létezik egy kollektív - ha úgy tetszik, isteni - energiamező, ahonnan szabadon szüretelhetünk. Egy biztos: sem a múzsa csókjának, sem a boldog belefeledkezésnek az égvilágon semmi köze sincs a határidőkhöz.

Mindannyiunk alapszükséglete a biztonság. Egyikünk sem szeretne háborús környezetben, avagy bandaháborúk kereszttüzében élni. Sokan azonban nem érik be ennyivel, s létezésük minden apró mozaikdarabkáját tökéletesen biztonságossá kívánják formálni. Csupán azt nem veszik észre, hogy ezen elképzelésük megvalósításán dolgozva idővel mindent kilúgoznak életükből, ami csak tüzet, szikrát, izgalmat adhatna. "A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik." Imádom ezt a mondást - melynek igazságtartalmából semmit sem von le, hogy Coelho tollából való -, már csak azért is, mert nekem is szól. Magam sem járok előrébb, mint az átlag; egyes biztonságelemekbe ugyanolyan görcsösen kapaszkodom.

KÖZBIZTONSÁG

A közbiztonság alapvető igényünk, s elsősorban annyit tehetünk megvalósításáért, hogy kompetens politikai erőket szavazunk a hatalomba. A mindenkori államnak ugyanis egyértelműen ennek megteremtése az első számú feladata. Ha bárki olyat mondatot vesz a szájára, hogy létezik megélhetési bűnözés, avagy a nagyvárosi terrorizmus az élet velejárója, úgy magunkra vessünk, ha ezeket a figurákat a kormány közelébe engedjük.

A MEGÉLHETÉS BIZTONSÁGA

Csupán egy baloldalról jövő rémálom, hogy személyes felelősséget kellene éreznünk minden embertársunk jóléte, anyagi biztonsága iránt. E teória már annál a gondolatkísérletnél elbukik, amikor a világ teljes vagyonát nyolcmilliárd egyenlő részre szeleteljük. E ponton minden földlakó irgalmatlanul csórónak számítana, és - tőkekoncentráció, illetve ebből fakadó működőképesség híján - pár héten belül el is pusztulna csaknem a teljes emberiség. Természetesen léteznek valódi rászorulók: árvák, súlyos betegek, fogyatékossággal élők. Ők azonban annyira vékony szegmensei a társasalomnak, hogy boldogan segítjük őket, senkit sem hagyva az út szélén. Az egészséges többség kényelmes megélhetése azonban a legkevésbé sem közügy. Mindenkinek privát dolga, hogy eldöntse, milyen anyagi színvonalat tekint biztonságosnak és hogy mit hajlandó megtenni ennek megteremtéséért. Innentől a kérdés nem morális, csupán pszichológiai természetű: az egyén képes tönkretenni az életét mindkét véglettel. A nyomor csak gyötrelmet szül; a túlbiztosított, agyondolgozott élet pedig az esélyét is elveszi, hogy örömet találjunk a létezésben, az itt és most felhőtlenségében.

BIZTOS MUNKA

A balos kisember örökös, visszatérő siráma, hogy a munkavállaló mindig is kiszolgáltatott helyzetben lesz a munkaadójával szemben. Ezt az álláspontját nem ingatja meg az a tény sem, hogy a munka törvénykönyvének minden egyes passzusa az alkalmazottat védi; továbbá az sem, hogy Magyarországon egy ideje már munkahely túlkínálatról beszélhetünk, mi több - ilyen még sosem volt azelőtt - helyenként drága óriásplakátok hirdetik a betöltetlen állásokat. Természetesen minél képzetlenebb, minél értéktelenebb munkaerő az illető, annál feszítőbb benne a szorongás, és ezzel párhuzamosan nő az egekig a biztonságra, az állandóságra, a bebetonozottságra való igénye. A valóság azonban az, hogy egy hatékonyan és tisztességesen működő világban ilyen nem létezik. Trendek jönnek és mennek - bármelyikünk bármikor az utcára kerülhet. Az egyetlen amit tehetünk, ha az itt és most lebeg a szemünk előtt, s igyekszünk minden pillanatban a legjobb teljesítményünket nyújtani; ha nem is pótolhatatlanná, de közel nélkülözhetetlenné válni. Aki kiválóan teljesít, annak aligha kell remegnie a biztos munkáért. Aki meg nem, az nagy valószínűséggel nem a megfelelő helyen keresi kenyerét. Talán épp ideje a váltásnak.

ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG

Ez az a terület, amely a legintenzívebb boldogságélményt ígéri, s amelyet a leginkább megfojtunk, kifacsarunk, tönkreteszünk a biztonság iránti görcsös igyekezetünkben. Már a házasság intézménye is megmosolyogtató, hiszen a szerelemhez semmit sem ad hozzá, sokkal inkább elvesz belőle; azonban örök hűséget fogadni nem csupán mélyen felelőtlen, de egészen ostoba aktus is egyben. Az oltár előtti egybekelés még csak-csak magyarázható, hiszen a közös gyermekek egy életen át tartó szövetséget jelentenek a két szülő számára, függetlenül az egymás iránt táplált érzelmeiktől. Minden egyéb fogadalom azonban borzalmas képmutatás, de a legjobb esetben is naiv önámítás. Elgondolkodtunk már valaha is azon, hogy voltaképpen miért tekintjük értéknek a hűséget? A magam részéről teljes mértékben osztom Osho meglátását: "Ha élvezni akarsz egy kapcsolatot, ahhoz annak bizonytalannak kell lennie. Ha tökéletesen biztossá teszed, akkor már nem leled benne örömödet, elvész belőle minden báj, minden varázs. (...) A hűség azt követeli, hogy mindig, életedben és halálodban is ragaszkodj egy emberhez, akár vágyik rá a szíved, akár nem. Ez a rabszolgatartás egyik pszichológiai eszköze. A szeretet szabaddá tesz. A hűség rabszolgává. A felszínen hasonlónak tűnnek, de a mélyben éppen ellentétei egymásnak, szöges ellentétei. A hűség színjáték; neveltetésed részeként sajátítod el." Vegyük észre: itt is pontosan ugyanaz a logika érvényesül, mint a munkaadó és alkalmazottja közti viszonyban. Ha mindkét fél pazarul teljesít, úgy egyiknek sem fog eszébe jutni, hogy felbontsa a köztük lévő szerződést. Nem tesznek látványos hűségesküt egymásnak, hiszen erre semmi szükség sincsen. Egészen nyilvánvaló, hogy a házasfelek is elsősorban azért erőltetik az ásó, kapa, nagyharang fogadalmát, mert a lelkük mélyén egyáltalán nem hisznek a maguk kiválóságában. Talán már eleve úgy érzik, nem is méltók a másik szeretetére, de ha mégis, bizonyára arra készülnek, hogy e szeretetért a későbbiekben ne kelljen megdolgozniuk. Esetleg már látják is pár évvel későbbi önmagukat elhanyagoltan, hájasan és zsémbesen. Akkor majd jól jön a papír, melyen az áll: muszáj engem így is szeretni... (Lassan huszonöt éve élek együtt gyermekeim anyjával. Abban, hogy a mai napig szeretettel és szenvedéllyel tudunk egymásra tekinteni, meggyőződésem szerint igen komoly szerepet játszik, hogy soha, semmiféle fogadalmat nem tettünk egymásnak.)

BIZTOS FELTÁMADÁS

"Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Jézus szavai világosak: élni itt és most kell, nem aggodalmaskodni a holnapért, nem görcsösen túlbiztosítani a jövőt. A keresztény egyház - ahogy csaknem minden krisztusi tanítással - ezzel is szembefordult és a szöges ellentétét hirdeti mind a mai napig. A földi élet értéktelen - mondják -, érdemes kizárólag az üdvösségre koncentrálni, a mennybe fix jegyet váltani lemondásokkal, elfojtásokkal, szent szenvedéssel. E koncepció persze ezer sebből vérzik - már a Földön túli mennyország is tiszta fantáziavilág, az oda vezető út egy rossz vicc, ráadásul komoly kontrasztot képez a Názáreti tanaival. Ám ha le is hántjuk mindezt a hamisságot, legbelül ugyanazt a kisstílű, gyáva, az élet teljességét megúszni igyekvő lelkületet találjuk, mint a biztos munkát, biztos kényelmet, biztos házastársat óhajtók esetében.

SAFE PLACE

Elérkeztünk a mélypontra, ennél lejjebb - hitem szerint - már nincs semmi sem. Gerő András történész a Mandineren a következő esetet meséli el: "2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett. Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja. Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokausztkonferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok." Ez már tényleg a vég. A magam részéről semmi bajom a mimózákkal, tőlem akár magukra is zárhatják a lakásuk ajtaját, az sem gond, ha évtizedeken át ki sem lépnek az utcára. Az ő életük, ők lesznek mérhetetlenül szegényebbek, ha képtelenek szembenézni a valósággal. No de tényleg itt tartunk, hogy a világnak kéne alkalmazkodnia az elmebetegekhez? El kéne titkolnunk, fednünk, hazudnunk a történelmet, a tényeket, a realitást, csakhogy az életképtelen ideggyengék is biztonságban érezzék magukat? Ez valami rossz vicc. Megyek is és azonnal beperelem a hentest, mert felzaklat a marhabelsőség látványa...

A valóság az, hogy a szeretetnek és a biztonságnak a felnőttkorban már nem sok köze van egymáshoz. Egy kisgyermek számára mindkettő nélkülözhetetlen, azonban idővel felnövünk és eldobjuk a pelenkát. A felnőtt lét nagyságrendekkel komplexebb és izgalmasabb. Ahogy Osho megfogalmazza: "A szeretet vad, minden szépsége a vadságában rejlik. Szellőként érkezik csodálatos illatárral, eltölti a szívedet, és az addigi sivatag helyén hirtelen virágokkal teli kert burjánzik. De nem tudod, honnan érkezik, és lehetetlen erőltetni. Magától jön, és addig marad, amíg a létezés úgy akarja. És ahogy egy napon megérkezett, akár egy idegen, egy vendég, úgy egy nap majd hirtelen elillan. Lehetetlen megragadni, nincs mód a marasztalására. A társadalom nem építhet ilyen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan élményekre. Garanciákat, biztosítékokat akar; ezért teljesen eltüntette életéből a szerelmet, és a házasságot ültette a helyébe." És ugyanezen a nyomvonalon haladva kitaláltuk magunknak a segélyeket, az állami nyugdíjat, a szakszervezeteket, a politikailag korrekt beszédmódot, a kilencvenféle, egyenként védelemre szoruló gendert, valamint az alapjövedelem eszement ötletét. Folyamatosan túl akarjuk biztosítani magunkat, lassan már a széltől is megóvva embertársainkat. Ebbe a folyamatba a társadalom előbb-utóbb beleroppan, s ezzel párhuzamosan az egyén totál életképtelenné és boldogtalanná sorvad. Tényleg ez kell nekünk?

Néztem a paralimpia versenyzőit - kar nélküli úszókat, féllábú kerékpárosokat - és sokadszorra is elkönyveltem: ők a valódi hősök. Számukra milyen biztonságot nyújt a létezés? Még azt a keveset sem kapták meg, amit egy átlagos, egészséges ember a magáénak tudhat. Mégsem rinyálnak, nem esnek kétségbe és nem követelnek maguknak pihe-puha világot - pedig ők talán meg is érdemelnék. Ezzel szemben emberfeletti teljesítményeket nyújtanak, elképesztő elszántsággal és akaraterővel. Szerencsétlenebbek bármelyikünknél, mégis teljesebb életet élnek. Számomra ők az igazi példaképek. Egy világ választja el őket a safe place rettegő idiótáitól.

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg"

Vörösmarty Mihály tökéletesen fogalmaz: félig istenek vagyunk, félig állatok. A kultúra, és azon belül is elsősorban a vallás szószólói rendre azt hirdetik, hogy nyomjuk el magunkban alantas, állati ösztöneinket, s koncentráljunk kizárólag a bennünk lakozó isteni részre. Ez alól nem kivétel a 21. század őrülete, az érzékenyítő vallás sem.

Pontosan tudjuk: ösztöneink mindegyike valamiféle evolúciós gyökérzettel bír. Vágyaink, preferenciáink, félelmeink, viszolygásaink a túlélést és a szaporodást segítették a múltban, vagy akár teszik ezt a mai napig. Egy sor olyan jelenség létezik - önzés, csapodárság, féltékenység, homofóbia stb. - melyekre hajlamosak vagyunk ördögtől valóként tekinteni anélkül, hogy alaposabban szemügyre vennénk ezeket. Tudatos emberként azonban nem tehetünk mást, muszáj a napfényre hoznunk s szétszálaznunk minden ősi ösztönkésztetést aszerint, hogy mennyiben szolgálják, illetve hátráltatják a jelenben evolúciós, vagy egyéb érdekeinket. A 21. század embere nincs könnyű helyzetben, hiszen az új világvallás - tekintve, hogy a liberalizmusból eredezteti magát, s innen tart egy tekintélyelvű ideológia felé - a legkevésbé sem nyújt következetes világképet. A szexualitás terén például már csaknem minden tabu ledőlt - ami hetven éve még perverzitásnak számított, vagy akár börtön is járt érte, az ma mind elfogadott; azonban férfiként kávézni hívni egy kolléganőt - ez jelenleg csaknem kimeríti a zaklatás fogalmát. (Ugyanígy: a könnyű drogok számos helyen már korlátozás nélkül fogyaszthatók, miközben a dohányzást lassan a saját lakásban is tiltják - San Franciscóban legalábbis ilyen rendeletet hoztak nemrég.) Sosem volt nagyobb szükség a tisztánlátásra, mint napjaink kaotikus forgatagában.

VONZÓDÁS A SZÉPHEZ - A homo sapiens egyik legjellemzőbb, legáltalánosabb és legkevésbé változó ösztönkésztetése, hogy vonzódik a széphez, s ez párválasztását is meghatározó módon befolyásolja. Hosszú évezredek óta pontosan ugyanazt keressük a másikban: a jó és szaporodóképes géneket. Erről árulkodik a testalkat, a szimmetria, az izomzat és a testmagasság is. Ez az a terület, ahol a vágyaink a legkevésbé sem megerőszakolhatóak, de - evolúciós szempontból tekintve - nem is lenne optimális, ha eltérnénk a belénk kódolt stratégiától. Egész egyszerűen azért, mert a génsebészet még nem tart ott, hogy tökéletes utódokat produkáljunk bármilyen szülőtárssal. Mindezeket figyelembe véve elengedhetetlen, hogy külsőnk tekintetében kihozzuk magunkból a maximumot. A posztmodern, érzékenyítő vallás egyik legnagyobb hazugsága, hogy el kell fogadni magunkat olyannak, amilyennek vagyunk, s hogy egy szemét disznó az a férj, aki nem kívánja ugyanúgy a nejét, mint húsz évvel és negyven kilóval korábban. Ez a gondolkodásmód tökéletes szembemasírozás mindazzal, ami valódi minőséget és értéket jelent.

VONZÓDÁS A KLASSZIKUS NEMI SZEREPEKHEZ - Számos szingli nő visszatérő problémája, hogy csakis kifejezetten magas jövedelmű férfival hajlandó összeállni, miközben ő maga is átlagon felül keres (vagyis valójában semmi szüksége szponzorra). Hasonlóképpen ismerünk férfiakat, akik ragaszkodnak a házias nőkhöz, miközben ők maguk is kimondottan ügyesen mozognak a konyhában. Lássuk be: ezeknek az elvárásoknak semmi értelme. Világos, hogy magunkban hordozzuk ezen értékpreferenciákat, de ha alaposan megvizsgálva kiüresedetteknek találjuk, mint a középkori egyházi rituálékat, úgy minek erőltetni? Szinte tragikomikus, hogy sokan hány potenciálisan megfelelő partnert utasítanak el, csak mert engedik, hogy tudattalan mintáik irányítsák döntéseiket. Ez persze legyen az ő bajuk. Sokkal elszomorítóbb, hogy az új világvallás e téren kérlelhetetlen: tűzzel-vassal irtaná a hagyományos szerepek bármiféle megjelenítését. Az Egyesült Királyságban két éve lépett életbe az a jogszabály, mely szerint tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. No de nem is kell elhagynunk az országot: emlékszünk még Kovács Ákos esetére a T-commal? Az énekes csupán egy személyes értékválasztást fogalmazott meg, s máris kiátkozás lett a sorsa. Szögezzük le: a nemi szerepek megítélése kapcsán nincs jó és rossz álláspont; a hagyományos felállás épp olyan elfogadható, mint bármilyen egyéb, modern vagy posztmodern verzió. Mondhatnánk: ízlés és habitus dolga. Az érzékenyítő vallás abszolút önkényesen köteleződik el a klasszikus nemi szerepeket tagadó, sőt üldöző irányvonal mellett.

TÚLFŰTÖTTSÉG, PROMISZKUITÁS - A férfi genetikailag kódolt evolúciós küldetése, hogy minél több utódot nemzzen, míg a nőé, hogy megtalálja azt az egy hímet, amely méltó apja lesz gyermekeinek. Tekintve, hogy az egyéjszakás kalandok és egyéb alkalmi szexélmények a civilizált világban jellemzően védekezéssel történnek, a gyakorlatban sem a férfiak, sem a nők szaporodási célját nem szolgálják. Az ösztön ettől még munkál bennünk, s ha a különböző tradicionális vallások - bűnnek hazudva a szabad testiséget - próbálták is kordában tartani a szexualitást, e törekvésükben rendre kudarcot vallottak. A 21. században már világosan látjuk, hogy a szexualitásnak önmagában semmi köze az erkölcshöz. Sem az önkielégítésnek, sem az azonos neműek szerelmének, sem a sokszereplős orgiáknak, sem pedig a vállalati bulikon megeső egymásra találásoknak. S bár magát a fajfenntartó folyamatot ezek egyike sem szolgálja, életminőségünkre attól még üdítő hatással lehetnek. Az új vallás feminizmusból eredő őrülete, a #meetoo mindezek közül kizárólag a hagyományos, férfi és nő közti viszonyokat torpedózza, erőszaknak beállítva mindazt, amit évezredeken keresztül udvarlásnak, hódításnak neveztünk.

FÉLTÉKENYSÉG - A szerelemféltés, a párőrzés evolúciós gyökerei világosak. A férfi nem igazán lelkesedik azért, hogy kakukkfiókát neveljen, a nő pedig nem szeretne magára maradni gyermekével. Ebből fakad, hogy a férfiak a mai napig a szexuális hűtlenségre rágnak be leginkább, míg az asszonyok az érzelmi megcsalást tekintik a főbűnnek. Oké, ismerjük az eredetet, de mit kezdjünk a féltékenységgel a 21. században, a DNS-tesztek és a női karrierek világában, ahol már semmiféle evolúciós haszna sincsen? A válasz egyértelmű: kukába vele! Ez egy tipikusan olyan ösztönünk, amely nem csupán kiüresedett, de mérgező is egyben. Valójában mindig is mérgező volt, s egész biztosan házasságok millióit keserítette meg az idők során, de a múltban legalább még valós funkcióval bírt. Aki még a jelenkorban is betegesen féltékeny, az úgy teszi tönkre a saját és a társa életét, hogy közben égvilágon semmit nem nyer vele. Nem vall valami magas tudati szintre.

HOMOFÓBIA - A homoszexualitás olyan irányultság, amely mindig is jelen volt az emberiség történetében. Megvetése és elutasítása - szemben például a rasszizmussal és az idegenekkel való bizalmatlansággal, mely egyes korokban akár életmentő is lehetett - minden bizonnyal kulturális eredetű, ezen belül is elsősorban a vallások tehetők felelőssé. "Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." - hirdeti az Ótestamentum, mely szent könyve a zsidóságnak és a kereszténységnek is; valamint magáévá tette e homofób megközelítést a harmadik ábrahámi vallás, az iszlám is. Ostoba és önkényes világlátásról van szó, hiszen a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. Az új, érzékenyítő vallás e téren nemhogy megengedő, de jócskán át is esett a ló túloldalára. Ma már nem csupán arról van szó, hogy nem kövezzük halálra a melegeket, hanem teljes mértékben toleráljuk életmódjukat (hiszen mi közünk hozzá?), de ideológiai elvárássá érett, hogy ünnepeljük is e létformát. A közömbösség - amely liberális alapbeállítottság - ma már megvetendőnek számít, a kritika pedig - igazságtartalmától függetlenül - homofóbiának. Kevesen vitatják például azt a tényt, hogy egy heteró szerelem komplexebb boldogságcsomagot ígér, mint egy homoszexuális kapcsolat, tekintettel a gyermekáldás természetes lehetőségére. A posztmodern világvallás szerint már ennek megfogalmazása is égbekiáltó bűn. Még szerencse, hogy saját, érzékenyítő poklot még nem találtak ki maguknak, így aligha van mitől rettegnem...

Bevallom: sohasem értettem a vallásokat. Akkor látnám értelmét bármiféle felekezetnek, ha papjai - az orvosokhoz, pszichológusokhoz és személyi edzőkhöz hasonlóan - azon dolgoznának, hogy jobb és egészségesebb emberekké váljunk. A duma persze mindig ez, de már az ösztöneink önkényes megzabolázását célzó törekvések is elárulják: szó sincs ilyesmiről. Már az ábrahámita vallások sem azért igyekeztek korlátozni a testiséget, mert ezzel bármi jót tettek volna az egyénnel. Épp ellenkezőleg: a permanens bűntudatot építgették, mellyel engedelmes birkanyájat lehet faragni a népből. Pontosan ugyanezt látjuk manapság is. Az új, érzékenyítő világvallás egyetlen célja, hogy bárkit bármikor bűnösnek lehessen kikiáltani, megbélyegezve, kiátkozva. A posztmodern dogmák éppen olyan alaptalanok és nevetségesek, mint a középkori katolicizmus hitigazságai. Amikor a bennünk munkáló, ősi ösztönöket fürkésszük, vizsgáljuk és szelektáljuk, jobban járunk ha e téren egyetlen vallásra sem hallgatunk.

"Én nem hiszek a halál utáni életben, így nem kell azzal töltenem az egész életem, hogy a pokoltól rettegek, vagy a mennyországtól talán inkább rettegnék. Mert bármilyen is a pokol kínja, a menny unalma attól csak rosszabb lehet." - írja Asimov. Nincs egyedül e gondolatával, Nietzsche ugyanígy látja: ha megszűnnek a gondok és problémák, onnantól nincs teendő, nincs küldetés, nincs öröm sem. Mi magunk is gyakran állítjuk, hogy a pokol sokkal izgalmasabb hely lehet, már csak azért is, mert barátaink többsége biztosan odakerül... Ezek persze csupán súlytalan jópofaságok egy elképzelt világ kapcsán. Sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb az, milyen képet táplálunk magunkban a földi mennyországot illetően.

Nem is oly régen még Nyugat-Európát tekintettük a megvalósult Édenkertnek. Irigyeltük a skandinávok gazdagságát, a franciák könnyedségét, a németek gondtalanságát. Néztük a Schwarzwaldklinik bugyuta epizódjait, az álomzöld tájjal, a makulátlanul tiszta és rendezett környezettel, melyben a cselekmény és a szereplők attitűdje nem sok rokonságot mutatott Taki bácsi és Lenke néni filléres problémáival. Úgy tűnik azonban, hogy e nyugati Kánaán idővel unalmassá vált az ott lakóknak, vagy legalábbis egy részüknek bizonyosan. (Tudjuk: a vándorló zsidóságnak is előbb-utóbb elege lett a mannából, melyre nem sokkal korábban még égi áldásként tekintettek.) A Willkommenskultur mindenesetre aligha magyarázható mással. Feladni a kényelmes és főként biztonságos jólétet - ennek csak akkor van bármiféle értelme, ha az új irányvonal jóval több adrenalinnal kecsegtet.

Őrültség? Nézzünk csak szét személyes környezetünkben! Ismerjük azt a méregzsák öregembert, akinek egyetlen öröme az életben, hogy emeleti lakása ablakából vadidegeneket pécéz ki és velük ordibál mondvacsinált vétkekért? Találkoztunk már azzal a sráccal, akit sosem elégít ki egy barátságos focimeccs, s nyughatatlan vére a futballpályán is örökös konfliktusokba hajszolja? Az egész történelmünk ezekről a belülről felpaprikázott figurákról szól, akik képtelenek voltak megülni a fenekükön, egyszerűen szomjazták a háborúskodást. "Minden úgy történik Itáliában, mintha Carmona nem is létezne. Mire való gazdagságunk, kultúránk, bölcsességünk, ha örökké csak a sziklánkon gubbasztunk, mint egy pöfeteggomba?" - fakad ki Antonio Simone de Beauvoir Minden ember halandó című  klasszikusában. "Meddig rothadjunk még a te békédben, apám?"

S hogy miből fakad e nyughatatlanság? Elsősorban a tesztoszteronnak köszönhető. A magzati korban megtapasztalt erős tesztoszteronhatás nem csupán a maszkulin jelleget fokozza (fiúknál és lányoknál egyaránt), de akár egészen szélsőséges személyiséget is formálhat. Ugyanaz a férfienergia, amely városokat emel, tudományt teremt és a Holdra száll, minden további nélkül képes világégéseket is produkálni. Csak történjen végre valami. Emlékszünk még az 1980-ban bemutatott Éretlenek című francia filmremekre? Gaëtan utópisztikus világképe igen beszédes: "Mindenki dolgozik, és a hónap végén a fizetéseket sorsolják. Ugyanazért a melóért az egyik kapja a nagy dohányt, a másik egy kis szart." Szemben a nőies, csendes, békés, harmonikus atmoszférával, a tesztoszteron egész egyszerűen robbanni akar. A férfienergia vad és kockázatvállaló; sokszor egyáltalán nem számol a következményekkel.

Az anyaméhben bennünket ért tesztoszteronhatás alapján igen sokfélék lehetünk. Fiúgyermek esetén az átlagosnál kevesebb férfihormon eredményezhet nőies attitűdöt, homoszexualitást, vagy akár transzneműséget is; míg a másik irányba haladva macsókat, antiszociális diktátorokat, vagy akár autistákat is formálhat. Ennek megfelelően vágyaink is igen különbözőek lesznek. A magamfajta beéri a leghétköznapibb örömökkel, izgalmakkal és élvezetekkel, de azzal sincs baj, ha a másik ember számára az én kis földi mennyországom üres és érdektelen. Ismerünk olyanokat, akiknek egy szombat esti pókerparti, vagy egy átlagos BL meccs kevés a boldogsághoz. Akiket a szexualitás hagyományos formái nem elégítenek ki, s csupán a szadomazo játékokban képesek örömöt lelni. Akiknek kevés a sport, a békés vetélkedés és kifejezetten a vért szomjazzák. Ezek is legitim vágyak, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő játszótársakat. Az önkéntes módon megélt perverzitások kapcsán aligha fogalmazhatunk meg morális aggályokat. A gond mindig ott kezdődik, amikor túllépünk az önkéntességen; amikor az agresszív, állati ösztönök valódi, ártatlan áldozatokat követelnek. Perverz vágyairól senki sem tehet, de arról már nagyon is, hogy mit kezd ezekkel. Ahogyan a mindenkori hatalmat is leginkább az minősíti, miként védi meg polgárait a bűnözőktől, a közveszélyes elmeháborodottaktól, az agresszív elemektől.

Dögunalom volna a földi mennyország? Alig hiszem. A békés jólétet tartalommal megtölteni - csupán fantázia kérdése. Szerelem, barátságok, filozófia, sport, játék, utazás, művészet, jótékonyság - ezernyi lehetőség nyílik, hogy ízlésünk szerint berendezzük magunknak a Paradicsomot. Sajnálatra méltó, beteg ember, aki még erre is képtelen.